A Véres tó

Tárgy: A Véres tó Pént. Nov. 09, 2012 10:01 pm

A Véres tó

Tátong egy vérző lyuk a negyed szívében,a fák,az erdőség között,beleveszve.
Ez a tóvizet még nem látott,áldozatok vére töltötte fel,valamiféle sötét mágia révén vagy puszta nyughatatlanságból. A tóban tehát víz helyett emberi vér csörgedezik és soha el nem apad vagy meg nem alvad.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

Egy Hölgynek

*Havas már a gyep,hófehér,a tó pedig vörösen ég,vértől kicsordulóan. A táj csendes,mintha kihalt volna a vidék. Egy állat,egy madár nem jár erre. Hófelhők takarják a napot,pedig még nem jár olyan későre.
Még is,egy éjfekete Farkas lejt mérgező,fekete foltként a tájban. Nagy termetű,de a természetes tartományban,tehát nem olyan nagydarab,mint egy vérfarkas. Erdei farkashoz képest viszont szépen megtermedt. A szemei pedig...vérvörösek. Odaér a tóhoz és lefetyelni kezdi a vért*

Tárgy: Re: A Véres tó Hétf. Nov. 19, 2012 12:04 am

Gyönyörű havas, téli reggelre, jobban mondva alkonyatra ébred fel a lady, és úgy dönt, ez egy tökéletesen alkalmas időpont arra, hogy kimenjen sétálni a Darklore kastély falai közül, ahol gyakorlatilag vendégeskedik, azaz lakik. Kissé régimódi, hosszú vörös-fekete ruhát visel, felül a fűzős rész jótékonyan kiemeli nem elhanyagolható méretű kebleit, és hangsúlyozza a nyakából lelógó ékes nyakláncot is. Ruhájához magasított orrú könnyű kis cipellő társul, nem érzi hogy hideg lenne, és nem fázik, de azért mielőtt kilép a kastélyból, hogy a közelben lévő tóhoz sétáljon, felvesz egy pár csizmát. Nem akar térdig havas lenni.

Lassú tempóban sétál, minek siessen? A világ összes ideje az övé ha akarja, ez alatt a 250 év alatt sem kapkodott el semmit, többek között a férjhez menetelt sem. Elgondolkodva gyalogol a tóhoz, melynek színében minden vámpír méltán gyönyörködhet. Mikor odaér a tóhoz, egy kifejezetten nagy fekete farkast pillant meg ahogy a vért lefetyeli a tóból. Finom metszésű arcára a kíváncsiság költözik, vajon ki lehet ez a farkas? Közelebb sétál a tóhoz, és belemeríti a kezét, érezve az emberi vér langy melegét. Az ajkához emeli a kezét, és megnyalja a véres ujjait, fürge rózsaszín nyelvecskéje kivillan, majd újfent eltűnik. Érdeklődően pillant a farkasra, tisztán érzi hogy nem egy rendes vadállat, hanem valami sokkal sötétebb, és egy farkasnak sincsen vérvörös szeme.
- Ki vagy, Farkas? - kérdezi kellemes, alt hangzású hangján.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Fekete farkas lefetyeli a gőzölgően meleg,friss vért. Hang szólítja meg,egy női alt. Vámpír,érzi egészen. A nemes vér lüktet ereiben. Felé fordul,egész valója jelenésszerű,van benne valami abszurditás. Ahogy felemeli fejét,állkapcsának fekete szőre vörösre mázolódik és szabályos gömb alakban zuhannak alá a színtelen,fehér hóra a vércseppek. A nő,aki megzavarta a nyugalmát s a csendet,szemfüles lehet,már csak az alapján,ahogy szól. Láthatha a farkas-szemben azt az ételmet,amely állati elmében nem fogan meg. A nő közelebb merészkedik,belenyal a vámpíri ínyencségbe. A farkasok nem isznak vért,nemde? A fekete farkas nem válaszol,legalább is még nem. Megindul azonban a dúskeblű szépség felé és egy szűk ívben megkerüli. Szőrének simítását érezheti maga körül,ahogy elhalad. Megállapodik a másik oldalon,immáron közelebb s ismét iszik. Felemeli a fejét és a nő szemébe néz,mélyen,igazi farkas-szemmel. Olyan véres az írisze,mint amilyet nem látott még a világ farkasnál*

Tárgy: Re: A Véres tó Kedd Nov. 20, 2012 12:11 am

Fájóan szemet gyönyörködtető kontrasztot alkotnak a természettel, a véres tó, az élet színében pompázik, a farkas koromfekete, mégis a szemei mint két mély vérkő. Szinte betolakodónak érzi magát, de nem riad meg, felegyenesedik, és szemét a vadállaton tartja. Érzi, hogy valami más, valami erősebb, sötétebb és borzasztóbb egy egyszerű állatnál, de még egy mezei vámpírnál is. Elgyönyörködik a bunda alatt izmok mozgásában, ahogy a fejét emeli, nyakának íve megfeszül, szemei az ő pillantásával találkoznak, és mint egy mélyről feltörő, elrejtett információ jut eszébe a nőnek, hogy csak egy valakinek vannak bíbor szemei a társadalomban, csak egy valaki elég vénséges, és hatalmas ahhoz, hogy az emberi mivoltának utolsó szilánkjait is elveszítse.

Kezéről még vér csepeg, de amíg a farkas közeledik, a tiszta fehér hóba törli, mintha csak kezet mosna. Nem érzi hidegnek, nem fázik, és nem fél, pedig hallott már kósza meséket az ősről. Figyeli, ahogy elhalad mellette, a termete sem átlagos, érzi ahogy a szoknyája széléhez ér, de leküzdi a kényszert hogy megérintse, ennyire nem merész. Inkább csak kifejezéstelen kék szemeivel figyeli, ahogy tovább lefetyel a jószág. A mély pillantásra, egy gondolatban megfogalmazott kérdés villog.
~Victorius?~
Mert hogy az ősnek sok neve van, és mindenki más néven emlegeti, ki a nevén, ki királynak, ki istennek hiszi.
- Igazán lenyűgöző ez a forma, de nem túl kommunikatív... - jegyzi meg, és kissé odébb fordul, hogy a téli havas, fehér tájon körülnézzen, de sehol senkit nem lát. Ketten vannak, csak ketten.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*továbbra sem szólal meg a bundás fenevad,még is nyugodtabb még a tájnál is. Megkerüli a vámpírt,aki elég eszes és jó érzékű ahhoz,hogy szöget üssön a fejében amit lát,hogy motoszkálni kezdjen valami. Vérvörös szemek*
- Lenyűgöző?
*szólal meg egy rettentően mély férfi mang,mi egyszerre tépi szét a nyugvó szívet s egyszerre cirógatja mint a tollpehely. Ezt követően ugyanilyen vegyes érzéseket keltő hahota hallható. A farkas szája még sem nyílik. Valóban nem egy hétköznapi farkas az,amit a nő megpillantott*
- Magabiztos vagy, az aurád szinte izzik körülötted. Azt hiszed elég erős és idős vagy ahhoz,hogy ne legyen ki utadba áll.
*folytatja vontatottan és ismét járkállni kezd,de szemét nem veszi le a nőről*
- Abban reménykedsz,hogy nem téplek szét,csak mert vámpír vagy?
*ismét hahota hallatszik,majd a farkas bundája,mintha eleven életre kelne,hirtelen ezernyi hollóvá alakul. A farkastest mint ami ott se volt,széfoszlott a fekete tolláradattal. A madarak elsuhannak,szembe a nővel,szinte fellökve,mit sem törődve, elszállva mögötte. Még sem tűnnek el a fák között teljesen. Pár méterre a vámpírnőtől egy pontba összpontosulnak és egy férfi alakját rajzolják ki. Bőre fehérebb a holtakénál, haja feketébb a hollóknál,írisze pedig olyan mint ami vérből aggregálódott. Karja mellkasán lazán összefonva,egyik térde kissé behajlítva. Mélyvörös inget visel,a gallérja felhajtva fazonjából adódóan,betűrve a szénfekete nadrágba,ami bőrcsizmába veszik. Rendkívül magas,még így is,hogy csak a háta van kihúzva. Ahogy az ing hozzásimul,érezteti a finoman izmos alkatot. Még is van benne valami nem evilági,egyszerűen szoborszerű hatást kelt. Le se tagadhatná,hogy sosem volt emberi lény,csupán annak külsőre túl jól sikrült mása*

Tárgy: Re: A Véres tó Szer. Nov. 21, 2012 4:25 pm

Szemmel tartja a jószágot, akiről most már teljes bizonyossággal tudja, hogy nem az a ragadozó aminek mutatja magát, hanem sokkal több annál, maga az ős, ha igazak a szóbeszédek. Figyeli ahogy az állat megkerüli, és mikor megszólal, akaratlanul is megborzong egy pillanatra.
- Igen, az. Szerinted vámpírt létére az ember hány koromfekete, vérvörös szemű farkast lát az életben? - kérdez vissza kissé merészebben talán mint kellene, de nem gondolkozik most azon, hogy mi a helyes és mi nem. Minden figyelmét leköti az akivel találkozott, és mivel ő még vámpír mértékkel is fiatalnak számít, nem számított rá, hogy találkozik ezzel a már-már élő legendával. A férfi mély nevetése végigfut a testén, de ezúttal nem remeg bele, csupán halványbarna már kissé sárgás árnyalatú szemeivel követi a mozgását.

- Önhittség volna így gondolnom, hogy senki nem állhat az utamba, de meg tudom magam védeni ebben a városban ha rászorulok - válaszol, és fejét fordítva követi csak az állat mozgását, nem akarja szem elől téveszteni, bár fogalma sincs mihez kezd a helyzettel. A kérdésre, kissé összevonja a szemöldökét, és mielőtt még válaszolhatna, újabb jelenségek történnek. A farkas teste szétfoszlik, és madárraj száguld a nő felé, kis híján fellökve. Vii felemeli a karját az arca elé, hogy védekezzen a madarak ellen, és mikor elmúlik a veszély, a férfi felé fordul, aki immár emberi alakban álldogál nem messze. Magas, jóval magasabb nála, mégsem fusztrálja annyira. Pillantása végigfut az alakon.

- Nem remélek semmit, bár meg kell jegyeznem, ez az alak jobban áll neked Mylord - mosolyodik el halványan, és egy majdnem tökéletes térdhajtást mutat be, bár nem tudni hogy valódi tisztelete jeleként, vagy csak kissé gunyoros felhanggal. Kiegyenesedik, és tökéletesen nőies mozdulattal, kissé összébb vonja vállán a ruhája szélét, hogy ne csússzon le.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*farkas alakban jelenik meg ezen a kellemes,újkori napon. A vámpír,akivel pedig találkozik,pontosabban aki kiszúrja őt,egy kis merész. A vörös szemek,azok a fránya vérvörös szemek...felhívják minden élő s holt figyelmét. A szín,mely oly meghatározó. A fajé. És az Övé. Nem hiába illették a Bíbor Király névvel.
Látja a nő arcán,s ki is nyilatkoztatja,hogy nem tartja hétköznapinak a jelenséget. Ó,gyermekek, már hogy is ne tartaná? Vajh' ki számítana rá,hogy ősöreg vámpírral találkozik,már a Nagyidősek is oly ritkák,mint a fehér holló,főleg az alvási periódus miatt. S a Király,mind közül az első és legkegyetlenebb,kiről bizonyára megannyi szóbeszéd terjeng,hogy él-e vagy hal,alszik vagy hogy létezik vagy létezett-e? Íme a válasz,kárhozott pokolfajzatok*
- Sok errefelé a farkas.
*vág vissza kuncogva minek utána rengeteg fekete vészmadárrá hasad a látszólagos farkas teste,mígnem halálos árnyékként tűnik fel a loknis hajú fekete szépség mögött*
- Valóban?
*kérdez vissza éllel a hangjában és nem szégyenli a kacér vigyort amit kiül márvány-arcára*
- Perszehogy így látod, Gyermekem, hiszen nő a te neved.
*kuncog ismét kimondottan jókedvűen,csábítóan,de még is gyilkosan. Tesz két lépést a még mindig névtelen alak felé,majd megáll*
- Mi vajon a neve a pokol vagy romlás eme virágszálának s kinek a sarja?
*ahogy közelebb ér,a nő fölé magasodik,le kell rá néznie. A vámpírok magasak,na de ez a bíbor szemű férfi minden túl tesz. Végig járatja tekintetét a rakoncátlan fürtös nőszemélyen,s megállapodik a barnás tekintetbe vájva véres íriszét. Arca ifjú,nem így képzelnénk tán el a legvénebb vérszopót*

Tárgy: Re: A Véres tó Szer. Nov. 21, 2012 9:43 pm

Gondolatban gyorsan végigpergeti hogy mi mindent olvasott össze erről a különös alakról, de mint mindig ha nyugtalan, kicsit összefolynak a gondolatai. Pláne hogy itt nem egy csinos mezei vámpírról van szó, hanem mint kiderült az ősről, akit nagyon kevesen látnak ennyire testközelből. Sokan még a Nagyöregeket sem látták, ez utóbbiakat Vi sem. Ő a Darklore-okkal van jóban, akiket édesanyja révén ismert meg, még 150 évvel ezelőtt körül belül. Kegyetlen szörnyeteg? Nemes király? Úriember? Ki lehet ő igazából, azt leszámítva hogy az őse a fajnak.

- Sok az igaz, de egynek sincsen bíbor színű szeme, amiből ez a töméntelen veszedelmesség érzete árad - értek egyet a férfivel, és ahogy testet ölt elgondolkozik, neki vajon hány ezer évre lenne szüksége hogy ilyesmit tudjon művelni a testével. Figyeli hogy újra testet ölt mögötte, és arra felé fordul, ahogy közelebb ér, még magasabb lesz, és kezdi bánni hogy nem a magassarkú csizmájában indult el.
- Nos, valóban így gondolom. Talán nincs igazam? - kérdez vissza, kissé kihívóbban mit szeretné, mert nem szereti ha ennyire naivnak nézik, hogy hasra esik a saját erejétől. Nem olyan erős mint a legtöbb vámpír, de neki nem is a hatalom a lényeg, hanem az, ahogyan él. Békés típus.

- Miért van olyan érzésem, hogy ezzel az alakkal még egy férfit is kísértésbe hoznál? - teszi fel a kissé költői kérdésre, egy kis mosollyal, mely kimondottan jól áll az arcán. Íves, kicsit túlontúl hosszúkás ajka remekül fest így. Vékonyka szemöldökei megemelkednek kicsit.
- Nem, a nevem Viridiana de Chezeron ami azt illeti, Francois de Chezeron lánya vagyok. Te pedig, ha nem tévedek akkor a Bíbor Király Victorius, igaz? - kérdezek vissza, és rendesen felfelé kell néznem rá, mert fölém tornyosul a jelenlétével. Gyönyörű fekete haja, fényesen csillog, és szemei a vér színében tündökölnek. Az én hosszú barna fürjeim hátraesnek, ahogy megemelem a fejem, hogy álljam a vörös szemek átható tüzét.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Könnyen lehet. Szemfüles lány.
*halkan kommunikál a farkas forma,még is mennydörgésszerű a hangja,nem rekedt,de mélysége feltűnő. Ebben az alakban sem marad soká, csakhamar ráún s enged a nőszemély finom provokációjának s felölti mondhatni valós alakját,ott teremve vészjóslóan mögötte*
- Itt társalognánk s itt állnék,ha igazad lenne?
*nem emeli meg szemöldökét,de tekintete egymagában árulkodóbb s kifejezőbb mindennél. A kisasszony nyelvét felvágták,de nem annyira,hogy pórul járjon Victorius társaságában. Legalább is még. Megjegyzése ellenére felmérte már,hogy a nő nem egy gyenge kis virágszál és ez kedvére való. A következő megjegyzésre teszi még egy lépést,immáron közvetlen a nő előtt áll. Bőre hidegséget áraszt,ahogy szavai is hideget hoznak*
- Azért,mert jók a megérzéseid. Mert így is van.
*nem tagadja egy percig sem,hogy ez mennyire önteltség vagy mennyire reális hozzáállás,azt döntse el mindenki maga. A tényen nem változtat. Fajalapítóként,alfahímként teljesen érthető,hogy vonzónak kell,hogy legyen*
- Viridiana...szép név. Fiatal, friss. Találó elnevezés.
*bókol egy aprót,a nevek manapság talán nem olyan jelentősek,de az ő korában még jelentőséggel bírtak. Senkit se hívtak véletlenül úgy,ahogy*
- Illettek már ezekkel a nevekkel is,igen.
*bólint,okos kislány,nem olyan retardáált mint a többség,akikkel a legutóbbi ébredése után találkozott*
- Rájöttél vagy érzed?
*kérdez rá,mert ez sem mind egy,hogy érzi-e,hogy ő a Bíbor Király vagy csak kikövetkeztette. Még utóbbi is dicséretes és jó érzékekre vall,de az első lenne az igazi. A szigeten,ahol ébredt az ováció és neonfény teljesen leamortizálta Gyermekeit,szinte észre sem vették jelenlétét. Pontosabban érezni érezték,csak nem tudtak mit kezdeni a szokatlan érzékkel,csalódásnak vélve*

Tárgy: Re: A Véres tó Csüt. Nov. 22, 2012 1:07 am

Egy kis főhajtással veszi tudomásul a férfi szavait, amit más esetben talán bóknak fogna fel, de Tőle nem tudja. Az egész alak, mintha az ironia maga lenne. A magányos, de mégis a tájba annyira illő alak láttán, bizony átfut a fején a gondolat, hogy micsoda különös alak a Király. Létezik, de sokan nem is tudják, a gyermekei elfelejtik, és csak valami baljós érzet marad.
- Nem, nem társalognánk itt. Régen por lennék már, és talán újjászülettem volna egy...virágként mondjuk - mosolyodik el, és felfelé pillant a fájón szép arcba. Olyan arc, és külső ez, amiért igen sok nő ölni tudna, ha udvarlójának tudhatná be.

A következő lépése túl közelre sikerült, és alig bírja megállni hogy ne hátráljon egyet, inkább dacosan felnéz, de a férfi érezheti már a szoknyája szélét a testéhez érni. Túl közel van, de még így is valami megbabonázó jelenség.
- Ha valamiben jó vagyok Mylord, akkor az a túlélés. Bár közel sem annyira mint Te, ki évezredeken suhantál át - pillant fel ismét a bíbor szemekbe. Tekintetében bizonytalanság suhan át, nem tudja mire vélni a teremtő atya közelségét, de női szíve egy pillanatra megdobban érte. Elszakítja pillantását Victorius arcáról, és hátat fordít neki, fáj látnia is.
- Köszönöm, ezt már szinte bóknak veszem tőled. Találó volna? - jegyzi meg, és előremered a havas tájat nézve. A tó vöröse mintha még inkább vonzaná a tekintetét, de nem annyira mint a mögötte álló férfi.

- A te neved inkább. Victorius, Győzedelmes... Égi győzelem - fordul ismét oda, és egy halvány mosollyal sorolja fel, mit jelent a férfi neve. A kérdésre kicsit összevonja a szemöldökét, mintha nem értené rendesen a kérdést. A Király épp elég feltűnő jelenség, nem lehet nem megérezni vagy észrevenni.
- Gyanítom, rosszabbak is illettek már, pár éjszaka után nem? - kérdezi kissé talán pimaszul, aztán lassan válaszol.
- Éreztem. Valami sötétet, ami mégis olyan ismerős. Az érzékeimre mintha egy puha bársonytakaró borult volna. Idegen volt, mégis ismerős érzés... - szólal meg végül, mert nem lehetett nem észrevenni, különösen a furcsa farkas bíbor szemeit, amikkel nem futkos sok más állat. Pontosabban szólva egy sem.
- Téged mi hozott ide, a városba? Meddig maradsz? - érdeklődik, talán kissé személyes kérdésekkel, de talán soha vissza nem térő alkalom ez arra, hogy személyesen beszéljen a férfivel. Minden porcikáját megjegyzi magának, még évszázadok múltán is kristálytiszta személyleírást tudna adni róla.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Beszélni kezd a nőhöz,aki fokozatosan szeppen meg ahogy elnézi, amint lassan ráébred,mennyire reális a szituáció,amibe került. Bájosnak találja, felvágott nyelv után ártatlan biccentések*
- Ne virágként. A virágok oly gyengék és esendők. Hiába a szépségük,ha tehetetlenül halnak el. Vámpír vagy és eleven,örülj neki. Gyönyörű és szinte halhatatlan. Irigykedhet e fajra az állat- s növényvilág.
*fejti ki véleményét a virágléttel kapcsolatban s közben letekint a rá felnéző,kései utódra. Néha pislant egy ráérőset,ezen kívül határozottan mered az aranybarna szempárba. Itt-ott pillant a tájra,de nem hosszú ideig. Arca olyan mint a fehér tükör, vagy márvány,túl sima-sehol egy ránc vagy göcsört,túl hibátlan ahhoz,hogy természetes legyen. Még a vámpírok között is. Nyaka elegánsan hosszúkás,ahogy egész alakja,ilyen közelségből,ahogy a nő előtt áll,megfigyelhetők ezek az apró eltérések egy halandóval vagy akár más vámpírral szemben.
Közelebb lép, szinte ézi ahogy megrándulnak az izmok a kecses test bőre alatt,de még sem hátrál. Egy sokatmondó kis mosoly kúszik ismét az arcára,röpke pillantást vet a lábszárát simító szoknyára*
- Nagy erény s előny,ha jó a magunkfajta a túlélésben. Tőlem etéren vonatkoztass el.
*rendkívül bonyolult eset Victorius és a túlélés,alapvetően a megfogalmazás problematikus,ezért könnyebb eltekinteni tőle. Viridiana viszont hirtelen elkapja a tekintetét és hátat fordít*
- Miért ne vehetnéd annak? Találó. Mert friss s üde a véred,még ha a város többi lakója ifjabb is nálad. Gyermekek vagytok csupán az Idő Kerekében.
*hangja végül suttogássá csendesül és a fejtegetésnél közel hajol a neki hátat mutató nő nyakához,beleszagolva a göndör fürtök takarta nyak véres aromájába. Nem ér hozzá,de oly közel hajol,hogy szinte érinti az orra. A rakoncátlan fürtök az arcához símulnak. Egy pillanatig csupán,ameddig ismét ki nem egyenesedik*
- Ennyire rémes a látványom?
*kérdez rá kacéran s baljósan,de Viridiana már meg is fordul*
- A régi időkben minden lény okkal kapta azt a nevet,amit. Nem hiába lettem Victorius s nem véletlen a megannyi megnevezés,amivel halandók és halhatatlanok illettek az évezredek során.
*jogos hát, Viridiana is bizonyosan tudja a szavai alapján,hogy a kódexek azt írják a Bíbor Királyról,hogy egyetlen csatát sem vesztett. Egyet sem. A nő pikáns megjegyzésére ismét elmosolyodik,állva azt a tekintete. Kevés szórakozatóbb látvány van a durcás nőknél*
- Tán hazudjak?
*kérdez vissza ismét és jóízűen kuncog. Erre egy vadállat sem mer megmoccani rejtekében. Ösztönösen ézik a Gonoszat. Kivillannak szemfogai,melyek hosszúkásabbak a mai vámpírokénál*
- De nem szeretem,ha úgy illetnek.
*komolyabb hangnemben mondja ezt és mélyvörös szemei nyilvánvalóan sugallják,mire is gondol pontosan. Mit érdemel az a bűnös,aki ócsárolni meri vagy hisztizni*
- Legalább téged nem süketített meg az ováció. Az érzékeid még elevenek,de sok társad sűlyedt a modern kor mocsarába.
*jéghideg ujjai végigtáncolnak Viridiana állának vonalán,alig érintve,még is simítva majd leengedi kezét*
- Az unalom,Gyermekem. Felébresztettek. Egy tudatlan boszorka,aki az arckifejezéséből ítélve mit sem tudott rólam vagy a kriptáról,ahol felzargatott akarata ellenére.
*nem sóhajt,de jobban beszívja a levegőt*
- Ma már a feledés homályába vesztek a régi szertartások és szokások. Kevesen vannak,akik még emlékeznek egyáltalán. Kevesen tudják,hogy kik a Nagyidősök és hogy ki vagyok én. Te vagy az első,aki rögtön és határozottan érezte,hogy ki lehetek. A többiek....úgy vélem ők is érezhetnek valamit,de inkább elhesegetik a gondolatot és a macskaköves utcákon átsétállnak a járda túlsó felére,lesütött tekintettel,ösztönösen.
Más ez az ébredésem,mint a többi.
*ezért sem tud még felelni arra,hogy meddig marad*
- Ismered-e a Szemet, Viridiana?

Tárgy: Re: A Véres tó Csüt. Nov. 22, 2012 10:51 pm

Beszéd közben gondolatai sebes iramként kergetik egymást, és nem tudja igazából mihez fogjon. Talán vissza nem térő alkalom, de ha az, akkor, merjen-e kockáztatni? Végül úgy dönt, egyszer élünk.
- Azért senki sem örülne annak, ha rózsák közé nyúlva, vérző kézzel lenne gazdagabb, vagy ha egy virág illatával ölné meg a botor embert, aki letépi és elviszi magával - mosolyodik el, és sápadt arcára enyhe pír kúszik fel, hízelegnek neki a férfi szavai, még ha nem is kimondottan hagyományos bókok. Irigykedhetne a vámpírokra mindenki lény, ezzel tökéletesen egyetért, de miért fájdítsa ilyesmiken a fejét? Gyakorlatilag halhatatlan, hacsak nem vadásszák le, előtte az örök lét.

Elidőzik pillantása a férfin, aki olyan közel van hozzá, régen volt hogy egy fajtája beli ennyire erős hatást gyakoroljon rá, a puszta jelenlétével. Kicsit összeráncolja a homlokát, ahogy felfigyel apró eltérésekre, mennyivel fehérebb a bőre, simább, mint a selyem, és milyen kecses, karcsú a nyaka. Vinek tetszenek a kecses nyakú egyének, akár nőtől is el tudja irigyelni, de egy férfin látni, akit nem tesz nevetségessé...
- Igen, előny... bár mostanában mintha egyszerűbb lenne mint régen volt, több volt a kihívás... - sóhajt fel, és a bókolásra ismét csak egy kicsit félre billenti a fejét. Érdeklődve pillant a férfire. Tőle ilyesmit hallani, ritka eset, ha lehet hinni a krónikák azon részeinek, hogy mennyi nővel bánt már el.
- Nehéz eldönteni hogy mikor bókolsz és mikor ironizálsz - szólal meg végül úgy döntve, kimondja ami a szívét nyomja, nem tudja mennyire vegye komolyan a férfit. Női szíve persze eleped érte, de erőt vesz magán.

Ahogy Victorius a nyakához hajol, érinti arcával a haját, és a nyakába szimatol, mint az a farkas, ami egykor volt, kissé megfeszül, és ökölbe szorulnak a kezei. Nem szereti ha ennyire kiütközik rajta a gyengesége, de ugyan melyik nő tudna kemény szívvel elmenni egy ilyen férfi mellett. Szívsajdító jelenség.
- Rémes? Nem, nem az. Pontosan tudod milyen a látványod, szívfájdítóan szép, és elérhetetlen - sóhajt fel, és egy pillanatra őszinte vágy költözik a hangjába, de aztán elhessenti a bűnös érzést magától, úgysincs sok esélye annak, hogy egy magafajta, gyermekkel foglalkozzon.
- Inkább ne, nem állhatom a hazugságokat - húzza el a száját, jobb szereti ha valaki őszinte, még ha az fájó igazságot is mond, inkább szereti tudni hogy mint áll a helyzet. Ő sem gyakran hazudik, csak ha a túlélés megköveteli, bár ő önmagában egy békés ember, és at hazugságok csak bajokat kreálnak. A kis fogvillantásra összeszűkülnek a szemei, és ő is kivillantja kissé rövidebb, de úgyanúgy vérszívára alkalmas fogacskáit. Egy pillanat műve az egész.

- Nyilván senki nem szereti, érthető ha te sem - von vállat, és ismét a vörös, mindent és semmit ígérő szemekbe pillant. Tulajdonképpen nem is számított válaszra, hogy miért van itt a király.
- A modern kor, nem tetszik nekem, de alkalmazkodom, mert nem lesz más, nem szeretem de muszáj. Nem akarom elveszíteni a hagyományokat és szokásainkat - pillant fel aggódóan a másik fél szemeibe, és tekintetében nyitott sorokként van írva, hogy aggódik, félti a fajt. Fél, mi lesz belőlük ebben a korban, és hogy ők nem tudnak majd igazán túlélni, elkényelmesednek, elfelejtik az ősöket is, és mindenkit aki 300 évnél idősebb.

Érzi a jéghideg ujjakat az álla vonalán, de kellemesnek tartja, nem annak a csontig hatoló hidegnek, amit éreznie kellene, sokkal inkább... melegnek. Nem bír ellenállni a késztetésnek, és felemeli a kezét, hogy megsimítsa a Király arcát, de egy pillanatra tétovázik, mit lépjen, végül megérinti a puha, selymes hideg bőrt, ami alatt ugyanolyan élettel teli erek futnak akár csak egy emberben.
- Hazudnék ha azt mondanám, nem örülök az ébredésednek, de mégis úgy érzem, nem fogsz sokáig egy helyben maradni - húzza vissza a kezét, és elfintorodik, a boszorka említésére. Nem szereti őket, annyira kotnyelesek, és mindent tudni vágyók.
- Sok szertartásra én sem emlékszem hibátlanul, de amit tudok, én megőrzöm emlékemben, nem hagyom feledni. A mostani fiókák, már ennyit sem tudnak, nem érdekli őket a régmúlt, pedig fajunk eredete igazán nem unalmas. Az emberi történelemhez képest... - sóhajt fel, és a kérdésre biccent. Azt hiszi, tudja miről beszél a másik.
- A Vérrel rajzolt Szemre gondolsz, mit a háborúk során zászlódon hordoztál? - kérdez vissza, mert nem biztos benne, miről van szó.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Nem számított ilyen frappáns válaszra a vámpírtól,nem mintha alábecsülte volna,egyszerűen csak nem erre gondolt. Még is,egy kimondottan kedvére való megoldást fejtett ki. Ismét előcsalva Victorius mosolyát*
- A vörös rózsa....halhatatlan szívem legkedvesebb virága.
*árulja el a nőnek s mélyen a tekintetébe fúrja bíbor íriszét*
- A legtökéletesebb virág mind közül. Veszedelmes,még is gyönyörű. Még a színe is karmazsin,akár a vér. S ennél mi lehetne szemet gyönyörködtetőbb?
*valóban kifejezetten rajong eme növényekért. Még a rózsamező ellenére is,ami körül veszi azt a bizonyos Tornyot*
- Jól áll kegyednek a két bíbor rózsa az orcáján.
*jegyzi meg,hiszen nem lehet nem észrevenni,ha egy holtsápadt vámpír arca kipirul*
- Jól látod, kedvesem. Sajnos én is tapasztalom miféle romhalmazzá omlott össze a fajok civilizációja,hogy mivé lett ez a világ. Ocsmányabb mint valaha. Szánalmas. Ha bármit rászabadítanánk,életképtelenül halna el az összes,legalább is a többség. Hol maradnak a régi idők? Az életképes társadalom,a nagy csaták? Mindezidáig azért ébresztettek,hogy megsegítsem Gyermekeimet egy-egy nehéz helyzetben,háborúban,amivel nem bánnak el egymaguk. Most pedig? Neonfény és a modernitás mocsara.
*nem tagadja,nincs ínyére ez az új kor*
- Jó megfigyelés.
*nagyon is tetszik neki,hogy Viridiana ezt kimondja és hogy foglalkoztatja eme jelenség,szélesedő mosolyánál fogva ismét felszínre kerülnek veszedelmes szemfogai*
- Nőkkel kapcsolatban nem szoktam ironizálni.
*teszi hozzá,a lényeg,csak azért is,gyötrőn*
- A szépség az egyetlen dolog ami még ebben a kifulladó,"szeméttől" bűzlő korban is megmaradt,mint valami,amit érdemes nem elveszíteni.
*bármilyen véres kezű és kegyetlen is,ahogy a krónikákból ismerhetik a nemesek, az esztétikai érzék az,ami van olyan fejlett érzékei közül,mint a gyilkos ösztön. Finoman szimatolja meg Viridiana vérének pezsdítő illatát,mire ismét szembe találja magát vele*
- Szeretem,hogy megmondod amit gondolsz.
*ezt csak úgy közli,ilyesmit is talán csak a Király tud ennyire egyszerűen s még is őszintén közölni. Furcsa jelenség? Meglehet. Nem ilyennek képzelnék? Az is*
- Bájos vagy, Gyermekem. Igen,pontosan tudom miféle gyötrelmet okoz a látványom,miféle sóvárgást.
*elmosolyodik újonnan,vagy talán már egy ideje mosolyog,csak fel sem tűnik. Hangjában nincs az az ellenszenves él,amivel az ember magát fényezni,egyszerű,puha és tárgyilagos amit mond*
- Én sem szeretem. Ezért hát miért mondjam,ha úgy is tudod,hogy hányak vérét ontottam már. Nem szégyenlem,nem tagadom. Gyönyörű látvány mikor a vér patakokban folyik a halódó testből.
*mond-e valami újat? Még is mire számíthatnánk egy vérszomjas hadvezértől,ha nem arra,hogy szereti azt,amit csinál,az öldöklést?*
- Örülök,ha örülsz ennek. Nem szeretnéd tehát,hogy tova álljak? Azért,mert én vagyok a Bíbor Király,vagy azért,mert találkoztunk?
*gonosz gesztus,alávaló,mert tudja jól,mi a felelet a kérdésre,még is felteszi. Ehhez még csak bele se kell néznie a lány fejébe,fel van mázolva az arcára*
- Ezért kell,hogy ismét ráébresszük őket arra,amit elfeledtek.
*sejtelmesen fogalmaz,általánosan,még is valamiféle hangsúllyal*
- Az...amit mind magatokon viseltek,csak már elfeledtetek.
*helyesel,majd kiegészít és ismét tesz egy közelítő lépést. Jobbját megemeli és puhán érinti három ujjhegyével a nő puszta dekoltázsát. Az érintés helyén enyhe égető érzést érezhet Viridiana. Ha oda pillant,megláthatja miért*

Tárgy: Re: A Véres tó Szomb. Nov. 24, 2012 8:41 pm

Apró el nem rejthető mosollyal veszi tudomásul, hogy talán először sikerült olyasmit elérnie, amit eddig nem. Meglepte a férfit a megjegyzésével. Nem számított rá, de örül neki hogy így jött ki a helyzet, a rózsákkal amúgy is jóban van, bár neki a kékek a kedvencei.
- Meglepő ezt hallani tőled. Én a kékekre szavazok - mosolyog, olyan mosollyal, mintha a világ legnagyobb meglepetése lenne, hogy a Bíbor mánia után, a vörös rózsa a kedvence. Gyönyörű virág azt ő is elismeri, de ő csak a férjétől szeretne vörös rózsát kapni, mert az a vér, az élet, el nem múló lét jele a számára. A kék rózsa, viszont csak szép.

- A rózsák önmagukban gyönyörűek, akár fehér, akár vörös, akár kék, a veszélyt mindig magukban hordozzák - ért egyet, és igyekszik nem jobban elpirulni, nem is érti miért pont ezekre az egyszerű, de mégis nagyszerű szavakra gyúlt lángra az arca, ami olyan feltűnő.
- Neked köszönhető a jelenlétük Mylord... - válaszol, és ezúttal sikerül komolyabb hangsúlyt megőriznie. Nem akar minden bóktól tovább vörösödni, vagy még jobban elgyengülni a jelenlétében. Így is évekre elegendő fejtörést szerzett már.
- Életképtelen nemzedéke ez a fajnak, és mélységesen elszomorít hogy idáig jutott minden, hogy a csillogás és a gépek kora így eltompítsa a páratlan érzékeket - sóhajt fel, mert bár ő sem veti meg a kényelmet, és néha igenis használ modern eszközöket, de a régi szokásokat is tiszteli és ha teheti akkor is a kedvenc időszakának hódol, a fűzős szoknyák viseltének. Felvesz modern ruhákat is, farmereket, hosszú elegáns ruhákat és szoknyákat de nem a kedvencei, nem érzi jól magát bennük.

- Jó megfigyelő vagyok, ez kifejezetten erősségem - mosolyog minden egoizmus nélkül, mert az évek során kifejlesztette egy különös türelmet hogy mindent megjegyezzen, és emlékeztető tehetséget, hogy eszébe jusson minden, amit úgy vél, fontos lehet.
- Ezt örömmel hallom, legalább biztos lehetek abban, hogy amit mondassz nem 'csakúgy' mondod - jegyzi meg, és lassan állandósul a mosolya, ahogy ismét egy kedves megnyilvánulás jön a vámpírtól. Nos igen, a szépség egy olyan múló állapot, ami nem fenyegeti a vámpírokat.
- Igaz, a szépség tűnékeny jelenség, de ahol felbukkan, ott még inkább vonzza a tekinteteket magára - válaszol, és kicsit fészkelődik, egy helyben toporog, nem találja túl biztatónak, hogy a másik a nyakával szemez, a nyakát nem adja, az túl bensőséges, és nem akárkinek engedi az érintést.

- Miért ne mondanám meg? Nem hiszem hogy elhinnéd, ha hazudnék. És az őszinteség szép dolog, különben is pontosan tudod milyen hatással vagy másokra, mit tagadjam? - von vállat egy elegáns mozdulattal, és egyszerre két megszólalásra is válaszol ezzel, hiszen Victorius olyan szívet tépően jóképű, olyan fajta férfi akit még azzal sem lehet megsérteni ha szépnek nevezik.
- Gyönyörű látvány, igen ezt nem lehet elvitatni, én mégsem gyönyörködök benne. Ha áldozatot szedek, nem élvezetből teszem. Ölök, ha ölni kell, de puszta szórakozásból sosem, mert az élet illékony, minek sürgessem? Az emberi lét önmagában rövid, és néha tudnak még meglepetést okozni az embernek. Nem szeretem a tömegvérengzést - jelenti ki, de nem rója fel a Királynak hogy ő mit tesz, miféle joga lenne hozzá? Még csak nem is nemesi vérű vámpír, csak tisztavérű.

- Gonosz kérdés. Örülök mert Te vagy, az, akit nem minden ifjú vámpír láthat magad teljében, és azért mert találkoztunk, kevesen értenek egyet velem, főleg ezt a kort illetően. Jól eső érzés, hogy nem csak én tekintem ellenséges szemekkel - válaszol, és nem teszi hozzá, hogy azért nem szeretné ha elmenne, mert meg kívánja próbálni, megolvasztani azt a jeges szívet, ami csak a vörös rózsákért dobog. Szeretné, ha nem csak a virágok, de ő is helyet kapna ott, bár tudja, ez nagyon merész elképzelés, és a Királynak nem egy gyermek korú vámpír kellene társak, mégis szeretné azt mondani, hogy az ő párja. Keserű gondolat a tudat, hogy ez nem megvalósítható, ez kiütközhet az arcára is.
- Akkor jól gondoltam, hogy a Szem a Jel, de vajon miért hívtad elő ezt rajtam? - érdeklődik, amikor megérzi az égető, szúró érzést a dekoltázsán. Összehúzott szemekkel méregeti a mintát, és az fut át az agyán, ez vajon eltűnik-e innen? Victorius régen a katonáit jelölte meg így, valami ilyesmit olvasott, és nem érti hogy ez esetben ő, akiben semmi harciasság nincs, miért viseli ezentúl a véres szemet.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Miért meglepő? Szeretem a vöröset...
*érdeklődik selymesen,némileg groteszk pillanat,basszus hangját tekintve*
- A kékek túlságosan hűvösek,a vörösek ezzel szemben szenvedélyesek.
*fejti ki véleményét, tulajdonképpen minden rózsát szeret,különlegességük miatt,de a vörösek még is csak a bíborban pompáznak*
- Pontosan,olyanok ezért mint mi,nem?
*érdekes gondolat,már réges régen eltöprengett ezen. Hogy a természet ugyanolyan szörnyetegeket szül,más-más formában. A nő arcán levő rózsákat illetően csak puhán mosolyog,hogy ebből mire következtet Viridiana,azt csak ő tudja*
- Én is így látom....de lesz ez még így se.
*teljes nyugalommal mondja ezt, mi ez a röpke pár évszázad egy évezredeket megélt szörnyeteg szemében,mint egy pillanat*
- Jó ha tisztában vagy az erényeiddel. És a gyengeségeiddel. Miért is szégyellnénk,ha jók vagyunk valamiben? Nem szoktam feleslegesen vagy a levegőbe beszélni.
*nem titkolja nézeteit és kedvezőnek tartja,hogy Viridiana sem,kései utóda*
- Nem mindenki mondja ki,amit gondol.
*feleli türelmesen a vámpírnak,magatartása és megjegyzései éreztetik korát,hogy már nem olyan fiatal mint a párszáz éves vérivók,akik a városban is élnek. Arca pedig még is olyan,mintha még ifjú férfikora teljében volna*
- Különös ezt egy Gyermekem szájából hallani. Gondolkodtál már azon,miért érzel így,fajtársaiddal ellentétben?
*nem veti a szemére,hogy miért nem élvezi a gyilkolást,inkább társalgás felé irányítja ezt illetően*
- Szeretek gyilkolni. Én ebben vagyok jó. Te pedig a megfigyelésben.
*ismét a szemeibe néz s egyre sűrűbben,mint két véres ékkő*
- Azért,mert ez a Jel,hogy Hozzám tartozol. Eddig is ott volt,csak nem láttad.
*mosolya immáron stagnál,csábítóan és a táj felé néz*
- Sétálunk?
*kérdezi s már meg is indul,lassacskán,két kezét háta mögé téve,uralkodói tartás,így szokta meg. Viridiana pedig remélhetőleg követi. Ha pár lépés után nem,azért megáll egy pillanatra és felé fordul*
- Velem tartasz?

Tárgy: Re: A Véres tó Vas. Nov. 25, 2012 10:28 pm

- Nem meglepő, nem azért mondtam. A vörös dolgokat szereted, így a rózsákat is, jellemző a fajunkra amúgy az a virág. Szép szép, de ha hozzányúlsz megszúr... Kék, vörös, fehér, nekem minden színű virág tetszik, bár lehet azért mert én jobban igénylem még az emberi dolgokat és a virágokat - mosolyodik el, és kifejti hogy neki miért tetszenek, és mik. Minden milyen színű rózsát szeret a sárgán kívül, azt valamiért nem. Biccent a kérdésre, igen, pont olyanok, akár a vámpírok.

- Igen, hasonlatosak nagyon is ami azt illeti - válaszol, és hátraigazítja előre eső fürtjeit. Nem szereti ha a szemébe lógnak nagyon. A férfi mosolyára kicsit megerősödnek a pír rózsái arcán, le sem tagadhatná hogy tetszik neki, de hát kinek ne tetszene? Mindent a szemnek ugyebár....
- Nem szégyellem hogy jó megfigyelő vagyok, ahogyan azt sem, hogy nem vagyok harcos... Ezt te is érzed, hogy így van. A vámpírok királya ne is beszéljen a levegőbe, én még megtehetem - mosolyodik el kicsit pajkosan, mivel Victoriushoz képest gyerek még, és persze nőből van, így neki több mindent elnéznek mint a férfinak. Bár amilyen szép arca, és méltóságteljes megjelenése van, birokra kelhet vele. Kicsit irigykedik is rá, teljesen értelmetlenül.

- Igazad van, pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha nyíltan beszélnénk, de sajnos még a fajunk tagjai közt is sokszor megy az ellentét. Nem így kellene lennie szerintem, főleg hogy megint felbukkannak a vadászok - borong egy kicsit, és rosszallása ki is ül az arcára, összevonja a szemöldökét, és elhalványulnak a pír rózsái arcán, amiket nem is bán annyira. Ritkán kerül ilyen helyzetbe hogy elpiruljon, az évek folyamán hozzászokott hogy bókolnak neki a férfiak, mert tetszik nekik földöntúli szépsége. Sokan rá sem jönnek hogy vámpír. Annyira békés, és nyugodt természet, ritkán jön ki a sodrából, de olyankor nagyon. A férfire pillant.

- Különösnek találod? Pedig nem az. Te egy más kör szülötte vagy, te rengeteget háborúztál hol ennek, hol annak a nevében, téged vér és harc vett körül, nem meglepő ha szereted. Én már nem ebbe születtem, nem ez vett körül - válaszol teljes lelki nyugalommal, sikerült túltennie magát az első kezdeti meglepetésen és örömön, hogy kivel is találkozott.
- Hozzád, persze hiszen mint minden más vámpír, én is a leszármazottad vagyok, ez tény. De más értelemben ne vedd sértésnek, de nem tartozom hozzád - jegyzi meg, mert bár nagyon szeretné, de nem lát rá sok esélyt, és így próbálkoznia is felesleges, maximum a szívét fájdíthatja egy ilyen elérhetetlen férfi után mint a Király. A kérdésre biccent, jó ötletnek találja, és kicsit elrendezi a ruháját, mielőtt a férfi mellé lépne. Figyeli a méltóságteljes tartást, és nem állja meg hogy ne karoljon bele a férfiba, mert az ő korában meg az volt a divat hogy a férfiak támogassák szegény elesett nőket még a séták alkalmával is.

- Örömmel veszem a társaságot hacsak nem untatlak téged a felesleges csacsogásommal - mosolyog fel a két gyönyörű vértóba, és lépteit hozzá igazítja Victoriuséhoz.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Akkor miért?
*egyesek kukacoskodásnak vélhetik,de rákérdez,mert érdekli Viridiana véleménye,a kép,amit önmagában alkotott és ralizál*
- Mind szép s mindnek megvan a maga szimbolikája. Miért igényled jobban az emberi dolgokat? Hiszen sosem voltál haladnó.
*egy véleményen van a rózsákat illetően,a következrő azonban ismét egy kérdéssel felel*
- Mind harcosok vagyunk, Gyermekem.
*szórakozottan jegyzi meg,a hahotázás határán és jéghideg,természetellenesen hosszúkás ujjaival megsimítja a nő arcát*
- A Lét maga,ami a küzdelem. Nem csak karddal harcolunk,sem mi,sem mások. Nézz körül a világban. Nézz körül akár itt. Minden egyes fűszál küzd a napfényért,minden egyes fapalánta,ha túl sokat kap,odavezsik,míg ha megnő,már többet igényel,küzdenie kell a többi lombkoronával a fényért és ezáltal a létért. Vagy a győztes féreg egy hangya testében,arra késztetve az állatot,hogy felmásszon a fűszál tetejére görcsösen,hogy egy patás lenyelhesse és fennmaradását így biztosítsa. S ti,Utódaim,ebben a modern világban is,az ováció ellenére is és a kis tasakokba gyűjtött vörös nedű ellenére,ti is vívjátok a mindennapok harcát. A fennmaradást. Az emberek jóval többen vannak,még sem haltatok ki ennyi évezred távlatában.
*fejtegetni kezd,ahogy körbepillant maguk körül a fehér végtelenségre,derűsen,mint mindig-legalább is Viridiana ezt tapasztalhatja-,szavai tükrözik lényét,a Nagy Időt,amit megélt. A természetről szinte mindent tudva*
- Miért barbárság megölni az embert és elfogyasztani? Miért ne lenne jó kedvtelés? A kérésznek rövidebb az élete,mint az embernek,ahogy a legtöbb lénynek e világban. Vajon a macska sajnálja az egeret mikor játszik vele mielőtt elfogyasztja? Vagy az ember a marhát,vagy a kutyát-közvetlen társát-,ha levágja? Gyermekem,túl fiatal vagy még és túl keveset tapasztaltál. Túl békésnek mutatkozik ez a világ,de ez csak a látszat.
*kuncog halkan,még sem gúnyosan*
- Nem azért szeretem lemészárolni őket,mert a kor,amiben születtem háborús volt. Fokozatosan vált csak azzá,mindig voltak békés periódusok. Túl régóta járok már-e földön ahhoz,hogy a világ stagnáljon körülöttem. Még ha nem is teljes valómban.
*bájosnak találja Viridiana hozzáállását,de határozott véleménnyel is súlytja*
- Mikor én először megláttam a Holdat az égen,még kietlen volt a vidék. Fák,erdők s vadak. Az ember...hol volt még az ember? Nemrég jött csak le a fáról. Sosem láttam ugyan fára mászni,de kövekkel gyújtott tüzet és lenyúzta az állatok bőrét,azt vetette magára. Házat építeni se tudott még, a szabad ég alatt aludt vagy barlangokban. Nem volt külömb az állatoknál. Kifejezetten szánalmas teremtmény volt. Mi tagadás,ennyi évezred alatt összeszedte magát,többé nem eszi meg a másik agyát,ahogy akkoriban tette és nem próbál állatokkal üzekedni,magas tornyokat épít és civilizációnak nevezi azt,amiben él.
*szavaiból kikövetkeztethető,hogy idősebb annál,mint amit a legtöbb vámpír gondolna,mert ha igaz amit mond s első évei idején még barlangban lakott az ember,akkor az nem évezredekkel,hanem évmilliókkal ezelőtt történt*
- Félsz attól,hogy harcosnak tekintelek,olyannak,aki páncélt húz,nemde,kedvesem?
*kiérzi üsztönösen mitől tart Viridiana,ennyi évezred bölccsé tenne bárkit*
- Van,hogy veszélyes az őszinteség. De a többség a puszta kényelemből választja. Vadászok pedig mindig is voltak és lesznek,csak jól alkalmazkodnak. Azon kevés emberek,akik vámpírvadászok még a legtöbbre valóak.
*elismeri,hogy jó harcosok,nincs előítélete az emberekkel szemben,egyszerűen csak ismeri őket,mint a rossz pénzt. Ezért elismeri erényeiket*
- Így is gondoltam. Azért van mindőtökön a Jel,mert az én ivadékaim vagytok. Hogy is másként?
*bűbájosan mosolyog,már-már kegyetlenül hathat,mivel vagy nem érti mire célzott Viridiana,vagy szánt szándékkal mondja azt,amit,aszalva a nő érzékeit s szívét. Megindul közben,hátra tett kezekkel,szögegyenes háttal, Viridiana pedig belé karol. A sajátja köré fonódó női karra pillant és elmosolyodik,előre veszi jobb karját és csak a balt hagyja hátul*
- 18.század?
*aludt ugyan abban a korban,mivel közel kétezer esztendőt aludt át csak itt-ott ébredve nagyon rövid periódusokban,még is jól informált,hogy akkoriban volt ez divat. Bizonyára Viridiana abban a korban látta meg a Holdat*
- Ha untatnál,már rájöttél volna.
*ennyit mond s tündöklően mosolyog,rábízva a puszta fantáziára,mit takarhatnak eme szavak valójában*
- Mesélj nekem, Viridiana, arról,amiről csak szeretnél.
*különös kérdés lehet,nem megszokott,hiszen a társaság maga sem az*

Tárgy: Re: A Véres tó Csüt. Nov. 29, 2012 2:21 pm

- Elhiszed ha azt mondom magam sem tudom? Nem vagy egyszerű eset, és az, hogy szereted a vöröset, meg a rózsákat... valahogy furcsa egy kicsit - von vállat elegánsan, túltette magát a kezdeti rajongáson, és már képes normálisan, rendesen a sajátos módján beszélni, és válaszolni a férfinak, aki olyan elbűvölő még így is. A kép, amit önmagában alkot Victoriusról, túlságosan hízelgő és romantikusnak tűnő ahhoz, hogy ezt szavakkal kifejtse. Halvány mosoly jelenik meg az arcán az érintésre, jól esik neki ahogy a hideg, fehér ujjak arcának puha, finom bőréhez érnek.

- Nem voltam, ez igaz, de az évek során sok időt töltöttem közöttük, és láttam hogyan élnek. Még abban a kevéske alvási időszakomban is hallottam a hangokat, és megmaradt pár dolog. Valahogy, egy időben nem sok fajtámbelivel találkoztam, és voltam már nemes úrhölgytől kezdve minden, ahogy vándoroltam, néha itt néha ott voltam, akaratlanul is ragadt rám valami a szokásaikból - próbálja megmagyarázni, miért igényeli a virágokat, a téli kertet, és ilyen apróságokat. Ő, fiatal vámpír lévén, szokott néha emberi kajákat enni vagy éppen inni, hiába hogy semmi tápanyag tartalma nincsen, néha jól esik, ha elszöszmöszölhet a konyha táján. A megjegyzésre éppen csak biccent.

- Igen, az egész lét egy harc, de nem mindegy ki mennyi ideje vívja a maga harcát, nekem a saját korom is soknak tűnik olykor, a tiédbe jó uram, bele sem merek gondolni. A vámpírok túl fogják élni az embereket, mert egyszerűen jobbak vagyunk nálunk, a többség a minőségük rovására megy... Régen valahogy normálisabbak voltak az emberek, még mielőtt bejött volna ez a huszonegyedik századi romlott világ - válaszol a férfinek, ezt ő is így látja, bár véleménye szerint az emberek sem lennének rosszak vagy unalmasak, ha nem szívná ki az agyukat, ez a neonfényes szemfényvesztés. De hát olyan naivak... Igaz, régen is akadtak olyanok, akik többet láttak mint a többség, és még egy komoly kérője is akadt a nőnek, de éppen ezért utasította el, mert a férfi annyira emberi nőnek nézte őt, annak tökéletesen illett is, de nem bonyolódott sosem kapcsolatba halandóval, maximum egy-két éjszaka erejéig. Az még belefér az öröklétbe.

- Nem azt mondtam hogy barbárság, mert én is ölök, ennyi erővel én magam is barbár lehetnék. Csak nekem nem okoz élvezetet, mint sokaknak másoknak. Ritka eset ha élvezem, de akkor valami nagyon erős érzelemnek kell vezérelnie - válaszol kicsit rövidebben, mint ahogy a férfi fejtegette neki a dolgokat. Nem ítéli el azokat sem, akik élvezik ezt, mindenkinek saját szíve joga, úgy érezni ahogyan akar, őt csupán a mai fiatalok aggasztják. Mi lesz velük, ebben a korban. Kicsit anyáskodó lenne? Nem csak kicsit az, bár neki nincsen gyermeke. Még nem is tervez egy ideig, és nincs is rá jelöltje, hogy kitől vállalna fel egy utódot.

- Túl régóta, de pontosan mióta is? Azt mondják, te maga vagy a Fény leszármazottja te nem születtél, te Lettél - jegyzi meg, és kérdőn pillant fel a férfi vörös szemeiben, az ő szürkés szemeiben csak kíváncsiság látszik. Lágy biccentéssel veszi tudomásul amit Victorius mond, és figyelni kezd a rögtönzött élettörténetre. Van egy olyan sejtése, ezt nem sok mindenki tudja a királyról. Nem remélte, hogy pont ő lesz az, aki mindezt megtudja, méghozzá személyesen Tőle.
- A fáról? De az már millió évekkel ezelőtt volt, hogy kialakult volna az intelligens ember nem? - ráncolja össze a szemöldökét, ennyire öreg lenne már a férfi? Ott volt, mikor az ember ember lett, és végigkísérte a létét egészen mostanáig? Végig ott volt a teremtéstörténet korszakai alatt?
- Ezek után komolyan meggondolom, merjelek-e tegezni - mosolyodik el, kicsit pimaszkásan. Tiszteli a kort, de muszáj megjegyeznie, nem is ő lenne, ha nem tenné.

- Nos, így is lehet mondani. Butaság nem? A mai világban páncélt húzni, elég furcsa lenne... - húzza mosolyra az ajkait, de vannak ilyen furcsa elképzelései néha. Felpillant a férfire, és lassan sétál mellette, furcsa párt alkotnak a havas tájon, a hófehérből, egy magas fekete ruhás alak, és egy régies szoknyás nő. Elmosolyodik a gondolatra, de persze senki nem látja őket.
- Igen, akadnak, és most még jobbak lettek az évek során, de nem kell félnünk tőlük még így sem. Annyira emberiek, hogy néha azt sem veszik észre ami az orruk előtt van. Veszélyes őszinteség, de ebben a hazug világban, ugyan ki tudja kiszűrni az őszinteséget a sok méreg között? - jegyzi meg, de ő maga személyesen azt vallja, hogy jobb félni mint megijedni, így nem nagyon megy most már emberek közé, a modern fegyverek még így is kellemetlen nyomokat képesek okozni a vámpírban, és ő nem vágyik rá.

A kérdésre, csak szintén elmosolyodik, és ügyet sem vet a szívét mardosó fájdalomra, amit ez a mosoly okoz neki.
- Természetesen így értettem, hogy máshogy lehetne még? - vág vissza egy műmosollyal, és sétál lassan tovább, igazodva a férfihez. Jól esik neki a kis mozgás, és hogy van társasága, aki szemmel láthatóan nem menekül el attól hogy 18 századi szokás szerint belé karol.
- Oh, igen abban a korban születtem, a század elején - mosolyog, és hízeleg neki hogy Victorius tudja, melyik század szülötte. Nyilván mindenkinek megvannak a maga jellegzetességei. Inkább nem veszi fel, a nyílt figyelmeztetést, hogy arról már régen tudna, ha untatná a férfit.
- Nem vagyok valami jó mesemondó ami azt illeti, így ha nem bánod kérdeznék inkább. A te hangod inkább alkalmas mesélésre - kerüli meg a kérést, és inkább egy újabb kérdést tesz fel.
- Teremtettél már vámpírt életed folyamán? Olyat, aki előtte halandó volt?

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Elhiszem. S megértem. Nem csodálom,hogy furcsállod,hogy is ne tennéd? Könyvekből és ősöreg pergamenekből ismersz,ismered a Bíbor Királyt. Feketén-fehéren a lapokra vetett betűk,ábrázolások,ténylegesen vagy kódexekben mesélve,mint egy réges régi mese,ami nem lehet több. Csaták,királyság,összecsapódott vámpír falka és hódítások. Egy elvont alak,személytelen,talán említik valahol a sok nevet,amivel illették "őt",főként még is semlegesen,élettelenül,mint "A (bíbor) Király", "Az Ős(ünk)", egy elérhetetlen,kíméletlen,vérszomlyas Vörösen gomolygó Alak,mint a Köd,megfoghatatlan,ebsztrakt,mintha nem is valós lény lenne,csupán egy régi,véres történet szereplője. Olya kevés információ,csupán a lényeg,a hideg tények,az uralkodói tettek,még is mi mást gondolhatnál ezeket olvasva,még is hogy tudnál elvonatkoztatni ezektől? Megértem,hogy sehogy.
*halvány mosoly kúszik arcára,oly velőt rázó és lényegre törő mindaz amit mond,neem olvasott sosem saját magáról,még is,Gyermekeit ismerve jól tudja mifélék lehetnek azok a pergamenek,mennyire hivatalos hangneműek,tudósítóak vagy éppen pont túlságosan meseszerűek. Jól tudja,ösztönösen s évezredek bölcsessége révén,hogy nem valószínű,hogy téved ezügyben. Kései utódai egy személytelen, vörösben járó szellem-alakként realizálják,mintha nem is egy egyén,létező személy volna. Pedig az,még is az és itt áll most a szépséges Viridiana előtt teljes valójában. Vajh' hogy lehet reagálni arra,ha egy rég halottnak vagy aluvónak vélt lény,személy,maga az ős csak úgy felbukkan a semmiből és a vámpír szembesül a kegyetlen,fájó s még is hívogató,símogató ténnyel,lénnyel,lényével,mint ehy hús-vér férfivel,leperegve minden írást kódexekből,elevenné válva,érző,lélegző lénnyé válva*
- Ó,Gyermek,te valóban azt hiszed,hogy sosem voltam emberekkel? Sosem éltem köztük s ők sosem éltek velem?
*selymesen nevet és ismét megcirógatja a lány arcát,már-már atyásan és pár göndör hajtincset is*
- Dehogynem,kedvesem. Köztük élek,mióta létezem. Pontosan tudom milyenek,úgy ismerem őket mint a tenyeremet. S ahogy telt az idő és Király lettem,seregem,a Bíbor Király Légiója,tán kódexek említik nevét,nem említik tán,hogy nem csak Gyermekeimből állt?
*kérdőn viszi fel a hangsúlyt a mondat végén,tovább babrálva egy rakoncátlan,kunkori,sötét hajtincset Viridiana orcája mellett*
- Első rangúak voltak a vérivók,fiaim s lányaim,elöl,mellettem lovaikon a csatákban. A testükön viselték s viselik máig a Jelet. Mögöttük közvetlenül a hűséges társak és csatlósok,a vérfarkasok,mind páncéljukon vagy egyéb mód magukon viselve a Szemet. Őket követően haladtak a Sötét Vérben és csatában az átalakítottak,az Elfajzottak,azok az emberek akik elfajulva saját fajuktól csatlakoztak közénk. A nem tisztavérűek után sötét mágusok álltak a sorban,varázsbotjaikkal és pálcáikkal,ők is viselték a Jelet,ahogy minden egyes lény a légióban. Végül pedig sokaság,más-más fajokból,akik csatlakoztak hozzánk.
*meglepő lehet eme tény,mit most feltár,hiszen rámutat arra,hogy nem fajgyűlölő és nem csak sajátjai harcoltak vele a csatákban*
- S ha mindez nem győzne meg,Gyermekem,második hitvesem maga is mágus volt,míg vámpírrá nem lett.
*pikáns titkok sötét és véres múltból,őszintén,mindig is az egyenes beszéd híve volt. Így pedig tán megérti eme kései utód,amit meg kell értenie,hogy értse a lényt,kit eddig oly elvontként kezelt*
- Sok kor volt,amiben éltem,mindig változik a világ,csak most éppen torz módon.
*inzézi el ennyivel Viridiana aggodalmaskodó szavait*
- A Fénytől? Ha a Fénytől származnék nem Fénylényekre vadásznék.
*szemrehányóan mondja,de nem túlzott dorgálással mielőtt folytatná,türelmesen magyarázva a fiatal lénynek*
- A Sötétség az,amit úgy vélem Atyámnak tekinthetek. Mikor először láttam meg a Holdvilágot,már ebben a testben voltam,csecsemőkort nem látva. Hogy mindez mikor történt azt még a Hold se tudná megmondani. A halandók minden korban más és más naptár szerint számolják az elmúlt időket,így összeomlik egész rendszerük,hamis,csak még nem vették észre.
*nem lehet hát pontosan megállapítani a korát holmi emberi számításokkal,talán ha karbon kormeghatároztást hajtanának rajta végre mint egy őskövületen,de erről még nem olvasott mióta ébren van. Az elmondottak alapján viszont,ha Viridiana fejben otthon van a törénelmi idővonallal,kikövetkeztetheti a Nagyúr korát,úgy körülbelül,ami nem lehet más mint ca.7 millió esztendő,az emberré válás hajnalán*
- Ha a Gergely naptárból indulunk ki,mi szerint jelenleg éltek,s ami valószínűleg téves számításokon alapszik,akkor valószínűleg,igen.
*helyesel a vérivónak nyugodt mosolyt ejtve s nem sértődik meg szavain*
- Tegezz bátran,hiszen nem vénember vagyok,hanem Kor Nélküli.
*való igaz,ránc egy sincs az arcán,még ha mosolyog sem,mi valahol félelmetessé teszi arcát,mivel túlságosan nem evilági,természet ellenes*
- Nem butaság,csak nosztalgia. Régi korok után sóvárog a legtöbb intelligens lény,lészen vérszopó vagy halandó.
*fejti ki tapasztalaton alapuló véleményét s egyet is ért,hiszen ő járt azokban a korokban*
- Ne becsüld alá a vadászokat,sok fivéredfet ölték már meg. Sosem tudhatod,hogy eme modern világban nem rejtőznek-e közöttük fajodbéliek vagy más szerzetek.
*óva inti azért a nőt,sokan vesztek már oda vakmerőségük révén. Közben pedig lassú léptekkel haladnak a hóban,halkan,mint a fekete szellő*
- Kérdezhetné én tőled, kedves,hiszen te mondtad, " De más értelemben ne vedd sértésnek, de nem tartozom hozzád ".
*ugyanolyan kacér,már-már buja pillantást vet szórakozottan s még is komolyan a göndör fürtös nőszemélyre,utána ismét a fehér végtelenségbe mered*
- Hát legyen ahogy a hölgy óhajtja.
*feleli udvariasan,hízelegve,bár nem tesz le Viridiana faggatásáról,az ő ideje végtelen,majd elkapja a nőt máskor vagy később. Ha ő annyira éhezi a tudást és a múltat,legyen*
- Egyszer igen. Második hitvesemet. Abban a korban,mikor a fajok még klánokra oszlottak. A mágus klán vezérének leánya volt,s ha akarta atyja ha nem,így lett.
*nem szégyenli és nem is tagadja,miért is ne árulná el?*

Tárgy: Re: A Véres tó Csüt. Dec. 06, 2012 4:19 pm

- Azért az ismerlek az elég tág fogalom, én mondanám, olvastam már ezt-azt, és néha tökéletes ellentmondásba keveredtek az írományok egymással téged illetően. Ahogy magad is mondod, leginkább úgy utalnak rád hogy "ő", és a "Király", nem egyszer neveznek "Bíbor Hadvezérnek" is, a seregek atyjának. Való igaz, akadnak meredek elképzelések rólad, és a múltról, amit vérrel írtál, és karddal pecsételtél meg. Elég elvontan fogalmaznak rólad, és a történelmi tényeket közlik, nem azt hogy Te milyen vagy, hanem hogy Mit tettél az évek során. A történelem remek dolog, de nem akkor ha az ember, nem erre kíváncsi... - jegyzi meg, válaszolva a szavaira, és ismét előrébb lép egy aprót. Elég hosszúak bár a lábai, de a feje búbja alig kerül feljebb Victorius vállánál, és még magas talpúja is van. Nem egy magas jelenség amúgy sem, ő még az alacsonyabb, telt keblű, erős csontozatú női ideál világába született. És véleménye szerint, az alacsony nők legjobb barátja a magassarkú.

Biztos benne, hogy ezután a találkozás után, lesz még pár álmatlan éjszakája, avagy nappala, hogy elpakolja magában a történteket, hogy gyakorlatilag szembe jött vele egy élő legenda, akiről mindenki azt hitte, hogy valahol a világ másik felén ezeréves álmát alussza, és akit sok nemzedék nem is látott még a saját szemével. Vi szerencsésnek érezheti magát. Elmosolyodik a gyengéd érintésre, meg tudná szokni ezt a fajta törődést, de aztán elhúzódik, így is tudja pontosan Victorius hogy micsoda szívfájdalmat okoz neki.
- Nem tudhatom, mivel szinte semmi használható információ nincs rólad, így az sem, hogy mikor, hol, és kikkel éltél - jegyzi meg csendesen, kicsit rosszul esik neki hogy gyermeknek tekinti a férfi, másfelől viszont érthető, hiszen neki mindenki a leszármazottja, mert ő az Első. Ilyen szempontból érthető a dolog,de mégis...

- Nyilván nem csak abból, nincs a földön annyi vámpír, hogy egy Légiót kitegyen, így értelemszerű hogy voltak mások is... de micsodák? Nem, a Légió összetételéről már nem szól a fáma, csak a győzedelmes harcokról... - szólal meg ismét, mert a sereg mibenlétét, soha, egy irat sem firtatta. Nyílt, lágy pillantással hagyja, hogy Victorius a hajával játszon, kifejezetten tetszik neki, nem sok férfi vetemedett még erre. Olyan apró érintés, és mégis mennyire jó lehet. Hallgatja mit mesél a Légióról, kikből, mikből állt, és közben lassan lépked előre. Minden érdekli, amit a férfi mesél, hiszen oly keveset lehet róla tudni, és minden kis információ morzsa, előrébb lendíti. Talán ő lesz az új Króniskás, aki kiegészíti a leírásokat a megtudottak alapján.
- Tulajdonképpen mennyi volt neked összesen? Hány hitvesed volt? - érdeklődik, és meglepőnek tartja, hogy a mágus volt, de nem mond rá semmit. Szíve joga azt választani, akit csak akar, bár ő nem lenne szerelmes halandó férfiba. Szilárdan tartja magát ahhoz, hogy neki halandó nem lehet párja, csak maximum alkalmi szeretője, az ő párja saját fajtájabéli lesz.

- Sok kor, no igen, te szinte a kezdettől élsz, én viszont alig láttam néhány kort, és nem tetszik az irány amerre halad a világ, és a többi vámpír - ráncolja a homlokát kissé, és összehúzott szemekkel pillant a férfire. Nem az ő hibája ha tévesek a krónikák és más van leírva mint ami az igazság.
- Sokan azt mondják, de nem mindenki. Én nem hiszem hogy a Fény fia lennél, de azt sem hogy a Sötétség gyermeke vagy - szúrja közbe, és hallgatja a mesét, miszerint igen régen volt amikor meglátta a holdat először. Biccent, az idő relatív fogalom, nincs igazából se eleje sem vége, mégcsak állapota sincs, hogy éppen hol tart, mert végtelen...
- Igaz, az idő és annak mérése relatív, de még így is szántszándékkal is veszett el idő. A régebbi korokban, amikor én voltam ifjú kislány, élt egy férfi aki az emberi egyház vezetője volt, és átírta a naptárat, ami szerint éltek, hogy az ezredévfordulón ő lehessen az uralkodó, így elveszett pár évszázad a történelem folyamán... - jegyzi meg, hogy még ezzel is képesek az emberek gyalázatos csalásokat végezni, az idővel. Biccent az időre, nem éppen fiatal ami azt illeti, bár Vicoriust öregnek sem lehetne mondani, inkább kortalannak.

- Kortalan vagy, való igaz - ért egyet, természetellenesen ifjúnak tűnik első ránézésre, de Vi nem lepődne meg ha még az embereknek is feltűnne a férfiből áradó erő, és fölény, amit évezredek, millió évek tettek ilyenné.
- Néha kifejezetten hiányzik a 18 század az úriemberekkel, olyan mókás volt abban a korban vámpírként élni, bálokra járni, és senki nem vett észre semmit, nem egy vadásszal táncoltam már - mosolyodik el, ahogy eszébe jutnak a fényes bálok, és hogy micsoda macerával járt összehozni egy olyat. Adott ő is, nem egyszer bált, sok száz férfi karjaiban megfordult ezeken az estéken, és bálanya is volt már jópárszor. De mivel sosem ment férjhez, kezdett kitűnni, és inkább elköltözött arról a vidékről. Végül Namless Townba is így került, ahol ismét huzamosabb időre rendezkedett be. Van egy kényelmes háza a vámpír részben, de gyakran időzik a Darklore kastélyban is barátnéjánál.
- Nem becsülöm le őket, váratlan veszélyt jelenthetnek számunkra, de amennyire lehet figyelemmel követem a vadászok mozgását - szólal meg, mert ez részéről már vagy túlzott paranoia, vagy eltúlzott anyáskodási vágy, hogy ennyire figyel mindenre, ami a fajt érinti. Ezért is nem mondja ki hangosan, hogy most is akad itt egy vagy két vadász, akiknek követi a mozgását, a nem feltűnőség keretein belül, de amíg nem támadnak senkire, ő sem lép semmit. Kivár.

- Jobban fájdítod a szívem, mint az illő lenne Mylord, ugyan melyik nő ne szeretné érezni a figyelmed? - szólal meg végül, udvarias megróva a férfit, már-már illetlenség számba megy a kérdése, bár nem veszi tolakodásnak, ebben nem őszinte. Lágy, magabiztos mosollyal válaszol, de a pillantását nem tudja elrejteni, ott kiolvasható a vágyakozás szikrája.
- Nagyon ragaszkodhattál hozzá, ha képes voltál vállalni a kockázatot, az átváltoztatást illetően. Szerencsés hölgy lehetett - mosolyodik el, és közben kis féltékenységet érez, hogy az az ismeretlen nő, Victoriussal lehetett.
- Mondd, melyik a kedvenc évszakod? Szereted a telet? - érdeklődik újfent, és a havas, hófehér tájra pillant, és kapaszkodik a férfi karjába, hogy az egyenetlen talajon ne törje ki a bokáját.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Ahogy mondod. S miért? Mert bizonyára elvont "dologként" kezelnek, mint "valami", ami megfoghatatlan, megismerhetetlen. Ellentomdásokat szül. Ahogy a krónikások szubjektív véleménye is, amit képtelenek levedleni.
*magyarázza meg teljesen érthetően a kódexek s pergamenek ellentmondásait*
- Hadvezér vagyok, való igaz, király úgyszintén, de nem csupán ebből áll a lényem.
*teljesen nyilvánvaló, ahogy az is,hogy nem csoda, ha az írnokok csak a száraz tényeket közölték, hiszen az a fontos, megörökítendő az utókornak s nem vadregényes irományok. Emellett hol ismerhették volna királyuk valóját? Bizonyára soha nem is beszéltek vele személyesen, legfeljebb egy paripa hátán magasodva láthatták*
- Mifélék azok a meredek elképzelések?
*annyira nem foglalkozik ilyesmivel, de egyet-kettőt szívesen hallana, Viridiana arcába pillant, véres íriszével*
- Más foglalkoztatna?
*kérdi kísértőn, ámítón, kínzón azokkal a vérvörös szemekkel és hószín ajkakkal, melyekbe bárki beleveszne*
- Akkor figyelj jól, Gyermekem.
*suttogja érzékien végigsimítva a vámpírnő arcát és mesélni kezd, megoszt pár gondolatot, foszlányt a múltból. Már hogy is ne élt volna nem messze halandoktól, hiszen az ő vérükön élt mindig is*
- Emberek mindig is voltak körülöttem, majd a gyermekeim körül. Élőholtaknak véltek minket hűvös bőrünk és sötétség-kultuszunk miatt. S mert néha-néha megesett, hogy némely halottuk vissza tért s a vérüket itta. Szolgának és csatlósnak alakítottak át egykoron halandókat a Fivéreid, de akadtak szabályszegők, bár nem sokan.
*ecseteli türelmes hangnemben, a levegő nagyon hűvös, még is, alig látszódik a lehelete a hidegben, még kevésbé mint vámpíré, az emberekről nem is beszélve. Végig a nő szemébe néz, igézően, mintha eleven vér folyna a szivárványhártyája helyén, színanyag helyett. Hallgatja amit Viridiana mond, az ajkaira esik tekintete, csupán egy pillanatig, egy eltéveszthetetlen pillanatig. Kifejezetten közel áll a nőhöz, már-már vészesen*
- Kettő.
*közli egyöntetűen a számot, ezt a kis számot, hiszen évmilliókhoz mérten nem egy nagy arány. Nem habozik, pedig intim a kérdés,amit a nő feltesz. Közben finoman megsimítja ismét Viridiana arcát, mintegy pótcselekvésnek tűnően, pontosan a szája mellett s alatt, alig érintve hosszúkás, jéghideg ujjaival a nő hűvös,de hozzá mérten kevésbé fagyos bőrét, akár rég elfeledett néphiedelmek incubus*-a, csábítón. Viridiana mesél, lágyan bólint,de csak a pillantásával, hogy igen, érti és egyet ért a mondottakkal*
- Bátor nő vagy, pengeélen táncolsz, vadászokkal, jó stratégia,az ellenséget még köezelebb tartani mint a barátokat.
*dícséri meg kései utódát, méltó a Vérre és a névre. A dorgáló szavakra nem felel semmit, csupán egy csábító, elégedett mosollyal*
- Ilyenek vagyunk mind, nemde? Az ellenkező nem rabláncra ver, láthatatlan karóként. Hogy mennyire volt szerencsés, azt tőle kéne megkérdezni. Nem volt hosszú életű, egy évig sem élt a frigyünk után.
*megossza eme melankólikus tényt a nővel, arcán nincs bánat vagy más, egyszerűen csak elmondja, hogy ne éljen olyan elevenen Viridiana fantáziájában egyfajta idilli kép.
Témát váltanak, új kérdés hangzik el, amin a nagyúr nem töpreng sokáig. Felpillant az égre, lassú pelyhekben hullani kezd a hó, holtsápadt arcára és hollófekete hajára, el nem olvadva. Majd ismét végigvándoroltatja tekintetét a téli tájon, végül Viridiana arcán állapodik meg*
- A tél. Ilyenkor...minden olyan gyönyörű. És halott. A tiéd?
*megválaszolja a kérdést, költői felelettel, némi morbiditással. Közben tova haladnak, a fekete csizmái alatt ropog a hó, a göndör hajú vámpír belé karolva*

* Incubus = sírból visszatérő, az élőket - főképp szexuális úton - halálra gyötrõ élőhalott férfi. (női megfelelője a succubus, magyar megfelelője a lúdvérc vagy lidérc/ördögszerető)

Tárgy: Re: A Véres tó Szer. Dec. 12, 2012 10:42 pm

- Való igaz jó uram, elvont, létező, de soha meg nem jelenő jelenségként, és oly sokszor ellentmondásba keverednek egymással, hogy már az olvasó teljesen elveszik a sorok között, hogy mégis kicsoda/micsoda vagy te. Létező személy, vagy egy legenda, akivel még senki nem találkozott? - tárja ki egy kicsit az egyik kezét, a másikat nem, mert azzal kapaszkodik a férfibe, aki már-már legendának minősül. Vi tiszteli a kort és a bölcsességet benne, de alapvetően férfinek tartja, aki néha nincs egészen tisztában a női lélek sebezhetőségével.

- Egy hadúr, harcias király, ami azt illeti, nem egy csatában arattál győzelmet, jó harcos lehetsz - szólal meg, és lépked tovább, néhol kicsit meginog a talaj egyenlőtlensége miatt, de szerencsére erős támasza van, így nem egyensúlyozik össze-vissza mint valami rossz balerina. Lopva néha felpillant kísérője arcába, a márványszerű szépség megfagyott álarcába. Való igaz, nem ismerhetik a királyt, mert nem látták soha, és ő sem remélte, hogy találkozik majd vele.
- Nos, ezeket nem én találtam ki, mindössze olvastam. Az egyik a létedet firtatja, miszerint te nem vámpír vagy, nem a mi fajtánk, hanem már valamiféle démon, aki a pokol mélységéből szállt a földre, és mivel teljes hatalmát nem tudta továbbadni, így önmaga gyengébb másaiként létrehozta a vámpírokat. Butaság... A másik amit említettem, hogy a Fény fiának tartanak... mintha rád illene a megnevezés, Fényfia Csillagszó... - mosolyodik el halványan, mert ebben némi kihívás is van, de nem teszi annyira nyilvánvalóvá. A kérdésre csupán vállat von.
- Sok minden foglalkoztat, nem csak a történelem - jegyzi meg, és előre néz a havas, jeges tájra.

Hallgatja a férfi mesélését, és ismét összerándul a szíve az érintésre, ez már szándékos kegyetlenségnek is elmenne, de nem mutatja hogy fáj neki, inkább csak mosolyog, és türelmesen, figyel a mesére. Nem is gondolta volna, hogy a király, esetleg hajlandó lesz ilyesmire, de meglehetősen tetszik neki ez a dolog.
- Szóval mindig emberek vettek körül, és sötétség kultuszban imádtak. Azért ez meglendítené mindenki önbizalmát - csipkelődik finoman, mert tudja, abban a korban az emberek alig tudtak valamit, és csak azt hitték, amit láttak. Márpedig egy vámpír látványa, nem olyasmi ami felett csak úgy elsiklanak a tekintetek. Főleg ha az a valaki Victorius.
- Szabályszegők? Miféle szabályszegők? - kérdez vissza, és tovább halad, bár egy gyerekes gondolat kezdi felütni a fejét a gondolataiban. Nem is nagyon akar neki ellenállni.

- Az nem sok, ennyi leélt év során - jegyzi meg kissé csodálkozva, valahogy ennél többre számított, de valahol, egy picit örül neki, hogy csak két nő akadt aki megfelelt a férfinak, ezek szerint nagyok az igényei, és nem adja olcsón a szívét. Bár ő maga is szívesen megszerezné magának. A kósza érintésre ismét felpillant, és odanyúlva az arcára simítja a jegesen hideg kezet, bár ő nem érzi annak. Egy kéz, ami halált arat, véres kardot forgat, mégis oly gyengéden érint... A nyílt bókra ismét halvány pír jelenik meg az arcán, ő nem tartja magát túlzottan bátornak, ő csupán túlélő, méghozzá jó túlélő.
- De igen, való igaz hogy az ellenkező nem megbabonáz minket a szépségével, és néha az elérhetetlenségével is - ért egyet a nő, és biccent Victorius felé.
- Valóban nem szerencsés fordulat. Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem mi történt a hölggyel? - érdeklődik, és éppen egy havas buckás táj mellett haladnak el, és a gondolat, megérik a nő fejében. Kihúzza a karját Victoriuséből, és kinyújtózkodik, aztán egy bájos, de semmi jót nem ígérő mosollyal, egy hirtelen mozdulattal hanyatt dönti a férfit a hóba, és ő maga is mellé térdel, nem érzi a hideget, a vámpír lét egyik előnye, hogy ritkán fázik. Ahogy így vannak, ő is végigsimít a férfi arcán, fekete hajába hópelyhek gabalyodnak.

- Íme, így lesz a Bíbor Király, Hó Király - mosolyodik el, pajkos, már-már gyerekes mosollyal a nő, és ujjai elkalandoznak a szénfekete fürtök közé is.
[b]- Én is szeretem, bár a tavasz a kedvenc évszakom, tavasszal kezdődik minden, a táj is új életre kel, kivirágzanak a fák, eltűnik a fehér hó takaró, és kinyílnak a rózsáim - válaszol, és felpillant az égre, ahonnan elkezd hullani a hó, szabályos pelyhekben, lassan szinte már költőien.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Hallgatja a nő selymes szavait,ahogy haladnak. Mint a Sötéség őre,aki egy fekete naptól kapja az erejét. A hűvös és kerek hold,ami üvegként kéklik sápadt fénnyel világítja meg arcának kortalan,büszke vonásait*
- Hadúr,király, rengeteg csatában vezettem győzelemre a légiómat. A világ szemében nem volt az olyan régen,csupán párezer esztendeje. Akkor még ismertek gyermekeim,az ő gyermekeik s azoknak a gyermekei. Egyre kevesebb időre láttak ugyan,de ismertek. Ez az új kor viszont már eltemette a múltat és a Nagyidősöket. Hogy miért,azt csak ti tudjátok,vagy már ti sem. Strucc-politika. Nem vezet jór vagy haszonra. Hiszen itt vagyok,nemde?
*lepillant a mellette sétálló,karjára támaszkodó,loknis szépségre*
- Attól,hogy nem vesznek tudomást bizonyos dolgokról,attól még léteznek. És visszatérnek.
*naív egy gondolat volt,bárki fejében vert is gyökeret,miszerint a szőnyeg alá söprik az őskort látott vámpírokat. Nem olyen könnyű az*
- Legenda-ismétli-,pedig hús és vér vagyok.
*még ha nem is olyan könnyen fogja a halál,mint másokat vagy akár utódait,attól még nagyon is eleven,létező személy,individum,tulajdonságokkal,jellemmel,gondolatokkal a fejében*
- Sok mindennek hívtak már, Gyermekem. Voltam már vámpír, démon, isten, szellem,minden,ami csak halandók és halhatatlanok elméjében megszülethet,ha egy hozzám hasonló lényt lát. Az antik görög halandók Árészt és Hádészt vélték felfedezni bennem. Az egyiptomiak Széth-nek, a germánok Tyr-nek,megannyi más nép másnak. Transzdimenzionális démon, arkangyal, ördög,lidérc....
*sorolja eléggé unottan,neem csoda,hogy ennyi idő alatt,mennyit ő megélt,rengeted néven nevezték és rengeteg mítikus lénnyel azonosították*
- Nem tévedett nagyot az a krónikás,aki nem vámpírnak jelölt meg. S tudod miért,kedvesem?
*vérszín íriszét Viridiana-ra emeli*
- Vámpírnak neveznek titeket,az ivadékaimat. Ti viszont nem vagytok pont olyanok mint én,ahogy nem is vagyok egyformák az anyátokkal. Én és ő,sokban eltértünk egymástól, ebből az egyesülésből születtek olyan lények,mint ti,akik egy különálló fajt alkottak. Nem hasonlítottak semmihez, még hozzánk se,csak nagy vonalakban. A kezdetek kezdetén nem járhattam a fényben,minden egyes napsugár kínzó fájdalom volt. Az anyátok viszont úgy sétállt a napvilágban,mintha abban született volna. Érted már? Vagy akár a testetek...
*magyarázza,ecseteli,meséli a régi regét. Megérinti a nő arcát,hideg hüvelykujjával finoman lejjebb húzza az alsó ajkát,hogy Viridiana szemfoga kivillanjon*
- A szemfogaitok aprócskák.
*nem sértésnek szánja,de az övéi szemmel láthatóan nagyobbak. Hosszabbak,élesebbek.Nem csoda,hogy ajkai teltek,valaminek el kell takarnia azokat a retteneteket*
- A kezeitek is...
*megemeli finoman a belé karoló kar kézfejét,ahogy Victorius tenyerében pihen,szembetűnő az eltérés. a férfi ujjai nagyon hosszúkásak és még egy férfihoz képest is nagy a kézfeje. Emellett enyhén karmosak. És még Viridiana törékeny kezénél is hidegebb*
- Vér nélkül elpusztultok,örök álomba zuhantok,ameddig nem juttok hozzá ismét. Addig én...már régen rájöttem arra,hogy nem létszükségletem a vér. Viszont a passzióm. És energetizál.
*vallja be a sötét és rémisztő tényt önnön magáról. Rávilágítva arra,hogy valóban nem ugyan olyan ő,mint a fiai vagy lányai*
- Az,hogy ti a "gyengébb" felem lennétek,kétlem. Egyszerűen az utódaim vagytok. Se több,se kevesebb. Örököltök,amit örököltök. Tőlem és a szülőanyátoktól. Hogy engem nem a Fény alkotott,az nyilvánvaló, még ránézni se tudtam "születésemkor". Viszont az anyátok...minden kárhozottak szülőanyja,őt a Fény alkotta. Az én másomra akarta tervezni, valami jobbat,még is hasonlót. Valami szépet és jót. Mint egy ellenpólus,gonsolom. Ennek köszönhetitek,hogy képesek vagytok a fényben járni,még ha nem is olyan kellemes.
*beszél teljesen nyugodtan olyan dolgokról,amik egy 21.századi vérivónak hihetetlen,mesés és lenyűgöző lehe,mi több,hihetetlen*
- Nem imádtak. Voltak akik igen,néha próbálkoztak véráldozattal,amelyik elég erős vagy eszes volt és elég bátor,az a légióm tagja lehetett. A többi eszelős megmarad az áldozatoknál. Más mitológiai alakot is láttka bennem,nem csak isteneket. Sokan egyszerűen Szörnyetegnek véltek. Gyűlöltek,féltek vagy imádtak,széles a skála.
*fűzi hozzá Viridiana kis megjegyzéséhez*
- Olyan szabályszegők,akik engedély nélkül,össze-vissza adták tovább a Sötét Vért. Tébolyodott fiókákat teremtve,vagy éppen hullákat,ha épeket is,haszontalanokat. Vagy elhagyatva,magukra hagyva még is, halandók akik mit sem tudnak arról,mi lett velük. Nem való az ilyen. Ez nem kegyetlenség,hanem butaság. A vér nem játék.
*fejti ki,hogy a nő is értse mire értette a szabályszegést,ó,igen,büntette is őket,ivadékok vagy sem.
Nem sok a két asszony,nem mond erre semmit,viszont elég egyértlemű,hogy valóban nem sok. Megcirógatja a vámpír orcáját,melyeken miféle láz rózsái éghetknek? Fagyos tenyerét a tűzrózsákra simítja Viridiana. A vörös szem a tekintetébe néz,vajon miféle gondolatot rejthetnek? Üvegesen, ékkő-szerűen fénylenek,még évezredek múltán is. Hallgatja a szavakat,a megjegyzést,látja azt a nyilvánvaló epekedést kései ivadéka szemében,hallja a szavak mögöttes értelmét,a csábító,az ámító,az életek kioltója,szívek felfalója*
- A gyermekágy vitte el.
*bizonyosan nem fertőzés vagy más,egy mágusból lett vámpírt ilyesmi nem ölne meg,még is odaveszett Xenia Davilish. A kérdés nem hozza zavarba és nem is dúlja fel, mintha eleven jégből volna. Tovább sétállnak hát és egy váratlan dolog történik. Egy röpke pillanat az egész,egy rántás,amire nem számít és a mádik pillanatban már a hóban fekszik. Felkönyököl,egyik térdét felhúzza. Kénytelen mosolyra húzni ajkát*
- Tudd meg, Viridiana de Chezeron,hogy eddigi létem alatt még egyetlen egyszer sem mert senki fia-borja ilyesmit cselekedni.
*közli tényszerűen s tán baljóslatúan. Női ujjak simítják éles arcvonalát, göndör fürtök esnek arcába cirógatón*
- Hó Király vagy Jégkirály...ej-ej.
*mosolyodik el és ahogy felpillant az égre Viridiana,egy ugyanolyan alattomos mozdulattal löki maga mellé a hóba és felkönyökölve fölé hajol,árnyékával feketére festve a nő arcát és a havat*
- Mikor a levelek lehullanak,a világ megfagy,az élet elhal és az ég szürkébe borul...egy cinege köszönti a telet. Jeges palásttal jön ő,a Jég Ura,fagyos poklában csak a halál jöhet osztályrészül,jobb ha meg sem állsz. Az a kevés melegség is kihül,ha átölel,a szíved pedig jéggé dermed.
*valahogy így képzelnénk egy jégkirályt,hókirályt. Közel suttogja a nő arcához,ahogy egyre közelebb ér az arca,baljának mutató és középső ujja Viridiana ajkaira tapad,még mielőtt olyan közel érhetne hozzá,hogy az ajkaival érintse az övéit,így csak a saját ujjait érik a király ajkai*
- Vigyázz,mit kívánasz.
*suttogja jegesen s még is mámorítóan*

Tárgy: Re: A Véres tó Kedd Dec. 18, 2012 1:38 pm

Csendesen lépked a Király mellett, és igazán most ébred rá, hogy vámpír létére, akkor is törékeny, és esendő, főleg egy ilyen férfi mellett. Felpillant a holdra, amely áttetsző fénnyel süt le, és újfent kénytelen megállapítani hogy Victorius más.
~Bűn egy férfinek ennyire vonzónak lenni...~ fut át a fején a gondolat, ahogy elszakítja pillantását a férfiről. Hallgatja, mit mesél, mi minden volt már az idők folyamán, a hadúrtól a királyig minden. Az emberek oly sok mindennek tekintették már a múltban.
- Mostanra, már az a meglepő, ha a gyermekeid felismernek Mylord, és az a pár évezred, neked talán semmi, de az ifjabbaknak még nagy idő. A kortalannak nem sokat jelent a kor fogalma, de mi még érezzük, az ifjabb nemzedék. Lehet, hogy akad aki még tudja, mi vezetett ide, ehhez a neonfényes feledéshez, de én speciel nem tudom, ha tudnám, akkor talán megosztanám veled is - mosolyodik el, de nem pillant fel, inkább csak sétál, elég nagy ez a tó, és a környék, időbe telik megkerülni, főleg olyan kellemes séta tempóban, amiben ők sétálnak.

- A létező dolgokról hajlandóak elfeledkezni sokszor. A múltról beszélnek, a jövőt tervezgetik, de a jelenről, a létezőről és a helyzetről, nem beszélnek. Talán nem mernek, talán csak nem akarnak vagy nem tudnak, nem tudom, de érdekes hogy mennyire nem a jelenben élnek... - mereng el egy pillanatra, mert a múlt bár dicső, és emlékezésre méltó, de nem abban élnek, nem azt kell alapul venni. Legalábbis ő így látja, ami nem szentírás. Biccent a megjegyzésre, nagyon is hús és vér, ez az ő problémája is, méghozzá nem is kicsit. Ennyire vonzónak lenni egy férfinek, már bűn...
- Sok istenség, sok népség, mindenkié más, de mégis... Ha léteznének ezek az istenek, miért hagynák hogy ide jusson a világ? - ragad meg egy gondolatot a hosszú meséből, valahogy el tudja képzelni mi mindennek hitték már, a Királyt. Arkangyalnak csoda hogy nem, a harcias Gábrielnek, aki a seregek ura.

Kicsit elhallgat, és magában elismeri hogy bár ő nem hitte el, de talán mégis van abban valami, hogy a mostani vámpírok nem olyan mint Victorius. Voltaképpen igaza lehet, de ő is butaságnak hitte, amit az irat írt, hát most bebizonyosodik a tévedése. Ő sem tökéletes, tévedhet néhány dologban. Figyelmesen, szinte már feszülten hallgatja, hogy mit mesél a férfi, miért mások ők, mint ő maga, és belátja, van benne ráció.
- Igaz, mit mondassz, belegondolva... Erre nem igazán gondoltam, ahogy olvastam a tekercseket. Már csak az a kérdés, hogy ha te vagy az Apánk, akkor ki a mi teremtő anyánk? Róla miért nem szólnak az iratok? - érdeklődik, mert erről nem talált semmit, csak Victoriusról vannak fámák, az Ősanyáról nem. Lassan lépked még mindig, hiszen nem sietnek sehová, és máris fájón hasít belé a tudat, hogy ez a beszélgetés sem fog örökké tartani. Ahogy a férfi megsimítja az ajkát, kivillan a szemfoga, hiszen ez volt a cél, aztán az ajka visszahelyezkedik, és eltűnik a kis gonosz fogacska, amivel már oly sok életet vett el az évek folyamán.

- Igen, más mint az enyém, vagy bármelyikünké, de mégis, nem várható el hogy olyan mint te, több is legyen. Több király nem kell a népünknek, de persze... szétesőben van ez is már - sóhajt fel kissé szomorkásan, szívén viseli a faj sorsát, és többször is tett arra kísérletet hogy valahogy összébb hozza őket, de nem járt sikerrel. Sok a magányos vérszívó, egyedül Darklorékat ismeri, akik ennyi év után is együtt vannak, és néha bizony, bevallja, irigykedik is Lenore-ra. Lassú, finom mozdulattal érinti meg Victorius kezeit, ő nem találja hosszúnak, és csúnyán karmosnak, szerinte ez illik hozzá, de lehet hogy csak a hirtelen, összekuszált érzelmek hatására lát ennyire, elnézőn mindent. Nem tudja, és nem is biztos benne, de nem teszi szóvá végül is, miért tenné? A férfi így is tudja, hogyan érez, hirtelen fellángolás, ami vagy elmúlik, vagy nem. Ennek senki sem a megmondója.
- Szóval te tudsz élni vér nélkül is, és nem ártalmas ha nem kapsz friss vért... - jegyzi meg, ezt nem tudta, de ezek után nem igen tartja meglepőnek. Figyelmesen hallgatja, mit mesél, nem tartja őket kevesebbnek, csak mert nem olyanok mint ő, ezt jó jelnek tartja, és kicsit meg is nyugszik a lelke, hogy ez legalább nem akadály. Abból van ezer más.

- Az emberek, mindig gyűlölik azt, ami más mint ők, ezen nem segítettek az elmúlt évszázadok sem... - sóhajt fel, mert nem biztos benne, hogy ezeknek az embereknek a gyűlölete, vagy imádata mennyire érdekelte a férfit, és mennyire vette magára a sértéseket, vagy a haragot amit iránta éreztek. Ő nem biztos, hogy semleges tudott volna maradni, valami más lett volna abban biztos. Mindenesetre azért együtt érez a férfivel, bár tudja, aligha van erre szüksége. Biccent a válaszra, ő eddig még soha nem adta tovább, bár egyszer majdnem... De jobban szerette azt a férfit, mint hogy az örök élettel átkozza meg. Így hát, inkább elengedte. Fájó mosollyal emlékszik vissza arra a kedves arcra.
- A vér nem játék, azt hittem ez mindig, minden vámpír tudja, de sajnos magam is pusztítottam már el, tébolyodott fiakat, akik azt hitték övék a világ. Szomorú dolog ez, de szükséges - ért egyet a férfivel, és mikor ránéz, a gyönyörű ékkő-szemek mögé próbál látni, de hasztalan, ő ehhez még túl ifjú, hogy a másik elméjében olvasson, főleg ha az a királyuk is, nem utolsósorban. Kezdi megszokni, hogy a férfinek szinte pótcselekvés, hogy kedves-jeges kezével simogassa, de nem ellenkezik, jól esik neki, és nem érzi annyira jégszerűnek, de lehet hogy a pír rózsái fűtik az arcát annyira, hogy nem érzi a hideget. Félrepillant, fájdalom ez neki, minden érintés, minden pillantás amit kap, örökre beleég a lelkébe.

- Igazán sajnálom, pedig a gyermekáldás nagy öröm - jegyzi meg udvariasan, bár ő nem tudja még, nem szült sosem gyermeket. Egy ideig Loius fűzte, hogy házasodjanak össze, de ellenállt, míg végül a szerelmes szavak barátsággá szelidültek, és néha még ma is összefutnak ha egyfelé járnak. Mikor a férfi a hóban landol, elmosolyodik, de nem tart soká az öröme, hogy gyönyörködhessen benne, mert maga alá temeti a férfi.
- Valóban nem? Pedig azt hihetném, hogy ennyi év alatt, már mindenféle jóban volt részed - pimaszul mosolyog, de arcára fagy, mikor Victorius fölé hajol, és már-már megcsókolja. A vers szerű sorok nem zavarják, gyönyörűnek találja ezeket.
- Lehet hogy a szív jéggé dermed, de a télnek, s jégnek, magának a jég urának is vége, ha izzó színeivel eljön a tavasz, és elkergeti a jeges uralkodót, és napsugaraival borít be mindent - válaszol, hasonlóan kicsit rímesen, és ezúttal ő fordít a helyzeten, odébb gurítva a férfit, hogy ő kerüljön alulra. Egészen közel hajol, barna fürtjeibe már hópelyhek tapadtak, de nem zavarja. Előrehajolva, véghez viszi, mit az előbb Victorius nem tett, nem biztos benne, hogy lesz még erre alkalma. Lágy, puha kicsit talán szende csókot nyom a dús ajkakra, és kék szemei elvesznek az idősebb vámpír vörös ékkő szemeiben.
- Amit kívánok, azt csak egy valaki adhatja meg nekem - suttogja halkan, mégis érthetően, teljesen egyértelműen, hogy mit szeretne. Legördül a férfiről, és felül a hóban, kezei közé vesz egy marék havat, és takaros golyót formál belőle.