Alvilági nevén a "Fekete Unikornis" vagy "A Törött Szárnyú (Pegazus)". A helyiek csak ezeken a neveken ismerik ezt a kisvendéglőt, evőt s ivót. Az jellemző rá, ami a városra úgy általában...sötét és gyanús. De kellemes hely, a helyiek szeretik. Ahogy a vendég belép, egy méretes szárnyas ló szobrát pillanthatja meg, obszidiánból.
Elnevetem magam. Ez igazából, gyönyörűen hangzik, pont azért, mert csak akkor teszem, mikor tényleg késztetésem van rá. Sose voltam az a vakon viháncoló típusú nő. Igen, mert annak ellenére, hogy nincs alkalmam napvilágra hozni, én igenis ízig-vérig nőnek vallom magam. - Vagy csak limiltált az ilyen optimista emberek száma - vonok kecsesen vállat, de elmosolyodok, mert ezt egyáltalán nem tartom rossznak, sőt, valójában mindenem odaadnám azért, hogy legalább feleennyire optimista legyek, akkor nem gondolnék folyton a történtekre, és nem sírnék át napokat. - Én átoknak nevezném, de igen. Éééés, nem nagyon tudnak róla, legalább is Serrah úrnőn kívül - óvatosan húzom el a szám, burkoltan kérve tőle, hogy ez lehetőség szerint maradjon is így. Nem mintha azt feltételezném, a titkok nincsenek biztonságban nála. Ha nem így lenne, az úrnő se beszélgetne vele olyan kedélyesen. Sóhajtok, és lehajtom a fejem, mielőtt megmagyaráznám, miért is van ez az ellenszenv a vízzel. - Hallottál a 2014-es Thaiföldi cunamiról, ugye? Ott nyaraltunk, és a nővéremmel nagyon összevesztünk, ő... a földdel van jó viszonyban, de mi nagyon fejletlenek vagyunk az erőnk terén, mert akik segíthettek volna koordinálni, azok jobb esetben kísérleti nyúlként végezték, de a logiák többsége felénk meghalt, mások meg nem nagyon fogadtak be. Nessa kezdte, előidézett egy földrengést, a szökőár már az én művem volt, és több ezer ártatlan ember halt meg egy testvéri veszekedés miatt - halkan beszélek, mert szégyellem magam. Ha tehetném, visszamennék az időben, és nemes egyszerűséggel faképnél hagynám Nessát, hagyva, hogy lenyugodjon, de sajnos erre nem vagyok képes. - Nem hiszem ezek után, hogy nálam működnének a módszereid. Serrah úrnő is azért döntött úgy, hogy elrejt mindenki elől, mert ha nem érnek ingerek, ha nincs kapcsolatom a világgal, nem fordul ez még egyszer elő... és én belementem, nem kényszerített, csak mint lehetőséget vetítette elém, és én éltem vele, noha a birtokon egyedül... bezárkózni a szobámba, mikor jön valaki... nem a legfelemelőbb. És biztos, hogy ezért a kis kilógásomért is kapni fogok - de valamiért ma nem érdekel. Nem, nem kezdtem el lázadó módba lépni, nem érné az meg nekem, és az Úrnő is biztos meg fog enyhülni, ha tudja, kivel voltam. - Nem... tudom, hogy fogok-e iskolába járni, a színház is egy próba, és nem épp eredményes - harapok az ajkamba, mert a hallottak alapján még inkább szeretnék, de... nem biztonságos. - Nem akarok modoratlan, vagy prűd lenni, de honnan gondolod, hogy tudnál nekem segíteni? A logiák is különböznek, mint más alakváltók, és az, hogy egyel találkoztál, még nem jelenti azt, hogy egy kalap alá lehet venni az összeset - tényleg nem akarom megbántani, nagyon próbálom óvatosan kipuhatolni, hogy igaz-e, amit mond, vagy csak... mondja. Szeretném, ha tényleg tudna segíteni, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog, ha egyszer nem merem használni az erőm. - Talán, mert nem is akartad látni - mosolyogva vállat vonok, hisz sose játszottam bújócskát, ha egyszer is felnézett volna, könnyen észrevehette volna a sziluettem az ablakban.... abban a kastélyban, ahol az úrnő már évek óta egyedül él. Elindulok, vagyis hát, hagyom, hogy elvezessen a helyre, mert nekem lövésem sincs, merre van. Nem szoktam a limuzinból figyelni a kinti tájat, mert minek? A vendéglő elé érve, viszont megtorpanok, és teljesen lefagyok. - Még... nem nagyon voltam emberek között - és félek, mert ez nem a színház, a hely, amit legalább már ismerek.
Ahogy a fiatal nő elneveti magát, Nicolas arcán is kiszélesedik a mosoly. Még így is, hogy az eső eláztatta - a vízcseppek megülnek a borostáján és a búzaszőke hajtincsek végein.
- Megszoksz vagy megszöksz. De az utóbbi csak a tébolydába vezethet.
Feleli még mindig kiszélesedő, sugárzó mosollyal, így kissé groteszkül hat ez az egész. Az itteniek vagy alkalmazkodnak a körülményekhez vagy bele menekülnek az elméjükbe, annak mélyére, ahonnan csak Dr.Dunkelfreud ránthat ki, már ha szerencsés az ember.
- Csupán nézőpont kérdése, hidd el.
Kontrázik, már-már a flört mezsgyéjén táncolva, vagy csak ezt sugallhatja egy kamaszlány számára, akinek akaratlanul is sikerült elcsavarnia a fejét. Úgy véli, a lány fiatal, hiszen a képességei még kontrollálatlanok és fiatalos a viselkedése, de éppenséggel tévedhet is és lehet, hogy már egy emberöltő óta járja e vidéket.
- Balesetek előfordulnak. Ne hibáztasd magad. Nekünk, akik nem vagyunk varázstalanok, meg kell tanulnunk használni a bennünk rejlő erőt. És ez a körülöttünk levő felnőttek és rangidősek felelőssége.
Rá se hederít, hogy a lány kapásból közvetlenebbé válik, ő maga mindig is híres volt közvetlenségéről. Roderica pedig még nem is biztos, hogy a diákja lesz. Ő maga pedig még mindig nehezen képzeli el magát a katedra túlsó oldalán, csak hát felkérték...
- Igen, az alakváltók között ti vagytok a legritkább alfaj. Bár a kutatók nem értik, miért. Ahogy azt sem, miért szívósabbak a zoanok. Titeket az évszázadok során többször sújtottak betegségek, járványok. A legutóbbi a 17.század végén volt, megtizedelte a fajtátokat és nem tudtak rájönni mi okozta a vészt.
Társalgási hangnemben mondja mindezt, de egyértelmű a szakértelme és felkészültsége a témában. Ha eddig a lány kételkedett ebben, mostanra bizonyára sikerült meggyőznie.
- Még sosem "szelídítettem" logiát, de egyszer mindent el kell kezdeni!
Nem lealacsonyítóan mondja, csupán megjegyzi és bársonyosan nevet az esőben.
- Szeretnék segíteni, neked pedig szükséged van rá, így egy próbát megér, nem?
Kérdez vissza, le pillantva a mellette ácsorgó leányzóra a lapulevél alatt.
- Szóval az ablakból láttál!
Reagál hirtelen, mikor a másik elmeséli bezártságtól gyötrődő sorsát, egyből leesik neki, miért nem látta a kis kukkolót: mert mindenhol kereste, csak a kastélyban nem!
- Ő nyilván a legjobbat akarja neked...de az elzárás hosszú távon nem hiszem, hogy megoldás lenne. Nem élhetsz így, hiszen kétszáz évig is elélhettek, az rengeteg idő, kínzás lenne! Ellenben...a megfelelő ember képes lehet segíteni, hiszen az lenne a legjobb, ha uralni tudnád önmagad. Neked és a környezetednek is. Ha pedig egyszer gyereked lesz, neki már meg fogod tudni tanítani kicsi korától, hogyan éljen a képességével.
Nem szeretné felülbírálni Serrah úrnő rendelkezéseit, de erről beszélni fog vele, őszintén. Az asszony is bizonyára belátja majd, hogy egy próbát megér.
- Miért nem az? Történt valami?
Kérdez vissza, netán egy baleset a lány erejét illetően.
- Dehogy vagy modortalan, teljesen jogos a meglátásod. És ne aggódj, nem vagyok sértődékeny.
Mosolyog a hölgyikére mielőtt folytatná, hogy nyugtázza, valóban nincs gond.
- Minden lény más, fajon belül is. Mindnek személyisége van, akkor is, ha nem humanoid. Sokan "állatként" tekintenek minden varázslényre a mágusokon, esetleg vámpírokon kívül. Pedig ez nem igaz és sértő is. Majd ezzel kezdem az első órámat. Több bestiát gondoztam már, munkaként, tanulásként és társként is. Az az elvem, hogy ki kell tapasztalni, milyen a másik. A sárkányok például elég szeszélyesek, de sok lénnyel nehéz bánni, de csak azért, mert sokan nem ismerik őket vagy megérzik az ellenszenvüket. Vagy egyéb okokból, számomra az ilyesmi kihívás. Ezért tartok gizmót, amit nem is igen szabadna, mert fokozottan veszélyes bestiának számít. Ismered őket? Nagyon édesek, nagy füleik vannak és olyanok, mint egy plüssállat. Nagyon jámbor természetűek, könnyen meg lehet szeretni őket. Intelligens faj, amit első ránézésre nem mondana meg róluk a többség. Saját nyelvük is van. De ha éjfél után enni kapnak, őrjöngő fenevaddá változnak. Egy rendkívül erős szörnnyé, ami kimondottan ellenálló a támadó igézetekkel szemben. Esze révén pedig így sok kárt okozhat, emberekre támadhat. Persze ha tudjuk, hogyan bánjunk velük, nincs probléma. Mivel már rengeteg fajta varázslények dolgoztam, és mivel rajongásom tárgyait képezik, ezért bízom a képességeimben, hogy sikerül megzaboláznunk a benned tomboló vizet. Csak nem nehezebb egy Havasalföldi Őrjöngő sárkány idomításánál, ahhoz pedig már volt szerencsém. És ha még is, hát lesz egy kihívás.
Kiszélesedik a mosolya, egyértelmű, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mond. Már éppen oda érnek a Fekete Unikornishoz, mikor a lány megtorpan. Nicolas elengedi a kilincset és rá pillant.
- Ne izgulj, nem sok ember lesz bent, inkább bestiák. Gyere, vigyázok rád.
Megfogja Roderica kezét, a leányzó ekkor azt érezheti, mintha egy bilincs szorulna a csuklójára és csattanna, ami valamiféle lánccal kapcsolódik a férfi kezéhez. Persze semmit sem lát.
- Amit most éreztél egy igézet, az "Elátkozott Bilincs", megköti az erődet, ha hirtelen, erőszakosan akarna feltörni. Hozzám kapcsolódik, mivel az én erőm fogja elnyomni, amennyiben szükséges. Egy kissé kellemetlen míg rá rakják az illetőre, de a továbbiakban nem fogod érezni. Csak 500m-es távolságban működik, utána megszakad az összeköttetés.
Ezek után ismét megfogja a kilincset és elengedve a diáklány kezét, belép a bárba. A Törött Szárnyú Pegazus egy sötét hely. A megvilágítás gyér, gyanús alakok - helyiek - ücsörögnek mindenfelé. A hangulatát szeretni kell, különben borsózik tőle az ember háta. Ahogy átlépi a kettő a küszöböt, sok szem szegeződik rájuk gyanakvón. Hiszen annyira elütnek első ránézésre a helytől, hogy felkiálltójelként világítanak. Két sugárzó teremtés, vidámat, színesek. Nicolas egyenesen egy üres asztalhoz megy és helyet foglal.
- Csak pár percig fognak bámulni, mert még nem láttak, meglátod.
Mondja és mire a mondat végére ér, már meg is jelenik mellettük egy testes asszonyság és rákérdez, "Szervusz Nicky, a szokásosat? Na és a kislánynak?", mire Nicolas bólint és a kocsmárosasszonnyal egyetemben Rodericára néznek.
- Még sose jártam, még csak hasonló helyen sem. Nyílt nap van? - mélázok el egy igen picit, mert hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, milyen is egy ilyen hely belülről, de annyit meg mégsem ér a fránya kíváncsiság, hogy aztán meg ott is ragadjak. - Több volt ez puszta balesetnél, ebbe viszont ne haragudj, de nem szeretnék belemenni - hajtom le a fejem, mert nem is igazán arról van szó, hogy szégyellem, bár természetesen ez is közre játszik, épp csak a sebeket tépi fel, amik még a mai napig fájnak. Pedig évek. Évek óta vagyok itt, és fogalmam sincs, hazatérhetek egyáltalán, vagy van-e hová visszatérnem, van-e kihez. - Lenyeltél egy lexikont? - nézek rá összevont szemöldökkel, s a világért se szeretném megsérteni, csak nekem ez merően furcsa, hogy ennyi mindent tud egy olyan fajról, amihez köze sincs. Én például a vámpírokról csak annyit tudok, hogy vannak, meg vért isznak, semmi többet. S bár lehet egyszer emiatt csúnyán megfogom ütni a bokám, de mégis úgy gondolom, ez így van rendjén. - A zoanok... őket szelidítheted... - vágok vissza áldurcásan, de aztán elmosolyodok, jelezve, hogy értem én, mire akar kilyukadni, csak magas volt az a labda. - Nem tudom, Serrah úrnő mennyire menne ebbe bele, de legyen, majd megkérdezem tőle, mit szól hozzá - mert saját döntést most hoztam először, mikor nem mentem haza. Nem élhetek vissza a vendégszeretetével, és még most is úgy látom, nála lakok, így ő hozza a szabályokat, amik igenis kellenek, mert megóvnak engem. - Gondolod, hogy nekem valaha is lehet olyanom? És tévedsz. Amíg nem tesz közszemlére, addig vagyok biztonságban. De gyerekem? Én nem...nekem nem... tudom, ez a lét milyen, nem kívánom ezt senkinek - soha, egyetlen alkalommal se fordult meg a fejemben, hogy gyerekem legyen. Ilyet is most érzek először. És nem, abszolút nem tudom kezelni. Ha lenne ebben tapasztalatom, bizutos, hogy nem tudattam volna vele az érzéseim, már az első adandó alkalommal. - Volt egy fiú... utánam jött a mosdóba és... elvesztettem a fejem, és mire észbe kaptam, kint voltam az ajtón túl, bent meg minden úgy nézett ki, mint egy akvárium. Nem volt ott már senki csak mi, és hiába akartam, nem tudtam visszacsinálni.... ott van a színház udvarában, de azóta is keresik - a végén már csak suttogok, összeszorítva a szemeim, mintha ezzel meg tudnám akadályozni, hogy a jelenet újra lejátszódjon a szemeim előtt. - Kérlek ne mondd el az Úrnőnek, nem tudhat erről senki - kétségbeesetten pislogok rá, hisz talán ő is belátja, nagy bajba kerülök, ha mindez kitudódik, vagy rájönnek, az én kezem is benne van. - Csőtörés volt... és kevés víz - magyarázom most már normál hangnemben, mintegy jelezve, tovább is léphetünk ezen a témán. - Nem igazán ismerek más lényt magunkon kívül. Az Olympic-félszigeten laktunk az erdőben, egy mágus segített, és elrejtette a falunkat. Soha nem mentünk emberek, vagy falak közé, pedig Seattle ott volt egy köpésre, de mi elementálok azért születtünk, hogy szabadok legyünk. Egy logia nem maradna meg falak és ember építette kerítések mögött, folyton bezárva érezné magát. Én is csak akkor vagyok a kastélyban, mikor vendég jön, egyébként a birtokon kint van saját kis helyem. Rosszul vagyok, ha sokáig vagyok bent, nem szeretem. Volt egy hárpia ott a szigeten. Bárki a közelébe ment, azt megmarta, így egymás mellett éltünk. És valaki lelőtte, anyu meg én tudtuk csak, hol rejtőzik, mert ha többiek megtudták volna, biztos azt vacsoráztunk volna. Anyu gyógyító is volt, amelett, hogy a szelet irányította, ő segített meggyógyítani Anitát. Utána az én társam lett - megvonom a vállam, hisz csak azért mondom el, hogy tudja, ennyi volt a kapcsolatom a külvilággal. - Az amilyen most vagyok. Azt Serrahtól lestem el, de nem mehet olyan tökéletesen. Rám még egyszer nem néztél úgy, ahogy rá. Pedig azt hittem, jól megy - kicsit kedvem is szegi, hogy hiába a sok igyekezet. Én bolond meg is bízok benne. Ahogy a bilincs rám kerül, megbénít a félelem. És ez nem olyan, hogy elkerekedik a szem, majd vad kapálózásba kezd. Nem ez az a fajta bénító félelem, mikor megmoccanni se tudok, holott tudom, mi fog következni. Csak a zúgást hallom, nem érzem, mégis úgy kezdek el remegni, mint a kutya a tűzijáték során. Nyelnék, de arra se vagyok képes. Sápadok, kiszökik az arcomból minden vér, hisz az emlék belém hasít. Tisztán látom magam előtt, ahogy Enzoval is ez történik, és mikor ellenkezni kezd, kiontják az életét. Az agyam egy nagyon halovány része tudja, hogy most nem ez fog történni, de egyszerűen képtelen vagyok bármit tenni. Hallom, ahogy Nicolas beszél, azt már nem értem, mit mond. Az eső viszont jobban esni kezd, ahogy az én könnyeim is utat törnek maguknak.
- Egy vén vámpír vezeti a helyet, szerinted? Nem mintha bármi bajom lenne a vámpírokkal, az iskola igazgatónője is vérszívó.
Poénkodja el a dolgot, vagy fene tudja. Minden esetre nem hagyja el a jókedve. Legalább is: Az arcán mosoly van. Tökéletes mosoly.
- Semmi baj. Mindannyiunknak van múltja, titkai.
Biztosítja őt, hogy rendben van, ha nem beszél. Hiszen...tulajdonképpen alig ismerik egymást. Attól eltekintve, hogy leskelődött utána, csak egy srác a városból. A megjegyzésére viszont felkacag.
- Nem egészen, de stréber voltam, az igaz. Csak én nem a megfelelési kényszerből, hanem mert nagyon érdekelt pár téma. Főleg más entitások és a sütemények.
Na meg a csatamágia, de az újabb keletű és sokkal sötétebb. Az...az egészen más kategória, mint a felsoroltak.
- Remélem nem sértettelek meg. Minden varázslény érdekel, de ezzel nem hiszem, hogy újat mondok.
Céloz a kis leskelődésére, hiszen képes csúszni-mászni egy-egy lényért. Farmon nőtt fel, volt állatgondozó, nem az a kényes fajta.
- Rendben, meglátjuk mit felel.
Áll a kihívás elébe. Kétli, hogy az asszonyságnak lenne ellenvetése, bár nem ismeri még annyira. Elválik majd.
- Miért is ne lehetne. Ne légy kishitű. Bármi lehetsz, ami csak akarsz. Munkával, nyilván. De én szívesen segítek. A képességek azért vannak, hogy megtanuljanak velük bánni. Minden varázslény a maga képességeivel születik. Mágusok, vámpírok, és így tovább. Ha nem tanulnák meg kezelni azokat, már régen eljött volna a világvége!
Általános helyzetként kezeli Rodericáét. Bár az övé különleges eset, Nicolas sokat foglalkozik rendhagyó dolgokkal, lényekkel. Ezt követően mire a lány megnyílik, egyszerűen csak elneveti magát. Nem bántóan, nagyon is jóízűen.
- Ne haragudj, köszönöm a bizalmad...csak tudod elképzeltem a jelenetet. Nos, a fiúnak nem kellett volna betörnie a női mosdóba, így csak azt kapta, amit megérdemelt, nemde?
Nem ítéli el a lányt, sőt, a kis történet nagyon is tetszik neki, szórakoztató, még ha ő bántóan is élte meg, most legalább Nic rávilágít, hogy "semmi rosszat nem tett".
- Lakat van a számon!
Nyugtatja meg, főleg, ahogy Roderica erre kéri. Szegény lány, elég rendesen fenyíthetik, ami elszomorító. Gondolataim árnya nem vetül ki arcomra, inkább tovább hallgatom a feltárulkozást.
- Nem hallottam még a falutokról, szóval valóban elég rendesen elrejthettétek. Szóval van egy hárpiád? Lenyűgöző! Ő is veled jött a városba?
Rögtön felcsillan a szeme egy újabb bestia hallatán.
- Ne akarj olyan lenni, mint más. Ne engedd meg senkinek, hogy elnyomja azt, amilyen valójában vagy. Mind individumok vagyunk és ez a szép a világban. Nincs egy egyforma fűszál vagy wendigo, bármi.
Kezd bele a filozófiája ecsetelésébe, aztán fenn akad azon bizonyos megjegyzésen.
- "Úgy"? Mire gondolsz? Á, biztos a rajongásra, a sárkányok a kedvenc bestiáim, biztosan ezt vetted észre.
Nem tudja mi más lehet, de ez volna a tipp. Azért mosolyt csal az arcára ez az enyhe és alaptalan féltékenység. Furcsa, hogy valaki úgy zúgott bele, hogy egy mondatot sem beszéltek korábban, de végig leste. Ez valójában még sem zavarja, legyen bármennyire is bizarr. Már a fogadónál állnak, mikor egy potenciális hibát követ el. Egy varázsbilincset kattint a logia csuklójára, ami aktiválja annak önvédelmi eszköztárát. Hiába láthatatlan az igézet és pusztán energia természetű. Fáziskéséssel veszi észre, mi történik, ahogy Roderica csuklója megmerevedik az ujjai között és az eső egyre hevesebben kezd esni. Hátra fordul, fűzöld szemei találkoznak a fiatal nőjével. Oda lép hozzá, pár másodperc, de máris bőrig ázott, az arcán patakokban folyik az esővíz, a kockás ing is átázott.
- Semmi baj, Roderica. Minden rendben van. Jogosak az érzéseid, ne akard elnyomni őket, fogadd el. Hozzád tartoznak.
Előtte áll és egyre közelebb hajol, míg a homlokuk össze nem ér és immáron két kézzel fogja a lány kezét, ami reszket. Becsukja a szemét.
- Csak lélegezz. A víz nem az ellenséged. A víz nem rossz. A víz az élet. Minden ami körülöttünk van, azt a víz táplálta. Lélegezz.
Nyugodt, csendes hangon beszél és a leányzó egyik tenyerét saját, átázott ingére teszi, pontosan a szíve felett. Így az érezheti szívének nyugodt dobogását. Nem fél. Higgadt. És abban reménykedik, ez megnyugtatja a lányt is. Nem próbálja meg erővel elnyomni Roderica feltörni készülő erejét, bár a bilincs láthatatlanul még mindig ott "lóg" a kezükön.
- Nem tudom, milyenek a vámpírok. Még nem találkoztam egyel sem - így nem is tudok teljesen egyet érteni vele, vagy megingatni őt bármiben. Életem nagy részét a saját fajtámmal töltöttem, most pedig neki mutatom meg magam, és Serrah úrnő az, akivel még valami kapcsolatom van. Nem nagy a repertoárom, azt meg kell hagyni. - Valahogy a kettő nekem nem áll össze. A más entitásokat még megértem, na de sütik... Jaaaa tényleg, neked van cukrászdád, ugye? - vagyis mintha ilyesmit hallottam volna egyszer. Én mondjuk, csak enni szeretem őket, de Isten mentse meg azt, aki konyhába akar száműzni engem. A kastélyban is csak nézelődni szoktam odajárni. - Ja dehogyis. Csak tudod... a zoanakkol tényleg könnyebb, hisz láttak már tigris, majom, krokodil, fácán szelidítőt, az állatok mások. Mi tényleg olyanok vagyunk, mint az elemeink, és nem tudom, persze lehet táncoltatni a tüzet, lehet koordinálni a vizet, na de elérni, hogy csak a mienk legyen,... szelidíteni... olyanra még nem volt példa - és ez egyáltalán nem önfényezés, sőt én erre hátrányként gondolok. Meglátásom szerint a más alakváltóknak sokkal könnyebb dolguk van. Ha meglátják őket állat alakjukban, azt mondják, cuki, szép és a többi, ha engem látnának meg a saját alakomban, valószínűleg frászt kapnának, vagy a diliházban kötnének ki. - Hát rendben - nem tudok mit hozzászólni, persze szép szavak, csak én nem hiszem el őket. Nem ezt tapasztaltam, és nem, baromira nem egyszerű elfogadni, együtt élni azzal, ami nekem jutott. Viszont arra kíváncsi vagyok, Nicolas el tudja-e érni, hogy ezek a szavak egyszer valósak legyenek. És hát, amíg segít addig is velem van. Kicsit rosszul esik, hogy ki nevet, de aztán belegondolva, tényleg komikus lehet ezt végighallgatni egy kívülállónak, még ha én nem is tudok derülni rajta. - Azért annyira mégse, hogy belehaljon, de mit is mondtál? Balesetek előfordulnak - látszólag könnyedén, vállat vonva reagálom le, noha magamban én ezt teljesen másképp érzem. Talán tényleg ideje lenne leszokni az önostorozásról. - Az erdő kellős közepén volt, védőbűbájokkal ellátva. Volt, nem hiszem, illetve nagyon meglepődnék, ha rám találna, tudod... hirtelen kellett eljönnöm - hajtom le a fejem. Annyi időm se volt, hogy eltemessem anyám, hogy megkérdezzem a nővérem, miért volt erre szükség, vagy apám, hogy értem jön-e valaha is. Így csak várok... de egyre inkább érzem, hogy feleslegesen. Azok a fránya elvarratlan szálak mégis minden nap reményt nyújtanak. - Az eddig rendben is van. Csakhogy, míg egyesek létezése teljesen elfogadott, addig a mienk.. nekünk mások szemében léteznünk se szabadna. Szerinted, miért vagyunk annyira kevesen, míg a zoanok nem? Miért kellett nekünk logiáknak elbújnunk az avatatlan szemek elől? Elmondom neked, az én családom hogy járt. Tizenhatan voltunk, a nővérem önzőségből ránk szabadított egy tudós csoportot, megmutatott nekik minket. Abból a tizenhatból maradtam én, az apám és a nővérem. Akit tudtak láncra vertek, azokat pedig, akik hadakoztak, mint anyám, megölték. Apu karon ragadott és elhozott ide, Serrah úrnő tett egy szívességet azzal, hogy otthont nyújtott és ezzel együtt védelmet. De nem játszhatom el, annyira soha nem bízhatok és nem is fogok megbízni valakiben - rajtad kívül -, hogy mindezt elétárjam, mert ha rám találnak, ha megint akad valaki, aki kíváncsi arra, hogy működünk mi, akkor már nem csak magam sodrom bajba. Na pontosan ezért nem tehetem meg, hogy tojva mindenkire, önmagam legyek - végig a szemeibe nézve mondom el mindezt, reménykedve abban, hogy megérti, hiába van az az út, nekem az nincs kikövezve. - A sárkányok? Én valami másra tippeltem volna... pixiekre - mosolyodok el, persze a sárkányok szépek, de veszélyesek. És megtörténik, érzem, hogy a rajtam lévő bilincs ellenére is felszabadul valamennyi abból, aminek nem kellene. Mindig, minden nap azért küzdök, hogy ez ne történjen meg, hogy az eső ne szakadjon úgy, mint árvíz idején, és nem áll meg. Hiába van Nicolas hozzám olyan közel, amennyire szeretném, hiába pihen a kezem a mellkasán, s érzem a szíve dobogását. Lassanként, de egyre jobban látható. A sápadt bőr, mintha szakadozna, s mégse a hús mutatkozik meg, hanem a víz. Először a karom veszi fel a víz alakját, majd minden más testrészem, de csak foltokban. Talán a bilincsnek köszönhető, hogy nem mutatom meg teljes egészében, miért is más egy logia, hogy miért nem lehet, hogy én ezt napi szintin mutassam bárkinek, hisz bár részleges, így is ijesztő egy olyan szemnek, aki ilyet még sose látott. - Vigyél haza.... kérlek.
Kezdőlap
Tárgy: Obszidián Pegazus Falatozó 
