A Fehér Erdő, avagy Hófehérke börtöne

Valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő keríti vonzásába. Egyszerűen csak megindul egy irányba, mintha valaki vagy valami hívná, hívná, hívogatná-csalogatná, be, egy meseszép erdőbe. April pedig, ki sosem az eszéről volt híres, hanem ártatlan szívéről, megindul, hogy beteljesítse azt, aminek történnie kell. A puha, zöldellő fűre lép, és mire kettőt pislant, már oly mélyen hatol az erdőség mélyére, hogy bármerre nézhetne, nem találná a ki utat. De nem néz körbe. Csupán halad, egyre beljebb. Különös érzés keríti hatalmába, már-már nosztalgikus, miként halad és ezt nem igazán tudja hová tenni. Deja vu? Járt már itt korábban is? Nem, az lehetetlen...hiszen nem olyan régen érkezett csak erre a különös helyre, ebbe a furcsa városba, és már a világ megannyi pontján megfordult, na de itt? Biztosan nem. Vagy...még is? Elbizonytalanodik, ahogy az sokszor megesik vele. Amint pedig ezen tűnődik, riadtan veszi észre, hogy az alkony immáron félig elnyelte a Napot és alig szűrődik be némi fényesség a lombok között. A táj pedig...mintha valahogy megváltozni látszana...nyugtalanság kezd úrrá lenni rajta és most először fordul lassan körbe a tengelye körül. A rövid, fodros szoknya táncol lábai körül, ahogy így tesz, fehér selyemblúza pedig szinte olyan árnyalatú, akár a bőre. Pusztán vérvörösre festett ajkai hivalkodnak az ártatlan szépségen.

April & Carmila

Megpróbáltam ellenállni neki, tényleg megpróbáltam, de be kellett látnom, ebben a városban egy megmagyarázhatatlan erő egy erdő felé vonzz és hiába próbálod figyelmen kívül hagyni, nem megy, akkor menned kell, nincs mese. Nem vall rám, hogy ilyesmit érezzek, vagy hallgassak az ilyesmi megérzésekre, amik akár a vesztemet is okozhatják, de egyszerűen nem tudok nem tudomást venni róla, ezért ahogyan voltam, elindultam otthonról és hagytam, hadd vigyen a lábam előre. Már sötétedik, szóval éppen megfelelő az időpont, hogy elhagyhassam a Darklore negyedet és ne legyen bajom.
Végül abba az erdőbe érkezem meg, ami leginkább a Grimmekhez köthető, hiszen erről pletykálják a helyiek, hogy nappal szépséges, de este eléri Hófehérke átka és a legrosszabb rémálmok helyévé változik. Nem ijeszt meg ilyesfajta csekélység, mint horrorfilmekbe illő díszlet, annál erősebb vagyok. Ellenben még mindig érzem a húzást az erdő szíve felé, így folytatom utamat az egyre szürkülő fák között.
Valahol elkalandozhattak a gondolataim, mert egyszer csak azon kapom magam, hogy pont egy lány hátát bámulom, aki nem tűnik túl magabiztosnak és nem tudom felidézni, merről is jöttem pontosan. Van egy sejtésem, merre lehet a város, de... nem, nem emlékszem, pontosan honnan jöttem. Hogy lehetséges ez? Sosem tévedek el, még ismeretlen helyen sem. Mi történik?

Music ✠ Outfit

Carmila & April ✠

Mintha szirénhang kábítaná, de ez pusztán illúzió. Az erdő maga, az ami csalogatja...vagy pedig valami, annak mélyén. Így csak megy, egyre csak halad befelé a puha, zöldellő fűben s fel sem tűnik szegény párának, hogy nem hall madárcsicsergést, sem az est beköszöntésével a rovarok ciripelését és az éjszaka énekét. Mire mindez feltűnik neki és feleszmél, addigra már késő. Túl távol van az erdőség szájától és sose volt tehetséges mágus. Össze rezzen hát, ahogy a felismerés vasfüggönyként öleli át reszkető tagjait. Apró szíve a torkában zakatol, ahogy újra s újra megperdül tengelye körül. Mintha ezernyi szempár lesné a sötét levelek közül...ahogy pedig a feketeség egyre csak eluralkodik az elátkozott tájon, felsikkant. Tétován az éjben tapogatózó keze ugyanis valami hideget és éleset tapint. Vissza rántja azonnal, de ösztönösen közelebb hajol, hogy hunyorogva szemügyre vehesse, mibe botlott. Bár ne tette volna! Újabb sikkanás, ahogy a kétségbe esés felkúszik torkán és hátrálni kezd. Figyelmetlensége révén, azonban neki ütközik valakinek. Még nagyobb riadalommal fordul meg, pihegve.
- Meg akarsz ölni?-
Kérdezi remegő hangon, ahogy a burgundiba öltözött, szépséges lányt megpillantja. April naív, de arra már rájött, ez a hölgy túlságosan gyönörű ahhoz, hogy ember legyen.

April & Carmila

Nem tudom mire vélni az érzést, amit ez az erdő kelt bennem. Tanulmányaim során valamelyest megismerkedtem a hely sajátosságaival és történetével, ámde nem ástam elég mélyre magam, hogy a forrását is megtaláljam, valamint a miértekre legalább részben fény derülhessen. Teljesen vakon megyek neki a fasornak, máskor minden idegszálammal tiltakoznék egy ilyen érzés ellen, de most esélyem sincs ellene, nem tudok nem engedelmeskedni.
Az erdő sejtelmesen és szinte észrevehetetlenül változik meg, csak a kifinomult látásomnak köszönhetően látom egyáltalán meg, mi történik csak néhány lépéssel távolabb. Ellenben ennyivel még nem tud megijeszteni. Nem vagyok már ijedős kislány, aki még a saját árnyékától is fél. Most már én vagyok a veszély, nem ami a sötétben leselkedik.
Nem tudom, mikor vettem észre a lányt, de egyszer a kezeim közt találtam, ahogy megfogtam, hogy ne essen el, miután nekem ütközött. Erősen tartom, nem eresztem, de úgy néz rám, mint aki szellemet lát, pedig esküszöm, nem akarom bántani.
-Nem, nem akarlak. Mit keresel itt? -próbálok valami megnyugtatás szerűt csempészni a hangomba, de általában nem szokott sikerülni, legalábbis ha férfiakkal vagy idegenekkel beszélek. Nem hinném, hogy sokkal többet tudna nálam, de egy próbát megér a kérdés. Nem kellene itt lennie, főleg, ha nem tudja magát megvédeni, márpedig nem egészen olyannak tűnik, aki képes lenne rá.

Music ✠ Outfit

Carmila & April ✠

Nem tudja mire vélni ezt az érzést, amit ez az erdő kelt benne.
Mintha egy láthatatlan kötéllel húznák, egyre mélyebben az erdőbe... annak szíve, magja felé. Mert ha van is szíve, az cseppet sem tiszta. Az ágak karmokká torzulnak és az aljnövényzet egyre csak burjánzik és duzzad, akár a tengerek habja. A sötét pedig nyúlós masszaként teríti be a rengeteget, akár egy végtelen lepel, ami pehely könnyűséggel ereszkedik le, de annál kitartóbb. A fiatal lány pedig az egyik lépés után teszi meg a másikat. Mint aki fellegeken jár... hó volna? Vagy virágba borulás? Le pillant a földre, a mocsár zöld fűszálakat valami fehéres pernye fedi. Erőlteti baba kék szemeit, de nem látja elég jól, az ellen pedig, hogy lehajolva szemügyre vegye, valamiféle mély ösztöne minden idegszálával tiltakozik. Ekkor azonban bele botlik valamibe, majd valakibe. Ahogy reszket, mint a nyárfalevél, habos kis szoknyája is megremeg, akár a galagonyabokor.
- Én...én...nem is tudom-
A rémült hajadon elbizonytalanodik és zavartan süti le a szemét a vörös csipkét viselő nő tekintetétől tépve el sajátját.
- Én... azt hiszem, sétálni indultam... és valahogy...vitt a lábam.-
Bizonytalanul mondja, össze kulcsolva vékony, törékeny karjait a finom selyemblúzon. Továbbra is a vérivó cipőit bámulja, pontosabban a gyönyörű ruha alsó szegélyét, amit az visel. Vesz egy mély levegőt és hátrálna, bár a másik erősen tartja, amitől fokozódik nyugtalansága. A mannaszerű pelyheket bámulva kiszúrja, hogy a bokája beakadt egy rakoncátlan indába. Micsoda lehetetlenség! Hiszen az imént még oly tiszta volt ez az ösvény...most pedig már ravasz kúszónövényzet ólálkodik a védtelenekre, kik be tévednek e kései órán.
- Én...ehm, köszönöm...-
Hebegi-habogja, ahogy megemeli tűsarkúval ékesített lábát, hogy kibogozza azt az erőszakos indák közül. Mikor ez sikerül, nagy nehezen, kis híján felborul, de megállítja az, amibe korábban bele ütközött.
Egy lélegzetelállító üvegkoporsó.
Össze rezzen, ahogy megpördülve - ismét - megpillantja azt. Egyszerre szépséges és szívfacsaró látvány. Üresen, éhesen tátong, bár a fedelét rácsukták, aranyozott kapcsokkal zárva.
- Még is... kinek szánhatták?-
Borzad el az ifjú hölgy, és valamiféle balsejtelem lesz úrrá lényén. A koporsó mondhatni megbabonázza, amint rá mered és a finom bélésre, mi olybá tűnik, inkább fekhelynek való, mintsem az örök nyugalom jelképes kellékének.

April & Carmila

-Jól van, mély levegő és mesélj -igyekszem megőrizni a türelmemet, de ez a hely még belőlem is kihozza a páni félelmet, ami miatt sokkalta nehezebb nyugodtan reagálnom.
-Akárcsak engem. Akkor ez az erdő hatása lesz. Haza kellene jutnunk -pillantok körbe a sejtelmes félhomályon és próbálom megtalálni, melyik irányból jöttem, de... Minden oldalon ugyanúgy néz ki a fák tömege. Ez így bonyolult lesz, ha sem a Nap, sem a csillagok nem mutatnak nekünk utat, akkor csak a bolyongás marad. Namelessben pedig nem fogadnék arra, hogy ezekkel a körülményekkel háborítatlanul el tudjuk hagyni az erdőt.
-Akkor köszönd, ha épségben kijutottunk innen -Mikor megérzem a húzást, elengedem, de még így is közül maradok hozzá. Együtt sokkal jobbak az esélyeink, legyen az akármi is, amihez szükségünk van rá. Elkerekedett szemekkel bámulok a koporsóra, amit elkezd szépen lassan beteríteni a hó. Esküdni mernék, hogy ez az előbb még nem volt itt, ami csak még kísértetiesebbé teszi az amúgy is hátborzongató jelenetet. Hogyan került ide? Kié lehet? Miért van az erdő közepén egy teljesen üres üvegkoporsó? Hófehérke története sejlik fel előttem, ami nem meglepő, a lány még hasonlít is rá, de akkor én miért vagyok itt? Ha a koporsónak az lenne az akarata, hogy öröklétű lakót találjon magának, akkor miért hívott engem is ide?
-Nem tudom -ébreszt fel gondolataimból a lány. Megindulok, hogy körbejárjam az üveg kalitkát, mintha műalkotás lenne és látni akarnám minden szögből. Jeleket keresek rajta, bármit, ami megoldásra vagy akár nyomra vezethet. De nem, nem szabad tovább maradnunk, ez egyre veszélyesebb.
-Mennünk kellene, kezd egyre hidegebb lenni -egyenesedek fel és lépek vissza a lányhoz. Bármerre is, de muszáj indulnunk, egy helyben csak prédák vagyunk, valahogy mégsem visz a lábam.
Music ✠ Outfit

Carmila & April ✠

A vaksötétben, mely mindent elnyel, mi az Erdő árnyai közé merészkedik, reszketegen tapogatja ki a hajadon, minek neki ütközött. Hideg. Üveg volna? S midőn halandó íriszeit erőlteti, kirajzolódik előtte... saját arcának tükörképe az üveglapon. Össze rezzen s hátrál, majd egy balerina kecsességével pördül meg s néz farkas szemet a Rózsavörös hölggyel. Nagyot nyel, apró szíve pedig vadul vágtázik bordái kalitkájában. Finoman bele harap cseresznye alsó ajkába, egy pillanatra lesütve szemét, mikor a megbabonázó nő felteszi kérdését.
- Én... Mr. Grimm kúriájában voltam. Kijöttem az udvarra, hogy levegőzzek... és akkor... mintha valamit megláttam volna a távolban, de magam sem tudom mit. Egyszerűen úgy éreztem... jönnöm kell. -
Egyik kezét kószán a mellkasához emeli, elmerengve, bizonytalan ártatlansággal. Mikor a másik is hasonló élményről számol be, felkapja fejét.
- Ez az erdő... bizonyára elátkozott. -
Állapítja meg, hiszen ha csupán bűbáj volna rajta, nem okozna efféle rossz érzést...?
- Egy út jelző igézettel talán kijuthatnánk.-
Fordul meg a fejében, de csak félénken mondja, mivel sajnálatos módon a mágia nem az erőssége, boszorkány létére. Olyan ő, akár kakukktojás a madárfészekben. Ahogy a rőthajú szépség közelebb lép és a koporsót kezdi szemlélni, April is vissza fordul ahhoz s ismét hozzá ér a hűvös tárgyhoz, már-már megbabonázva. A másik nő hangjára ocsúdik fel s pillant ismét rá.
- Valóban?-
Eddig nem is realizálta a hideget, csupán a rideg üveg érintésében. A hópelyhek azonban hetykén tapadnak meg aranyszőke fürtjein.
- Még nem is tudom a nevedet...-
Jut eszébe a diáklánynak és kérdően pillant a csipkeruhába burkolt nőre. Mintha az Erdő el akarná terelni gondolataikat a ki útról..