Egy Névnélküli Város, megannyi különös fajjal és a maréknyi család, akik ezt a várost irányítják, fajuknak megfelelően.
Örök sötétségbe burkolva.

 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multi switch
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

by Sötétség
Csüt. Júl. 11, 2019 9:18 pm

by Nathaniel Crowley
Pént. Jún. 28, 2019 12:30 pm

by Sawaha
Vas. Jún. 09, 2019 5:08 pm

by Ewolet D. Ulliel
Vas. Jún. 09, 2019 1:31 am

by Ewolet D. Ulliel
Szomb. Jún. 08, 2019 1:54 pm

by Ewolet D. Ulliel
Szomb. Jún. 08, 2019 12:59 pm

by Ewolet D. Ulliel
Szomb. Jún. 08, 2019 11:27 am

by Lyra
Szer. Jún. 05, 2019 8:21 pm

Chat
Top posters

Share
 

 Elvarázsolt erdő

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Vendég
Anonymous


Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptySzomb. Nov. 03, 2012 9:33 pm

Bizony! Ez az az erdő, amin keresztül Piroska is baktatott, mikor találkozott a Vérfarkassal. A Farkasok szívesen bóklásznak errefelé, a kacskaringós, kétes erdei utakon, hogy az éppen útjukba akadó "Piroskára" támadjanak. Kiátkozott, kóbor farkasok éppúgy szeretik ezt az erdőt, mint a szerényebbek. Lankás dombok, egekig nyúló tűlevelű fák alkotják, megannyi titkos erdei utacska vezetheti tévutakra az erre bolyongót, az elvarázsolt erdőben ugyanis nem nehéz eltévedni. S nem csak vérfarkasok szeretnek erre felé bóklászni, de tündérek, gonosz manók, ugyanakkor unikornisok és kentaurok is.


Elvarázsolt erdő 297928_130357463727203_8184928_n
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyHétf. Nov. 05, 2012 5:27 pm

DAMIAN

Hát... ez... rohadt naaagy! Mármint nem, nem az, hanem a... a másik az! Mármint... Jó, mehet mindenki a fenébe! És nem, nem a fenékbe! Micsoda egy perverz, rosszra gondolós társaság! Bezzeg én! Na de csak szépen, csak nyugodtan. A végén még megfájdul valakinek a feje a soook felkiáltójeltől. Azt azért meg ugye nem szeretném. Én soha, hisz soha nem is akarok rosszat, ugyan!
Khm. Szóvalháteznagy. Mi az hogy mi? A fa! Kajak, tök durva, tiszta Tarzan style, abba is ekkora volt. Biztos kiemelték a földből és áthozatták ide. Vagy teleportálták. Hmmm, milyen ravaszak... De én, én rájöttem. Az én zseni agyamon nem járnak túl, az még futva se menne. De nem áám!
Szóval hol vagyok meg Holly vagyok - itt vagyok. Bonyolult ez nekem, még épphogy megszoktam Dexternont, erre áthurcoltatnak Labirintus-szigetre. Ennél azért még a Bermuda is jobb volt, sőt... áh, a Bermuda, én szelíd szépségem! Csak párszor picsáztak jól ki a vámpírok, meg csak néha ment a lelki terror. Nem is volt olyan vészes. De amúgy tényleg, a visszatérésem után már nem volt semmi gond, sőt. Nagyon is jól éreztem magam. Nem értem, miért kellett ezt a nagy szervezkedést, egyszerűen felesleges. Attól, hogy nagy agyasan képesek voltak elküldeni egy új helyre, új környezetbe, én még mindig Holly vagyok és nem fogok megváltozni. Maximum épphogy rossz irányba, pusztán, mert imádom a követni a "csak azért is" féle elvet. Fuck off, World! Végül is ezzel csak jót teszek, rávezetem mamámékat az igazságra. Sosem Dexternon miatt hanyagoltam el magam, az csak megadta a kellő szabadságomat. Ott viszont legalább a környék ismerős volt, az emberekről nem is beszélve. Megismerkedtem egy új csajjal, erre egyből belefutottam egy régi ismerősbe a következő találkozásunknál. Na, ez mi, ha nem tájékozottság? Viszont fordult a kocka, itt ilyesmivel nem dicsekedhetek. Hát hogy reagálunk erre? Lázadássaaal! Tőlem itt lehet a főmágus bal h.réje is, akkor sem adom fel. Makacs vagyok: úgy el fogom érni, hogy visszakerüljek. A családom megmaradt része fix, hogy még élvezni is fogja az egészet. Játsszunk gyerekek, játsszunk! Ja és mondjam? Már most az élre vágtam. A bal kezemben egy tequila - aminek nem mellesleg már a felét megittam - a jobban pedig a szokásos Hellem. Csak, hogy jobban csússzon. Az már más kérdés, hogy ha így folytatom, két nap és úgy kell majd felkaparni a földről a szívrohamok miatt. Ezt hívják tanulságnak, babácskáim.
Most viszont még nincs bajom, így kellően ki is használom a helyzetet. Említettem már, hogy hatalmas ez a fa? Nos, fentről még magasabbnak tűnne... Bizony ám: én és a jó ötleteim. Tényleg zseni vagyok! Kár, hogy egyenlőre lusta is, többek közt biztonságba helyezni a cuccocskáimat. Inkább csak leülök, jó puhácska a fű. Kellemes. Remélem azért egy kutyagumira se találok rá, az már nem lenne túl szerencsés. Blöáh.
Vissza az elejére Go down
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyCsüt. Jún. 26, 2014 10:33 am

/Sinéad/

*Nyári délután, bár annyira nem forró, mint ahogy ebben az évszakban lennie kellene. Szürke fák nyúlkálnak magasra az erdőben, de igy is átszűrődik néhány fénycsóva a lombok között, aranyba hempergetve a természetet. Csend. És ez a fő. Ezért jött ki szabadidejében Cooper, hogy egy kicsit töltekezzen a táj szépségével, harmóniájával és hogy egy kicsit visszatérjen régi önmagához.
Játszik. Egy szépen faragott hegedű fekszik a vállán, amihez hozzá simul. Nem hallhatja senki, csak a fák és a madarak. Szereti Paganini-t.
Egy egyszerű szürke izompólót visel farmernadrággal. És azt a bizonyos gyűrűt. Talán csak elfelejtette levenni, vagy túl veszélyes még ez az erdő is. Állitólag az. Ez a város...mintha a Pokol tornáca lenne*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptySzomb. Jún. 28, 2014 2:22 am

Derryl Cooper

Sötét van. Éjszaka van. Egy kis falu macskaköves útjait rója valaki, lassú, kimért léptekkel. Kezeivel hosszú szoknyáját emeli, aminek alja már csupa piszok a sártól és az alvadt vértől. Pár napja még gyönyörű, hófehér fodorkölteményekkel díszített ruhácska volt, amit visel - de mostanra a horror jelképévé vált, mint egy vászon, melyen a vörös ecsetvonások az iszonyat rémképeit jelenítik meg halandó és halhatatlan szemek számára egyaránt. Ilyen a hozzá társuló, hűvös arc is: piszok fedi a hamvas bőrt, a kék szemek antarktiszi hűvösséget árasztanak magukból s a Bestia pillantása csillan meg íriszeik fluoreszkáló fényében. Mereven néz előre, pislogás nélkül. A hollószín hajkorona megviselten, kócosan lóg le hátára. Telt ajkai szélén az éltető, rubintvörös nedű csörgedez. Idővel szemüregei is megtelnek vele s aláfolynak, mint a legkeserűbb és egyben leggyilkosabb könnyek. Lassan beleveszik a homályba; a köd kígyózó kísértetként kúszik rá s a tájra, elrejtve mind azt a borzalmat, amelyet e falu elszenvedett ezen az éjszakán.
Valami végig gördül az úton... A távolban lövések zaja, kutyák csaholása...
Egy ujj simul a ravaszra...
Zavaros képek...
Rémes emlékek hada...

S végül felriad...



-Mit nyekeregsz oly örömtelin, heeem? Hát nem látod? Nem látod, hogy gazdád haldoklik? Utoléri a vééég, heheheh... Meghal és elássák, hehehe... Vagy netán ennek örvendsz? Ezért énekelsz vidáman? Hehehem...
Derryl Cooper játékát eme furcsa, közeli hang zavarja meg. Rekedt és eszelős, a háta mögül jön. Vagy fölülről? Esetleg szemből, a föld alól? Hallhatja, de nem láthatja a közeledőt. Annyi lehet csak világos számára, hogy itt van. Közeledik, méghozzá vészesen. Megzördül az avar, az állatok elnémulnak. Ragadozó érkezik, szörnyű predátor, éltek kioltója.
-Vészmadárnak hívnak, pedig csak az igazat mondom... Ha nem ő, hát ők hullanak porba majd, mint a legyek... Itt van... Itt van, de nem hiszik el... Eljött... Eljött, hogy bevégezhesse...
Pár perc síri csönd, mintha csak káprázat lett volna a hang. Pedig itt van még. Nagyon is itt van. Figyelni kell, hiszen a torz, görnyedő alak bármikor felbukkanhat rongyos ruháiban. Úgy jár és kel, mintha frissen ébredt élőhalott lenne egy tömegsírból. A szaga is olyan, amely lassan ellepi a környéket. Rothadó hús és cafatok. Őrült tűzben égő, véreres szemek. Nyöszörgő hangja a szélrózsa minden irányából visszhangzik.
Egyre csak jő. Mindjárt itt lesz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyHétf. Jún. 30, 2014 8:49 pm

*a vonó finoman csúszik a húrokon mint kés a vajban. A mozdulat lassul, egészen fokozatosan, mig nem a vonó elválik a húroktól. A jobb kéz a test mellé kerül, fájdalmas hidegvérrel. A férfi nem mozdul. Ó, sokáig nem mozdul. Viszont amilyen sztoikus nyugalomban van a teste, gondolatai olyan heves sebességgel cikásznak. Miféle hang lehet, ami megszólitotta? Miféle kárhozott teremtmény?! Undor. Ismét ez az ismerős érzés ami elönti ha az ilyen ocsmány szörnyetegekkel néz szembe. Angellel sűrűn esik ez meg*
- Ki vagy és mit akarsz tőlem?
*nem néz rá, mintha nem látná. Vagy még is? A kék bombázó iriszek vajon vakon szemlélik a pázsit lágy zöldjét vagy nem hiába nyerte el azt a becenevet, mellyel illetik*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Júl. 01, 2014 12:46 am

-Hehehh-hehehehh...
Mindenhonnan ugyanaz a szörnyű, borzongató, elfojtott nevetés visszhangzik. Hol közelről, szinte Derryl Coopper füle mellől szól, hol nagyon távolról, a lombok sűrűje felől. Valami megmoccan az avarban. Először alig-alig, aztán egyre jobban, mintha a föld alól akarna előmászni az a valami, ami közeleg.
-Hehehehh... Miért hallgattál el? Oly szép az éneked... Örülj még! Örülj még gazdád tündöklő bukásának, hehehehmm...
Hatalmas adag föld robban ki hirtelen arról a pontról, amit az Angyal őrző szeme figyel. Más mozgás azonban nem érkezik felőle. Vajon közelebb mer menni? Vagy inkább csak távolról tanulmányozza tovább? Türelmes lesz vagy megpróbál rögtön választ találni a kérdésére? Az eszelősen és fuldokolva hahotázó hang még mindig minden irányból szól, de így már nehezen tévesztheti meg a muzsikus Vadászt. Némaság ismét. Szinte ránehezedik az emberre, a lelkére. Mozdulatlanság. Valami készül...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Júl. 01, 2014 7:26 am

*a fű zöld, az ég kék. Rozsdás hang. Az avar robban. Cooper pedig egy macska ügyességével ugrik el. Immáron körbe pásztázza gyilkos tekintetét. Kevés vámpir vagy vérfarkas mondhatja el magáról, hogy miután ezekbe az üresnek látszó, még is tajtékzó szemekbe nézett, láthatott még mást mihaszna életében. De nem csak ezek a lények léteznek. Vannak még más rémek és világok. Az Angyal pedig már igy is túl sokat látott belőlük. Pont ez, az események kátrányszerű egyvelege a múltból okozhatja, hogy csendes gyilkosként, végtelen türelemmel és megvetéssel pásztázzon mindent ami körülötte mozog és nem emberi.
Félelem jele egy csepp sem*
- Hallottam már előtted más szájakból is ezt.
*nem folytatja, mindketten tudják mi következne: "de látod, itt vagyok."*
- Mutasd magad vagy távozz.
*kivételes eset,hogy egy Vadász ilyesmit egyáltalán felkinál. De Derryl most nem szokványos meló miatt van a városban. Az alak pedig cseppet sem biztos, hogy az ő "szakterülete"*


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Júl. 01, 2014 3:17 pm

-Heeeheeeh... Miket sususususmorog ez a halandó, heh? Hallgattasd el! Énekedre vágyom... Hallani vinnyogó széped...
Valami megmoccan. Ott, ahol a föld kirobbant, most nagyobbacska üreg tátong. Mintha egy sír volna. A nyöszörgő hang hörgő üvöltésbe torkollik és egy rongyos öltözékű, piszoktól feketéllő alak repül ki nagy sebességgel a gödörből. Úgy tűnhet, mintha egyenesen Derryl felé tartana, de valójában a fölötte lévő fa lombjai közé csapódik és onnan hahotázik tovább.
-Heheheheeee... Vége van, heheh, véégee...
Vámpír-e vagy élőholt? Nehezen lehetne megállapítani. Bőre rothadt, a szaga sem különb, haja kopaszodó, már csak pár tincs lóg csapzottan ocsmány képébe, melyen az alvadt vér halovány nyomai lelhetők fel. Szemei vadul cikáznak, izzanak s úgy tetszene, mintha nem lenne szemhéjuk sem. Egyedül talán szemfogai azok, amik viszonylag jó állapotban vannak még. Ruházata szakadt, a 18. század divatjára emlékeztető. Ágak reccsennek, csontok roppannak, ahogy fejét lefelé fordítva a Vadászra pillant. Torkát azonban nem szavak hagyják el, hanem ugyanaz a velőtrázó, beteg vihogás, amit az imént is hallatott.
-Heeeeehhh... Vészmadárnak hívnak... Pe... Pehehedig igazat mondok... Ő hullik, vagy ők... Mint legyek... A porba...
Vészjósló, ahogy ott károg fönn, mint egy kivénhedt, megkopasztott varjú. Lejjebb ereszkedik kicsit és eszelős tekintete a hegedűn állapodik meg.
-Éhénekelj... Gyászold gazdád... Már halott... Csak még nem tudja... Mióta ezen a világon van... Haldoklik... Jön a Feketeség és elviszi... Eljönnek érte...
Újabb röhögés, majd egy vaskos ágon megállapodva les lefelé, bár most jobban hasonlít egy prédájára váró keselyűre. Mozdulatlan, mintha odakövesedett volna.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptySzer. Júl. 02, 2014 12:20 pm

*Lassú viz partot mos. Mintha végtelen türelme volna. Keveset beszél, de valójában minden egyes porcikája készen áll. Harc. Már egy pár éve csak ezzel foglalkozik. De ez most más. Az egész város és a szituáció is más.Nincs vissza út.
Sötét árny libben ki az üregből. Az Angyal szemei követik ahogy a fán megállapodik. A szaga orrfacsaró, a húsa-már ami megmaradt belőle-cafatokban lóg és a vér(e) is alvadt. Ez nem vámpir. Az átalakitott vámpirok siri szagát csak állatok és vérfarkasok érzik meg, emberek nem. Cooper azonban igencsak jól érzi egy félig-meddig eleven tetem oszlását és üszkösödését. Viszont...bármi legyen is ez a lény...ami az Angyalnál van, nagy valószinűséggel-még ha nem is bizonyosan-végezne vele.
Hallgat. Fülel. A vészmadár hablatyolását kizárja. Nincs-e más lény a környéken? Nem lenne jó, ha meglátná bárki is. Majd ismét az ocsmányságra összpontosit*
- Egyszer mind meghalunk. Te már áteshettél rajta egyszer. Szereted az argentumot?
*nem moccan továbbra sem, lassan mozog, csak ha a lény változtatja pillanatnyi tartózkodási helyét. Sok szerzet van ami olyanokat rikácsol másoknak, ami miatt azt a látszatot kelti, hogy sok mindent tud, pedig ámitás az egész. Ahogy a vonót a baljába helyezi a hegedű mellé, megcsillan a fekete köves gyűrű, amit a tanitványa, Sinéad adott neki. Ismét azon tűnődik: Miért? Mitől? De közben nem lankad figyelme. Sokáig tartott, de megtanulta egyszerre több helyre összpontositani a figyelmét. Nem árt a szakmában. A szemét mindeközben nem veszi le a szörnyszülöttről*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyVas. Aug. 24, 2014 4:03 pm

Néma az erdő, mint a sír. Nyomasztóan. Egy lény sem zörgeti meg az avart vagy a sűrű lombokat. Egyedül a rothadó szörnyeteg károgása az, ami elűzi a környék csendjét.
-Aaaarr... Hahahahaaaargentum? Ezüst szárnyú, szép Elmúlás, eljönnél ismét hozzám? ... Nem, nehehehem... Szárnya nem ezüst... Ében, mint az éjszakai... Héhéhéhéhégbolt... Nem értem jön... Hanem érted... Jön a Végzet és... Levágja szárnyaid... Pokolra küld sorvadni...
Eszelős szavak, nem e világiak, síron túli suttogások, melyeket talán nem is érdemes komolyan venni. Vagy talán még is? A furcsa lény tekintete a hegedűre esik, továbbra is annak szép énekéért könyörög; hogy sírva vinnyogjon s gyászolja Gazdáját, aki lehet most még két lábon állva lélegzik a fa tövében, de holnapra lehet már halott lesz.
Valami megmoccan. A rikácsoló hulla mintha megtorpanna egy pillanatra. A fekete köves gyűrű megcsillan haloványan, az alak megrezzen láttán a fa ágán.

-Mehehehegteheted... Argentum a szemem közé... De akkor tudni fogja... Tudni fogják, hogy... Hogy igazat mondtam... Vagy az Angyal, vagy ők hullanak... Mint legyek a... Porba... Bűntársad most még véd, mert nem lát... Nem látja, amit én... Nem hallja, amit én... De nem lesz itt mindig, hogy megvédjen... Nem fog mindig segíteni az az ékkő...
Ismét mozgás. A Varjú éktelen hörgést hallat, a hang irányába mered, ami egyenesen Derryl Cooper háta mögül érkezik. Nem látni még mi az vagy ki az. A mozgás maga is oly távolinak tűnik még. De a Varjú már érzi. Hahotázásba tör ki és közben a Vadászra mutogat, másik kezével a távolba int, mintha jelezne valakinek.
-Itt van, itt van... Csúf lélek, eljött az utolsó óra... Véged van, véged...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Aug. 26, 2014 8:53 am

*Nincs szellő. Néma a természet, csak az általa kitaszitott eleven-rothadás fecseg és köpködi oszlástól bűzlő szavait az azúrkék szemek tulajdonosának.
Vagy talán olyan kékek mint a mennyek, fellegek?
Nem szállingóznak fehér tollpelyhek, nincs égi harsona.
Csak néma csend van, a férfi nem felel a ripacskodó rikácsolásra.
Csupán figyel. Hogy mi jár a fejében, miféle gondolatok hada cikászik most a koponyájában, azt csak ő maga tudhatja.
A gyűrű megcsillan, a torz szeme villan. Copper pedig egy röpke pillantást vet az ujján ékeskedő fekete bilincsre. Mert az. Láthatatlan, de annál jobban érzékelhető obszidián lánc, ami egy vámpir nőhöz köti*
- Angyal? Magad sem tudod miről beszélsz. Még is mi vagy te? Egy Lost? Rég elveszett lélek, rohadó testben. Ugyan, ki hinne neked? Hiszen szemmel láthatóan bolond vagy.
*teljes higgadtsággal, sztoikus nyugalommal mondja mindezt, mintha nem is értené miről beszél*
- Én a Darklore család becses házi tanitója vagyok. És te ki vagy?
*egy pillanat meggyengülés is elég hogy a vadász ledöfje a prédát, hogy nyeregbe kerüljön, hogy felül kerekedjen. Egy másodpercnyi figyelem-lankadás is elég a véghez*
- Mondok neked valamit, szegény ördög. Egyszer...
*s itt egy egészen halovány mosoly fut végig az arcán*
- Mind meghalunk.
*s ekkor a lombokon pár arany fénycsóva tör át, ahogy a Nap-korong helyzetét változtatja az égen*
- Az enyészeté leszek és ők az enyészeté lesznek. Hiába menekülsz, hiába küzdesz kétségbeesetten...a húsod már válik le a csontjaidról. Nem akarod elengedni a tested, az anyagi világot, de egyszer...még az arany kornak is vége.
*és egy felhő kúszik a Nap elé, csirájában fojtva el a fényét, a dög pedig csak mered a férfi háta mögé. Enyhén összevonja a szemöldökét és pár másodperc után lassan, egészen lassan abba a bizonyos irányba fordul*


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Aug. 26, 2014 12:04 pm

-Lostok... Az a bűz... Ördögi vigyor...
Mintha furcsa emlékek gyötörnék a furcsa torzszülöttet, hirtelen a fejéhez nyúl és leveszi azt, jót hahotázva rekedt hangján. Látható a nyakán, hogy a fejét valamikor levágással távolították el a testétől. Még is él. Miféle erő tarthatja hát össze ezt az omladozó hústömeget? A fej visszakerül a helyére, s az iménti emóciók teljesen eltűnnek a lény arcáról. Illetve onnan, amit valaha arcnak lehetett hívni.
-...Bolondnak hívsz, mint mindenki... Nem halljátok, amit héhéhéhén... Mert itt, ebben a városban... A holtak bizony beszélnek, nyehehehehehh... Hhhérdekes meséket zengenek... Angyal jő egy távoli Mehehehehennyországból... Bosszú, bosszú, bohohohossssszúúú...
Halálhörgés, vihogás ismét, miközben szemei a fekete köves gyűrűt figyelik. A bemutatkozásra ismét jót derül magában, motyog is valamit az orra alatt, még mielőtt megeredne oszlásnak indult nyelve.
-Tahhanítod őket... Ostobák... Nem látnak... Nem hallanak, mint én... Én ki lennék? Varjú vagyok... Véhéhéhéhészmadár... Pokoli hírnök... Ha az lennék, ahahahki voltam, már... Enyém lenne a... Véhéééred... Elragadt... Aztán megöltek... Most meg Ő... Vér... Véhééérrrr mindenütt, háháháhááá...
Akár komikus is lehet a jelenet, ahogy odafenn ül és majd' leszédül eszeveszett károgása közepette, ekkor azonban Napfény hatol be a fák levelei között és megvilágítják a társalgók alakjait. A hullaszerű szerencsétlen veszettül kap szemei elé és próbál elhúzódni, miközben üresedő koponyájában konganak Derryl Cooper szavai. A fény eltűnik a szónoklat végén, a rémség a távolba mered. Valami közeleg.
-Nehhhem küzdök, neeeem... Ő tart itt... Őőő... Az ékkő működik... Közeleg... Megmondom neki... Hinnie... Kell...
Ahogy Angel elfordul, a bomladozó azonnal leugrik az ágról, pár lépésre a férfi mellé. Eszeveszettül mutogat rá és ordít, mint a fába szorult féreg. A mozgás mintha felgyorsulna a távolba, lassan ideér. Sötét árny suhan át egy távolabb eső fa mellett, majd megáll a gödör mellett, amiből a Vészmadár mászott elő. Kétség sem fér hozzá, hogy ki az. Jégkék írisze Derrylen állapodik meg. Hosszasan nézi, szinte megfagy az idő is, ahogy rámered. A rondaság odasiet hozzá és leborul elé, miközben hátra fele mutogat.
Sinéad azonban csak a halandót figyeli. Az istentelen hang, ami a lény mocskos torkából ered viszont kezdi egyre jobban idegesíteni. Meg is érzi a vámpírhölgyben felgyülemlő feszültséget az enyészet eme kárhozottja és elhallgat. Csönd van. Síri csönd. Csupán az avar rezzen, ahogy a Varjú hátrál pár lépést, vissza a Vadász mellé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Aug. 26, 2014 8:16 pm

*Nem szól, nem retten. Meg se moccan az arcának egy izma kevés, annyi sem, ahogy ragadós cuppanással elválik a fej a nyaktól. Ugyan olyan hűvös, ugyan olyan kegyetlen a tekintete, ami üvegszilánkokként fúródik a síri lénybe*
- Talán téged kerget. A halál angyala. A saját tébolyodba.
*ennyit mond, ennyit felel a veszélyes jelenésre, a káprázatra, amit ez a túlságosan eleven oszló tetem kerget, ami oly közel van az igazsághoz. A lény szeme megakad a gyűrűn, amit a férfi visel, az ő szeme, éles tekintete pedig a vészmadár pillantásán és meredező, eszelős szemein. Megemeli gyűrűs-béklyós-kezét és tenyérrel a fej nélküli felé fordítja, miután jómaga is megszemlélte egy pillanatra. Vajon miféle gondolat suhanhatott át a fején abban a pillanatban?*
- Csak nem félsz tőle?
*gúnyos ugyan a hangja, de nem kínzóan*
- De többé nem vagy az.
*nyomatékosítja s világosítja fel egyben a torz teremtményt, még mielőtt elragadtatná magát.
A fényesség aranyba futtatja a világot, de csak egy röpke percre, míg Angel emlékezteti a vészmadarat, hogy az arany kornak is vége lesz egyszer. Homlokán egy vékony ránc gyűrődik a váratlan szavakra-itt tartja valaki?-és ekkor a lény elmereng egy irányba, pontosan Cooper mögé. A féri pedig, mint napraforgó a (fekete) nap felé, elfordul. Egyúttal a pillantás és a nesz irányába. A gnóm megindul csörtetve, míg Derryl szép lassan teljesen a jövevény, a jelenés felé fordul. Némán áll, baljában a hegedű és a vonó lóg. Jobb keze üres, csupán a fekete ékszer villan az ujján. A tengerkék szemek ismét egymásra találnak, egymásba fulladnak. A merev pillanrást az szakítja meg egy leheletnyi ideig, hogy egy pillantást vet a szörnyetegre és...a másik szörnyetegre. A gazdája. Kétség sem férhet hozzá.
Szavak, rövid szavak visszhangzanak a fejében, de ezeket csak ő hallja, ajkára nem veszi. A csöndet meg nem töri. Nem az a fajta. Ahogy a nő sem. Szolgák és úrnő. Láthatatlan bilincsek. És ami mögöttük van*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyKedd Aug. 26, 2014 11:35 pm

-Bosszú, bosszú... Bosszú angyala Ő... Nehehehem csak rajtam... Mindenkin, aki olyan, mint... Héhéhéhén voltam... Mint héhéhéhéééén vagyok... Őrjítő ez a... Léhéhét...
Kitartó a férfi, idegrendszere szilárd és stabil. Nem rezzen, nem mozdul, csupán szúrósan mered az oszladozóra. Épp bizonyítást tesz arról, hogy nem átlagos halandó. Mert mit tenne az ember fia ilyen helyzetben? Már rég itt hagyta volna, elfutott volna. Menekülne a károgó rémség elől. Esetleg megölte volna, ha ért a megfelelő fegyverhez vagy a mágiához. Derryl Cooper azonban nem tesz semmit. Csak áll és hallgat. Egyszer-kétszer válaszol is a rémalaknak. Túlságosan is higgadt. Ez az, ami lázba hozza a bűzölgő ocsmányságot. Tanúbizonyságot szerez az igazára. Az igazságra, ami lehet túlságosan is eszelősnek tűnik első hallásra, s talán a másodikra is, főleg az ő szájából. Ezért nem hisz neki senki sem, pedig lehet jobban tennék, ha igen.
A gyűrű láttán megrezzen. A gúnyos hang hallatán felhördül.

-Ihihihihismertem... Mahakacs, dacos... Csohókja gyilkos... Áháháhárva, bolyongó léhélek... Sokakkal véhégzett akkor... Sikoly, sikoly, visítás... Szeheherettem őket... Tűz... A va-adász... Meg kellett volna... Hahahahaja akár a... Aaaz... Éhében... Félek-e, heh? Ki nem, aki... Ihihihismeri...?! Főleg most... Vahalami furcsa... Hahahahatalmas erő...
Szavai végül halálhörgésbe torkollanak, csak a fejét fogja és eszeveszettül cikáznak szemei, mintha szörnyű emlékfoszlányok gyötörnék.
-Nehhheeem vagyok... De majd leszek... Megígérte... Őhh mehehehegmondta... Éhéhéhés őket is... Vissza...
S ekkor a társalgást a Nap fénye és egy közeledő zaja szakítja meg. Néma csönd. Mindenki hallgat, még a jövevény is, aki mereven tekint Derryl Cooper szintén jeges íriszébe. A rothadó élőholt közeledne, de hamar meghátrál, morgolódását azonban nem hagyja abba.
-Ostoba lány... Nyisd fel a szemed... Higgy végre nhehehehekem...
-Nem tudom ki hozott vissza a holtak közül... De hiába a talpnyalásod. Ha a bosszú vezérel, úgy nem hiszek neked, Charles... Egyszer már megpróbáltad valakivel... Menj vissza a gazdádhoz, legyen bárki is az!
-Tehehehe tetted... Kötelék közted... Köhöhöztem... Ő visszahozott, de... Érzem, hogy téged... Mehehehehrrrre fúj a szél...
Sinéad ekkor vadmacskaként fúj rá a rémségre, aki ijedten hátrál meg, majd dühödten sompolyog el a szélrózsa egy irányába. Morog az orra alatt valamit, szitkozódik s mintha azt mondaná: "Én szóltam... Bolondok vagytok mind... Bolond Nehehehemesek... Én szóltam..."
A vámpírhölgy ismét Derrylre emeli szemeit, mivel míg a holttal beszélt, őt bombázta jeges pillantásaival. Most azonban ketten maradtak. Csak ők ketten, mind mindig mindenhol. Véletlen lenne? Egyáltalán nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptySzer. Aug. 27, 2014 9:31 am

*És néma marad. Mint aki láthatatlan maszkot visel, mely lezárja ajkait. De mig látszólag szendereg a szavak cseppet sem lágy ölén, addig annál élénkebben figyel meg. Hallgatja a csúfságot és szivja magába az információkat amelyeket felé okád. Egy szócska sem veszik el a az erdő sűrűjében vagy az aranyfényben, ami csak egy röpke percig fürdeti a vadászt.
És a fekete fény, amellyel a sötét ékkő villan az ujján. Az az átkozott...vagy éppen áldott?*
- Minden vámpir csókja gyilkos. A nők pedig ezt nagyon jól tudják...
*ennyit s nem többet vet oda félvállról a vén madárijesztőnek, lassan elhalkuló hangon. Nincs ebben semmi ördöngősség vagy újdonság. A vámpir csókja a halál csókja és bizony jól kijátszák a nemek gyengeségeit. Hiszen ez a fő stratégiájuk, nemde? Hogy ne látná egy egyszerű halandó gyönyörűnek és csábitóan, kábitóan szépnek őket? Ha pont az a céljuk, hogy ezt láttassák? Csakis az önfegyelem és akarat az, ami visszaránthat a szakadék széléről, ami kitéphet a Halál karmai és szemfogai közül*
- Álltasd csak ezzel magad...ami egyszer elmúlt, sosem tér vissza.
*közli teljesen közönyösen, de hogy közben mit érez, azt talán még ő maga sem tudja.
Lágy szellő vagy inkább hűvös, napsugár vagy éppen sötétség, valami, ami megérint. Hátra fordul hát, először csak a válla fölött, majd ahogy a két kék irisz-pár találkozik, teljes tengelyével. Ahogy fordul, arcán változás megy keresztül. Nem maradhat többé olyan kegyetlen. Lágyulnak a vonásai. Egy egyszerű férfi arcává válik, aki éppen megpillantott egy nem ismeretlen nőt.
Hegedűszót hall, nagyon halkan, talán egy új dallam, ami éppen most születik meg az elméjében? Vajon emlékezni fog rá, ha ennek az egésznek vége? Ha vége a napnak és vélhetően hazatér, leül a kanapéra, a földön fekvő Athos mellé és papirra veti majd a kottát, a hangjegyeket, amelyek egyenként burjánzanak elő a fejéből? A hegedű továbbra is csüng a kezében és a dallam ellenére tökéletesen hall s lát mindent. Művész adottság.
Végül megszólal*
- Megtántorodott tőle.
*ezek a szavak hagyják el száját és röpke tétovázás után megemeli a gyűrűs kezét, a mellkasáig emelve. A fekete ékkövet a Fekete Nap felé*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptySzer. Aug. 27, 2014 11:00 pm

-A nőőőők... Igen... De Ő... Ő máháháhás... Csohókja keserű, őrült, zabos... Zahahahahavardt...
Nyöszörögve ecsetelgeti mindezt a maga halotti stílusán, miközben a nyakához nyúl, annak a hegnek a mentén tapogatózva, ami mentén a fejsze a fejét szegte anno. Emlékek gyötrik. Halovány foszlányok suhannak át tudatán, a lelki szemei előtt. Olyan események sora, ami sok-sok évvel ezelőtt történt. Mikor még nem volt halott, sőt, nagyon is eleven volt. De az már a múlté. Kegyetlen véget ért életének az a fejezete. Az új pedig sok gyötrelmet okoz a számára s talán egyszer mások számára is azt fog.
-Sohohosem tér vissza... Ihigen... Akkor bizonyára káháááprázat vagyok mahagam is, heh? Nehekem úgy tűnik, hogy... Tehh áltatod magad, Angyal...
Jót hahotázik az alatta ácsorgó férfin, ám nem tart sokáig az öröme. Mind a ketten ugyanabba az irányba merednek, majd a szörnyszülött az érkező lábai elé heveredik, egyre csak a Vadászra mutogatva. Ocsmány hörgéséből alig lehet értelmes szavakat kivenni. De mintha azt hajtogatná, hogy "Ő az Angyal, ő az!" Nyelve azonban túlságosan is foszladozó ahhoz, hogy annak pörgése közben tisztán lehessen érteni minden betűt, amit csak okád. Sinéad nem is méltatja többre, hamar elzavarja a furcsaságot, aki morogva és sértetten távolodik el valamerre. Ki tudja viszont látják-e még. A Sors kiszámíthatatlan.
A gyűrűre pillant, mikor a férfi felemeli kezét és megszólal. Egy percig csak nézi, majd halkan sóhajt egyet és közelebb megy, de csupán egy lépést.

-Nem meglepő... Tudja, hogy tőlem van.
Vámpíri szíve kicsit mintha hevesebben verne, mint kellene. Aggodalma Derryl Cooper biztonsága felől elmúlt, viszont egy másik probléma miatt ismét gyötörni kezdte a feszültség. Mi lesz, ha a zenetanára kérdezősködni kezd? Mit fog mondani? Ismét elutasítja gorombán, ahogy szokta? Csendes marad és nem mesél semmit? Nem tehet mást. Emlékek hada tör rá tudata alól. Gyötrő emlékek. Események, amelyek sok-sok évvel ezelőtt történtek. Mikor még nem volt Jégkirálynő, de valami szörnyűbb annál. Halandók számára legalább is borzasztóbb, bár William bácsikája sem nézte jó szemmel azt az időszakot. Nagyon sokat szenvedtek akkor Sinéad miatt. Politikai szempontból mindenképpen, s magánügyileg is.
Emlékek... Szörnyű emlékek... Szinte hallja a sikolyokat, síró, árván maradt gyermekek, özvegy feleségek és férjek... Halott családok... Még hallja őket... Még most is hallja őket...

Véres könnyek gördülnek végig a hófehér arcon...
Éles pillantás, gyötrelmes, hosszú másodpercek...
Könyörgő tekintet, vadászkutyák csaholása a távolban...
S végül egy lövés a sötét éjszakában...



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyCsüt. Aug. 28, 2014 8:19 am

*alig észrevehetően ránvolódik homloka a különös szavakra s kijelentésekre. Ezek azonban még sem tudják megoldani nyelvét, nem voltak elegek hozzá. Csupán a ravasz pillantás marad a lénynek osztályrészül*
- Ez már nem te vagy. Csak a tested szétoszló maradványa, amit talán a nekromancia varázsának nevezett átka tart össze pókhálószerűen, hézagokkal.
*veti oda a kegyetlen igazságot, amiben ő maga hisz és amit valahol ez a borzadály is realizál, mélyen az elméje alagsorában.
És akkor megszólal a melódia, lassan, de töretlenül hangosodva. Hegedűjáték. Figyelme egy pillanatra sem kalandozik el az élő rongyokra, ami ott kuporog az ébenhajú lába mellett mint egy utolsó korcs.
Nem korcsok tán mindketten?
Kín. Valóban az volna? Miért nem képes most ezen töprengeni?! Gyötrelmet lát a nő arcán-NEM!A tanítványáén.NEM!Egy vámpírén-, ami túlsáhosan idegenszerű, meghökkentő és ezt az érzést nem leplezheti, kiül az arcára az értetlenség, mint amit most mázoltak rá.
A nő tesz egy lépést felé.
A kétségbeesés az arcán.
A véres gyöngyökként alágördülő könnyek.
What's wrong? What's wrong? What's wrong? Visszhangzik a fejében.
Előre lép. Egyet. Aztán kettőt. Felemeli a gyűrűs kezét. Mintha az egész egy rossz lassított film lenne.
A torkában éezi ahogy vadul kalapál erős atléta szíve.
Egyik lépés után teszi meg s másikat, ameddig a gyűrűt viselő kezének ujjai nem érzik a jéghideg bőrt és a puha fürtöket. Ahogy nyúl az arca felé, az éjfekete égkő megcsillan egy pillanatra ahogy egy kósza napsugár elé téved nyújtózás közben.
Eddig hallott és látott mindent, de most a hegedűszó mindent elnyom. Csak a fémesen sós illatot nem.
Ott áll előtte, a fél arcát a tenyerébe temeti. Érzi a jéghideget a forróság alatt. Önkénytelenül felemeli a másik kezét is és a szabad arcra teszi, közrefogva a gyötrődő arcot.
Nem jut eszébe, hogy "Mi a fenét csinálok?!", most nem. Még nem.
Megdöntu a fejét és egyre közelebb hajol. De olyan gyengén tartja a fejet mintha porcelánból volna.
Pontosan úgy fest mint aki csókot adni készül. Azt is ad. De végül, az utolsó pillanatban a véres könnyvonulatra, Sinéad szeme alatt közvetlen, az orcájára adja.
Mindennél hidegebb, úgy érződik mintha az ajkai lángolnának, de csak a bőr hűvössége teszi. Sós. És fémes ízt érez ahogy azt a sok fájdalmat magába gyűjtő könnycseppett lecsókolja az arcáról.
Hegedűszó. Ordító*



.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyCsüt. Aug. 28, 2014 3:18 pm

-Bűz... Mocskos nekromahahahahanta... Öhöhöhördög maga... Megígérte... Visszahahahadja, ami elveheheszett...
Nem nyöszörög már soká az istentelen teremtmény. Még megpróbálja felnyitni az érkező lány szemét, próbálja rávenni, hogy higgyen neki. A vámpír azonban nem figyel rá. Nem hiszi el azt, amit közölni akar. Pedig ismeri a pletykákat. Elzavarja hát, elküldi, fúj, mint egy macska az ellenséges vadra. Amaz pedig elmászik, talán Derryl Cooper megkönnyebbülésére.
Mi járhat most a fejében? A férfi nem mond semmit Sinéad válaszára, csak nézik egymást, mintha a másik lelkébe látnának. Két hűvös pillantás - egy angyali, és egy vérpatakban úszó. Mert bár könnyei, a kutyák csaholása, és a lövés mind csupán emlékei között bukkannak fel, mintha némelyik kép megelevenedne. A kétségbeesett arc, a sós, vöröslő, s apró gyémántszemek, amelyek leperegnek rajta... Összefonja karjait maga előtt, tekintetét a földre szegezi, majd lassan lehunyja szemhéjait. Elhessegetné a felfelé törő emlék foszlányokat, de nagyon nehezen küzd meg velük. Hiába ásta el őket tudata legmélyére, az iménti ocsmánysággal együtt ők is felkeltek a sírból, s mint élőhalottak, vánszorognak egyre közelebb hozzá. Sarokba szorítják. Szét akarják tépni, darabokra szedni és felemészteni minden porcikáját, ami csak beleremeg a fájdalomba.
Egy segítő kéz azonban megmenti, kirántja a szörnyű rémalakok tengeréből. A sikolyok mind háttérbe szorulnak, elhalványulnak a vérfoltok, az arcok, amelyekre a terror és a halál ráfagyott.
Felpillant. Arcának egyik felét lágyan érintik - ekkor veszi észre Sinéad, hogy Derrylről az értetlenség tükröződik vissza s mintha nem lenne tudatában annak, hogy mit is tesz éppen. Miért tükröződik? A Darklore lány is hasonlóan néz a másik szemeibe. Még egy kéz emelkedik, arcának másik felét érinti. Nem érti mi történik. Ez a gyengédség nem a zenetanárára vall.
S ekkor eszébe jut a fénykép, amit anno a fiókjában látott. Mosolyog rajta, gyerekek veszik körül. Nem volt mindig olyan, mint amilyennek megismerte. S most, ebben a percben, mintha ismét azt a halandó embert látná maga előtt. Bár arca nem az öröm fényében ragyog ezúttal. Viszont ugyanolyan érzésekkel teli. Törődik vele. Most az egyszer igazán.
Egy vadász ismét megszánja sanyarú életét... Még ha nem is tudatosítja ezt a tényt, de így van. Pedig ismeri a pletykákat.
Lábai földbe gyökereznek, nem tudja mihez kezdjen most ebben a helyzetben. Gyengének és védtelennek érzi magát, mintha erejét elvették volna tőle az emlékek. Összeszorítja szemét, ahogy a férfi egyre közelebb hajol. Vonásai azonban meglágyulnak - a szeme alatt égő csók s keserű könnyeinek nyoma eltűnik.

-Derryl... Derryl, mit csinál?
Hangja halk, remeg, mint egy törékeny kismadáré, akit most mentettek meg egy ragadozó karmai közül. Kék fényben fürdő íriszei ismét felnyílnak s a másik szempárt keresik, várva a választ ebben az igencsak különös szituációban.
Értetlen és kétségbeesett.
Nem akar érzéseket táplálni.
Menekülni akar...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyCsüt. Aug. 28, 2014 6:33 pm

*Nem hallja a saját lépteit, ahogy akaratlanul megindul a tőle pár lépésre álló, sírdogáló vámpírnő felé. Nem. Most nem vérszopó bestia, fúria, ő most csak...Sinéad.
Schneewittchen.
Ahogy a vadász kiviszi az erődőbe. És a lányka sírni kezd.

"(- Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szívét s a máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?)

Megsajdúlt a szíve a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi szörnyü itéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a szíve:

- Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bújdosom el, én szegény árva!

Gondolta magában a vadász:

- Hát minek is öljem meg én! Majd úgy is megölik a vadak szegényt. Én meg lelövök egy őzikét, annak a szívét s máját hazaviszem a királynénak.

Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán lelőtt egy őzikét, annak a szívét, máját kivette, hazavitte, ( a királyné még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke. ) "
(Grimm: Hófehérke /az eredeti/)


Miért is jut most eszébe ez az idézet? Olyan régen olvasta már a Grimm fivérek összes meséit...akkor, mielőtt vadásznak állt. Mikor már sok volt, hogy nem csak vámpírok, de vérfarkasok is léteznek. Akkor, mikor mindent felkutatott, hogy információkhoz jusson, mikor nulláról indult a varázsvilágot illetően, mint egyszerű ember, mugli. Akkor olvasta. Újra és újra az összes átkozott mesét, melynek minden szava igaz lehetett vagy legalább is nem állt távol a sanyarú valóságtól. Annyiszor olvasta....hogy elég sok mindent meg is jegyzett belőle szóról szóra. Hófehérkét. Igen, őt. Nem ugyan abban az erdőben van most?
És aztán az lett, ami most. Találkozott a Grimmek leszármazottjaival, Eddie Grimmel és...
Hegedűszó (03:33). Minden más, minden egyes gátlás vagy gondolat a hegedű lágy hangjába fullad, akár az óceánba. Körbe-körbe ugyan az a dallam. Émelyítő, szinte szédül tőle. Pár perce még azt képzelte talán elfelejti mire hazaér és hogy túl....
túl milyen?
ahhoz, hogy elfelejtse. De..most már tudja hogy sosem. Fogja. Kiverni. Kikergetni. A fejéből. Régen komponált utoljára.
És ekkor a Stradivarius kihullik az ujjai közül, az utolsó lépést megelőzően. Puhán, fásan koppan a bokáig érő, vadon burjánzó füvön. Közvetlenül utána pedig a vonó, keresztbe rajta.

Elvarázsolt erdő Stock-photo-34406822-violin-in-grass

Valami van a tekintetében.
Mintha...tükörbe nézne.
Ugyan azok a (bűnös) tengerkék szemek.
Hogyan? Gyötrődhet...ennyire egy szörnyeteg?
Visszhangzik ugyan a gondolat, de csupán a koponyája sötét falai verik vissza, mélyen, túlságosan mélyen ahhoz hogy most felfogja a felismerés súlyát.
Megértés.
Még is ez az az érzés. Vagy valami hasonló? Mintha a jégkék íriszek nyitott könyv hasábjai lennének és mintha túlságosan hasonlóak lennének a benne megfogalmazottak ahhoz, hogy ne így érezzen.
Rátalálás(?).
Megtalálás(?).
Túl hangos a hegedű ciripelő hangja, nem hallja hogy mit mond Sinéad, csupán látja hogy mozognak az ajkai, a tekintete rájuk siklik. De csak egészen a szeme sarkából, alig távolodik el a vörösen maszatos orcától. Ujjpercei a selymes fekete hajzuhatagot tapintják és a kecses tarkót, csak a hüvelykujjai azok, amelyek az arc hidegét érzékelhetik. És az ajkai.
Lejjebb csúsznak.
Alig ér hozzá a túlságosan fagyos bőrhöz, a vörösesen gyöngyöző könnycsóva útján, mely immáron bíborra mázolhatta az ajkait. Az ő ajkait. Az emberét. A vadászét. Vámpírvér festi. A borostája finoman siklik a sima női állon.
Mintha egy jégbe fagyott vörös almába harapna.
Nagy részt a felső ajkán állapodnak meg ajkai. Pont úgy mintha almába harapna. Vérvörösbe. Jéghidegbe. Akkor miért nem olyan érzés, mintha egy halottat csókolna? Miért nem tűnik halottnak ez az ívelt, telt felső ajak és az a kevés az alsóból, amit saját alsó ajka ér?
Még mindig érzi a vér ízét az ajkán. Sinéad véres könnyét.
Nem, nem nyitja ki a szemét. A szemhéjak csukva maradnak, csak a dallamot hallja körbe és körbe. Extázis volna? Régen....érzett ilyet utoljára. De régen is volt annyi ideje hogy annyira belefeletkezzen a zenélésbe, hogy ez a szokatlan érzés rá törjön.
De most nem zenél.
Vagy talán még is? Nem éppen most komponál?
Egy olyan hegedűszólót, amit sosem fog elfelejteni.*




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyCsüt. Aug. 28, 2014 11:55 pm

Koppan a hegedű, tompán és alig hallhatóan a fűben. Még egy kéz az arcán s érzi, ahogy ujjak szántják végig ébenfekete koronáját, lágyan érintve a tarkóját is közben. Ha a szíve emberi volna, oly sebesen nyargalna, mint a legvadabb paripa. Ez a szív azonban egy vámpíré. Így is gyorsabban ver, mint általában a magafajtáé szokott. Segítségért kiállt a jégveremből, amelybe anno bezárta. Hosszú ideje szunnyad a hideg mélységben, s most új erőre kapva könyörög az életéért. mentse meg őt, mentse meg attól, amivé vált. Újra érzelmekkel telin akarja látni ezt a világot, ahol nem csak ő, de egy másik szív is dobban. Érezzen bármit is iránta, nem számít - csak ott legyen mellette. Elhozta bolyongó lelkét s vissza próbálja adni, hazavezetni őt általa. Még úgy is, hogy nem is tudja miért került szörnyű börtönbe annak idején.
-Derryl... Derryl...
Hiába szólítja remegő hangján, nem érkezik válasz. Hófehér kezeivel finoman s gyöngéden ragadja meg az erős vállakat, hátha akkor rá figyel és nem másra. Még is mi járhat a fejében most? Vajon ugyanaz, mint a lányéban? Káosz, értetlenség, zűrzavar. Érzések gondolata...
Lejjebb csúsznak az égő ajkak. Borosta csiklandozza sima arcát. A Vadász vérének illata mintha édesebb volna. Mintha a szíve ugyanolyan kétségbeesetten kiáltana, mint az övé, a rubintvörös nedűt még csábítóbbá téve ezáltal.
Felső ajkára puha csók száll. Úgy remeg az új élménytől, mint eddig soha semmitől sem.

-Kérem... Derryl...
Szinte leheli a szavakat, miközben megízleli önnön vérét a férfi ajkain. S eközben nem kerüli el figyelmét a felpezsdült halandó vér sem. Olyan hívogató, mint eddig még soha. Rettenetesen kívánja.
Ismét megmérgezték. Csókokkal s érzések halovány, melengető jelenlétével. Ezáltal akar ölni újra. Ölne ezért a vérért, amely szinte a nevén szólítja, erre készteti minden, ami most zuhatagként érte; ölni tudna azért, hogy ez a perc megfagyjon s az Idő kereke megálljon. De sajnos ez nem fog bekövetkezni. Minden menni fog tovább. S egyszer elveszíti... Elveszítené azt, aki lelkének hófödte tájára virágot hozott. Ezt a kis életet is azonban megtámadják. Először a dér, majd a hó s a jég, és letörik gyönyörű szirmait.
S lám, mindez ugyanabban az erdőben, ahol történetének sanyarú fejezete elkezdődött.
Sinéad ekkor elhajol az apró csókból. Oldalra fordítja fejét, kezei azonban még az Ő vállain pihennek. Homlokán finom ráncok keletkeznek, ahogy összevonja íves szemöldökét. Újabb könnycseppek gördülnek le, miközben felpillant, megfürdetve kéken fluoreszkáló pillantását a másik szempárban.

-Miért... Miért csinálja ezt? Ugye nem...?
Nem tudja befejezni a mondatot, egyszerűen nem bírja kiejteni azt a szót a száján. Nem tudja kap-e választ erre, vagy pedig Derryl ismét néma marad, mint a sír. Olyan furcsa, hogy így állnak egymással szemben. Mintha egymásra talált volna két elveszett lélek.
-Kérdeznem kell valamit... Valami fontosabbat az iméntinél...
Hófehér ruhája meglibben ekkor, ahogy könnyű szellő táncolja körbe a két alakot. Mélyet sóhajt a vámpírhölgy.
-Bizonyos körökben sok a szóbeszéd és... És már a holtak is erről beszélnek, mint hallhatta... Igazából, ők indították el... A holtak...
Nagyon koncentrál. Nem szabad most elveszítenie az eszét, elvégre olyan dologra akar rákérdezni, amit egy vámpír nem minden nap kérdez meg egy halandótól. Rettenetesen fél attól, hogy mi lesz a válasz, hogy mi lesz a reakció. Hogy vajon igaza mond-e vagy hazudik. Hogy vajon képes lesz-e megszólalni. Hogy vajon tudni fog-e ugyanígy pillantani rá s nem töri-e össze ezt a gyengéd momentumot, amivel szinte megajándékozták, még akkor is, ha furcsa, szokatlan és érthetetlen volt a számára.
-Derryl... Maga nem Vadász, ugye?
Megfagy a levegő. Ami moccant, most mind megdermed, zaj sem reppen. Sinéad arcán még mindig a gyötrelem, a kérdés súlya okozta kín, s a várakozás. Vajon ismét megszánta egy közülük? Valaki, aki a fajtáját ejti zsákmányul és végez vele kegyetlenül? Lehet eddig azért bánt vele gorombán, mert titkon...? Nem akar hinni ezeknek a pletykáknak. Rákérdez inkább. Inkább tőle tudja meg az igazat, mint mástól, legyen bármi is az.
Talán számítania kéne a válasznak? Azok után, ami most történt? Életet lehelt belé, ha nem is sokat, ha nem is örökre... De életet. Nem hagyta, hogy elemésszék az emlékek.
Ha valóban ő az Angyal... Biztos, hogy gyilkos? Szárnya szegett s vérző, ki nem halált hozott a számára. Életre keltette.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyPént. Aug. 29, 2014 9:19 am

*Valahonnan messziről, a távolból hallja, hogy szólitgatják. Sinéad az? Igen, ő. Alig érezhetően elválnak az ajkai az övétől, hogy a nevének összes szólamát ki birja ejteni, meg tudja formálni. De a hegedűszó továbbra is túlságosan hangos, mint ezernyi emberi ováció, még sem kellemetlen. Úgy érzi mintha ébren álmodna. A hangjegyek egymás után kerülnek a helyükre, eddig csak szakaszosan hallotta, fokozatosan alakult ki benne a dallam, de most...egész. Vajon hány oldalt tesz majd ki a kotta? El kéne játszani zongorán is. Majd otthon, igen. De először...hegedűn*
- Komponálok...
*csupán annyira távolodnak el ajkai a lányétól, hogy ezt az egyszerű, de annál őszintébb gondolatot a tudtára adja. Ha Sinéad elég jártas a zenében-ami több mint valószinű-akkor talán képes lesz megérteni mindezt, amit a kékszemű férfi az ajkaira lehelt. Minden egyes k és p betűt ejtve újabb puha csókot nyomva az ő jégbefagyott ajkaira.
Művészekeket az eufórikus élmények mindig megihletik és új alkotást csihol belőlük. Az egyik képzettársitás jön a másik után. A lehunyt szemhéjak alatt és az érzékek rabságában.
Káosz. Zűrzavar. Értetlenség. De mindez elpárolog, elillan a hegedűdallamban és ameddig ezt hallja és a hűvösséget érzi, addig nem is térnek vissza. Nem fázik, egyáltalán. Inkább emelkedett valamennyit a testhőmérséklete. Hideg ujjakat érez a karján, edzett izmai teljesen megfeszülnek. Ezt Hófehér az arcán nem érezheti, de a karját közrefogva annál inkább.
A halántékában dübörög a vér. A szive mintha ki akarna szakadni, olyan erővel kalapál, hogy még halandó füllel is tökéletesen hallja-vagy csak beképzeli?-,hát még hogy hallhatja...ennyire testközelből egy vámpir? De ez most nem jut eszébe. A hegedű úgy is túlharsogja. Ahogy az egész világot.
Összefolynak ajkaik, ahogy törékeny női test-mert legyen bármennyire is átkozott és kárhozott, az-nyárfalevélként kezd reszketni. Érzi az ujjai közt. A mellkasán. Az ajkain. A pillanat ettől csak még hevesebb és intenzivebb lesz. Meg sem fordul a fejében, hogy a fekete hajú szépség el akarná lökni, pedig minden más helyzetben szentül hinné. De most...nincs mit hinni, a racionalitás szabályai többé nem léteznek. Talán eddig sem léteztek.
A hűvös arc elfordul, a fagyos ajkak lecsúsznak, elcsúsznak az övéitől, de még is olyan közel maradnak, hogy talán ez a legmeghökkentőbb az egészben. A férfi pedig csak néz le rá, az ő Hófehérkéjére, mert lassan ildomos lenne ezt a tényt bevallania önmagának.
You belong to me, my Snow White Queen*
- Én...
*kezdené a mondatot, de ekkor a hegedűszó hirtelen megszakad. Olyan gyorsan és élesen, ahogy egy váratlan pofon csattan az ember arcán. Mintha hirtelen ébredne egy álomból, de egyből teljesen józanon. Szive még mindig kalapál és most talán ez menti meg az életét. És az, hogy jól képzett zenész. A vadászok általában máshoz nem értenek, nincsmás szakmájuk.
Jó vadásznak tartja magát és az is,vitathatatlan. Akit a bosszú és harag edzett az válik a legjobbá. De egy ilyen szituávióban, egy ilyen átkozott helyzetben ez nem volna elég, ha nem vert volna eddig is gyorsabban a szive a kelleténél, akkor most talán képtelen lenne higgadt maradni a kérdés hallattán. De igy nem is kell. Hiszen a szive nem csak a kérdésre kezdett rakoncátlankodni.
Már jóval korábban elárulta*
- Vadász lennék, csak azért,mert nem vagyok cukorfalat?
*felszalad enyhén a szemöldöke, ez a kérdés féligazság és őszinte is. Féligazságokkal a legkényelmesebb és legegyszerűbb hazudni.
Hiszen mit mást tehetne? Elgyengült, igen, szörnyű és megbocsáthatatlan hiba, ami egy vadásznak általában az életébe is kerül egyúttal. Megroggyant a józan itélőképessége, ezzel nyugtatja magát. Ezzel áltatja magát. Csak a pillanat heve. Ki kell tartania, kikerülni a vámpir bűvköréből, mert hogy biztosan csak az, nem? Igy csinálják, tőrbe csalják az áldozatot, elcsábitják, aztán pedig átharapják a torkát. Gondolatban kántálja magának. Egy baj van csupán. Hogy semmit sem képes elhinni a szavak monoton áradatából. Most nem. Gyengének érzi a térdét, pedig szög egyenesen áll. Kényszeriti magát, még is kényszeriti, hogy eltávolodjon az ébenfekete hajtól, vérvörös ajkaktól és hófehér bőrtől. Kiszakitja, kitépi magát gondolatban erőszakkal, de valójában túlságosan gyengéden a nő karjaiból. Hátrál. Úgy rémlik métereket, de valójában alig tud megtenni két lépést. A szája elé kapja az egyik tenyerét-a gyűrűvel az ujján-és mintha egy erőszakos mozdulatnál dörzsölné meg, mint egy alkoholista az ital után-mint Jack Torrance a Ragyogásban-, nem is realizálva a mozdulatot.
Lesüti a szemét, egy pillanatra nem képes a ciánkék szemekbe nézni*
- Ez...tisztességtelen volt tőlem. A tanitód vagyok.
*nyögi fojtott hangon. De a bocsánatot képtelen kirpéselni a jeges csóktól égő ajkain. Kihasználta a helyzetet, még ha meggyengülésből is, az nem mentség. Ez a szerepe nem? Foszlányai egykori önmagának, hogy könnyebb legyen torz igazságban és félhazugságban élnie azt az életet, amire önmagát kárhoztatta. Szörnyetegek között, örök szinjátékot játszva. Sose volt példa ilyenre a vadászok között, ilyen vakmerőségre. Nem: őrültségre.
De mindez ismét elszáll ahogy újra a lányra emeli a tekintetét, valójában csak karnyújtásnyira van, pedig előbb még úgy rémlett, hogy a fákig hátrált. A könny még mindig ott csillog az arcán. A kin pedig a szemeiben. "Segits!" Teljesen tisztán hallja Sinéad kétségbeesett hangját a fejében ahogy a szemeibe néz. Hasonlóan fájdalmas a pillantás, amit ő láthat a férfi szemeiben. "Ments meg!", "Meg...halok". Miért visszhangzik mindez a fejében? Nem tudja, csak azt, hogy képtelen elviselni ezt a gyötrelmet, amit a lány arcán lát és a kinszenvedést a hangjában, amit csak az elméjében hall*
- Miért...? Sirsz...Sinéad?
*lassan, de határozottan teszi fel a kérdést, mintha ennek látványa ugyan olyan pokolba taszitaná, ahogy a nőt magát.
Ismét kezdődik. Először a távolban, majd egyre közelebb. Édes hegedűszó. Az imént komponálta. Hallja a fejében a cimet, amit már akkor adott neki, mikor még nem is tudta.
A Fekete Nap.
Hiába minden. Hiába próbálta jóvá tenni és mevallani gyengeségét, hibáját mint felelős oktató. Hiába próbált távolodni. Most már minden hiába. Itt ér véget a pályafutása? Ahol a Vadász meghal, a Zenész feltámad(?). Miért nem tudja gyűlölni magát ebben a pillanatban? És miért nem tudja Őt?
Hogy mi lesz később azt nem tudhatja se Derryl, se más.
Ismét tesz egy tehetetlen lépést a lány felé. Hüvelykjeivel letörli a fényes könnyeket. Nem akarja látni őket. Nem birja nézni őket.
Senki sem tökéletes. A férfiak pedig úgy tűnik tényleg nem olyan erősek, mint amilyennek kikiálltják magukat.
Sose hitte volna hogy pont ő. Pont ő...de a gondolat megszakad. A hegedűszó kegyetlenül vágja el minden más útját.
Úgy rémlik megcsókolja a nedves pillákat ahogy csukódika szemhély, de ebben utólag nem lesz biztos.
Abban viszont igen, hogy...
Ismét belecsókolt a jéggé fagyott, vérvörös almába. A legédesebbbe s legkeserűbbe.
A vadász jobbja Hófehér arcára simul, mint egy puha kendő, ami megóvja. Balja pedig a karja mellett a derekára fonódik és közelebb húzza magához. Nagyon közel. Hogy érezze a teste hidegét.
A csók pedig, a mérgezett almába...nem olyan szűzies mint amilyen az első volt. Nem olyan gyermekien ártatlan és kábult. Ajkai elnyilnak egymástól ahogy ismét rátapadnak a hűvös női szájra*


"Egy Gyűrű mind fölött,
Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen."



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptySzomb. Aug. 30, 2014 1:28 pm

Komponál.
Visszhangzik a fejében ez az egyszerű tény. S mintha részben, ezzel a szóval, őt is megszállta volna az az euforikus érzés. Minden egyes apró csókkal többet kap belőle. Még sem hallja a zenét... A zenét, ami Derryl Cooper fejében születik. Ha valaki, Sinéad biztosan tudja, hogy milyen is az, amikor egy dallam elragadja az embert, magával rántja és nem ereszti addig, amíg tökéletesre nem csiszolja. Vajon ez készteti Őt is arra, amit éppen csinál? Erre a közelségre s szenvedélyre?
A vámpírlány lenne az, ki ihletének forrását nyújtja?

-Majd... Majd hallhatom egyszer?
Hangja ismét megremeg, ahogy leheli a törékeny szavakat. A következő percekben kezei a férfi vállaira szállnak, érzi, ahogy megfeszül az erős izom az ujjai alatt.
Melegség járja át. Nem csak az, amelyet az Angyal teste ad át az övének - ez a meleg őbelőle jön. A jégverem, amelybe szívét zárta, mintha olvadni kezdene. megreped itt-ott, s szíve ennek láttán vadabbul kezd dobbanni. Tisztán hallja, ahogy eltépve láncait nekifeszül a hűvös falnak és próbál kitörni. Mintha sötét ragyogás járná át, s ez a fény bár fekete, még is lehet látni, ahogy a repedéseken átvilágít. S mikor ez a fény kiszökik börtönéből, hófehérré válik. Eléri Sinéad könnyező szemeit s gyémántként hull alá belőlük, végigszántva arcát, amelyet keretbe foglal két gyöngéd kéz.
Eddig sosem ismert örömkönnyek szöknek a keserűek forgatagába.
Ajkai kipirulnak, s szinte alig akarnak elszakadni a férfi oltalmazó ajkaitól. A józan ész visszatartaná őket, de az mintha nem is létezne, csak ez a pillanat, semmi más. Minden negatív érzés, ami eddig körüllengte Derrylt illetően, most mintha mind megszűnne létezni. Nem, nem is: csak átalakulnak. Sokkal kellemesebbé és elviselhetőbbé. Sose gondolta volna, hogy pont Őtőle fognak ezek a halott érzések feltámadni. Lehet nem örökké fognak tartani, talán a Fagy holnapra újra elemészti őket... De most, most mindennél többet érnek ezen a világon.
A halandó szív ritmusa felpezsdíti. A szív, amely mindig oly nyugodtan ver, de most eszeveszettül nyargal, ahogy a vére is az ereiben. Úgy megízlelné, csak egy kóstoló erejéig, de nem... Türtőzteti magát. Ha más feltörő ösztöneit nem is, de ezt az egyet elnyomja. Valahol mélyen tudja jól, hogy ezzel csak elrontaná ezt a momentumot. Ha megtenné, utána ismét a haragos és dühödt szempárral kellene farkasszemet néznie.
S még is, mintha soha többet nem kellene látnia Derrylnek azt a felét. Azt, amellyel legelőször találkozott s mindig is fogadta, ha találkoztak. Mintha haldoklana az az Angyal, fekete tolla hullik és hullik... És a helyébe egy másik éledne. Vagy inkább feltámadna? Szárnya hófehér. Hegedűt tart a kezében és édes altatót játszik.
Egész teste remeg, ahogy ajkaik még jobban egymáséi lesznek. Érzi, ahogy a kis virág lelkében küzd a Hideg ellen, nem engedve letörni egyetlen egy szirmát sem. Próbálja elszórni magvait, hogy még többet teremtsen magából ezen a puszta s rideg helyen. Sinéad azonban elfordul ekkor. Gondolatai össze-vissza cikáznak, alig bírja összeszedni s torkán át szabadjára engedni őket. Végül csak sikerül megszólalnia, hangja azonban oly puha, hogy szinte elveszik üres térben. Mert a vámpírnő számára olyan, mintha semmi más nem létezne most, csak ők ketten állnak, nagyon közel egymáshoz. Valahol félelmetes a számára. Eddig egy férfit sem engedett a közelébe, kerülte őket. Ha udvarló szóval közeledtek felé, úgy elküldte őket, gyilkos és megvető pillantást vetve rájuk. Most azonban Derryl Cooper mindenféle fölösleges beszéd nélkül tette meg azt, amit előtte eddig senki sem tudott. Nem kellett csákány ahhoz, hogy áttörje a jégfalat. Mintha varázslat lenne az egész... Egy álom, amelyet mindketten a magukénak tudhatnak.
De mi lesz vajon, ha felébrednek belőle?
Első kérdésére érkezne a válasz, de megromlik valami egy pillanatra. A baj okozója pedig a második kérdés. Mintha rosszul érintené Őt, de nem biztos ebben. Kérdésére pedig kérdéssel válaszolnak.

-Ki mondta... Hogy Ön nem...? Nem erről van szó... Gyanakodnak bizonyos körökben... Azt mondják a holtak, hogy egy vadász érkezett a városba... Az Angyal... Akitől engem is óvva intett valaki.
Jól emlékszik a bíborvörös szavakra, még mielőtt elnyelte volna őket a sötét, téli éjszaka. Színházban volt aznap este. A színdarab azonban vérbe fulladt, s sürgősen távoznia kellett. De nem volt egyedül. Szólt hozzá, mielőtt eltűnt volna. Nem minden látszik annak, ami.
"A legveszedelmesebbek verhettek tanyát, ha a szóbeszéd igaz, többen vélték hallani a hírt, látni a kétes alakokat, eljöttek. Eljött az Angyal /Angel/ is. A vadászok általában specializálódnak valami konkrét levadászásra, az Angyal azonban, ha a szóbeszéd igaz, végez mindennel, ami nem kedves neki. ... Vigyázz, ha Angyalt látsz. Nyisd ki a füled és hallj, nyisd ki a szemed és láss! ... A veszély mindenhol ott van, a vadászok is. Hát nem érzitek a szagukat? Érzékeitek árnyéka atyáitoknak. Megcsal a szép külcsín és ámítás."
Minden egyes szóra emlékszik. Mélyet szippant a levegőbe. Érzékei azonban cserben hagyni látszanak - túlságosan is magával ragadja ez a szituáció ahhoz, hogy tisztán lásson. Pedig az előtte álló férfi...

-Angyalnak látom Önt, Derryl... Félnem kéne hát? Képes lenne bántani engem?
Kétségbeesés ül ki az arcára, a pillanatnyi remény halványodni látszik. Elengedi a gyöngéd kéz, s elhátrál az ő érintésétől is. Olyan távolinak tűnik, még is közel van hozzá, alig két lépésnyire. Ujjai ekkor ébenfekete hajával kezdenek játszani. Idegesség lenne, vagy csak pótcselekvés a hosszú másodpercekben? Derrylt figyeli, egyre csak Őt, ahogy lesüti szemeit és... Mintha szenvedne. Hevesen verő szíve segítségért kiált. Mintha sorvadna, egyre csak sorvadna, és most Sinéadért könyörögne. A kétségbeesés és a zűrzavar mintha fokozódna benne. Szinte látja maga előtt: nyújtja a segítő kezet, megmarkolja Őt és visszarántja az életbe, visszaadva gyönyörű szárnyait.
Tisztességtelen? Finoman megrázza fejét a lány, s mintha suttogná: Nem számít. Ezekben a percekben semmi sem fontos.
Ismét találkozik a két kék szempár. Lynn szíve nagyot dobban: mintha önnön lelkének tükrébe nézne. Ugyanazok a segélyt kiáltó szavak, „Ments meg, ments meg!” – szinte hallja. Könnyei mintha jobban megerednének.
Most ő kap egy kérdést. Hosszasan néz az Ő íriszeibe. Olyan választ akar adni, ami lehet burkoltan, de mindent megmagyaráz. Mély sóhaj…

-Mert Hófehérkét gyászolom…
…, majd szellemként előkúszó hangfoszlányok. Mert bizony a tündérmesével ellentétben Hófehérkét senki sem mentette meg. Nem jött a Daliás Herceg, semmiféle hős lovag. Mind ehelyett inkább még kétszer megkínozták, mintha amúgy sem lett volna elég az, amit átélt addig. Nem, nem… Úgy tűnt még nem kapott eleget. Őt siratja szüntelen… Az ő kísértetét látja Derryl most is. A védtelen, árva leányt.
Mi lesz most? Mi lesz most velük? Az Árva és az Angyal… Hófehérke és a Vadász. Ismét megmenti egy közülük. Bár ebben még mindig nem biztos. S lehet sohasem lesz az.
Látja őket. A hangjegyeket, ahogy lepörögnek Derryl előtt, immáron egy egészként, kottára lejegyezve. Bár nem hallja őket, látni azonban látja, hogy megint az a furcsa dolog lesz úrrá rajta, mint korábban is. Eddig tartott az ébrenlét. Ismét édes álomra hajtják fejüket. Éber álomra…
Lágy érintés az arcán. Nem is realizálja, de szinte vágyakozva tekint fel a férfira. Félelmetes ez az egész, de még is gyönyörűnek éli meg. Keserű, de szép. Ijesztő, de kellemes. Jó és rossz egyszerre.
Sose hitte volna, hogy egyszer is képes lesz újra törékenyen és gyöngén állni bárki előtt is. Az évek alatt megedzette magát annyira, hogy ellen tudjon állni mindenféle csábításnak, szép szónak és cselekedetnek. Most még is, mint hófehér galamb, ártatlanul néz szembe Vele.
Pillái lecsukódnak, s mintha finom csókot lehelnének rá. Vagy csak a szellő játéka? A képzeleté? Ébren álmodik...
Hozzásimul az erős férfi testhez, karjai Derryl nyaka köré fonódnak - semmit sem fog fel ebből a mozdulatsorból. Semmit sem, csak az égő ajkakat az ő hűvös ajkain, ahogy átveszik azok melegét, vágyat keltve a szíve s vére iránt.
Elgyengült, nem sikerült távol tartania... Visszacsókol, s könnyei folynak, egyre folynak.
A kis virág túlélte a harcot a Fagy ellen.
Derryl Cooper elérte a jéghegy tetejét, egy szentély -vagy inkább börtön?- kapujában áll. Ha letekint, láthatja, ahogy a havas táj zöldbe borul. Már csak itt, ezekben a magasságokban van hideg. Belép a titkos ajtón. Az ajtón, amely a rejtett kincshez vezet.

Egyre csak csókolja, szinte követeli, hogy a benne keletkező tüzet tovább szítsa. Minden más fény kialszik körülötte. Csak lelkében ég a tűz. Már nem szükséges megértenie, hogy mi miért történik. Már az sem számít, hogy valóban egy újabb Vadásszal hozta-e össze a Sors vagy sem. Most csak egy valami fontos: az, hogy kitavaszodik...

-Miért? Miért... Csinálja ezt?
Ismét felteszi a kérdést két lélegzetvétel között. Úgy érzi repül, ismét szárnyal a magas égen a felhők között. Újra emlékezni fog rá hogyan kell. Követi Őt, minden mozdulatát, át a Titkos Ajtón jégbe fagyott szívéhez, amely olyan, mintha üvegkoporsó volna...
S benne Hófehérke nyugszik holtan.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyHétf. Szept. 01, 2014 10:36 pm

*Ujjai között tartja a törékeny arcot, mintha csak az üvegkoporsóból emelné ki. Olyan hűvös. És olyan tökéletes. Képtelen mozdítani az ujjait, ha akarná se tehetné meg, túlságosan ragaszkodóan simulnak a lány arcára*
- Eljátszom egyszer...ha szeretnéd. Hegedűszóló, talán...három oldalt tesz majd ki a kotta, ha leírom. Átírom talán zongorára is.
*suttogja tovább a kéjesen vörös, de jéghideg ajkaknak, újabb csókokkal pecsételve őket, ahogy ajkai a megfelelő hangokat megformázzák. Most is hallja a dallamot, ahogy a hegedű tombol az elméjében, szinte émejítő. Bűn volna zongorán eljátszani? Hiszen hegedűre született, vonós húrokra és ezt semmi sem szentségtelenítheti meg.
Valóban eljátszaná neki?
Mindennek ellent mondana s mindennel dacolna, amiben hisz, ha megtenné.
De nem máris azt teszi? A földbe tiporja az egész világát, az egész lényét. Mintha sosem létezett volna. Csak az a zeneszó....csak az a dallam.
És azok a vérvörös ajkak.
Melyek megremegnek ha hozzájuk ér. Vagy ha csak meg kell szólítaniuk.
Miért történik mindez? Miért történik ez mindkettőjükkel? Talán valahol, mélyen a tudatában ott ordítanak ezek a kérdések, de az a hang nem jut el hozzá, csupán a vonó siklása a hegedű húrjain*
- Nem vagyok olyan kedves és édes mint a legtöbb kinyalt házitanító. Én ilyen vagyok. És ez zavarja őket. Hogy egy ember nem bánik kesztyűs kézzel az uraságok csemetéivel. Nincsenek hozzászokva. Ahogy ahhoz sem, hogy halottak. És ezen semmi sem változtathat. Hiába próbálnak kétségbeesetten kitörni az örök pusztaságból, oszló tetemük bűzőből. Szellemek és holtak, mind ugyan arra sóvárognak...mind irigylik azt, ami nekik többé nem adatik meg. Amiért gyűlölnek minden lényt. A hús-vér test.
És vörös ajkak.
*Az ében hajú egész testében reszketni kezd, s ahogy egyre jobban remeg, úgy erősödik az ölelés, annál stabilabb a forró tenyér a derekán, mi feljebb vándorol a gerince mentén.
Elváltak ajkaik, míg az Elveszettek rút természetét ismertette Sinéad-el, de homlokát kénytelen megtámasztani a tükörsima, hófehér női homlokon, mert olyan nehéznek érzi a fejét, hogy ha nem döntené az övének, akkor képtelen lenne megtartani a nyakán. Egyenesen a jégkék szemekbe néz, kínszenvedés minden egyes másodperc. De édes ez a kín. A legédesebb idegméreg. S vajon érti a lányka amit mond? A halottak gonoszok az élőkkel szemben, alattomosak és igyekeznek átverni őket, tőrbe csalni. Minő jól jön ez az apró tény most. Újabb féligazságként, hogy leplezze kilétét. Remeg nem csak Sinéad törékeny teste, de a léc is, melyen Derryl táncol, józan esze végső, utolsó erejéből, amivel igyekszik megtartani egyensúlyát a vádló kérdések és kegyetlen csókok között*
- Angyali lennék?
*kénytelen visszakérdezni amint képes újból elszakítani ajkait attól a bizonyos, ívelt kis szájtól. Elmosolyodik. Önkénytelenül. Pont mint azon a fotón. Meglepi amit Sinéad mond és még is mosolyt csal arcára. Még egy nő sem mondta hogy angyali lenne. Sok mindent mondtak már neki, se ezt soha. Az angyalt kizárólag akkor vélték benne látni egyesek, mikor meglátták, hallották hogy nem kegyelmez sem farkasnak, sem vámpírnak, ahogy a bibliai angyalok sem kímélnek senkit, kardot rántanak ha úgy kell tenniük. Sinéad viszont...vajon mit láthat? Vajon pont az az ábránt amit éppen lát, az érzékek rosszindulatú és csalóka játéka, vagy pont hogy az igazság leple zuhan most alá és nyitja ki a szemeit*
- Nem vagyok én égi lény, nagyon is földhöz ragadt ember vagyok. Nem nekem kéne félnem? Egy vámpír ölele, ráadásul nemes, erős...és nem szabadulhatok.
*mint egy félig begyógyult seb amit újra feltépnek. Ezt érzi a mellkasa teljes hosszábban és a hegedűszó csak olaj erre a tűrze és bilincs a csuklójára. Semmi szarkasztikus nincs a szavaiban.
(Még mindig érzi ahogy dobol a torka az éltető pumpától.)
Mindez...fájdalmasan igaz. Ironikus lehet, hogy valóban egy egyszerű halandótól akarna rettegni egy ilyen rangos vérivó. Olyan könnyedén végezhetne vele. Vajon hányféle képpen ölhetné meg a férfit a karjaiban? Túlságosan kiszolgáltatott. A torka túlságosan hozzáférhető. De még ezernyi másik lehetőség is nyiladozik, melyekkel vége lehetne itt és most a küldetésnek, amivel saját magát sújtja.
És akkor, vérvörös gyöngyszemek zuhannak alá és Sinéad válaszol. Derryl arcára pedig kiül valami. Zavartság? Meglepettség? Felismerés?
"Bőre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében."*
- Miért siratnál egy mesehőst, aki boldogan él, míg meg nem hal?
*fel kell tennie a kérdést, még ha talán tudja is a választ, még ha talán sejti is, mindez túlságosan abszurd és szürreális. Többé semmi sem autentikus.
Fel kell tennie a kérdést és Neki meg kell válaszolnia, a hófehér bőrű leánykának.
Ében hajjal és vörös ajkakkal.
Lefelé. Ennyit érzékel. Ahogy vékony, sápadt karok fonódnak össze a tarkóján: leláncolják. Mígnem ismét össze nem olvadnak ajkaik. Érzi az arcán a nedvességes. Vérvörös az. Miért, miért? Hogyan? Képtelen felfogni mindezt, de nem is gyötri vele így is meggyengült tudatát.
Nem akarja így érezni. Nem akarja látni. El akarja törölni a vöröses patakokat. Túl sok kérdést vetnek fel és túl...túl....túl hangos a Stradivarius húrjainak hibátlan hangja.
Csupán Sinéad reszkető hangjának foszlányai szűrödnek át rajta. A kétségbeesett és értetlen kérdés, amire úgy véli maga sem tudja a választ. Még is felel, már-már ösztönösen*
- Mert ezt kell tennem.
*csúsznak ki a képtelen szavak a fogak börtönéből, sikamlósan, irreálisan. És el is vesznek a következő lélgezetvételt követő újabb forróságban, ahogy még éhesebben, még mohóbban csókolja a kipirult ajkakat. Olyan szorosan ölelve baljával, hogy még a mellkasa is alig tud emelkedni a következő légvételnél, de ez sem számít*
- Haza...kell mennem.
*véget kéne vetni ennek a tébolynak, amibe csöppentek, de a teste nem cselekszik aszerint,amit az ajkai hallatnak, még annál is jobban öleli a női testet, hiába vámpír*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sinéad L. Darklore
Diák - Vámpír
Sinéad L. Darklore

Faj :
Vámpír
Kor :
130
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
108
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyVas. Szept. 07, 2014 2:02 am

"Now this is who you are,
Angel without wings,
Sinner in disguise..."



-Szeretném... Nagyon. Biztosan... Gyönyörű darab. Hegedűn is, és zongorán is...
Egy újabb véres, jéghideg könnycsepp gördül végig hófehér arcán. Szavai szinte összetörnek, oly' gyöngédek s félénkek. A kéjes hang rémíti meg őket. Mert bár szíve hevesebben ver, mint valaha, elméjének ép fele még próbál küzdeni és üzeneteket továbbítani Sinéadnek, de úgy tűnik mind hiába. A vámpírlány lassan teljesen hozzásimul a férfi erős testéhez, érzi, ahogy minden fény kialszik körülöttük. Nem marad más, csak a simogató sötétség, és azok az angyalian kék szemek, melyeket most szemhéjak rejtenek. Egyre biztosabban válaszol a csókokra, bár így is remegnek még kipirult ajkai.
Miért éreznek hasonlóan? Sőt, szinte ugyanúgy... Mindkettejükben egy világ dől össze, egy világ, amelyet ők maguk építettek azért, hogy a régit eltemethessék. Mindkettejükben meghalt valaki, akit régen szerettek, s nem csak ők, mások is. Viszont egy éjszakán megváltozott minden. Meghaltak. Úgy hitték porrá lettek, mélyen elásva lelkük egy zugában. Most azonban, mint főnix önnön hamvaiból, kelnek újra éledre. Forr a levegő, felcsapnak a lángok. Elolvad a hó s a jég. Nem marad más, csak tavaszodó erdők és mezők. Vérvörös ajkak és gyöngéd érintések.
De vajon meddig? A tavasz sem tart örökké... Jön a tél és megöl mindent. Vagy csupán újra mély álomba szenderít?

-Nem vagyok ember, ajkaim még is vörösek. Halott vagyok, vágyom az élet egy formájára, még sem vagyok olyan, mint ők... Lehet nem kedvelik Önt, de vadásznak hazudni valakit főben járó bűn. A vadászok veszélyesek ránk nézve. Miért állítana hát bárki is olyat, ami nem igaz? Nem szabad az ilyesmivel viccelődni.
Érti, amit Derryl magyaráz, ahhoz méltón válaszol is neki s tesz fel újabb kérdéseket. Megtartja a zenétől és kusza gondolatoktól nehéz fejet, miközben elmerül szemeinek kék fényében, amelyek megváltó ékköveként világítanak most a feketeségben. Sarkcsillagként tűnnek elő a jeges vihart okozó felhők mögül.
Minél jobban reszket törékenyen, annál jobban ölelik, átveszi az emberi test melegét, s ez a forróság egyesül az őbelőle áradóval. Megolvasztják jeges szívét, ezért képes az gyorsabban dobbanni, mint szokott. Különleges, eddig sosem tapasztalt bizsergés fut végig gerince mentén, ahogy az Ő keze érinti a hátát egyre följebb és följebb. Más esetben már felrúgta volna az illetőt, aki így merészel hozzáérni. Csengjen bármilyen súlyosan ez a szó, ez az igazság. Vajon miben másabb ez a helyzet? Miért nem tud újra előjönni a Jégkirálynő és elkergetni az érzelmek és melegség forrását? Nincs most itt a Fagyos Úrnő, csak a szelleme egy leánynak, kinek haja fekete, mint az ében, arca pedig fehér, mint a hó.
Visszakérdeznek, de nem válaszol, csupán pillog nagy szemeivel és... Szinte falja a maga elé táruló képet.
Mosolyog. Derryl Cooper mosolyog.
Olyan őszintén, mint azon a fotón, amit az egyik fiókjában talált elrejtve a gyűrűvel együtt. Ez a momentum újabb melegségérzetet vált ki Sinéadből, ami átjárja egész lényét, megbizseregtetve minden egyes porcikáját.

-Nem lenne angyal, mert nincs szárnya? Mert a Földön született és nem a Mennyben?
Költői kérdések, de elgondolkodtatóak. Mert bizony vannak földi angyalok. Angyalok, akik emberi testbe bújva jönnek a világra, hogy talán apró, de jó tetteikkel boldogságot csaljanak a reménytelen szívekbe. Ezért látja égi lénynek a vámpírhölgy is a halandót. Ezek a teremtmények azonban nem csak erre hivatottak. Legyőzik a gonoszt, kardot rántva, ha kell. Ez a hivatásuk. Ez az a jó, ami egy rossz dolog, az ölés segítségével történik. De vajon kinek mi a jó és mi a rossz? Sinéad szemében furcsa fény villan át. Lehet a felismerés? Lehet nem hiába látja az előtte álló férfit angyalinak?
-Nem tud szabadulni, mert nem akar, vagy mert úgy érzi, hogy nem engedném? Én nem... Nem akarom... Kényszeríteni semmire sem.
Kicsit mintha elhúzódna. Reméli Derryl nem gondolja úgy, hogy manipulálják. Kizárt, hogy így legyen, hiszen valóban nem ez történik. Ha el is ragadta valami, az nem egy bizonyos vámpíri erő volt. Ó, nem, más az, ami így hathatott rá. Vérvörös ajkak és könnyeső szemek...
Szinte lüktet a fülében az ér csodás muzsikája, ahogy szélsebesen nyargal rajta keresztül a vér. Küzdenie kell ösztöneivel és szemfogaival, hisz nem akarja máglyára vetni ezt a momentumot azzal, hogy bántja Őt. Mindent tönkretenne, ha megtenné. Pedig az illata fürge táncot jár az idegein, de nem... Nem szabad megtennie, erősnek kell maradnia, ahogy eddig is tette.
Ismét intenzívebben folynak alá rubint könnyei és olyan választ ad Derryl Cooper kérdésére, ami láthatóan érdekes emóciókat vált ki belőle. Vajon rájött az igazságra? Vagy csak sejti? Esetleg nem éppen arra gondol, amire kellene? Döbbenetet lát, kis zűrzavart... Vagy felismerést?

-Ch, egy mesehőst...

Lövés a távolban, kutyák csaholása. Menekül, de nem tud hova. Mintha még az erdő is ellene lenne, kilóg egy fa gyökere és megbotlik benne. Fegyver szegeződik rá. Dörrenés... Sikoly.
Alma gurul végig a macskaköves úton. Halálhörgés. Vérszomj és kín. Könyörgő szavak, rémült, halálba fagyott arcok sokasága.
Gyászos temetés. Senki sem jött el rá. Üvegkoporsót visznek, benne egy fiatal leány. Bőre, mint a hó, ajka, mint a vér, haja, mint az ében. Senki sem jött el... Csak a Jégkirálynő.


-Ő nem kapta meg a boldog befejezést... Meghalt. Megölték. Sírhelyén nyugszik, fagyba zárva, elrejtve minden kíváncsiskodótól. Az ő szelleme... Kísérti most Önt. Őmiatta van ez az egész...
Folynak, egyre csak patakzanak azok a keserű könnyek csendesen, míg nem ismét összefonódnak és csókká olvadnak össze ajkaik. Olyasfajta biztonságérzetet kelt benne ez a helyzet, amilyet eddig még sosem tapasztalt. Nem akar nélküle tovább létezni, érezni akarja mindig ezentúl. Ébren álmodik... Annyira nem tűnik valóságosnak ez a szituáció, még is az. Groteszk és abszurd, de még sem. Mi lesz a vége? Mit fognak gondolni majd, ha hazaérnek? Talán azt, hogy megőrültek? Vagy azt, hogy nem szabadott volna véget vetni neki? Utálni fogják magukat érte, vagy hiányozni fog minden egyes perc?
Ezt egyelőre senki sem látja előre.

-De miért, miért kell? Nem... Nem értem...
De talán nem is kellene megpróbálni megérteni. Lehet hagynia kéne, hogy magával ragadja minden feltörő érzés és azok szárnyán repüljön a boldogság egén. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Mert bár nem nagyon érzi, de tudja milyen szorosan ölelik most, és szinte falják egyre bátorodó ajkait - Derryl menni akar. Menne, de valami visszatartja, valami nem engedi. Még jobban hozzásimul, egyre jobban, már alig van tér kettejük között, szinte nincs is.
-Várj... Csak... Csak még egy... Kicsit...
Már nem is figyel arra, hogy magázza a halandó férfit, hiszen a tanítója, a mentora a zene útján, és még sem... Ebben a pillanatban már ez a tény sem számít. Nem mint tanár és diák állnak egymással szemben, mások ők most, nagyon is mások. Olyan, mintha nem önmaguk lennének. Pedig lehet, hogy valójában most mutatják meg igazi valójukat. Feltámadnak egymás karjaiban. Vagy lehet csak kísérteteik azok, akiket idővel elűznek, hogy soha többé ne háborgathassanak senkit sem.
Eltávolodik ismét, de csupán néz rá, egyre csak nézi sűrű pillái alól. Tényleg el akar menni? Itt akarja hagyni? Éppen akkor, mikor életet lehel belé minden egyes csókjával, ami édesebb, mint bármi más? Az élet eltűnne vele, nem maradna más utána, csak üresség és kínzó csönd. Semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt. Ők sem lesznek ugyanazok. Nem lesznek képesek ugyanúgy tekinteni egymásra. Mert ami megtörtént, ami megtörtént.
Forróság. Szinte érzi, ahogy ég benne valami: a Vágy rakott tüzet szívében. Csak remélni tudja, hogy idővel át fogják tudni látni ezt a zűrzavaros helyzetet, magyarázatot találni minden egyes cselekedetre és csókra. De az nem most lesz. Most együtt égnek a sötétségben, nincs se gyertya, se semmi más fénye, csak a kettejüké a feketeségben. Kéken izzó lángok. Nem akarja ereszteni, még nem. Még együtt akar lenni vele, csak egy kis ideig, mielőtt eljő a Jégkirálynő és télbe borít minden érzést, megfagyaszt minden Virágot.
És elfeledtetni, eltemetni próbál minden momentumot.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Derryl Cooper
Vadász - mágus
Derryl Cooper

Faj :
Ember (mágus)
Kor :
37
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
84

Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő EmptyVas. Szept. 07, 2014 9:27 am

*Eltörli a könnyeket. Bármennyi is legyen belőlük. Ahogy egy újabb csepp formálódik a legtökéletesebb, gömbölyű formává, csupán egy apró mozdulatba kerül és a hüvelykje örökre eltünteti, vörösre szennyezve az ujjbegyét és Sinéad túlságosan hófehér orcáját. Ahogy a szavakat rebegi elfúló hangon és reszkető, égkék tekintettel mered a fölébe magasodó férfira. Mi lehetne vonzóbb invitálás ennél? Jéghideg, törékeny test simul hozzá, melyet úgy szorit magához mintha karjai eleven láncok volnának. Vagy éppen az ő csuklója van megbéklyózva? Nem számit többé.
Megsemmisül. Minden amiben eddig hitt, minden, ami vezérelte, minden ami Derryl és minden ami Angel. Darabjaira hull, még por sem marad belőle. Létezhet ennél pusztitóbb megsemmisülés? Ami még is ennyire...édes?
Remegnek az ajkai, dea vörösségüket többé nem láthatja, mert minden feketeségbe burkolózik. Csupán érezheti a száján, borostás állán*
- Vadászok és vadak. Nem ebből áll az egész világ? Minden...csak nézőpont kérdése. A vámpir...nem éppen az emberek vadásza? De egyben a vadászok prédája.
*egy kósza éjfekete tincset elsimit a lány arcából, de egy pillanatra sem szakitja meg a szemkontaktust. Talán mert egyszerűen képtelen rá.
De ahogy ő maga ott áll, leláncolva-nem: hozzáláncolva-karjai között egyre jobban reszket a nő, mert pontosan olyan mintha csak egy embernő lenne, nem? Ugyan úgy pirul ki az arca és az ajkai, ugyan úgy reszket egy férfi érintésétől. Az egész világ téboly. Ha egy vámpir lehet ennyire emberi, akkor a halandó elme csak széttörve végezheti.
De még nem most. Túl keser-édes a pillanat. És túl szépnek látja és ártatlannak ezt az arcot. Hiába tudja hogy mindez csak az elméje hazugsága, ami kétségbeesetten próbál logikus magyarázatot adni önnön tetteire, hogy az ép elméjét megőrizze.
Elmosolyodik. És nem felel. A bibliai angyaloknak valójában nincsen szárnyuk, csupán a 3.századi művészek kezdtek tollas szárnyakat rajzolni nekik, hogy meg lehessen őket különböztetni az emberektől. Vajon tudja ezt Sinéad? Számit egyáltalán, hogy tudja-e? Attól a perctől kezdve, hogy ezen a napon megpillantotta őt, bukásra itélte saját magát. És talán halálra is. Vajon a küldetését is? De mindez csak önálltatás, egyre inkább érzi. Határozottan érzi. Szomorkásan ráncolja meg ahomlokát a felismerésre. Hogy mekkora hazugságban élt eddig, mióta itt van. Olyan jól sikerült elsajátitania a kellő hazudozást, hogy saját magát is sikerült átvernie*
- Szépnek látlak, mert vámpir vagy(?).
*nem érteni teljesen, hogy a mondat végét kérdésnek vagy kijelentésnek szánta. Talán maga sem tudja. Talán ez is csak egy újabb hazugság, amivel védenie kell az ép eszét egy magafajtának. Egy vadásznak. De mindúntalak simogatja, cirógatja Hófehér arcát jobbjával, pontosan vérvörös ajkai mellett. Miért vágyik rájuk mindennél jobban? És miért képtelen még mindig gyűlölni magát ezért?
És akkor Derryl Cooper ismét elmosolyodik, szórakozottan, mintha olyannyira nyilvánvaló közhely lenne, amit mondani készül és talán mert az is*
- Tudom, hogy meg tudnám magamat szabaditani.
*Egy ezüstgolyó a fejébe, akkor vége lenne az egész kisértésnek. Olyan egyszerű lenne. Annyiszor tette már meg. De most nem tudná. És...nem is akarja. Minden egyes vadászat...más volt mint amilyen ez lenne.
Valójában tudta. Az első napon mikor találkoztak tudta, hogy Sinéad Darklore-al más lesz, mint a többivel.
Őt nem megölni akarja, hanem reszkető testét ölelve hemperegni át az éjszakát. Úgy játszani rajta, mint egy élő hegedűn. Eljátszani azt a bizonyos dallamot, ami egész hátralevő életében kisérteni fogja. És térdre kényszeriteni.
Nem engedi, hogy Sinéad eltávolodjon, egészen lágyan, de még is határozottan tartja a karjaiban és egy újabb éhes, selymes csókot ad az áthevült, apró női ajkakra. Hiába hátrálna, hiába forditja el a fejét, akkor a hófehér nyakára kapja.
A legrosszabb, a leggyötrőbb az egészben,hogy tudja jól, most nem a vámpiri varázslat áldozata, nem kábitják semmivel. Legalább is nem tudatosan. Ez a kisértés Hófehérke puszta lényéből árad, ami ilyen hatással van rá. Átkozza magát bármennyire, vannak dolgok, amiken nem változtathat. Legyőzték. Mint férfit mindenképp. Hogy vadászként is legyőzetik-e, az még a jövő zenéje*
- Dehogynem.
*ennyit felel és újonnan meleg mosoly ül ki arcára, midőn a kék szempárba mered és csak azt a selymes bőr simogatja, mintha nem tudna betelni vele*
- Vagy már elfelejtetted a mese végét, Sinéad?
"Így telt-múlt az idő nyárra tél télre nyár, a lombok lehulltak meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak, és zsenge kis őzgidák dörzsölgették bársonyos nyakukat a vén tölgyek derekához, És egyszer egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetődött az erdőbe. Addig-addig bolyongott, míg ki nem bukkant a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. Elolvasta az aranybetűs felírást, aztán leült egy kidőlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tőlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami.
Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:
- Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!
- De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tőle! - felelték a törpék.
- Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét.
Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.
Akkor a királyfi előszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vegyék vállukra, s úgy vigyék haza kastélyába a koporsót. Azok meg is indultak vele, s amint vitték, egyikük egyszer csak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordult a mérges almadarab; mert amikor a gyümölcsbe belekóstolt, túl nagyot harapott, és a falat megakadt a torkán. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:
- Hol vagyok?
- Nálam! - felelte boldogan a királyfi. - Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!"
és "Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében."
*Nem is tudatositotta hogy ennyire pontosan emlékszik a történetre, szóról szóra, de a gondlat hamar elszáll, hiszen lényegtelen. Csupán az ő Hófehérkéje számit, még ha belepusztul is, akár a kérész*
- Szóval nincs miért sirni, Hófehérke.
*szilárdá válik immáron a mosoly az arcán ahogy a lány könnyei patakokban festik vörössé a hibátlan arcot. Két tenyerében tartja, újabb csókkal simulva a reszkető ajkakra, rózsavörös szájra, majd az ébenfekete hajú lány fejét a mellkasához öleli és átkarolja, hogy zaklatottságát csökkentse, hogy megnyugtassa. Abszurdnak kéne lennie a pillanatnak, de még se érzi annak. Viszont azt érzi, ahogy a szürke pólóját langyos könnyek áztatják át. Sötéten, mint a vér.*
- El...kell mennem. Amig még lehet. Te is tudod,ha...
*de képtelen befejezni a gondolatot, egy sóhaj szakad fel a torkából. Hiába minden koholt kifogás, akkor is, ha a racionalitás követelné és az ép ész. A következmények. De mindez most cseppet sem tűnik fontosnak. Csak a pillanat számit.
Sinéad eltávolodik tőle, csupán egészen kicsit. Hagyja, muszáj, de képtelen levenni jobbját-gyűrűs jobbját-az arcáról, a fél orcájáról, ahogy a kéken ragyogó vámpirszemekbe néz*
- Gyere velem, Sinéad. Ma este.
*a szavak maguktól találnak utat, akarva-akaratlanul is előtörnek, nincs többé lánc vagy börtön, ami visszatartaná őket. Leszállott az éj, de a napnak még nincs vége. A napnak, amelyre életük végéig emlékezni fognak*

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom



Elvarázsolt erdő Empty
TémanyitásTárgy: Re: Elvarázsolt erdő   Elvarázsolt erdő Empty

Vissza az elejére Go down
 
Elvarázsolt erdő
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nameless Town :: The Nameless Town :: Grimm negyed-
Ugrás: