Plázaközpont

Luna & Nameless Fáraó

"És ha nem tudtad, most már tudod:
Vissza veszem a koronát!
Fel vagyok öltözve és még is meztelen
Látom, ami az enyém s elveszem!"
♕

Valami sötét suhan át a hatalmas fáraó arcán. Mint egy árny, mi ki tudja, mit is jelent valójában. Bombázó kék szemek, akár a cián, ami gyilkosan hatol az emberi szövetekbe és a még a lélekből is kiszippantja a levegőt!
Két perc fagyos csend telepszik a poros-dohos raktárteremre, amit salétrom sárga lámpa fénye fürdet. Végül a király megszólal.
- Félelem. A papok nem merték a testemet érinteni. Nem merték... levenni a maszkot, ami az arcomat fedte.
Kissé álmatagon emlékezik vissza, ki tudja, mennyire az évezredekkel ez előtt történtek kapcsán. A magyarázat csak ez lehet. Hiszen a fáraó jól tudja, érzi, hogy más volt, mint a többi uralkodó. Király a királyok között. Bár egyelőre még nincs tisztában vele, ez mit is jelent. De kideríti, ha addig él is! A hajadon pedig nehézkesen, de bele kezd a fámába, amitől csak még sötétebbé válnak a vakító szemek.
- Sírrablók! Aljas tolvajok... már az én időmben is ismeretesek voltak. Mikor egy ilyen banda vezérét kézre kerítették a katonáim, forró bitumennel öntöttem le elevenen a koponyáját, hogy ordítva főljön meg elevenen!
Mindezt a nép szeme láttára, hogy tudják, mi vár arra, aki királyok nyugalmát zavarja meg!
Ez az emlék egészen élénken él benne. Csupán kilétének rejtélyesebb mélységei és a neve az, ami oda veszett, mélyen, elméjének mocsarában.
Ahogy pedig a leány tovább vall, a fáraó keze ökölbe szorul.
- Még, hogy én... egy ék! Egy trófea!
Sziszeghetné, de inkább mennydörgi, és csupán Luna érintése az, ami enyhít a kedélyeken. Ez azonban nem változtat azon a döntésen, az ítéleten, ami a hölgyemény apját illeti. A végzet mindenkit elér. Előbb-utóbb. A dicséretre a képességeit illetően szélesen elmosolyodik, bár maga sem realizálja, nem természetes, hogy ennyire gyorsan, könnyen alkalmazkodik.
- Én vagyok A Fáraó. Isten, nem holmi férfiember.
Céloz ezzel arra, hogy magától értetődő, hogy a képességei is rendkívüliek. S még csak nem is sejti, mennyire fején találja a szöget a látszólag pökhendi megjegyzéssel.
- Különös lehet, ez a te Victoriusod.
Ennyit fűz a rettegett vámpírkirály legendájához, egyelőre megkímélve a kis boszorkányt saját rémuralmának tetteitől. Nem szeretné elijeszteni, kedvére volna, ha az ágyát melegíthetné.
- Királyok királya vagyok. Nagy hatalmú uralkodó.
Luna megszeppent kérdésére ennyivel felel, kiszélesedik mosolya, nyeregben érzi magát és abban is van, vitathatatlan. De hogy mire céloz ezzel a burkolt, még is nyílt megjegyzéssel, az jelenleg még titok marad. Az viszont nem, hogy nem csupán közhelynek szánja, amit kijelentett.
- Akkor szólíts így.
Erősíti meg az Ahmes név használatát és elégedetten szemléli, ahogy a fiatal nő végig méri.
- Az éretté válás ünneplése, ilyen szokás nálunk is volt. Ha eléri a kort és kiállja a próbát, méltóvá válik az ember.
Reagál az ikonikus, 16.születésnap kapcsán. Azonban nem hagyja szótlan a boszorka megjegyzését az öreganyját illetően.
- Egy bestiát? Valódi szörnyeteget?
Faggatja őt, hiszen ez igazán nem hétköznapi történet, ahogy maga a kis Holdacskája sem az. A miss azonban hallgataggá válik, így a férfi nem erőlteti tovább a témát. Talán később.
Ekkor kilépnek a sötét, alagsori helységből a fényre, a felszínre. A fáraó deréktól felfelé fedetlen, csupán lábait fedik a szűkre csavart gyolcsleplek.  Még is, egy ilyen különös és különleges városban senkinek sem szúr szemet ez az "öltözék", legalább is egyelőre. Beszállnak a kocsiba s az rabul ejti az uralkodót, a benne lakozó férfit.
- Régen? Nocsak, csodálatos!
Szemléli itt-ott, körbe pásztázva a valószínűtlenül kék íriszeit az autó belső terén, a karosszérián és az elektronikai elemeken.
- Flört? Ez mit jelent?
Persze a szövegkörnyezetből megérti, szánt szándékkal kérdezgeti a vöröskét, cseppet sem zavartatva magát, hogy Belle unokája morcoskodik.
- De nekem nem kellenek azok a nők. Nekem te kellesz.
Olyan lazán vágja ezt rá, némi fáziskéséssel a lány szemébe meredve, hogy arra csak egy valódi uralkodó vénával megáldott király képes. Egy felkent fáraó. Olyan erő és férfiasság sugárzik belőle, ami szinte kiveszett a modern kor pasasaiból. De talán régen sem volt ez másként és nem hiába Ahmes volt az úr és nem a többi szerezte meg ezt a titulust. Ehhez mintha nem lett volna elég pusztán a születés joga. A fáraónak bizonyítania kellett, újra és újra. Hogy méltó. Hogy elég erős. Hogy felette áll népének, közel az égi istenekhez. A karamell bőrű fiatalemberre nézve pedig senki sem kételkedik egy percig sem, hogy játszi könnyedséggel teljesítette ezeket a próbatételeket.
Csak hamar elérnek a plázába, ahol a fickó csak ámul és bámul, szemmel láthatóan kedvére való ez a sok csillogás és az újdonság izgalma. Luna pedig karon ragadja és be hurcolja az első boltba. Nem dorgálja meg a lányt közvetlenségéért, tetszik neki, hogy ennyiszer hozzá ér. Szemrevalónak tartja.
- Ez elég szűknek tűnik...
Mondja rögtön, ahogy a boxert a máguslány a kezébe nyomja. Bele sem gondolva, hogy ez a megjegyzés esetleg vastagon zavarba hozza a nőtársaságát.
- Oh, kedvemre való lenne, ha te öltöztetnél!
Vágja rá, kidugva a fejét a próbafülkéből.