Köd, ami elzárja a várost

Tárgy: Köd, ami elzárja a várost Szomb. Nov. 10, 2012 9:54 am

Namless Town kisvárosába nem is olyan könnyű bejutni,ahogy azt gondolnánk. Nem csak a várost lakó különös szerzetek miatt,akikkel az egyszerű járókelő nem szívesen találkozik,de a várost körülölelő sűrű Köd miatt sem. Ez a ködréteg oly vastag,hogy a szó szószoros értelmében nem látni át rajta. Mintha a semmiből tűnne fel,ahogy közeledünk a városhoz,először a bokaszinten jelenik meg,de pár lépés után már bele is veszik a gyanútlan erre tévedő. Rosszabb ez,mint egy labirintus. Hiába dereng a távolban néhány kastélytorony a negyed minden égtáján,hamar beleveszik semmibe. Viszont nem teljesen kietlen ez a ködfátyol borította vidék. Hogy mi minden tanyázik erre,azt inkább ne akard megtudni.

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Hétf. Május 08, 2017 12:06 am

//Vel//

*Lassan sétáll, mint egy veterán a sűrű ködben. Céltalanul. Mocskosan. Véresen. Mint aki valamiféle harcokból keveredett oda, ahol éppen van. Vagy pont ott történtek az ütközetek. Csörög. Ütemesen, minden lépésnél.
A dögcédula a nyakában.
Valaha volt fehér atlétát visel és terepszínű, katonai nadrágot, bakancsot.
Hosszú, fekete csapzott haj. Gyönyörű teremtés. Hiszen vámpír. Nem is akármelyik fajtából. Méregzöld szeme szinte világít, két távoli pontként a sűrű ködben. De csupán egy eleven árnyék, tekintete élettelen, bőre holtfehér. Kezében katonai kés, csöpög még róla valamiféle lénynek a vére, zöldes és ragacsos. Látszólag azonban ez sem izgatja túlságosan*

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Pént. Május 12, 2017 7:42 pm

A város határán sétálok, a sűrű köd kellemes látványt nyújt. Másokat talán elriasztana, mert tejfehér és áthatolhatatlan, de pont ez a masszivitás az, ami nekem tetszik. Igaz, már nem nagyon kellene ennyire merészen kalandoznom, mert a méreg az ereimben már érezteti a hatását, és az életem kissé megfakult, már inkább nézek ki vámpírnak, mintsem élőnek. Felemészt a folyékony tűz, ami bennem vágtat. A köd viszont valahogy most kissé elfeledteti velem a látványt.
Szokás szerint feketében és vörösben pompázok. Nadrágomról egyetlen lánc lóg le, a felső fekete és áttetsző néhol, de hol érdekel ez engem? Nyakamban az elmaradhatatlan nyakörvem, ami a sebhelyem fedi el, és a Szem. A medál ami hűvösen simul a bőrömre, de jól láthatóvá válik mindig ha vérszívó van a közelben. Egy felkiáltójel vagyok a világ útvesztőjében, és reményeim szerint ennél több is leszek nemsokára.
Megtorpanok, lépteket hallok és már messziről nézek abba az irányba ahonnan a vámpír előbukkan. Gyönyörű, sötét hajú, olyan amilyennek az átlag halandó elképzel egy vérszopót. A késéről csepegő mocsokra nézek.
- Miféle lény vére az? Bűzlik a rothadástól... - szólalok meg, egyenlőre nem tudom mi mást mondhatnék. Ismerős az arcra, de nem tudom honnan. Lehet hogy csak emlékeztet valakire.

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Szomb. Május 13, 2017 10:46 am

*Csak sétáll a ködben, mintha mi sem volna természetesebb. A szél bele-bele kap éjfekete hajába. És ekkor megáll. Hirtelen. Méregzöld szemei elkerekednek, ajkai enyhén elválnak egymástól. Áll így pár pillanatig, egészen finoman megráncolja márvány homlokát és körbe pillant. Nagyon lassan, mintha be lenne lassulva. A valóság határai elmosódtak. Már nagyon régen...Mély levegőt szív be, ami elég bizarr jelenség, lévén vérszopó a drága. Apró orrcimpái egészen finoman mozognak, ahogyan keresi a szag forrását. Ismerős...és még is, olyan távoli! Megbolondulok? Vagy -tam? Gondolja-ismét. De máris egy hang szakítja ki eszelős gondolataiból. Meg van torpanva, igen, észre sem vette mikor...ért elébe az a fiú. Egy pillanatra csak bámulja elkerekedő, már-már baba-szerű szemekkel. Aztán hirtelen elő ránt a szabad kezével egy stukkert és egyenesen a vöröske két szeme közé céloz vele. A vámpír lány magas-ahogy a tisztavérű vérivók általában-,így valószinűleg legalább egy magas a fiatalemberrel. Hogy meddig ácsorog így, ugyan azzal a furcsa, meghökkent és nem teljesen épnek tűnő tekintettel, azt nem tudja. Az időérzéke réges régen oda...Aztán valamilyen oknál fogva, amilyen gyorsan rántotta elő a fegyverét, olyan gyorsan csúsztatja azt vissza a tokjába a csípőjén. Még mindig nem szól semmit, nem is pislog. A kezében levő véres késre pillant, mintha most látná először. Közelebb emeli a az arcához-mintha szüksége volna erre egy tökéletes látású lénynek. Végigpásztázza az erélyes pengét és bal kezének finom ujjbegyeit végigcsúsztatja rajta. Majd össze morzsolja ujjait, amire rátapadt az undorító testnedv és azt szemléli. Ekkor pillant csak ismét fel a furcsa jelenésre és pislant egyet, miközben koszos kezét a trikójába törli lazán. Vel arcába néz, de aztán lecsúszik tekintete a medálra. Bambul egy kicsit, persze szótlan. Aztán ismét a srácra néz és reflex-szerűen elteszi a kést.
Kezeivel megragadja a dekoltázsát és kissé lerántja az atléta szájáz, éppen annyira, hogy a mellei között meglátszon. Fokozatosan jelenik meg, mintha éppen most égne szikrázva a lány bőrébe, ami persze csupán illúzió, hiszen születése óta megvan, csak éppen nem látszik mindig. Egy jel ég körbe a mellkasán. A másik valószínűleg előre sejtheti mi rajzolódik ki: Ugyan az a véres Szem, ami a fiú nyakában is lóg.
Ophelia elengedi a felsőjét és közelebb lép. Sőt, körbe sétállja egészen komótosan Velizarii-t, kényelmetlenül közel és közben szemével fürkészi, értetlenkedik. Meg is szaglássza kicsit, a nyakánál. Érezhető, ahog levegőt szív be, de ki már nem fújja. Minek az? Csak a beszédhez kell nagyjából.
És akkor megáll, ismét szemben, kissé oldalra fordítva a fejét*
- Ez lehetetlen. Érzem rajtad a szagát.
*ismét közelebb lép és a másik nyakához hajol. Szaglászik. És meg is nyalja a nyakát, majd ismét a szemébe néz. Csámcsog kicsit az ízen és összeszűkül a szeme*
- Olyan a szagod, mint egy vámpírnak, de olyan a bőröd íze, mint egy emberé. Ráadásul nem is akármilyen a "szagod", mintha keveredne az Övéve...de nem úgy mint a mienk, ez más...és...olyan mintha ismernélek.
Mi vagy te?
*kérdezi és tovább fürkészi a fiút*

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Szomb. Szept. 09, 2017 12:09 pm

A köd csak gomolyog, nem történik semmi váratlan, vagy hirtelen, egyszerűen körém folyik, és amikor lépek egyet előre, kiszakadok belőle. Ebből a tejfehér takaróból. Nem félek attól hogy eltévednék, a Sigul úgyis vezetni fog, és vissza visz a városba is. Nem tévedek már el, hiszen körbejártam a területet ameddig lehetett, egyedül a Lost negyedet kerültem el ahogy van, elég volt abból az a kalandozás az ifjú grimmel, és Sophival. Nem vágyom többre azon a rémes helyen. Valahogy nagyon nem esett jól, hogy kis híján megöltek minket, csak mert mi élők vagyunk és nem olyanok mint ők.
A ködben lépdelve észreveszek egy másik alakot is, egy nőt. Magas, és gyönyörű. Vámpír, idáig érzem, és nem is csodálkozom rajta, valahogy mióta én is haldoklom, hamar észreveszem azt, aki olyan vagy legalább hasonló mint én. Megszólítom, de aztán hamar el is bizonytalanodom, ahogy észreveszem hogy kicsit talán instabil. Vagy valami, mert furán viselkedik, de én nem hátrálok már meg és a kérdésemre sem kapok végül választ. Figyelem tétova mozdulatait, ahogy elteszi a kését, majd előveszi és megint el, és közeledik.
Enyhén felszalad a szemöldököm ahogy lejjebb húzza az atlétáját, és már mondanék valamit, de végül nem teszem, mert megpillantom a kirajzolódó mintát. A jelet, a Sigult, ami Őt magát jelenti. Figyelem, ahogy előbukkan, fokozatosan, mintha csak most égnek bele a bőrébe, pedig nem...
Nem hátrálok el, még akkor sem, amikor szinte a képembe mászik, és megszimatol, akár egy szép ragadozó. Szemem sarkából követem csak a mozgását, és mikor újra előttem áll, szólal meg.
- Lehetséges, mert itt állok előtted, és jól érzed - felelek kissé karcos hangomon, ami nem a sok dohányzástól ilyen. annak is van benne szerepe, de kis híján elvágták a hangszálaim, így eleve lett egy ilyen karcos zöngém. Egészen megbarátkoztam vele. Megrezzenek ahogy megint odahajol, és finoman megnyalja a nyakam. Ez egy kissé intim gesztus, de mégsem teszem szóvá, inkább csak teszek egy fél lépést hátra, jelezve hogy nem vagyok szabad préda.
- Igen, jól érzed. Már nem vagyok ember, de még vámpír sem, a kettő közötti ösvényt járom, és nem tudom merre térek le róla. Ismersz? Nem tudom, talán láttál már vagy a szagot ismered amit rajtam érzel? - kérdezem, hiszen a Királyt sokan ismerik, és ő is sokak számára jelent meg mostanában. Maguk közé fogad ha méltó vagyok rá, ha elég erős vagyok, hogy a vére ne öljön meg. Nem fog, túl kell élnem.
- Velizarii vagyok, a városban lakom, igaz nem olyan régóta. Mágus voltam, most nem tudom mi vagyok, csak hogy akarok lenni - foglalom össze ennek a magas, éteri szépségnek, aki mégis olyan vérszomjat és veszélyt sejtet amitől egy szimpla halandó megijedne.

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Szer. Feb. 07, 2018 8:29 pm

*Jelenés-e vagy valóság? Ezen töpreng Ophelia Autumn, megtört szívvel és elmével. Ismerős kérdés ez elméjében, ahogy a bizonytalan válasz is. A történések apró szilánkjaiból kénytelen össze barkácsolni mi lehet igazi s mi ámítás. És ez egy nehéz dolog. Nagyon nehéz, amiben szinte lehetetlen rutint szerezni. Érzi az illatot, oly erős...nem lehet káprázat! A fiú haja pedig...bíbor. Körbe járja, megszaglássza, megízleli, a több érzékszerv több bizonyosság, nemde? Megmutatja hát a Jelet a mellkasán, mikor úgy véli, elég bizonyosságot szerzett, még ha nem is érti teljesen ezt az egészet. A helyzetet. A vöröskét. A világot. Mered csupán a srácra, ahogy az első pillanatban is, mikor meglátta. Kezei lecsúsznak melléről, tétlen csüngve atléta teste mellett*
- Lehetséges...
*visszhangozza hínárszerű tekintetével, mi nem tudni mit tükröz: túl sokat vagy éppen semmit sem*
- Ez a szag...Red Daddy szaga.
*jelenti ki immáron, tán különös névvel illetve Victoriust, ősatyját. És ekkor valami meghökkentő történik. Mintha leolvadna a láthatatlan jég, megered a nyelve*
- Red Daddy...ő mindig olyan kedves volt velem.
*percről percre enged fel. Merev testtartása lazulni látszik és mintha felszínre törne a józanság eme hulláma, lágy, távoli fuvallata*
- Ő mindig megvigasztalt. A fülembe suttogott. Sötét éjszakákon és nappalokon. Gyerekkoromban. A szüleim azt mondták csak kitalálom. Doktorokhoz cibáltak. Egyikhez a másk után.
*egy pillanatra elhallgat. Mintha még folytatná a láncot, a gondolatmenetet, töprengőn*
- Szóval megöltem őket. Red Daddy azt mondta jól tettem, "Vesszenek a hitetlenek".
*megrándul az egyik karja alig észrevehetően, ez elárulja, hogy még sem olyan közömbös ez neki, mint ahogy mutatja*
- Ő mindig szeretett. Elfogadott. Olyan régen látogatott meg...Itt van?!
*felcsillan a szeme, összefonott karjának karmai egészen a húsába vájnak*
- Ophelia vagyok. Én sem vagyok itt túl rég óta.
*immáron a téboly csupán árnyék, mi az instabil vámpírnő lényére vetül. Ilyen nagy hatással volna rá? Egyik kezét a másik mellkasára helyezi. Érzi, hogy ott van. Tenyere alatt szinte parázslik a Jel. Jobbjának ujjai közé veszi a fiú nyakában csüngő sigult, míg a kérdésére várja a választ*
- Na és mi akarsz lenni, Velizarii?

Köd, ami elzárja a várost Tumblr_on31copzMq1w0qmx4o1_500

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Vas. Aug. 05, 2018 1:22 am

Türelmes vagyok hiszen érzek némi zavart a lánnyal kapcsolatban de biztosan képzelődök, vagy csak rosszul értelmezek dolgokat, fogalmam sincs. Inkább óvatos vagyok, hiszen legyen gyanakvó mint halott, nem igaz? Feltett célom túlélni mindent amit ez a város elém tár.
Figyelem ahogy szimatol és tudom mit érez rajtam, egy bizonyos illatot, a Király illatát. Erőteljes és fűszeres, mint valami erős parfüm, néha én is érzem.
- Igen, az övé. A Királyé. Én is találkoztam vele csak én ékszerként kaptam meg a Sigult egyenlőre - válaszolok neki, mert nem akarnám letagadni a nyilvánvalót. Mellesleg én is kedvelem a Királyt, mert nem akármilyen beszélgetőtárs, és furcsa hogy pont egy ilyen elcseszett város kellett ahhoz, hogy úgy érezzem tartozom valahová.
- Veled is? Nahát, legaább nem vagyok egyedül. Sokan félnek, sőt rettegnek tőle - sóhajtok fel, de nem értem miért, hiszen nem feltétlen gonosz csak máshogy gondolkozik mint az emberek és a saját fajtája.
Kissé megkönnyebbülök ahogy Ophelia is felenged és beszédesebbé válik, olyan érzés ez mint amikor a szemem előtt nyílik ki egy virág. A szavaira kicsit megborzongok, nem lehetett kellemes, ez nekem kimaradt az életemből.
- Elég nehéz lenne egy ilyen erőteljes figurát kitalálni mint ő, nem? Azért ő mégis csak mindünk atyja, ahogy mondod is - ráncolom a homlokom, és szinte meg sem lep amit mond. Ez sok mindent megmagyaráz egyebként, de mégis miféle szülők lehettek az ilyenek?
- Nem ismertem a szüleidet de bizonyára nem kár értük... - sóhajtok, mivel nyilván nem véletlen mondott ilyesmit Victorius. Valamivel kiérdemelték hogy meghaljanak.
- Szereti a fajtáját, de nem mindenkit ezt már észrevettem. Bizonyára különleges vagy hogy figyelmet szentel neked - válaszolok ahogy közelebb lép.
- Igen, itt van a városban és talán más is - válaszolok hiszen a látomások nem csak róla szólnak hanem egy kísérteties árnyról is aki oly hasonló hozzá, de mégis... Nem tudom ki lehet.
- A fiává akarok válni, vámpírként... - válaszolok a nő szemeibe nézve. Ez szilárd eltökéltség, csak a szervezetem is működjön együtt. A király vére megölhet ha eljön a kritikus pillanat, és megmenthet, ugyanakkor semlegessé is válhat. Remélem hogy az első verzió nem következik be, és vámpírként ébredek új életre.

Tárgy: Re: Köd, ami elzárja a várost Vas. Aug. 05, 2018 4:14 pm

*Mereven áll az ében-hajú vérivó nőstény a fiú előtt. Szálkás, magas termet, sápkóros nő. Valójában ha alaposabban megnézi Vel, határozottan emlékeztet Victoriusra, a királyukra. Ugyan az az intenziv árnyalaktú, sötét haj. Hamvas bőr és már-már fiús alkat. Leszámitva a dús kebleket. A méregzöld szemek azok, melyek azonban erős kontrasztot képeznek urukkal szemben. A vészjósló nőszemély némán hallgatja egy ideig a rőt-hajút, amig az megvallja, kivel is találkozott s miféle ékszerre tett szert. Ophelia mérlegel. Üveges tekintete ide-oda jár a fiatal férfi alakján, de nem lázasan. Töprengően. Mintha azt akarná kideriteni, vajon Tükörországot szemléli-e, vagy ez még mindig ~~Csodaország~~ a valóság. Bár a Sigulra nem felel, felcsillanni látszik mocsár-szin szeme, mikor a fiú megjegyzi, hogy hozzá is jó kapcsolat fűzi a Bibor Királyt. Ez persze különös, de Miss Autumn világa már réges-régen a feje tetejére állt. Igy hát ezen események sem tűnnek abszurdabbnak, mint az összes többi. Hiszen...*

Spoiler:

- Igen. És nem hiába. Ő mindnyájunknál erősebb és hatalmasabb. Ő az egyik Erő, ami a világot egyensúlyozza.
*mondja a különös ifjú hölgy, mintegy percről percre engedve fel. Tekintete is megváltozik, mintha egy távoli, messzi elme-világból húznák vissza a realitás negédes talajára*
- Még a vámpirok is felejtenek. Túl sok leszármazási vonal, itt-ott felhigulva. Ahol nem őrzik a hagyományokat, a történeteket, ott vagy feledésbe merülnek vagy legendákká válnak. Red Daddy-nek ez nem tetszik. Elfelejtették atyjuk arcát.
*a lány egyfajta magyarázatot ad Vel szavaira, noha különös dolgokat mond a gomolygó ködben s mintha az mindkettőjüket nyaldosná. A szüleit érintő megjegyzésre azonban nem felel, de motoszkál, mintha nyugtalan lenne. A tekintetét is elkapja. Viszont mikor a tűzhajú fiú azt mondja, Ophelia fontos lehet Victoriusnak, az felkapja a fejét és ismét vissza zökken a régi kerékvágásba*
- A családom Red Daddy egyenesági leszármazottja. Ő még azt is meg tudta mondani melyik gyermekétől származok pontosan. Azt mondta...emlékeztetem a legkisebb lányára. És hogy sajnos...az elmém is ugyan olyan törékeny, mint az övé.
*Miért mondja el mindezt? Egy nemes, aki megnyilik egy emberi lénynek. De Vel nem akármilyen halandó. És nem sokáig marad az. Az Véres Atya kegyeltje s ez elég a szépséges vámpir hölgynek*
- Egy képet is mutatott róla...
*kezdi és bal tenyerét Vel jobb szemére tapasztja. Ez nem egy emlék, nem a saját emléke, hanem A Győztesé, amit anno ugyan igy mutatott meg neki. A kép egy börtöncella. Gyönyörű, luxus lakosztály, de rácsok övezik. Egy álomszép vámpir nő a fogoly. Hosszú fekete haja a földön kigyózik körülötte. Csupán egy átsejlő, bokáig érő, régies stilusú hálóruhát visel. Valóban szembe tűnő a hasonlóság közte és a katonalány között, csakhogy mig Ophelia szemei smaragd szinűek, addig eme hajadonéi a rubint árnyalátával pompáznak. Maga Victorius lép oda a rácsokhoz. Hosszú bibor palástot visel és fényes páncélt. Olyat, amilyet egy halandó hadseregen sem lehetett látni. Kezei a háta mögött, akár egy büszke uralkodóé. Mikor a cella lakója megérzi, felcsillannak szemei és azon nyomban a massziv rácsokhoz szalad. Lábai pőrék, csak úgy szalad a szemmel láthatóan drága szövésű szőnyegen. Nekicsapódik a speciális, erős fémrudaknak, ahogy baljával kapaszkodni kezd, mig jobbjával éhesen nyúlkál ki a rácsok között...de el nem érheti a Királyt. "Apa!" - kiálltja elkinzottan a leányzó és szemei vérkönnybe lábadnak. "Apuci! Tudod, hogy szeretlek...kérlek, csak egy kortyot adj még! Igérem, jó kislány leszek!" Victorius sóhajt, se vonásai szinte rezzenéstelenek. "Tudod, hogy nem lehet, gyermekem. Ahogy azt is, hogy miért." Némi tétovázás után még is közelebb lép és a fiatalnak tűnő lány karmos kezei veszetten kezdik markolni és már-már kaparni a vértet és a ruha szegélyét. "Apu...megőrülök, ha nem ihatok belőled többet!" Ekkor a Király szeme némiképp szomorúságot kezd tükrözni. Immáron a rácsok előtt áll és azon benyúlva simitja a lánya arcát, aki orcáját azonnal bele temeti atyja erős kezébe, mint egy hűséges macska. "Kislányom, te már akkor elvesztetted a józan eszed, mikor megkóstoltad a vérem. Nem szabadott volna engednem a kérésednek. Túl fiatal és esendő voltál. Én pedig túlságosan elfogult voltam. Hát nem látod, mit tett veled a vérem?" A lány szemei őrülten cikáznak a férfi meggyötört arcán. A mai vámpirokhoz képest túlságosan hosszú szemfogai éhesen merednek ki vértelen, vékony ajkai közül. "Felnyitotta a szemem! Mint a folyékony tűz, úgy száguldott végig az ereimen! Csak rá ébresztett, hogy mennyire szertlek! Sokkal jobban, mint bármely fivérem vagy nővérem! Én szeretlek a legjobban, apa! Kérlek...nem birom ki nélküled...! Apa...anyánk halott, végeztél vele. Hát had legyen én az új mátkád! Kérlek!" A Halál lovasa gyengéden simogatja az ében fürtöket, elnézően, akár egy kisgyermek feje búbját, hiába felnőtt nő, ki előtte áll. "Gyermekem, nem tudod, mit beszélsz. Az atyád vagyok, a nemződ. Nem vehetlek nőül. Az egyik fivéredhez kell hozzá menned, hogy a vérvonalam ne szakadjon meg. Ahogy a többi testvéred is tette, már azok, akik hűek maradtak." A rács túloldalán ácsorgó bánatában a földre huppan. A király egy ideig fölébe magasodik, nézi ahogy lehorgasztott fejjel kuporog, a rácsokba kapaszkodva. Ahogy pedig a férfi leguggol hozzá és bibor királyi palástja elterül a hideg kövön, a lány kószán nyúl ki a palást után és azt szorongatja jobb hiján. "De miért nem, apuci? Mióta a véredet megkóstoltam, nem tudok másra gondolni, csak rád. Nem tudlak kiverni a fejemből. Téged akarlak szolgálni. Mindig veled akarok lenni. Örökké!" Ismét vérkönnyes szemekkel néz fel a lélegzetelállitóan szép nő. "Látod? Magas válaszoltad meg a kérdést. Azóta tart ez nálad, mióta ittál belőlem. Túl erős az én vérem egy ilyen törékeny teremtésnek."Engesztelően cirógatni kezdi a másik vámpir orcáját, megemelve az állát. "Tudod, hogy ez nem igaz! Mindig is rajongtam érted! Sokkal jobban szerettelek, mint az idősebb testvéreim! A véred megizlelése csak fokozta érzelmeimet és ráébresztett, hogy én szeretnék anyám helyébe lépni. Új feleségre van szükséged. Miért ne lehetnék én az? Összes testvérem megállapodott már, csak én nem."Érvel a legifjabb gyermek, egy háborodotthoz képest egészen jól. Victorius lélegzetvételnyi szünet után válaszol csak. "Igen, igy igaz. Emlékszem még, ahogy kislány korod óta mindig beszaladtál a trónterembe és az ölembe szökkentél, meg nem rettenve a katonáktól, sem más királyságok küldötteitől. De...ne felejtsd el, volt neked jegyesed, az egyik bátyád, de te megölted őt, drágám. A saját két kezeddel."A lány szipog, de rendithetetlenül válaszol. "Hát persze, hogy megöltem. Hálni akart velem, de én neked tartogatom magam, atyám!" A nő zihálni kezd, mintha kórság gyötörné. Iriszei a zárkája előtt guggoló királya nyakára siklik. Nagyokat nyel, egyre jobban mered apja nyaki ütőerére. "Csak...csak egy kortyot...könyörgök! Én...én bármit megteszek érte!" Victorius felsóhajt. A gyötrelem kiül az arcára. "Ne mondd ezt, gyermekem! Tudod, hogy te vagy a legkedvesebb, mindőtök közül. Megszakad a szivem, hogy igy kell látnalak! Ne kinozd atyád!" A lány feltérdel hirtelen. "Gyere be hozzám apuci, kérlek...had igyak...és igyál te is belőlem...!" Egy pillanatra horgasztja le csupán a fejét a vámpirok királya, mire a lány, akár egy őrült fenevad csapja magát ismét a rácshoz, hogy megragadhassa a testét, ahol éri, hogy magához ránthassa és vérét vehesse. Éhesen harapdál felé, de a Bibor király gyorsabb. Megragadja mindkét csuklóját, majd csalódott arccal áll fel és a rácsokhoz simuló leány homlokára csókot ad. A jelenés szertefoszlik. Ophelia leereszti a kezét*
- Tőle származom, ezért lehetek neki fontos. Már gyermek koromban felfigyelt rám. Ő...felfedezi, megkeresi a számára fontos személyeket. Veled...is igy lehetett.
*mélyen néz a fiú szemeibe, pislantás nélkül*
- A vérét adta neked...és te túlélted.
*nem csak túlélte, de szemmel láthatóan ép az elméje és változni kezdett. Erősödni. Miközben még a vérszerinti vámpir utódai sem birták mind a Király vérét. Van aki szörnyet halt s volt aki megőrült. De Vel, az ember, neki meg se kottyant! Hogy lehetséges ez? Ezen morfondirozik a nő, enyhén megbiccentve fejét*
- Más...? Mire gondolsz?
*összevonja szemöldökét a magas teremtés és szúrósan néz a férfire. Ezt követően történik meg Vel vallomása. Ophelia állja a srác nézését, vagy éppen forditva. Közben egy hirtelen jött ötlettől vezérelve csuklóját a szájához emeli és bele harap. Vékony sávban buggyan ki az értékes, tiszta vámpirvér. Egy csepp az atlétára esik, ami beissza, akár az itatós. A nő pedig mindeközben végig a biborhajú szemébe néz, majd oda nyújtja neki a karját*
- Igyál.
*ennyit mond s nem indokolja egyelőre tettét, hacsak rá nem kérdez Velizarii*

Spoiler: