Tulajdonképpen erdő, egy erdei útról van szó, ahová előszeretettel tévednek gonosz varázsló asszonyok, azaz boszorkányok. Az a hír járja legalábbis, hogy fekete macskák képében, legfőképpen télen, de akár tavasszal, vagy nyáron is errefelé somfordálnak és becsalogatják az erre járókat az erdőbe, pontosabban egy útra, a boszorkányok útjára. Aki pedig rátér erre az útra, nem biztos, hogy visszatalál, vagy ha igen szembe kell néznie egy cseppet sem kedves, öreg anyókával...aki szívesebben látná a csontjait levesben, teszem azt.
Rátérek egy erdei útra, szeretek bolyongni, most is ezt teszem. Tudom, hogy errefelé semmi íncsiklandozó nem vár, hogy ez a boszorkányok útja. Kicsit úgy érzem magam, mint egy róka, hogy megkergetném őket, mint az ostoba csirkéket és szétcincálnék párat, aztán kiköpném a csontjaikat. Csak úgy, amúgy nem kellenek. Ezúttal hosszú, fekete kabátot húztam az öltönyömre, mélán susog mögöttem, ahogy nyugodt, hosszú, egyenes léptekkel haladok befelé. Túl jól ismerem a környéket, ez a város kezd halálosan unalmassá válni. Ugyan azok az erdők, fák, ugyan azok a szerencsétlen emberi lények, azok a magukat vámpírnak hívő korcsok. Unatkozva baktatok, semmi sem tudja igazán lekötni a gondolataim, talán csak a sötét terv apámmal kapcsolatban, hogyan kellene eltüntetnek az útból, hogy talán Sineád a dolog nyitja. Még nem eszeltem ki mi lenne a jobb, megölni a nevelt lányt és akkor apám megőrülne, vagy elraboltatni valakivel, csapdát állítani neki és végül megölni mindkettőt. Viszont nem tudom, hogy ha eltüntetem a lányt nem csinálok-e hatalmas ballépést, hiszen valahogy úgy érzem ő az egyenes út Catyhez, de sajnos ahhoz feleségül kell vennem azt az érzelgős kis fruskát. Persze attól még teljesen ignorálhatom a létezését. Nem is érdekel különösebben. Ezen gondolkodom tehát, miközben csak megyek.
Végre ide is megérkeztem, az előző iskolában támadt némi... afférom. De mindegy is, jó itt. Névtelen, magamfajtának való hely, főleg ez! Boszorkányok erdeje! Igazán szellemes, de lehet csak a nyugatiak babonája ez is és nincs alapja, de ha mégis, akkor tökéletes hely lesz nekem. Maximum ráijesztek pár kölyökre, ki kell szellőztessem a fejem. Megint egyedül! Eléggé nyomasztó. Bár azt hallottam Rawen is ide iratkozott át... De csak pletykálták és még nem találkoztam vele. Annyira nincs kedvem megint beilleszkedni, de kénytelen leszek. Tanulni akarok, elsajátítani mindent amit lehet. A szelet is tökéletesen akarom uralni, bár elég sokat fejlődtem, ami igazán örvendetes. De ez az erdő! Csodálatos! És csodálatosan kihalt is, bár macskát azért szívesen látnék. Kóborlok is a fák között, szűz a hó a lépteim nyomán, de már egy ideje csak így megyek, azt sem tudom hol vagyok. Kár hogy nem tud eléggé érdekelni, jó sétálni. Na jó, azért érdekel... Keresem is a vissza utat, épp mászok le, mikor látom, hogy ott sétál egy férfi az úton. Csak nézem őt, bizonyára feltűnök neki, hiába van fehér szövetkabát rajtam. A kesztyűm és a sálam vörös, ahogy a csizmám is. De csak lesétálok az útra, meg is szólítom némi akcentussal, azt még nem vetkőztem le.
-Merre van a város? *Kérdezem egyszerűen, te jó ég, nagyon rég beszéltem angolul. Remélem azért nem felejtettem el teljesen.
Valamiért eszembe jut a Piroska, mikor meglátom ezt a lányt piros színekben. Ez esetben természetesen én lennék a farkas, ám háklis vagyok a vérminőségre, igaz megcsillan szemem a színen. Éhes nem vagyok, de azért mégis, a vörös mindig felpezsdít. Egy lány jár itt egyedül, a kihalt erdőben, szokatlan és érdekes. Talán csak most érkezett, senki sem tudná meg, ha eltűnne, biztos nem környékbeli, sajnos túl sok mindenkit ismerek, ráadásul keleti vonásai vannak, biztos, hogy nem innen származik. Mikor megszólít, tisztán hallom, hogy akcentusa is van. Milyen kár, hogy nem vámpír, akkor azonnal megölném, így viszont nem nagyon vonz, habár a keleti embereknek lehet valami pikáns ízük, még sosem ettem külföldi árut. Milyen naiv szegény, hogy pont tőlem kérdezi a városba vezető utat. Sosem fogom neki megmondani. Zsebembe süllyesztem kezeim, jó mélyre, átható, komor tekintettel meredek a lány szemébe. Igaz, mindig ilyen vagyok, komor, szótlan és karótnyelt. - Elvesztél. Erre csak a boszorkányok útja van. Közlöm szenvtelenül, ha egyedül tovább menne biztosan összefutna néhány csoroszlyával, aztán attól függ mennyire ügyes mágus a lány. - A város pedig messze. Pillantok rá sötéten. Nem hinném, hogy valaha is visszatalálna. Az én segítségemmel biztosan nem, de még el kell döntenem kell-e egyáltalán a vére.
Vendég
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Csüt. Dec. 20, 2012 12:55 am
-Hah, én is jöttem valahonnan, bár a név tetszik, talán macskává változom és elveszejtlek. *Igen, határozottan emlékszem az angolra, főleg ha ilyen társaságon gyakorolhatok. Mit hisz, hogy megijedek? *
-Messze? Az olyan viszonylagos fogalom. Bár ahogy elnézlek te azok közé tartozol, akik csak mennek a vakvilágba. Szomorú, azt hiszem te vagy elveszve, nem én. * Mosolygok rá egy rövidet, aztán megfordulok, a másik irányba kezdek menni és szem-forgatok ha már nem látja. Bár ha látná sem zavarna. Persze ha beszél hozzám akkor megfordulok a vállam felett, de arra a régi Drakula filmre emlékeztet, a boszorkányok erdejében nem túl találó. *
Felvonom szemöldököm, vicces a lány, máris elveszejtene. Kedvem lenne felkacagni, de csak lassan elmosolyodom, ez előbbi nem illik nem létező stílusomhoz. - Alig várom, hogy elveszejts. Teszem hozzá halkabban, de a lány mond valamit és megfordul. - Ennyi volt? De hamar feladod. Mégis csak van esze, persze most már nem ússza meg, főleg, hogy szerinte én vagyok elveszve, micsoda ostobaság! - Nem, én csak sétálok, egy kastélyban lakom, a Darklore kastélyban, szomorú, de egyáltalán nem vagyok elveszve, túl jól ismerem a várost, de nincs okom neked segíteni és nincs is hozzá kedvem. Követem halkan, ha megfordul, egész közel állok le hozzá, hogy belém ütközzön, ha nem, akkor csak megyek utána lassan, kimérten, egyformán.
Hmm, ahogy elnézem megmosolyogtattam, nem hittem hogy képes ilyen érzelmekre valahogy. De ha van humora, az jó.
-Igazán? *Nézek rá kihívóbban. Kicsit jobban végig is mérem a szememmel, érdekes alak... bár valami nem tetszik benne.*
Mennék de visszafordulok meglepődve. Mit is kéne feladnom? Aztán kiderül, hogy milyen arrogáns. Az égre emelem a tekintetem, fáradtabb sóhajjal.
-Elnézést uraságodtól, hogy megzavartam magányos és semmitmondó sétájában, gondolom lealacsonyító egyszerű közemberekkel szóba állni. Milyen udvariatlan is vagyok! *Fordulok meg kiábrándultan, a gazdagok mindig fenn hordják az orruk a semmire hivatkozva. Bár az eléggé meglep, hogy ennyire közel van. Nem is halottam a lépteit ropogni a hóban... *
Szememmel gyorsan végigmérem megint, egyre nyugtalanabb leszek. Kavarog is a hó körülöttem kicsit.
-Úgy érzem nem tartasz a boszorkányoktól. Pedig kéne. *Mondom én is csendesebben, csak feszült lettem, félni még nem félek eléggé pedig lehet jobban tenném. De élvezem a veszélyt, persze ésszel. Ha valami olyat csinál ami nem tetszik úgy is szélvihar lesz hamar. Bár ő nem falusi tudatlan paraszt hogy megijedjen és átkozzon. De talán teljesen értelmetlen sem lenne.
Ez a kis csaj nevetséges, legalább elszórakozom vele, bár alacsonyabbrendű kis nyomoronc, mégis jobb, mintha egyedül sétálnék. - Igazán Susogom összeszűkített szemmel, egyik metszőfogaim elő is villan egy pillanatra. Faji ártalom. Viszont hamar megérti hol is állok a ranglétrán hozzá képest, még ha gúnyolódik is. - Máris nem semmitmondó, van egy nővérem, ő szereti a mágus vért is, bár nem értem hogy nem fekszi meg a gyomrát. Különben valóban nagyon lealacsonyító veled beszélgetni, érzed magad mélyen megtisztelve, általában nem beszélek mások kajájával. Vallom be, most már szélesen félelmetes vigyorba torzuló arccal. Előtte termek, mélyen a szemébe nézek. - Az vagy, nagyon udvariatlan, meg sem hajoltál előttem. Félig viccelek, félig teljesen komolyan mondom, ezt igazán megérdemelném az ételtől, vagyis Catyétől, bár érdekes lány sajnálatos módon ember. Boszorkányokkal fenyeget, illetve remélem ez csak egy jó vicc akar lenni, annak megteszi. Fel is nevetek, örömtelen, jegesen, haladók számára bizonyára hátborzongatóan. A boszorkányok félnek tőlem,bár általában ők se nagyon ehetőek... szóval elvagyunk egymással. - Ők sem tartanak tőlem, pedig kéne. De látom te már kezded kapizsgálni a lényeget. Kavarog körülötte a hó, milyen aranyos, hogy így felizgult. Elviszem egészben és élje ki magát rajta a család, ha már erre tévedt szerencsétlen miért is hagynám futni?!
Vendég
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Csüt. Dec. 27, 2012 2:07 am
Na igen, rájövök mi zavart benne... Ha jól láttam, de lehet képzeltem... a foga... bár lehet vérfarkas is, annyira még nem vagyok otthon ezekben. De én sem vagyok közönséges mágus, szóval nem esem kétségbe. De hamar kiderül, hogy vámpír, ő maga közli, és még hogy... de taszító... ilyenkor valahogy nem sajnálnám ha kivághatnám a szívét és hagynám elporladni, vagy tudom is én hogyan nyuvad ki a fajtája. Arrogáns és pöffeszkedő, de én kissé fintorgok, semmivel nem több nálam...
-Uraságod nagyon érzékeny, mimóza kis alak, talán azért nem bírja az erős vért. *Meredek rá, nem félek. Azért sem... * Ha ennyire fáraszt, menj tovább, senki sem erőlteti ezt. Nekem is fárasztó a szövegelésed hallgatni, ketten vagyunk, hogy megtisztelve érezzük magunk. *Szemezek vele, de kavarog a hó, nem bírom elnyomni... nehéz uralkodni az érzéseimen, mikor ennyire idegesít ez az alak.*
-Nem, valóban nem.... nekem nem vagy uram, hogy tisztelnem kéne téged... *Lépek hátra, ez a vigyor... na ez már aggaszt engem is. Egyedül vagyok vele egy kietlen erdőben... A vámpírok gyorsak, vérszomjasak, ennyit megtanultam. Nem jó taktika hogy hergelem, de nem bírom elfojtani a szavakat, csak úgy kibuggyannak belőlem.*
Fenyegetném, de kikacag, ki is ráz a hideg, pedig én komolyan mondtam, otthon boszorkánynak hívtak, ne hiába. A keleti sötét mágia a fő ág, a szelen kívül persze, ami foglalkoztat. minden erőmmel de dacosan nézek rá, felszegett fejjel, hogy nem vicces, vegyen komolyan.
-Talán azért nem, mert felesleges egy erőfitogtatás. Keress más vacsorát, én keresek más társaságot. Ennyire pofon egyszerű. *Vetem fel, de rossz érzésem van, hogy emlegette a nővérét. Vajon hányan járnak erre? Mikor evett utoljára? nem akarom megtudni, fel is kavarom viharosan a havat erős széllel körülöttünk, sokat a szemébe és a fülébe próbálok juttatni, sűvítetni, hogy ne halljon és elkezdek futni visszafele, ha kell be az erdőbe megint, azt hiszem ennyi elég volt belőle nekem...
//Bocs, megijedt XD Amíg nem ölsz meg, addig folytasd ahogy gondolod XD //
Lucinda Rie Ferris
Faj :
Alakváltó
Kor :
28
Születési idő :
1996. Jan. 24.
Hozzászólások száma :
91
Tartózkodási hely :
Ahol Vel is van
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Szomb. Május 13, 2017 12:17 am
//Victorius// Eleget ültem abban a nyamvadt kastélyban, muszáj lesz kimozdulnom végre és amúgy is szükségem van dolgokra az erdőből. Már egy ideje itt vagyok megint Nameless-ben és pontosan olyan, mint amilyennek emlékszem rá, lakosai talán cserélődnek, de a város maga mit sem változik. Pontosan, mint az erdő. Talán az első alkalommal, mikor Vellel találkoztam a tónál, még eltévedtem, de másnap már megint úgy jártam a környező fák között, mintha minden nap ezt csináltam volna. Volt is egy olyan idő, de az sem most történt. A kastély szerűségemet is egészen jól birtokba vettem megint, miután eltakarítottam a saját csontvázamat a pincéből diszkréten és eltemettem a hátsó kertben. Morbid, de megtörtént már egy párszor. A legfontosabb szobákat kitakarítottam, rájöttem, hogy még mindig nagymama ruhákkal van tele a szekrényem, de rengeteg minden elromlott, nincs áram és egy csomó étel és egyéb romlandó volt a házban, amik persze azóta megromlottak. A füveim és gyógynövényeim közül is rengeteg oda, és mivel az egyéb javításokkal várnom kell, ezt csinálom meg előbb. Nap közben a kertemmel voltam elfoglalva, ahogy próbáltam azt is rendbe rakni valamelyest, mert elsődlegesen onnan szerezném be a kellő készletet, de most az is elburjánzott, mert senki nem foglalkozott vele. Így jár az, aki csak úgy ukmukfukk hal meg a pincében. Már bőven sötétedik, mikor megindulok az erdőbe, de ez engem nem zavar, nincs olyan igazán ebben a városban, ami úgy tudna nekem ártani, hogy félnem kelljen tőle. Magabiztosan lépkedek az ösvényen, ugyanis tudom, hogy itt nő egyedül, amit éppen keresek és úgy tudom, én magam is egyedül vagyok a környéken, de erre itt nem lehet mérget venni.
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Szomb. Május 13, 2017 10:11 am
*Valami ül egy fán. Egy árnyékba vesző fán az ösvény mentén. Egy vastag ágon, ami észrevétlen nyúlik rá az útra. Ahogy az érkező felé emeli fejét, csak két izzóvörös szem villan, mint az égő-fortyogó vér. A testből mit sem látni. De nem marad ez így sokáig. Az a valami felkel az ágról és mocorogni kezd. Metamorfózis. Érezhetően gomolyogni kezdenek az árnyak odafent, fekete a feketében. Aztán egy hang szólal meg és egy lazán lógó láb jelenik meg az ágon* - Ismerős a szagod, de az arcod nem. Különös. Pedig elég jó a memóriám... *szól az idegen mély, kéjesen hűvös hangján, akár a mennydörgés. És szavaiból kiérződik, ahogy elmosolyodik*
Lucinda Rie Ferris
Faj :
Alakváltó
Kor :
28
Születési idő :
1996. Jan. 24.
Hozzászólások száma :
91
Tartózkodási hely :
Ahol Vel is van
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Szer. Jún. 07, 2017 9:04 am
Néha nagyon úgy érzem, jobban kéne figyelnem a saját testi épségemre, de aztán leintem saját magam, hogy minek, úgysem csak ez az egy életem van. A legtöbb embernek ez lenne az oka, hogy életben maradjon, de engem már kevéssé sem tud érdekelni. Csak arra figyelek, ne legyen túl feltűnő az élethez való nem hétköznapi hozzáállásom, mert annak következményei lennének. El kell hagynom a házamat, és elindulok az erdő mélye felé, mert pont innen kell nekem valami, ami sehol máshol nem terem. Céltudatosan haladok előre a sötétben, csak egy kis lámpás világítja meg utamat, de nekem az is elég, hogy lássam az ösvényt. Világíthatnék magamnak is, de az maerás, fárasztó és könnyen elveszíthetem felette a kontrollt. Még nem tanultam meg jól kezelni, hogy ebben az életben tűz elementál lettem, úgyis máshogy lesz a következőben. Nem veszem észre az árnyak mozgolódását, de azt már igen, hogy az állatok hangjai eltávolodnak a közelemből, mintha valami lenne itt, amitől tartanak. Aztán szemmagasságban megjelenik egy láb. Felkapom a tulajdonosára a tekintetem és ijedtemben kettőt is hátralépek. Mindenre számítottam, csak a Királyra nem, itt, kerek erdő közepén. Féltérdre ereszkedem, mint annak idején illett, mert úgy érződik helyesnek, hogy egy királyt térden állva köszöntsünk. A régi korok erkölcse. -Azért Királyom, mert ismersz engem, de sok élet eltelt azóta, hogy találkoztunk és megváltoztam. Én vagyok az Utazó -Ezt a nevet adtam meg annak idején, hogyha megint találkozunk, de már másik életem lesz, akkor ez alapján felismerhet. Kíváncsi vagyok, erről beugrom-e neki, de őt ismerve, ez alapján már tudni fogja, ki vagyok. Nem akartam különösebben találkozni vele, de ha már így alakult, akkor kihasználom a helyzetet. Tudni akarom, mi történt Vellel.
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Pént. Júl. 28, 2017 11:31 am
*Az ág reccsen, a titokzatos férfi pedig landol a féltérdre ereszkedett nő előtt Pontosan előtte. A térdelő láthatja a cipőjét. A két sarka összeér. Mint a régi, szép időkben. Csupán a hosszú palást hiányzik. A bíbor palást. De ennek hiánya mit sem változtat. Lucinda érezheti feje búbján a perzselő, vörös szempárt és a hold-szerűen fehér és szinte izzó arcot a sötétben. Főleg, ahogy a lerakott lámpás természetellenesen sárga fénye rá vetül, amint közelebb hajol a lányhoz. Jéghideg ujjai feltáncolnak annak állán és így meg is emelik, hogy az egyenesen a Király szemeibe meredjen. Victorius rendkívül magas, így igencsak le kell hajolnia, hogy ezt a mozdulatot kivitelezze. Egyértelműen teljesen természetellenes módon. Hiszen szinte semmi sincs benne, ami "természetesnek" mondható lenne* - De te nem ezért jöttél. *jelenti ki tárgyilagosan és valahol az ajka szélén mosoly árnyéka húzódik* - Nem ezért volt ismerős a szagod, Utazó. Azt szinte elnyomta valami...más. *röpke szünetet tart, csupán lélegzetvételnyit. Telt, porcelán ajkai közül kilógnak igencsak hosszú, tűhegyes fogai, melyekhez foghatóval ivadékai nem rendelkeznek* - A saját szagomat érzem rajtad, drága. *szavait úgy ejti, mintha kuncogna, de valójában nem hallat ilyesmit. Talán szórakoztatja mindez? Ujjai átvándorolnak a különlges színezetű hajra, egy tincset közre fognak és azt teátrálisan az orrához emeli, mintha bármi szükség lenne erre ahhoz, hogy jobban érezze az illatot, amiről beszél. Hiába, mindig is stílusos fickó volt* - Vajon hogy is lehet ez? Csiripelj csak... *hagyja, hogy a lilás hajszálak kicsússzanak hosszúkás, keskeny ujjai közül és felegyenesedik. Természetesen tudja a választ a kérdésére, de ez lényegtelen. Bal kezét nyújtja, hogy a hajadont felsegítse*
Egyszerűen elképzelni nem tudom, hogyan tudják egyesek huzomasabb időt eltölteni a Király mellett. Nekem még húsz perc is kihívást jelent, annyira borsódzik tőle a hátam, pedig egyáltalán nem vagyok félős. Egyszerűen a puszta tény, hogy Victorius ilyen közel van hozzám, az úgymond természetes ellentétem, elég, hogy a hideg futkározzon a hátamon. De legalább ugyanolyan creepy az öreg, mint legutóbb volt, komolyan, őt választom majd a Halloween jelmezemnek, aratni fogok vele a soha meg nem rendezett bulimon. Letérdelek előtte, ahogyan kell, amint megismertem őt és már onnan kommunikálok vele, lent tartva a tekintetemet. Hiába, a tisztelet akkor is jár, már csak a kora miatt is. Megérzem az ujjait az államon, ami arra kényszerít, hogy felpillantsak rá. -Nem -Kár lenne tagadni, úgyis meghallja a szívem dobogásából, ha hazudok. Hogy pontosan miért jöttem? Nem hozzá, az biztos, de az igazi ok is változott, mióta itt vagyok. Hiszen Vellel is összefutottam itt, ami egy teljesen új helyzetet kreált. Egyelőre magam sem tudom, mit csinálok itt pontosan, de Vel nem akar elmenni innen, ezért nekem is maradnom kell. Úgyis mindegy nekem, nincs időkorlátom semmire. Nem értem, mire céloz a szaggal, ezért csak összevont szemöldökkel várom, mit hoz ki belőle, de azért elgondolkozom. Elvileg csak erdő szagom kéne legyen, de ki tudja. -Mi? De hiszen az lehetetlen. Alig egy hete vagyok a városban és csak Vellel... Találkoztam... Azóta... -formálom lassan a szavakat, ahogy leesik, hogyan kerülhetett a Király szaga rám. -Nem, az nem lehet! A vörös álmok, a migrén, az étvágytalanság és az általános rosszul létek. Ugye nem változtatta át, kérem, mondja, hogy nem! Nem veszíthetem el őt, őt nem... -szinte a sírás kerülget, amint rájövök a dolog nyitjára. Vellel került rám a szag, máshogy nem lehetett, azerdőben nem marad meg semmin olyan erősen, hogy érezhető legyen rajtam. Vel haldoklik, és titkolja előlem, ki tudja miért. De ha ismeri Victoriust és haldoklik, nincs más ok, csak ha megitatta őt a vérével. Ha megitatta, akkor Velt ismerve át is fog változni. De ő is vámpír lesz, megszűnik a körforgás, nem fog többé megszületni és a Királyé lesz, nem az enyém. Mi lesz velem nélküle? Legszívesebben elhúznám a hajam a kezéből, eleve nem szeretem, ha valaki piszkálja, nála aztán pláne nem vagyok oda érte. Főleg nem, hogy ilyen közel van hozzám. Elfogadom a kezét és felállok, majd el is húzódom. Ő fogja elvenni tőlem a lelkem párját, nem akarom, hogy a közelemben legyen.
*Tompán fénylik ébenfekete cipőjének orra. A sötétség, ami honol, jól integrálja, hiszen eleve a része ez a lény, aki Bíbor Király néven ismeretes. És még sok máson. Lehajol hát most, a másik különös lényhez, mi már-már tökéletes ellenpólusa. Szemtől szemben, egyenesen azokba az égkék szemekbe bámulva vérbesen izzó íriszével. S ahogy a nő tagad, majd egyre erősödik a felismerés, a rádöbbenés, úgy szélesedik Victorius sötét mosolya. Ezt tekintete is tükrözi, harsányan hahotázva.* - Ó, kedvesem....hát nem is tudtad? *negédesen kérdezi, flusztrálóan szedatív hangján. Szeme se rebben, nem pislant, mered a kétségbe esett arcba s nem titkolja, milyen jól szórakozik. Felsegíti a lányt, aki iszonyodva iszkol közelségétől* - Fiammá lett a vérben. Megitattam az ősi vérrel, azzal, mit elsőszületteim sem ízlelhettek. Tudod-e miért nem? *kérdést szegez a szivárványhajúhoz, fürkészve annak dacos arcát. Kezeit a zsebébe mélyeszti, hangtalanul* - Vel más, mint bármely halandó, akivel eddig találkoztam. Kedvem telik benne. Így hát megajándékoztam. Felemeltem, hogy kiteljesedjen. Nem erre született-e? *tűnődik az erdő sötétjét kémlelve. Végig futtatja mélyvörös szempárját az őket körülvevő környezeten, míg végül ismét Az Utazón állapodik meg* - Ki ő neked, hogy ennyire felzaklatott a hír? *nehéz eldönteni valóban érdekli-e a dolog, elég szeszélyes természet, viszont ha mást nem, a fiú miatt valóban érdekelheti*
Ahogy farkasszemet nézünk, semmiképp sem vagyok hajlandó elpillantani, pedig minden vágyam az lenne. Nem akarok a Királlyal szemezni, nagyon nem jó érzés, de én annál erősebb lény vagyok az emberségemmel együtt. Akkor sem fogom magam hagyni, ha egy szempillantás alatt kiolthatná bennem az életet. Még akkor sem fordulok el, amikor leesik, mit tett. -Nem tudtam, még csak egy hete vagyok itt és Vel remekül hazudik -morgom könnyeket visszanyelve, egyelőre nem sírom még el magam, bár közel járok hozzá. Vel mindig is jól tudott hazudni, de én már annyira ismerem, hogy észreveszem rajta, még ha azt nem is tudom kitalálni, miről kamuzik nekem. Azt már szinte az első percben feltűnt, hogy valami nem jó vele, de nem tudtam rájönni, mi az. Hát most megvan és azt kívánom, bár ne futottam volna össze a Királlyal. -Nem tudom és nem is érdekel. Semmi közöm a Király családjához, csak ön az ellentétem -Sosem követtem, milyen gyermekei vannak, egyáltalán nem érdekelt, mi van velük, meg sem próbáltam. Nekem csak Vámpír a lényeg, hiszen ő az, akivel ez az érdekes akaratlan kapcsolatom alakult ki. Míg én élek és körforgásban vagyok örök, ő halott és mégsem múlik el. -Nem, arra született, hogy ember legyen, nem erre -Igen, dühös vagyok, igen, frusztál, hogy egyszerűen beszambázott Victorius Vel életébe és elvette tőlem az egyetlen állandó dolgot, ami nem én vagyok vagy én építettem fel. Nem beszélek már ugyanazzal a tisztelettel, de már nem is érdekel, itt helyben eltörheti a nyakamat, ha akarja. Azt viszont el kell ismernem, hogy Velben mindig ott volt az az elégedetlenség, amit sosem tudott levetkőzni. Minden életben keresett valamit, amit nem talált meg. Válaszokat, ahogy én is, csak ő mást, mint én és talán ez az, ami után végig kutatott. Nem tagadhatom meg ezt tőle, de attól még fáj, hogy elvették tőlem. -Ő a lelkem társa. Az egyetlen állandó dolog az életeim során, ami mindig ott volt, akárhányszor születtem új korba. Mindig ott volt, de sosem emlékezett, ezért ő az egyetlen, ami igazán az élők világához köt és el tudja velem felejtetni, mennyire nem vagyok olyan, mint a sima halandók. Az egyetlen szerelmem -nézek fel rá nagyon komolyan. Úgysem fogja átérezni, milyen fontos dolgot vett el tőlem, miért is értené.
"What happens in the shadows No one has to know The truth is in the gallows It'll burn but won't let go"
*A lány nem kapja el a tekintetét. Mélye fúrja égkék szemeit a vértenger íriszekbe. A Nagyidős pedig elmosolyodik. De ez nem egy kedves mosoly, hanem tele van sötétséggel, mély-mély feketeséggel. Mi oly sokakat csábít, a Király lábai elé kényszerítve őket. De nem az Utazót. És ezzel mindketten tisztában vannak. Ő az, akit az elemi sötétség nem vonz mágnesként. Ő az, akit taszít* - Hát akkor most már tudod. *Közli rideg elégedettséggel fájdalmasan vonzó, de valami sötéttel átitatott arcán* - Ő a Setétet választotta. Most jutott el erre a pontra, erre az elhatározásra. És a Setét befogadni látszik, a Fényt pedig felemészti benne. És te...nem tehetsz semmit. *Hangjából mintha sajnálat csengne, de természetellenes arca egészen másról árulkodik* - Miért hajtasz nekem térdet, ha a Fényt szolgálod? *merül fel visszamenőleg a kérdés a Győztesben, szemei leheletnyivel szűkülnek, ahogy a sugárzó hölgyeményre mered a maga izzó feketeségében* - Ó, valóban azt hiszed, ennyiről van csak szó? *szuggesszív hangja símogató, kábító. *nézi a fiatal nőt, de nem pislant, majd elnéz a válla felett és királyi módon hátra tett kezekkel sétálni kezd mellette a közelben* - Sok-sok emberöltővel ez előtt, a Sötét kivetett magából. Az ember ekkor még alig különbözött a majmoktól. Ahogy az Idő telt, a Fény is megszülte a maga teremtményét - az asszonyomat. *ekkor ismét a leány arcába mered, mert vannak történetek, melyekről nem mesélnek, melyek mélyen vannak eltemetve. 'Ősi korlát - és ingatag'(Stephen King)* - Amélie...örök ifjú volt, nem sújtotta afféle körforgás, mint téged. Az eleven élet túlcsordult benne s ő szülte meg gyermekeimet, akiket a népek "vámpírnak" kezdtek nevezni. Hiszen én élettelen vagyok, mióta létezem. A Sötétség folyik az ereimben, nem pedig élet.
"A whisper in the darkness In the quiet it'll grow You try to hide it in the farthest place But everybody knows: There's something in the shadows Cuts you like an arrow Shifting through the dark Your strength is in your weakness There's fire in your blood Hanging from that hope But everybody knows There's something in the shadows There's something in the shadows"
*megáll és szemtől szembe fordul ismét az Utazóval. Sokkolni akarja, igen, megnyaldosni mérgezett lángjaival, széttörni a szép-szent világát, mindent elvenni, amit Jóról és Rosszról tudott* - Megöltem őt, a nőt, akit sosem szerettem, akivel a Sötét és Fény egyesíteni akart, hogy egyensúly születhessen. De tudod, kedvesem, mi lett a vége eme törekvésnek? *kérdése költői, egyik lépéssel a másik után kerül fenyegetően közel újfent a hajadonhoz* - A gyermekeim, a véreim, akit ti "vámpíroknak" hívtok....a Sötétség teremtményei lettek. A Fényt, mit hordoztak anyjuktól, felemésztette az elemi feketeség. Mert a sötét elnyeli a fényt. Minden...sötét. Csillag sehol. Ez a Setét természete, törekedjenek világunk erői bármire is. *jéghideg kezével megcirógatja a langyos, halandó orcát* - Amélie halott volt...de most vissza tért. Érzem a jelenlétét. De már nem az, aki volt. A Halál és Feketeség beleette magát a lényébe. Mert így járnak a fénylények. *közli kétségbe ejtő mondandóját, szemernyi sajnálat nélkül* - Tudod...nem emlékszem mindenre, mert ez nem a tökéletes ébredésem. De rémlik, hogy már többször láttalak, különböző korokban és formákban. Dereng...hogy elmélkedtem rólad. Hogy a lelked, mely újra és újra vissza tér...Amélie szelleme-e. Hogy össze olvadt-e a Világossal és újra fogant-e. Vagy...netán egy újabb meddő próbálkozás vagy a Fény részéről...és ha igen, mi céllal? A megállításomra vagy az integrálásra? *ólomsúlyú szavai peregnek a levegőben, akár a higany a papíron. Kegyetlen játékot űz vele Victorius, egy olyasfajtát, ami sokkal több puszta játszadozásnál* - Valóban nem? Kérdezd csak meg magadtól...nézz a szíved mélyére, Utazó. *nem érdekli, hogy hogyan beszél a nő, mivel látja, hogy sikerült lényét megingatni. Szavai közben balját a lány szívére teszi, ha az el nem szökken* - Értem. *feleli váratlanul, újból sokkolva ezzel a szivárványhajú hölgyeményt* - A Fény nemzett téged, úgy látszik, a világ körforgásban van...semmi több, csak egy kerék. És így a Sötét úgy döntött, kinyúl a lélekért, akit a magadénak érzel. Hogy megfertőzze és ismét megkísérelje az Egyensúlyt. Vagy... *levegőt vesz, bár ehhez pusztán a hangképzésért van szüksége, de nem fejezi be a mondatot*
"It finds you in a cold room A silhouette against the wall Lit up by the white moon We'll outrun the awaking dawn You can see the faces But you don't know their thoughts"
Nem félek tőle. Nem vagyok hajlandó félni. Ő, a Király olyan ellentétem, amilyet még sosem láttam sehol máshol és nem vagyok hajlandó kevesebbként kezelni magam, mint ő. Kijár neki a tisztelet és én halandó vagyok, de sokkalta több vagyok, mint egy sima ember. Az egyszerű halandó szinte azonnal kábulatba esik a hatalmától, rám nincs ilyen hatással. -Nem vagyok boldog tőle -morgok, Vellel beletaposott a legérzékenyebb pontomba és szerintem ezt pontosan tudja innentől. Nem ragaszkodom semmihez, minden múlandó badarság csupán a számomra, de Vel kivétel. Ő az egyetlen dolog számomra, ami szent és sérthetetlen, senki nem nyúlhat hozzá. -Talán nem tehetek semmit… De tudom, hogyan indíthatom újra a körforgást -Sosem öltem meg magamat, még csak eszembe sem jutott soha Velt bántani, de ha ez kell, hogy ismét az enyém lehessen és ne Királyhoz tartozzon, minden istenre esküszöm, megpróbálom. Vannak dolgok, amik még engem is kétségbeesésbe tudnak kergetni és ez egy olyan helyzet. -Az elismert ellenfélnek kijár a tisztelet -viszonzom sötét átható tekintetét, nem futamodok meg. Még a régi korok erkölcsén nevelkedtem, ha kellett, akkor belém verték, de megtanultam, hogyan tiszteljem a megfelelő embert. Hogy ezt sokszor nem adom meg, az már az én dolgom, még ha bizonyos felmenőim forognak is a sírjaikban. -Mi van a háttérben? -vonom fel fél szemöldökömet kíváncsiságomban, ha ő azt mondja, valamit nem látok a képben, akkor nem veszem azt észre. Követem a mozdulatait, nem hagyja el másodpercre sem a pillantásom. Nem akarok háttal lenni neki, mintha egy felidegesített csörgő kígyónak akarnék hátat fordítani. Olyan történetet mesél el, aminek még morzsáit sem ismerem, ez az emberiségnél is idősebb, olyan titkok, amikről nincsenek feljegyzések. Csak különleges egyének ismerhetik. Asszonya megölésénél láthatóan megrökönyödöm. Nem várok mást a Királytól csak pusztítást, de azt nem gondoltam volna, hogy volt valaha is tökéletesebb ellentéte, mint én vagy hogy képes lett volna őt megölni. Az nem kétséges, hogy képes lenne engem akár egy villanás alatt megfosztani az életemtől, de visszatérek a következőben. Hogyan lehetséges megölni valamit, ami annyira… élt? Ez annyi információ egyszerre, hogy nem is tudom hova tenni. A vámpírok eredetéről nincsenek feljegyzések, vagy nem lehet őket fellelni a kinti világban. Nameless egy különleges hely és tartja a titkait, még számomra sem fedi fel őket. Nem veszem el az arcomat az érintése elől, de láthatja a pillantásomon, hogy nem fogom hagyni, hogy még egyszer megtegye. Ha itt van a felesége, az jelent valamit, talán őt is meg kellene látogatnom, meghallgatni, ő mit tud nekem mondani. Most már tudni akarom az egész történetet, mindkét felét. -Nem tudom, mi célból fogantam meg ilyen formán és hogy Ő lennék. Ezért is kerestem fel a Királyt korábban, hogy Ő tud-e válaszolni a kérdéseimre -rázom a fejem értetlenül. De a tökéletlen ébredése elgondolkodtat egy pillanatra. Mi okozhatta, hogy idejekorán ébredt fel nyugalmából? Valami változott olyan módon, hogy felkelthette? Még csak nem is hallottam ezelőtt a Fény és a Sötétség játszmájáról, csak a jeleit láttam valami nagyobbnak a világ mozgatórugói mögött, de nem találtam közöttük a helyem. Szavaira elgondolkozom, de minden fájdalmam ellenére igazat kell adjak. Velt mindig is vonzotta a Sötétség, folyton keresett valamit, akárcsak én, de nem tudtam megadni neki a válaszokat, ahogyan magamnak sem. Talán így boldogabb lesz, de elveszítem őt. -Vagy micsoda? Mi lehet még? -követelem a választ, egy lépést téve a Király felé. Tudni akarom. -Ha csak egy kerék vagyok a gépezetben, akkor olyan kerék leszek, ami számít és tovább viszi a küzdelmet. Nem fogom ennyiben hagyni, hogy elveszítem a szerelmemet és megvonják tőlem lelkem egyetlen gyógyírját. Lehet ezt ő nem látja, de tudtára fogom adni -Ha meg akart ijeszteni, akkor sikerrel járt, de sosem arról voltam híres, hogy ne álljak a talpamra azonnal. Ha belevontak egy nálam sokkal csatába, akkor részt veszek benne és mozdítok a végkimenetelen. Ha pedig a Király ellen kell mennem a végén, hát legyen, megteszem.
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Boszorkányok útja Vas. Május 02, 2021 2:29 pm
"Best of cruel intentions Binding what they fail to mention No truth, all pretension It's my Red Star (seal it!)"
Két entitás, szemtől szembe. Két halhatatlan, egy még is halandó. A másik még sem élő. Különös város ez, az erőviszonyok alatt megroskad a világ, megremeg a realitás. És minden, amiben bárki is hisz vagy hitt. Nem csak ezen a földön. Nem csupán a ködgyűrűben. - A boldogságod mit sem ér a Setét vagy a Fény szemében, ne áltasd magad. Ahogyan az enyém sem érdekli őket. Galád, sötét igazságok ezek. És mintha az Utazó valahol pontosan értené, mire gondol a Bíbor Király. Talán azt is, mit érez. - Nem érdekelt a hitves, hát megöltem. De én a Sötétség vagyok. Te...valóban így akarsz tenni? Kísérti meg mérgezően babonázó hangjával, ahogy ismét a nő felé fordul, mintha valóban egy rugóra járna az agyuk. Valóban Ikrek volnának? Két ellentétes pólus, megtestesülés? - Halált hoztam az asszonyomra, de nem maradt halott. Miből gondolod, hogy nem jársz te is hasonlóan? Kérdezi s nem azért, mert gondolatolvasó lenne, csupán azért, mert látja a leány szemeiben azt a bizonyos tüzet. Ami sötétebb a karmazsinnál. A tisztelet kinyilvánítását illetően, egy mélyet bólint, bár evidens, egy király, nem, A Király, nem hajt térdet senki és semmi előtt. - A háttérben mindig ugyan az áll. Hát nem érzed? Kuncogja, negédesen, hiszen Victorius nem a nyílt beszédéről hírhedt s éppen ezért lehet sokkoló, ha nyíltan nyilvánul meg bizonyos kérdésekben. Ahogy pedig balladáját mesélve kiül Lucinda arcára az elszörnyedéssel fűszerezett döbbenet. A férfi csupán áll, sötét, mímelt-mázos mosolyával, mi éppen tökéletességében teszi oly hátborzongatóan "tökéletlenné", s paradox módon így is vonzóvá a legtöbbeknek. - Értem már. Leheli élettelenül, egy fájdalmasan hosszú pillanatra pedig a távolba mered, a felismerésen. Ám ezt nem osztja meg a hajadonnal. Ahogyan pedig az válaszokat követelve tesz egy lépést a Király felé, az is tesz egyet felé. Mintha egy tükör előtt állnának. Victorius az Utazó fölé magasodik és két kezével mintha annak arcát akarná a kezeibe fogni, még is, mielőtt a bőrét elérné, megáll, Lucinda csupán a testéből áradó élettelen hidegséget érezheti. És azokat a kegyetlenül szép szemeket. - Nem egy kerék. A Kerék. Suttogja a hamvas arcba, hogy még a fák se hallják, csupán ők ketten. Az orruk szinte össze ér. Feszült a csend. - Gondolkozz el mindezen, Utazó. Hogy mi vagy és mivé leszel, ha megteszed. És hogy Vellel mi lesz? Mire a hangja szétoszlik a levegőben, megannyi denevérré materializálódik, melyek szélsebesen reppennek szét, ott hagyva az Utazót legsúlyosabb dilemmáival. De nem végleg.
"You'd give it We'd take it You'd build it We'd break it You sign and we erase it You'd feel it We'd fake it"
Kezdőlap
Tárgy: Boszorkányok útja 
