Az északi vámpírnegyedben, ahogy az arisztokrata körökben ildomos, a kultúra sem maradhat el. Ezen városrészen található a Vámpírok Színháza, mely már kihívó nevével is felhívja magára a figyelmet és sejtet valamit. Nem is kétséges hát, hogy a belül ízig-vérig luxus palota valójában véresen alternatív színműveknek ad otthont. Játszanak klasszikus darabokat, de általában némiképp átírják vagy véresebbé teszik. Itt nem használnak művért egy cseppet sem. A szokványos darabok mellett pedig új, a kortárs vámpír igazgató által írt vérfürdőket viszik színpadra, valódi emberáldozatokkal, hogy a közönség tobzódhassan, majd a fogadásokon jól lakasson. Jó szórakozást kívánunk!
Fél tizenkettőt üt a messzi harangtorony órája. Sötétség honol a tájon. Minden élőlény alszik, ki a fényben jár s csupán itt-ott bukkan elő néhány halandó lélek. A Darklore negyedben nagy a csend, nincsenek sokan az utcákon. A közeli színházba igyekszik az az egy-két vérszopó is, aki kimerészkedett otthonából, ugyanis fényűző színpadi előadásnak lehetnek majd tanúi, sok vérrel és halállal. Ilyen estére vágyik Sinéad is, aki hosszas győzködés után eljöhetett a színdarab megtekintésére, méghozzá egyedül. Vörös, fekete csipkés fűzőt és egy fekete szoknyát visel, ajkai sápadtak, szemei azonban szintén feketével festettek, hollószín haja hullámosan omlik hátára. Ékszer gyanánt csupán egy nyakláncot vett fel (iménti képen látható). Éjfélkor kezdődik a produkció, így még van egy kis ideje körbetekinteni a hatalmas épületen belül. Sosem volt még itt, talán csak egyszer kislánykorában, de azóta sokat változott - kissé modernebb lett. Régen sokat ment szüleivel ilyen helyekre, nagyon élvezte az előadásokat, a színpad látványát, a színészek játékát. Egyszer el is határozta, hogy ő maga is fel fog egyszer lépni. Sajnos ez nem valósult meg, ez az álma is összetört a szívével együtt, amikor is a szüleit elvesztette. Most is rájuk gondol, ahogy a gigantikus csarnokban sétálgat, egyedül, nosztalgiázva.
*Még van idő az előadás kezdetéig,majdnem fél óra. A Bíbor Király viszont időben érkezik. Senki sem várja,senki sem tudja,hogy ébren van,csupán egy-két lézengő pára. Érezni ugyan érezhetik a jobb érzékekkel megáldott Gyermekek,de nem tuhatják biztosra. Még.Maszkos féri lép be a terebélyes ajtókon és suhan át a monumentális csarnokon. A maszkja vérszínű,ahogy az írisze is és reneszánsz kori felöltő,amit visel. Nem nézelődik,se jobbra,se balra,határozottan halad tekintélyt parancsoló lénye. Bőre fehér mint a halottaké,talán még annál is fehérebb,a haja pedig sötét,fekete,akár a forró szurok. Nem tervez megállni egészen az egyik páholyig,ahol majd helyet foglal a bársonyfüggönyök között*
Lassan eléri a páholyt nézelődése közben, ahonnan tökéletesen leláthat a színpadra. Nincsenek sokan, a lenti sorok között ücsörögnek páran, kiknek halk csevegését alig lehet hallani föntről. Az előadás kezdetére nyilván többen lesznek majd, csak még várakoznak kicsit odakint, addig is beszélgetnek. Kivéve egy személyt... Egy furcsa alak suhan át a termen, meg nem állva a páholyig, ahol is vámpírlányunk ácsorog, a legalsó sornál, a korlátba kapaszkodva, a hatalmas színpadot fürkészve. Hátrapillant a léptek zajára és megakad jeges tekintete a bíborba öltözött férfin. A maszk, amit visel... Oly' ismerős számára, mintha már látta volna valahol, egy régi könyvben talán. Igen, kislánykorában a családi könyvtárban leemelt egyszer egy vastagabb kötetet -majd elejtette gyönge kislány kezecskéivel, jól emlékszik-, és kinyitva egy oldalon látta meg a különös maszkot, alatta pár sorral egy vérszínnel kiemelt mondatot: "Dinnit a Ram Abbalah!" Édesapja emelte el tőle eme könyvet a következő szavakkal: "Gyermekem, még túl fiatal vagy ahhoz, hogy efféléket olvass. Majd eljön az ideje annak, hogy tudd e szavak jelentését. Kicsi vagy még ahhoz, hogy megértsd. Jöjj, olvassunk Grimm meséket, a vámpír Hófehérke történetét, amelyiket annyira szereted." Úgy elmerül gondolataiban, hogy észre sem veszi, hogy jó pár perce bámulja az idegen férfit. Hirtelen elkapja tekintetét, ismét a színpad felé fordulva, de már nem annak monumentalitását csodálva - a mögötte ülőn(?) jár az esze. Ráadásul a helye is itt van, ennél a páholynál, az ében hajú alak közelében. Furcsa érzés fogja el. Meg kellene szólítani, de valahogy semmi ürügy nem jut az eszébe. Ismét vet egy pillantást Rá, de csak a szeme sarkából, óvatosan. Kíváncsi lett, hogy vajon ki is lehet Ő. Van egy sejtése, de inkább eltemeti azt, hisz lehetetlennek tartja, hogy igaz legyen. Hogy is lehetne valós? Hisz akire gondol, rég a halottak álmát alussza egy kriptában, elzárva a külvilágtól, hogy még véletlenül se ébresszék fel. Még is megtörtént volna? Újra köztük járna? Kizárt. Lehetetlen. Nem is mer gondolni erre inkább próbál másra koncentrálni, például a színdarabra, amit hamarosan látni fog. Az előcsarnokban szerzett prospektust róla, elő is veszi fekete táskájából, s olvasgatni kezdi, miközben visszatartja magát attól a késztetéstől, hogy ismét hátra nézzen.
*Nagy méltósággal érkezik meg a páholyba,a legfelsőbe,bíbor bársony székre ülve. A rőt palást a szőnyeget súrolja. Tekintet ég az arcán,a Gyermekek közül az egyik kiszúrta. Lassan fordítja felé a fejét és találkozik a pillantásuk. Vérvörös szemei a tengerkékekbe merülnek vagy inkább fordítva? Halvány,határozott mosoly az,ami tökéletes arcán kiül. Ajkát nem nyitja szóra,még is Sinéad hangot hall a fülében. Távoli s még is oly közeli mintha mellette állna és egyenesen a fülébe suttogna: "Mi him, can de lach, mi him, min en tow!" Majd a vörösbe öltözött vámpír visszafordítja a tekintetét a színpad felé*
Összetalálkozik a két tekintet s Sinéad egyszerre érez csodálatot és félelmet, melyek bár nem ülnek ki hófehér arcára, még is benne tombolnak. Oly mélyre ható az a vörös szempár... Mintha belelátna a bíborruhás férfi, mintha ismerné minden gondolatát és... Hívogatná: "Mi him, can de lach, mi him, min en tow!" Nem érti az idegen szavakat s még is. Ellenvetést nem tűrőek, mennie kell... Hozzá. Most már biztos abban, hogy meg kell szólítania. Nem hiába volt, hogy éjszakánként furcsa érzések fogták el. Nagy Idősek közelednek, már nem kételkedik benne. Amióta Nameless Town-ban van, maga is megtapasztalja a vámpírok körében fel-felmerülő feszültséget. Összesúgnak, az árnyakat lesik, óvatosan járnak-kelnek; kiknek jók az érzékeik, mind sejtik már, hogy történik valami... Hogy Ő köztük jár. Lehet, hogy itt ül most a színházban és tökéletes mosolyát Lynnre villantja? Határozottan így gondolja: a Király van itt s nem más. Mikor elfordítja fejét a különös alak, vámpírhölgyünk elengedi a korlátot és megindul a saját helye felé, ami majdnem a férfi mellett van. Lassan leül, táskáját az ölébe helyezi s elgondolkodik. Az előadásig szűk tizenöt perc van még. -Hát ismét eljő közénk a Vér ura, eme rejtett kis városba, hogy halált láthasson az Élet színpadán? Jég kék szemeit ismét Rá emeli s kíváncsiság csillan meg bennük. Ha Ő újra itt van, akkor az jelent valamit, valami közeleg, nagy változások, harcok, csaták... Legalább is, ő ezt olvasta a Darklore család könyvtárában, még kamaszkorában, mikor már Édesapja nem élt köztük, Édesanyja viszont még igen. Ha ez valóban így van, akkor nem sokáig fog béke honolni a helység falain belül. Vagy talán még is?
*rendíthetetlenül ül a bársony széken,ami kissé meg van emelve,hogy az ott ülő jól lásson.Háta egyenes,tartása királyi,hosszú vörös felöltője palástnak-látszik,jelensége trónnak láttatja az ülőalkalmatosságot. Sinéad felé pillant, felvillanak a páholy félhomályában véresen izzó szemei. Telepatikusan szól a vámpír leányzóhoz,aki meg is indul feléje. Mosolyra húzódik ajka ahogy köezeledik a nő,nem is leplezve elégedettségét. Mi több, vállfán könyöklő jobbjá kissé a közeledő vérivó felé nyúl s mutató ujjával hívogatja. Röpke mozdulat,alig pár másodperc az egész. A kései utód leül,nem messze tőle és megszólítja. A Bíbor Király mélyeen mered a szemébe,igézően,véresen,majd szóra nyitja száját* - Ó,Gyermekem. Láss csodát,nem süketítette meg az ováció s neonfények az összes Véremet. Mond csak,gúnyolódsz vagy csupán rosszindulatú lennék? *mosolya kegyetlen vigyorrá torzul,még is gyönyörűvé,éles szemfogai,mint az eleven tőrök,hosszabbak s nagyobbak mint bármely más vámpíré*
Megindul a vámpírúr felé, aki láthatóan örül, sőt, elégedett a lány reakciójával. Hajtja a hívó szó, ami fejében csendült fel pár pillanattal ezelőtt. Int felé a lord, azt akarja -most már biztos-, hogy odamenjen hozzá. Engedelmesen megy is, leül a közelébe és meg is szólítja, halkan, tisztelettel. A Király mély basszusa visszhangzik fejében, tekintetével együtt elkábítja egy percre, amíg beszél hozzá. Hát igaz, tényleg felébredt és köztük jár a vérszopók Őse, itt van, ebben a városban, ebben a színházban és Sinéadnek szegez egy kérdést. -Történetei véres csatákról regélnek s halálról. Ha ébred Ő, a Sötétség Fia, vele kelnek a háborúk szelei is. Értelmetlen volna gúnyolódni ezzel. Magához hűen röviden és csendesen válaszol, jég kék szemeit belefúrva a vörös szempárba, melyek hipnotikusan, ám még is elrettentően hatnak rá. Sugározzák a bölcsességet és a nemességet, tisztelet parancsolóan merednek másokra. A fiatal hölgy szinte gyermeknek érzi magát a ki tudja hány millió éves, sötét úr mellett. A férfi hatalmas agyarai némi félelmet keltenek benne, ugyanis egy mozdulattal ketté harapná a torkát vele. Ennek ellenére bízik benne, legalább is reméli, hogy nem azért hívta magához, hogy az előadás alatt elcsemegézze. Vámpír vámpírnak nem falja fel a szívét... Vajon ő mit gondolhat leszármazottjáról vagy akár a jelenlegi korról, amibe csöppent ébredése során? Szívesen megkérdezné, de valahogy nem akaródzik szóra nyitni sápadt ajkait, inkább hallgat és majd akkor kérdez, ha arra alkalma nyílik.
*Vérvörös tekintetét le sem veszi a közeledő vérszopóról,a rőt maszk mögül,sápkóros ajka mosolyra húzódik,királyira* - Gúnyolódsz,Gyermekem. Mintha engem csak a halál érdekelne. *szúrós tekintet,véres dárdaként hatol át a mellkason és a szellemen,nem kérdést tesz fel,még is valahol annak hallatszik* - Hát mondd, ki vigyázott rátok a hosszú évezredek alatt? Kihez futottatok kétségektől gyötörve,mikor olyan ellenség jött,akitől rettegtetek egymagatokban? Ez hát a hála, Gyermekem? *hangja mély basszusai még suttogva is megrengetik a falakat és tőrélességgel metszik láthatatlanul az ereket és szíveket* - Háború a világ, fennmarad a legerősebb,a többiek odavesznek. Gyilkos vagy te is,ne szépítsük a dolgot. Csupán én ítélkezhetek felettetek,ti felettem sosem. S tudod te jól,hogy miért. *állához emeli jobbját,hosszú karmai és ujjai finoman mozognak,mint gyilkos pók lábai. Közelebb hajol,de nem túl közel,rezzenéstelenül meredve üvegesen véres szemeivel a kékségbe* -...mert az élet,amit adtam...azt el is vehetem. *olyan hűvös támad egyszeriben a hatalmas teremben,hogy még a vámpírok is megérzik. Nem az idő hűvössége,hanem a Sötétségé,ezért. A gyertyák és fáklyák a páholyok mellett elalszanak,fent,lent mindeközben a tudatlanság békességében várják az előadást a kései utódok. A szomszéd erkélyeken ülők rémülten néznek a bíborba öltözött férfire és a nőre,aki vele van,arcukra rettenet ül ki és többen fel is állnak,de moccanni sem mernek. A Király nem néz rájuk,anélkül is tudja mi jár a fejükben* - Születtél volna netán halandónak? Nem tetszik az osztályrészed,az örök szépség vagy az,hogy a halál alig tud fogást találni rajtad? Elvehetem jelentéktele kis életedet semmi perc alatt,ha ez boldoggá tesz. *valamiért a Bíbor Király nemtetszését váltották ki a tömör szavak Sinéad részéről, gyilkos egy hangulatba hozták* - Akkor is Hozzám tartozol, tetszik vagy sem. Az Én vérem csörgedezik az ereidben. Viseled a Jelet,míg világ a világ és még két napig,"ámen". *egyre közelebb hajol a fekete szépséghez és mintha a derekát akarná csupán átfogni,simul tenyere Sinéad bal bordáira. A vámpír az érintés helyén égető érzést tapasztal,de nem elviselhetetlent. Ruhát visel,ezért nem láthatja a Nyomot,ahogy a Király érintése hagyott. Elveszi a kezét és ismét hátrébb húzódik. Arca pedig mosolyra* - Hát legyen,had teljesítsem az elképzeléseid,csalódást nem okozva. *ironikusan és gúnyosan érti,természetesen,ekkor peddig...a szomszéd páholyokban ácsorgó,rémült vámpírok szemöldök ráncolva érintik arcukat,torkukat,hasukat és egyszeriben rogynak össze vinnyogva és látszólag mindennemű előzmény nélkül. Szemeikből vér folyik,ahogy szájukból és orrukból is. Percekbe sem telik,holtak fekszenek a bársonyszőnyegen. A Nagyúr rájuk se hederít,végig Sinéadot figyeli. "Mert az élet amit adtam...azt el is vehetem." Magára vethet hát a nő,lelkiismeretfurdalása csak neki lehet,hiszen ő provokálta ki ezt nemzőjétől,ő nevezte gyilkosnak és merészelte azt mondani,hogy csak a halál és vérontás érdekli. Victorius nem szereti,ha kölykei vagy más,mit sem tudó egyén bíráskodni merészel*
-Nem ezt mondtam, Uram. Csupán azt tudom, amiről a könyvek mesélnek. A könyvek, melyek csatákról regélnek, másról nem. Csak csatákról. Halkan beszél, hangja lágy és komoly, tisztelettudó. Belé hatol a véres, kegyetlen tekintet, vonásai megváltoznak s megjelenik arcán az enyhe félelem, némi csodálkozással fűszerezve. Nem érti, hogy mi rosszat mondhatott az imént, de valószínűleg megtette, ostoba módon és magára haragította ősét. -Nem akartam hálátlan lenni. Bocsássa meg, kérem, ha rosszat mondtam. Fiatal utódként nem sokat tudok Önről. Nem volt senkim, aki megtaníthatott volna. A szüleim... Meghaltak... Én nem akartam... Nem tudja folytatni, megfagy benne a vér, ahogy a Király ismét megszólal. Hallgatja a dorgálásokat és legszívesebben olyan picivé húzná össze magát, amennyire csak tudja. Kezeit tördelni kezdi, miközben mély sebeket hagyva visszhangoznak fejében a vámpír nagyúr kérdései, melyekre válasz viszont nem érkezik. Válaszolna, de nem tud, nem mer. Tart attól, hogy ha még egyszer kinyitja a száját, akkor ez a páholy lesz a sírhelye. Pedig elismeri, hogy gyilkos ő maga is, nem is tagadta sohasem. Esze ágában sem volt ítélkezni egy nála ezerszer erősebb, idősebb és legyőzhetetlen ős felett. Az üveges szempárral tartja a kontaktust, de alig bírja - minden porcikája azt kiabálja, hogy álljon fel és távozzon a teremből, még mielőtt nagyobb baj lesz. Szívesen cselekedne úgy, ahogy ösztönei sugallják, de földbe gyökereztek a lábai, mintha az ülés nem engedné, hogy megmoccanjon. Valahogy nem érti, hogy miért gondolja úgy a Király, hogy halandónak akart születni vagy itt és most meg akarna halni. Lehet benne van a hiba -sőt, biztosan-, de valahogy nem tud rájönni arra, hogy miért ezt a reakciót váltották ki szavai. Az Ő leszármazottja, hozzá tartozik, ezt nem is vonta kétségbe. Elhúzódna a Király közeledésétől, de nem tud, valamiféle erő nem engedi. Teljesen dermedten ül, lefagyva. Homlokán viszont finom ráncok jelennek meg, ahogy összevonja szemöldökeit: égető érzés járja át egész bal oldalát. Odapillant és meglátja Victorius hófehér kezét, amint megérinti oldalát, majd lassan elengedi és visszakúszik. Jég kék szemeit ismét Rá emeli. Maga a Borzalom hasít belé az elkövetkező néhány percben. Elhullanak körülöttük a vámpírok, mind meghalnak, egytől egyig. Valakinek most halt meg a testvére. Valakinek most halt meg élete szerelme. Valakinek most haltak meg a szülei. Erre a gondolatra Sinéadnek görcsbe rándul a gyomra. Fejét a színpad felé fordítja, lejjebb csúszik a helyén, maga elé bámulva mereng a semmibe. egy szó sem tud felszakadni a torkán. Némán kapargatja jobb kézfejét, vörös csíkokat szántva bőrére. Mire volt ez jó? Miért kellett mindenkinek elhunynia körülötte? Miért nem őt ölte meg tettéért? Nem lélegzik, nem is pislog, elgondolkodva bámulja az előtte lévő szék támláját. Megölte őket. Mind halott. Mind ártatlan. Mind.
- A könyvek csak a történelmileg fontos eseményeket írják le. Személytelenül. De sose feledd,én vagyok a nemzőtök,aki nem egy pajzs és kard,hanem egy létező király. Érted már,Gyermekem? Ne ítélkezz,hogy ne ítéltethess. A királyotok én vagyok,én tudom hogy kell vezetnem és én tudtam mikor mit kell tennem,hogy rettegett legyen a fajunk és erős. *kifejti,hogy mi váltotta ki a nemtetszését,hangja immáron higgadtabb s tovább hallgatja a lányt* - Túl ifjú vagy,való igaz,ez oldotta meg a nyelvedet,ami nem kellett volna. Vésd az eszedbe kedveském,hogy mindig át kell gondolnod mi hagyja el a szádat,mert a vesztedet okozhatja. *inti óva nem csak magával,hanem a világgal szemben. Ő megbocsát,mivel a Gyermeke és tisztavérű utód,illetve tudatlanságából fakadt ez az egész* - Meghaltak. Jöjj közelebb,Gyermekem. Ne félj,nem foglak bántani. Ha meg akartalak volna ölni,már régen halott lennél. *megszánja a kései utódot,szomorú a helyzete. Biztosra veszi,hogy megöltéka szüleit,nyilvánvaló. Ha Sinéad közelebb jön,ültében magához öleli,mint apa a gyermeket* - Kik voltak azok,akik ezt tették? Sikerült bosszút állnod rajtuk? Ne félj,kedvesem,majd én vigyázok rád. Az atyád atyjának atyja s még annak is az Atyja. Immáron rajtad a Jel,mit most öltözéked takar,de tudd meg,hogy ez majd megvéd és erőt ad. A "Bíbor Királytól érintve,a megmentőtől érintve. A Torony hanyatlik az Ítélet napján..."* *suttogja az ivadékának,aki irányába a haragja elszállt,mintha sosem lett volna és felébresztette atyai ösztöneit,főként,mivel árva. Amit idéz,azzal kódexekben már találkozhatott Sinéad* - Ők,akik most odavesztek nem miattad lelték itt a halálukat. Azért lett ez a sorsuk,ami a fejükben volt. A kétely és hitetlenség,az ellenség előtti meghunyázkodás... *itt megnyugtatja őt,mert valóban kevés lett volna egy rossz megjegyzés ahhoz,hogy sajátjait ölje meg,hiszen nem ez az érdeke. De itt,körülöttük bizony árulók ültek. Így fordult a kocka és lett Sinéad Darklore fekete bárányból a Király kegyeltje*
Belátja, hogy rosszul fogalmazta meg gondolatát és teljesen jogos Victorius intése. Nem fűz hozzá semmit sem, nincs mit mondania, csupán egyet értését fejezi ki pár apró bólintással, szemeit pedig lesüti. Természetesen érti, hogy mit akar tudtára adni a Király. Ezek után biztos, hogy átgondolja kinek mit mond, mert könnyen félreértés születhet a hibás szavakból. Ismét csak bólogat, majd elmagyarázza ősének, hogy miért is mondott téves dolgokat s ő bizony magához is inti. Félve bár, de lassan feláll és leül közvetlen Atyja mellé, aki átkarolja és úgy beszél hozzá, mintha az imént semmi sem történt volna. Lehet tényleg nem akarja bántani; lehet megszánja pórul járt utódját. Nem tudja, hogy mi járhat most Victorius fejében, de kissé meglepődik reakcióján. Megpróbálja összeszedi magát és válaszolni kérdéseire. Remegő hangja egy árván maradt kisleány hangjáéhoz hasonlítható, semmint egy felnőtt nőéhez. -Senki sem tudja kik voltak. Bosszú nem fordult meg a fejemben, hisz Apám halálakor még csak hat esztendős voltam. Rá tíz évre lett Anyám is gyilkosok martaléka. Valószínűleg ugyanazok tették. Nagybátyámékhoz kerültem, de gyermekeik születése után elszöktem. Nemrég tértem vissza. Most már nem akadnék a nyomukra. Aprócska könnycsepp csillan meg orcáján, de hamar letörli - nem akarja, hogy a Király ilyen gyengének lássa. Mikor kijelenti őse, hogy nem kell félnie s vigyázni fog rá, fejét óvatosan a férfi vállára hajtja és olyan biztonságérzet keríti hatalmába, mint eddig soha. Jobbjával végigsimít az oldalán, ahol a Jelet véli s a múló, égető érzést. Átjárja lényét az az erő, amiről a Király beszélt és érzi, amit ennek nyomán talán éreznie kell. "A megmentőtől érintve..." Nyugtatóan hat rá Victorius mély hangja s a kódexből idézett szavak. Ismét körbepillant, a körülöttük elhullt vámpírokra és nagy kő esik le a szívéről, mikor is kijelentik: nem ő miatta haltak meg. Pedig az Ős szavai nem ezt bizonygatták az imént, gúnyosan csendültek és ironikusan. "Hát legyen,had teljesítsem az elképzeléseid,csalódást nem okozva." Lehet nem gondolta őket komolyan. Nem is sejti mekkora megtiszteltetésben van most része, hogy fekete bárányból a Király kegyeltjeként ülhet most itt.
Hirtelen elalszik az a maradék kis fény is, ami maradt a teremben. A hatalmas bársonyfüggönyök elhúzódnak s megmutatják a gyertyákkal kivilágított színpadot, melynek közepén egy fekete ruhás alak sötétlik, arcát nem látni a termetes csuklyától, ami takarja. Két kezét az ég felé emeli, tenyérrel felfele s megszólal zengő baritonján, mely sejtelmesen veszett bele a terem visszhangjába. -"Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ében óra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát." Mert elfuthat, de nem menekülhet senki halandó, mindenkit megtalál, ki a Túlvilágra ítéltetett s elviszi magával, kínzó kórság, mint pestis alakjában, gyilkos rabló mocskos keze által... Vagy egy éhező vérszívó fogai nyomán. Így esett egy bálon is, 'hol vámpír s ember egyaránt táncra perdült - hölgyek fodros szoknyája libbent, urak hajoltak meg egymás előtt. Az emberek nem tudtak a másik fajról, csupán egymásnak örültek és itták a jó bort, mi mámorossá tette érzetüket s pezsgőbbé vérüket. A vámpírok pedig mosolyogtak, beszélgettek velük, elvegyültek közöttük... Egészen addig, míg éjfélt nem ütött az óra s belépett az utolsó vendég is: a Halál. Kísérteties zene kísérte monológját, mely a végére teljesen elhal, majd annak lecsendülése után mind elaludtak a gyertyák. Viszont a zenekar kellemesebb és vidámabb melódiába kezdett, ami talán furcsán is hathat az iménti szituáció után. Felragyog egy csillár a színpad fölött -mely alól, mint kámfort, eltűnt a fekete ruhás alak-, és megvilágítja a díszletet: egy vár csarnokának oszlopai, címeres zászlók, karácsonyi díszek, egy hosszú asztal, rajta minden földi jóval. Az asztal előtt középkori öltözékben táncolnak a párok, mulatnak, beszélgetnek. És ők mind halandó emberek, akik semmit sem sejtenek. Az asztalok mögött is beszélget pár vendég, ők sötétebb ruhákat viselnek, szinte beleolvadnak a színpad árnyékába. Suttognak, a vidám kis társaságot figyelik. A muzsika elhalkul, hogy az egyik asztal mögüli figura hangja jól halható legyen. -Mosoly követi mosolyt, lépés a lépést, bókot a bók. Nem látják ilyenkor, mi gonosz vagy jó, csak követik a másikat s megbíznak mindenkiben. Ugyan ki is árthatna nekik, mikor mindenki oly vidám és katonák őrzik az ajtókat? Gúnyos a hanglejtése annak a gyönyörű nőnek, aki az imént megszólalt, majd válaszol neki a partnere, egy férfi, aki mellette áll. -Nem is esik bántódásuk, kedvesem, míg el nem jön annak az ideje. Had éljék életüket, had élvezzék minden percét e bálnak. Utána már úgy is mindegy lesz nekik. Ekkor viszont egy hamis hangban némul meg a zenekar és egy rabszolgának öltözött, halandó lány rohan be a színpad közepére, szemei vörösek a könnytől, arcán a kétségbeesés és a félelem tükröződik. -Az erkélyen, ott! A páholyokban! Halottak! Rengeteg halott! Gyorsan, valaki! Hívjatok segítséget! Ez bizony nincs benne a darabban és ezt nagyon jól tudják a színészek is. Döbbenten néznek a szőke, hófehér bőrű lányra, aki görcsösen markolássza jelmezét. Előlép az árnyékból a férfi, aki az imént szólalt meg. Próbál úgy alakítani, hogy a közönség azt hihesse ez is a mű része. Nem akar pánikot kelteni. -Miket beszélsz, mihaszna leány? Mindenki itt van a bálteremben, senki sem ment a kastély emeleteire. Hallgass el tüstént és hozz inkább valami italt nékem! Jelentőségteljesen pillant a fiatal nőre, ő azonban nem fogja fel az üzenetet. -Nem, nem, ostobák! Ott, a páholyok között! Ott a rengeteg halott! Szemükből és szájukból vér folyik! Gyorsan, hívjunk segítséget! A nézőtér erkélyei felé mutogat remegő kezével, a színpad előtt ülő közönség gyanakvóan kezd felfelé nézelődni, de a férfi színész hangjára ismét előre fordulnak. -Megbolondultál, nyomorult! Majd adok én neked, riogatott itt a drága népet, képtelenségeket hadoválva! Folytassák, kérem, a táncot s a muzsikát! Nem történt semmi baj. Azzal megragadja a szőke lányt és magával viszi az asztal túlsó oldalára. A táncolóktól senki sem látja, csak talán az erkélyen ülő két alak, ahogy a férfi megragadja a leányt és vérét véve kioltja annak életét, majd eltűnik a színpad mögött a holttesttel.
Sinéad felemeli fejét a Király válláról és megpróbálja felvenni vele a szemkontaktust. Jég kék szemei kétségbeesetten csillognak. Mi lesz, ha most feljönnek ide és megnézik a holttesteket s csak kettejüket találják itt élve?
*keblére vonja az árva leányzót, megszánja kései Gyermekét. Haragja elszáll. Hallgatja a szomorú történetet amit gyermeteg hangon mesél* - Sajnálatos. De nincs lehetetlen. Tán vadászok lehettek,ha visszatértek? *nem tudja vajon kik lehettek,hogy a családnak mennyi az ellenségge,de ilyesmit nem illik csak úgy tétlenül hagyni. Megsimítja Sinéad haját,akár egy csecsemőjét,atyaian. Körülöttük hullák tengere,még is leveszi a terhet az ivadékról. Az ő szavai csak egy csepp voltak a pohárban,anélkül is előbb-utóbb így végezték volna a haszontalan utódok. Így viszont a düh,amit Sinéad szavai szítottak váltak halálos ítéletté. Megkezdődik a darab, elsötétül minden, míg Sinéad apró gyermekként fekszik ősatyja vállán,oh,mi' rég volt már,hogy gyermek így szenderedett karjaiban. Az előadást élvezi,kedvére való,még akkor is,mikor beront a jelenetet felbojgató statiszta vagy legyen akárki is. A Király arcán csupán mosoly,mág akkor is,mikor Sinéad kétségbeesetten néz fel rá. Lassan feláll,a nézők s színészek akik feléjük merednek elrettenhetnek a látványtól: magas,sovány alak,talpig bíborba öltözve, vérszín maszkkal halotti arcán. Oly karmazsin jelenésként,ami egy színésznek vagy másnak csakis E.A.Poe - Vörös halál álarca c.művét idézgeti: "A jelenség sovány és magas volt, s tetőtől talpig a kripták öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes hűséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást. De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez őrült tombolók körében. A mímes merészsége azonban odáig ment, hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecskendezték - és széles homloka, arcának minden vonásával, a skarlát iszony nyomait viselte." Ez az alak viszont kimondottan eleven és bíbora királyi,nem halotti. Nem szól semmit,a tömeg kétségbeesés nyilvánvaló. Ácsorog egy darabig,majd lendítva bordó köntösénsarkon fordul és távozni igyekszik. A küszöbön visszaszól a leánynak* - Jer,vagy elevenen tépnek szét Fivéreid. *ismeri már őket egészen,ha Sinéad nem akar idő előtt végleg elfüldelve lenni,akkor követi a Bíbor Királyt. Elsuhan a folyosón,úgy ahogy Poe klasszikusában a Vörös Halál. Ha a fekete hajú gyermek követi,követi,ha nem akkor viszont elnyeli az éjszaka a Királyt*
-Lehetséges, hogy... Vadászok tették. Volt, aki a nyomok alapján rögtön rájuk gondolt, de sokan voltak, akik... Akik szerint ez badarság. Badarság, mert nem térhettek vissza... A nagybátyám, Lord Darklore, azóta is bizalmatlan más fajokkal szemben. Ő sem tudott még a gyilkosok nyomára akadni. Kissé jobban megered a nyelve, mint szokott, ezzel együtt viszont hangjának gyermekisége is kezd elmúlni. Azonban még félénk és fejét kisdedként Őse vállán pihenteti továbbra is. Tényleg úgy érzi, hogy biztonságban van vele, atyai biztonságban. Minden bizonyára azért van ez így, mert ténylegesen az egyenesi ági leszármazottja a Királynak, ezért ő valóban az atyja atyjának az atyja és még annak is az atyja, csakhogy az ő szavaival éljünk. Ha Ő azt mondja vigyázni fog rá, akkor lehet tényleg úgy is lesz. Oldalán érzi a Jel perzselését, ami most már erőt fog neki adni a bajban. El sem hiszi, hogy valóban megtörtént és továbbra is történik mindaz, ami ebben a teremben lejátszódik. Megkezdődik a színdarab, ami nagyon jól indul, misztikusan, hátborzongatóan, sötéten... Ám az egyik mellékszereplő berohan hirtelen a színpad közepére és feléjük kezd mutogatni, félelem ül ki az arcán és kétségbeesés. Az egyik férfiszínész elhallgattatja a lányt, azonban túl későn. Pánik lesz úrrá a színházban, mindenki a fent hatalmasodó, bíbor alakot lesi és gyáván merednek néha társaik szemébe. Victorius azonban nem marad így sokáig, megindul kifelé és még szól pár szót kései Gyermekéhez. Sinéad természetesen nem hajlandó együtt maradni az őrjöngőkkel, ezért felpattan és Őse után iparkodik. Nem szeretne idő előtt föld alá kerülni. Az épület kijárata fele ismét Királyához szól. -Hová megyünk most, Atyám? A bent lévők valószínűleg megnyugtatják a közönséget, valami úton-módon elhitetik velük, hogy mindez csupán a mű része és nem kell aggódniuk. Ők azonban nyomozást indíthatnak később, hogy kiderítsék: ki volt az, aki végzett a páholyon ülőkkel? Lehet sosem tudják meg... Csak ha eljön annak az ideje. A lényeg viszont az, hogy a Bíbor Király és Sinéad Darklore kijutottak a néma éjszakába, a csendes hóesésbe. Mihez kezdenek most, hogy a kellemesnek hitt színházlátogatás kudarcba fulladt?
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Vámpírok Színháza Szomb. Dec. 29, 2012 11:08 am
"S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát."
- Miért is olyan nagy badarság? Hiszen én is itt vagyok. Rólam vajon gondolta volna bármelyikőtök is,hogy visszatérek? *élesek a szavai akár a véres,frissen csiszolt penge. Vérszín tekintetét lassan emeli a maszk kögül a mellette ülő kései utódra,mélyen az égszín szemekbe meredve, Keblére fogadja a leányt,aki megnyugszik a domináns aurától,míg a színjáték közben a vendégek lázongani kezdenek és úgy merednek a párkányra,mint E.A.Poe: A Vörös Halál álarca c.történetében. A Bíbor Király feláll,láthatják termetes alakját,de nem kíván most bájcsevegni sem mást tenni ezekkel az utódokkal és nem utódokkal. Lássák,amit látniuk kell,de ne többett vagy kevesebbet. Megindul az ajtón kifelé, egy suhintással vérvörös leple elfedi Sinéad alakját is,átkarolja a vállát és úgy vesznek el a kígyózó folyosókon* - Mi sehová. Te mész,s eltűnsz,mielőtt szétszed a csőcselék,ahogy jómagam is dolgomra eredek. *mondja megtorpanva a színház előtt. Vörös köpenyét a szél fújja,eleven szörnyetegként vonaglik alakjuk között,hosszasan* - Ne feledd szavam. S vigyázz,mert ez a világ csupa ámítás. A veszély mindenhol ott van,a vadászok is. Hát nem érzitek a szagukat? Érzékeitek árnyéka atyáitoknak. Megcsal a szép külcsín és ámítás. A Vadászok valójában sosem mentek el,csak elhitették veletek,hogy már nincs veszély. Vésd mélyen elmédbe,Gyermekem. Akkor csapnak majd le,mikor legkevésbé számítotok rá. AKár az angyal,mely alászáll a fellegekből tüzes kardjával,átdöfve mindent s mindenkit. Nincsenek sokan,de belőlük az egy is sok,olyan harcosok ők,amilyet ritkán lát a világ. Hadakkal képesek észrevétlen végezni,akár az asszasszinok anno a keresztes lovagokkal. *inti óva minegy látomás vagy jelenés szerűen,hangja mint a mámorító,még is pusztító tűz vagy kormács* - Vigyázz,ha Angyalt látsz. Nyisd ki a füled és hallj, nyisd ki a szemed és láss. Itt élsz,mind itt éltek,még is süketen s vakon. Védtelenné téve önmagatokat. Ha nyitott érzékekkel járnátok tudnátok mindezt. Elsuhanva egy-egy sötét utcán,minden árny és lecsúszott féreg erről suttog: "Itt vannak közöttünk,a Vadászok most itt vannak. Ki tudja nem figyelnek-e most is?" ,"A legveszedelmesebbek verhettek tanyát,ha a szóbeszéd igaz, többen vélték hallani a hírt,látni a kétes alakokat, eljöttek. Eljött az Angyal /Angel/ is." A vadászok általában specializálódnak valami konkrét levadászásra, az Angyal azonban,ha a szóbeszéd igaz,végez mindennel,ami nem kevdes neki,ahogy az apokalipszis angyalai fognak mikor a Torony hanyatlik az Ítélet Napján,tekintet nélkül bárkire. *azzal hátat fordít utódának,magával rántva a vérszín palástot és mint a kámfor,tűnik el. Talán még találkoznak egyszer*
-Nem tudom miért gondolják annak. Lehet ha ők is találkoztak volna akkor Önnel, akkor nem kételkedtek volna a Vadászok visszatérésében sem. Szerintem esélyes, hogy Ők voltak a gyilkosok... Kettős érzések kavalkádja lepi el, ahogy a Király lassan rá emeli tekintetét. Egyszerre érzi úgy, hogy a bíbor szempár felvágja testét és tökéletes belátást nyer minden szervre, de még a gondolatokra is, amik a lány fejében forognak. Másrészt kellemes és nyugtató is egyben, biztonságot nyújtó, ahogy az az érzés is, amit Victorius nyújt számára, mikor is átkarolja és védelmébe veszi. Nagyon rég volt már, mikor utoljára ehhez hasonló emóciók járták át egész lényét. A színdarab megkezdődik, ám hamar véget is és, ahogy az egyik mellékszereplő észreveszi a páholyokban heverő holtakat, akik saját vérükbe fagyva kárhoztak el ezen az éjszakán. Őfelsége feláll és megmutatja magát a népnek, majd sietősen távozik is Sinéad-de együtt, akit palástyával eltakar és ismét átkarol, nehogy észrevegyék vagy felismerék. Odakint a kérdésére kapott válaszra bólint egyet és talán már menne is, mikor Victorius látomásszerűen kezdi figyelmeztetni a Vadászokról, és azok közül is az Angyalra. Némán hallgatja a zengő hangot, melynek minden szava beissza magát a tudatába, bevési magát és sosem fog feledésbe merülni. Megfogadja magának, hogy ezentúl óvatosabb lesz, mikor az utcákat vagy az erdőségeket járja egyedül. Nem szeretne gyilkosok martalékává válni úgy, mint anno a szülei. És ezek szerint igazak a pletykák is, amik a Negyedben keringenek a rossz nyelvek között: egy Vadász van a városban. Egy Vadász, akit Angyalként elegetnek. A Halál Angyala... Vagy a Bosszúé. Vajon ki lehet ez a titokzatos alak, aki észrevétlen surran el közöttük? Miféle szándékkal érkezhetett ide? Nagyon reméli, hogy nem ismeri az illetőt. A szóbeszédek sokszor elferdítik az igazságot. Olykor azonban tükörképei is lehetnek annak. Sinéad pedig sokmindent hallott másoktól, amikről azt reméli, hogy téveszmék csupán. S ekkor a Király hátat fordít és eltűnik a végtelenségben. Ekkor az ifjú vámpírhölgy is elindul sietősen a maga útján, hiszen hallja maga mögött a felbőszült csőcselék hangját. Fontos elhatározásra jut: a következő Hold felkeltével ismét elhagyja otthonát és keresésre indul. Hogy mit fog találni és azzal mihez fog kezdeni, az egyelőre rejtély annak, akit nem Sinéad Darklore-nak hívnak. Ő már tudja, hogy mit fog vele tenni. És reméli, hogy nem bánja majd meg.
Emlékszem, Mrs. Ulliel mennyit áradozott erről a darabról, s mivel láttam a színészeket már ezelőtt, nyuugodt szívvel ülök be rá. Persze a nyugodt szív túlzás, abszolút nem vagyok nyugodt, hisz miután Oliver felhívta rá a figyelmem, szüntelen a fülemben zakatol az a másik hang is. Az a gyenge hang, ami nem az enyém, viszont ahogy az idő telik, kezdek hozzászokni, megbarátkozni vele, és elfogadni a tényt, menyire csúfos tréfát űzött velem az a nyamvadt kapu. A mennybe repített, hogy aztán egyből a pokolba teszítson. Jobban a fejemre húzom a kalapom. Már vannak, akik ismernek, de pont azért jöttem ide, hogy ne kelljen gondolkodnom, beszélnem meg főleg. Nem akarok magyarázkodni, nem akarom a kérdő tekinteteket, és azt sem akarom, Jack mástól tudja meg, lévén az apja kilétéről hazudni nem fogok. Viszont egyelőre pusztán serényen reménykedek abban, hogy a másik Ulliel nem világosította fel. Valószínleg nem, hisz még élek... és egyben is vagyok, de pontosan emiatt mondok ellent minden egyes sejtemnek. Látni akarom őt, a közelében lenni, mégsem teszem, küzdök ellene, mert félek attól, ami rám várhat. Őrültség az egész...
Jean Ulliel
Faj :
Vámpír
Kor :
324
Családi állapot :
Sorozatgyilkos
Születési idő :
1700. Jan. 01.
Hozzászólások száma :
65
Tartózkodási hely :
Whitechapel, London
Tárgy: Re: Vámpírok Színháza Vas. Jan. 10, 2021 11:23 am
Súlyos, bordó függöny röppen szét, fodrozódva, ahogy a klasszikus fények felvillannak. Bár erre nem sok szükség volna, hiszen a közönség tagjai szinte egytől egyig vámpírok. Ez a saját kis szórakozásuk, mit minden más városlakó bizonyára ízléstelennek vél. Ám bár ez senkit sem érdekel vagy hat meg. A színpadra be szaladnak a táncosok, kéjes-édes ritmusban járva el, amit a darab diktál. Egy lélegzetvétel, annyi sem hallatszik, hiszen a teremben ülőknek nem igazán van levegőre szüksége. Az erkélyen egy magas úriember ül, tökéletes tartással. Olajfekete, dús fürtök, simára borotvált, szoborfehér arc. Elegáns, ám visszafogott szmokingot visel, midőn az árnyak között ül helyén. Végtelen fekete íriszei, akár az élettelen gombok a fájdalmasan tökéletes arcon. És ez a szempár megakad egy női alakon. A koromfekete kalap alatt rőt tincsek kígyóznak. A lány pedig érezheti azt a bizonyos, szúrós érzést a testén - Valaki figyel. Egyetlen pislantás nélkül merednek rá a Lolát feket lyukként vonzó szembogarak. Jack éppen bele szív egy elegáns cigarettába - az felparázslik a félhomályban -, hogy sejtelmes füst lengje körül a gyilkos arcát. Amint pedig tekintetük találkozik, a színpadon éppen neki esnek az áldozati báránynak és a vérszopó színészek feltépik a szerencsétlen nő torkát, aki gurgulázó hangot hallatva veszik oda a vérivók rá nehezedő sokaságától. A közönség tapsolni kezd, csupán a két Ulliel mered egymásra vészterhesen. Mert aki szeret a tűzzel játszani, az megégetheti magát.
Talán még le sem ült, de már érzem, hogy itt van. Nem tudom megmagyarázni, még csak a fejem se kapom fel egyből, hogy keresni kezdjem. Nem akarom látni őt, nem akarok a szemébe nézni, és mégis... minden sejtem erre vágyik. Ocsmány egy játék ez, és kezd számomra egyre kellemetlenebbé válni, mégsem tudom azt mondani, elég. Az aprócska hang az agyam hátsó szegletében még most is azt szajkózza, ő mindaz, amit én kerestem, és tényleg.... talán most érzem magam igazán teljesnek, na már eltekintve az aprócska problémától a hasamban, ami még teljesebbé tesz. Felnézek, mikor a semmiből érzem meg az illatát. Az engem vizslató tekintetét eddig is éreztem, nem igazán érdekelt, annak ellen tudtam állni, de az orromba szökő aromának már kevésbé. A szemeit nézve, elhal számomra a taps, nem jut el hozzám a női sikoly, csupán a saját szívem dobogása, meg az a másik aprócska hang, ami Oliver fülének egyből szemet szúrt. Vajon neki is? Vajon szükség van itt magyarázkodásra, megúszhatom anélkül? Félek? Félek, de a rohadt életbe is Ulliel vagyok, így határozottan pattanok fel, hogy aztán pillanatokkal később, a mellette lévő üres széken üljek - elvégre ezek is érzik, a Szörnyeteg közelébe egyik se mer férkőzni, ott a vészcsengő -, és onnan pislogjak fel rá. - Szar ez a darab, tiszta sablon - ecsetelem véleményem, noha sok mindent nem sikerült felfognom a színpadon látottakból, nem is ezért jöttem ide. - Csodálkoznom kellene, amiért itt vagy, de mégsem.... mi lesz? Be se mutatod a pici lányod? - hirtelen a váltás, de hirtelenül ér maga az érzés is. Nem volt olyan, hogy ennyire ki akarnám kaparni egy nő szemét, vagy hogy nyíltan szólalnék meg ennyire élesen. Mindig is figyeltem a látszatra, de eddig sose tudtam, milyen az a féltékenység, azt pedig nem hiszem, hogy tudom kezelni. - A színpadot nézd - ki se bírom, hogy ne tromfoljak rá a fekete hajú nőre, és küldjek felé olyan pillantást, amivel megértetem vele, ezt a játékot velem most ne akarja elkezdeni.
Jean Ulliel
Faj :
Vámpír
Kor :
324
Családi állapot :
Sorozatgyilkos
Születési idő :
1700. Jan. 01.
Hozzászólások száma :
65
Tartózkodási hely :
Whitechapel, London
Tárgy: Re: Vámpírok Színháza Vas. Május 02, 2021 9:50 am
Ripper & Ripper
Come on show me if your love can Write my name in crimson red
Kátrányfekete szempár, végtelen, akár az éjszaka vagy maga a sötétség. Szúrósan hatol egy fiatal nő bőre alá, minden pórusába, perzselve tekintetével. A vörösbegyet nézi és hallja, ahogy annak szíve meglódul a jól ismerős illatra. Mintha csak tegnap történt volna, ahogy igényesen a férfi ölébe ült, ahogy belé csúszott. De nem Jacknek. Számára mindez több, mint egy évszázada történt. Másodpercekkel ez után, kellemes fuvallat csapja meg a sorozatgyilkos arcát és a szépség édeskés parfümjének kábító illata. Ugyan az, amit akkor is a bőrén viselt, ott, a szanatóriumban. Ahol a téboly, mocsok, ragály és patkányok nyirkos szaga facsarta a kifinomult vámpír érzékeket, ott, egyszer csak felbukkant egy csábító illat. Jázminhoz hasonló, mézédes illat, mindez az azt viselő személy saját, egyedi illatával tökéletes elegyet alkotva, mint az eleven parfüm. Ez volt az első inger, amit abban a börtönben megérzett, az őrület és tehetetlenség sivár valóságában...egy üdve, hívogató női illat. Még semmit sem látott, semmit sem hallott, de az ösztönös szaglószerv azonnal detektálta, pontosan, mint a vadállatoknál. Ha már nincs semmi és mindent ellep a keserű beletörődés, egy efféle inger még intenzívebben hat egy vámpír meggyötört érzékszerveire. A kietlenségben fenségesebbet el sem tudott volna képzelni, mint egy gyönyörű hajadon aromája. Megfűszerezve s érzékeit korbácsolva a vágy mézédes illatával, amit legszívesebben kilefetyelt volna, akár kolibri a nektárt. A vérszopó ösztönlény. A vérivó vadász. A kérdés csupán az, vajon ki a préda? Nem fordul rögtön a hölgy felé, ráérősen szív bele a dohányba, mely finoman serceg. A hamuszürke füst kígyózik az ajkai és hosszú szemfogai között, felfelé, bár oda fönn angyalokat nem találni, csak a halálsikolyokat, melyek a színpadról szállnak fel. - Vannak, akik a megszokások rabjai. Feleli Lola megjegyzésére, se nem cáfolva, se nem helyeslően annak mondottjára. Több nem is kell, a heves kishölgy rá förmed a néhány székkel odébb ülő asszonyra, aki inkább sietősen szedi a toalettjét. Jean nem néz a távozó felé, a színpadot fixírozza. Míg végül nem fordítja fejét a vörös bombázó felé. - Fogalmam sincs, honnan veszed, hogy a lányom vagy. Két k*rva lemészárlása között nem szakítottam időt egy légyottra, utána pedig tudod, hová kerültem. Veti oda nyersen és unottan, kapásból rácáfolva az összes halandó "szakértőre", akik szexuális indíttatású bűncselekményekként definiálták Hasfelmetsző ámokfutását. - Tudtommal csupán egy gyermekem van, legalább is az öcsém azt állítja, az enyém. Ő viszont sokkal fiatalabb lehet, mint te. Bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Sosem láttam. Az anyja ugyanis minden erővel azon volt, hogy még véletlenül se menjek a közelébe. Ismét az előadás irányába fordul, gépiesen, de szavai valószínű sokkolni fogják a lányt, aki korábban egészen máshogy ismerhette a történetet. - Mindez nem változtat annak tényén, hogy ennyi idő után felbukkansz, és szemmel láthatóan kisebb féltékenységi rohamban törsz ki, miközben egy másik férfi sarja növekszik benned. Ismét bele szív a cigarettába és vissza vándorol kőkemény tekintete Miss Ripperre, egyenesen átszúrva, testét s lényét.
"Ma már megint egyre gondolnak ajkaink, messziről érzem közelét, véremben hordom gyönyörét, a percet, melyben megszakad s egyetlen álló pillanat lesz a jövő..."
Azon még csak gondolkodni se kezdek el, rá milyen hatással voltak a kapuban történtek. Hisz a felirat beleivódott az gyamba: mindennek ára van. Én pedig tisztességesen meg is fizettem azt.Sose gondolkodtam olyanon, hogy családom, gyerekem legyen. Sose kívántam magamnak ezt az idilli képet, mert úgy gondoltam, az csak az olyan kivételes személyeknek jár, mint az Ulliel házaspár, hisz csak Isten tudja, hány évszázada vannak együtt, mégis sokszor úgy viselkednek, mint a friss házasok, akik a mézes heteiket töltik. És most belém került az az izé, és teljesen átjár a pánik. Persze ennek látszatát nem vagyok hajlandó kelteni. Annál büszkébb vagyok. Ezért is engedek felszegett fejjel a késztetésnek, s szüntetem meg a köztem és apám között lévő távolságot. Ez is kelt bennem némi zavart, hisz Oliver nem úgy mesélt a körülményekről, ahogy én azt tudom. S bár a történtek után megértem anyámat, aki nem engedte, hogy a közelemben legyen, dühös vagyok, amiért ezt nekem másképp állította. De ez már a múlt, amin vajmi kevésbé tudok változtatni, a jelen pedig sokkal kacifántosabb annál. Szívesen közbe vágnék, szívesen üvöltenék, de hagyom, had köszörülje a nyelvét, ahogy azt ő is megtette. Ahogy vége az előadásnak pedig felállok. - Gyere velem, mutatok valamit - óvatosan fonom csuklója köré az ujjaim, s egy pillanatra el is önt egy jóleső, meleg érzés. Hiányzott. Már csak az is, hogy hozzá érjek, és emiatt újabb pánik tör rám. Nem ragaszkodhatok hozzá ennyire, nem függhetek ennyire tőle, hisz a francba is, én Lola vagyok. Vámpír mivoltunknak köszönhetően pillanatok alatt termünk a kopár helyen, ahol nincs semmi, csak egy megmagyarázhatatlan pulzálás, ami szinte kézzel tapintható. Nem tétovázok, bevezetem a barlangba, egyenesen kpuhoz, jó pár lépéssel előtte megállva, nehogy beszippantson. - Oliver ezt bemondásra elhitte, de tudom, te a tényeknek hiszel. Hát tessék Jack, tények. - sóhajtok fel, hisz hosszú mesére készülök. - Oliverrel együtt nevelkedtem, csupán pár év a különbség kettőnk között, így az, hogy én ott bukkantam fel, évszázadokkal ezelőtt, lehetetlen, ugye? Ott a sikátorban, loptam tőled valamit, mert már előtte egy kocsmában hallottam a kapuról, ami bárhová repít, és világ életemben kíváncsi teremtés voltam, abban meg biztos voltam, tőled nem fogom megtudni azt, amit akarok. Átmentem hát, és ott kötöttem ki. Egyik pillanatról a másikra tűntem el, emlékszel? Mert az az izé kidobott magából.... ezzel itt a hasamban - jelzésképp meg is fogom az említett testrészt. - Eleinte fel se tűnt, a történtek hatása alatt voltam, mert... nem terveztem, hogy az apám ágyában fogok kikötni, és... - megrázom a fejem, nem gondolom azt, hogy ez további magyarázatot igényel. - Én a lányod vagyok Jack, ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Olivert, vagy az öcséd, mindkettő ugyanezt állítja majd - és nagyon szeretném, hogy higgyen nekem. Vagy nem is? Minden mennyire egyszerűbb lenne, ha csak egy kísértet lennék a múltból. - Az ami a hasamban van pedig a tied, gondolod akár egy percig is, hogy azok után, amit veled átéltem, képes lennék mással...? - nevetem el magam szárazon, mert számomra már maga a feltételezés is vicces, és utálom is magam emiatt.
Jéghidegen pillant szénfekete szemeivel a fiatal nőre. Tekintete valahol a közöny s a között, hogy jajgatni lássa a másikat. Sírni és könyörögni. Elrepült egy évszázad, szempillantás volt csupán, akár egy csettintés. De nem a Hasfelmetszőnek. Számára a vörös szépség az évszázad különös rejtélye. Feltűnt, akár egy megváltó, s nem sokkal utána elillant, mintha soha nem is létezett volna. Egyszerre adva vissza, majd tépve ki a reményét lényéből. Azt a fajta sötét békét, amit csupán egy másik sorozatgyilkos érthet. Mikor pedig elmondja mondandóját, felvágva szavaival a leány ereit, az nemes egyszerűséggel tovább hallgatja az előadást, majd annak végeztével feláll és elhívja a Szörnyeteget.
"Mi vagyok én? Egy ösztönlény!"
Mikor Lola megfogja a csuklóját, azt játszi könnyedséggel cselezi ki, helyette pedig a nő derekára vándorol a keze, finoman magához vonva. Hiszen mégis csak színházban vannak.
"Nézlek téged És néha félek Ami átjár benned Nem tűz, mégis éget"
Szinte siklanak a sötétségben, az éjszaka leple alatt, egyenesen az elátkozott földre térve. Jack némán halad a lányával, de érzékei fülelnek. A vámpírnak mindenhol van szeme. A sorozatgyilkosnak pedig mindenhol van füle. Amint elérkeznek arra a bizonyos helyre, körbe járatja a végletekig fekete íriszeit a vidéken. Egy hely, ami még is, mintha lélegezne. Mintha önálló életet élne. Öntudattal. S ki tudná az ellenkezőjét bizonyítani? Ahogy megállnak a célnál, végig pásztázza a méretes kőkaput, melyet csontvázak díszítenek - ó, s nem csupán emberiek. A közepében pedig plazma, akár a valódi lángnyelvek, nyaldossák a különös szerkezet peremét, nem árasztva semmiféle forróságot, ki-ki nyúlva bárki felé, akit el tud csábítani. A vizsgálódást a vörösbegy csicsergése, vallomása szakítja meg. Ömleni kezdenek belőle a szavak, a történet össze áll. A hiányzó darabok a helyükre kerülnek. Jean pedig nem szól semmit. Nem, mert túl idős vérivó már ahhoz, hogy ne értse meg a hallottak s átéltek súlyát. Valószínűleg, éppen ezért, egészen másként érzékeli a környezetét és a valóságot maga körül, mint egy huszonéves csitri. A férfi hallgat. De a tekintet árulkodó lehet. Ahogyan arcának apró rezdülései is. Lolára néz, majd ismét a kaput kémleli, a csend pedig szinte fájdalmasan nehezedik rájuk. Lassan oda lép a lányhoz és a hasára pillant. Kószán nyújtja ki a kezét, hogy kísértetiesen hosszú ujjai hozzá érjenek, mielőtt leengedi karját, mintha nem is volna benne csont. - Nem tudod, mit tettél. Pusztán ez az egy gondolat hagyja el száját, ez a szörnyű felismerés, mely több, mint puszta megérzés. Túl sötét árnyat vetve Hasfelmetsző arcára.
„ Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz. ”
Furcsa dolgok ezek. Egy dühöngő őrültté kellene válnom, csapkodni, hisztizni és törni zúzni, mert ki ő, hogy ilyesmiket vágjon a fejemhez? Mást ennél kevesebbért is kivéreztettem már. Most mégis sztoikus nyugalommal tűröm, hisz tudom, bármit is mondanék, bárhogy is hadakoznék, az csak egy durcás csitri látszatát keltené, és esélyem se lenne arra, hogy komolyan vegyen. A darabnak szentelem hát a figyelmem, legalábbis látszólag, hisz kell idő egyébként is, hogy kellően össze tudjam szedni magam. S amint az idő lejár, felállok, magammal invitálva a Szörnyeteget. Megfognám a kezét, de teljesen más, merőben meglepő fordulatot vesz ez a mozzanat. Talán még ki is ül arcomra a döbbenet egy kósza pillanatra, de aztán mintha teljesen természetes lenne, araszolok Jack mellett, ki is húzom magam a minket vizslató tekintetek kedvéért. Oda se kell néznem. A teremben a döbbenet szinte kézzel fogható. Mégse törődök vele, pedig alapjáraton szívesen állok meg, hogy sütkérezzem a tekintetekben, hisz nem kevés hiúság is szorult belém, de a helyzet most ennél jóval komolyabb.
Amit már a férfi is érzékel, mihelyst odaérünk a helyre, ahol ez az egész elkezdődött. Miközben beszélek, folyamatosan az anomáliát vizslatom, hátha találok egy aprócska fogást, léket rajta, ami segítségével el lehetne tüntetni. Tényleg nem gyerekjáték, és főleg nem egy küszöb, amit bárki kénye-kedve szerint átléphet. Én már csak tudom. Akkor ocsúdok fel, és kerít most már láthatóan maga alá a döbbenet, mikor a hasamhoz ér. Megszeppenek. Igen, úgy vizslatom őt, mint egy megszeppent szűz, de ez sem tart ám sokáig. - Nem tudom - biccentek, nem nézve rá, helyette azt a furcsa, ijesztő valamit szuggerálva, mintha csak attól tartanék, kinyúlnak a csápok, és magukkal rántanak minket valahová. - Pontosan ezért fogod ezt kiszedni belőlem - talán percek is eltelnek, mire keményen ejtem ki a szavakat, egyenesen a Hasfelmetsző ében szemeibe nézve. Micsoda ironikus ez az egész. - Sose romantizáltam túl semmit. Nem vágytam szőke hercegre, meg fehér lóra, azokon meg egyenesen röhögtem, akik a nagy szerelmet várták, és macskás vénasszony lett belőlük. Nem voltak nagyratörő terveim, nem vágytam saját családra, gyerekekre, meg a többi baromságra - osztom meg vele, ha erre netán eddig még nem jött rá. - És bár nem tudom azt állítani, hogy rossz érzés, hogy van bennem ez az izé, nem kell. És neked sem. Megölnéd.... vagy én... akkor már tegyük meg csírájában, nem? - semmi irónia, semmi gúny, pusztán a nyers szavak, amik legalább őszinték.
Kezdőlap
Tárgy: Vámpírok Színháza 
