Tárgy: Arany Pillangók Tisztása Szomb. Dec. 01, 2012 7:41 pm
Arany Pillangók Tisztása
A sötét és veszélyekkel teli Elvarázsolt Erdő közepén található ez a tisztás,ami szebb és lenyűgözőbb,mi bármi más: Amerre a szem ellát,arany színű s arany csillámot szóró,világító pillangók hemzsegnek,röpdösnek. Még a fű is aranyozott a csillámportól. S néha a pillangó-rengetegben egy aranyhajú boszorkány tűnik fel,de még soha senkinek nem sikerült beszélnie vel,talán csak puszta délibáb.
"(This hope) Falling towards hell, (is it a sin?) these golden butterflies dipped their wings in how many sins?"
*April White úgy döntött ezen a szép, cseppet sem hideg délelőttön elmegy sétállni. Egy vékony fehér blúzt és egy bőrszoknyát vesz fel, megindul. A kedve jó, szeret a természetben sétállni, még ha az új dolgoktól-és minden mástól-fél is, még is bemegy a híres Grimm erdőbe, mert azért még is csak fogalom a hely! Persze nem jut el a tudatáig a pórul járt Piroska és a többi hasonló sorsú mesehős, akik igaz történetekből születtek. Amint halad, a lombkoronán átsüt a nap, minden szép és jó, mi baj történhetne? Egyszer csak, elér egy tisztáshoz. Teljesen lenyűgözi a látvány, hiszen aranyszín pillangók repkednek vidáman. Ó, ha tudná hogy a cseppet sem jószndékú Arany Boszorkány teremtményei, nem lenne ilyen boldog. (Szerencsére a banyát évszázadok óta senki sem látta)*
Délelőtt, délután este, oly keveset mondanak már eme napszakok a férfi számára, aki éppen az átmeneti lakását hagyja el, hogy tovább keressen valamit, ebben az elátkozott kis erdőben, hiszen tudja hogy valamerre erre lehet a Kulcs. Az, amit olyan nagyon keres és amiben biztos hogy idő kérdése csak hogy meglelje. Hiszen ideje van, nagyon is sok. Fekete nadrág, és vérvörös ing, fekete kabáttal, és elegáns férfi csizma amit visel. Hosszú fekete haja, mint a holló tolla, fényes, kékes árnyalatban játszik a napfénytől, és az erdőn átvágva a Pillangók tisztására indul, hiszen ott hagyta abba a keresést legutóbb, és ott véli megtalálni amit akar. Ám bár nincs egyedül. Éppen ahogy fel emel a földről, a virágok közül egy régi gyűrűt, vagyis annak a vázát észrevesz egy alakot, egy emberi nőt, gyereket szinte. Kiegyenesedik, és felé néz, féloldalasan, a kék szemét, a szebbiket láthatja, a másikat még nem. - Halandó.... - száll a széllel, mély hangjának morranása.
*Önfeledten kémleli a tájat, a levegőben röppenő arany pillangókat bámulja mint egy kislány, arcán széles mosollyal és őszinte boldogsággal. Olyan ártatlan, olyan tiszta. Most elfelejti a világot és a terheket amik a vállára és a szívére nehezednek, most csak a szépet látja. Ameddig egy félelmetes, dörmögő hang meg nem szólítja. Rettentően megijed, ez látszik is rajta. Hirtelen lefagy baba arcáról a mosoly és kifut belőle a vér. A bal kezével a mellkasához kap, a szíve kihagyott egyet mikor a hang megszólította majd egy hatalmas dobbannással próbálta kompenzálni a kimaradást. Szabályosan érezte, szinte fájt. Rögtön észreveszi a férfit, mikor elszakítja tekintetét a lepkéktől* - M-megijesztett... *ennyit tud kinyögni egy nagy nyelés kíséretében, a szíve hevesen ver, mintha kalapálnának a mellkasában. De vajon honnan toppant ide ez az idegen? Észre se vette...ez megrémíti, ahogy a külseje is. Nagyon sötét...és...az a nagyon világos kék szem, a saját sötétkék szemeivel ellentétes. És az az arcél, annyira szép....hogy az frusztráló. Arca kétségbeesett. Sajnos a lába földbe gyökerezett*
Lucien de Lioncurt
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
36
Tárgy: Re: Arany Pillangók Tisztása Vas. Jan. 05, 2014 12:01 am
A rétecske közepén áll, már meglelte amit keresett ma, és menni készült, mikor megjelent April, talán rosszakor rossz helyre és Lucien látja hogy kis híján a frászt hozta, eme törékeny gyermekre, lassú, kellemetlenkedő kis mosolyra húzódnak telt vonzó ajkai. Hiszen lehet is az, volt kitől örököljön, igaz a lányka eddig még csak profilból láthatta. De lesz ez még így sem. Közelebb lép, sötét veszedelemként lépdel, lassan, felverve a pillangókat, és egyet a tenyerébe fog, nem bántja, csak éppen nem ereszti szabadon. - Mit keres egy halandó ezen az elvarázsolt tisztáson, mondd? - kérdez ismét, és April felé nyújtja a kezét, és kiengedi a pillangót, aki mit sem fogott fel ebből, és vidáman reppen tova, a tétova kisasszonyka felé. - Megijesztettelek volna? Meglehet - ért egyet és halad, szinte suhan a virágok között, amikről újabb szárnyas kis lények reppennek fel, és teljes arccal fordul April felé. Láthatja a szemét, a vöröset, A Szemet. Ami csak egy valakire jellemző. Egészen közel mát, két lépés választja el a lánykától, és kinyújtja a kezét, a jéghideg tenyér, szinte lágyan simul az ijedt kis arcra. - Mágus vagy úgy-e? Szeretném ha elmondanál nekem pár dolgot, nem esik bántódásod, ne remegj... - mosolyodik el hidegen, semmi őszinteség nincs benne, mégis egy gesztusnak szánja, hiszen erőszakkal is elveheti amit tudni akar, mégis inkább az emberi utat választaná ha lehet.
April White
Faj :
Mágus
Családi állapot :
Hajadon
Hozzászólások száma :
47
Tartózkodási hely :
Nameless town
Tárgy: Re: Arany Pillangók Tisztása Vas. Jan. 05, 2014 9:40 am
*összerezzen, az idegen ferfi közeledni kezd, de ő moccani se tud. a telt ajkak csabítóak, még is fél. April túlságosan lassú ahhoz, hogy összerakja, ez csak egyet jelenthet: Vámpír* - A szeme... *kicsúszik a száján, nem akarta hangosan mondani, telt ajkai elé kap, de nincs mit tenni. Az a szörnyű szem... Ahogy a foglyul ejtett lepkét nézi a vasmarokban, tudat alatt saját magára asszociál. Édes Istenem, mit fog tenni velem ez a férfi?! Nem mer szólni, hogy engedje el, mert ha a por lemegy a szárnyáról meghal. Csak holnaz alakra néz, hol a marokra* - Ez...ez a Grimm negyed. *nyel egy nagyot és bárányka szemeivel fájdalmasan néz* - Csak...sétálltam. Friss levegő...szépek...a lepkék. Sose láttam....ilyen lepkéket. *nyögi elfúló hangon, a vér visszaszökik barackszín arcába. Ahogy az alak még közelebb lép és az arcához ér, összerezzen, szemét összeszorítja, kellemetlen. Mintha márványszobor súrolta volna. Hátrál egy lépsést majd kettőtt is sikerül és egyre jobban retteg. Kezeit mellkasáhoznszorítja* - Boszorkány vagyok. A White családból. *meglepődik hoygy ezt egyben ki tudja nyögni. A White család a jó/fehér máguscsaládok között az egyik legismertebb. Nagy, erős varázslók. Kár hogy April a fekete bárány etéren, elég csak rá nézni* - Mit akar tőlem?! Nem tudok semmit.. *esetlenkedik. Egymaga van. Nincs itt Eddie, Eddie Grimm. Nincs itt a bátyja. Senki aki megvédhetné ettől a szörnyetegtől. Merthogy az, ezt egészen biztosan érzi*
Mint fekete felleg a cián kék égen, veszedelem a békeidőben úgy suhan, kecses, embertelenül sima léptekkel a lány felé, nem foglalkozik azzal hogy mennyire fél, érzi ó igen, orrába kellemes bizsergést kelt a mágus lány félelme, szinte szemfog zsibbasztóan kívánja még, de képes visszafogni. A szeme, az előbb említett szeme megvillan, a vörös és a kék játéka egyszerre, hiszen... Csak Neki van ilyen színű szeme, Lucien szeme a Jel, ami figyelmezteti a vele szemben állókat, hogy nem csak egy nagyöreg, hanem több annál. - Mi van a szememmel? Talán ismerős, emlékeztet valakire? Valamire? - súgja a szavakat, de még így is tökéletesen hallható az emberi fül számára, ami olyan rossz, olyan gyönge az ő éles hallásához képes. Éppen csak a lány kósza gondolatait nem hallja meg, de nem is kell, hiszen a szemébe van írva minden rettegés, és félelem. Minden ami halandó lelkét nyomja, és Lucien mindent akar egyszerre, az egésze lényét felfalná, ha nem vágyna még jobban a válaszokra. Olyan válaszokra, amiket Apriltől remél. A lepkével tökéletesen illusztrálta a lány helyzetét, bármikor képes lenne szemrebbenés nélkül összeroppantani. - Úgy bizony. Én pedig túl régóta járom már ezt a világot hogy bármiféle varázsló vagy vérfarkas veszedelmet jelentsen rám nézve - válaszol, hiszen oly vén már ő, igazán nem kell ezek miatt aggodalmaskodnia. - Valóban szépek, csak nem annyira mint te magad, az ártatlanságot messziről érződik White boszorkány... - dorombolja lágyan, mint amikor a farkas ígéri meg a reszkető báránynak hogy nem fog fájni. A tökéletes hazugság mintája lehetne ezzel a hangszínnel, ami bekúszik a bőr alá, és az idegeken simít végig szinte. - Ó dehogynem kedvesem, dehogynem. Válaszolj a kérdéseimre kis boszorkány, és sértetlenül engedlek el, de ha elfutsz előlem... - villan meg a szem az a rémes szem, és elmosolyodik. - Mesélj nekem egy régi boszorkány családról. egy nőről akarok mesét hallani, Xenia, a neve... a Király személyéhez köthető a történet.... - akarja tudni az anyja történetét.
Az elemi rettenet az, ami a kislányos arcra kiül. Hatalmasra tágulnak a bársonykék szemek, száradnak ki a telt ajkak, úgy repedezve meg a szörnyeteg láttán ahogy az elméje rogyadozik a látványtól. Érzi, akár a védtelen őz az erdőben, hogy közeleg a ragadozó, a Gonosz. Ösztönösen. Csak a fejét rázza a kérdésre a szörnyű íriszt illetően, de egyúttal képtelen evenni a szemét róla. Mint valami sötét, bűvös kör, ami megbambonáz és kényszerít. Tudja, hogy nem szabadna, még sem tudja elvenni a tekintetét. Minden másodperccel apróbbnak érzi magát.
- Nem....de....félek tőle.
Fájdalmas sóhajként szakadnak fel belőle a szavak, a beismerés, mert képtelen parancsolni nekik. Ahogy Lucien közeelít, úgy hátrálna, végre képes emelni földbegyökerezett lábait, de egyúttal hátra is esik a fűben. Onnan pillant fel a fölé magasodó rémségre. Amiket mond...patakban kezdenek folyni a könnyei, de nem hüppög vagy hisztizik, egyszerűen ez az a pillanat amikor az idegek szép lassan mondják fel a szolgálatot és nem tudunk parancsolni ilyesminek. Úgy érzi ez a nap az utolsó az életéből. És nincs itt senki, senki akit szeret vagy aki megvédhetné. Magára maradt.
- Kérem, ne mondjon nekem ilyeneket....csak...hagyjon elmenni....
Elfúló a hang, amit hallatt, de többre nem telik. Egy pillanatra az arcába szökik a vér a bókoktól, de megpróbál uralkodni magán. Sokszor mondanak szép dolgokat neki idegen férfiak, Erik, a bátyja ha jelen van mindig ellátja a bajukat, más időkre pedig óva intette már a hugát a hamiska férfi tekintetektől.
- N-nem tudom miért kéne tudnom a válaszokat....nem.....tudok elfutni....
Ismét egy adag könnyfolyó áramlik ki csillogó szemeiből, immáron a blúzát áztatja. Megérinti a bokáját a földön ülve, ha Lucien oda néz, láthatja, hogy magas sarkú cipő van rajta, ezért ha akarna se tudna futni. Nem beszélve arról, hogy a kétszemű vámpír, amit még mindig nem tudatosított a fiatal máguslány. Aztán viszont, a kérdésre érdeklődő lesz a tekintete, mintha valami derengene, felcsillanna az elméje mélyén, amin maga is meglepődik. Most először tudja elvenni a tekintetét az úrról, pillog a messzeségbe ahogy gondolkodni próbál, merthogy teljesen belefeledkezik a kérdésbe. Pontosabban abba, hogy ő, a butácska lány, a család fekete báránya, aki sose volt egy észlény, most még is-talán a stressz nyomására?-képes visszaemlékezni olyas valamire, amit már nagyon régen olvashatott és csak futólag.
- Xenia....Davilish? Demeter lánya?
Kérdően pillant fel a titokzatos férfire, pillog egy kicsit, aztán részletezi a dolgot még mielőtt az idegen megharagszik. Hiszen úgy is csak egy Xenia ugrik be neki.
- Ő...egy nagyhatalmú boszorkány volt. Sok-sok idővel ezelőtt...a fáraók kora előtt. Akkor, amikor még a fajok klánokba voltak csoportosulva és mindnek egy-egy vezetője volt. Alakult egy szövetség, a fajok nem voltak egymás ellenségei, béke volt. Kevesen voltak akik ellenszegültek, ők bújkáltak, a mágusok közül ők azok, akiket ma fekete mágusoknak hívunk. Xenia bátyja is egy volt a felkelők közül, de...a nevére már nem emlékszem. Az ő apjuk volt Demeter, a Nagyhatalmú. Idős varázsló volt, nagyon öreg, nagyszakállú mint a mesékben. Ő volt a mágusok klánvezére. De rajtuk kívül még ott voltak a koboldok, La Olla vezetésével, az amazonok, a vérfarasok, a...tündékben nem vagyok biztos, de volt még egy klán....
Ismét eltűnődik, erősen töri a fejét, aztán megint felnéz Lucienre, a téma hevében már nem is retteg annyira, most azzal van elfoglalva hogy talán még sem olyan selejtes a memóriája mint hitte és ez felvillanyozza.
- Igen, megvan! A vámpírok! És a démonok....nem tudom ők tényleg démonok voltak-e, Raphael volt a vezetőjük azthiszem, az ő barátja volt a vámpírok vezére. Hogy is hívták? Valami....köze volt a sikerességhez vagy a győzelemhez....állítólag azért, mert sosem vesztett egy csatában sem. Viszont valami véres módon került a posztjára, mert megölte az apját. És ő...nem emlékszem hogyan vagy miért, de miután rengeteg nőt és jegyesjelöltet leölt a vámpírok közül, végül...elvette Xeniát. Aki az apja halála után a mágusok vezére lett. De nem volt király, semilyen királyra nem emlékszem, vezérek voltak és együtt uralkodtak, ebben egészen biztos vagyok.
Utólag kicsit megrezzen, ismét felméri a helyzetét és hogy miket mondott. De ha egyszer ez az igaz...legalább is így emlékszik.
Lucient, a ragadozót az éjszakában nem hatja meg olyasmi mint egy szép szempár bár el kell ismernie April nem fest rosszul, noha gyermek még, nagyon is, emberi mércékkel nézve. Nem fordítja el a tekintetét a lánykáról, fogva tartja vele, megbabonázza szinte, ahogy az elemi gonoszság tükröződik a bíbor íriszben, míg a kék szem csak hűvös nyugalmat ígér, és a fagyot. Fagyott élet, és jeges szív tükröződik a kék szemben ahogy közelít. - ÉS ez helyénvaló kis boszorkány. Az lenne a furcsa ha nem félnél tőlem, de mint mondtam nem foglak bántani ha szépen válaszolsz nekem - és bár nem úgy tűnhet, mint aki szavatartó, de mégis az, hiszen a vámpíroknak kevés értékük marad meg a haláluk után, így az adott szavához mindig is tartotta magát. Aurora volt a kivétel. Látja hogy April hátrál, de nem sokáig hiszen megbotlik, és mint a gyönge őzgida borul a puha virágok közé, ahol oly morbidul hat a férfi jelenléte, túlságosan sötét jelenség egy ilyen csodálatos helyhez, mint ez a tisztás. Halovány mosoly a fehér élettelen ajkakon. - Hagylak elmenni, mihelyst megkaptam a válaszokat. Te is hamarabb szabadulsz ha válaszolsz kis boszorkány... - dorombolja szinte mély, nem evilági hangon, de hát nem tagadja meg hogy micsoda ő, vámpípr, és ez a szép állapot már nagyon nagyon régóta tart. Hiszen nevét még az Apjától kapta. Lepillant a magassarkú szandálokra, de kicsit sem tudja átérezni a lányka bánatát, hiszen nem őt nem érdekli mit visel, csak hogy megkapja amit akar. Guggol mellette, tőle nem messze mint valami fekete farkas és csak néz, a kérdésre alig észrevehetően biccent, bár Demeterről nem hallott de valószínűleg az lesz az. - Igen, róla szeretnék mesét hallani - erősíti meg mély hangján, és jó időre elhallgat, hallgatja a mesélést, és nem is vág közbe. Csak mikor végez. - Victorius volt a király neve, és valóban vérrel alapozta meg az uralkodását, ezért emlegetik Bíbor Király néven - egészíti ki a lányka hiányos tudását ezzel a kis információval, és elgondolkodva simítja hátra hollószín haját, amin kékesen csillan meg az arany lepkék gyönge fénye. - Miért ment Xenia a vámpírhoz? Nő létére lehetett a mágusok vezére? - kérdez még hiszen ha az anyjáról van szó, akkor joga van tudni, tudnia kell, és ha már Victorius nem képes elmondani keresnie kellett valakit, aki elég nívós családból származik ahhoz, hogy ismerje a legendát és a mítoszokat amik a Királyt övezik.
*csak mered a szemekbe, nem tudja eldönteni melyik a rémesebb a kettő közül. A kijelentésekre nem felel, mikor az alak leguggol, egy percre se téveszti szem elől rettenetében. Nincs a kezén bilincs, még is meg van béklyózva, láthatatlan láncokkal* - Bíbor Király? Nem rémlik.... *feleli a kis rege után kurtán és rázza a fejét. Ez az idegen férfi egyre csak királyokat hajtogat, de April egészen biztos benne, hogy abban az időben nem volt királyság. Még csak alkotmányos monarchia sem. De nem meri többször mondani, hogy magára ne haragítsa a baljós szörnyeteget. Mert tudja hogy az. Érzi. Látja a szemében* - A bátyja sötét mágus lett, a rendszer ellensége, a mágusoknak pedig vezérre volt szükségük. Azthiszem...mindig is kitűnhetett. *picit hallgat, a másik kérdésen gondolkodik* - Fogalmam sincs...talán számításból. Az apja meghalt, a vámpír pedig erős vezetőnek minősülhetett. Hadvezér volt. Talán erre volt szükség abban a percben? A vámpírok szépek....lehet, hogy csak elcsábította Xéniát hogy hatalomhoz jusson, két klán vezérsége...mellette a többi, a kobolddal és a démonnal is jóban volt, erre emlékszem. *egyre furcsább neki ez az egész, nem érti miért érdekel bárkit is ennyi év távlatából ez a régi ügy*
Ő sem biztos benne, hogyha ember lenne, melyik színű szemétől félne jobban, a vöröstől, ami oly bíbor, mint apja szeme, vagy a jéghidegen fénylő kéktől, amibe egy csepp élet sincs. Mintha egyszerűen lélektelen jég lenne ott, ahol az érzelmeknek kellene tükröződniük. Neki egyszerűen semmi nincs ott. - Lehet hogy ez utána történt a vámpírok vezetője, az a férfi aki elcsábította Xeniát, később önkényesen a faj királya lett, mert ő az Első... - teszi hozzá, mintegy tényként, ami tágíthatja a lányka ismereteit, hiszen mágus, hogyan is lehetne jártas a vámpírok történelmében, és hogyan is nem lehet jártas benne ő maga. Szégyen és gyalázat, hiszen mindez Aurora hibája, minden gyűlöletét és dühét vissza tudja vezetni ahhoz az asszonyhoz. - Szóval kitűnt a képességei által, és a tulajdon bátyja ellen fordult, a szükség idején, értem - biccent egy kicsit és nem kel fel, nem cáfolja de nem is erősíti meg a lány félelmét, hiszen ő valóban egy szörnyeteg, egy éjszakai ragadozó aki elég érdekes vérvonal leszármazottja ahhoz, hogy több legyen és mégis kevesebb mint az fajától elvárnák, már pedig ő a vámpírok hadát gyarapítja. Ékes jele, bíborszín szeme, a király szeme, a Sigul. - Szóval számításból? Nem vagyok annyira meglepve, mindig a számítás vezérelte őt. Többnyire. Szóval Xeniát megszerezte, elcsábította vagy más egyéb úton, mi a történet vége? Mi lett ezzel a mágusasszonnyal, mondd? - kérdez ugyanolyan dallamos hangján, de gyakorlatilag tudja is, mi lett vele, de Apriltől akarja hallani hogy kimondja, ahogy rettegő ajkai, rettenve formálják a szavakat, tetszik neki a félelme, de nem fogja bántani. A vámpírok oly hosszú ideig élnek, fontos hogy tartsa az adott szavát, hiszen csak ez maradt meg neki ami számít.
*Egyenesen a baljós szemekbe néz. Nem akar, de muszáj. Úgy érzi mindjárt könnybe lábad a szeme, de még a könnyek is megfagytak a csatornáikba. Egy dal visszhangzik a fejében... Florence And The Maschine - Seven Devils. A refrén, "Seven devils all around you. Seven devils in my house. See they were there when I woke up this morning. I'll be dead before the day is done ."* - N-nem értem... *rebegi, mert teljesen elvesztette a fonalat. Elvesztette ő már kevésbé kompikált beszélgetéstémákban is. A rémisztően szép idegen megállapitására csak hevesen bólogat. A szive a torkában ver mint egy rapszódia* - Meg-ölte... *csusszan ki rózsás ajkain, de amint kimondja annyira megrémül a vészjósó férfi haragjától, hogy egy pillanatra kihagy a lélegzete. Nem mer többet mondani, retteg a Kétszemű haragjától és regakciójától*
Egész éjszaka sétáltunk, jól körbe lettem vezetve a városban. Tényleg életem leghosszabb napja lett, és valamiért nem bánom. Izgalmas lett, és végig Rachel-el lehetettem. Próbáltam elterelni a figyelmét, és elmeséltem a történetemet. Valóban 63 éves vagyok, és a vámpírrá válásom nem igazán volt kellemes, ugyanis az egész családomat elveszítettem. Épp nyaraltunk, és a nyaralónkban történt éjszaka. Konkrétan megtámadtak minket a vámpírok, mert mint egy hülye filmbe a nyaraló a semmi közepén helyezkedett el. Én egy helyi lánnyal voltam egy közeli tónál, és hát... jól éreztük magunkat. Mikor vissza értem csak a mészárlás helyét találtam, ami szó szerint lesokkolt. Majd gondolom egy aki ott maradt megtámadott, aztán egy férfi házában ébredtem. Elmesélte, hogy az a vadvámpír majdnem megölt, de ő megmentett, de csak úgy tudott hogy ha engem is átváltoztat. - Hát így történt... - fejezem be végül. Próbáltam lassan elmesélni neki, azért a kegyetlen morbid dolgokat kihagyva miközben leültünk egy padra , ismét egy tisztáson, de ez már sokkal kellemesebb. Épp kell fel a nap is, ha nem ilyen morbid dolgok történnének körülöttünk még mondanám, hogy romantikus pillanatban. - Ezért vagyok ... árva, és mindig egyedül. Nem is tudom már neked mit meséltem, mi történt velük . - vakarom a fejem búbját, az évek folyamán mindig kihasználtam a fantáziámat. A kedvencem hogy rock sztárok és mindig vándorolni, jah igen vándor cirkuszosok is voltak.
Miután az egész várost körbejártuk, kimondatlan megegyezés alapján látogattunk el ismét az Elvarázsolt Erdőbe. Ezúttal egy pillanatra sem tévesztettem szem elől sem a varázspálcámat, sem a környezetemet, és nem tévesztem most sem, hiába hoz megnyugvást ez a gyönyörű táj. A fűben ülünk, miközben a pillangók szüntelen táncot járnak körülöttünk, arany csillámmal hintve a hajamat, Adrian orrát és minden mást, amit csak érnek. Örülök neki, hogy végre megnyílt előttem, bár remélni sem mertem volna, hogy erre ma kerül sor. Talán ez már a búcsú része? Ahogyan ő, én is sokadjára teszem fel magamnak a kérdést: mi lesz holnap? A válasz azonban minduntalan homályba vész, mialatt Adrian szavait hallgatom. - Valami olyasmit, hogy az apád üzletember és a család többi része is vele utazik, téged leszámítva - válaszolom összevont szemöldökkel, mintha haragudnék a füllentéséért. Gondolom a saját apám kapcsán pattant ki a fejéből az ötlet, ami spontán válaszként könnyen megállta a helyét. - Részvétem, Adrian - szólalok meg kicsivel később, őszinte együttérzéssel a hangomban. Ösztönösen nyúlok a kezéért, hogy rátegyem az enyémet, majd abban a pillanatban félbe is szakítom a mozdulatot és leengedem a karomat. Most, hogy ennyire meghitt köztünk a hangulat, valóban nehéz meghúzni (és eleve megtalálni) azt a határt, amit be kell tartanunk.
Soha, de Soha nem meséltem el még senkinek. Furcsa érzés a történetet hangosan hallanom, és a saját számból. A legfurcsább hogy úgy hangzott mint egy távoli történet. Vagyis legalább egy történet amit egyszer olvastam és még csak nem is velem történt meg. Távolinak és idegennek látszik az egész,és csak most jöttem rá, hogy elmeséltem. Csak bambulok előre, és nézem a felkelő napot. Mikor Rach válaszol hallom, de nem igazán fogom fel a válaszát, majd a sajnálata. Erre csak elmosolyodom magam elé. - Ne sajnáld, minden okkal történik. Ez az egy amit megtanultam az évek folyamán. Ez volt nekik megírva, nekem pedig az hogy ez váljon belőlem. Csak soha nem értettem még is miért, mi oka volt rá. - itt ránézek, és elmosolyodom. - Már tudom... a vicc hogy az egészet ki kellett mondanom hangosan, hogy rá jöjjek. Ha nem történ volna meg, nem tudtalak volna megmenteni. Nem lennél itt, és a világ kevesebb lenne egy jó emberrel. - nem akarok nyálas lenni, a világért se. Csak ha már őszinteség roham, akkor csináljuk rendesen, én pedig így érzek. Arról nem is beszélve, hogy remélhetőleg jó úton haladok, hogy eltereljem a figyelmét. - Ezt te is megfogod tanulni, mindenki okkal van, a tragédiák pedig tanulságul szolgálnak. Ezzel fejlődünk tovább, hogy beteljesítsük a végzetünket. - és amilyen nevetségesen hangzik, annyira tartom komolynak, és hiszek benne.
Távol álljon tőlem, hogy kinevessem Adriant az életről és az életéről való elképzelése miatt, de tényleg elég furcsa az ő szájából hallani ilyesmit. Mindig azt hiszem, hogy nincs olyan tulajdonsága, amit ne ismernék, mégis folyton meglepetést okoz - egészen biztos, hogy ezzel a filozófussal nem találkoztam korábban. És ez az egész velem... Alig találom meg a hangomat. - Szerintem többre vagy hivatott, mint gondolod - válaszolom finoman, mert engem megmenteni, nos, nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy annyit segített volna ezzel a világon, főként a mai nap után. - Mit gondolsz, a te esetedben mi volt a tanulság? Csak a cikk kedvéért... - próbálom ezzel is oldani a hangulatot. Tényleg értékelem, hogy végre őszinte volt velem és megbízik bennem, ennyi érzelgősséggel viszont ebben az esetben sem bírok. Borzasztóan zavarba hozott az, amit mondott, még ha részben örülök is, hogy így gondolja.
Ez az este valóban egészen hosszúra nyúlt, annyira hogy konkrétan be nem áll a szám. Odáig jutottam el hogy magamról meséltem mindvégig Rachelnek. Hátha az én nyomorúságom eltereli a figyelmét a sajátjáról. Ami be is vállt, és az is hogy teljesen filozófikus és bölcs hangulatba mentem át. Tényleg ez a 63 év annyira tanított meg az életről, hogy minden okkal történik, csak meg kell találnunk a miértet. Soha nem értettem nekem miért kellett túlélnem nekik miért nem. Nem értettem hogy én nekem miért jár ez a kiváltság, átok vagy bárhogy is nevezzük. Valaki büntetésnek tekinti valaki átoknak van aki isteni áldásnak. Én még nem döntöttem el addig amíg nem láttam újra Rachelt és gondoltam bele abba, ha nem lennék az ami már rég halott lenne. - Többre ? - nevetem el magam jóízűen. - Mire gondolsz? Segíts benne. - nézek rá mosolyogva, várakozóan. - Tanulság ? - vonom fel a szemöldököm. - Ami nem öl meg erőssé tesz, ezt a mi esetünkben szó szerint lehet venni. Ezen kívül eddig semmi, nekem csak a túlélési ösztön
Amint felnevet, az én ajkaim is mosolyra görbülnek - és a ma éjszaka után ez elég komoly eredmény. - Nekem úgy tűnik, túlságosan lekorlátoztad ezt a dolgot. Nem én vagyok az egyetlen, akinek segítettél - mutatok rá. - Ha nem álltál volna Becca mellett, miután kiadta magát, az olyan súlyos következményeket vonhatott volna maga után, ami mindannyiunk életét érintette volna. Erre én magam is csak most döbbenek rá. Persze, valószínűleg akadtak volna olyan mágusok, vagy vérfarkasok, akik csírájában fojtották volna el ezt a problémát, de mindig vannak kivételek... Ha súlyos következményekkel nem is járt volna, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy sokak munkáját nehezítette volna meg, hogy a szőnyeg alá söpörjék a történteket. - Hű. Valahogy emelkedettebb és biztatóbb tanulságra számítottam azután, hogy előbb elkapattad magad a zen bölcsességeiddel.
Csak elnevetem magam, mennyire védeni akarja a helyzetemet. Meg persze hogy nem nagy dolog hogy őt megmentettem, tudom hogy erre megy ki a játék. - Becca-nak mindenképp kellett ha akartam ha nem. - nevetem el magam. - De még is ti ketten álltok hozzám a legközelebb és ismertek ha titeket nem tudom megmenteni mást nem is akarok.- vonom meg a vállam, de persze végig tartom a szemkontaktust . A többi reakcióján is csak mosolyogni tudok, örülök neki, hogy sikerült a történtek után ennyire ellazítanom. - Na igen, ez egyébként csak egy ideig tart, úgy három percig, aztán ez a képességem elszáll. 40 évente bukkan elő teliholdkor, és ha a Plutó és a Merkúr egy vonalban van.
Vendég
Tárgy: Re: Arany Pillangók Tisztása Szer. Okt. 12, 2016 10:42 am
Válaszára azonnal elkomorodom. Mit mondhatnék erre én, aki nem volt képes megvédeni azt az embert, aki a legfontosabb volt számára? A megoldás ott volt: egyszerűen csak meg kellett volna szüntetnem a tüzet úgy, ahogyan generáltam, vagy a saját ép bőrömet kockáztatva kihozni őt a lángok gyűrűjéből. Könnyes szemekkel kapom el a fejemet. Nem akarom, hogy ismét gyengének lásson. - 63 év alatt... Miért? Miért mi vagyunk azok, akikhez ennyire ragaszkodsz? Biztosan sok más ember volt, akit megkedveltél. De ha már itt tartunk, azt sem értem, egyáltalán hogy kötött ki mellettünk. Ha már úgy döntött, diáknak álcázza magát, miért nem tanult inkább egy mágusképző intézményben? - Ó, így már értem - mosolyodok el halványan.
Vendég
Tárgy: Re: Arany Pillangók Tisztása Szer. Okt. 12, 2016 10:57 am
A kérdésére csak összehúzom a szemem, úgy fürkészem. Ez eléggé érdekes kérdés, aminek a válaszára még össze kell szednem a gondolataimat. Majd rájövök, hogy felesleges és egyszerűen megvonom a vállam. - Egyszerűen bennetek jó barátra találtam, és jól éreztem magam. Azért mert ennyi ember ér a világba, még nem jelenti azt hogy mindennel ki is tud jönni az ember. Ami azt illeti szerintem kevéssel lehet. Ti olyanok voltatok. Legjobb éveim. - mosolyodom el kedvesen. Valóban legszebb éveim voltak, mikor újra embernek érezhettem magam, és ez számomra mindennél többet ér. Látom a válaszom igencsak feldobta, én is csak nevetek rajta. Rossz érzésem van, van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy ideig nem fogunk találkozni...
- Hát ezt jó hallani - válaszolom őszintén. Nehéz belegondolnom a helyzetébe a 21 évemmel, dehát valljuk be, bármiről legyen is szó, Adrian gondolatmenetét és az érzéseit sokszor mindentől függetlenül lehetetlen megérteni. Mosolyogva figyelem, ahogy nevet; valamilyen oknál fogva engem is sikerül nyugodtabbá tennie az iménti gondolataim ellenére. Nem tudom, hogy leszek képes itt hagyni őt, pedig az idő elmúltával egyre inkább biztos vagyok benne, hogy hamarosan sor kerül majd erre. Talán jobb is lesz így. Jobb, ha ez az egész nem folytatódik. Amint rajtakapom magam, hogy túl hosszan néztem őt, elkapom a fejemet és felkelek. - Nos, azt hiszem ideje visszatérnünk. Tekintetemet a földre szegezve, habozva lépek közelebb hozzá. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, vagy, hogy így kell-e tennem egyáltalán. - Én... Nem tudom elégszer elmondani, hogy köszönök mindent. Boldog vagyok, hogy végre láthattalak - mosolygok rá halványan. - Remélem, hamarosan újból találkozunk. Csak remélni tudom, hogy ez elég utalásnak bizonyul a továbbiakat illetően. Nem akarok magyarázkodni, azt hiszem, szükségtelen.
- Örülök, hogy örülsz.- kacsintok rá majd azért a vigyor megint szétterjed az arcomon. Viszont érzem már tényleg itt a búcsú, és olyan nehéz. Minden mindig egyszerűen veszek, nem tulajdonítok semminek nagy jelentőséget. Miért ? Mert halhatatlan vagyok és előttem áll az örökké valóság. Nincs olyan hogy valaminek vége szakad, mert előbb vagy utóbb úgy is megint előttem áll majd. Viszont Rachelt már egyszer elveszítettem és nem hittem volna még egy hallhatatlan szemével sem, hogy ismét itt fogunk állni egymással szembe, mint régen. Vissza kaptam, és most újra el kell engednem ... hol az igazság ? Hát odaát, mert itt biztos nem. - Én is örülök, és annak is hogy minden rendben. Remélem , így is marad. És hát... - nézek rá sandítva. - Üdvözlöm Dereket, nagyon remélem hogy vigyáz rád. - szomorúan rá mosolygok. Kezem mintha önuralomra ébredne, az arcához ér, és gyengéden végig simítok. Egyszerűen megfagyok és a tenyerem alatt én is érzem ezt rajta. Úgy érzem meg kell tennem, mert ha most nem teszem meg fogom bánni. Sok mindent megbántam már, és nem akarok egy újabb dolgot a listámra tenni. Oda húzom magamhoz, majd egy rövid lágy csókot lehelek ajkára. Nem akarok messzire menni, nem akarok pofont, nem akarok kiabálást. Egyszerűen kiengedem minden feszültségemet amit iránta érzek ebbe az apró csókba. Majd elengedem szép lassan, de a tenyerem mindig az arcát érinti. - Viszlát Rachel.- mondom végül, majd elindulok, nem akarom megvárni a reakcióját, így akarok emlékezni.
Nicolas Ray
Faj :
Mágus
Kor :
34
Családi állapot :
Facér
Születési idő :
1989. Aug. 01.
Hozzászólások száma :
106
Tárgy: Re: Arany Pillangók Tisztása Kedd Május 21, 2019 12:52 am
~ Lucinda ~
A negyed egy különleges helyén jár éppen. Egyszerű, kockás inget visel és egy kis hátizsákot. Nicolas szereti a különleges helyeket és lényeket, ez vezérelte erre a tisztásra is. Széles mosollyal nyugtázza: valóban aranyszínűek a pillangók és világítanak a sötét éjben. Finom sárgás pernyét hint a szárnyuk a méregzöld fűre. Lassan megfordul a tengelye körül menet közben, ahogy szemlélődik, de ekkor hirtelen mintha megszédülne. Megáll, hogy megrázza kicsit a fejét - biztos csak a forgás! De ekkor olyan erős fájdalom hasít a fejébe, hogy két kézzel kap búzaszőke üstöke után és térdre esik. Mi a fene?! Még sosem történt vele korábban hasonló! Sose volt az a fejfájós típus. Erre most...valamiféle varázsigét keresne az elméjében, de a tompa fájdalom mindent elnyom. Érzi, ahogy zakatol a szíve, zihál. Látja a térdei alatt az aranyozott port megülni a fűszálakon. Erősen össze kell még is szorítania a szemét, de ekkor dolgokat kezd látni. Furcsa dolgokat. Olyanokat, amik nem történtek meg. Vagy még is? Egy csodaszép udvaron sétál a holdsütésben. Kezét végig húzza a sövényen. Valamiféle kastély birtokának tűnik. Aztán egy hosszú asztalnál ül. Nem ér le a lába. Olyan ismerős és még is oly távoli! A tányérban a leves vörös színű. A ruha, amit mindenki visel, ő maga is, régimódinak tűnik. Látja magát elmosolyodni. Viszont a haja...inkább aranyszínű mintsem kalásszín. A szemei viszont kristálykékek és nem fűzöldek. Mi a...? A bőre...a bőre...túlságosan fehér. Egy úr érkezik. Magas, nagyon magas. A haja olyan fekete, akár a friss szurok, a szemei pedig...vér vörösek. A bíborszemű uraság a szülei mellett áll és rá mosolyog. Oda lép hozzá és megsimogatja a fejét. A szülei....mintha nem is szülei lennének. És hol a huga?! Nincs huga. Ebben az életben nincsen. Az apja halott. Az anyja halott. De kinek a keze végez velük? Nem látja, csak egy kéz nyúl felé, hogy megragadhassa, ugyan azé a férfié. Görcs rándul a fejébe minden alkalommal, mikor a látomás - vagy legyen bármi is ez -, színt vált. Most már kamasz. Egy ősöreg iskola épületében rója a folyosót. A gyerekek gúnyolják a finom vonásai miatt. A csatamágia viszont kimondottan jól megy neki, így nem mernek kezdegetni többé. Érdekelni kezdik a varázslények és eredetük. Ismét váltás. Felnőtt. Most nem mosolyog és nem világosak a ruhái. Talpig feketét visel és gyűlöli. Villámlik , egy ablakkal szemben áll és a villámfényben lászódik csupán, hogy az arca és ruházata csurom vér. Magas támlájú karosszék áll az ablaknak háttal, amiből ugyan az a férfi áll fel, aki korábban megtutujgatta a fejét. Nem öregedett egy percet sem. A különös, ismerős idegen megdicséri. Megint tova halad. Ugyan az az iskola, de most ő áll a katedra mögött. Egy diáklány, a mágus klánvezér lánya - klán?! - , a szünetben lopva vett csókok, nem szabad, a fajok keveredését nem néznék jó szemmel...Újra görcs. A furcsa férfivel konfrontálódik. Váltás. Görcs. Váltás. Valamiféle erős varázst mormol saját magára. Elég! Sikerül erőt vennie magán annyira, hogy újra ki tudja nyitni a szemét. Mi a fene folyik itt?! Mi történik vele?! Immáron az aranyozott füvet markolja két kézre, az éltető földet, aminek a mágiáját magáénak tudja. Megnyugtatja. Erőt ad neki, hiszen földmágus. Valamelyest enyhül a fájdalom, de még mindig nem tud feltápászkodni, semmi erőt nem érez a lábaiban. Csupán az arany pillangók táncolnak körülötte az éjszakában.
Az éjszaka szép, én pedig nem akarok gondolkozni semmin. Ilyen helyzetekben szoktam nagyon szeretni a keleti módszereket, név szerint az elengedést és a meditációt erdei sétákkal egybekötve. Nem véletlenül van a kúriám bőven a városon kívűl, véletlenül sem akarok senkivel találkozni, ha nem muszáj, csak ha én is úgy akarom. És most mindent akarok, csak nem azon az estén rágódni. Hagyom a gondolataimat barangolni a környezetben, hadd vegyen észre, amit akar, anélkül, hogy irányítanám, talán ezért is hallom meg a... nem vagyok benne biztos mit. De ez felkeltette az érdeklődésemet és mivel nem érdekel, mi történik velem, a hang irányába veszem a lépteim, hogy megnézzem, mi is az. A fák között leskelődve veszem szemügyre az alakot, aki meglepően átlagosnak néz ki az itteni mércéhez képest. Semmi mitológiai kisugárzás, amit ki szoktam kerülni. És nem tekinthetek el a ténytől, hogy fájdalmában összeroskadva kuporog a pillangók tánca alatt. Óvatosan lépdelek közelebb, nem igazán a rajtaütéstől tartva, hiszen nem érdekel, velem mi történik, hanem hogy ne ijesszem meg. Bár valószínűleg észre sem vesz jelenlegi állapotában, de jobb a békesség. Letelepszem mellé, finoman elhelyezve a kosaramat, amit az erdőbe magammal szoktam hordani. -Jól vagy? Mi történt? Idd meg ezt, segíteni fog -húzok elő egy fiolát a többi közül, amit magammal hoztam. Az a tipikus nő vagyok, aki mindig mindent magával hord. Többek között fájdalomcsillapítót, több szerszámot, élelmet és önvédelemre alkalmas eszközöket is. Női táska szépségei.
Kezdőlap
Tárgy: Arany Pillangók Tisztása 
