Tárgy: Vérfarkasok erdeje Szomb. Nov. 10, 2012 10:05 am
Vérfarkasok erdeje
A keleti negyedet a farkasok uralják, ez a sűrű erdő tehát az ő területük. Vigyázz, ha erre tévedsz, mert hemzseg a farkasoktól és vérfarkasoktól, akik nem olyan biztos, hogy majd kegyelmeznek neked! A falka megzavarása nem ajánlott.
Sitka éppen vadászni indul, sietős léptekkel, nesztelen halad végig egy erdő előtti nagyobbfajta tisztáson. Az alacsony alkimista, aki meglepő módon immár polgármester is, egyáltalán nem néz ki felnőtt férfinak, vagy vérfarkasnak, inkább olyannak, mint, aki megállt a fejlődésben. Maximum húsz évesnek tűnik, fekete haja emosan a szemébe lóg, pedig a professzornak még mindig nincs arról fogalma milyen népcsoportra emlékezteti az embereket... Nagy, kugli szemei vannak, amiket ráadásul vastagon kihúzott szemceruzával, talárt visel, feketét, ami alatt egy fekete farmernadrág díszeleg. Felsőt nem húzott, elő-elő villan meztelen felsőteste a talárból, bőre fehér, mintha egyenesen vámpír volna. A férfi tehát inkább kinéz fiúnak, egy emo fiúnak ráadásul, fehér a bőre, mint egy vámpírnak, de néha a látszat csalhat. Sitka esetében biztosan. Éhes már, ma esti tervei a következők: átváltozik és elejt néhány nagy vadat, több kell neki, mert egy a fél fogára sem elég, meg aztán vinne haza is, egyrészt magának tartalékba, másrészt terhes kedvesének, aki az ő félvér gyerekét várja, ezért éhezi a húst is. Az erdő szélén aztán megtorpan Sitka, hatalmas farkassá szokott változni, egy borzalmas, három méteres, fekete szörnyeteggé, ifjabb korában ugyanis alfa hím volt és nagy farkas csordákat vezetett vámpírok elleni ádáz háborúkba. Néha olyan, mintha kettős énje lenne, hiszen farkasként egyáltalán nem az a kedves, szeretni való, félénk tudós, aki általában szokott lenni. Szerencsére ezer év már megtanította arra, hogyan kontrollálja félelmetes farkas energiáit. Megáll tehát az erdő szélén és oldozni kezdi nadrágja szíját, hogy csak a talár legyen rajta, hisz ruháit átváltozáskor rendszerint szét szokta tépni. Most éhes, nem figyel arra, hogy esetleg ember ólálkodhat a közelben, sőt kifejezetten élvezi, hogy most nem kell diákokra vigyáznia. Régen, karvezetőként az ő feladata volt a Dexternon körüli erdő átpásztázása, minden éjjel, hogy valami meg ne támadja a diákokat. Ez azonban a vérfarkasok erdeje, így meg sem fordul a fejében, hogy errefelé lézengne bárki, aki nem ugyan olyan, mint ők.
Hosszú, fárasztó és bánatos bolyongás után, egy furcsa fiú érkezik az erdő felől, illetve az hogy érkezik enyhe túlzás. Egyik fától esik a másikig, kimerültsége ereje határára sodorja amúgy sem hatalmas állóképességét, és szemmel látható hogy már csak a jólélek és az adrenalin, hogy menni kell, tartják talpon. A sötét, kietlen erdő mintha végtelen és örök lenne körülötte de észre sem veszi, ahogy magán kívül botlakozik előre, és egyre inkább hatalmába keríti a félelem, hogy hová is keveredett. Fáradt és zavart elméjébe eljut a látvány, a soha nem látott erdő képe, ami nem is hasonlít arra, ami wilian környékén van, azt megjárta már párszor, és nincsenek jó emlékei azzal kapcsolatban sem.
Szaggatott tempóban halad, érintve minden létező fát az erdőben és végül átesik valamin. Felkel, és tovább megy, lehorzsolt térdekkel, amúgy is szaggatott farmere még inkább koszos lesz és tépett, egyszerű zöld-fekete valaha elegáns inge, most foltosan, és tépetten lóg rajta, nyaklánca, ami egy aprócska fehér gyöngyszem, ide-oda himbálózik, ahogy halad előre, cipője átázott orrára levelek tapadnak, haja kócosan mered szét, a rendezett lófarok már régi álom. Nagy őzbarna, riadt szemei a sötétséget pásztázzák, de már azt sem fogja fel ami előtte van, így minden probléma nélkül esik át egy nagy szőrös valamin, ami szuszog, és olyan mintha élő lenne. A földön heverve nézi meg miben esett el, és hatalmasra kerekednek a szemei. - Istenem....Will...ne... te nem, nem lehetsz itt...kérlek...én nem akartam... - kezd el összefüggéstelenül beszélni, és Sitka már tudhatja, nem őt látja, hanem valami mást, valami mást. Kim fejében képek villanak fel, egy vörös hajú fiúról[/b], aki arcán kegyetlen mosollyal közelít hozzá, egy másik kép, egy kitömött farkasról, ami sárga szemeivel és kitátott pofájával mered rá, miközben mögötte William vigyorog. - Will...ne... - kezdi újra, és távolabb mászik a farkastól, hátha az úgy dönt nem lesz belőle vacsora. - Nem akarom... - suttogja, leginkább a faleveleknek.
Nekirugaszkodik és! Egy hatalmas három méter magas vérfarkas prüszköl az avarba, hatalmas kutya alakjában, akkora, mint egy nagyobb tanterem. Szerencsére itt ez annyira nem szembetűnő. A kis emo kinézetű tanár helyén a veszélyes alfa azonnal vad vonyításba kezd, rituálisan megugatja a holdat. Csak pár szökkenést halad ezután előre, ugyanis valami hirtelen belé ütközik. Éppen lekuporodott, hogy egy nagyobb métereket átszelő ugrással vesse rá magát valami élőre és ragadja torkon, de szerencsére éppen az élő rontott neki, egy diák méghozzá, így Sitka sem elrugaszkodni, sem támadni nem tudott. A nagy üvöltésből sem lesz semmi, felülkerekedik benne a pedagógus, hiszen ősfarkas, tökéletesen tudja szabályozni ép és farkas elméjét. Azonnal visszaváltozik, mivel transzformáció tanár és professzor volt világ életében, több száz évekig kicsit nagyon ért az átváltoztatásokhoz, ennek köszönhető, hogy falevelekből nagy, fekete anyagot varázsol pálca nélkül, miközben változik vissza emberi alakjába, mely anyag talárrá formálódik és a férfi meztelen testére omlik, ruha gyanánt. Sitka először azt hiszi a gyerek azért ennyire zavart, mert ő ijesztett rá véletlenül. De a Will szóra világossá válik számára, hogy a fiú keveri valakivel, vagy valamivel, arra tippel egy vérfarkassal. Kicsit megijed ő is, emberi formában általában teljesen másképp viselkedik, mint állatként, átfogja a fiút és közel hajol hozzá nagy, elkerekedett szemeivel. - Mi a baj fiam, fiam, jól érzi magát? Néha magáz, néha tegez, ez az egyik sajátossága, ahogy a diákok arcába való hajolás hatalmasra tágult szemekkel, szintén. A fiú mászik is előle, látja, hogy meg van zavarodva, óvatosan utána nyúl. - Semmi baj, semmi baj, én egy professzor vagyok, polgármester. Jut eszébe, hogy hála istennek már nem tanár. Igyekszik óvatosan megfogni a fiút, először ő maga is ijedt, de hamar felismeri, hogy a másiknak nagyobb szüksége van most a bátorságra. - Sitka Greed a nevem, kerget valaki? Nem nagyon érti, de megpróbálja szépen leültetni, jobbjával átfogni a vállát.
Vendég
Tárgy: Re: Vérfarkasok erdeje Vas. Nov. 25, 2012 12:08 am
Nem tudja hol van, és mi folyik körülötte, és hirtelen még a farkas is eltűnik valahová, egy fekete felleg marad csak nyomában. Talán csak képzelődött volna? Hogy tűnhet el egy farkas csak úgy, nyom nélkül? Ezt sosem tanítottál sehol. Fáradtan térdel fel a leveleken, hogy a szörnyű rémképet elűzze magától, és tudatában sincs, hogy lázas. Hiszen az lehet, ha már olyasmiket lát amiket nem kellene, főleg hogy Will, Anor az egész Leaderes história feldereng előtte. Fejéhez emeli a kezét, és hidegnek érzi, mindenét hidegnek érzi, fázik egy kicsit, vagy melege van?
Egy hang szólal meg, nem farkasüvöltés, és nem is Will hangja, a fiú odakapja nagy őzbarna szemeit, riadtan tekint az idegen férfira, akinek kicsit emos beütése van, de őt a külsőség nem szokta érdekelni. A kimeredő szempár barátságos fénnyel tekint felé, nem úgy mint az a narancsszín szempár, ami olyan gyakran kísértette éjjelente. Lassan eljut az agyáig amit mond, tisztul a kép, egy biztos hang, egy hang amibe belekapaszkodhat. - Ssssz Szédülök, és...fáj - emeli fel a kezét ismét a fejéhez, próbálván közölni hogy iszonyú fejfájás és rémképek gyötrik. Aligha nem meghalna, ha most itt hagynák egyedül. - Ne- Nem. Will... maga nem... nem ő, Ő nincs itt... ugye? Uyge nincs? - pillant fel ismét a nagy, barátságos szemekbe, és szívszaggatóan reményteljes nézése még egy ördögöt is megtérítene egy pillanat alatt. Kezd megnyugodni, de még így is erősen remeg, mikor megérzi az erős kart. Ellenállás nélkül dől neki, annyira nincs ereje hogy tovább menjen, olyan jó lenne csak pihenni, és nem felkelni.
- Maga nem.. nem tanít az iskolában, nem ismerem magát - szólal meg csendesen, és kezd összefüggően beszélni, nem össze-vissza, és egyre kevésbé dadog, ahogy megnyugszik. Alaposabban megnézi a férfit, és eszébe sem jut, hogy ő lehet az a farkas, amiben átesett. Az egy három méteres szőrös szörnyeteg volt, nem egy kedves, megnyugtató hangú férfi. - Sitka? Nem, nem ismerem magát. Én Kim vagyok, Kim Kaguya és... és nem tudom hogy kerültem ide, és hol vagyok - közli kétségbeesetten a tényeket, amiket a legfontosabbnak vél. Nem tesz hozzá több mindent, de lassan erőt vesz rajta az ólmos fáradtság, sokat ment, eltévedt, félt és rettegett és még mindig Will rémképeit látta maga előtt. - Én... már... Vagyis most már senkim sincs - jegyzi meg elszoruló torokkal, ahogy eszébe jut szeretett nevelőanyja Suzenne halála, és Matt aki elzavarta az istépolyból, hogy ő nem foglalkozik vele. Aggódik-e érte valaki? Az iskolában keresik-e? Akaratlanul is könnyek öntik el a szemét.
Még mindig meg van lepve, hogy itt csak úgy felbukkant egy fiatal fiú és láthatóan nincs valami jól. Nem egészen érti mi baja, de láthatóan eltévedt és út közben talán megbetegedett? Mindenesetre a fejére mutogat. Sitka próbál kutatni elméjében egy fejfájás-csillapító növény után, a fiúnak csak bólogat, megpróbálja leültetni, nyugalmi állapotba helyezni. - Semmi baj, semmi, mindjárt szerzünk rá valamit, nyugodj meg szépen, lélegezz jó mélyeket. Közben varázsol, "invitonak" is hívják ezt a varázslatot, de Sitkának már nincs szüksége pálcára, vagy hangos szavakra a kakukkfű már úton van. - Nem, én Sitka vagyok, Will nincs itt Bizonygatja, simogatni kezdi a nyugtalan és ijedt fiú haját, először csak mutatóujja hegyével simít végig rajta, aztán a többi ujjával is, közben megérkezik a kakukkfű, egyenesen Sitka tenyerébe pottyan. Most nem húzott kesztyűt. - Tessék fiam, ezt tedd a nyelved alá Nyújtsa neki a növényt, ha még képes betuszkolni magától a szájába. Nem bánja, hogy neki dőlt, igyekszik stabilan tartani. - Én is voltam tanár, már nem tanítok, de sokáig tanítom Egyetemen is, aztán egy varázslóképzőben Meséli, érzi, hogy a fiú mágus, reméli ezzel kicsit megnyugtatja, a kakukkfű pedig csillapítsa egy kicsit a fejfájását. - Örvendek Kim, ez Nameless town, van itt iskola is, de alapvetően számkivetett hely, elszöktél valahonnan? Kérdezi, a következő kérdése talán éppen az lenne hol vannak a szülei, de ekkor a gyerek kinyögi, hogy most már senkije sincs, így pártfogoltja Sitka sűrű pislogásokba kezd. - Honnan jöttél fiam, fiam? Kérdezi, közben még simogatja, kicsit magához vonja, mikor látja, hogy Kim sírni készül. - Semmi baj, semmi baj, sírd csak ki magad. Tudja, hogy sokszor erre van szüksége az embernek, nos az ő válla tökéletesen alkalmas erre, ha Kim kitör, akkor óvóan átöleli a fiúcskát.
Lassan kezdi összekapni magát, és inkább csak csendesen remeg mint a nyárfalevél, és küszködik a rémképeivel és a kimerültséggel, de próbál koncentrálni és figyelni arra, mit beszél Sitka. Eljut a tudatáig, hogy valamiféle polgármesterrel akadt össze, de melyik város vezetője kószálna egyedül az erdőben ilyenkor? Megpróbálja követni az utasításokat, hogy mélyeket lélegezzen, kétszer még levegő után kapkodva hörög egy kicsit, de aztán sikerül úrrá lennie a légzésén, és mély levegőket vesz, aztán kifújja, van benne gyakorlata csak ma annyi minden történt vele, hogy csoda hogy még él egyáltalán.
- Akkor... akkor jó - bólogat a férfi szavaira, hogy nincs itt a vörös hajú démon, és nem is akar idejönni, mert akkor csúnya vége lenne szegénynek. Összébb húzza magán a szakadozott ingét, ami valaha elegáns volt, fázik. Eljutott a tudatáig hogy ez egy sötét hűvöskés erdő, és már érzi is a hideget, nem örül neki, de tudja hogy jó jel ha már a hőmérsékletet érzi. Gyógyítónak tanult eddig is, ragadt rá valami. - Kakukkfű? - kérdezi, de elveszi a növényt, és kicsit remegős kezekkel navigálja be a nyelve alá. Utálatos íze van, de tudja hogy használni fog, segít megnyugodni, és kitisztítja a fejét. Valahogy kicsit megnyugtatónak találja azt is, hogy az őt támasztó karból furcsa erő árad felé, nem egészen emberi de mintha nem is lenne ártó, olyan kellemes.
Figyel mit mesél a férfi, de nem tudja milyen egyetemről van szó, de jól esik hallania más hangját, mai emberi hang és nem az erdő susogása. - Namless Town? Az micsoda, és milyen iskola van itt? - kérdez vissza értetlenül, és már kicsit kitisztultabb szemekkel néz fel Sitka kimeredt szemeibe, őt nem zavarja, mert látja benne a jót, hogy kedves emberrel van dolga. - Nem, én... a nevelő anyám, Suzanne meghalt... és a barátja Matt, kiakadt és... elzavart... hogy ő nem... nem foglalkozik velem, én meg elszaladtam, és fogalmam sincs hogy kerültem ide, London közeléből - próbálja meg értelmesen kinyögni hogy mi a baja, és néhány kósza könnycseppet letöröl az arcáról, hogy ne lásson homályosan.
- Most fogalmam sincs hol vagyok, és mit fogok csinálni, vissza nem mehetek, nem is tudom hogyan tudnék visszatalálni... - szólal meg még csendesen, és érezhetően nyugodtabb a hangja, jót tett neki a kakukkfű is, meg az is, hogy a haját simogatják, az mindig beválik, szép haja van, csak most kicsit az is kócos, és koszos. Semmi ereje nincs, hogy lábra álljon, de a kakukkfüvet lassan kiköpi, ha túl sokáig marad a szájában, akkor már inkább nyugtató és méreg keverék lesz belőle. Ki is használja a felajánlott vállat, és ahogy eszébe jut az egész tortúra előtörnek belőle a könnyek, kicsit görcsösen kapaszkodik a férfibe de érezhetően szüksége van erre a fajta megnyugvásra. Zokogva adja át magát a gyásznak és fájdalomnak. Aztán lassan alább hagy a könnyzápor, és halványan derengve látja hogy a fekete anyag tiszta víz. Összekönnyezte. - Vi-vizes lett, miattam, bocsásson meg - szipogja halkan, és úgy érzi, képes lenne együltő helyében elaludni, itt ahol van.
Látott már összetört gyereket, Jamesra emlékezteti a fiú, bár ez utóbbit sokkal jobban ismerte, előtörnek belőle a pedagógia ösztönök, s mert hamarosan apa lesz az atyáskodás is előjön. Először csak próbálja megnyugtatni a gyereket, nem érti mi történt, de az a legegyszerűbb, ha ezt a pánikszerű viselkedést orvosolja először. Mikor már rendesen lélegzik tudja, hogy nagy baj nem lehet. Az valami, ami üldözhette bizonyára megunta a dolgot, Sitka legalábbis nem érzi idegen hatalmak ártó jelenlétét, a fickó egészen biztosan nincs itt. - Igen fiam, fiam, nyugodj meg szépen, lélegezz csak, úgy, jól csinálod. Ez a hely nem éppen leányálom, de nem akarja ijesztgetni a fiút, próbálja finoman tálalni hová is került. Szemei már nem guvadnak ki annyira, habár uriasan torkot köszörül, mikor megszólal. - Nagyon különleges város ez, ezernyi érdekes lény lakja, nem mind veszélytelen, ezért körültekintőnek kell lenni errefelé. Az iskola azonban biztonságos, egy nagyon kedves régi ismerősöm alapítja, költözteti ide a tanárokat nemsoká, Coraline Vértesi kisasszony Tudja, hogy elvált, meg hát olyan fiatal a nő, hogy lekisasszonyozza. Dolgoztak is együtt, jól ismeri. - Theatre of Illusions lesz az iskola neve valószínűleg, szerintem készséggel felvennének, ha szeretnéd. Magyarázza, Kimnek biztosan lenne helye az iskolában. Hallgatja aztán Kim homályos magyarázatát valamiféle halott nevelőanyáról és gonosz mostoháról, aki elzavarta. Megértően bólogat, ez igen kellemetlen, simogatja a fiú haját, erősen tartja a vállát, Londonon kicsit meghökken, ismét nagyra kerekednek festett szemei. - Nos ez nagyon jó kérdés, jó kérdés, London innen nagyon messze van, ha vissza szeretnél menni, természetesen szívesen visszaviszlek, ha egy rokonodhoz, ismerősödhöz kívánkoznál ne aggódj, felkutatjuk és biztonságban eljuttatlak hozzá. Ígéri biztatóan, Sitkás félmosolyt lövell gyámoltjára szája szegletéből. Biztatja is, hátha jobban megnyugszik, ha kisírja magát - Nyugodj meg, kitalálunk valamit. S a fiú valóban zokogni kezd, Sitka támogatóan átöleli, halkan duruzsol neki, a hátát simogatja. - Csss, semmi baj, semmi baj, sírd csak ki magad. Suttogja dallamosan a fiúcska fülébe, közben szorosan öleli, tudja, hogy most egy erős vállra van szüksége a gyereknek. Kicsit elmosolyodik, hogy szégyelli magát Kim a könnyei miatt. - Nem számít, de látom fáradt vagy, le kell feküdnöd, kicsit megnyugodnod és majd együtt kitalálunk valamit. Óvatosan feláll a srác mellől, az egyik fát zsubszkulccsá transzformálja, érdekes látvány, de nem tudja a fiú tud-e hoppanálni, az talán megrázóbb lenne neki, a fatörzsből egy kis fafarkas szobrocskát mímel, látható, ahogy magától átváltozik a szobrocska, majd varázserővel ruházza fel, s már kész is lesz a jármú. - Fogd meg Kim, elég csak a kisujjaddal. Közben átfogja a vállát, hisz ez is elég rázós utazás lesz.
Eljut a nyugalomig lassan, és hogy fokozatosan észre vegye, és felismerje maga körül a környezetét. Egy ismeretlen sötét erdőben van, a világ másik felén, a gondolatai szerint legalábbis. Inkább rejtélyes jó tevőjére sandít, és próbál rájönni, hogy miféle energiát érez belőle, mert van benn valami, ami olyan mint a varázsló, amilyen erő neki is van, de mégis valahogy egy kicsit más. Összeszedi magát, és már megy neki az egyenleted légzés, nincs itt nagy baj, csak a világa dőlt össze, amiben eddig élt. Követi az utasítást, lélegzik, nagy levegő, kicsit benntart, aztán kifúj. Hallgatja, mit mesél a férfi, egy idegen város, és rejtélyes, már nem hangzik jól, mintha Hell Citybe csöppent volna ismét, akarata ellenére. Bár oda Will rángatta.
- Különleges? Úgy érti veszélyes a magamfajta számára? - kérdez vissza, mert tudja hogy gyengébb az átlagnál, nem erős, csak a gyógyítások terén, de semmi támadó vagy védekező véna nincs benne, ezt sosem tudta megtanulni de Raisentől, se Hoshitól. A név sem mond neki semmit igazán, az ő igazgatóját nem így hívták. - Az én iskolám igazgatóját Alexander Wilfrednek hívták, és a Wilianba jártam, most lennék negyed éves... Nem ismerem ezt a Coreline nevű nőt - rázza a fejét, és fáradt hangja is tanúskodik róla, hogy egész nap ment, jószerével, nem állt meg sehol, csak kóválygott a világba, azért is került ide. Meglepve pislog a kikerekedő szemű férfire, nagyon messze? Mennyire messze? - Én... nem tudom hogyan kerültem ide, csak arra emlékszem hogy kirohantam a kórházból, és az erdőbe szaladtam, és itt kötöttem ki, a világ másik oldalán - tanácstalan arcot vág, de a javaslatra is csak ismét elkomorodik, szomorú szemekkel néz a férfire.
- Nincs élő rokonom. Fogalmam sincs kik az igazi szüleim, Suzanne nevelt már... nagyon kicsi koromtól, nem is emlékszem az anyámra. Apám sosem volt, Suzanne rokonairól meg semmit nem tudok, de ők nem ismernének meg engem... Talán, talán jó lenne meghalni, visszatérni az örök körforgásba, hátha a következő életem szerencsésebb lesz... - sóhajt fel elkeseredetten, azt sem tudja mit tegyen, egy idegen helyen, idegen emberek között. Amikor befejezi a lélekszaggató zokogást, kicsit jobban érzi magát, nem sokkal, de legalább már nem ólom nehéz a lelke, és szíve, persze ebben jótékonyan közrejátszik a kakukkfű is. - Én... igen, azt hiszem fáradt vagyok - ért egyet erőtlenül a férfivel, és érdeklődve figyeli ahogy zsupszkulcsot alkot, ismeri az utazásnak eme módját, bár nem szereti. Tulajdonképpen tudna hoppanálni, ha valaki elmagyarázná neki, hogyan is kell azt, valószínű így került ide is.
Érdekesnek találja hogy nem használ pálcát, pedig biztosan mágus, de úgy van vele, hogy a férfi biztos tapasztaltabb már nem is sejti hogy vagy 980 év különbség van közöttük, mivel ő most múlt el húsz éves. Biccent, és megragadja a kis szobrocskát, két ujjával ér hozzá, és hamarosan meg is érzi azt a bizonyos megránduló érzést, mintha egy hatalmas porszívó húzta volna magába.
Ophelia Autumn Greed
Faj :
Vámpír
Kor :
164
Családi állapot :
Házas
Születési idő :
1860. Jan. 01.
Hozzászólások száma :
27
Tárgy: Re: Vérfarkasok erdeje Pént. Aug. 02, 2013 9:26 pm
Sitka Heeeeeelp!o.o
*Nyár közepe van, alkonyodik. A vámpírok ilyenkor szeretnek előjönni, mikor a nap már eltűnt az égről és lassan a szürkeség feketeséggé változik. Most viszont még nincs teljesen sötét, pont kellemes. A levegő hőmérséklete is elviselhető már ilyenkorra, még ha egy vámpírt ez annyira nem is foglalkoztat. Ophelia éppen egy kis sétára indult, nem messze a házuktól. Friss leveőre vágyott és a lombok lágy szuszogására. Egy egyszerű fehér felsőt visel farmernadrággal és egy könnyed kis fekete kardigánnal. Szénfekete, hátközépig érő haját itt-ott felkapja a szél, ahogy a kardigán szélét. Szeret a természetben járni. Mélyen beszívja a friss levegőt és bal keze finoman az igencsak gömbölyded hasa alját támasztja, símogatja. Már bármikor jöhet a kicsi, ez a nem hétköznapi baba, aki félig vérfarkas-félig nemes vámpír lesz. Maga az orvos sem tudott sokat mondani a szülőknek, hiszen merőben rendhagyó ez a vemhesség. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tizenegyedik hónapban van most Ophelia. A doktor erre se tudott igen mit mondnai, hogy mikor jön a gyerek. Ezt csak ő maga tudhatja, a kis fickó. Sitka és Ophelia csak annyit tehetnek, hogy várnak. Addig fejlődik, ameddig fejlődnie kell, utána majd elkezdődik a vajúdás és világra jön. Éppen ezen tanakodik Mrs.Greed, hogy milyen is lesz ez a csecsemő? Tudja, hogy férje is aggódik kicsit, ami teljesen jogos. A nénje szerint egy szörnyszülött bestia, egy mutáns, egy hibrid torzszülött. Ophelia ennél azért optimistább, úgy gondolja érezné, ha baj lenne. És legyen bármilyen is, akkor is az anyja lesz és szeretni fogja.Akkor is, ha nem is fog "emberre" hasonlítani. Szeretni fogja és várja. Már nagyon várja. Mindenféle húsokat etetett vele a kis fickó, sok-sok nyers és sült húst. Egyes nemesek, ahogy a hallomásból Darklore-ék is, szoktak emberi húst fogyasztani, de Autumn-ék csak a vérüket itták. Na de ez a fickó nem csak vámpír, hanem egy erős vérfarkas is egyben, biztos ezért etetett az anyával annyi hús. Kajás a kisfickó. El is mosolyodik erre a gondolatra mikor furcsa érzése támad. Nem áll meg, annyira nem vészes. Olyan, mint mikor az ember belei csikarnak-ezt az érzést egy vámpír nem igen ismeri-, csak éppen kicsit följebb érzi. Megsímogatja a területen a pocakját és tovább elmélkedik jövendőbeli gyermekéről, amikor ismételten rátör az az érzés, de valamivel erősebben. Megáll. Várakozik. Figyel. Most először terhes, ráadásul ezzel a különös terhességgel magára maradt, a szakemberek mit sem érnek ebben az esetben. Az ő fickójuk ugyanis egy különleges kisfickó. Most már határozott fájdalom nyilal a méhébe. Kicsit olyan...mintha feszülne. Nem is, mintha zsibbadna, igen. Mint mikor sok apró hangya futkosik a végtagokon, mintha kaparásznák. Különös érzés és fájó. Talán ez már a vajúdás kezdete? Sajnos fogalma sincs és egy vámpír fájdalomküszöbe jóval magasabb is mint egy emberé. Megfordul, de még nem indul el. Vissza kéne mennie a házba, Sitkához, az ő szeretett férjéhez. Továbbra is érzi azt a furcsa kaparászás-szerű érzést odabent. Megteszi az első két lépést mikor is forróság árad szét az ágyékában. Egy vámpír jeges bőrén ez szokatlan érzékelés, bár Sitka vérfarkas, akik testhőmérséklete magasabb a halandókénál, ezért már hozzászokott. Még is...Valami folyni kezd a combjai között, lassan nedvesítve át a farmer belső oldalát. Oda pillant, úgy véli ez csak a magzatvíz lehet. Elkerekedik méregzöld szeme. Lassú hullámokban tör rá a kétségbeesés, ugyanis a nadrágja nem víztől sötétlik, hanem cuppanósan ragad a vértől. Nagyon megrémül, szinte pánikba esik, mert hát magzatvíz helyett miért vér jön belőle?! Felkapja a tekintetét, haza kell érnie, nincs olyan távol. Érzi, hogy a keze remegni kezd. Vajon a férje megérzi a vérszagot? A sokktól nem tudja megállapítani. Lépked még párat remegő lábbal, lassacskán, ugyanis az egyik percről a másikra olyan erősen kezdett görcsölni a hasa, mintha legalább egy tárat eresztettek volna a gyomrába automata fegyverből* - S-sitka.... *próbálja hívni a férfit, de a félelem ismét közbeszól és szinte lebénítja a hangszálait. Ezért kiálltás helyett lágy suttogás hagyja csak el a torkát, ami még jobban megrémíti. A vérfarkasoknak kitűnő hallása van, igen, ezzel vigasztalja magát. Csak meghallja! Az idegességtől elkezdenek patakzani véres könnyei, de tovább halad előre, még ha nagyon lassú tempóban is. Az anyai ösztön hajtja a lábait, mikor bomladozó elméje cserbenhagyná*
Vendég
Tárgy: Re: Vérfarkasok erdeje Szomb. Aug. 03, 2013 8:30 pm
Kezd beleunni az állandó varakozásba, pedig az idő nála nem probléma... Kitörő örömmel várta a gyereket, elkészítették már a babaszobát, ő szinte mindent beszerzett, még az óvintézkedéseket is megtette polgármesterként. Nem mintha maga is elhinné, hogy a baba veszélyes lehet, de sosem árt az óvatosság. De a baba nem jön és hiába mentek szakemberekhez, ők sem tudtak többet mondani, mint amit Sitka sejt, hogy különös fajából ítélve több időre van szüksége. Ebben egyeztek meg Oféliával, bár Sitka javasolta, hogy indítsák meg hamarabb a szülést, avatkozzanak bele 9 hónap után. Greednek volt ideje áttanulmányozni a világ mágia történelmet, de nem talált arra vonatkozó adatokat, hogy született-e már valaha fél vámpír fél farkas fajzat. Aggódik, természetesen, de tudja, hogy nem szoronghat éjt nap alá téve. Így ma is többi teendőjével is foglalkozott, néhány városbéli üggyel, egy kis kutatással. Felesége pihen, ő úgy tudja, estefelé Sitka is abbahagyja a munkát. Kitopog a konyhába, tagjai el vannak gémberedve, úgy fest mint egy pingvin. Teát akar csinálni nejének gyógynövényekből, szent meggyőződése, hogy ez segíteni fogja a babát, hogy minél előbb hagyja el anyja pocakját. Már délelőtt is itatott vele egy pohárral. Alkonyodik, most kell meginnia a másikat. Néhány ügyes mozdulat, Sitka megint transzformációs és egyéb mágiát használ, nem hajlandó kivárni a vízforralót, mikor valami furcsa szagot vél érezni a levegőben. Beleszimatol, aztán megrázza a fejét, biztosan csak képzelődött, leönti a teát. Amint kész indul is, varázslattal a megfelelő hőmérsékletűvé hűti, rak bele Oféliának vérrögöket is. Indul a nő szobájába. Udvariasságból kopogtat, mikor nem érkezik válasz sem gondol rögtön rosszra, azt hiszi felesége talán csak elaludt. Óvatosan benyit, de Ofélia nincs a hálóban. Sitka gyorsa lerakja a teát, alaposan megnézi az ágyat, összetúrja, majd a fürdőszobába rohan. A fürdőből aztán az egész házat bejárja, üres. Ekkor jut eszébe a szag, amire nem figyelt, hisz ember alakban az érzékei is sokkal kiforratlanabbak. Kirohan a ház elé, fülel, de beletelik néhány másodpercbe és akkor se nagyon hall semmit. A hirtelen ijedelem eltompítja a szaglását. Egy mozdulattal átváltozik, hatalmas farkas lesz belőle ismét, egy ugrással szel át métereket. Így már mindent érez, viszont nem esik pánikba, alig kell loholnia a szenvedő nőig. Sitka megtorpan, Ofélia talán még látja a hatalmas állatot, majd férje testének körvonalat, ahogy visszaváltozik. - Ofélia, tarts ki! Nyögi elfúló hangon, azonnal ölbe kapja a nőt, majd a fák leveleiből pillanatok alatt repülőszőnyeget transzformál bár jó sok manára van szüksége a művelethez mégiscsak ős alkimista... és a mana veszteség érdekli most a legkevésbé. Hirtelen nem is tudja haza vigye-e vagy valamilyen kórházba. Gondolt a zsubszkulcsra is, de nem tudja mi baja, talán épp elvetél a felesége, hisz akkor szoktak vérezni. A zsubszkulcs ránt, nem akarja nagyon mozgatni, a szőnyegre is óvatosan helyezi. - Semmi baj, semmi baj, adok neked vérzéscsillapító varázst. Ez teljesen alapvető gyógyító varázslat, ezzel még elboldogul, de tudja, hogy neki a bonyolultakhoz nincs elég szakmai tapasztalata. Szíve hangosan, szinte fájdalmasan dübörög mellkasában, riadtan szétnéz, ahogy felemelkednek a szőnyeggel. - Kórházba menjünk? Kibírod az utat, ha kandallón megyünk? Az is eléggé rángat, de zsubszkulcs talán jobban. Sitka hangja ijedt, de a szemei elszántak és bátrak nem akarja mutatni nejének azt a rettenetet, ami hirtelen megszállta. A vérzéscsillapító talán hatni fog, gondolni sem mer arra mi lehet a gyerekkel.
Ophelia Autumn Greed
Faj :
Vámpír
Kor :
164
Családi állapot :
Házas
Születési idő :
1860. Jan. 01.
Hozzászólások száma :
27
Tárgy: Re: Vérfarkasok erdeje Vas. Aug. 04, 2013 8:56 pm
*Görcsbe rándul a méhe és vér ömlik belőle. Hűvös, de a megszokottnál melegebb vér. Ophelia vére ennél hidegebb, ezért a magzatburokból jöhet. Csak nehogy a kicsiből! A gondolat még jobban ledermeszti. Gazella lábai megremegnek, de azért bír menni. A hasát fogja fájdalmasan, másik kezével meg símogatni próbálja, hátha segít valamin. Butaságnak tűnik, de úgy érzi, a kicsinek szüksége van a megnyugtatásra. Nem tudja miért, csak egyszerűen tudja, anyai ösztön. Halkan a férje nevét suttogja, hiába akarta ordítani, olyan iszonyatos sakál-kiálltással, túlvilágival, ahogy a vámpírok néha szokták. Mint a szörnyeteg. De csak elhaló suttogás szakad fel a torkából. Úgy érzi mindennek vége, legalább is az egyik fele ezt szajkózza. Elhomályosodik a tekintete, bíborba borul könnyeitől a táj, mikoris megpillantja azt a hatalmas fekete farkast, ami oly ismerős. Akit úgy szeret. És egyszeribben erős fuvallatként taglózza le a megnyugvás. Sóhajt egy nagyot és feszült, enyhe mosoly jelenik meg arcán. Hiszen nem is érhetné most nagyobb öröm, mint Sitka látványa. Oda akar menni hozzá, hogy a monumentális farkas nyakát átkarolhassa, érezhesse a bundája megnyugtató puhaságát és farkasszagát. De alig tesz pár lépést, férje visszaalakul és ott terem. Így is jó. Sitka mindig és bárhogy jó. A jobb kezét a férfi arcára teszi, a ballal azért alulról támassza a hasát, de a lábai ezen a ponton úgy érzi feladják. Sitka időben kapja kézbe és teszi a varázsolt repülőszőnyegre. Hát persze, mert az ő férje ilyet is tud, mert nagy alkimista és varázsló. Akire felnézhet. És aki vigyáz rá. Aki össze tartja meghasadt elméjének szilánkjait* - Azthiszem... *ennyit bír kipréselni magából, nem meri megmondani Sitkának, hogy fogalma sincs mit bír ki és mit nem. Vámpírként nagy a fájdalomküszöbe, emellett katona volt, most még is úgy tapossa el az anyatermészet egy ilyen természetes(?) folyamattal, akár egy óriás. Csakhogy ez nem akármilyen terhesség, nem olyan megszokott, a teste se volt rá felkészülve. Egy nemes vámpírnő szervezete egy olyan magzatra van csak felkészülve, ami egy másik vámpírtól származik. Még is, most egy teljsen váratlan jellegű-eredetű utódot kell táplálnia és kihordania. Most pedig...megszülnie. Ophelia sosem érzett ekkora fájdalmat, az, hogy szitává lőnék semmiség ehhez képest. Úgy érzi, mintha elevenen tépnék szét, bévülről. De elhatározza, hogy végigcsinálja. Meg akarja szülni ezt a gyereket, az ő kisfickóját, az egyetlen férfitől akinek tényleg számít valamit az életee és a személye, nem csak a fajából adódó szépsége. Így hát azt felel igen, kibírja és irány a kórház* - Kórház. *sajnos nem hiszi, hogy más ötletjobb lenne,-a görcsöktől tömören felel csupán-de valószínűleg történelmi pillanat lesz a kis hibrid születése. Férje nyakába kapaszkodik, közel akar lenni hozzá, éreznie kell, mivel ő a stabil pont az életében és a józan elméjében, egy megrendíthetetlen oszlop. Így hát hozzá bújik és várja azt, aminek jönnie kell*
*Haldokló falevelek, avar mindenütt, amerre a szem ellát. Beköszöntött az ősz és ezáltal az erdő haldoklása. Lassú hervadás, fonnyadás, de nem csak a természeté. A vérfarkasok erdeje ez, sárguló és vöröslő levelekkel, amik esőként hullanak alá. Nincs éjszaka, az csak később jön. Egy vámpír kuporog az egyik öreg fa tövében. Nagy részt takarásban. A széles törzs és a levelek szinte láthatatlanná teszik mozdulatlanságában. Csak ül ott, ücsörög, térdeit felhúzva, terepszínű nadrágban és fehér atlétatrikóban. Vértől szennyesen. A térdeit átkarolja, az arca elveszik a messzi tájban, ahogy üveges szemekkel mered maga elé, hollófekete haja enyhén kócosan és a szokottnál hosszabban teríti be a hátát és a felkarját. Alvadt már a vér, ami mocskolja. A lábait, a mellkasát. Úgy ül ott, mintha sosem lett volna másként. Pedig egykoron volt, más volt, minden más. Mikor az élet kis ideig nem tűnt rémálomnak. De túl szép volt ahhoz, hogy örök legyen*
Pletykák járnak a szélben, suttognak a madarak mindenfélét, és ezek még John fülét is elérik. Pedig sokan mondják, hogy túl zsírosak ahhoz, hogy bármi is bejusson oda. De ez mégis átért, és tennie is kell valami azért, akit a barátjának nevezhet. - Ejej, Rambogirl. Pedig amikor már azt gondolja az emb… vámpír, hogy kirángatnak abból a fekete veremből, amiben voltál, és családod lesz, a szokásos mézes-mázos marhasággal, szivárványokádással. Erre nesze, vissza minden. Hajaj, lesz dolgom, mire kipofozlak abból, amibe tuti, hogy belekerültél.- magának motyogott, meg az erdő lakóinak. Szájában cigi füstölgött, kezei a zsebeiben, és úgy járkált a fák között. Még végül megtalálta azt, akit kereset. Lassan sétált elé, és guggolt le vele szembe. - Hm… az első találkozásunkra emlékeztet. Nem akkor, amikor a suliban voltunk. Hanem amikor az erdőben elkaptál. Emlékszem, a nyakamat tapostad, majd amikor hagytál felállni, akkor se voltál kedvesebb. Nehezen hitted el, hogy nem érzek fájdalmat, még egy kést is belevágtál a vállamba.- nosztalgikusan elmosolyodott, miközben dörzsölni kezdte a vállát.- Ez volt az első alkalom. Igaz, utána még elég gyakran előkerült az, hogy bokszzsáknak néztél, és gyepáltál. Bár akkor még ember voltam, azóta kicsit sok minden változott. Bár nálam talán csak a hajam, és hogy a fogaim hegyesebbek, mint régen. De még mindig John vagyok, te pedig az én Rambogirlöm, vagy inkább Alice? Bár sose szerettem, amikor az voltál, inkább Oph.- mosolyogva kérdezte, és bár nem sok választ remélt, azért remélt.
*Csak ül, szobor-szerűen és mered maga elé. Pillája nem rebben, hiába guggol elé régi ismerőse. Átnéz a válla felett. Nem reagál arra, hogy a vállát dörzsölik, pedig Ophelia biztosan nem hagyna ilyesmit. Csak bámul, néz, de nem lát. Csak talán egy belső világ tükörfalait. Ahogy John hozzáér, a nyakában a töltényhüvely mecsillan fémesen. Tekintete továbbra is üvegesen csillog, pupillái halottak. Rigor Mortis. Viszont egy pillanatra mintha megrebbenne a tekintete. Alice. Erre a szóra. A fejében visszhangzik a mondat, eenyhe német akcentussal a szavak az anyanyelvén: "What's wrong Alice?" A szavakat félhangosan ki is mondja, enyhén,alig észrevehetően megráncolva a homlokát*
Valahogy sejtette, érezte a lelkében, hogy az a rohadt Alice lesz az, amire reagálni is fog Oph. Szeretné kiverni a csaj feléből ezt az egészet, de annyira ismeri, hogy ezzel bizony semmit se érne el. Fel kell húznia annyira, hogy visszatérjen abból a sötétségből, amiben leledzik, és kiverje a szart is Johnból. - My parents are gone. Így megy tovább? Igaz?- kérdezte mosolyogva, majd felállt és nézte az erdőt. - Valahogy mindig volt érzéked megtalálni azokat a helyeket, amik a szart is ki tudják zavarni az emberből, vámpírból. Bár nem nagyon zavar, valahogyan jobban zavar az, ahogy most vagy. Nem az a csaj vagy, akit ismertem. Ő kemény lenne, tudná, mit is kell csinálni. Nem magába roskadni. Erről szól az élet, kapjuk a pofonokat, és néha becsúszik egy simogatás is. De te katona vagy, mit szólnának a többiek, ha így látnának?- csevegő hangon kérdezte, majd elnyomta a cigit a saját karján, és messzire pöckölte.- Na és a rokonod… Olive… vagy valami ilyesmi a neve.- visszaguggolt Oph elé, és megfogta a vállait, majd legalább annyit mozdított rajta, hogy a szemébe nézhessen.- Szard le, ami történt, fáj. Fáj az élet, senki se mondta, hogy habos torta. A külseje lehet máz, de belül ott a szartöltelék. És én is itt vagyok. A barátod, mert az vagyok. Ezt te magad bizonyítottad be. Amikor elfogadtál, és sírva öleltél meg, vagy amikor a kést kaptam tőled, vagy éppen ezt a töltényt, amit azóta is a nyakamban hordok. Vagy amikor tanítottalak a mágiára. Kapaszkodj belém, ezekbe az emlékekbe. Az se zavar különösebben, ha a szart is kipofozod belőlem. Nem fáj, és bele se halhatok. De ha kell, én magam verlek addig, még nem ütsz vissza, és nem látom meg benned azt a csajt, akit kedvelek.- barátságos mosollyal az ajkán mondta ezt az egészet, de ha kell, akkor tényleg verekedni fog.
*Ücsörög tovább, mintha csak oda gyökerezett volna. Viszont elkezd valamelyest reagálni John szavaira. Zavartan felé rántja a fejét, aztán kétségbe esetten el. Viszont a szobor lassan mocorogni kezd, mint ami jégből volt és most olvadozik. Mindig ugyan az. Ha Alice bújik elő, ugyan azt kántálja körbe és körbe. Megpróbálja magát még kisebbre összehúzni, ami persze nem nagyon megy, karmaival a vállát kaparássza, véresre, cafatosra, de szemmel láthatóan nem foglalkozik a ténnyel, pedig Johnnal ellentétben nagyon is érez fájdalmat. Talán túl sokat. A cigielnyomást szörnyülködve szemléli, megint elfordul, a "katona" szó hallatán egy pillanatra megdermed motoszkálásában, de aztán csak a fejét kezdi maszírozni fél kézzel, mintha fájna. Ekkor guggol oda ismét Johnnie fiú és ragadja meg a vállait, amitől úgy rezzen össze, mint a nyárfalevél. Elkerekedő, hatalmas zöld szemekkel bámulja a monológ közben. Mikor azt mondja, hogy kapaszkodjon belé, mint aki szó szerint veszi, megmarkolja a két felkarját reszkető kézzel, görcsösen* - Töltény? *kérdezi szinte kislányos hangon és automatikusan a mellére pillant, ahol ott fityeg a cucc. Aztán ismét ismét John-ra, mintha egy pillanatra derengene valami, de aztán az elme sötét bugyraiban vész el* - Érzem a szagát....érzem...félek! Megint itt van...nem zárhat be megint! A Doktor! *A vérfarkasok negyede, ahol egykoron az alkimistával élt, az a negyed, ami a Blackthorn Asylum-nak ad otthont, neki, minden betegének, talán azoknak, akik nem betegek, de Blackthorn nem látja őket jó szívvel és a pszichiáternek*
- Igen, töltény. Az ott, ami a szép, nagy melleid közt van. Haj… régen is azt láttam meg elsőnek rajtad. Vagyis másodjára, elsőnek azt, amikor berontottál a terembe, rá az asztalra, majd végigcsúsztál rajta. Tényleg, nem fájt?- talán ha a közös emlékeikről beszél Ophnak, az is segít valamennyire. Bár lehet nem a melleiről kéne beszélni, de hát ha az volt Oph azon része, ami kiböki az ember szemét, utána meg a szép arca. De hát pasi, csak a mellet lesi. - Shhhhh…- leguggolt Oph elé, majd kiszabadítja a karjait, és átkarolta a vállait, és megölelte, gyengéden simogatni kezdte a fejét.- Nem kell félned, érezd az én illatomat helyette, nem zárhat be senki, csak az én karjaim zárhatnak ölelésbe. Nem kell tartanod a Doktortól, megvédelek tőle, erős a vérem, és erősek a támogatóim. Ha ártani akar neked, akkor a város vámpírurával kerül szembe, és talán Anyut is hívhatom. Elhiheted nekem, nem akarnak egy ezer éves vámpírral packázni, főleg aki egy fasza illuzionista vagy micsoda. Szerintem csak jók a drogjai, ennyi.- mondta mosolyogva, miközben már Oph hátát is gyengéden cirógatta.
*hallgat, mint a sír, de tekintetében valami, valahol mélyen meg-megrebben* - Fáj? *távoli a kérdés és mintha nem tudná mire gondol, talán csak a szófoszlányt kapta el a monológ sűrűjéből. Hagyja magát átkarolni és simogatni, de tudomást sem véve róla. Viszont aztán valami változik. "Az én illatomat", szövet üt a fejében é hirtelen megcsapja a vér émejítő illata, ami nem sebből patakzik, hanem a bőr vékony rétegén át kábít. Kissé megemeli a fejét üveges, tág szemeivel, majd pillái megrebegnek a közeli vérszagra. Ajkai enyhén elnyílnak egymástól, írisze a férfinyakon duzzadó erekre kóricál. A megjegyzés eszébe hozta, milyen régen evett utoljára...ki tudja mikor? Napok, hetek óra? A nemesek elég sokáig bírják vér nélkül, na de nem örökké. Főleg nem vért vesztettek. Alice elpárolog mint a kétely,de bizonyosan nem örökre. Az Ösztön-Én tér magához szunnyadó kábulatából. John egyszeriben csak érdes nyelv csusszanását érezheti az ádámcsutkáján. Eddig tartott az átállási-fázis. Egy torpedó gyorsaságával-mit sem hallva a további vigasztaló szavakból-löki a hátára, a sűrű fűbe Doe-t. Vállait acélmarokkal szögezve a földhöz a fűben térdelve, egyenesen a fickó nyakába döfve szemfogait-hacsak meg nem állítja időben. A mellei közül kicsusszanó töltényhüvely hidegen folyik láncával John torkába, aki ebből tán csak a pehely-súlyt érzékeli. Vér. Színrobbanásként tör az agyába, akár egy váza jelenése tele virágokkal vagy illatokkal. Rőt virágokkal és vörös illatokkal. "Az lehet, más semmi sem."*
Kezdőlap
Tárgy: Vérfarkasok erdeje 
