Lock ~ Pretty Little Secrets

A hideg falnak dőlök, várok kicsit, hogy rendeződjek attól a valamitől, ami idehozott. A levegő nehéz, dohos és sok a vér. Ezt anélkül állapítom meg, hogy kinyitnám a szemem.
Érdekelt. Persze, hogy érdekelt, mi a Ripper nagy titka. Nem is volt nehéz rájönni, miként tudhatom meg. Elég volt elcsevegni egy sör felett a fogadóban. A helybéliek... ők mindent tudnak, ismerik a helyet. Persze, hogy nem maradt előttük rejtve a kapu, csak gyávák ahhoz, hogy belépjenek rajta. Hát én nem. És tudom, hogy egyszer a makacsságommal párosult vakmerőségem lesz a vesztem. De ezen sem gondolkodom most.
Kinyitom a szemem, s egyből a szám is elhúzom, miközben kérdőn vonom fel a szemöldököm. A hely ismerős, nem kell Sherlocknak lennem, elég csak megnéznem az itt-ott elhagyott tárgyakat, hogy elöntsön a deja vu. Volt időszak, mikor anyémat csak itt láthattam. Mondanom sem kell, mikor nagy nehezen kikerült, rosszabbul volt, mint bekerülésekor, ezért is döntöttem el, én vetek véget az életének.
Kihasználva a sebességem, bújok el, amint közeledő lépést hallok. Berántom az embernővért a sötét sarokba, ahol vagyok. Lelkiismeret-furdalás nélkül tépem fel a torkát, majd két kezemmel fogom meg a fejét, és rántok egy hatalmasat rajta. Eltörik a nyaka, ronygbabaként rogy a földre, én pedig kegyes voltam. Csak a ruhája kell. És el is veszem. Vámpírként természetesen pillanatok alatt történik meg a csere, én pedig elindulok Dora a felfezedőst játszani, még ígyis, hogy feláll a hátamon a szőr ettől a helytől.

Outfit    ✠    Music

Lola & Jack ✠

Immáron két éve annak, hogy a környéket rettegésben tartó Hasfelmetsző Jack néven elhíresült, brutális sorozatgyilkos váratlanul eltűnt a föld színéről. Senki sem érti, de titkon s kevéssé titkon, mindenki hálát ad az égnek ezért. Hogy mi történt vele, az kimarad a történelemkönyvek hasábjairól. Jack The Ripper azonban nem magától hagyta abba a ténykedését és nem is távozott semmiféle örök búzamezőkre, sem pedig vissza, a Pokolba. Nem. Oda került, ahová egyesek szerint való, ahol nem kavarhat több vizet és nem hozhat többé zavarba sem embert, sem vámpír: a Bethlem Royal Hospital-ba, annak is egy olyan részlegére, amiről a többség nem is tudott. Még a Királynő sem. Ott, mélyen volt elzárva az, az orvosai szerint elmebeteg bűnöző, akit a világ a modern korban is még jól fog ismerni, akit sosem felednek majd el - Jack The Ripper.
Jéghideg, nyirkos tél tombol odakint, a falakon túl. Aki teheti, nem merészkedik ki, főleg nem most, az éjszaka közepén. Az épületet beburkolja a feketeség, sikolyok és eszelős jajgatás hallatszik itt-ott, de akadnak néma folyosók is. És nem akad senki sem, aki a nővérruhába bújt vámpírt megállíthatná. Nem törődik a jelenlétével senki sem. A kórház, amin végig halad, inkább hasonlít egy kegyetlen, szadista börtönhöz vaszárakkal, vérrel és mocsokkal. Egy rémült ember karja vágódik ki az egyik rácson, segítségért, figyelemért áhítozva. De akad olyan beteg is, aki megretten, mikor meglátja a cellája előtt elhaladó vérszopót. Van aki csak kuporog rémülten, van aki pedig hintázni kezd és óbégatni. De nem hozzájuk vezet Miss Ripper útja. Az övé sokkal mélyebbre visz, le, a "kaptár" magjába, Dante Poklának mélyére, az Asylum velejébe. Nincs ott más, csak hosszú, teljesen fénytelen folyosók. A vérivó pedig érezheti, akik ezen a szinten raboskodnak - egytől egyig vámpírok. Nincsenek ugyan sokan, csupán maréknyian, de minden kétséget kizáróan a fajtársai. Akiket gondosan, színezüst zárkaajtókkal börtönöztek be. Aki tehát ezt tette, jól tudta, hogyan s mint tegye. Elvége, egy vámpírt elkapni cseppet sem könnyű mulatság. Az útvesztő végén pedig, akad egy cella, távolabb az összes többitől, bár azok így is jóval messzebb vannak egymástól, mint a halandók zárkái. Pontosan az az az ajtó, amit Lola keres. Ahonnan a jól ismert illatot érzi. Ahonnan pontosan őt érzékeli. Csend van. Ezen a folyosón síri a csend. A vámpírok némán tűrik méltatlan bezártságukat - vagy nincsenek maguknál. Még is...az utolsó börtönajtó, ami tömör ezüst egy apró ráccsal szemmagasságban, kiszivárog valami. Egy ember nyilván meg sem hallaná és amúgy sem merészkedne ide le...Egy férfi beszél a rabhoz, halkan, mérgezően suttogva. "Tudod, alig várom a reggelt, hogy láthatom ahogy a déli nap betűz a celládba és egy zsebkendőnyi árnyék választ csak el a hamuvá égéstől...de előtte....ahogy már kora reggel megkezdjük a kezelésed, a doktor elvégzi a lobotómiát, minden áldott reggel, hogy aztán egész nap egy rakás trágyaként ücsörögj itt, amíg vissza nem növeszted az agyad, te szörnyszülött! Mellesleg...csodálatra méltóak a regenerációs képességeid...a többieknek nem nől ám vissza ilyen hamar az agyuk! De ne telj el magadtól, Szépfiú, senki vagy! Ne hidd, hogy én kevesebb vagyok, csak mert nem születésemtől vagyok vámpír! Te beteg f*sz! Nőket szabdalsz, nem csoda, hogy ide zártak, még a puccos fajtársaid sem toleráltak efféle hóbortot! Talán...ha nem mentél volna olyan messzire, ha nem öltél volna vámpírszajhát is. Milyen férfi az, aki nem szereti a prostikat?! De csak nem bírtál magaddal! Hányok tőled...beteg állat! Milyen vámpír az, aki a saját vérét is irtja és belezi?! Arra, ami te vagy, még kifejezés sincsen! De legalább megkeseríthetem hátra lévő, remélhetőleg hosszú életed! Igen...látom a szemedben, hogy már ismét ép az agyad, érted amit mondok...akkor remélem jól látod ezt a fecskendőt is! Szín ezüst van benne! Tudod, mi következik, egy szuri...aztán pedig ez, halott, beteg ember lecsapolt vére...ha már lúd, legyen kövér, nem?!"Hahotázni kezd a kopaszodó, rühes alak, piszkos ápoló ruhában feszítve. Vele szemben pedig...az egyik fal mellett ott ül az, akit Lola keresett. Ébenfekete haj, sötétkék szemek, az arcát pedig félálarc-szerűen fedi egy bizonyára ezüstből készült maszk, ami hátul,a tarkóján több lakattal van lezárva. Egyik lábát kinyújtja,a másikat felhúzta. Tökéletes fegyelemmel, egy gyilkos türelmével mered a kínzójára. A karjai pedig...kényszerzubbonyban, természetesen. De nem ám akármilyenben, amit egy vámpír semmi perc alatt letépne magáról, nem. A sárguló vászont csillogó ezüst láncok hálózzák körbe, hogy a beteg még véletlenül se tudjon megmoccanni. Az egyik bokáján is rablánc éktelenkedik, ami a szoba közepébe vájt fémrúdhoz van erősítve. A szoba teteje pedig, akár egy kút szája, hatalmas kör alakban fürdeti a Hold fehéres, sápkóros fényével a cellát - napközben pedig a perzselő Nap. A lány pedig megérezheti magán az ismerős szempárt. Az apja feje nem moccant egy centiméterre sem, de a tekintete máris kiszúrta, míg a balga  átalakított vámpír mit sem sejt a nézőjükről."Mit ülsz ott, mint egy fatuskó? Csak nem megkukultál?! Hozzád beszélek, seggfej! Nézz rám, ha hozzád szólok!"Dühödik be Jack vérfagyasztó higgadságától az ápoló és oda iramodik, hogy megragadja Hasfelmetsző grabancát, de ekkor, egy hirtelen mozdulatot tesz az ében hajú, és lábával, az azon levő láncot villám gyorsan tekeri a másik vámpír nyaka köré. Az ápoló nőiesen sikongatni kezd, míg a fulladás el nem éri és Jack magához nem húzza, akár horgász a döglődő halat. Mindez a lábával, akárcsak második pár karjával. Közel hajol hozzá, olyan közel, hogy még Lola sem hallhatja, mit mond neki. Csupán a reakciót láthatja. Az ápoló most már úgy visít, mint egy disznó, olyasmit hadovál, hogy a másik őrült, maga az ördög és hogy ne érjen hozzá. Ekkor azonban a Ripper egy hibát követ el, fel pillant ismét, hogy a kis rácson át a gyönyörű vámpírlány arcát újra megpillantsa. Ekkor azonban a kopasz ismét megragadja a folyékony ezüsttel és vérrel teli fecskendőt és azon nyomban, két oldalról Jack nyakába döfi, de tövig."Ezt neked, te szörnyeteg!!!" Hasfelmetsző megszédül, de talpon marad, csak neki dől a falnak, ahogy a két, tövig nyomott fecskendő a nyaki verőereiből kiáll, amit hiába is próbálna lerázni magáról...nem mintha nem lenne mind egy. Nagyokat pislog a másik férfira, mint akit a kábulat kezd uralma alá hajtani. "Még egy ilyen, és a töködet is levágom, te gazfickó! Széttrancsírozom az agyad! Nem csak úgy finomkodva, ahogy Dr. Dunkelfreud teszi! Hanem egy sokkal nagyobb kalapáccsal!!!Akkor majd meglátjuk meddig tart vissza növesztened!!!"Ordítja a néma éjszakába, szinte habzó szájjal, mit sem törődve a cellaajtóval, aminek immáron házzal tombol.

Music

Lassan sétálok, megfontolva minden egyes lépést. Akik ismernek, most biztos röhögnének, hogy ennyit kicsiRipper vakmerőségéről, de én sem bírhatok mindent. Vannak helyek, amik óvatosságra késztetnek, mint például a kórházak, elmegyógyintézetek. Csak mert tudom, ha most nem is vagyok őrült, elkap valaki, és rövidtávon azzá válhatok.
De oka van annak, hogy a kapu idehozott, így tudom, nem szálhat inába a bátorságom. Anyámat a modernkori börtönből sikerült kijuttatnom, kisebb vérfürdő árán ugyan, de tudom... innen is menni fog. Megyek végig a folyosókon, kecsesen kerülve ki a kezet, ami az utamat szeretné állni, még csak rá se pillantva annak tulajára. Sem a többi őrültre, mert tudom, ha egyre is ránézek, elveszek, az agyam ellepi a vörös köd, és talán még magát a helyet is felgyújtom. Ezt pedig nem tehetem meg, nem most.
Leérek, egészen le, hisz érzem... akit keresek az ott lesz, ugyanakkor kicsit megrökönyödök, hogy nem csak ő. Vámpírok. Elgyengülök, betekintek az egyik cellába, és egyből eluralja agyam a vörös köd. Szóval ilyen itt a vendéglátás. Bezzeg, ha most besétálnék, és véletlenül elengedném... mit le nem tudna ő itt művelni, biztos van mit megbosszulnia, és van kin. Annyira csábít a gondolat, hogy a kezem már a kilincsért nyúl, mikor meghallom a hangokat. Abban a pillanatban intenzívebben érzem apám illatát, így hát folytatom utam.
Megállok a cellánál, halvány mosollyal konstatálom, mekkora egy idióta az, aki Ripper ajtaját nem zárja nyolc lakat alá, hisz tudom, az én apám csak azért van még itt, mert itt akar lenni. Olyan nincs, hogy őt bárki bármire is kényszerítse. Még a gondolat is mulattató.
Ennek ellenére a senkiházi szavai hallatán ökölbe szorul a kezem. Porcelánarcomon érzelem most is semmi, ahogy apám a szemembe néz, nem láthatja rajtam, milyen gyorsan árad szét bennem a vörös köd. Nem láthatja mindazt, amit fejben eltervezek, csak a megfelelő pillanatra várva.
Ami el is érkezik, amikor a Ripper nyakába szúrják a injekciót. Addigra már ott vagyok a harácsoló férfi mögött, csak egy már-már angyali mosolyt küldve az ébenhajúnak, amíg még van benne annyi öntudat, hogy felfogja.  
Kezem aztán az Elfajzott nyakára vándorol, egyetlen mozdulattal kényszerítve térdre a Ripper előtt. Az arcom komoly, tekintetemben a harag felvillan, ahogy hátrahajtom a fejét, kényszerítve arra, hogy rám nézzen. De magam is kényszerítenem kell, hogy ne törjem egyből nyakát. Az túl egyszerű lenne.... az túl könyörületes.
- Kicsivel több tiszteletet, te korcs - hangom angyalian csilingel, még csak nem is hangos... már az azt követő hosszú perceken át tartó éktelen üvöltésekhez képest....

Kerítek egy széket, amit be is viszek magammal a cellába. Odamegyek Jackhez, és feltépem a csuklóm, kényszerítve őt, igyon a véremből..... a véréből, hátha segít a gyorsabb regenerálásban. Aztán leülök a székre. Várok. Egyik lábam átvetem a másikon, és elhúzom a szám, hisz a fehér köpenyem már egy undorító korcs vére szennyezi be.
A belével játszok, mint a vidámparkos bohóc. Ide-oda hajtogatva azt. Kiszedtem, ahogy még sok más darabot is... és lassan, hogy érezze, hogy fájjon neki. Mondhatni életem főműve, és mégse dicsekdhetek el vele senkinek. Ez szomorú.
- Jack the Ripper egy elmegyógyban.... vicces - halványan mosolyodok el, rá se nézve, csak az őt kínzó vámpír belével játszok, nihilli nyugalommal. Jack viszont észreeveheti, hogy az őt fojtogató ezüstbéklyóknak is nyoma veszett.  

Outfit    ✠    Music

Lola & Jack ✠

Végtelennek tűnő nappalok és éjszakák, körbe-körbe, egy véget nem érő körforgásban. Gúzsba kötve, leláncolva, akár egy vadállat. És ki hibáztatná, ki tartaná jogtalannak ezt a bánásmódot azzal a bestiával szemben, akit így tartanak fogva? Hasfelmetsző Jack jéghideg szemei fixírozzák az ápolót. Nem kell több, csupán egy óvatlan pillanat, mikor a másik hátat fordít az ajtónak. Azt hiszi, biztonságban van, a Hasfelmetsző láncokban, más pedig nincs itt, aki árthatna. Mekkorát téved. Ahogy a két fecskendőt Jack nyakába döfi, gúnyos kuncogása csak hamar eszeveszett sikollyá torzul. Ripper a falnak dől, mérgező delíriumtól kábultan, homályos pillantással...de még így is látja a sziluettjét annak, ami most történik. Egy mosoly? Az ápolót térdre kényszerítik, előtte. Lassan követi tekintetével, ahogy a ki gúvadó szemek eszelős félelemmel merednek fel rá. A nő szavait mintha távolról hallaná, a szavakat nehezen veszi ki, ahogy a kétféle méreg körbe járja szervezetét az erei vad útján. Jó nagy fecskendők voltak. Jack feje a mellkasára billen, ahogy szemei lezárulnak, ellenben, kísérteties módon, állva marad, a nedves kőfalnak dőlve, mintha csak valamiféle tetszhalott állapotba kerülne. Fogalma sincs, meddig marad így. Kiáltozások és vér szaga csapja meg fülét-orrát, akár repülősó a halandókat. Ismét felnyílnak szemei, kissé előre dől a faltól. A lány ott áll előtte, nézi, ahogy felhasítja a csuklóját és felé nyújtja. Kövér vércseppek zuhannak a mocskos kövekre. A nővérke ruhát viselő szépség a csuklóját közelíti a férfi arcához, amit immáron nem fed ezüstmaszk. Szabad, de az ezüst jócskán megégette a bőrét, mi több, mintha lemarta volna a hosszas viseléstől. Jack azonban egy mozdulattal el hessegeti a vékony női kart, hogy azzal a mozdulattal essen a másik torkának. Baljával megragadja a hajadon tarkóját, mintha csak egy szenvedélyes csókra készülne - egy vámpír "csókra". Bele mar a nyakába, jobbjával a derekánál fogva préseli magához a vámpírlányt. Egy kívülállónak szerelmes momentumnak tűnhet, ahogy a szurokfekete fürtök a hölgy nyakát beárnyékolják, de a harapást nem láthatnák. Gyors, minél nagyobb kortyokban nyeli lánya vérét, addig, hogy kis híján megszédül a másik. Hirtelen engedi el, ajkairól, álláról pedig bíbor folyókként csordogál a friss vámpírvér. Nem veszi le egy ideig a szemét az ápolónő ruhát viselő nőről. Ahogyan az leül és a gurgulázó hangot hallató elfajzott beleivel játszadozik.
- Én nem találom olyan viccesnek.
Jegyzi meg epésen, majd az áldozatra pillant és tovább beszél.
- Tudtad, hogy a véred segít, még ha nem is gyorsítja a regenerációmat.
Egyértelműen a nőhöz beszél, bár nem rá néz, hanem a kis "kiállítást" fürkészi, amit az rendezett. Oda lép a fickóhoz, fölé hajol, fölé guggol és lomhán kinyújtja a bal kezét Lola felé, azt jelezvén, szikét kér.  Szemeit azonban most a közös  áldozatukra szegezi.
- Nem tudom ki vagy....de a szerveket helytelenül távolítottad el. Nem orvos tanította neked az anatómiát. De így legalább többet szenved.
Némi szünetet tart, végül mintha mást mondana, mint amit eredetileg tervezett, ahogy a látványon megakad a szeme.

Music

Hogy milyen érzés Jack the Rippert ilyen falak között látni? Furcsa. Noha ez sok mindent megmagyaráz. Mégse szeretném őt itt tudni, s tudom, hogy magától is kikerül valamikor - különben vajmi kevés esélyünk lenne összefutni -, mégis szeretnék rágyorsítani a folyamatra. Valahogy az idők során szinte elkerülhetetlenül tettem szert a felsőbbrendűség érzésére, noha máig tisztában vagyok vele, nem én lennék az evolúció csúcsa, és soha nem is éreztetem ezt másokkal. Azonban amíg az elfajzott köpi a mérges szavakat, a kezemben először csupán képletesen nyílik az a bicska, mert akárki azért nem beszélhet így. Velem nem, az apámmal meg főleg. Ahhoz Jean Ulliel már túl sok mindent tett le az asztalra. No meg a vak is látja, csak azért mer így ugatni, mert a másik képtelen megmozdulni is.... ellenben velem... akinek jelenléte még csak fel sem tűnik ennek a félkegyelműnek.
Kihasználom az első adandó alkalmat, mikor azt hiszi, ő most nagyon nyeregben van. Szembenézhet velem, aki van olyan kegyetlen, mint akit ezüst béklyó köt gúsba. A tekintetem s árul el semmi jót, s látszik rajta, nem is fog feleslegesen bizakodni. Azután képszakadás nálam is. Csak a dühöt érzem, és azt, nem élhet az, aki ezt tette az én apámmal. Elégedettség tölt el minden egyes üvöltése után, a kezem pedig, a benne lévő szikével úgy dolgozik, hogy az agyam teljesen máshol jár. Mintha csak az elfajzott ápolón szeretném az összes mérgem, az engem ért sérelmek miatt. Olyasmik miatt, amiről ő igazán nem tehet, de egy ilyen féreg akkor sem élhet. Nem gyötör lelkiismeret-furdalás, még akkor sem, mikor a férfi kínok közepette leheli ki a lelkét, és édesapám kezd eszméletére térni. Felnyögök, ahogy fogai belém mélyednek újfent. Erőszakos, durva és cseppet sem romantikus, nekem viszont bőven elég ahhoz, hogy átjárjon az eufória, s öntudatlanul túrjak az ében tincsek közé, csak hogy még közelebb vonhassam őt magamhoz.
- Pedig az... és sok mindent meg is magyaráz - vigyorodok el, tovább játszva a vámpír belével, s hajlítgatom erre-arra, hátha sikerül belőle valami állatott összehoznom, de a lufihajtók tehetségét olybá tűnik, kispórolták belőlem.
- Perszehogytudtam - szinte kikérem magamnak a megjegyzését. Ami persze csak egy színjáték, hisz korántsem voltam én abban olyan biztos, hogy hasznáta válik. Kísérleti alapon cselekedtem csupán.
- Már megint... - forgatom meg zöld szemeim, majd odadobom felé a szikét, tudván, hogy biztos elkapja. Miért is ne kapná el? De én ugyan fel nem állok arról a székről.
- Nem vonz az orvosi pálya, bár kétségtelen, ez az épolónő jelmez határozottan tetszik, főleg így.... - mert az első kiakadásom után, csak el könyvelem, hogy a vörös absztrakt minták inkább feldobják, semmint tönkrevágnák a patyolatfehér ruhát.  
- És jelen esetben az volt a cél, hogy szenvedjen... szóval jó munkát végeztem. Nem, nem Ripper rajongó vagyok, akinek életcélja tökéletesen lemásolni a műved... az a tied... - apró morzsa tudom, de be kell érnie ennyivel, mégse fogom neki benyögni, hogy a lánya. Lehet, így hogy tudja, inkább zárdába vonul, és lelkét, testét, mindenét az Atyaúristennek ajánlja fel... az meg mérhetetlenül nagy kár lenne.
- Na de... ideje lelépni... feltéve, ha nem nőtt annyira a szívedhez a hely, hogy még pihennél itt egy darabig - angyali mosolyt küldök felé. Közben nehézkesen felállok, megnyújtóztatom magam, és kecsesen elhajítom a játékszerem. Tudom, hogy találok majd másikat.
Ha ő is végez a renoválással és feláll, odalépek hozzá, egy apró, ártatlan puszit adva a szája szegletére. Kihasználom igen, hogy még nincs ereje teljében, és fogalma sincs arról, ki vagyok. Úgy érzem, most bármit lehet.

Outfit    ✠    

Lola & Jack ✠

Valahol, a távolban éjfélt üt egy toronyóra. A pszichiátria falait még is nem e világivá torzult, vámpíri sikolyok rázzák, nem pedig a Big Ben átható zengése. Még is, a tortúra és a mennyei harangszó kelti álmából az ébrenlétbe Hasfelmetsző Jack-et. Ami pedig a szeme elé tárul, mészárlás. Vérfürdő.  Cinóbervörös az élet, ahogy beteríti a mocskos, nyirkos köveket a földön, midőn kiszakítják bájos karmok és fogak a faragatlan ápoló testéből. Jack pedig feleszmél, tagjai többé nincsenek leláncolva, ahogyan arcát sem fedi a szájkosárként funkcionáló ezüstmaszk. Eltávolodik hát a hideg faltól, akár egy szellem, mi most kel életre, átkúszva a falakon. Az ismeretlen hajadon pedig a csuklóját nyújtja felé, Jack azonban többet akar. Magához ragadja a nőt és elveszi, amit el akar. Onnan, ahonnan akarja. Miután átharapta az újdonsült nővérke torkát, nem engedve el derekát, erős kezébe szorítja vékonyka csuklóját - s ez a megragadás immáron oly ismerős lehet Lolának -, de az nem reccsen, hanem mintha groteszk Walzer-t járnának, végig nyalja az alkaron végigfolyó kárminpiros folyadékot hosszú nyelvével, hogy végül megszívja magát a nő csuklóján ejtett sebből is. Végül elengedi derekát, midőn tekintetük találkozik, amint a csepp csuklón csüng, félre billenő fejjel. Talán ugyan arra gondolnak, talán nem. A férfi szeme egészen feketének tűnik a vaksötétben, csupán ahogy a terem közepén tátongó lyuk alatt elhaladva, a Hold sápatag fényénél érződik az egészen sötét, királykék árnyalat, melyben írisze pompázik. Akár a tetemre hívás, áll meg a dög felett, hiszen másnak nem igen lehetne nevezni a szétmarcangolt testet.
- Ismersz engem, én azonban nem ismerlek téged. Emlékeznék az arcodra, ha már találkoztunk volna.
Jegyzi meg mindennemű felvezetés nélkül, háttal a halál s megváltás nővérruhás, harcos angyalának. Aki történetesen egy másik vámpír.
- Még mielőtt megkérdeznéd, miből gondolom ezt...
Folytatja, a hulla mellé guggolva s úgy nézegetve, fejét ide-oda billentve a tökéletes szögért. Ahogyan a holdfény tejszínű fényben fürdeti a leölés jelenetét, Ripper nyakának egészen fehér bőre és buja fürtjeinek fénytelen feketesége egészen olyan hatást kelt, mintha egy későbbi, fekete-fehér film eleven alakja lenne. Csupán a mocskos kényszerzubbony rontja az összhatást, mi immáron ártalmatlanul csüng.
-...elég nyilvánvaló. A vámpírok nem adják oda csak úgy a vérüket. Többnyire, senkinek.
Továbbra sem néz a vöröskére, inkább a halottat vizslatja. Ekkor, a lány megjegyzésére horkan egyet, a szeme sarkából egy pillanatra rá néz.
- "Sok mindent magyaráz"....nem véletlenül tévedtél pont ide.
A vámpírnő különös dolgokat tesz és mond, lényét misztikum övezi, mit a Ripper szúrós tekintettel, gyanakvó pillantással konstatál. Figyelmét azonban - látszólag? - a döglött ápoló köti le jobban, a  szikét azonban reptében elkapja, oda se nézve. Fejében cseng a fiatal nő sóhaja, "Már megint", szavai visszhangzanak koponyája falai között. Még is ki lehet ő és miért teszi mindezt? Egy biztos, okkal és tudatosan jár el. Még is, a kép nem áll össze, mintha valójában nem csak egy puzzle létezne. Az orvosi pályát illető epés megjegyzést szó nélkül hagyja, s csendben már dolgozik is, még ha ez az egyed hím nemű is volt, így az eljárás merőben más a Hasfelmetszőtől megszokottól.
- Egyet kell, értsek.
Jegyzi meg az orra alatt a viktoriánus szójárás maga cizellált módján, ami a csinos kis ápolónői ruhát és az azt áztató vérfoltokat illeti. Mindeközben kivágja az illető májának egyik lebenyét,  kisebb lobus sinister-t. Felegyenesedik és jóízűen majszolni kezdi szerzeményét.
- Sosem értettem, az emberek miért sütik vagy főzik meg.
Még egy harapás és az apró májdarab eltűnik a hosszú szemfogak között.
Evés közben pedig tekintete vészesen esik meg Lolán, aki egészen nyíltan beszél vele.
- Tudod, hogy ki vagyok. Ezt nem mondhatják el magukról sokan, bár nyilvánvaló volt, hogy  ehhez kell köze legyen a látogatásodnak. Mi más célja volna?
Egy dolog a képet ennyire össze rakni, egy másik dolog, tovább rakni a kirakóst, vagy éppen áttérni a másik puzzle-ra, és egészben szemlélni a nagyobb képet. Megáll a lány előtt, miért is pislantana, ahogy le néz rá? A vér festék-szerűen kezd száradni az állán, kristályos mintát rajzolva az erélyes vonalú arcra.
- Igen, ez esetben igen. Bár túl gyorsan elvérzett, ami azért gyorsította a folyamatot. Nem elég a nagyobb erekre vigyázni, ha túl sok kisebb eret széttépsz...
Nem mellékesen jegyzi meg, mielőtt a titokzatos hölgyemény felállna a székről. Gondolatban helyesel a szavaira, de még végezetül oda lép a vámpírtetemhez. Ismét leguggol és a pillanatban kreativitástól megszállva még csal - vagyis, khm, vág - egy jó nagy mosolyt az ápoló arcára, felszakítva a szája sarkát szinte a füléig, az állkapocsizmokra fittyet hányva. Egy unott mozdulattal feltépi az inget a testen, már amennyi még maradt belőle, majd a szikével tökéletes, már-már mennyei szépségű - az adott korra jellemzően -, írott betűkkel a következő védi a rugalmas húsba: "I won this game. - Jack"
Feláll és megindul a lány(a) után. Pár lépés után, azonban, a különös jelenés oda libben hozzá, hogy a vértől csúfosan mocskos arcára, egészen a szája szegletébe leheljen egy csókot. A másik vérszopó sebesebben reagál tán, mint arra számítani ehet, a nő felé fordulva, végig súrolva ajkaival az övét s egy úttal megragadva a vérvivólány nyakát, de csak annyira, hogy az ne ficánkolhasson, cseppet sem szorítva meg erőteljesen.
- Ha meg akarsz csókolni, csókolj meg rendesen.
Morogja tökéletes brit akcentussal, mélyen nézve a smaragdzöld szemekbe, majd demonstrálva kijelentését, szájon csókolja az ifjú vámpírt. Kínzóan lassúnak érződő, heves szenvedéllyel, még is mindennemű durvaság nélkül. Pár másodpercig tart csupán, míg az ajkaik össze forrnak, majd  ujjai lefonódnak a hattyúnyakról és megindul a nő elé vágva.
- Nem szeretem az elmeorvosokat.
Ez a válasza valójában a pár perce elhangzott kérdése, mi szerint maradna-e. Természetesen, egyértelmű. Ahogy pedig a néhány további vámpír cella előtt elhalad, az egyikbe oda dobja a kulcscsomót, amit még az ápoló zsebéből vett ki, hogy a többi fogoly is szabadulhasson. Ők persze nincsenek úgy gúsba kötve, ahogyan Jack volt, így könnyedén kiszabadíthatják magukat. S így egy úttal el is terelik a gyanút arról, ki is szökött meg elsőként az Aylum-ból.

Mitternacht

Egy horrorfilmben érzem magam, s amint meghallom a toronyóra hangját, meg annak visszhangját idebent, még magam alá is csuriznék, ha nem lennék tisztában vele, jelenleg én vagyok itt az egyetlen, akitől félnem kell.
Nem az egóm nőtt meg, pusztán tény, hogy a szörnyeteg jelenleg megcsappant erővel rendelkezik, ami felbosszant. Az én apámmal nem tehet ilyet senki. Senki. Főleg nem egy huszadosztályú korcs, aki csak azért élhetett idáig, mert nem előbb születtem, vagy nem találtam meg hamarabb a kaput.
Élvezem, minden egyes kibaszott mozdulatot, amivel felsértem a bőrét. Élvezem az üvöltését, és azt akarom, sose hagyja abba. Tény, nálam is elkattan valami, egyszerűen vérszemet kapok. Istennőnek hiszem magam, aki bármit megtehet, aki bárki életét könnyedén kionthatja, és most az én kezemben van ez a féreg. Rajtam múlik csak, mennyire nyúlik el a szenvedése. Talán feladja, még az utolsó lélegzetvétel előtt. Alábbhagy a könyörgés, hisz tudja... hiába kapaszkodik tíz körömel, már nincs miben. És mi az utolsó dolog, amit még nyamvadt életében lát? Az én elégedetten vigyorgó arcom.
Tudnám, miért esik ez nekem ennyire jól. Pedig nem finom, nem lágy. Ahogy magához ránt, ahogy a fogai mindenféle petting nélkül a nyakamba mélyednek, belőlem egy jóleső nyögést csal ki. Többet akarok, még ha egy aprócska részem hevesen nyöszörgi is, nem helyes. De ki nem szarja le? Az egész kibaszott létem nem helyes. Nem kellett volna megszületnem, nem kellett volna megcsinálnia, mert csak a világ issza a levét.
Bármennyire is groteszkül hangzik, vágyom erre. Hogy fogja a derekam, hogy hozzá tartozzak, hogy lehunyt szemein keresztül is lássam, ez az, ami neki kell, az én véremtől kap erőre, és nem egy harmadrangú vámpírétól. Hogy szüksége van rám.
Mire a tekinteetünk találkozik, addigra viszont minden ilyen gondolatot eltűntek, nehogy pillanatra is kiüljön az arcomra. Nem szeretném, ha sebezhetőnek látna. Mert nem vagyok az.
- A vámpírok memóriája is kihagyhat olykor - tudom le egy vállvonással a dolgot. Inkább ez, minthogy csepegtessek valami információmorzsát. A végén még világra se jövök.
- Ez igaz.. de honnan veszed, hogy nem csak megszántalak? Téged érdemes életben hagyni - nézem, magamba iszom minden egyes mozdulatát, és nagyon örülök annak, hogy háttal van nekem, mert olykor kiül a csodálat az arcomra, hiába próbálok tenni ellene.
- Ide... erre a helyre véletlenül tévedtem, fogalmam sem volt róla, hogy itt fogok kikötni - arról viszont van, hogy ebből jóformán semmit nem fog érteni.
- Nem rossz - villannak ki a fogaim vigyorgás közepette, hisz ez a mozdulat nem semmi, főleg, hogy valószínűleg még mindig nincs ereje teljében.
- Le is szedheted rólam - kacér pillantással közlöm vele, teljesen hétköznapian, bár csak a számat járatom. Ez egy magas labda, azokat meg gond nélkül lecsapom. Muszáj.
Szenvtelenül nézem végig, ahogy megeszi a belsőséget. Szerintem ettől a jelenettől még egy vámpír is rosszul lenne, én mégis... mégcsak össze se rezzenek, holott most látom ezt először. És most nyer értelmet számomra a kijelentése, hogy még így se tudom, miért ekkora szörny... óhatatlanul visszakúszik a vigyor az arcomra, ami némi büszkeséggel párosul. Na most mondja azt valaki, hogy nem apám lánya vagyok.
- Lehet az ízek miatt.. nem tudom, még sose kóstoltam vámpírt... sem embert - vallom be, hogy ez viszont az én életemből kimaradt, és őszintén szólva, nincs baj, elnézem én, hogy ő ezt teszi, de nem biztos, hogy nekem is menne ugyanez.
- Ó hidd el, te lennél a legjobban megdöbbenve, ha tudnád, ki vagyok, és mi célom... de... ez mulattatt, hogy csak egy szellem vagyok, egy irtó dögös, talán veszélyes és ismeretlen szellem... nem akarom lelőni a poént - húzom el a szám drámaian. Persze van egyéb ok, amiért nem teszem, túl sokat veszíthetek vele. Jó ez így.
- Taníts mester - emelem a plafonnak a tekintetem, mert ez igazán kikívánkozik belőlem.
- Hah, említettem már, hogy imádom a humorod? - rebegtetem meg ártatlanul hosszú pilláim, miközben megmutatom a gyöngyöző kacajom is, amint meglátom az instant tetováőlt feliratot.
Aztán győz a kényszer, játszva adok egy óvatos puszit, mire nem várt reakciót kapok. Egy fél pillanat, míg szemeim elkerekednek, aztán az idegesítő, gúnyos arcom kerül a helyére.
- Miből gondolod, hogy megakarlak? - kihívón kérdem, hogy aztán viszonozzam azt a csókot. Nem érdekel, hogy megint a nyakam szorítja, ott a sikátorban is csak a vágyam fokozta vele, most se tesz másképp. Ujjaim a hajába mélyesztem, hogy aztán meg is tépjem, de hála égnek még időben véget vet ennek a pillanatnak. Még mielőtt késő lenne.
- Sose gondoltam volna - a falnak dőlve nézem végig a jelenetet, amíg kiszabadítja a társait, aztán gyorsan meglépek vele, s csak akkor állok meg, mikor már biztonságban vagyunk.
- Tartozol nekem Ripper, ugye tisztában vagy vele? - a mosolyom még most is angyali, de kicsit tartok attól, hogy hamarosan kámfort játszok, mert.... a kapu. 

Outfit    ✠    

Lola & Jack ✠

A friss vámpír hús, a felrepedő bőr, akár egy érett, karmazsin alma, amibe bele harapnak. A tett ínycsiklandozó hangját pusztán egy vérivó hallhatja. Az összes vérivó az alaksorban. A kiserkenő nedű illatát is csak ők - ők mind - érezhetik, midőn Jack szájába spriccel, ahogyan a nyelve és ajkai szorosan Lola hattyú nyakára tapadnak. A lány torkából pedig felszakad a leplezetlenül kéjes nyögés. Némi zavar lehet mindettől úrrá a többi foglyon, de ez senkit sem érdekel. A hang hallatán érezhetően megfeszülnek a sorozatgyilkos izmai, majd elszakítja magát a nőtől, hogy egy másik igénye nyerjen kielégítést.
- Ez....extrém...ritka.
Válaszolja, immáron háttal a bűntársnak. Hiszen azokká lettek, egyértelmű. A korábbi rab pedig sötét árnyékként közeledik egykori fogva tartójához, akár a keselyű, mi a tetemre ácsingózik.
- Nagyon egyszerű. A szemedben nem látok szánalmat. Amit sugárzol, az elemi ösztön.
Feleli, továbbra sem nézve a nővérruhás hölgyeményre, munkáját végezve csevegve vele. Eddig. Felegyenesedik, de eben a mozdulatban semmi emberi sincsen. És szembe fordul a vörössel.
- És mert jól tudod, ha bárki szánalmasnak ítélne, azt gondolkodás nélkül széttépném.
Egy hosszú, feszült percig merednek egymás szemébe rezzenéstelenül, mielőtt a férfi folyatná.
- De te egészen más érzéseket táplálsz irántam.
Mondja vissza fordulva és tovább finomítva művének részleteit.
-Tudtad,csak éppen nem voltál tudatában. Ösztönösen cselekedtél.
Vágja rá váratlanul, bár valóban nem tudhatja, a kis huncut miről beszél. Kivág egy darabot az ápolóból és ismét szemben találja magát a kacérkodó idegennel.
- Szeretem az előjátékot. Csak nem elsietnéd?
Feleli ismét meghökkentően és közben teljes nyugalomban falja fajtársát véres kezekkel.
- Más részt...el akarok tűnni innen.
Veti oda a nyilvánvalót, egyilyen szemrevaló nő sem tarthatná az Asylumban tovább. A kulináris kijelentésre azonban felfigyel.
- Nem tudod, mit hagysz ki.  Én felfalom az embereket. És a vámpírokat is. Ezért vagyok én a mumus. Akitől még a fajtánk is iszonyodik. A Szörnyeteg. De te továbbra sem félsz, igaz?
Leheli a hajadon arcába fémesen a friss vértől és nyers hústól. Ezt követően megindul a lány előtt.
- Szeretsz táncolni az idegeimen, nemde?
Veti oda nem mellékesen, hangszínéből érződik a fenyegetés. A tanítás kapcsán egy pillanatra fontolóra veszi feleljen-e, de végül megszólal.
- Azt kéred, hagyjak örökséget. De egyelőre nem terveztem elhunyni, még legalább néhány évezredig biztosan nem. És egyelőre nem döntöttem el, hogy szeretem-e a humorod vagy inkább meg akarlak ölni.
Fejti ki az iménti, megkezdett gondolatmenetét bővebben. Szépítgetés nélkül. Az ajtóban még azonban megáll, ahogy a lopva vett csókot egy igazi, vámpíri csókkal pecsételi meg.
- Még sem tudsz rólam annyit, mint gondoltam.
Feleli a kihívó kérdésre és pajkos mosoly játszik a szája sarkában. Mielőtt Miss Ripper viszonozná csókját. A nő füléhez hajol, mintha titkokat súgna.
- Hol is kezdjem? A pupillád kitágult, az arcodon és a nyakadon enyhén kipirult a bőr. Finoman, alig észrevehetően, de kapkodva veszed a levegő, amire nincs is szükséged. A szívverésed két és félszerese egy vámpír nyugalmi pulzusának. És...oly intenzív, édeskés illat száll fel a szoknyád fodrai alól, hogy azt szerény véleményem szerint nem csupán én érzem ezen a ponton, hanem a többi fogva tartott fajtársunk is.
Egészen lassan leheli a szavakat, cirógatva a lány nyakát és fülkagylóját, leírva mindazt a fiziológiai jellemzőt, ami a nő vágyáról tanúskodik. Hogy aztán a válasz csókban forrjanak össze ajkaik. Hogy Lola ujjai kegyetlen szenvedéllyel marjanak Jack hajába, míg ő sokkal édesebben túr a vörös hajzuhatagba válasz képen. De nem tart soká a pillanat, itt az idő: menni kell. Egy közeli ház tetején állnak meg. Londont az éjszaka sötétje és a gyárak szürke füstje lepi be. Kémények okádják a mérgeket a nagyvilágba. A titokzatos megmentő ekkor bájosan megszólal és talán nem várt reakciót kap apjától - ismét.
- Megkapod, amit akarsz.
Jelenti ki határozottan, egyenesen az angyali arcba meredve.
- De még csillapítanom kell a szomjam.
Egészíti ki mondandóját és egy lépéssel le lép az épület tetejéről, hogy egy macska tökéletességével landoljon egy szajhán. A ringyónak sikoltani sincs ideje, mikor a hideg utcakőnek nyomva testét a Hasfelmetsző feltépi a torkát, hátulról, ocsmány vértócsát hagyva a marcangolás után, mintha csak szórakozna. Alig ér át az út másik felére, egy újabb prostituált esik áldozatul neki. Elfúló sikolyt hallat, a kuncsaft az oldalán pedig ordítva menekül el, még a cilinderét is hátra hagyva. De még nincs vége. Ezt a hullát is úgy hagyja a nyílt utcán, mint a szemetet - vagy éppen véres bizonyítékként, üzenetként, mi hirdeti: Jack is back! Tova halad, érzi, a titokzatos nő követi. Felmászik egy ház falán, hogy az ágyából ragadjon el egy kurtizánt, kihajítva maradványait a gázlámpa tompa fénye alá. Eleven rémálommá változtatva szabadulása napján London utcáit. Át halad több háztetőn és sikátoron, egy irányba haladva, mindenhol ott hagyva véres keze nyomát. Megannyi holttestet hagyva szanaszét a városban.
- Szeretem bosszantani a Scotland Yard-ot, nagyon mókás, mennyire ügyefogyottak és tehetetlenek.
Jegyzi meg két kivéreztetés között. Immáron vérben úszik ő és az utcák is. Felesleges vérontás, nyilvánvaló, de élvezi. Végül pedig, elérnek Whitechapelbe és ott is egy alacsonyabb épülethez. Az alsó szint azt hirdeti, orvosi rendelő. A felső pedig egy szerény lakás, ami így is kissé kitűnik a nyomornegyedben. Fittyet hányva az ajtóra, felugrik az emeleti ablakpárkányra és könnyedén bejut. Takaros szoba fogadja őket, minden, ahogyan hagyta. Egy bevetett ágy, éjjeli szekrény, íróasztalka lámpával, komód. Ezen felül a helység nagy részét a faltól-falig álló, zsúfolt könyves szekrény teszi ki. A kötetek pedig cseppet sem porosak. Megtalálhatók rajta a nagy irodalmi és természettudományi klasszikusok, így az ekkoriban még eretnekségnek számító A fajok eredete, Charles Darwin-tól, valamint szintén Darwin-tól Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Sok más kötettel együtt. A sarokban pedig egy kád áll. A férfi eltűnik, majd feltűnik egy másik pillanatban, hogy egy vödör segítségével feltöltse azt vízzel. Nem tessékeli be a lányt, nem mondja, hogy helyezze kényelembe magát. Hiábavalóság lenne. Szép lassan és szótlan feltölti a kádat. Immáron az arca teljesen begyógyult, groteszk módon fehérlik a tiszta, friss bőrszövet a vértől és portól mocskos arcon. Végül, mindennemű udvariassági forma nélkül szabadul meg a súlyos kényszerzubbony maradványaitól, majd a törtfehér nadrágtól egyaránt. Bele huppan a kádba, kényelmesen dőlve hátra, kilógatva karját, miután alá bukott, hogy tisztára mossa ábrázatát, egy mozdulattal fésülve hátra vizes haját. A fürdővíz hőmérséklete irreleváns, hiszen vámpír. Ujjairól, orráról kövér cseppekben zuhannak alá a hideg vízcseppek. A rituálé bevégzése után pillant csupán a nőre.
- Jobban ismerem az emberek és vámpírok testét, mint ők maguk. A testünk árulkodik. Mindenről. Tudom, hogy peteérésed van, érzem, pontosabban kiszagolom. De a véred ízében is éreztem.*
Egyik lelógó karjával közelít a karnyújtásnyira ácsorgó nő alhasához és mutató ujjával egy vágáshoz hasonló mozdulatot tesz. Mintha csak da Vinci festménye elevenedne meg a maga torz, vámpíri viktorianizmusában.
- Persze, a kollégáim többsége őrültnek tartana, ha ezt hallaná, pedig Herman Fol és Oskar Hertvig már megfigyelték a(z 18)70'-es években - igaz, tengerisünben -, hogy a két sejt egyesüléséből keletkezik új élet. Egy a nőstényből, egy a hímből. De ők "csak" zoológusok, így az orvos társadalom kineveti őket. Pedig mi sem egyértelműbb. Egy vámpírnak mindenképp. Én azt is érzem, hogy különféle anyagok keringenek a nők vérében, hol egyik, hol másik dominál. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy termékenységük függvényében. Úgy vélem, ez hormonális szabályzás, de ezeknek a vegyületeknek a mibenlétét csak most kezdjük értelmezni. Az embereknek ez absztrakt. A mi érzékelésünk azonban sokkal kifinomultabb. Kár, hogy kevés fajtársunkat érdekli a tudomány. De ez engem nem tántorít el. A szakma megbecsülése nem érdekel, a kíváncsiságom kielégítése annál inkább. Ezért kóstoltam meg, milyen egy másik vámpír íze - érdekelt.
Szörnyeteg, nem vitás. Nem is tagadja, tudja jól. Vajon mit szól azonban a fiatal hölgy a bestia megannyi elvetemült arcához, midőn királykék íriszeit az övéibe fúrja, ahogy felnéz rá a kádból?
- Számomra evidens, a nőstényeknek jelezniük kell a hímeknek, hogy mikor mutatnak hajlandóságot az egyesülésre, ez nyilván egybe kell essen a fogamzóképességgel. Az állatok viselkedésében erre már felfigyelt pár természettudós. Miért lenne ez másként vámpírban vagy emberben?
Fürkészi a nő arcát, ilyesmiről nem szokott senkivel diskurálni.
- Viszont...úgy vettem észre, mi és az emberek nem csak időszakosan párzunk, a termékeny időszakban, hanem...nos, bármikor szeretkezünk, ha arra vágyat érzünk.
Egy nő előtt ilyesmiket mondani ebben a korban elfogadhatatlan volt. De Jack mindig is szeretett a társadalmi normák felett állni.
- Nem akarsz csatlakozni? Ígértem valamit.
Tenyere most felfelé fordul, hogy a különös nőszemélyt be segítse a fürdőbe, ha az hajlandóságot mutat.

Midnight oil

Ripper & KicsiRipper ✠

- Szóval lehetséges - össze kell szednem magam. Ez a pár szó is nagy nehezen bukik ki belőlem, miután megtapasztaltam azt, amit nem sokan. Jack the Ripper a vérem vette, és még élek. Ami ennél is aggasztóbb, olyan érzéseket váltott ki belőlem, amire azt hittem eredendően képtelen vagyok. Undorodnom kéne magamtól, de mégsem... úgy érzem, ennél természetesebb már nem is lehetne ez az egész őrület.
- Tiszta Sherlock - ciccentek gúnyos mosolyt megeresztve. Túl jó megfigyelő, hamar kiismer, és egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy
ez jó, vagy kezdhetem megkezdeni az aggódást. Viszont biccentek, tényleg tudom, hogy bárkit könnyűszerrel törölne el, aki akár egy kicsit is kétségbe vonja, ki ő.
- Mesélj... milyen érzések ezek - a hátát nézem, azt nézem, amit tesz. Magamba iszom minden egyes mozdulatát, mert most mást látok, másként látom, mint abban a ribancok lepte negyedben, és ez tetszik. Beszédesebb, és a tudását kétségbe vonni felesleges, hisz volt ideje tapasztalatokat gyűjteni. Azt meg valóban nem lenne rossz tudni, hogy is viszonyulok hozzá. Számomra ezek annyira újak, hogy egyszerűen, ha kényszerítenének, se tudnám szavakba foglalni őket.
Megvonom a vállam. Hát legyen így. Ez még mindig elfogadhatóbb magyarázat, mint az, hogy átjöttem egy kapun, és bumm.
- Óóó eszembe sincs... játsszunk - vigyorodok el úgy, hogy szinte az összes fogam megvillantom neki. Szenvtelenül nézem, ahogy eszik. Semmi grimasz, semmi gyomorforgató érzés, még csak undorodni se undorodok, pedig tudom, ezen a ponton csomó fajtársamnál kivágná a biztosítékot.
- Nem - már-már pimasz éllel a hangomban, nyugtatom meg afelől, hogy ez még mindig kevés ahhoz, hogy féljek tőle. Miután tudok róla, azóta tudom azt is, mekkora szörnyteg, s bár választ sose találtam a miértekre, határtalan a képzelőerőm. Jó, ez például kimaradt, de már annyira szörnyűség lejátszódott a fejemben őt illetően, hogy tényleg nem vagyok képes kiborulni, még akkor sem, ha lehet, én magam is erre a sorsra fogok jutni.
- Természetesen... majd megszokod - burkolva közlöm vele, hogy ez változni se fog. Könyörgöm, kezem törte, a torkom szorította, és üvöltött... nem hatott meg.
- Ha mindent tudnék rólad, egy idő múlva unalmassá válnál - sóhajtok fel teátrálisan, mert egyelőre úgy érzem, ez nem fordulhat elő. Még ha többet is tudok másoknál, ez a férfi még mindig csupa meglepetés számomra. Én meg imádom a meglepiket.
- Menj a francba - suttogni vagyok képes. Az illata, ahogy szinte mormolva közli velem az árulkodó jeleket, ki lehet ezt bírni hidegvérrel? Aligha. Úgy falom az ajkait, mintha soha többé nem lenne rá lehetőségem, és lehet így is van, de egyelőre erre nem akarok gondolni. Viszont nem tart sokáig a kábulat, hisz meg kell lépni, mielőtt még észreveszik, a szörnyeteg szabad. Egy őrrel elbírok, de ha tízen jönnek rám egyszerre, az talán már egy fokkal kellemetlenebb lenne.
Pislogás nélkül meredek rá, az se érdekel most, ha a döbbenet kiül az arcomra, mert most... mondta, hogy... megrázom a fejem, és utána megyek, míg ki nem érünk a pokolból.
Élvezettel nézem végig a vérontást, amit rendez. Nagyot szívok a levegőből. Lassan komótosan haladok csak utána, balerinaként szlalomozva a tetemek között. Mintha csak azok jeleznék nekem, merre menjek. Időt hagyok neki... és teret arra, hogy ki tudja mennyi időnyi szenvedést dolgozzon fel ily módon. És büszke vagyok, elégedett, és ámult. Mert jelenleg mintha üvéltené London utcája: Jack is back. És miattam lehetett ez így, én akartam.
- Na látod, ők tuti maguk alá csinálnak... a szörnyeteg újra itt - gyöngyöző kacajom betölti a szó szerint kihalt teret. Pördülök egyet, hogy szemügyre vehessem újra, mit hagyunk magunk után. Szinte kézzel tapintható az adrenalin, ami az ereimben bugyog.
Úgy tűnik, elérünk a célhoz. A házhoz, amibe már be is megyünk, és nem csak azért, hogy ott is kiontsa valaki életét.
- Nocsak, ez lenne a búvó helyed? - szenvtelenül járok körbe, mintegy megengedve magamnak, hisz jól gondolja, teljesen feleslges engedélyt adnia bármire is. Leemelem az egyik Darwin könyvet, csak hogy elmondhassam, az is volt a kezemben.
- Nem rossz, valószínű senki nem gondol erre - elismerően biccentek, épp csak elhallgatva azt, mennyivel jobban tetszik ez, mint Ullielék fényűző kastélya, bár kétség kívül ott is jól éreztem magam.
Épp csak odapillantok, mikor meghallom, szabadul a ruháktól, de a tekintetem valamiért ott felejtődik. Megbabonázva nézem a szörnyeteget, miközben csak arra tudok gondolni, ilyen férfi nincs mégegy. Ennyire tökéletes, akit ennyire lehet kívánni, hogy az már majdnem fáj. Tényleg üvölteni tudnék azért, hogy akkor váltsa be az ígéretét, de tudom, azzal már átlépek egy határt.
Megborzongok amikor hozzámér, nehéz figyelnem a szavaira, hisz tekintetemmel már-már bűvölöm az ujját, hogy térjen máshová is, mutasson nekem itt bármit, én most nagyon tanulékony vagyok.
- Te az a fajta vagy, aki csak beszél a szexről, ahelyett, hogy csinálná? - óhatatlanul kibukik belőlem a durcás kérdés. Feszültté válok, ez nem kérdés, hisz persze, nagyon érdekes az, amit mond, de nem érezhet mást, mint ott lent abban a dohos pincében. És csak ő képes erre, eddig soha senki nem volt rám ilyen hatással, és ez dühít is valahol, mert fogalmam sincs, hogyan kéne ezt kezelni, miként kellene viselkednem. Én Lola vagyok... nem egy kibaszott úrihölgy, sem egy útszéli lotyó... csak Lola.
Majdnem ki is bukik belőlem, hogy végre, mikor invitálást kapok, bár tudom, pár másodperc még, és erre sincs szükség, megyek én mellé magamtól, de így azért mégis jobb. Gyorsan szabadulok meg a ruhámtól, engedem ki a hajam, ami eddig szoros lófarokba volt, ami valamelyst lazult Jack ujjai miatt. A fehérnemű, na az a másik gyengém, látszik, hogy nem ebből a korból való, az ízléses csipke, ami takar is meg nem is, a kényelmes anyag, mind erről árulkodik, de most attól is elbúcsúzom, csak hogy a kezét megfogva, belépjek a kádba.
Egyből az ölébe ülök, és nem hagyok időt, hogy szóhoz jusson, egyből lecsapok ajkaira, aprót harapva az alsón, hogy épp csak kiserkenjen a vére, amit megkóstolva aztán, pajkos mosollyal az arcomon nyalom meg a szám.
- Igen, ígértél valamit.

Lola & Jack ✠

Továbbra is a kivérző vérivó felett gubbaszt, fél füllel hallgatva csupán a különös jelenség elfúló hangját. Legalább is így tűnik. De valójában azonban árnyaltabb a helyzet.
- Elméletileg. De nem jellemző. Az érzelmi sérülések azonban érdekes dolgokat művelnek az aggyal. Még nálunk is.
Fejti ki véleményét, habár az orvostudomány még gyerekcipőben jár,  pszichológiáról és viselkedéskutatásról nem is beszélve.
- Erre még nem gondoltam, de határozottan érdekes hasonlat. Ha Mr. Holmes nem fiktív figura lenne, vajon el tudna-e kapni? Vagy a Scotland Yard, ha fele olyan eszes népség volna?
Teszi fel a költői kérdést. Olvasta az első regényt, melyet Sir Arthur Conan Doyle írt a detektívről, 1887-ben. A bíborvörös dolgozószoba címen. A pillanat azonban átfordul, fenyegetéssel telivé. Nem szokás Hasfelmetsző Jack-el játszadozni, kóstolgatni a gyilkost. Puszta tekintetével szinte széttépi, még sem látja a fiatal nő szemében azt, amit bárki máséban. Különös ez. Vissza fordul hát az áldozathoz, mosolyt vágni annak arcára, míg a titokzatos ál-nővér tovább beszél.
- Olyanok, amelyekre nem számítanék úgy, hogy a hölgy tisztában van azzal, ki vagyok és mit csinálok pontosan. Mert egyértelmű, hogy te nem vaktában jöttél be pont ebbe a cellába.
Feleli a lánynak, pimaszul játszva a szavakkal és kifejezésekkel. Bár ezt követően túlságosan közel hajolva az arcához.
- Különös egy hölgy kegyed.
Kóstolgatja, körbe is sétálja egyszer, hogy aztán a sorozatgyilkos kegyetlenségével vésse búcsú szavait az élőhalott bőrbe.
- Más, mint a többi.
Leheli látszólag összefüggéstelenül, de valójában folytatva a korábbi gondolatmenetet.
- Felvágták a nyelved, apukád nem tanított meg lakatot tenni a szádra?
Incselkedés, flört? Valahol, a dohos-poros cella nyirkos sötétjében, a maga groteszk nemében. Bár pontosan behatárolni nehéz lenne.
-  Sok jelzővel illettek már, az unalmas nem volt közöttük.
Morogja az orra alatt, bár valahol tetszik neki a lány szenvtelensége, fenntartja a gondolatot, miszerint még nem döntötte el, a szike végén végzi-e a szépség vagy sem. Minden esetre, a füléhez hajol, hogy megsúgja neki, miféle árulkodó jelek ordítják mindazt, amire inkább fátylat borítana a vöröske.
- Szerintem egészen máshová szeretnéd, hogy menjek.
Feleli egy kósza mosollyal, miközben jobbja a nő derekára téved, egyetlen kósza pillanat erejéig. Már el is szakadna, de a másik ajkai nem hagyják, legalább is nem rögtön. Ujjai finoman a hajadon nyakára-állára kúsznak, úgy tolva el magától.
- Ne legyél rossz kislány. Takarodjunk innen, erre utána is vissza térhetünk.
Kecsegteti, hiszen ha már egyszer elkezdte a szabadítási akciót, fejezzék is be. Éppen eleget tartották itt leláncolva. A szabadság karnyújtásnyira és Jack nem habozik, megragadja. Ott hagyva Lolát döbbent zavarában a tetőn, végig tombolva  a haza felé vezető utat. Éhsége csillapíthatatlannak tűnik, ami nem is csoda. Vérengzése közepette, végig érzékelve kísérője jelenlétét, egy rövidke időre megszakítja mészárlását, hogy elnézze a pokolian angyali kacajt hallató, piruettező vámpírlányt. Ahogyan háttal neki megáll, hogy a véres utcán egyszer, utoljára ismét végig járassa tekintetét. Karmazsin fürtjeivel játszik a szél. Jack azonban még az előtt elfordul, hogy a lánya a szemébe nézhetne. Tovább megy hát, míg el nem éri a lakást, melyben meghúzta magát. Nincs különösebb fényűzés. Nincs rá szüksége. Meggyújtja az éjszakai olajlámpát. Hogy az kellemes, meleg fényben fürdesse a szobát az asztalról.
- Nem sok orvos akad itt, a helyiek tiszteletben tartják a lakhelyem.
Ennyit mond, nem többet, de nincs is szükség rá. Levedli a beteg ruháját, akár kígyó a bőrét, hogy aztán alá merülhessen, lemosva magáról a fogva tartók szennyét és diadalát. Pontosan érzi alakján a vágyódó női szemeket és meglehetősen jóleső fürdeni bennük. Ahogyan pedig Lola közelebb lép, ujjai elkalandoznak.
- Beszélni és tanulni is szeretek róla. Noha, nem igazán ildomos téma, főleg nem hölgy társaságban. Legalább is mások így gondolják. De nem kegyed vagy én. Nem igaz?
A jól ismert félmosoly, mely oly jellemző az Ulliel ház erősebbik nemének tagjaira. A mosoly, melytől megremegnek a térdnek és szétnyílnak ajkak-combok. Élvezi, amit kivált ebből az ismerős idegenből. A rőt hajú szépségből, akit tudja, sosem felejt majd el. Legyen ez az éjszaka az utolsó találkozásuk vagy sem. Hiszen itt áll előtte a nő, aki halálosan vágyik annak a szörnyetegnek a szerelmére, aki elől mások csupán menekülnek. De nem ő. Ahogyan a hajzuhatag kibontakozik és a sűrű alsó szoknyák felfedik a csábító alakot, megbabonázzák azt, akiről a világ úgy tudja, pusztán kaszabolni képes a nőket és gyűlölni. Édes hazugságok, mellyel a halandók és halhatatlanok nyugtatják magukat, hogy álomra hajthassák fejük. Ripper pillantása megakad a falatnyi fehérneműn. Lévén, karnyújtásnyira van csupán tőle a lány, ujjai végig simítanak a finom, nedves anyagon, pontosa, mielőtt az le kerülne.
- Még sosem láttam ilyen provokatív alsóneműt. Mestermunka...ami arra csábít, hogy "véletlenül" leszakítsuk....
Játszik el a gondolattal, hiszen ebben a korban mindez elképzelhetetlen s még annál is kábítóbb.
- Hogyan szólíthatom kegyed?
Nyújtja kezét, hogy a hajadon elfogadva azt, beléphessen a végzetébe. Pontosan a férfi combjai közé. Úgy csap le Jean ajkaira, mint egy kiéhezett vadállat a húsra. De nem kevéssé szomjazva issza ajkait a férfi, kinek ajkait tán sosem szabadott volna megkóstolnia. Nem így kéne lenne. Máshogy kéne történnie. De még sem úgy történik. Vére serken, mellyel vörösre festi a fiatal nő telt ajkát.
- Szokásom megtartani, amit ígérek.
Nyögi elfúlón, miközben ajkai közé veszi a szépség duzzadó keblét, körbe táncolva nyelvével a legérzékenyebb pontját. Majd borostától szegélyezett ajkai felkúsznak a nyakán, pontosan abban a pillanatban harapva át a torkát, mikor belé hatol. Hosszú vércsóva szalad le Lola mellei között, bíborra festve a jéghideg fürdővizet és Jean mellkasát. Árnyékuk erotikus táncot jár a kopár falon és a könyvek szigorú gerincén, ahogy az olajlámpás lángja pislákolni kezd. Jack szája pedig még feljebb vándorol, végig nyalva hosszú nyelvéve a hattyúéhoz hasonlóan kecses nyakat, állat, hogy végül megérkezzen a sajátjáéhoz hasonlóan vastag ajkakhoz. Fémesen forrnak össze, pontosan egyforma és nem pusztán hasonló ívű ajkaik. A férfi felül a kádban, ellökve magát tőle, hogy karjai egészen körbe fonhassák a vékony testet. Erős kezei érzékien túrnak a dús, rőt fürtök között.
- Sosem láttam még olyan gyönyörű nőt, mint amilyen te vagy.
Leheli a vízben Lolának, értelmetlen volna ezen a ponton hazudni, hiszen már a magáévá teszi. A szépség pedig egy dolog. Ez több annál és ezt pontosan érzi. Kisugárzás? Az ördög tudja. És ebben a pillanatban nem is számít, semmi sem...csupán az édes sikolyok, melyeket kicsalogat a vöröske torkából, nevével együtt. Újra és újra.

Sweet Serial Killer

Ripper & KicsiRipper ✠

Ez rossz. Minden, de minden vonz benne. Ahogy nyugodtan guggolva játszik a hullával, aki ki tudja, mennyi szenvedést okozott neki, ahogy határozottan mozog a szike a kezében, mert végig tisztában van vele, mit, hogyan csináljon. Ahogy a baritonja nyugodtan tölti be a cellát. Én pedig rossznak érzem magam, mert akarom. Ezt akarom. Őt akarom.
Tulajdonképp sosem voltam az, aki tátika módjára nyitogatja a lábait, mindig is megválogattam a társaságom, mert megtehettem, és mert akkor ott bennük leltem kedvem, de ilyet még soha senki iránt nem éreztem, nem is hittem, hogy az ilyen mértékű vágy létezik. És akkor megtaláltam, berobbantam szó szerint az életébe, ezzel romba döntve a sajátom.
- Szerintem, ha Holmes létező figura lenne, te lennél a Moriarty-ja... és az őrületbe is kergetnéd, ahogy a Yardokkal is teszed. Lenyűgöző. - egyrészt a sorozatért megveszek, és az ötletért, hogy a világi nyomozó egy veszélyes szociopata, másrészt, nem tudnék embert, fiktív alakot egyet se felhozni, akinek lenne esélye túljárni a Hasfelmetsző eszén. Lehet csak az elfogultság mondatja velem, mert bármennyire is hajlamos vagyok megfeledkezni róla, bármennyire is tudomást sem akarok venni róla, az a rohadt hang belülről visítja a fülembe: az apám.
- Mert megszoktad, hogy rettegnek tőled, de... mi van akkor, ha bennem pont az a szörnyeteg váltja ki ezeket az érzéseket, aki az álarc mögött van? - oldalra döntve a fejem, pislogok rá hosszú pilláim mögül. Mivel nekem is van egy, sose foglalkoztatott különösebben az álarc, amit a fajtársaim kényszerből magukra aggatnak. Az csak máz, amivel az ember előtt elhúzzák a mézes madzagot, bár azt meg kell hagyni, nekem elég a külsőm, nem vesződök annyit, mint Oliver, vagy Jean... Jean... ha tudná, mennyire nem illik hozzá ez a név, na de most nem fogom az orrára kötni.
- Ezt akár bóknak is vehetném. Egyelőre viszont nem tudom eldönteni, jó-e nekem a kitüntetett figyelmed, vagy kezdjek aggódni, hogy az ő sorsára jutok - és ez az, amit iszonyatosan élvezek. Mint valami elfuserált orosz roulett, és tényleg csak Isten a megmondhatója annak, miképp jövök ki ebből. Mégsem érdekel.
- Nagyon sokáig apukámnak fogalma se volt a létezésemről - igen, már ezt adom elő. A valóságot, nem a dacos kislány siránkozását, noha a tüske még ott van, és fáj, hogy nem volt velem az elejétől fogva, de... talán ez kellett ahhoz, hogy másképp nézzek rá, hogy ne a férfit lássam, aki betakargathatott volna, hanem a férfit, aki elvehetné tőlem mindenem, azt se bánnám.
Amit csak tetéznek a fülembe suttogott szavai. Behunyom a szemem, valóban szaporábban veszem a levegőt, mintha tényleg szükségem lenne rá. Szinte áramütésként bizsereg végig minden porcikám, és akár meg is ijedhetnék ettől, amennyire furcsa, szokatlan jelenség ez, de valóban az rémisztő, mennyire akarom őt... az apámat.
- Me..me..njünk - nem tudok normálisan beszélni, még mindig a tünékeny pillanat hatása alatt vagyok, és nekem kell egy kis idő, míg összeszedem magam annyira, hogy követni tudjam.
És megtörténik. Ripper újra az utcákat szeli, nem kímélve senkit és semmit. Tombol. Én meg csak ámulva nézem a vérontást, hogy aztán teret adjak a bennem megbúvó szörnyetegnek, és hagyjam, hogy gyöngyöző kacajom betöltse a szó szerint holt teret. Imádom ezt. Az érzést, a vér pezsdítő illatát, ami miatt, mintha meg is éheznék, de ez az éhség eltörpül most egy másik mellett. Attól az éhségtől üvölteni tudnék.
Célt érünk végre, hogy újabb meglepetésben legyen részem. Ullielék fényűzése után ez a lakás teljesen más, mégsem érzem csalódottnak magam, vagy idegenül. Sőt, azt is elismerem, tökéletesen illik hozzá.
Újra rabul ejt, mikor megpillantom csupasz testét, és egyszerűen minden gondolat kiszökik a fejemből. Nincs már Darwin, anatómia, csak őt látom. Csak azt látom, mennyire tökéletes.
- Persze, bár jobb szeretném, ha a szád másra használnád - nagyot nyelek, észre sem véve, hogy a szavak nem maradtak a gondolataim között, azok kiszöktek. S bár mindenem érte kiált, a vetkőzést így is elhúzom, élvezve, hogy érintése nyomán a bőröm libabőrös lesz.
- Tépd le - vonok vállat, cseppet sem szende mosolyt küldve felé, hisz másra sem vágyok jobban. Úri hölgyként lépek a kádba, hogy aztán cseppet sem úri hölgyhöz méltón helyezkedjek az ölébe. Újabb megrökönyödésként ér, mennyire passzolok oda, mintha tényleg csak azért születtem volna meg, hogy később az övé lehessek. Még ha ez a gondolat beteges is, most ez jár a fejemben.
- Lola... a nevem Lola - búgom a fülébe szinte alig hallhatóan, hogy aztán pillanatokon belül felsikítsak.
Eufória. Így tudnám nevezni az érzést, mikor magamban érzem őt, miközben fogai is támadásba lendülnek. Gyanítom, ha csak törékeny ember lennék, ezt túl sem élném. Nem lehet.
Együtt mozgok vele, fájón tökéletes az összhang köztünk. Testem kígyóként hullámzik rajta, nyelvem bejár minden területet, amit csak ér, fogaimmal csupán karistolom a bőrét, azt már nem engedem meg magamnak, hogy meg is kóstoljam őt, hiába vágyom rá. Tudom, ezt a határt nem ugorhatom meg az engedélye nélkül.
- Jack... - suttogom már-már részegen ettől az egésztől, gyönyörtől reszkető kezemmel az arcát cirógatom közben. Nem akarok mást, csak itt ragadni ebben a mocskos pillanatban.

Lola & Jack ✠

Holdvilág vette át korlátlan uralmát a füstös, nyirkos londoni éjszakában. Valahol víz csepeg egy cella falán. De patkányok...azok nincsenek. Semmiféle melegvérű lény nem merészkedik erre a szintre. A hús puhán szakad a szike mentén, csak egy vámpír füle hallhatja a szövet finom elválását a másiktól. A baudelairei pillanatot a túlságosan fesztelen társalgás bontja meg, különös pikantériát és abszurditást adva a színnek. A már ebben a korban jól ismert nyomozó nemezise kapcsán szegi fel a fejét Jack, noha továbbra is háttal a saját nemezisének. Egy kósza pillanatra elgondolkodik, majd folytatva művét válaszol.
- Meglehet. Ellenben...
Kezd bele, majd felemelkedik a tetem mellett és egészen mereven fordul a nő irányába.
- Mr. Holmes nem létezik. Én létezem. Én történtem. És semmiféle mesteri elme nem akad a Yard köreiben vagy azon túl, aki elég körmönfont lenne, hogy felvegye velem a harcot.
Minden egyes szónál közelebb lép, szinte siklik, még ha mezítelen talpa érinti is a kőpadlót.
- És az én szívemet semmiféle bűvös karóval sem lehet átdöfni.
Tárja szét karjait, beborítva árnyékával Lolát.
- Én vagyok az a szörnyeteg, akitől nem csak a halandók, de a halhatatlanok is rettegnek. Ide zártak, reszketegségükben, feláldozva megannyi feláldozható fajtársuk, hogy biztos távolságból irányíthassák az eseményeket. Hogy ne kelljen eme kényes üggyel piszkolni mandzsettájukat. Azt hitték vége. De valójában, mi ketten tudjuk, hogy sosem lesz vége. Levadászom őket, egyiket a másik után. Felfalom a szívüket, és asszonyaik szívét. Aztán...a gyermekeikét is.
Rezzenéstelen, kegyetlenül kék pillantásával mered a sápad hajadon arcába. Kikristályosodhat minden egyes szóval, miért hallgat oly mélyen a vámpírtársadalom arról, ki is Hasfelmetsző Jack. Mintha maga a név is gonosz erővel bírna, amit kerülnek. Amit félnek. Amit szeretnének elfelejteni, de bármennyire is próbálják, képtelenség. Hiszen Jack The Ripper nem pusztán egy személy, hanem egy jelenség. A lány(a) azonban kontrázik, állva a férfi vészjósló tekintetét, kivel sorsa még joban össze fonódott, mint azt bármelyikőjük sejthetné ezen a ponton. Ismét elillan egy lélegzetvételnyi pillanat, amíg a fölébe magasodó alak újfent megszólal.
- Te nem szoktad volna meg a helyemben?
Kérdez vissza, mintha valahol maga is meglepődne ezen a feleleten, ahogyan az az egész szituációra igaz. Haloványan ráncolja tükörsima homlokát, mely oly kortalanná teszi a vérivókat. De közben a pulzusa még is halottian csendes marad. Különös paradoxonként. Íriszei alig észrevehetően a nő ajkaira siklanak, midőn az oldalra biccenti fejét, ám csak hamar vissza szaladnak az igéző szempárhoz. Valamin tűnődik, ez tény, azonban nem ad hangot gondolatainak. A gondolatoknak, melyek valahol Lolát is gyötrik: Miért vonzódom hozzá jobban, mint korábban bárkihez?
- Egyelőre még jómagam sem tudom.
Feleli közönyös hidegvérrel, szemrebbenés nélkül közölve ezt a cseppet sem romantikus tényt megmentőjével. Túlságosan intuitív.
- Hmm, különös. Pedig a vámpírok utódgondozási ösztöne elég erős. Valójában csak az emberből gyomlálta ezt ki a természet, tán a túlszaporodás visszacsatolásaként.
Kibuggyannak belőle az őszinte gondolatok, de máris adaptálódik a helyzethez, hogy e mellett a különös szépség mellett ez így van. Olyan dolgokról fecseg, melyekről nem akart vagy nem is tudott volna mással beszélni - úgy sem értették volna meg. És tán nem is vágyott erre. Eddig.
- Az én apám pusztán nem rajong értem. Az öcsém jobban kedvére való társaság s örökös.
Jegyzi meg, ha pedig ember volna, még a vállát is megrándítaná. De nem az, még messziről sem. Még is, valahol a szavain túl ott cseng a vigasztalás szándéka.
Mindez, a börtön, az elmegyógyintézet tova tűnik s messze szál, ahogy az események rohamosan haladnak tetőpontjuk felé. Szürke utcákon át, vértengertől övezve, akár egy ösvény. Egyetlen irányba mutatva. De mindennek ára van. A figyelmeztetés világos, még is, a Kapu csábítása nagyobb egy vérszopó delejezésénél is. A mocskos, pecsétes ruhák úgy peregnek le róluk, mint egy második bőr, melytől meg kell szabadulniuk. Levedlik, hogy lemossák az út és gyalázat porát-mocskát, mit sem sejtve arról, miben is dagonyáznak ezek után.
- Hm. Csak kérned kell. Halljam azt a kérdést...
Vágja rá a kor erkölcséhez mérten förtelmesen szemérmetlenül a nő elfúló hangjára, piszkos kis mosollyal, míg ajkai a nyakán siklanak végig. Egyelőre. A felkérésre pedig nem mond nemet, oly könnyedén szakad erős ujjai között a semmi kis kelme, a finom kis selyem, a csipke, hogy szinte porként zuhan alá, ahogy egyik fele lecsusszan Lola combján, hiszen nincs többé, mi helyén tarthatná, míg a másik fele Jack vasmarkában illatozik, míg ki nem hullik kezéből, hogy az a mindennél jobban kívánt testet érinthesse. Tekintetével követi a vörös bombázó minden mozdulatát, ahogy a kádba lép és elhelyezkedik méltó helyén s trónján.
- Lo-la.
Ízlelgeti a nevet, midőn most ő maga néz fel a nő kipiruló arcába, ahogyan az fölé térdel, míg meg nem érkezik pontosan oda, ahol nem lehetne, még is lennie kell. A név Jean szájából oly érzékien, már-már nyögésként hat, ahogy felkúszik a torkából az éjszaka csendjében. Nincsenek baglyok, nincsenek denevérek, sem éjszakai rovarok halk nesze - csupán a két test és vér eggyé válásának édes szimfóniája. S miután a titokzatos "nővér" sikolyaitól remegnek meg a falak, ahogyan szerelmese nevét üvölti a végtelen éjbe, úgy nyögi Hasfelmetsző Jack is élete szerelmének gyöngyöző nevét, ahogy a kielégülés kicsalja azt belőle. Ezt követően egy szenvedélyes csókkal rohanja le a fiatal nőt, ismét meglepve ezzel nem csupán lányát, de saját magát úgy szintén. Nyelvük véres-édes táncot jár és még nincs vége. Folytatják, újra és újra, ki tudja meddig tart a kárhozott nász, míg nem végül kiemelkednek a cseppet sem habokból, s tán még mocskosabban, mint annak előtte. Egy pillanat csupán, amíg Jack kimegy valamiért a szobából. Semmiség csupán, egy pillanat, nem több. Jelentéktelen. De valójában még véletlenül sem az. Ahogyan vissza tér és benyit a szobába, Lolának hűlt helyét találja. A vértől és testnedvektől szennyes fürdővíz, az oda veszett, különös alsónemű, a gyűrött ágyhuzat, a koszos nővér ruha - minden a helyén, ugyan ott, ahol hagyták őket.
A nő, ő még is eltűnt. Mintha soha ott sem lett volna.

Sweet Serial Killer