I cry when Angels deserve to die ✞ Rica'n'Nick

Rica & Nick✠

"I don't think you trust
In my self righteous suicide"

Elég volt egyetlen szőke tincs. És az ismét elröpítette Rodericát a múltba - Nicolas Ray múltjába. Az Idő Kapuja, fenyegetően hirdeti, árra számíthat az, aki használja, s még is, vissza-vissza tér, aki egyszer belépett örvénylő száján. Akár a drog, mindig többet akarunk.
A Rawen lány egy kórházban találja magát. Éjszaka van, a legtöbb beteg már alszik. De ez a kórház más, mint a legtöbb. Otthonosabb. Kissé egy apartmanra emlékeztet. Még is, egy-két árulkodó jel hirdeti, valójában egy klinika. Itt-ott gyógyszeres kocsi, nővérpult. Az ajtókon pedig nevek. Nincs minden ajtó bezárva, sem becsukva. Televízió súgása egy nem messzi szobában, halovány lámpafény szűrődik ki onnan. Ha az utazó körbe pillant, láthatja, nem túl sokat mehetett vissza az időben. Bizonyára nem évtizedeket, a berendezésből és a technikából ítélve. Valaki ott felejtett egy kagylós mobilt az egyik kis asztalkán, amin egy csokor világ és csipkés terítő van. Még is, érződik az a bizonyos szag, ami annyira jellemző a kórházakra. A fertőtlenítő és gyógyszerek kesernyés aromája. Ahogy pedig a fiatal nő halad a szőnyeggel borított folyosón, feltűnik neki talán, hogy semmiféle olyan tárgy vagy eszköz nincs a folyosón, amivel bárki árthatna magának. Bizonyára az asztal is gumírozott, a váza sem törékeny és a virágok sem szúrósak. Nincsenek éles sarkú képkeretek, üvegezett képek. A színek kellemesek, vidámak. És amint halad, megpillanthat egy ajtót, amin a Nicolas Ray név szerepel. Egyszerűen, fehér, kórházi címke alapon, fekete nyomtatott betűkkel. Az ajtó nem gombos, még csak kulcsra sincs zárva. Ha belép, egy fiút láthat. Kamasz és az ágyon kuporog. Aranyszőke haj, simára borotvált arc és hatalmas, fűzöld szemek. Már szinte kész férfi, de még ott vannak arcán a gyermeki vonások, melyek puhává teszik a mimikáját. Egy kis asztali lámpa világít a lekerekített szélű íróasztalon, persze, a lámpa is kerekded, könnyű és még véletlenül sem törékeny. Nem nehéz kitalálni, hogy az ablak üvege törhetetlen és feltűnő, hogy nincs rajta kilincs sem. A lesoványodott fiú pedig ott ül, a félhomályban. Nem visel kórházi ruhát, csak egy farmert és egy pólót, ahogy maga elé bámul, álmosakat pislantva. Mikor a nő belép, a tinédzser először nem is néz az ajtó felé, csak ha megszólítja vagy közelebb megy hozzá. Ekkor felemeli a fejét és cseppet sem csillogó, cseppet sem vidám, homályos, mi több, melankólikus tekintetét emeli rá. A két térdét felhúzta, karjai ezekről lógnak. Mind a kettőn vastag kötés éktelenkedik, sűrű, orvosi kötés, szinte könyékig.
- Te vagy az új éjszakás nővér?
Szólal meg végül, vékonyka, de már férfiasodó hangon.

Music

Nick

&

Roderica

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad.

Ostoba vagyok. Megint onnan várok választ, ahonnan először se kaptam. Averynek sikerült, vele a kapu csak jót tett, hisz a szőkeség boldogan mutatta nekem a gyűrűjét, amivel Leo ajándékozta meg. Nem mondom, hogy nem uralkodott el rajtam valami furcsa érzés, s nem vágtam egyből a lány fejéhez, ez mind csak illúzió, ne élje bele magát. Szemét voltam, tudom.
Most viszont megteszem megint. Nem, nem azzal a feltett szándékkal, hogy átírjam Nicolas életét... én csak válaszokat akarok, mert túl sok a kérdőjel. Mikor átlépek a kapun is csak attól tartok egyedül, ha ezt az utat befejezem, a kérdőjelek száma csupán nől, ahelyett, hogy csökkenne, de... méigs megteszem. Megvan az ára. Mintha maga a kapu suttogná ezt a fülembe, egyetlen pillanatra sem hagyva, hogy megfeledkezzek erről.
De már rég nem törődök vele, a helyet járom be a tekintetemmel, ahová hozott. Szemeim összeszűkülnek, mert egyből megcsap a kórházak jellegzetes illata, de mégis, ez nem olyan. Modern, szép.... mint valami rehabilitációs központ. Összeszorítom a szám, s hiába kapok a váza után, amit sikerül leejtenem, nem sikerül elkapnom. Behunyt szemekkel várom, hogy hangos csörömpölése, felhívja rám a figyelmet.
- Ne.... - suttogom magam elé, mikior látom, a tárgy pattan. Ezután mintha tényleg kinyílnának a szemeim, és látom. Látok. Az ablakok lezárva, a falak nyugalmat árasztók, és az ajtók.... szám elé kapom a kezem, mert egyszerűen képtelen vagyok ezt megérteni. Nicolas mégis mit keresne....itt?
Bizonytalanul indulok el a folyosón, de amikor valahol fényt látok, határozottabbak lesznek lépteim. Elmosolyodok halványan a gondolaton. Ha az alakváltó lánya mást sem lát, csak sötétséget és árnyakat, molylepkeként hasít egy aprócska sugár felé is. Máig úgy érzem, a sötétségnek még most sem kellek, s ő se nekem. Nem vagyok képes szörnyűségekre, noha a legnagyobbat megtettem, és kicsit tartok attól, nem a felsőbb hatalmak, maga város, amiben élek, fog bekebelezni. Hisz jórformán már azt is elfelejtettem, valójában ki vagyok. Még csak köszönőviszonyban sem vagyok a Rawenekkel, mégis elvárom, hogy a halott fejedelem utódjaként kezeljenek, mert... csak mert egyszer elkezdtük ezt a játékot, és már nem találom a kártyalapot, ami visszainvitál a Start mezőre.
- Te miért nem alszol? Ja tényleg... vámpír vagy. - mosolygok szelíden, mikor megszólít. Bárhogy is torzul a hangja, bármennyire is más, ha meghallom, a testem reagál, innen tudom, hogy ő az. Még csak rá sem kell néznem.
- Vagy nem - ahogy mégis megteszem, szemeim egyből el is kerekednek, mert a szobában nem látok mást, csak egy korombeli fiút. A vonásai hasonlítanak rá, ez is újabb jele annak, hogy ő az, de a fejemhez kapok, mert begörcsöl.
- Igen... én vagyok. Bejöhetek? - kis időbe telik mire összeszedem magam, hisz ő ebből jórformán semmit nem ért. Hát... legalább ketten vagyunk.
- Nicolas Ray - boldogan mosolygok rá, mikor az ajtóra írt névre siklik a tekintetem.
- Bocsánatot kérek az előbbi jelenetért, tudod... annyi beteggel volt már dolgom, hogy egyszerűen a memóriám olykor cserben hagy - Roderica Rawen, aki alapjáraton őszinte és egyenes, lassan szépen belefullad a hazugságaiba, kezdve azzal, hogy nem Rawen.
- Roderica vagyok, de jobb szeretem a Ricát, a Roderica olyan hivatalos, nem? - vágok apró grimaszt, miközben leülök mellé az ágyra.
- Mesélj nekem, ez például miért van? - óvatosan fogom meg egyik kezét, s lágyan simítok végig a kötésen.
- Még nem kaptam meg a kórlapokat, a főnővérnek halaszthatatlan dolga akadt, de mondta, hogy nyugodtan ismerkedjek - próbálok olyan meleg mosolyt küldeni felé, amilyet én szoktam tőle kapni, de gyanítom, nekem az nem sikerül.
Music ✠

Rica & Nick✠

"You wanted to
Hide the scars to fade away the shakeup"

A fiú az ágyon ül, csinos vonásaira árnyékot vet a bánat. Árnyékot vet valami...nagyon sötét. Megfáradtan emeli fejét s tekintetét a jövevény irányába. Egy fiatal, csinos nőt lát, még sem képes most ennek ténye különösebben lekötni. Túlságosan sötét az árny, amely rá telepszik. Így pillantása csak hamar ismét a semmibe vándorol, valahová, a falakon túlra. A csokoládé hajú szépség azonban valami igen csak furcsát mond, ami úgy látszik, még is eljut a srác tudatáig. Enyhén ráncolt homlokkal néz ismét az ajtó irányába.
- Még sosem néztek vámpírnak. Ennyire sötét lenne az aurám?
Kérdezi kószán, minimálisan felébredő érdeklődéssel.
- A doki a vámpír. Ő is szőke, de nem hiszem, hogy hasonlítanánk. Azt mondják, már vénségesen vén. Különös történetek keringnek róla.
Maga is meglepődik, hirtelen milyen kis szószátyár lett, de ahogy a nővérnek vélt hajadon leül mellé és közvetlenebbé válik, kissé fészkelődni kezd. A különös magyarázathoz nem fűz hozzá semmit, némán hallgat, de a feszültség nő. Ahogyan pedig Rica a kezéhez érne, elrántja azt és össze fonja mellkasán karjait, közelebb húzódva az ágy mellett feszülő falhoz.
- Miért nem hisz nekem senki? Nem vagyok beteg! Én csak....meg akarok halni.
Leheli a szavakat, szinte már suttogva a félhomályba, amit az asztali lámpa gyér fénye ad. Nagyot sóhajt, észre sem veszi, hogy olyan erővel szorítja össze karjait, hogy a kötést ismét elkezdi átitatni karmazsin vére.

Music

Nick

&

Roderica

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad.

Nem mondhatnám, hogy megvilágosultam. Sőt, jobban össze vagyok zavarodova, mint eddig. Mert a név stimmel az ajtón, bekukkantva mégse azt látom, amit talán vártam. Ehy vámpírt vártam, gúsba kötve, erre egy ember... gyerek kerül a szemem elé, és nekem most már fogalmam sincs, mi folyik itt. Viszont esküszöm, addig nem megyek el, míg rá nem jövök, mi a franc van.
- Dehogy.... illetve... kicsit - nem fogok hazudni. Amint tüzetesebben megnéztem, szinte látom, ahogy a sötétség körülöleli, de már ezen sem tudok fent akadni. Jó, talán kicsit érdekes fejet vághatok, amikor próbálom összerakni magamban a kirakóst... sikertelenül.
- Azt akarod mondani, Dunkelfreud már itt vén? - kerekedik el a szemem. Te jó ég, akkor az a fószer mennyi idős lehet? És Avery ezt tudja... és... ez... kezd megfájdulni a fejem, ami egyébként ritkán esik meg velem. Ez van, ha az ember lánya élete nagy részét így éli le... elzárva teljesen mindentől és mindenkitől.
- Nem, egyáltalán nem hasonlítotok - biztosítom egy éágy mosollyal, mielőtt még óvatlanul túltolnám a barátkozást.
- Sajnálom, gondolnom kellett volna rá, hogy nem bírod, ha vad idegenek fogdoznak... cserébe elárulok egy titkot, jó? Nem is vagyok ápolónő... - mosolyogva harapok az ajkamba, hisz tagadni felesleges... és szerintem már ő is rájött erre. Abszolút nem tudok, és nem is akarok úgy viselkedni, mintha a gondozásomra szorulna, hisz ez általában fordítva működik köztünk.
- Miért? Annyira fiatal vagy... előtted az egész élet, miért akarod eldobni? - halkan teszem fel a kérdést, rá se nézve, mert a szavak letaglóznak. Az a baj, hogy határozott, és a kezein látszik, volt is rá próbálkozása.
- Figyelj, nem tudom, mi történt veled... de te iszonyat erős, az ember egy csomó mindent kibír, hidd el nekem... ha megölöd magad az csak azt jelenti a "mumusod" győz.... tényleg ezt akarod? Dr. D. biztos segít, csak egy kis idő, és ha elég erős vagy, erre itt már csak egy rossz álomként fogsz gondolni... - ha tudnám, szemen köpném magam, én is elhúzódok tőle, mert nem vagyok büszke arra, hogy csak ilyen ótvar sablonszövegek jutnak eszembe.
Music ✠

[/quote]

Rica & Nick✠

"I cry when Angels deserve to die"

Hatalmas, bánatos, fűzöld szemek néznek fel az ágyról az "új nővérre", teli s tele fájdalommal. Olyan mély fájdalommal, amit egy embernek sem szabadna megélnie, nem még egy félig-meddig gyereknek.
- Hát... akkor már értem, miért néztél vámpírnak.
Veti oda vállat rándítva, kissé jobban össze kuporodva, némiképp furcsállva a különös méregetést. Bár már az is csoda, hogy sikerül kizökkenteni a közönyéből.
- Hm?
Emeli fel kissé a fejét, mert a nő enyhén szólva furán viselkedik és még furábbakat mond.
- Hallani ezt-azt. Senki sem tud róla semmit a klinika előttről. De azt rebesgetik, hogy olyan ezer éves lehet.
Motyogja, a karján levő kötést babrálva, elveszetten, akár a húsvéti bárány.
- Hát, azt hiszem ennek örülnöm kéne. Nem mintha ő öregnek nézne ki...
Jegyzi meg, de ahhoz túl melankólikus, hogy mosoly kússzon az arcára.
Ellenben, ahogy a furcsa lány tovább fecseg, Nicolas szemei elkerekednek. Először csak megmerevedik, majd ismét kissé fészkelődni kezd és ide-oda pillantani, de csak hamar vissza vándorol tekintete a különös teremtéshez.
- Szóval... te beszöktél a diliházba?
Kérdezi a kamasz fiú, vagyis félig-meddig ki is jelenti.
- Ha ezt ő megtudja, tuti nem mész innen sehová.
Hiszen ki az a bolond, aki önként settenkedik be egy elmeklinikára? Jogos a felvetés. Mikor azonban a fiú problémájára terelődik a szó, elhallgat és elkapja a tekintetét. Nem gyorsan, hanem fájdalmasan lassan. Néhány lélegzetvételnyi ideig súlyos csend szakad rájuk. Még a kabócák esti sírását is hallani lehet az ablak alatt.
- Azt hiszem, vannak dolgok, amiket nem kéne látnunk. Amiknek nem szabadna megtörténniük sem. Mert egyszerűen ellentétesen hatnak "az élet rendjével".
Bukik ki belőle, elárulva, hogy már fiatalon is érettebb lehetett a koránál. Legalább is ez a felfogás erre enged következtetni. Ahogy pedig a másik tovább beszél, szemmel láthatóan valami szöget üt Nick fejében. Elrévedő, közömbös tekintete megcsillan. Szeme elkerekedik. Mint mikor a puzzle hiányzó darabkája a helyére kerül. Egy kis ideig így ücsörög, a gondolatai viharosan cikázhatnak elméjében. És végül megállapodnak lélektükrei a nem ide tartozó személyen.
- Erősebb.
Ismétli, s bár ezen a ponton Rica még nem sejtheti, az ifjú mágus nem úgy értelmezte szavait, ahogyan azt ő gondolta, pusztán sablonnak véve a gondolatot, mi mélyen gyökeret ver a varázsló fejében. És szívében.

„A férfiszívnek köves a talaja. A férfi elveti, ami megterem benne… és gondot visel rá.“ - Stephen King

A tekintete egészen megváltozik, ahogy most Rodericára néz.
- Erősebbnek kell lennem. Mert ha erősebb leszek, legyőzhetem őket.
Fogalmazza meg, egészen komoly, már-már felnőttes arccal. És ekkor, hirtelen indák kezdenek burjánzani az ágyból, amin a suhanc ül, vadul nőve be a szobát, akár az eleven dzsungel. Agresszíven, erőteljesen, mintha csak a Jumanji nevű játék elevenedne meg. A suhogó, csúszó, zöldellő levelek és növényi szárak semmi perc alatt borítanak el mindent, hogy aztán, még mielőtt kis híján borostyánként temetnék be Miss Rawent, azt kiragadja A Kapu a maga valóságába.

Music