Hálószoba

Már napok óta sejtem, hogy valami nem stimmel. Valami más, valami furcsa, de arra is van ötletem, hogy mitől. Egy nő az ilyet megérzi. Egy olyan nő, akinek már van egy gyereke, főleg. Napok óta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valószínűleg újra várandós vagyok, de még magam sem akartam elhinni addig, amíg teljes bizonyosságot nem szereztem. Nem kis fejtörést okoz a helyzet. A védekezési módszerünk mellett teljes biztonságban éreztem magam, nem terveztünk újabb gyereket, szóba sem került a téma. Eddig. Hát ma kénytelen leszek felhozni. Minél többet gondolkodok rajta, annál szélesebb lesz a mosolyom. Fura. Edward már egyre kevesebbet van itthon, szinte már felnőtt, közel sem igényel annyi törődést, mint régebben, sőt szinte fel van háborodva, szerinte ő már nagyfiú. Nem mondom, nagyon jó a kapcsolatunk, de úgy érzem lassan itt az ideje annak, amikor kirepül és James meg én ketten maradunk... Illetve már nem. Mintha csak azért küldték volna nekünk a babát, hogy legyen újra célja az életemnek. Hiszen ez a legszebb cél. Még lapos hasamra csúsztatom a kezem. James-re gondolok, vajon mit fog szólni, amikor megtudja, hogy újra egy kis élet növekszik bennem. Vajon örülni fog? Az órára pillantok, későre jár már, de képtelen vagyok aludni. Tudom, hogy ma nem fog korán hazaérni, de mindegy, megvárom, addig nem tudok aludni, amíg nem mondom el neki a jó hírt. Illetve a hírt. Azt majd ő eldönti, hogy jó vagy nem. A férjemet ismerve nem lesz gond, szerintem ő is pont úgy fog örülni neki, ahogy én, bár azért kétségeim is vannak. Mikor volt már, hogy Edward pici volt. Szinte nem is emlékszem, mit kell csinálni egy kisbabával. Idegesen sétálgatok a hálóban, egy igazán szexi hálóingben, aminek most semmi célja nincs, egyszerűen csak ezt volt kedvem felvenni. Remélhetőleg azért a férjem nem érti félre... Van számára meglepetésem, csak nem az, amire elsőre gondolni fog. Annál sokkal nagyobb a meglepetés. Kihúzom a komód felső fiókját, Edward babakori ruháit rejti, legalábbis párat, amiket ma előkerestem, miután biztos lettem a dologban, úgy újra kisbabát várok. Egyik ruhadarab kisebb, mint a másik, teljesen belemerülök és csak az ajtócsapódásra kapok észbe, gyorsan visszateszem a ruhákat a fiókba, nem így akarom elmondani.
- James, végre... már nagyon vártalak – fogadom széles mosollyal a férjem. Nyilván nem érti miért nem alszom még, de hamarosan ő sem lesz álmos.

Kissé hangosan csapódik be az ajtó, talán a huzat miatt, talán James ideges, nem tudom, egészen addig, amíg meg nem látom. Nem tűnik idegesnek, jól ismerem, így abban is biztos vagyok, hogy hamarosan tényleg jó kedve lesz, bármennyire fáradt is. Legalábbis nagyon remélem, hogy ő is pont úgy fog örülni a babának, ahogy én is.
- Nem történt... illetve történt, de ne aggódj, minden rendben – nyugtatom meg, hiszen láthatóan nem érti, miért vagyok még ébren. Mostanában bármennyire szeretném, nem tudtam megvárni. Sokáig dolgozik, én meg képtelen voltam ébren maradni. Már azt is tudom, miért vagyok mindig ilyen fáradt. A gondolatra elmosolyodok. Belesimulok az ölelésbe és készségesen viszonzom a csókot. Bármeddig el tudnám viselni. Teljesen elveszek az ölelésben, de tudom, hogy még dolgom van, mielőtt ezt tovább folytatnánk. Nagyon izgalmas dolgom.
- Egyszerűen csak nem tudtam aludni és gondoltam megvárlak, de már... nagyon késő van, azt hittem soha nem végzel a munkával – pillantok fel rá szerelmesen. Nem szemrehányó a kijelentésem, tudom mennyire sok dolga van és azt is, hogy mennyire fontos, így aztán soha nincs egy szavam, amiért későn jön aludni. Most az egyszer viszont tényleg nagyon lassan ment az idő, alig vártam, hogy végre itt legyen velem. Erre most tessék, fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele abba, amiért végülis megvártam. Lassan kibontakozok az ölelésből és a komód felé sétálok, kihúzom a fiókot és kiveszem az első babaruhát, ami a kezem ügyébe kerül.
- Emlékszel? – mutatom fel mosolyogva a pici ruhadarabot.
- Ma pakolgattam és megtaláltam Edward babakori ruháit. Olyan picik... ő meg már kész felnőtt – sóhajtok és ismét a férjem felé sétálok, kezemben az apró rugdalózóval. Pontosan emlékszem, annak idején hogyan mondtam el neki a jó hírt. Ahogy megtudtam, nem tudtam magamban tartani, sikítva rontottam be az irodájába, hogy kisbabánk lesz. Persze nem volt egyedül, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor mindegy volt. Akkor még fiatal voltam és kevésbé voltam tisztában a szabályokkal. Ma már nem fordulhat elő ilyesmi. Most meg azt nem tudom, hogyan mondjam el. Hiszen nem terveztük, Edward pedig már 18 éves... ki gondolta volna, hogy egy újabb baba is összejön.
- Mit szólnál hozzá, ha nem tenném vissza ezeket a pici ruhákat abba a dobozba, amelyikben találtam, hanem visszatenném abba a fiókba, mert... szükség lesz rájuk? – a pici ruhát a még lapos hasamra simítom és örömtől ragyogó tekintettel nézek fel a férjemre. Látszik rajta, hogy talán már sejt valamit, de biztossá akarom tenni.
- James, én... kisbabát várok – széles mosollyal vágok bele a közepébe és a nyakába vetem magam.

Ez a legjobb dolog, ami történhet, mégis izgulok kicsit. Fogalmam sincs mit fog szólni James, de remélem örülni fog, ahogy én is. Nem tudom hogyan mondjam el neki, de hiába is tervezgetnék, a lényeg, hogy minél előbb megtudja, hiszen nem tudom magamban tartani a jó hírt. Megint kisbabánk lesz. Ez annyira hihetetlen és nem tudom abbahagyni a mosolygást sem. Ahogy a pici ruhákat nézegetem, már elképzelem benne, a nagy része akkor is használható, ha kislány lesz. Nagyon jó lenne, de nem lenne ellenemre az sem, ha megint fiunk lenne. Abban legalább már gyakorlottak vagyunk, akkor is, ha kiesett egy időszak. Az biztos, hogy ez nem fordulhat elő újra. Alig tudom kivárni, hogy James végre végezzen a munkával és aludni induljon, legalábbis ő abban a tudatban van még, hogy egy fárasztó nap után aludhat egy jót. Ez igaz is, de előtte még feldobom a hírrel. A legszívesebben már most a dolgozószobájába rohannék, de még várok, akkor is, ha nehezemre esik, olyan boldog vagyok, ki akarom kiabálni. Mégsem teszem, nem is kell olyan sokat várni, hogy megjelenjen végre a férjem. Mosolyogva fogadom, amúgy is így szoktam, de ez most más, rejtélyes, mégis sokatmondó mosoly játszik ajkaim körül és már csak a megfelelő pillanatra várok, hogy megosszem vele az örömhírt. Nem is igazán tudok arra figyelni, amit mond, bár gondterheltnek látszik, azt hiszem kivételesen nekem van fontosabb mondandóm. Úgyis visszatérünk még a város ügyeire is, de a jó hír jelenleg előnyt élvez. Nagyon jól esik, de kibontakozok az ölelésből, hiszen látni akarom az arcát. Már az ágyon ülve vetkőzik, amikor végre rászánom magam és elmondom neki a kis titkom. Először talán nem érti, de amint kimondom a lényeget, máris megváltozik az arckifejezése. Figyelem minden reakcióját, de nem hagy túl sok időt, már ugrik is fel, úgy, ahogy van és felkap. Én pedig végre tényleg megnyugszom. Boldog. Legalább annyira, mint én. Szélesen mosolygok rá, ahogy ő is rám és újra hozzábújok.
- Igen, ez egészen komoly. Már napok óta sejtettem, de ma lettem benne biztos és… addig nem akartam elmondani, amíg teljesen biztos nem lesz. Mostmár viszont az. Babánk lesz – erősítem meg megint, talán még magamnak is ismételgetem. Alig tudom elhinni. Annyira jó kimondani, hogy azt hiszem mostanában sokszor fogják elhagyni a számat ehhez hasonló kijelentések.
- Fogalmam sincs, elhiheted, én is pont annyira meglepődtem, mint te. Nem terveztük és nem is tudom mikor, hogyan sikerült, de… sikerült és ez a lényeg. Még nagyon pici, csak pár hetes. De ugye örülsz? – tudnom kell, ki kell mondania, hogy biztos legyek abban, ami így is nyilvánvaló. A hasamra csúsztatom a kezem. Hamarosan megint hatalmas lesz, de nem érdekel, örömmel vállalok újabb babát.
- Talán pár hete, miután elmentek a vendégeink… Kissé elragadtattuk magunkat – kuncogok fel, hiszen az szenvedélyes éjszaka volt és könnyen lehet, hogy akkor fogant meg a második babánk. Még ennyi év után is ugyanannyira vágyunk a másikra, mint amikor összeházasodtunk. Nem is értem, mások miért hidegülnek el egymástól. Számunkra ez a szó ismeretlen és ez így is marad.
- Nem gondoltam, hogy ilyesmi előfordulhat, hiszen nem terveztük, de én nagyon örülök neki – bár szerintem ez egyértelmű, azért ennek ellenére kifejezem az örömöm. Mióta megtudtam, állandóan mosolygok. Ez annyira jó érzés, nagyon boldog vagyok.
- Már csak azt nem tudom, Edward mit fog hozzá szólni. Szerintem még ne mondjuk el neki, várjunk egy kicsit, hiszen még annyira korai. Remélem nem lesz semmi gond… - csak egy pillanatra komorodik el az arcom, hiszen annyi minden lehet. Az előző terhességem alatt csak normális mértékben aggódtam, de ez most más. Idősebb vagyok és… ami Edwarddal történt megmutatta, hogy nem a terhesség veszélyes, ami utána jön, az sokkal rosszabb lehet. Nagyon fogok vigyázni a babára, mégegyszer nem fordulhat elő ilyesmi. Nem tart sokáig ez a hangulat, máris szélesen mosolygok.
- Akár elmondhajtuk holnap is, csak tartok tőle, ő nem fog annyira örülni, mint mi. Kezdetben… de úgysem fog tudni ellenállni neki, ha majd megszületik – nem is akarok most azzal foglalkozni, hogy ki mit fog szólni hozzá. Inkább szerelmes csókkal lepem meg a férjem, ki kell használni, hogy most még bármit szabad.