Centuries ~ Leo & Avery

Sírok. Nem hittem, hogy képes vagyok ilyenre. Mármint ilyen rendesre, amikor már annyira fáj valami, hogy csak ez segít. Ilyen fájdalmat sose éreztem, mintha Leoval elment volna belőlem is egy rész. Ez a kép, míg élek kísérteni fog, tudom... érzem. Ha másra nem is, arra örökké emlékezni fogok, hogy ő miattam vált...ezzé. És hiába kérdez, képtelen vagyok lenyugodni, képtelen vagyok válaszolni neki.
- Tudod, hogy nem vagyok bolond, sem őrült... még csak az ördög sem szállt, kérlek bízz bennem - akadozva könyörgök neki, mert valahonnan sejtem, nincs sok időnk, az éhség le fogja gyűrni, még arra is képes lesz, hogy belém.... de nem, azt semmikép nem hagyhatom neki. Nem veszíthetem el.
- Egy vérivó lény... gyönyörű, ellenállhatatlan - mosolygok rá halványan, végigsimítva az arcon, ami már kezd hasonlítani arra a Leoéra, akit én ismerek.
- Tökéletes vadász, aki az emberek vérén él - kicsit elkomorulok, mert a vámpírokról szóló ismereteim eléggé hiányosak, így még csak ezzel sem tudok segíteni neki.
Ennek ellenére vetem magam az ölébe, bele se gondolva abba, mit zúdítok rá, csak akkor mikor érzem a karjaimba nyilaló fájdalmat. Elkerekedett szemekkel tekintek fel rá, de megszólalni nincs időm. Talán akkor török össze teljesen, mikor játszi könnyedséggel lök el, és pattan fel, mintha nem is tudom, mi lennék. Egyelőre fogalmam sincs, mi játszódhat le benne.
Legszívesebben befognám füleim, hogy ne halljam mindazt, ami kitör belőle, mikor ténylegesen felfogja, mivé is lett.
- Sajnálom.. sajnálom.... annyira sajnálom Leo - igazából mást se tudok zokogni, csak ezt. Felhúzom a térdeim, összegömbölyödök amennyire csak tudok, hogy elmúljon, hogy csökkenjen a fájdalom, amit érzek. Minden egyes szava, amivel Istenéhez fogászkodik, mint egy tör, amit nem csak belém döfnek, de még meg is forgatnak párszor, hogy biztosan kellően szenvedjek. És ebben a legroszabb mégis az, meg is érdemlem, mert egy ember élete miattam ment tönkre.
- Igen... vér - kapom fel a fejem, amint felfogom, a szavait most már hozzám intézi.
- Mi? A Szent Grál? Leo, azt még az én időmben sem találták meg... lehet nem is létezik - vékonyka hangon ecsetelem neki, miért vallhat kudarcot már csak ennek gondolatával is. Persze szörnyen érzem magam, hisz még bele is rúgok ezzel, de... őszintének kell lennem.
- De, tudom mi játszódik le benned, vagyis sejtem... és bárcsak adhatnék a véremből, de.... bírd ki, csak egy kicsit, rendben? - nézek rá könyörgőn, ahogy feltápászkodok én is, direkt nem téve többet hozzá. Bízok az ösztöneiben, bízok abban, ha megérzi más valaki vérét, ha megkóstolja, a kínzó szomja enyhül. Utána meg ott leszek neki.
- Van ötleted, merre lehet a Szent Grál? - mert annak ellenére, hogy nem hiszek a létezésében, még a föld alól is segítek előkeríteni neki, ha az tényleg segíthet rajta.
 Outfit:  Link  » ✠ «Music: Link

Avery & Leo

Óvatos, remegő kézzel közelít a hajadon könnyben ázó arcához. Immáron a súlyos vasbillog nélkül, a porban hagyva kesztyűjét.
- Engem...siratsz...
Inkább kijelentés ez, mint sem kérdés. Ahogy már-már a próféta szól belőle, látomás-szerűen idézve meg a jelenés. Egyszerre közönyösen és fájdalmasan. Az aranyhajú lány azonban belé fojtja a szót, midőn kétségbe esetten könyörgi, bízzon benne eme szent ördög.
- Bízom benned.
Nyugtázza s bár nem ismeri a jelenséget, még is oly ismerőssé és megnyugtatóvá válik e hölgyemény meggyötört lelkének. Szavai még is tőrként döfnek a lovag szívébe, bármivé vált is.
- Egy démon. Egy ördög.
Helyesbít, mert hite szerint nincs mit szépíteni a szörnyetegeken. Emberi és nem e világi rémek ellen épp úgy kötelessége harcolni, hiszen harcos egyházfi vagyon. S mindeközben, valahol, egészen távol vagy netán közel - a Bíbor Király hahotája rázza meg a világot.
És édes ujjak tánca borítja márvány-szerű arcát, tekintetében pedig a bájos mosoly fürdik. Egy röpke pillanatra valóban szobor-szerűvé válik. Nem moccan, midőn hozzá érnek. S így még drasztikusabb a változás, ahogy minden másodperccel sápadtabb és vámpíribb lesz. Az, ki egykoron Isten szent lovagja, felszentelt szolgája volt. Zokognak az angyalok, ha léteznek ugyan.

"Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Szinházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Mig szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
Súg-búg a szinpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a szinfalak
Magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával időz:
'Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős.'"
/E.A.Poe - A győztes féreg/

Mereven mered az ifjú nőre. Egyetlen karmazsin vörös könnycsepp szalad már csak végig az arcán, pusztán a bal szeméből. De a csokoládébarna írisz immáron vérvörös. A Bíbor Király Szeme.
Nincs mit mondani, hangja elillan, még mielőtt megfoganna. Nincsenek szavak, melyeket a hallottak után érdemes volna kiejteni. Avery pedig az ölébe veti magát. A harc porától és a kín mocskától szennyes lenvászon tunikát a rá festett rubinvörös kereszttel. Alatta pedig a nehéz féminggel. Ahogy a leány hozzá bújik, így nem is a vámpír hideg testét, de a fémszemek göcsörtös ridegségét érezheti a leplen át. Ebből pedig a karjára markoló, már-már karom-szerű ujjak szorítása rázhatja fel. Még is, a tény, hogy a szeretett férfi eltaszítja magától, a szó szoros értelmében, sokkolja leginkább. Pedig ezt érte teszi. Inkább távol tőle, mint sem holtan! És inkább távol, megzabolázva önmagát, mint sem lelkét a Pokol tüzére dobni - feltéve, ha még van mit megmenteni. Távolian ugyan, de hallja a sírdogálást, érzi a sós illatot, akár a friss, tengeri párát. Hallja ugyan a szabadkozás, de érteni még nem érti ezen a ponton. Fájdalmas ima tör fel az egek felé, akár véres (angyal)tollak, hogy aztán a csalóka remény ragyogja be a férfi, a pap, az ember-vámpír szívét. Feláll, a lehető legtermészetellenesebb módon s mire az össze gömbölyödött szőkeség fel pillant, már fölébe magasodik. Hosszú köpenyét tépázza a szél, mintha óvón fonná a lány köré. Nincsenek szárnyai, mellyel védhetné - neki kardja és éles szemfogai vannak.
- Létezik, de csupán az igazán méltó találhatja meg vagy az, aki eléggé hisz és kéri a megbocsátást!
Jelenti ki nagy meggyőződéssel, majd fél térdre ereszkedik a nő előtt eme bizalmas ereklyevadászat szószólójaként. Fázis késéssel reagálva Avery másik megjegyzésére, mire, a sötét középkor szülötteként csoda, hogy felfigyel.
- A te időd?
Kérdezi s ismétli egyszerre a boszorkányságot, hiszen már megannyi elképzelhetetlen dolgot hordott össze a különös teremtés - s ha tudná, még annál is több van ott, ahonnan ez jött.
- Nem. Meg kell állnom, hogy efféle szentségtelen tettet hajtsak végre. A lelkem talán még az enyém, ha megtagadom az ördög kísértését!
Oly elhatározással mondja, mi szinte mindkettőjükkel elhiteti, hogy egy vámpír, egy ember, ha eléggé akar...ha elég erős a hite, az akarat ereje, akkor meg tudja állni. Bármit. A vérivást is. A test gyönyöreinek csábítását is. Felkelnek hát, nem érve egymáshoz, közösen indulva meg egy új úton. Egy régi úton.
- Bár tudnám...de Isten majd mutatja az utat, megszabadít!
Megszédül, váratlanul. Éhség! Megrándul az arca, a fájdalom a velejéig mar. A mellkasához kap, majd csupasz, tejfehér ujjai görcsösen marnak felfelé, a torkán. Vissza nyeri némiképp az egyensúlyát.
- Sör...vizezett sör kell nekem! Az majd oltja a szomjamat, oltania kell!
Jelenti ki megindulva bármerre, amerre ivót taláhat, s hogy ez tagadás-e, téboly vagy bármi más, azt csak az égiek tudják.