Nem home, old memories

Kószák és a Papa

Csend van... üres, félelmetes csend, miközben ordít a sötétség, felfalva a hold fénylő alakját telepszik rá a világra. Megesz mindent, mi boldogság. Megzabál, megrág és kiköp, mikor már szemernyi sincs benned. Marad egy üres héj, egy váz, egy aszott porhüvely, mely csak tetteti, hogy él. Ez vagyok én. Ezzé lettem. Baktatunk előre, fogalmam sincs mi lesz ezután, merre kéne fordulni a kereszteződésben. Menjek jobbra? Ott jobb lesz? Vagy balra? Netán előre a susnyásba? Vissza nem lehet, csak ez az egy biztos. Csak ez az egy nem lehet. Oldalra pillantva látom Siri lapos pillogását. Már fáradt, már aludna egy kicsit, de tudja jól, hogy nélküle a Grand Canyon-ban kötnénk ki. A GPS-el ő van haverságban, nem én. Megmondani sem tudnám már mióta utazunk. Vagyis de.. pontosan tudom mikor indultunk, hányan voltunk és kit mikor vesztettünk el. fájdalmasan pontosan tudom. Francba már. Csak ő maradt. Ő egyedül. Meg kell védenem valahogy, nem eshet baja. De hova rejtsem? Hova vigyem? Hol pihenhetnénk egy kicsit? Hol... hová... Akkor hallottuk meg a sustorgó szavakat. Nameless... egy város, a hozzánk hasonlóknak. Az emberbőrbe zárt szörnyeknek. Még 10 perc és odaérünk. Ahogy bemondja a GPS a kis szürke plüssöm felélénkül. Huss, mintha sosem lett volna álmos. Izgatott, izgága, mint egy kis kölyök, pedig hol van az már. Nem is értem, miért ragaszkodik még hozzám. Lett volna egy falka, ahová tartozhatott volna, de ő mégis jött velem tovább. Talán tudta...
- Asszem megjöttünk.
Szólalok meg tétován, miközben a szélvédő mögül próbálom betájolni az utat a ködön keresztül. hogy merre tovább? Nyilván a terület urához, elvégre, meg kell engednie, hogy itt legyünk. Bár ha már Sirit befogadják, már akkor is megkönnyebbülök. Kicsit feszengek az ülésben, miközben bestiám duruzsolja az utat bennem. Vezet oda, ahol érzi a többieket. Holdacskákat látok kifüggesztve, fogalmam sincs kik ezek, mifélék, de azt hallottuk, itt talán megtűrnének minket.
- Találtál róluk bármi infót?
Fordulok Siri felé, miközben leállítom a motort egy parkolóban. Szét kellene nézni. Erősen szorítom meg a kormányt, feszül minden idegszálam, hogy ha nekünk rontanak, időben ugorhassak Siri elé. Nem tehetek róla.. az optimizmus egy kurva.

Szinte már elalszom ültömben, csak az akarat tart ébren és a tudat, hogy nélkülem Chero eltéved még a GPS-szel is. Valahogy ő nem jön ki jól semmivel, aminek háromnál több gombja van, akár virtuális, akár kézzel fogható. Ezért én kezelem a szerkentyűt, ami már órák óta vezet minket a remélhetőleg új otthonunk felé. Én elélek az autóban, ha arról van szó, de Chero-n egyre inkább látom, kikészíti a hontalanság és gyász. Nekem is hiányoznak.
A készülék az ölemben csippan egyet, amire felkapom, hogy rápillantsak, merre van az út vége. Tényleg csak pár perc és megérkezünk, amitől hirtelen leszek izgatott, mintha karácsony lenne. Nagyjából olyan érzés is,  hiszen nagyon régóta vagyunk úton, és szinte elképzelhetetlen luxus egy ágy vagy egy zuhany.
-Igen, itt fordulj be -tolmácsolom a ketyere jelzését a vörösnek, ahogy próbálom magam visszafogni a fel-alá ugrálástól. Ki akarok ugrani a bőrömből, vagy leginkább a kocsiból, hogy szaladhassak szerencsét próbálni az alfánál, de tudom, hogy nem szabad, nem ilyen szeleburdi módon. Egy esélyünk van meggyőzni, vagy mehetünk tovább. Nem hiszem, Chero kibírná, ha még tovább kéne mennünk.
-Nem sokat. Olyan, mintha itt nem lenne internet -sóhajtok, hiszen nem vagyok semmivel barátságban, aminek nem lehet utána nézni, mielőtt meg kellene tapasztalnom. Mindig minden előtt alapos kutató munkát végzek, de mintha magáról a városról sem lennének feljegyzések sehol, nem hogy a lehetséges lakóiról. Nem szeretem az ilyesmit, de ez a legjobb esélyünk.
-Félsz? -kérdezem őszintén, ahogy felé pillantok a kinti ködről. Megszokhatta már tőlem ezeket az egyenes és túlságosan firtató kérdéseket, bármennyire is ismerem őt és szinte kitalálom a gondolatait, nem vagyok biztos mindig én sem az érzéseiben.


Outfit l ✠ l Music

Kószák és a Papa

"A nyugtalanságot, a szorongást, a feszültséget és az aggódást - valamennyi a félelem különböző formája - a túl sok jövő és a nem elegendő jelen okozza. A bűntudatot, a megbánást, a neheztelést, a sérelmeket, a szomorúságot, a keserűséget és a nem megbocsátásnak valamennyi formáját a túl sok múlt és a nem elegendő jelen okozza." És a halál. Szeretem ezt a gondolatot. szeretném, ha nem gyűlölném oly nagyon az igazságát ebben a hazugsággal telt tengerben. Vajon itt jóó lesz? Megengedik, hogy maradjunk? Végre... pihenhetünk? Igazán? Vagy menni kell tovább? Túl sok a kérdés... Halvány, művi mosoly pihen ajkam szegletében, ahogy fordítottam a kormányt irányba s a szemem sarkából érzékeltem az ugribugrit Siritől. Folynak a méterek, telnek a percek, és elértünk egy parkolót. Még nem törtek ránk, még nem vájt húsomba fog vagy karom. Meddig még? Vajon...pihenhetünk?
- Hát akkor... marad a közvetlen tapasztalat szerzés...
Mondjuk jobban érezném magam egy fél fokkal, ha legalább valami halovány lila gőzöm lenen arról, hova is és kihez is érkeztünk most. Pletykák? Oszd el kettővel, ha nem néggyel. S hogy mely felét hidd el? Millió dolláros kérdés. Behúzom a kéziféket, leállítom a motort és Sirivel egyetemben kiszállok a kocsiból. Nyújtózom egyet, miközben a tetőket pásztázom
- Hm.
Hallatom a hangot a kérdésére. Inkább... féltelek. Hogy itt sem lesz jó. Hogy megint kezdhetjük elölről az egészet... hogy te is... hogy nem. Szeretnék pozitív lenni, de nem tudok. Már jó pár hónapja... nem megy ez nekem. Ő az utolsó. A mindenem. Ha őt biztonságba tudom helyezni... onnan már minden mindegy nekem. Csak ne találják meg, csak ne bántsák. Oh irgalom atyja adj egy nyugodt éjszakát. Bennem a büszke dög irányba fordul... Ott.. arra.. hasonlók. Menjünk, nézzük meg. És ha megölnek? Nekem mindegy.. csak Sirit fogadják be és én már.. hah... boldog leszek.
- Gyere Siri, keressük meg őket.
És közben figyelj, vésd az eszedbe, jegyzetelj... merre mi hol hány utca... merre lehet menekíteni a kincset. Shhh, ne fájj fejem.