Tárgy: Gwen börtöne Szomb. Május 04, 2013 10:43 am
A viktoriánus pestispatkány új szobát kap az Asylumban. Takaros és kifejezetten tetszetős, kényelmes, bár ablak nincs. És az egész flancolás illúzió, de ezt a beteg nem tudatosítja. Ugyanolyan zrtosztályi szoba az összes, kivéve amelyeknél extra védelemre van szükség, mint pl gumiszoba. Mivel ezek a szobák azonban varázslat alatt állnak, a páciens nem tud magában kárt tenni még a látszólag kovácsoltvas ágy keretével sem. Welcome to the Asylum.
Leo Dunkelfreud
Faj :
Vámpír
Kor :
797
Családi állapot :
Jegyben
Születési idő :
1226. May. 23.
Hozzászólások száma :
147
Tartózkodási hely :
Asylum
Tárgy: Re: Gwen börtöne Szer. Május 22, 2013 6:55 pm
The New One, asylum-plague rat
Az új páciens szemeibe néz, mélyen, hogy meggyőzze arról, itt más lesz. Ez az Asylum más mint a többi. A kérdés már csak az, hogy ez előny vagy hátrány. Ami valakinek nyereség, másnak ugyan veszteség. A doktornak pedig...megvannak a maga kezelési módszerei. Ezzel van aki egyet ért, van aki nem. De ő maga, szentül hiszi, hogy hatásosak. Még ha a betegek ezt nem is mindig akarják elfogadni.
- Nem vagyok kínzó. Fehér Köpenyes vagyok, de nem Fehér Ruhás. Nem mindenki egyforma, a világ nem csupán fekete és fehér.
Mondja szelíden. Mikor az első mondatot mondja síri csend uralkodik az ápolók körébne, hátul, ők tudják miféle kezeléseket szokott Dr.Dunkelfreud alkalmazi, hogy miket tart hatásosnak. Ó,igen. Nem pusmognak össze, hallgatnak. Végig.Ki mit nevez kínzásnak, nemde? Másrészt a doki szeretné, ha az új páciens elválasztaná az ápolói csőcseléket az orvosoktól, jól tudja mi megy egyes tébolydákban: az ápolók kényükre-kedvükre csinálják a betegekkel amit csak akarnak. De nem itt. Ő nem engedné az ilyesmit, szigorú a beosztottakkal. Az más dolog, mit gondolnak az ápolók arórl, amit a doktor csinál a betegekkel. De ő az orvos, ő tanulta a szakmáját, üzeni mindig a lesújtó tekitnet ha egyszer is ferdén néz egy nővér vagy ápoló. És hallgatnak. Hallgatnak, mert tudják, hogy tudja mit csinál. És mert beválik. A többségnél. Mármint annál, aki nem hal bele.
- Miért vernélek át? Semmi hasznom nem lenne belőle. Azért tanultam, hogy a hozzád hasonlókon segíthessek.
Vallja be nagy őszintén, hiszen ez a véleménye saját magáról. A vámpírság hallatán azonban pánikrohama lesz, itt gondolatban szitkozódik egyet a doki, mert "drága" kollégja nem említette ezt az "apró" részletet, miszerint a lány nem tudja, hogy vámpír.
- Nyugodj meg, Gwendolyn. Nézz rám, nézz aszemembe....nincs semmi baj, nem bánt téged semmi. Nincs démon, nem szállt meg semmi. Kaphatsz keresztet, ha szeretnél. SZeretnél?
Ismét a kete közé veszi a páciens fejét és megpróbálja mereven tartani,hogy rá nézzen. Az ápolók mocoragnak, még is csak tűz van. De a doki még egy percet kér, úgy érzi el tudja intézni, rutinja van már benne. De hogy valami narkotikum kelleni fog, ami elnyomja a vadmágiáját, az biztos. Fel van erre is készülve, hiszen mágusokat is kezelt már. Hiába, elmúltak a régi szép idők, mikor még megégették a boszorkákat. A félkegyelmű közben összekapja magát és a doktort előre lökdösve próbálna ki vagy bejutni,ki tudja hová. Egy ápoló lángra kap, eleinte nem foglalkozik vele a doktor, aztén még is szóvá teszi.
- Ne bántsd őket, Gwendolyn. Nem ártottak neked. És ha azt akarod, hogy ezek után se tegyék, hogy barátok legyetek-merthogy mindőnknek ez lenne a legjobb, nem? Ha mind barátok lennénk-,akkor te se tedd,ez kölcsönösen működik. És...nekem sem tetszik ha rosszalkodsz. Ugye nem akarod, hogy mérges legyek?
Végig mázosan kedves hangon beszél a szerencsétlennel, aki belé karol s úgy haladnak tovább. Hogy az utolsó mondatokra kísérteties, hátborzongató lenne? Már akinek. Minden esetre nagy a doki türelme. De nem végtelen. Dr.D. pedig vezeti, egyenesen az előkészített kórterembe, végig folyosón, ezen az emeleten és utána jobbra. Megáll és előveszi a kulccsomóját. Nem babrál sokat, kinyitja, kitárja az ajtót és a szoba feltárul Gwen előtt. Hátra lép, hogy a páciens megszemlélhesse magának, hiszen itt fogja újonnan ideje nagy részét tölteni. Nem is kevés kevés időt. A szoba szemmel láthatóan viktorianizált, kellemes kis romantrikus kovácsolt vas ágyacska, éjjeliszekrény és így tovább. Természetesen mindez csupán illúzió, nem lenne biztonságos ilyen cellát adni egy őrültnek, mert minden második tárggyal kárt tudna tenni önmagában. De ebből semmit se észlelhetnek, erős mágia uralkodik rajta, még ablak is van...persze valójában nincs, de had érezze magát meghitten a tébolyult. Egy gumiszoba kevésbé okozna kellemes látványt, csak rontana a lelki állapotukon.
- Tetszik?
Kérdezi és hagyja, hogy bemenjen Miss Hyde. Kezeit a vállaira teszi.
Vendég
Tárgy: Re: Gwen börtöne Szomb. Május 25, 2013 12:08 am
New Doctor, new room, Only I can see is gloom. Hard to sleep, never dream, Dead, no more, I want to be...
-Nincs szín ebben a világban... Csak fekete és fehér... Romlott... Rothadt... Mindenki Birka s követi a Juhászt... Fekete és fehér... Valaki él, valaki Farkas elé veti magát, mert nem... Nem bírja... S valaki ellenáll és küzd... Ritka, hogy valaki... Más... Nem mer más lenni... A Doktor úr... Mer?... A drogok hatása lassan teljesen megszűnik. Már nem szédeleg annyira és viszonylag normálisan is beszél. Hosszasan mered a férfi vöröses szemeibe, mintha azokban keresné a választ. Az orvosok jöttek-mentek az életében és nemigen volt olyan köztük, aki valaha is változtatni akart volna a módszereken, újítani, esetleg teljesen mást csinálni. Mindegyik ugyanazt a sémát követte. Mindegyik gyógyszerekkel tömte. Mindegyik összeszurkálta. De a legrosszabb az első, szintén vámpír doktor volt, az 1870-es években... Nem csak syringe, kényszerzubbony és bogyók voltak a doki egyetlen "fegyverei". Villamosszéktől kezdve a hidroterápián át a lobotómiáig mindent elkövetett a betegein hosszú időkön keresztül. Utóbbi módszert bár később, valamikor a XX. században fejlesztették ki és alkalmazták nagy szeretettel, a fent említett doktor még akkor is tevékenykedett a pszichiátria terén. Ezt az idegsebészeti eljárást pedig végre is hajtotta pár páciensén - köztük Gwenen is. A probléma csupán az volt, hogy a lány, vámpír mivoltának köszönhetően, nem épült le szellemileg a műtét után, mivel a majdnem megsemmisített homloklebeny rendbe jött és pár óra múlva ugyanolyan állapotban találták, mint amilyenben addig is volt. A Kínzó többször is próbálkozott, más vámpírokon is, de végül belátta, hogy saját fajának regenerálóképessége túl jó ahhoz, hogy lobotómiát lehessen rajta elvégezni. Egy alkalommal viszont az egyik elfajzott homloklebenye nem jött rendbe teljes mértékben, ezért a doktor fanatikusan kezdett el ismét kísérletezgetni, egészen addig, amíg a vámpírok felsőbb vezetőrétege el nem bocsájtotta az intézménytől azzal a váddal, hogy nemeseken is kemény eljárásokat hajtott végre ezáltal, méghozzá oktalanul. Így került Gwen másik orvos keze alá, majd bizonyos okok miatt megint egy másikhoz és így tovább. És most itt van, valahol az Isten háta mögött, a Blackthorn Asylum-ban, Dr Leo Dunkelfreud társaságában. -Mindig ezt mondják... De hiába tanult a többség... Nem segítenek, csak... Kínoznak... Becsapnak... Átvernek... És ekkor jön a roham, ami villámcsapásszerűen tör elő a lányból. Bizony, nem tudja magáról, hogy mi is valójában. Csak annyit lát és tapasztal magán, hogy sokszor jobb szeret éjszaka ébren lenni, vonzódik olykor mások véréhez és a torkában sokszor jelentkezik egyfajta maró, kaparó érzés, amiről nem tudja, hogy mi az. Szemei most is ide-oda cikáznak, de végül Dr D. tekintetében merülnek el. -Isten elhagyott... Démon... Csinált va-alamit... Másra nem emlékszem... Fájt... Felébredtem... Köpenyesek közt... Kereszt... Nem tudom, hogy... Segít-e... Bár a tűz egyre terjed és az ápolók is mocorognak, még is sikerül elhagyniuk a Domború termet és máshová indulni, méghozzá az új beteg szobája felé. Eközben az egyik fickó lángra kap, mivel Gwennek nemigazán tetszik, hogy követik. Sőt, a Hang is erre utasította az imént. Megrázza a fejét. Hát melyik beteg szeretné, hogy az orvosa mérges legyen rá? Nyilván egyik sem, így a vámpírlány is nemlegesen válaszol a kérdésre. Inkább belekarol a dokiba és hagyja, hogy elvezessék, mint sem magára haragítsa a férfit. Néma is marad, nem fűz hozzá semmit sem. Tartsd közel a barátaid, de az ellenségeid még közelebb. Okos lány. De ez nem fog így menni örökké. Egyszer kitörsz innen és soha többé nem térsz vissza. Megszöksz és újra boldog leszel... Nem kell sokat menniük a kijelölt celláig. S mikor feltárul a szeme előtt a szoba, egyszeriben még a szája is tátva marad - gondolatban. Csupán szemeiben lelhető fel a csodálkozás fénye. Sose volt még ilyen cellája. Olyan, mintha egy kis viktoriánus lakás egyik helyiségében lenne. Ablaka is van, kovácsoltvas ágya, majdnem minden, ami csak kell és kellemessé teszi a hangulatot. Persze mindez illúzió, amiről nyilván semmit sem tud. Belép s óvatosan fordítgatva fejét néz körül, majd összerezzen, mikor megérintik a vállát. -Igen... Nagyon szép... És ez mind az enyém? Tényleg? Kis mosoly jelenik meg arcán, szőke haját ki is söpri szemeiből, hogy jól láthasson minden kis részletet. Odamegy az asztalkához és megsimítja annak felületét, kikukkant az ablakon, végül leül az ágyra törökülésben és úgy pislog nagyokat Leóra. Jól esik valahol a lelkének, hogy így törődnek vele. Bár még mindig távolságtartó és gyanakvó egy kicsit. Viszont egyre szükségesebbnek érzi azt, hogy megtisztálkodjon. -Kaphatok... Esetleg... Egy fürdőt, Doktor úr? Megígérte... Ahogy a hajfestéket is. Mondja hatalmas bociszemekkel és reméli, hogy a férfi betartja mézes-mázos szavait és nem csak blöffölt jó pár perccel ezelőtt.
Leo Dunkelfreud
Faj :
Vámpír
Kor :
797
Családi állapot :
Jegyben
Születési idő :
1226. May. 23.
Hozzászólások száma :
147
Tartózkodási hely :
Asylum
Tárgy: Re: Gwen börtöne Szomb. Május 25, 2013 10:31 pm
Türelmesen hallgatja a beteget, ahogy azt mindig teszi. Ez a dolga. És ha már beszél, az jó, könnyebb kitalálni milyen elmezavarban szenved. És mihamarabb rájön, annál hamarabb kezdheti kezelni. A kollégájától kapott kartont akár a kukába is dobhatná, nem túl sokra megy vele és amúgy se ad a véleményére egy diagnózist illetően, főleg, hogy minden bizonnyal elszúrta amit tehetett, ha nem így lenne, nem írt volna kétségbeeséstől csöpögő levelet és küldte volna rögtön ezt a szerencsétlen. Márpedig ahogy elnézni, a kishölgy valószínűleg skizofrén. Persze nem szeretne elhamarkodottan dönteni, könnye lehet, hogy valamiféle összetettebb probléma lehet a háttérben vagy halmozott neurózis. A kezelést nehezíti, hogy vámpír, így a legtöbb drogra szinte immunis és annyi adag kell mint egy elefántnak.
- Dehogy nincs. Csak le kéne venni azt a sötétítő napszemüveget, amin keresztül a világot nézed. Hidd el, sokáig én se akartam elhinni. De aztán fogtam a fekete-fehér csíkos szemüveget és a sarokba dobtam.
Kizökkenti majd Hyde kisasszonyt ebből a depresszióból, de kétli, hogy a hangok "csupán+ egy súlyosabb depresszió tünetei lennének. Valószínűleg akkor hasad meg az elméje, mikor vámpírrá alakították. Ahogy megannyi emberé. Ilyenkor lehet klasszikus elemezavar, de halmozott is, ezt a jelenséget tanulmányozta sokáig, publikált is róla egy vámpír pszichiátriai lapban. A gyógyszeres kezelést is nagyvonalakban kikísérletezte már. Hiszen eltér ez a DSM bármely leírt kórképétől.
- Nem kell a birkák után menni, sem a Farkas elé vetni magunkat. Ki kell szakadni a nyájból. Elsőre nehéznek tűnik, valójában nem is akkora ördöngősség. Elrulok neked valamit.
Ecseteli a fene derűs képével, ahogy mindig és közelebb hajol a lányhoz, mintha valami bizalmasat akarna mondani neki.
- Nekem is sikerült. Az ember azt hiszi,hogy lehetetlen, csak a mókuskerék van. Talán van aki szeretné, hogy ezt higgyük. De ez butaság. A magunk urai vagyunk. Az agy pedig csodálatos dolog Gwendolin, képes véghez vinni az akaratot. Ha azt akarod, hogy többé ne legyél bánatos, hogy vidám legyél, akkor az úgy is lesz, ha elég erős vagy hozzá. És persze azt is el tudod dönteni hogy erős legyél.
A lányra kacsint, aztán eltávolodik tőle és megigazítja a nyakkendőjét.
- Ha láttál volna körülbelül egy évezrede, rám se ismertél volna! Egy sötét lyukban ücsörögve végezni a monoton munkát, mintha minden csak fekete-fehér volna. Aztán rájöttem, ha felrúgom ezt az egészet, akkor meglátom a színeket, a sok jó dolgot, ami csak értünk van.
Teljesen őszintén mondja mindezt. Sajnos az ilyen súlyos beteget esetében, mint Miss Hyde a neurotikus agyi gátlások olyan erősek, hogy a szép szó ritkán segít. Jönnek a gyógyszerek, a kezelés és ha van elég ereje az illetőnek, talán javulhat az állapota és csökkenhet a gyógyszeradag. Minden a fejben dől el, de amíg túl zavart valaki ahhoz, hogy ezt felfogja és az agyát tudatosan használja, addig nehéz a doki dolga. Valójában a teljes gyógyulás vagy legalbb is gyógyszermentesség nagyban múlik a páciensen. Könnyebb feladni és fadarabként feküdni a zártosztály egyik ágyán, begyógyszerezve, mintsem változtatni a helyzetünkön. Az orvos nem mindenható, segítséget nyújt, de a meghatroztó lépés a páciensen múlik. Hosszú, sok munkával néha rávehetők erre. Néha pedig nem. És ilyenkor életük nagy részét az Asylum falai között élik le.
- Amit te kínzásnak gondolsz, sokszor kezelés, lehetséges megoldás a problémákra.
Igen, ő igenis meg szokta ezt néha mondani a betegeknek, hiszen dedósok, csak háborodottak. Persze csak annak mondja, aki talán annyira még tiszta, hogy valamennyit felfogjon belőle, akár csak töredékeket. Hiszen ahogy megértik, ahogy elhatározzák...az nagy lépés lenne.
- Ne Istennek akarj megfelelni, lehet, hogy kárhozatra ítélt vagy éppen így ajándékozott meg, mit sem számít. Ahogy a Vérszívó Démon is, mindez a múlt. A jelen van itt és a szebb jövőre kell koncentrálni.
Próbálja kioktatni a beteget egy kis agymosó dumával,ami még igaz is,és már szabad keze a zsebében,az inyjekcióstűn, bármelyik percben kész lenne, hogy leszedálja a lányt, amennyiben szükséges. Neki az Asylum érdekeit kell főként néznie ilyen esetekben. De úgy tűnik a több száz éves tapasztalat azért nem száll el és sikerült ideiglenesen lenyugtatni a hölgyikét.
- Mind a tiéd. Ameddig itt vagy nálunk, csak a tiéd.
Egy kellemes,világos szoba megnyugtatja a betegeket. És mivel illúzió, esetleges dührohamokkor nem tehetnek kárt magukban valamely tárgy segítségével. A szőkeség kinéz az ablakon, hár, hogy csak a fehér falat nézi valójában, leül a viktoriánus ágyra, ami valójában párnázott gumiból van. De mindez csak a betegek érdekében. A fő,hogy az agy valósnak fogja fel. Hiszen az agy mindennek a kulcsa, ha valamit elszik, azt a valóságba ületi. Eszméket és téveszméket egyaránt. Zsebbe mélyesztett karral megy közelebb az ágyra ülő pácienshez. A skizorfén betegek általában nem adnak a személyes higéniára, dehát ez emberekre vonatkozik, a vámpírok mások, főleg,ha összetett neurózis a gond, ami egyre valószínűbb.
- Persze. Máris megjönnek az ápolók és elvisznek téged megfürdetni. Én addig megvárlak itt. Mire visszajössz, hozok hajfestéket. Befestem a hajadat, ha szeretnéd.
Bűbájos mosolya sugárzik, egyszerű derű vagy téboly, az mondjuk nem biztos, hogy nyilvánvaló. Minden esetre a kedve jó és tudja mit csinál. Kollégái nem piszkítanák be a kezüket sem átvitt értelemben sem másként ha egy betegről van szó, ezért is tart annyi ideig betörni egyet-egyet,kész örökkévalóságig várhatnak mire megnyílnak nekik, ezzel ellentétben Dr.D.-nek már általában az első héten teljesen kitárulkoznak a páciensek. Nem csoda, hiszen barátként közeledik és közvetlenül viselkedik, nem mint egy idegen aki csak pókerarccla firkál egy noteszbe. Az nem megy. Ilyen borcosnak látszó,faggató alakoknak ő sem nyílna meg, teljesen ellenszenves alakok. Hogyhogy nem vették még észre? Meg is gyűlik a pszichiáterének vele a baja, hiszen minden pszichiáternek kötelező hivatalból pszichiáterhez járnia, rutin ez, még is csak bolondokkal dolgoznak a hét nagy részében. Nem egyszerűbb jó viszonyt ápolni a betegekkel? Vagy legalább is eljátszani azt? Dehoynem. Pár csepp a magánéletből,akár fiktív vagy valós, ártalmatlan semmiségnek tűnik, még is csodákra képes. Hiszen társas lények vagyunk. Jelen esetben még azt is bevállná, hogy befesse az új beteg haját. A dobozon rajta van hogyan kell, kétli, hogy balul sülne ki a dolog. És ezzel az apró áldozattal hónapokat,akár éveket spórolhat meg az esetet illetően. Közben megjön két nővérke, Gwenért jönnek, hogy fürdetni vigyék. Ha a lány kész, már viszik is.
- Aztán jó legyél, ne halljak panaszt a nővérkéktől. Tudod, ha jól viselkedsz, én is jól viselkedem majd.
Még integet is nekik, feltéve ha Gwendolyn feláll és hajlandó menni. Addig elküldi az egyik ápolót az Asylumhoz levő legközelebbi boltba hajfestékért. Ilyesmit azért nem tartanak itt.
Fekete-fehér csíkos szemüveg? Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Ez egy Démon, a világ sötét oldalán él, hogyan is láthatná a színeket?! Itt csupán a sötétség lakozik, semmi más. Itt, ahol elszigetelten él egy hatalmas erődítményben, tele hozzád hasonló szerencsétlenekkel, akiket bebörtönöztek s kedvére kínozhat. Hisz nem más ő, csak egy Köpenyes... Másabb, mint a többi, de ne hidd el minden szavát! A rothadó lelke mélyén ő is ugyanolyan tébolyodott, mint az eddigiek, akik egy ujjal is hozzád nyúltak, nem fog kímélni ő sem. Be careful about your movements. You can be the next one... Átnéz a doktor vállai fölött, mintha állna ott valaki és az ő szavait figyelné, nem pedig Leót. Minden izma görcsbe szorul s egy jól ismert pár, Mr Fear és Lady Madness ülnek ki szemeibe, hogy páholyból csodálhassák az előadást, melynek főszereplői Miss Hyde, Dr Dunkelfreud és Ő. Eddig rendkívülinek tűnik az, amit látnak s hallanak, pompás alkotás, maga Michael William Balfe sem írhatott volna szebb melódiákat, az őrület hangjait, melyek most elhagyják a színpadot és szórakoztatják a közönséget. Mindenki élvezi a dolgot - kivéve a szereplők. Kiváltképp Gwendolyn, mivel ő most a szenvedőalanya a történetnek. A különös Hang a fejében csak kuncog rajta, kineveti vagy éppen ordibál és eszeveszettül tajtékzik, ólomléptű táncmozdulatokkal ugrálva a lány amúgy is gyenge idegszálain. És egy rendkívül érdekes dologhoz érkeztünk: a Doki valamiféle titkot akar megosztani újdonsült kliensével. Fülel is Miss Hyde, kíváncsian csillognak zöld szemei, mert el nem tudja képzelni, hogy mit akarhat neki ilyen bizalmasan elmesélni az orvos. Kissé meg is ijedt tőle, ahogy közelebb hajol hozzá, de nem hátrál meg tőle, úgy se tudna hova. Leo mondókája végén pdig a földre szegezi tekintetét és láthatóan gondolkodni kezd a hallottakon, vagy legalább is úgy tűnik, mintha azon filozofálgatna a maga csendes kis magányában. Aztán ki tudja, hogy az a Valami nem tömködi-e tovább a fejét mindenféle ellenkezésekkel. Kacsintgasson csak, majd te bebizonyítod neki, hogy ez mind lehetetlen! Most is ez történik: nem hagyja, hogy magad tedd azt, amit akarsz, hanem ő mondja meg, irányítani próbálja az elméd. Ne engedd neki, állj ellent! Csapkod párat sovány karjaival, hogy elhessegesse a fülében zúgó hangot, de hiába csinálja, nem szűnik meg. Lehet soha nem is fog? Kétségbeesik és ismét a doktorra pillant, aki immár ismét távolabb van tőle és tovább magyaráz. -Mi-iféle... Munkája volt? Szalad ki a száján a kérdés, majd még jobban összehúzza magát, védelemből még a karjait is felemeli, nehogy ütést vagy ilyesmit kapjon, amiért rákérdezett. Az egyik ápoló előszeretettel püfölte a betegeket a múlt században csak azért, mert azok kérdezni mertek. Egy orvos vagy nővérke életével kapcsolatos megszólalások után pedig nem csak pofon járt. Persze később rájöttek, hogy annak az illetőnek sem volt ki mind a négy kereke, ezért őt is kezelésbe vették, de nem sokat javítottak sajnos az agresszióján. Állítólag az elmeházban töltött évei végett vált ilyenné, a folyamatos stressznek köszönhetően, amelyet a páciensek váltottak ki belőle - ezért is "büntette" őket. A kínzás valójában kezelés a gyógyulás érdekében? She doesn't think so... Valóban az egészséges állapothoz vezetnek a módszerek, amelyek fájdalmat és szenvedést okoznak az adott betegnek? Összevonja szemöldökét, finom ráncokat rajzolva homlokára, majd megrázza fejét, hogy kifejezze ellentmondását. Nem hiszi el azt, amit Dr Dunkelfreud mond neki. És most önmaga akaratából cselekszik, nem pedig mások által. Megpróbálja magát még kisebbre összehúzni, amennyire csak bírja és egy szót sem szól, csupán összeszorítja szemeit és nekiszorítja magát a falnak. -There's no future without Past... Ennyit nyöszörög válaszképpen, továbbra is rohamos tüneteket produkálva, reszket, a haját markolássza és ide-oda rángatja a fejét. Sajnos még mindig abban a hitben él, hogy az a Démon, akivel találkozott, bizony valamiféle másik Démont ültetett belé és valószínűleg ez lehet az a dög is, aki a fejében visszhangzik szüntelen. Hiszen London utcáin kóborolva is ez volt az a hang, ami gyilkolásra ösztökélte. Gwen nem is érti, hogy miért tette akkor azt, amit. A vérüket itta, darabokra tépte őket és elégette a hullájukat. Porból lettek s porrá is váltak. Fogalma sincs arról, hogy ő nem ember többé, hanem vámpír, az éjszaka teremtménye. Úgy hiszi, hogy ő egy démon-szállta mágus, akinek valahogyan meg kell szabadulni ettől a lénytől. Viszont egyszer sem sikerült neki, hiába próbálta magát megölni. Nem ment, ezért beletörődött a sorsába. És erről egy orvosának sem beszélt még és talán soha nem is fog. Már ő maga sem tudja ezt istenigazából - az elmegyógyintézetben töltött idők, amiket főleg bedrogozva élt, szépen lassan kimosták az agyából ezt a gondolatot és minden egyéb megmaradt emlékének egy részét (vagy csak alaposan elnyomták benne mindezt), így ha akarná se tudná ezt elmondani. Ezért is pánikolt be most: mintha másodszorra jött volna rá arra, hogy őt megszállta egy démon, amivel együtt az átalakítójára is emlékezni kezdett. Bizonyára a lassan megszűnő droghatások végett kezd az agya kicsit jobban beindulni. Még azt is kiszúrja, hogy a Doki valamit matat a zsebében. Lehet jobban járna, ha lehiggadna és nem kerülne nagy bajba. Végül is sikerül ez a művelet és a kliens új cellájában kötnek ki. Elkerekedett és csodálkozó szemekkel járja körbe a kis helységet, nagyon tetszik neki, a régi szobájára emlékezteti. Persze abban több dolog volt, mindenféle mágikus tárgyak és viktoriánus bútorok, rengeteg könyv és mi egyéb. Most viszont ennek a kevésnek is nagyon tud most örülni. Lelkesen pillant ki az ablakon, simítja meg a kis asztalkát, majd az ágyon köt ki, amiről nem is sejti, hogy valójában gumiból van. És ellentétben egy átlagos skizofrénnel, ő igenis igényli a fürdést és a tisztaságot. Ez talán annak a neveltetésnek köszönhető, amit nagyon mélyen nyomatékosítottak benne még a szülei. Jönnek is az ápolók, hogy elvigyék. -Rózsaszínt szeretnék, vöröset és... Narancsot... Fehéret... Legbájosabb beteg mosolyával mondogatja a sok színt, miközben odaballag a rá várakozókhoz és nagy bólogatásokkal integet a Doktor úrnak, miközben távozik. Segítségre talán nem lesz szüksége a hajfestésnél, mivel elég speciális módon oldotta meg régebben is a dolgot, de talán Leo annyiban segíthet, hogy tartja a tégelyeket, amíg kivarázsolja belőlük az anyagot és a hajára viszi őket. Kb. háromnegyed óra telik el, mire ismét felbukkan - nővérkék nélkül. Szőke haja csurom víz, a ruháját pedig elhagyta valahol menet közben. Viszont így sem meztelen, egy combközépig érő orvosi köpeny van rajta, ami láthatóan kiégett egy-két helyen és a lyukakon keresztül lehet látni immár tiszta és fehér bőrét... Vagyis fehér lenne, ha nem fürdött volna tűzforró vízben, ami végett itt-ott vöröses inkább. Egy kartondoboz van a kezében, benne ruhadarabokkal és sminkkészletekkel. Előbbi holmikat abból a raktárféleségből csente, ahova a betegek "felesleges" cuccait helyezték el és bizony megtetszett neki pár felső, alsó vagy fűzőféleség onnan. Az utóbbi dolgok pedig a női munkaerőktől vannak. Hatalmas mosoly van az arcán és egy vidám dalocskát énekelve lépdel be a cellájába. -"Miss Lucy had some leeches, Her leeches liked to suck, And when they drank up all her blood She didn't give a... Funny when the doctors Had locked her in her cell Miss Lucy screamed all night that they Should go to bloody... És így tovább és így tovább. Viszont nem kell sokat aggodalmaskodni, mert hamar befutnak az ápolók is a cellába, kissé megviselve, zihálva és kócosan, egy-két égés folttal a ruházatukon, de láthatóan egyikük sem sérült meg komolyan. Viszont a távolból füst szag is érezhető... Gwendolyn azonban úgy elvan foglalva magával, hogy nem is törődik a bent lévőkkel, mintha nem is látná őket. Ha eddig nem szólították meg vagy ilyesmi, akkor az ágyához lépve szépen leveti magáról az elcsent köpenyt és a magával hozott dobozban turkálva öltözködni kezd, tovább énekelgetve a dalt. Valószínűleg nagyon zavarban lenne, ha tudná, hogy figyelik, de egyszerűen se nem lát, se nem hall. Lehet jobb is így, majd azt Dr Dunkelfreud eldönti.
Csak áll a beteggel szemben, aki azonban átnéz a válla felett. Nem fordul hátra, egyenesen a nő szemeibe néz, figyeli az arcát. Tudja, hogy lát ott valakit, akit a hang gazdájnak vél felfedezni, ami a fejében szól. Sok ilyennel találkozott már.
- Ki van mögöttem, Gwen? Írd le hogy néz ki.
Hosszas szünet után kérdez csak rá, nem fordul meg, így ráfoghatja arra, hogy ugye nem látja. Miután kis titkot oszt meg a kezelttel, tovább figyeli az arcának rezdüléseit, ahogy a padlóra mered. Az ilyesmi sokat elárul egy orvosnak. Mikor pedig csapkodni kezd a lány, finoman megfogja a kezeit.
- Csak meg kell mondanod neki, hogy nem érdekel amit mond. Eddig csak bajod volt a tanácsaiból, vagy tévedek? Ha csendet szeretnél, mondd meg neki. Vagy zenét, hozhatok neked zenét. Jó lenne?
Hatalmas sötét, vörösesbarna szemeivel néz a bolondra, azzal a fene megnyugtató hangjával. Az jól jön, hogy férfi, mivel a nők a mély hangoktól megnyugszanak. Érdekes evolúciós tény. Bizonyára azért alakult ez így ki, mert a kisgyermeksírás frekvenciája magas, ez felzaklatja őket, ezzel ellentétben az alacsonyabb,mély frekvencia megnyugvást ad az idegeiknek. Tiszta neuromedicína.
- Ha elárulok, úgy se hiszed el.
Vágja rá a kérdésre és elvigyorodik, olyan macskásan ahogy szokta. Ezért egyes betegek kikaparnák a szemét, mások pedig mást csinálnának. Azért ha ennek ellenére is rákérdez a páciens, elárulja. Úgy se biztos hogy megjegyzi, meg lehet, hogy az elektrosokk fogja majd elfeledtetn. Minden esetre mindent a betegekért. Először nem érti miért emeli fel a kezeit a lány,de elég hamar kapcsol és szánakozó kis mosollyá halvágyodik groteszk vigyora.
- Ne félj, én nem foglak bántani. Segíteni szeretnék. A barátod lenni.
Mondja ugyan azzal a kedves hanggal és ismét óvatosan a karjai után nyúl és ha engedi, segít letenni azokat.
- Ó,dehogynem. Én már csak tudom, körülbelül azóta vagyok a szakmában, hogy a pszichiátria, mint orvostudomány létezik.
Bohókásan feleli a fejét rázó Gwendolynnak. A betegek sokszor látják szörnyetegnek és kínzónak az orvosaikat, pedig azok csak az érdekeiket szolgálják keserves munkával és fáradtsággal.
- Ugyan. Én sem törődöm a multammal. Olyannyira szemben állna a mai jelenemmel, hogy az maga az abszurdum. Szóval azt tanácsolom, mint egy jó barát, hogy te is tégy így. És akkor olyan jükedvű és elégedett lehetsz, mint én most.
Derűsen válaszolgat a lánynak, miközben beletúr a zsebébe és valamit nyújt neki. Cukorkát.
- Kérsz cukorkát? A cukor jó az agynak. És finom.
Az egyiket el is kapja a saját markból és bedobja a szájába, jóízűen,a papírt zsebre vágja. Csak hogy ne higgye azt a kis patkányka, hogy meg akarja mérgezni. A cukokra persze nyugtatót tartalmaz.
- Sok betegem volt már, olyanok is, akik hozzád meg hozzám hasonlítottak. Akik szomorúak voltak és nem tudták hogy tovább. Pár éve is volt egy fiatal fiú, aki azt hitte nincs kiút, de megfogadta a tanácsomat és ma mr egy vidám fiatalember. Örül az életének és nem gondol a fájdalmas múltra.
Magyarázza a szemmel láthatóan szkeptikus nőszemélynek. Persze, miért is hinnének a betegek az orvosuknak? De nem tud haragudni érte, hiszen szegények eszelősek. Inkább megteszi a tőle telhetőt. A hang pszichés gyökerein már gondolkodik, mivel átalakított a hölgy és nem veszi ezt tudomásul, elég nyilvánvaló és nem is oly ritka a kórkép. Az átvltozás sok ember eszét elveszi, amit meg tud érteni. Majdnem az övét is elvette. Sőt, kicsit talán sikerült is neki. Szóval így kialakulatott egy másik én, vagy annak szele,a vámpír fele, mint egy meghasadt személyiség vagy önálló. Majd lassan letisztul ez előtte, hiszen még csak nemrég találkozott vele személyesen. A színekre bólint egy nagyot, az egyik ápolónak szól, hogy gyorsan szerezze be, ameddig az új információkat beviszi Hyde kisasszony kartonába és miegyéb elfoglaltsága akad. Például szerez egy új köpenyt, hogy ne a ruháját mocskolja, hiszen ami rajta volt, az az enyészeté lett. Mikor a szerencsétlen beteg integet, természetesen visszainteget neki kedvesen mosolyogva. Szegény ördögök, gondolja. A fürdetés eltart egy ideig, gyorsan elintézi amiket el kell és hamar visszaér az újonc cellájába, a festékeket is meghozták. Éppen a doboz hátulját olvassa mikor a hölgyeményt meghozzák, a mellékelt, zacskószerű kesztyűket már fel is vette. Furcsán festene ha megfogná a kezét a festék. A Rózsasízn Kezű Doki lehetne az új beceneve. De így nem lesz. Nem mintha zavarná. Ahány beteg, annyi fantázianév a doktor úrnak. Akkor pillant fel mikor a frissen mosdatott beteg belép. Látja rajta, hogy a saját kis vilgába zuhant, elnézi a furcsa öltözéket és a dobozt. Szerencséree megjönnek az ápolók,int az egyiknek, hogy a tüzet menjen oltani, aztán feláll és odaslammog az éppen Éva kosztümre vetkező pácienshez. Nem zavarja, hogy a beteg levetkőzik, a bolondok szoktak ilyeneket csinálni, nem szégyenlősek és hasonló.
- Szépek ezek a ruhák. A dobozt hol találtad?
Lassan beszél és kellemes hangon, mert ilyen révült állapotban a betegek bár úgy tűnik nem látnak s hallanak, valójában eljut azért az információ hozzájuk, csak kizárják, nem reagálnak rá. Legalább is nem egyből, de azért van a szakember.
- Az ápolók azért vannak itt hogy ők is segítsenek. Ne báántsd őket és akkor ők sem fognak téged.
Nem szigorú a hangja, de ezt még sulykolni kell. A doboz tartalmára pillant majd Gwendolyn arcát fürkészi mint a betegekét általában.
- Melyik tetszik? Segítsek felvenni ezt a fűzőt?
Kiemeli a dobozból az egyiket, szép szürke. Természetesen nem használja ki, hogy a beteg mezítelen, hiszen az orvosa és létezik orvosi etikett. Persze a buta filmek igyekeznek ezt porba tiporni. De a beteg az beteg, nem "nő" vagy "férfi".
-A hajadat hogy szeretnéd? Csíkosra vagy egyvelegre? Még sose csináltam ilyet, remélem nem rontom el. Ha igen, akkor majd kitalálunk valamit.
A kérdés halkan visszhangzik a fejében, alig akar elérni a tudatáig, de valamilyen szinten még is felfogja azt. Szóra nyitná ajkait, de hirtelen meghökken és kétségbeesetten pillant hol a Doktor úrra, hol arra valamire, amit lát. Közel van hozzá. Nagyon közel. Vadul csillanó szemei Leo nyakára szegeződnek, véres ajkai csábos mosolyra húzódnak, amik mögül előbújnak tűhegyes metszőfogai. Jobbja lágyan érinti a Doktor vállát, megsimítja azt, majd a nyaki ütőérről a sarokban reszkető lányra pillant, baljának mutató ujját ajkai elé emeli s azt suttogja: Csss... Egy szót se... Nem tudhatja meg! Így is túl sokat sejt. -Jó, jó, csak... Ne... Ne bántsd... Kérlek... Nyöszörög, s úgy tetszik, mintha Leo imént elhangzott kérésére válaszolna. Tényleges választ azonban nem kap, nem érkezik leírás a mögötte álló valamiről, a vámpírlány arcára azonban odafagy a félelem. Nem mer még mutatni sem az orvos válla mellé, hogy forduljon meg. Amit lát, az maga az iszonyat, csalfán mosolygó szörnyeteg, aki lassan eltávolodik Leótól, mögé lép és kámforrá válik. Gwen szemei cikázni kezdenek, keresik a Másikat, de nem lelik. Tudja jól, hogy nem ment el, csupán elbújt. Elrejtőzött valahova, és bármelyik pillanatban feltűnhet újra. A Köpenyes pedig két kezét fogja, és magyaráz valamit. Eszelős tekintetét rá emeli. -Hiába... Nem megy el... Sose... Elbújt... Zene? Hiányzik a... Hegedűm... De akkor előjön... Énekel és táncol... Nem jó... Nem jó... Megrázza picit a fejét, izmai még görcsösen feszülnek, tekintetét azonban nem veszi le Leóról. Mintha ő lenne az egyetlen biztos pont ebben az őrületben, pedig lehet benne se szabadna bíznia. Hiszen ő is egy Köpenyes. Lehet ő is bántani fogja. Lehet csak most ilyen nyájas és kedves, aztán gonosszá válik és egy darab emlék nem fog maradni a tudatában, csupán a kín és a drogok okozta kábultság érzése. Erősen szédül. Tudja már hova tűnt, hogy hova bújt... Megint próbálkozik. Megint, de megragadja és próbálja visszarántani oda, ahova való. Így is kidugja fejét egy pillanatra a sötétségből. -Valóban? Pedig úgy szeretném tudni, drága Doktor úr! Arca kísértetiesen elváltozik, csábossá válik, szemei úgy csillognak, mint egy éjszaki ragadozóé. Még ajkait is megnyalja finoman. S ekkor, mintha filmszakadás történt volna, ez az arc eltűnik, és Gwen fuldokló hangot hallatva kapja ki kezeit Leóéból. Rémülten tekint rá. Kezeit emeli, hogy az esetleges ütést kivédje, ám az nem következik be. A Doki ismét a kezei után nyúl, most azonban nem engedi, hogy hozzájuk érjen. -Mindig... Ezt mondják! ... Ne... Ne nevess! ... Hallgass...! Visszhangos nevetés a távolból, s egyre hangosodik, egyre csak hangosodik, minden irányból közelít felé. Fülére tapasztja kezeit, de még így is hallja. Tekintete elhomályosul, ahogy könnyek gyűlnek szemeibe. Fejecskéjét ismét megrázza, továbbra sem hallgat Leóra. Úgy véli, ha régóta van már a szakmában, akkor több kínzómódszert ismer, mint az eddigi orvosai, így többféleképpen képes őt bántani, ha nem viselkedik úgy, ahogy ő azt szeretné. Hiába a bohókás stílus, a kedveskedő hangvétel. -É-én nem tudok... Nem tudok nem... Nem foglalkozni vele... Üldöz... Ott van... Mindenütt... Szárnyra kap... Felperzsel mindent... Énekel... Tá-áncol... Öl... Maga nem... Nem a barátom... Még nem... Morgolódik kicsit az orra alatt, gyanakvóan mérve végig a túlságosan is kedves Dokit. Nem tudta még eldönteni, hogy mennyire bízhat meg benne. Az eddigi tapasztalatai nem éppen pozitív eredményt tüntetnek fel a pszichiáterek kapcsán. A cukorkára szegezi szemeit. Dereng valami régi emlék a tudatában, amikor szintén egy férfi nyújtott neki hasonló készítményt, de nem emlékszik arra, hogy mi történt utána. Mintha minden elsötétedett volna, mintha kiütötték volna... Végtére is elfogad egy szemet egy halovány mosoly kíséretében, de nem kapja be, a markában tartja. Lehet későbbre tartogatja. -Nem vagyok olyan... Olyan, mint ő... Vagy mint maga... A semmibe réved üveges tekintetével, mintha megint elgondolkodna valamin. Idő közben sikerül megnyugodnia és a cellájába jutnia. Kellemesnek találja, nem csupán a csupasz falak néznek vissza rá, hanem van végre normális ágya, ablaka, és még asztalt is kapott. Persze azt nem tudja, hogy mindez csupán illúzió. Túlságosan is valóságos, hogy ilyesmire gondoljon, hisz megtudja érinteni a bútorokat, ki tud tekinteni az ablakon. Szegény ördög... Valóban az. S az ápolók már viszik is fürdeni, hisz Miss Hyde igényli az ilyesmit. Nincs is jobb a forró víznél. Eközben még hajfestéket is szereznek neki, aminek kimondottan örül. Nem szereti túlzottan szőke haját, jobban tetszik neki, ha tarka-barka. Majdnem egy óra leforgása alatt sikerül is megtisztálkodnia, orvosi köpenyben és egy dobozzal a kezében tér vissza, az ápolókat maga mögött hagyva, s a korábban kapott cukorkát szopogatva. Nem is foglalkozik senkivel és semmivel, csak a maga kis világával. Talán túlságosan is feltűnő, hogy hirtelen ilyen vidám lett, még dalolászik is. -Ott, ahol a többit... Ennyit felel a dobozt illetően, majd elővesz belőle egy fehér női atlétát és magára veszi. fene se tudja honnan, de fehérneműt is talált magának, hiszen szoknyákat kedvelő nőként nem árt, ha bugyi is van rajta. Eközben az ápolókra pillant, de ügyet sem vet rájuk. -Erőszakosak voltak... Siettettek... És nem engedtek egyedül fürdeni... Bah! Egy művésznővel nem lehet így bánni! Panaszkodik kicsit emelkedett hangszínen, de tovább öltözködik közben. Egy aranyos, piros kockás szoknyát emel ki a dobozból, amin elöl három fekete gomb van, a széle csipkés, és combközépig ér, hamar felveszi azt is. E mellé felkerül egy fekete neccharisnya is. A szürke fűzőre pillant, sötét árnyalatú, pont jó lesz! Bólogat a segítséget illetően, közben elgondolkodik a következő kérdésen is. -Az alapja legyen... Barnás... Az elülső tincsek csak narancsok... Aztán lehet csíkos a hajam felétől, egyik tincs narancs, a másik... Rózsaszín, fehér... Így olyan... Bohém lesz... Hihihi... Ha a fűző felkerül, megigazítgatja magán, majd elővesz valamit a dobozból, és az asztalkájához táncol. Leül a hozzá tartozó kis székre, s elővillan az a valami, amit pár másodperce elővett: egy varázspálca. Gwendolyn Victoria Hyde mágus volt, még mielőtt az a sok szörnyűség történt volna vele, ami a végén ide vezette. Nagyon is ügyesen tudott bánni a varázspálcával - ezt az eszközt pedig, amit éppen a kezében tart, valószínűleg egy másik betegtől vehették még el, mielőtt idekerült volna. És ő most megszerezte. Hogy mi a szándéka vele, az elsőre lehet rossz gondolatokat szül egy pszichiáter számára, de valójában sokkal egyszerűbb dologról van szó. Halandó életének egy szakaszában sokat festegette a haját, bár akkoriban nem voltak túl tartósak ezek a készítmények, és nem volt annyiféle színárnyalat belőlük. Gwen azonban még is szeretett foglalkozni hajzuhatagával ebben a formában. Kimondottan szerette a vörös színt, a barnát is, és bizony mágikus módszerekkel vittel fel az adott színt a hajára, aminek köszönhetően nem kopott ki olyan hamar, mint az átlag muglikéból. A asztalon sorakozó festékflakonokra pillant, kinyitja őket és elgondolkodik. Próbálja felidézni, hogy anno hogyan is csinálta, de nem emlékszik túlságosan. Hátrapillant a doktorra, hogy jön-e segédkezet nyújtani neki az ügyben, vagy sem. Bár azt ígérte, hogy igen, úgyhogy valószínűleg már mögötte is áll. Reméli nem lesz mérges a pálca miatt. -Akkor a... Barnát előbb... Azzal odanyújtja a megfelelő flakont. Bár külön nem emelte ki, hogy ilyen színt is kér, az ápoló még is hozott, lehet azért, hogy valami normális is legyen köztük, ne csak fehér, rózsaszín, és a többi. Ez végül is pont kapóra jön. Ha a Doki nekilát, akkor közben a pálcával a narancssárgás flakonra mutat és megpróbálja vele a festéket kivarázsolni. Mocorog is a dobozka, valamennyit sikerül is kicsikarnia belőle, bár láthatóan nagyon koncentrál. El sem tudja mondani, hogy mikor varázsolt utoljára. Kicsit kiesett a gyakorlatból, de ez talán nem is baj. A festéket arca felé közelíti, majd az elülső pár tincsre kezdi felvinni. Valahogy így csinálta anno is. -Nem baj, ha... Varázsolok? Így könnyebb és... Gyorsabb... Vagy itt nem... Nem... Szabad? Bociszemekkel pillant fel, miközben ügyeskedik a hajával. Reméli nem fog sokáig tartani a dolog, lelki szemei előtt, már látja is az eredményt, amit el szeretne érni. Vajon a Doktor úr megengedi, hogy sütővasat is használjon? Vagy csak úgy lehet, ha ő használja, és nem Gwen? Hát, ha a hajfestést bevállalta, akkor ki tudja, lehet ezt is be fogja.
Kérdezi, hátha tisztázhatják amiről a patkányka motyog. Vagy éppen a Másikhoz beszél? Hogy ne bántsa Leót? Vajon mi kísérti ezt a lányt? Egy kísértet? Nem valószínű...inkább önnön meghasadt árnyéka. A reszkető patkányka az egyik oldalon, a vérre éhező szörnyeteg a másikon.
- Mindent el lehet űzni. A félelmedből táplálkozik, Gwendolyn. A félelmedből. Ne etesd. Ne engedd, hogy egyen. Én majd szájkosarat adok rá és te megfosztod a táplálékától.
Suttogja szinte a tébolyult nő arcába vagy inkább fülébe. Két hűvös bőr feszül egymásnak a vékony levegőrétegen túl. Gwen kusza hajának pár tincse megcirógatja a doktor arcát. Szép teremtés ez a Miss Hyde. Az elmeháborodott nők mind olyan gyönyörűek. Csupa esztétika. Ezt vajon az egyikori reneszánsz festő-segéd-énje mondatja tudatában? Vagy a vámpír? Vagy az őrült doktor? Vagy a férfi?
- Nézz rám, Gwendolyn. Ha rám nézel, tudd, hogy akkor nem bánthat. Ha én itt vagyok.
Jó a biztos pont, még ha ez is kissé sajátos kezelési elvének része és nem a klasszikus pszichiátriának. Megadja magát,mint biztos pontot,aztán majd lassan,ha megerősödik a lány,elengedheti a doktort.
- Lovag voltam,úgy ám.
És még sok más. Ekkor azoban...váltás történik. Csere. Mint ahogy a pogármester cseréliaz arcát a Karácsonyi lidércnyomásban. Szinte biztosra veszi,hogy az Egyik arc,A reszkető patkány és a Másik arc,a csábíó, gyilkos vámpír. Kevés kétség férhet hozzá. Viszont amilyen gyorsan felbukkant a másik arc,olyan gyorsan váltják le újra. És Gwen halálra rémül,ismét.
- És ha megvernéd a táncban? Mi lenne? Szereted a hegedű szavát...ki mondta,hogy nem járod jobban a táncot,mint ő?
Ez is egy érdekes feltevés,kiindulópont lehet. Kíváncsi hogy reagál rá a kis bolond. Az agya teljesen záp, nyilvánvaló.
- Ő mondja,hogy nem vagyok a barátod? É te hiszel neki azok után, amiket veled tett? Gondolkoz, Gwendolyn...
Hangja egészen lágy és símogató. Lassan beszél,hogy eljussanak szavai a lány tudatáig és nem függeszti fel a szemkontaktust.
- Akkor milyen vagy? Mesélj...
Kérdezi kiváncsian és int a szemével,hogy ő is kapja be a cukrot. A doki jót nyammog rajta,számára persze ártalmatlan. Sikerült viszonylag nyugodt körülmények között a szobájába kísérni az új jövevényt. Dr.D. figyeli ahogy kilépve a fürdőből Gwen megnyugszik és már szopogatja is,amit kell.
- Csak jót akarnak. Féltenek, ezért nem hagynak magadra. De a társaidat is féltik itt,nálunk, ezért sietniük is kell. Tudod,hogy megy ez...nincs elég segítő kéz.
Kedvesen,tapintatosan felel,hogy minden rossz óment eltüntessen Gewen környékéről.
- Nagyon csinos vagy, jól áll ez a kockás.
Dícséri meg terápiás alapon,közben nem is hazudik. A hajfejtést illetően először kicsit meglepődik a felsoroltakon.
- Hát, én megpróbálhatom.
Elő is szedi a cócmókot a szertartáshoz és amíg tovább társalognak, elkezdi a procedúrát. A szíek jó hatással vannak a betegekre, pozitívak.
- Az mi?
Meglátja a varázspálcát,de higgadt marad és ártatlanul kérdez rá. Az ilyen esetekre is van megfelelő módszer. Figyelme nem lankadhat.
Kezdőlap
Tárgy: Gwen börtöne 
