A város mezsgyéjén egy sziklaszirt emelkedik a tenger fölé, melyet örökké korbácsolnak a hullámok. De nem puszta ez a szirt, hanem egy rég elhagyatott várrom magasodik rajta. Körülötte rikácsoló varjak járják mindúntalan a halál táncát. Hogy miféle lények járnak erre, talán jobb nem tudni előre.
*Varjak eszelős károgása hallatszik még a habok fülsiketítő robaja mellett is, amint azok a sziklához csapódnak. Pontosan Szent Iván-éj van, koranyár. Az ég és a táj feketeségbe burkolózik. Egy sziget magasodik ki a vízből, omladozó várrom és burjánzó vadnövényzet mi rajta honol, más semmi sem. Ha lakják is szörnyű lények, ma estére nyomuk veszett. Viszont még is van ott valaki vagy valami. A rom tövében, nyíltan körülzárva a málladozó kövektől a dús gaz között moccani látszik egy fekete alak. Megrándul egy hófehér ujj, olyan világos akár a kerek, kiéhezett hold a várrom felett. Tejfehér fényfüggönyt bocsát az omladozó falak által összefogott közre, ahogy pontosan fölé ér. Ismét rándul egyet, immáron az ezüstfénnyel leöntve, akár egy eleven szobor. De nem látja, hiszen arccal fekszik a dudvában. A muhar, a gaz egészen benötte pőre testét. Vajon eddig is itt volt, mindvégig vagy csupán valamiféle mágia az, ami a mai éjszakán ide temette, a természet cseppet sem lágy ölére? Esetleg valami, ami a mana fölött van? Az alak feje is mozdul, nehézkesen, hiszen egész testét kuszán és kószán lepik be a leveles indák. Mészfehér bőre alig látszik ki mindezek alól és a hollófekete hajkorona takarásából. Mintha saját fürtjeibe fulladna, derekáig ér a hajrengeteg. Lábai felhúzva félig-meddig maga alatt. Nagyon halk, egészen odavesző nyöszörgést hallat, de csak egy pillanat erejéig. Szabadulna tán ezektől a fojtó indáktól vagy csak most ébred hosszas álmából?*
Sötét az éjszaka, őt mégsem zavarja, hiszen az éjszaka gyermeke ő, miért is foglalkozna ilyesmikkel? Lassú léptekkel halad, most is a kedvenc vörös szoknyájában és egy fűzős felsőben na meg egy vékonyka köpenyt vett fel. Nem fázik, hiszen kellemes idő van, és amúgy sem fázós típus. Ma már vadászott, így jól lakottan sétál, maga sem tudja merre, csak viszi a lába, ahogy gondolkozik. Minden gondolata egy férfi körül forog, így nem csoda ha nem az útra figyel, és mire feleszmél a város szélén találja magát, az úgynevezett senkiföldjén. Vállat vonva indul el arra, amerre a romot látja, megmászta már párszor mióta itt él, és most is ezt tervezi, de amint odaér az első omladozó oszlop mellé, furcsa előérzete támad, és majdnem meggondolja magát hogy elinduljon-e vissza. De mégsem. Inkább erőt vesz magán, és sólyom szemekkel figyel minden kis neszre, mozdulatra, az árnyékok játékára, nem tudja mire vélni ezt a dolgot, de aztán... Furcsa jelenség tárul elé. Egy szobrot lát a földön, félig benőve de... miért mozog? Mégsem szobor? A halk nyögésre egészen megriad, és csak félve lép közelebb, hogy lássa a nőalakot. Határozottan az, egy hosszú hajú nőalak az avarban, így hát közelebb lépdel. - Honnan kerültél ide, ki vagy te? - kérdezi a maga lágyan csengő hangján, és leguggol, készen arra hogy ha ez a dolog támadna akkor hátraugorhasson, bár valamiért nem hiszi hogy ezt tenné. Fogalma sincs ki lehet az ismeretlen nő, de mintha szabadulni akarna, így tétovázva tép le róla egy két indát, segítve a folyamatot. - Öhm, jól vagy? Miért nőtt be az inda? - próbál érdeklődni, hátha a másik válaszol rá.
*Varjak kárognak a várrom fölött, körözve. Smaragdkék szemű hollók, csak úgy villódzva a feketeségben. A vámpírnő, aki a földön hever, elhagyatva és dudvával benőve félig-meddig, mintha ki tudja mióta heverne eme földön lépteket hall. De moccani nem igazán tud, csak nehézkesen. Közeledik. Egy másik női vámpír, érzi egészen. Ahogy valami mást is. Kérdések csapódnak a dobhártyájához, de nem válaszol, csak ismét egy halk nyöszörgés. És felpillant. Arca-ahogy csupasz teste is-földtől maszatos, de még így is szinte világít a halotti bőrszín. Egyenesen az érkező nő szemébe néz, hatalmasra tágult, kristálykék íriszével, ami úgy ragyog akár a kerek hold. Mereven. Nem pislant, hosszú másodpercekig csak bámul, mintha egy lélektől elhagyott test, csupasz porhüvely lenne. Aztán ahogy az ismeretlen nő segédkezni próbál az indákkal, úgy kezd a éjfekete hajú vérivó egyre jobban mocorogni,felnyomni lassacskn a felső testét, kezeivel támaszkodni. Az indák szakadnak a testén, de még is erőszakkal húznák le, vissza, a talajhoz láncolva. Úgy festhet mint egy ókori szobor, amit az idő foga igencsak megrágott s most még is lerázva a gazt, megelevenedik. Ismét felnéz, haja még sem lóg az arcába, ugyanolyan mereven, de talán cseppeként visszatér az értelem tekintetébe. Sötét szemöldökét elkezdi összehúzni, lassan, jól követhető mozdulattal és szaglászni kezd. Alig észrevehetően moccan az orra ahogy Viridiana föléhajol és olyan hirtelenséggel veti magát ismét a földre és iszkol csúszva hátrálva, fokozatosan elrettenő tekintettel. Mint egy primitív ragadozó, ami odújába visszahúzódva les kifelé. Néhány percnyi merev bámulás után hirtelen a szívéhez kap és kínkeserves kiálltást hallat. De olyat, ami a halandó szívet szétténé, cseppet sem emberi, de még mennyire hogy nem. Csak a vámpír kiállt így, s az is csak akkor ha döglődik és keservesen kapaszkodik az élet utolsó foszlányaiba. Fetreng a földön, fetreng, immáron inkább magzati pózban és mindkét kezével a bal melle fölött markolja a bőrét, olyannyira, hogy mészfehér karmai a húsába vágnak és kibuggyan az élető vörös nedű. Jajveszékelésében eltátott ajkaiból kilógnak gyilkos vámpírfogai. Zihálni kezd, már nem vergődik olyannyira, mintha a fájdalom fokozatosan hagyná el testét, minek fájdalomküszöbe jócskán meghaladja a halandókét. A hátán fekszik, még mindig markolja a szívét görcsösen és tengerkék szemei a fekete eget bámulják egyetlen pontban. A lélegzete lassan kezd egyenletessé vállni. Nézi az eget. Véres könny csordul a szeme sarkából, le a füle mellett a koszos arcán a hajára és a földre. Sokáig nem pislog. Lazul a szorítás és a melléről levándorol a méhéig, ugyanúgy markolja, de a tekitnete felfelé bámul, ugyanazone gy fekete pontra. Arca még több kínnal lesz teli, de nem kiabál és vergődik mitn előtt, akár egy dögledező állat. Ismét lazul a szorítás, de kezei, piszkos kezei továbbra is lazán a hasán maradnak és fekszik a hátán. A látszat ellenére, nem eszelős a pillantása, ez az üvegesség inkáb valamiféle gyászra emlékeztethet. * - Élőhalott....vagyok? *ajkai alig mozognak, a hangja olyan halk és lágy, hogy csak egy vámpír füle hallaná meg, főleg a tajtékzó tenger és varjúkárogás közepette*
Ahogy felpillant varjakat lát, nem is keveset, mintha egy egész varjúhadsereg lenne, nem is érti miért keringenek itt, hiszen dög nincs, és hulla sem, csak egy élő szoborra hasonlító jelenség, akiről közelebb lépve, meg tudja már állapítani azt is, hogy él, és hogy vámpír az istenadta. Vagy éppen más adta. Hátratűri a haját, ahogy leguggol, hogy segítsen ennek a fura nőnek, akit nem tud hirtelen hová tenni, bár egy meg nem érett gondolat motoszkál a fejében, de nem teszi szóvá. Nem, az nem lehet. Babakék íriszei egy másik, az övénél sokkal kékebb, sokkal hidegebb fénnyel égő szempárral találja szembe magát, amin csak egy pillanatra akad fent, de aztán segít az indákat letépkedni, a nő testéről, a hátáról, és a combtájékáról is, ahol nagyon sok van. A többi leesik magától is, ha mocorogni kezd, de mintha nem akarnák hogy ez az alak innen felkeljen. Vi nem kíméli a gazokat.
Figyeli ahogy a szobor szerű alak is megmozdul végre, és lassacskán felnyomja a felső testét, mire előbukkannak tökéletes formájú mellei, mire Vi észbekap, és a köpenyt leveszi, hogy betakarja vele a másik nőt, aki éppen úgy tesz, mintha ezer éves álomból riadna fel. Már éppen hajol fölé, hogy betakarja, mikor hirtelen megdermed, ahogy a nő szaglászni kezd, és nem érti a hirtelen jött menekvési kényszert. - Mi a..? Ne ne menekülj előlem kérlek, én nem bántalak... Csak betakarnálak, hogy ne fázz meg, és legyen ruhád - próbálja megmagyarázni az ismeretlennek hogy miért hajolt fölé, de tisztán érzi hogy vámpír a másik, vagy valami ami hihetetlenül közel áll hozzá, így nem érti a menekülést, de azonmód a füléhez kap, mikor a jelenség felkiált, és bizonyára megszakadna a szíve is, ha ember lenne, de mivel már nem az, csak a fülét sérti a hang. Figyeli ahogy fetreng, és bizonytalan hogy mit tegyen, de megpróbál közelebb menni, remélve hogy ezúttal nem menekül el előle az ismeretlen. Egészen közel van, és figyeli ahogy a szíve tájáról a méhéig viszi a kezét, talán egy elveszett gyermeket sirat? A kérdésre elgondolkozik. - Fogalmam sincs mi vagy, de hasonlatos vagy mint én. Kérlek, nem akarlak bántani téged, csak szeretném tudni ki és mi vagy te... - válaszol a maga szelíd hangján, amivel most a bizalomébresztés a célja a másik nőben, mivel a tipp megvan, de túlságosan abszurd ahhoz, hogy ezt ki is mondja.
*Tápászkodni-mocorogni kezd, emelkedik a könyök, kapaszkodik és felfelé nyomakszik a tenyér, ellökve a földtől a testet. Két kék szempár találkozik, hasonlatosak éppenséggel. Ahogy a varjak szeme is zafír, melyek felettük köröznek mint a keselyűk. Hagyja, hogy a másik nő segítsen neki és együtt, valahogy letépjék a természet adta láncokat. Viszot megérez egy szagot, amitől megretten és hátrál. Nem felel, mikor először szólnak hozzá. Viszont nem is veti le magáról a köpenyt, amit rá terítenek. Aztán elfogja a fájdalom, olyan amit csak egyszer érzett életében s amibe belé is pusztult. De most nem, most elevenen, vagy legalább is látszólag elevenen éli át s túl a kínok kínját. Tekintete fent marad, fent a csillagmentes égen. A második megszólalásra sem felel, legalább is nem rögtön. Csak fekszik* - Amélie. *feleli, leginkább az égboltnak és a szellőnek, de valószínűleg a másik nőnek. Aztán nagy nehezen felül, megigazítja a vállán a köntöst és maga alá húzza a lábait, átkarolva betegesen fehér karjaival. Most meg maga elé bámul* - Olyan vagyok mint te. Egykoron más voltam, akkor...is hasonlatos, de nem ilyen fehér. Nem ilyen....halott. *nézegeti a kezét és a lábait, mintha ez valami újdonság volna* - Minek érzel? Milyen a szagom? Mint azoknak a járkálóknak, akik egykoron halandók voltak, de részegségig itták magukat a vérünkkel? *félvállról mondja, monoton hangon. Talán valójában nem is érdekli a válasz. Ismét a nőree néz* - Miért vagyok itt? Hol vagyunk egyáltalán? Más...a levegő...-körbenéz-,azthiszem....nem kéne itt lennem. *sóhaj szerűen mondogatja, állát a térdeire helyezi* - Azthiszem. Nem, tudom. Hogy...meghaltam. Akkor miért vagyok itt? Nem úgy fest, mint a túlvilág. *semmi irónia nincs a hangjában, inkább csak keserűség* - Nem menekülhetek, igaz? *és itt újra a másik kék szempárba néz*
Viridiana de Chezeron
Faj :
Vámpír
Kor :
261
Családi állapot :
Hajadon
Születési idő :
1762. Oct. 12.
Hozzászólások száma :
57
Tárgy: Re: Elhagyatott várrom Szer. Júl. 03, 2013 12:41 am
Amélie
Figyeli a nőt, nem tudja hová tenni a furcsa viselkedését, de valahogy nem egészen olyan mint ő, bár megfogalmazni nem igen tudná hogy miért, furcsán üresnek, túlságosan is kéknek találja a pillantását. Elgondolkozik, miben más de... Vajon mióta heverhet itt, és legutóbb miért nem látta mikor erre járt? Emlékezne egy ilyen alakra, még ha szobor lenne akkor is. Jó jelként könyveli el, hogy a nőalak nem menekül tovább, és a köpenyt is elfogadja, így legalább nem pőre, és kicsit emel a kedvén is. - Hát örülök a találkozásnak Amélie, én Viridiana vagyok - mutatkozik be ő is, egy kis mosollyal, próbál pozitívan hozzá állni a nőhöz, mégha soha nem is látta életében ezelőtt. [i]~ Az nem lehet hogy ő legyen az, nem róla beszélhetett Victorius, istenem, nem lehet a faj anyja... de... túlságosan nem ide való, pont mint a Király....~ Vad gondolatok szaladnak át a fején, és arra eszmél egy pislogással, hogy a nő mocorog, és felül, csak azután válaszol a kérdéseire, bár még több fejtörést okoz mint ennek előtte. - Olyan vagy, de nem egészen, még mindig egy kicsit más, túlságosan... tökéletes - próbálja összefoglalni a mondanivalóját de nem igen tudja mit mondjon. Ha igaz, ha tényleg az akire gondol... A szíve is összeszorul egy pillanatra. - Olyan a szagod mint nekünk, akik annak születtünk amik vagyunk, a járkálóknak sokkal gyengébb a szaguk ennél - közli a valóságot, elég jó orra van az ilyenekhez, de hát vámpír, hogy is ne lenne jó szaglása? - Ez itt Nameless Town, a neve nincs város, Darklore-ék uralkodnak itt mint vámpír család, már ha mondd valamit a név - próbál némi információt adni, hiszen Lenore jó barátnője, és azért ismert ez a név vámpír körökben. Ahogyan egykoron a Chezeron név is az volt, de mára már csak Vi maradt a családból. - Nem tudom hogy meghaltál-e. Vámpír vagy tehát bizonyára igen, de előtte mi voltál? Mikor éltél, és mióta alszol? - kérdez, hátha ki tud szedni valami információt a másikból. - Nem, nem menekülhetsz, fel kell ébrednek, felkelned és ebben a világban élni. Csak így élheted túl - jelenti ki, hiszen nem ő az egyetlen, akinek lépnie kell a korral.
*nem felel Viridiana bemutatkozására, csak bólint egy aprót és fészkelődik egy kicsit. Némiképp takarja testét a ruhadarabbal, amit kapott, de nem mutat túl nagy szemérmességet,hiszen a másik is nő, sem érdeklődést az élet iránt úgy egyáltalán. Sokáig némán hallgatja csupán Viridiana szavait, rá sem nézve. Mikor azonban azt mondja, Amélie túlságosan tökéletes, spontán elsírja magát és ismét a tenyerébe temeti az arcát némi szipogás kíséretében* - Hazugság! Mindig....ezt mondják...mindeni...de hazugság! Szemenszedett hazugság, aljas rágalom! *nem kiabál, de a hangja indulattal fűszerezett. Leereszti az enyhén vöröses könnyektől áztatott tenyerét és a mérgesen néz a másik kék szempárba* - Ha igaz volna, amit olyannyira állítotok és állítottatok, akkor....akkor...! *folytatná, de ismét elfogja a zokogás és végül nem is veszi a fáradtsgot, hogy befejezze a mondatot* - Régen is ilyen lehetett? Nem volt ennyire hideg és halotti a bőröm. Akkor...éreztem,hogy élek. Most csupán a halált érzem. Az elmúlás dohos szagát. Minden pórus okádja. S még is olyan távolian. *lehet, hogy a másik nővámpír nem érti mit is magyaráz, egészen talán ő maga sem* - Neve nincs város...nyugtalanítóan hangzik. Darkloreék fajtánk bélik, ugye? *nem ismeri őket, hogy is ismerné? De az információ nem árt. Rákrédezne az évre, de úgy se mondana semmit a szám, biztosan másfajta naptárt használnak ebben a korban* - Nem minden vámpír halott. *flegmán és furcsán néz a nőre, hiszen a nemesek vámpírnak születnek. Mondjuk meg is halhatnak s élnek tovább vígan, való igaz* - Nyilvánvaló mostmár...hogy halott vagyok. Ha nem az volnék, nem éreznék dögszagot. És nem lenne oly furcsa minden. Úgy se élhettem túl, azt,ami történt. *kezd kicsit magához térni minden tekintetben, fel is áll. Először mintha nehézkes lenne a mozdulat, utána viszont olyan könnyeddé válik mintha csak Vénusz lenne a habokból* - Bocsáss meg...nyers modoromért. De tudod...van ami kiöli a szívből a jótétséget. *csillapodik, hangja lágyabb lesz. Látszik az arcán, hogy sajnálja ezt. Bizonyára egykoron nem volt ilyen harcias,haragos. Nem, akkor midnent s mindenkit a keblére ölelt* - Nem aludtam. Megöltek és most valamiér újra feléledtem. Hogy miért vagy hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom. Esendő voltam, ezért különös, hogy visszatértem. *meséli, még ha a halandó ebben a kontextusban nem az emberrel szinonim szó. Ha egy nemes vámpír meghal, nem marad halott,hanem még erősebben kel túlvilgi,de nagyvonalakban ugyanolyan életére* - Amikor éltem...sok volt a természeti nép. Elfek, koboldok, törpök. Kevés volt az ember és sok volt az állat. A tündék őrizték az erdőket az entekkel. Tisztelték. A levegő...tisztább volt, nem ilyen büdös. *hogy ez mikor lehetett azt nem tudná még csak megsaccolni sem* - Nem akarok élni. Nincs mr többé miért élnem. Bevégeztem a dolgomat. *ekkor azonban mintha eszébe jutna valami, elhallgat és elgondolkodik ahogy elsétáll egy balerína kecsességével Viridiana mellett* - Vagy talán még is akad dolgom. Talán...még sem véletlen, hogy felbéredtem halottaimból. *gondolkozik ezen a dolgon,hallgat ismét majd beszélni kezd* - Azt mondtad Darklore nevű az uratok, akkor miért van az, hogy érzem rajtad a Királyod szagát? *hangja semleges és először nem is fordul felé, hátal áll,majd félvállról pillant rá, félig felé fordul*
Viridiana de Chezeron
Faj :
Vámpír
Kor :
261
Családi állapot :
Hajadon
Születési idő :
1762. Oct. 12.
Hozzászólások száma :
57
Tárgy: Re: Elhagyatott várrom Pént. Júl. 05, 2013 1:24 am
Igazából nem is vár választ, megelégedik azzal, hogy a nő elfogadta a köpenykét, és legalább valamiféle ruhaszerűsége van, és nem teljesen pőre, attól valahogy ő jött zavarba pedig egymás közt vannak és Amélie igazán nőies alakkal bír, már már irigy lenne rá, de tudja, neki sincsen oka a panaszra a másik egyszerűen csak idősebb, és azért tűnik csinosabbnak. ezzel nyugtatja meg magát, de a nem várt sírásra és kitörésre kissé visszahőköl. Sejti hogy rosszat mondott de nem érti az okát, hogy ez miért ne lenne igaz. - Szerintem nem az, persze én nyilván nem tudhatom mit mondott és kicsoda... - viszakozik, türelmes viszont lehet hogy nem sokáig lesz már az, mert ez a fajta ellenkezés sosem volt erős oldala, ő nem szokott ennyire elveszni viszont azt sem tudhatja, milyen sok ezer évi halál után életre ébredni. Nem tudja mit tehetne a nővel amitől jobb lenne neki, mert itt is hagyná meg segítene is neki, valahogy egyre inkább nincs jó érzése ezzel az egésszel kapcsolatosan. - Szóval más voltál, és most ez lettél - kommentálja, nagyon nem tud mit mondani, ő mindig is az volt ami most, nem esett át túl nagy változásokon, amik miatt komolyabban el kellett volna gondolkozzon az életén, hogy miért él, és miért ébred a halálából. - Igen, baljósan hangzik, de nem olyan szörnyű. Igen William Darklore a család vezetője, azt hiszem mondhatni itt ő a rangidős - bólogat, végre olyan téma, amihez tud is mit mondani, és Darklore-ék dolgaiban igen otthon van, hála a sok csacsogással töltött éjszakának amit Lenore-al töltött el. - Talán nem mindegyik, de a legtöbb igen - sóhajt fel, erről a nőről akaratlanul is Victorius jut az eszébe, és hogy mit mesélt az Első Asszonyról, akit neki teremtettek.
- Hát ha az is vagy, akkor is élsz, és ki tudja meddig tart majd ez az állapot? Ez az egész világ egy nagy dögszag szerintem - húzza el a száját, és ahogy az idegen nő felemelkedik ő is feláll, majdnem egyforma magasak, Amélie picit talán magasabb de hát Vi sosem volt égimeszelő típus. Figyeli az először nehézkes, aztán mégis egyre könnyedebb mozgást és összeráncolja a homlokát. Talán mégis, talán igaz de akkor... miért él? A bocsánatkérésre megenyhül az ő arca is. - Nem vettem magamra, ne aggódj, nehéz lehet most ébredni a halálból, szóval nem kell elnézést kérned - mosolyodik el, és kivillannak a fogacskái, hiába vagy szélesen mosolyog vagy sehogy. Ez amolyan sajátossága. Elhiszi Amélienek hogy sajnálja, őszinte az arca. - Megöltek? Ki ölt meg ha nem veszed tolakodásnak? - bár ezt nem tudja, de kíváncsi rá, minden információ érdekli aminek köze lehet a szeretett férfihez, még ha az ilyen is. Améliet pedig Victorius első asszonyának gondolja, de nem mondja ki hangosan. - Mostanra ezekből nem sok maradt. Az emberek kiöltek mindent, mi maradtunk és a vérfarkasok mint jellemző természetfeletti, az emberekben még él ugyan mágia, de nem olyan intenzíven mint régen - meséli kicsit szomorkásan, sajnálja hogy sokan kihaltak, vagy egyszerűen csak nem élték túl az átváltozást. Mert az erős vér megerősít, de meg is ölhet. - Valami biztosan van ami miatt érdemes - jegyzi meg a nő, ahogy a másik elindul mellette, de valami miatt mégis megáll, és Vi utána fordul, de nem szólal meg, várja a kérdést, amit végül is megkap. - Mert a városban ők a vámpírok, alig tucatnyi másik van itt, és azért érzed rajtam Victoriust mert nem rég találkoztam vele. Pár napja azt hiszem - válaszol, nincs mit tagadnia ezen, hiszen így volt, a rózsakertben találkoztak, abban a gyönyörűséges kertben, amit a férfitől kapott ajándékba. El is mosolyodik a kellemes gondolatra.
Amélie
Faj :
Kárhozott
Családi állapot :
???
Hozzászólások száma :
15
Tárgy: Re: Elhagyatott várrom Pént. Júl. 05, 2013 8:41 am
*keserves sírásba kezd Viridiana szavai hallatán, de aztán próbálja moderálni magát, főleg a következő megjegyzés után. Árgus pillantást vet rá* - Mondhatnám, hogy megtisztelő amit mondasz-ahogy mindig is szoktam-,de túl sokan mondták. Különböző fajok különféle képviselői, mind bizonygatták. De ha így van,miért éppen az nem ért egyet, kinek szava számítana? *ismét kitör belőle a könnyzuhatag, enyhe paraicsom árnyalatra szineződik a sós vízzön. Újra megpróbál lenyugodni és folytatni a társalgást* - Nem. Én éltem, szegény ördögökkel ellentétben. Nagy fogaim volak mindig is, de engem sose bántott a fény. *úgy magyarázza mintha a vámpírokat még mostis bántaná, hiszen nem tudhatja, hogy az evolúció ezt már elintézte. Hála valószinűleg az ő génjeinek* - Ilyen rossz a helyzet? Alig maradt tisztavérű? Mondtam én, hogy nem jó annyit teremteni belőlük! A Szegény Ördögökből....ők nem erre születtek. *rázza a fejét, lehet, hogy Viridiananak semmit se mond mindez, de neki igen. Most már úgy sem számít* - Remélem nem sokáig. Nem vertek még eleget az Istenek? *az utóbbit csak elharapja fájdalmasan, majd feláll és megindul. A bocsánatkérés elfogadására nem felel semmit. Viszont a kellemetlen kérdésre kénytelen ismét megállni, háttal.Látszik,hogy egyik kezét a szájához emeli. Természetesen megint sírdogálni kezd. Néhány másodperc után azért felel* - Még is kinek a keze által hal a legtöbb asszony? *szomorú tény, hogy még ebben a modern világban is,bár Amélie nem ismeri a statisztikákat, azok még is kimutatják, hogy a házastárs a ludas a legtöbb esetben. Nem lepődne meg, ha ilyen grafikont látna* - Nincsenek lombtündék? *hirtelen felé fordul és látszika szomorúság az arcán, szerette a természeti lényeket, maga is természetbarát voltférje nagy "örömére"* - Szomorúan hallom. Ez a kor...egy rossz kor. Érzem a levegőjén. S amit mondasz...nem is tudom akarom-e hallani. *Amélie jótét lélek volt életében, ezért fáj hallania mindezt,le is süti a szemét, pár percre meggyászolva a világot. AZon nem lepődik meg, hogy farkasok és vámpírok maradtak,két nagyon szívós nemzet* - Reméljük. *intézi el ennyivel, majd kiderül így van-e. Tovább megy,de kérdez és így Viridina felé fordul* - Nem csak összefutottál vele. Vele hálsz. *egyenesen Viridiana szemébe néz, de semmit se lehet kiolvasni ebből a babaszerű arcból, majd folytatja* - Ha nem így lenne, nem "bűzlenél" ennyire tőle. *magyarázza meg hogy hogy is jött rá minden kétséget kizárólag* - Olyan erősen érzem az illatát rajtad,mintha most is itt állna mellettünk. *teszi hozzá zárójelesen majd ismét elfordítja a tekintetét és tovább megy. Végül még is megáll, hogy szólljon* - Ne aggód, nem zavar. *közömbösen mondja oda* - De gondolom nem mesélte el "hős tetteit". Túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy ellenállj, szegény pára. *mintha nem is Viridianank mondaná, hanem csak úgymagának mint egy eszelős* - Megszállhatok...valahol? *el is felejtve az előző kis dolgot, ismét a nő felé fordul*
Viridiana de Chezeron
Faj :
Vámpír
Kor :
261
Családi állapot :
Hajadon
Születési idő :
1762. Oct. 12.
Hozzászólások száma :
57
Tárgy: Re: Elhagyatott várrom Vas. Feb. 16, 2014 2:19 am
Ő már nem tudja hogy micsoda fajok éltek itt, azaz tudja mert olvasott róla és mondtak meséket és regéket, de személyesen soha nem tapasztalta meg. Nem élt tündérekkel, koboldokkal, és egyéb lényekkel együtt mint Amélie élhetett egykoron. Szelíden mosoly, hiszen alapvetően szelíd lélek, csak a szerelme vad, amit érez. - Mert mindig olyan valaki figyelmét vágyjuk, akiről tudjuk hogy úgysem figyel ránk, legalábbis ez a jellemző - válaszol, hiszen ő nem, ő igenis olyan figyelmét követeli magának akinek szemében számít is, de hogy mennyire abban már nem bizonyos. Figyeli ahogy ismét sírni kezd, és nem tudja hogyan vigasztalja meg az idegen nőt, aki talán mégsem olyan idegen csak ő nem tudja pontosan, bár ahogy beszél, és amiről, ad neki némi sejtelmet. Szépnek látja, de valahogy babaszerűen szép. - Éltél, én már nem élek hozzád képest - teszi hozzá, hiszen ő sosem élt igazán, az életének első huszonöt évében talán, aztán ez az állapot standál, és elég régóta vámpír már ahhoz, hogy meglássa az értelmet, és elég kevés ideje ahhoz, hogy élvezze a rendelkezésére álló időt. - Akadnak még, de a régi időszakokhoz képest valóban kevesen vannak, bár Darklore-ék még az egyik legnagyobb család akik tiszta vérűek - válaszol a kérdésre, és nem egészen érti hogy miből kellett ennyit teremteni de ha Victorius... Ahogy a nő megtorpan a hátát nézi lévén mást nem lát belőle a kérdésre elgondolkozik, és válaszol is. - A tulajdon férje vagy szerelme által - szólal meg végül halkan, és megsejti mit érezhet Amélie bár átérezni nem tudja, hiszen aki miatt ő szomorú, őt az az illető boldoggá teszi. Ahogy visszanéz, látja a könnyes arcot, amit semmi nem tud letörölni a szép márványarcról. Megrázza a fejét, barna loknijai csak úgy repkednek. - Nincsenek, sok évszázaddal ezelőtt kihaltak, vagy csak nagyon kevesen és nagyon távoli leszármazottai élnek - válaszol, mert semmi nem kizárt, de a valódi lombtündék, amiket Amélie keres, már nincsenek, ebben a városban meg végképp, nem is biztos hogy életben maradnának az itteni sötét rengetegben, ami nagyobb és sötétebb mint az elvarázsolt erdő. - Rossz és sajnos nem is úgy fest hogy jobbra fordulna a világ sorsa jelenleg - tényként közli ezt, nem akar olyasmivel foglalkozni amit úgysem változtathat meg, sokkal inkább valakivel és ahogy a babaszerű nő megjegyzi hogy Victoriust érzi rajta mert vele hál, pír szökik az arcába, képes több mint kétszáz év után is zavarba jönni, főleg a Bíbor Király említésére. - Igen háltam vele - nem tagadja, ostobaság lenne, bár nem is büszkén mondja, egyszerűen csak elismeri hogy együtt volt a királlyal, a véres tó mentén a szűz havon. - Sok mindent mesélt, és sok mindent álmodom miatta, de nem látom mindig tisztán a részeket. Pontosan miféle hősies tettekre gondolsz? - kérdez vissza enyhe homloktáncolással, hiszen erősen ironikus a megjegyzés, és tudni akarja miért, mert szereti a királyt de keveset tud róla, nagyon is, ahhoz képest mennyi ideje lenne rá. Bár azzal sem tudna mit kezdeni ha Améliet zavarná a tény hogy kivel tölti az idejét, hiszen a királyon legalább annyira múlott mint rajta hogy együtt legyenek. - Természetesen. Van a városban szálló, bár Darklore-k is bizonyára szívesen látnak, vagy akár én is ha... Bocsáss meg, butaságra gondoltam - rázza meg picit a fejét, és enyhe pírral telt arccal figyeli Améliet hiszen szívesen beszélgetne vele, de nem biztos benne hogy továbbra is látni akarná őt, főleg hogy a szeretője személye miatt.
Amélie
Faj :
Kárhozott
Családi állapot :
???
Hozzászólások száma :
15
Tárgy: Re: Elhagyatott várrom Pént. Feb. 28, 2014 9:01 am
*csak ácsorog, az esti szellő lomhán dobálja pár kósza fürtjét és a szavakra, a fájdalmasan igaz szavakra nem felel semmit. Nem remeg meg az ajka, most nem, de alig láthatóan folynak, szeliden a vöröses patakok. Lassacskán húzódik csak össze szemöldöke, majd megindul lassan, mint a hamuból ébredő főnix. Újra s újra elégva majd feltámadva. Egy nem-létezésre* - Átalakitottak? *jön a következtetés kicsit meglepetten, mert nem tudná megállapitani. Darkloreékra csak álmatagon biccent és zaklatottan nézelődik a tájban ide-oda, csak néha tér vissza tekintete a loknis nőre* - Rengeteg....egyre többet teremtettek. Nem ő, akkor megdöglenek mint a meglőtt ló, ha ő adta volna a vérét. Mert az folyékony méreg. *fejti ki ezt a gondolatot, mert a másik hölgy acán enyhe nemértést vélt észrevenni* - Halandók, akiket halhatatlanságra kárhoztattak. Csak azért, hogy szolgáljanak. Sokan igy sem élték túl, ébredésük után azonnal s ismét a halált kellett megizlelniük, a kinhalált, fájdalmas görcsökben rángva és bevérezve. Mások a téboly fogságába kerültek, képtelenek voltak ilyen meghasonlott módon létezni-merthogy az "élet" túlzás volna-, hogy egykoron sajátjaikat egyék, mint az éhező kóbor eb az utcán. Igy a mérhetetlen kisérletből alig volt élőhalott harcos, aki szolgálatra kész volt. Örök megvetésben a Tiszták között. *sóhajt egy aprót, saját szavai facsargatják szivét, mert sajnálata azokat az embereket. Próbált, annyiszor próbált szegény tébolyultakon segiteni vagy enyhiteni gyötrődéseiket, de hasztalan* - Igen....a férjem, kőszivű. Jól jegyezd meg. *alig birja végigmondani a gondolatot, olyan zaklatott, de azért érthetően ejti ki a szavakat* - Mintha csak....előbb történt volna.... *teszi hozzá, hiszen pontosan úgy éli most meg, mintha pár perce lett volna az egész, az aljas és kegyetlen gyilkosság s ebből a rémálomszerű halálból ébredt az imént. Ezért, ezért oly nehéz minden,a beszéd s más* - Ez egy rossz világ. Érzem ahogy a természet haldoklik. Ahelyett, hogy regenerálódna. Nem hiába száműzték az éjszakába. Azthiszem...nem hiába. *finoman megrázza a fejét és egy pillanatra lehunyja a szemét* - A láncok...lazulnak, talán van amelyik el is szakadt. *elmereng mikor ezt mondja, aztán megpróbálja letörölni a nedvességet az arcáról, egy balerinához méltó kecsességgel* - Jaj nekem. Jaj. Nélküled nem lehetek, nélküled. De veled is egyedül vagyok. És a madarak többé nem dalolnak... *magának beszél-mintha ignorálná a másik vallomását-, elnézve ismét a sötét tájba majd egy sokadik sóhajjal fordul vissza* - Sokat-sokat lehetne mesélni. Évezredek történeteit, véres történeteket. Biztosan nem ezekkel kezte mikor szemet vetett szép küllemedre. Hiszen ő is csak férfiből van. A Szörnyeteg mindig a legszebb arcát akarja mutatni, főleg ha akar valamit. *közli a lánnyal. Tagadná ha azt mondaná nem fáj neki hogy az ura mást szeret, merthogy őt magát sosem szerette, de ez a tényeken mit sem változtat. Félti Viridianatá, ahogy a Földanya félti minden élőlényét és ez sose volt másként* - Elmondok hát neked szemelvényeket, mert igy igazságos, az érem két oldalát látni. Azokkal a szavakkal, melyekre ő tanitott. *vezeti fel a dolgot egy mély levegő vétellel, s mesélni kezd, apránként. Stilusában felfedezhető hasonlóság Victoriuséval, hiszen még beszélni is ő tanitotta meg, a Fény még erre sem vette a fáradtságot, teljesen kiszolgáltatva dobva oda a nőt mint egy rongyot, a világok pusztitójának lábai elé* - Mikor megölt. Gyermeket vártam. Az ő gyermekét. *rebbenéstelen pillákkal mered Viridiana szemeibe, látni akarja, látni hogy hogyan omlik össze a szent kép a férjéről a másik asszony szemeiben. Amélie sokáig nem volt rosszindulatú lény. Sokáig maradt meg az utolsó pislákoló fény a szivében. De nem örökké* - Tudta, hogy várandós vagyok, hiszen éppen akkor történt, mikor az örömhirt közöltem vele. Boldogan, hiszen a gyermek az áldás és az asszony azért van a férje mellett, hogy megörvendeztesse. Egyszerűen csak...fogta magát és karóba húzott. Az önnön karjával. Átdöfve a gyomromat. De a vér, az én vérem nem kellett neki, hagyta hogy a földrecsöpögjön könyékig véres karjáról, a porba. Én sose voltam halhatatlan mint ti. Emlékszem az utolsó szavaira, mintha az imént történt volna. *elcsuklik a hangja, de jobb is hogy Viridiana megszólal* - Nem, nem akarom hogy tudjátok, nem akarok csalfa arcokat látni. Csak hagyjanak... *megint elcsuklik a hangja, legszivesebben azt mondaná "...meghalni",de elnyeli a szót és gondolkodni kezd, értelmet találni a feléledésére. Úgy véli meg is fejtette ezt a rejtélyt* - Nálad alhatok? Nem zavarna? *kérdez vissza, megregedná a lehetőséget* - De...ugye Ő nem lesz ott? Akkor inkább máshová megyek... *ezt az apró részletet majdnem elfelejtette, mit ő tudja hogy a férje együtt él-e ezzel a kedves nővel vagy csak néha használja ki női bájait?*
Maga sem tudja mivel tudná elérni hogy Amélie ne legyen annyira zaklatott, és egy kicsit megnyugodni, és nem érti miért érdekli az idegen nőnek a sorsa, akit jobb esetben si riválisának kellene tekintenie, de mégsem teszi. Hiszen Amélie nem tehet róla hogy így alakult a sorsa. Vagy talán igen? Az enyhe szellő meglibbenti az ő haját is, de elsimítja, hogy ne fújja az arcába, és csak biccent. - Igen át. Az apám tette - mosolyodik el, hiszen nem tagadja hogy Francois de Chezeron tette ezt vele, adta neki az idő végtelenjét, az időt arra, hogy mindent elérjen amit csak akar. Az apja ajándékozta, és átkozta meg ezzel az élettel, de Vi igyeksik mindig a jót meglátni és úgy élni hogy élvezze az életét ha már megadatott neki. Nem keresi a halált, nem hajszolja a gyönyöröket, és mégis sokkal szebben él mint sok más társa. És néha árnyalatnyi irigységgel viseltet Lenore iránt is, a boldog házassága és gyermekei miatt. A nő szavai rántják vissza. - Valóban sokan voltak, de ma már nincsenek annyian ők sem. Az idő megőrjítette, elpusztította őket - teszi hozzá, ő maga nem tudja, micsoda méreg lehet a király vére, és talán nem is fogja megtudni hiszen miért tudná meg? Améli szavait nem vonja ugyan kétségbe de mégsincs viszonyítási alapja. A vámpírok is kevesebben vannak ma már mint voltak, de még mindig elegen ahhoz, hogy komoly társadalomról beszélhessenek. - Gyakorlatilag ez manapság is létező jelenség, sokan nem bírják még az elgyengített vért sem, aki sokadik leszármazottól kapja azt, és megőrül belé, ahogy a vér, a sötét méreg végigmarja, és hiába minden nemes vagy éppen nemtelen szándék, menthetetlen renfieldek lesznek, és a halálon túl más nem vár rájuk. Hiába is minden segítség, számukra nincs gyógymód - egészíti ki Amélie szavait, nem egy ilyen őrült gyermeket volt kénytelen elpusztítani ő maga is, személyesen, hiszen annak ellenére hogy törékeny nőalak, van benne erő, és nem riad vissza ha használnia kell. Rendelkezdik minden vámpír erővel, amivel társai, annak ellenére hogy nem gyakran használja őket. Amélihoz hasonlóan ő is próbált már segíteni nekik, hátha, de hamar be kellett látnia hogy ez az út nem járható, az út zárva van. Így feladta, és amilyen gyorsan és fájdalommentesen lehet, úgy végez ezekkel az őrült lelkekkel. Szerencsétlenek. - Talán nem olyan kő szív amit mellkasa rejt - mond ellent ezúttal, hiszen ha kőből lenne, nem lenne képes olyan gyengéd érintésekre, és gesztusokra mint amiket megtett. Érzi a nő zaklatottságát, de nem tud ezzel azonosulni hiszen őt más okból zaklatja fel a Király. A vágyát, eddig kihűlt szívét felélénkítette. Hallgat egy kicsit, maga is gondolkodik, de abban egyetért hogy rossz világ, elfajzott. - Rossz, elfajzott. Vak a szépre, süket a jóra... - mereng el félrebillentve csinos kis fejét, fehér hattyúnyakán lustán csusszan végig egy kóbor tincs. Megrezzen a szeme Amélie fájó szavaira, és szívébe hasít a tudat, hogy talán még egy kevés érzelem szorult belé a férfi iránt, és azért eme szavak, de elűzi eme gondolatokat, hiszen neki hinnie kell. Hinni akar, a királyban, a szép szavakban, az álomban a véres valóságban és múltban, amik mint rémes film vetítődik lelki szemei előtt. Kegyetlen valóság, mit nem enyhítenek álmok, és nincsen gyógyír ezekre. A Világ Sebeire. - Nem kezdte semmivel, fenyegető szavakkal inkább, örök gúnyos felhang, ismerheted jól. Véletlen volt a találkozásunk, a Véres tónál. Hogy mik a szándékai azt én nem tudhatom, de nem vélem úgy hogy szörnyeteg lenne - védi meg a férfit látatlanbam aki tán jót derülne eme szavakon, és mosolya kegyetlen zúzná szét az álmokat, de Vi szemében Victorius nem szörnyeteg. - Azt hiszem maga is, hogy így volna igazságos - mosolyog szelíden, hisz nincs benne ellenséges érzés a baba szerű nő iránt, akit nem tudott szeretni a férfi. A szavai ismerősek, de hiszen ezt tudja hogy Victorius tanította meg mindenre a nőt, hiszen a Fény leánya még nem volt képes élni sem, mikor lett. A lények szerették, imádták, épp csak az nem, akinem szeretetére úgy vágyott. Elakad a szava, puha kis ajkai elé kapja kecses kezeit ahogy megtudja a hírt, és babakék szeme tágabbra nyílik. Oh egek. - Gyermeket... - suttogja maga elé ledöbbenve, és kis híján magával ragadja az érzés, de ellenáll, és inkább csendben néma hitetlenkedéssel hallgatja a nőt, hogy miféle élet ellenes bűnről mesél neki. Nehezére esik feldolgozni azt amit hall, de valahol megérti, és valahol máshol a féfit is, két vélemény között lebeg, nem tudja hová húzzom a szíve. Asszonyi szíve vérzik Améli kínjai miatt. - A gyermek nagy öröm, de ugyanakkora veszedelem is számunkra... hiszen a legtöbb halál ott ér minket ahol a legtöbb örömnek kellene - sóhajt hiszen ezek az oly ismerős szavak, bár az ő puha hangján kelnek életre, mégis Victorius volt aki kimondta őket. - Örülnék neki ha elfogadnád, túl sok információ és érzés ért most, talán kellhet egy hely ahol megnyugodhatsz - mosolyog melegen, hiszen Amélie nem tudná tagadni ha akarná sem, hogy mennyire zaklatott és feldúlt, és Vi segíteni szeretne neki. Valahogy, egy kicsit. Lassú léptekkel megindul, hiszen nem lakik messze ide közel van minden negyed. - Nem, mi... nem élünk együtt. Csak kétszer találkoztunk eddig - vallja be az őszinte tényt hiszen abból egyszer tettlegességig fajultak, másodsorban beszélgettek leginkább. A kertben, az ő kertjében a gyönyörű kék virágai között. Abban a pillanatban, azon a helyen... Királynőnek érezte magát. Boldog volt. - Gyere, kövess kérlek... - invitálja magával kedvesen a nőt.
*a szépséges nő csak pillog a másik, szintén tüneményes vámpírnőre a beismerés hallatán* - Sajnálom, hogy ezt tette veled. *mondja, hiszen nem tudhatja, hogy van aki ennek örül. Az ő idejében, a vámpírok hajnalán akit átalakítottak, az csatlós lett a Bíbor Kirly Légiójában, hacsak nem tébolyult vagy halt meg az átalakítást követően. A katonák persze hűségesek voltak (a Vér miatt), de akkor sem voltak többek mint a Vörös Király bábjai és gyilkológépei* - Sajnálattal hallom. *ennyit pusmog az orra alatt egy sóhajtással. Anyai szíve fáj az így elkárhozott Gyermekei miatt* - Még ennyi évezred távlatából is méreg...látod, hát ez nem kellő bizonyíték arra, hogy a halandók halandók, a halhatatlanok pedig halhatatlanok s ennek nem szabad összefolynia? *a kérdés talán költői. Nem gondol arra, hpgy Viridianát megbánthatná ezzel, ezek tények, ő így látja a világot és az a szilárd véleménye, hogy nem szabad átalakítani az embereket. Mikor a másik nő kétségbe vonja a-mindkettőjük szíve fölött s sok csata fölött- Győztes kőszívét, képtelen megszólalni, cádolni, ismét elárasztják a vér-könnyek. El is fordul egy kicsit, két karjával törölgeti szemeit, túlságosan finom mozdulattal, mintha csak porcelánból volna egész lénye. És talán ez a porcelán pókhálósra repedezett már vagy újra és újra törik ezer darabbá. AHogy Viridiana csak folytatja szíve választottjának védelmezését, annál keservesebben zuhognak a vér-könnyek, immáron az egész hófehér mellkast beborítva. Noha nem a másik bosszantására teszi ezt, nem direkt, egyszerűen még túl frissek a sebek, túl élénken ébredt abból a szörnyű halálból és abortuszból. Arra viszont helyeslően bólogat zihálva, hogy hallania kell a király kevésbé, sőt, nagyon kevésbé szép arcáról is* - Nem tudom mivel kezdhetné, nem tudom hogy szerzett vagy szerezne asszony-pótlékot magának. Ezen sosem gondolkodtam...viszont. Pont azért, amit mondasz, a kegyetlen jelleme s gyilkos hajlama miatt feltételeztem, hogy téged valamiféle bájolgással akart elkábítani. Túl szép vagy. És van benned valami...nem tudom hogy mi, de azt tudom, hogy azon megakadt a szeme. *szipogja, nem tagadhatja s miért ne lenne őszinte? Mit veszthet? Szeretne újra halott lenni,igen, szenderegni öntudatlanul az örökkévalóságig. De ennek még nincs itt az ideje, még dolga van itt, most már egészen biztosan látja és tenni is fog ezért, hogy ne maradjon hasztalan visszatérte* - Igen...jól hallod. A te urad, akit ágyadba fogadsz s akit olyannyira imádsz mint én egykoron...egy szörnyeteg. A legszörnyűbb rém, akit a hátán hordott eme világ. Fekete amiből született, így nem lehet más a lelke sem, feltéve ha van neki. S tudd meg Viridiana, mikor ily módon vette el életem s meg nem született gyermekéét, azt mondta nékem: "Már épp elég gyermeket szültél nekem ahhoz, hogy egy erős fajt teremtsEK". Ennyi. Ilyen...kegyetlen szavakat! Száznyolcvanhét utódunk fogant az évezredek során s ők egymáséi lettek, hogy a Vér tovább adódjon s örökké fenn maradjon. Szaporodtak, s így máig fenn marad a mi Vérünk. Az Ő Vére. *elmondta. Kimondta. végig tudta mondani. Akkorát sóhajt, hogy az valami félelmetes. Aztán már nem hisztizik többé, bár könnyei patakzanak,mintha csak maguktól folynának, de arcán nincs zaklatottság csupán valami félelmetes üresség* - Köszönöm...túl jó vagy, csak ne légy túl naív. *jegyzi meg s megpróbál haloványan elmosolyodni* - De nem félsz, hogy ha megtudja rögvest végez veled? *kissé félénken kérdezi. Mert hát az ő hites ura bizony kevesebbért is húzatott már karóba. Őt magát pedig gyűlöli, mindennél jobban, így hát jogos lenne a feltételezés, miszerint félti a király haragjától újdonsült ismerősét, a szépséges nőt, akinek ölelésében még az idők végtelenjét látott lény is képes megnyugvást s pihenést találni. Amit sosem tudott a baba-szerű Amélie karjai között* - Csupán kétszer? *meglepi ez a dolog olyannyira, hogy felocsúdik a téboly szeléből, az ürességből. Valóban nagy hatással lehetett a férjére, ha rögtön magáévá tette...s utána nem hagyta faképnél. Biccent és megindul a nővel*
Viridiana nem sajnálja, mert ő is akarta és az apja csak jót tett neki ezzel, hiszen szeretetből tette amit, és ajándékozta meg az örök élettel a lányát. Elmosolyodik. - Oh, nem történt tragédia. Én örülök neki hogy ezt tette, mert így örökké élhetek amíg elég óvatos vagyok hogy ne szaladjak vadászok karjaiba. Az apám szeretett engem - mosolyodik el melegen, ahogy visszagondol az emlékre. Nem tudja, mire gondol a másik nő, hiszen nem említette sosem senki hogy miféle katonák voltak korábban. Olvasott róla még korábban az apja könyvtárában, de az emlékei halványak. - Ezt én is, de sajnos a vér nagyon mérgező ha töményen kapja valaki, egy valakiről tudni aki túlélte. Oliver Ulliel... - teszi hozzá ahogy elgondolkozik, hiszen ő is csak hallotta Lenore-tól. A vámpír családok szűkek, és nagyjából ismerik is egymást. Ő pedig hisz a legjobb barátnőjének, mert nincs más akivel könnyedén cseveghetne, és nőies pletykákat cserélhetne. Vi nem él a kastélyban, egy kis háza van a városban és egy bejárónője illetve kocsisa/inasa. Nem viszi túlzásba a dolgot és haladni próbál a korral. A gyönyörű ruhaköltemények mellett, kacérkodik az újszerű anyagok viselésével is. - Nem szabadott volna sosem, de már megtörtént, és nem tudjuk évezredes távolságból meg nem történtté tenni a dolgokat. Elmozdult a világ, és benne mi mindannyian. Változunk, és a Vér hígult, gyengült. Képesek vagyunk teremteni... - pillant a nő csodálatos zöld szemeibe, és egészen el varázsolódik tőlük. Gyönyörűnek látja Améliet, annak ellenére is hogy az indák alól rángatta ki nemrégiben. Néhol furcsálja a szavait ugyan de tudja azt is hogy ez a nő jobban ismerheti a Királyt mint ő maga, hiszen nem találkoztak túl gyakran. Mondhatni, Vi az első körben elesett a Király bíbor pillantásának kereszttüzében. Hogy is tudott volna ellenállni annak a tekintetnek. - Valami amin megakadt a szeme? Mire gondolsz? - kérdezi kissé félrebiccentett fejjel ahogy gondolkodik rajta. - Igen, kegyetlen és erős de van benne valami más is. Valami, amit nem tudok megfogalmazni de mégsem rossz vagy gonosz. Valami melegség. Olyan furcsa... érzésem lesz néha - mosolyodik el melegen de Amélie szavaira kis szomorúság költözik a pillantásába. A probléma az hogy el tudja ezt képzelni róla, mert a Király sosem a könyörületéről volt híres. Mégsem tudja vádolni a férfit, aki iránt gyengédebb érzéseket is táplál, hiszen... A király nem ártatlan. Victorius nem olyan mint más emberek, vámpírok. Senki máshoz nem hasonlítható. - Csak próbálok helyesen cselekedni. Gyere Kedvesem - indul el lassan, ahogy kíséri a másik nőt, a közeli ház felé ahol él. Oda Victorius sem tette még be a lábát. - Nem félek tőle. Ha végezni is akar velem, akkor sem fogom megbánni hiszen csodálatos időt tölthettem vele együtt. Ha viszont meg is tudja, és megkérdezi, nem fogom előtte le tagadni hogy találkoztam veled - mosolyodik el ahogy lassan sétálnak a ház felé. Tényleg nincs messze. - Igen, kétszer. Vagy talán háromszor, de akkor sem túl sokszor - teszi hozzá ahogy elgondolkozik, hiszen a tó, a kert és amikor Lenorenál találkoztak.... Három alkalom, bár ebből kettő igazi. - Itt is vagyunk Kedvesem. Gyere, megfürdessz és jobban fogod magad érezni - mosolyodik el, ahogy kinyitja a kis kaput hogy bemehessenek. Aztán szólítja a házvezető nőt hogy segítsen fürdőt készíteni, de Viridiana már nem olyan igazi régi módi hogy mindent másra hagy és így őis segít a másik nőnek.
Kezdőlap
Tárgy: Elhagyatott várrom 
