Az ősidőkben éltek olyan népek, törzsek, melyek hittek abban, hogy az embernek van állati szelleme, toteme, aminek képes felvenni az alakját a megfelelő rituálé, mágikus erő segítségével. Egy druida pap járt egyszer ezen a vidéken, aki megáldotta ezt a forrást és azt az erőt ruházta rá, minek segítségével az arra járó-kelő a lelkében lakozó állattá változhat, ha iszik a forrás tiszta vizéből. A varázs hatása változó ideig tart, valakinek öt napig, valakinek öt percig, de sosem örökké.
Éjszaka van, az ég sötétje előhívogatja a benne lapuló árnyakat, ahogy engem is. S mi sem lehet ilyenkor természetesebb annál, mint egy vonzó, karcsú nő, játszi könnyedséggel cipel maga mögött egy szarkofágot. Bizony, egy szarkofágot, aminek már rég feledésbe kellett volna merülnie, a benne lévő szívének pedig hozzám. És először ez volt iszonyúan furcsa, a fáraóval sosem találkoztam odalent, holott... eltemették, mint ahogy az összes uralkodót szokták. Pedig mennyire vágytam rá... megkóstolni azt, ami az egész lényét megmérgezte, ami szörnyeteggé tette. Mindig a jól megérdemelt desszertként gondoltam rá, de sose kaphattam meg. Viszont ezt a kis semmiséget megtartottam magamnak, meg amúgy is... nem igazán tartottam a kapcsolatot a többiekkel, ha csak valami komoly okom nem volt rá. Egészein pár száz évvel ezelőttig sose találtam kellő okot arra, hogy felemelkedjek, magam mögött hagyva az alvilágot... az otthonomat. S most, napokkal ezelőtt nem csak azzal kellett szembesülnöm, hogy itt van a férfi, akiért halottnak hitt szívem dobog, hanem a ténnyel is a fáraó él. Él? Ennél elevenebb nem is lehetne. S pontosan ezért tipegek sztoikus nyugalommal a fekhelyével.... tudom, hogy ő nincs benne. Biztos azzal a kócos kis boszival van, akiről máig nem tudom, hogy tudta őt felébreszteni, s ezzel idecsalni minket is, de azt gyanítom, fogalma sincs arról, mit idézett ezzel elő... és ez az, ami miatt újra megzavarja gyöngyöző kacajom a csendet. Tudom, hol keressem Anubist, őt éri a megtiszteltetés, hogy tőlem szerezzen róla tudomást, ha már anyámnak annyi vér sincs a pucájában, hogy beavassa.... és esélyt adjon neki arra, hogy feldolgozza, és fel tudjon készülni az elkerülhetetlenre. Mert elkerülhetetlen, hogy szemtől szembe álljunk mindazzal, ami teremtett minket. Hab a tortán csupán, hogy a nő is itt van, aki segítségével mindez lehetséges. Nagyot szimpattok levegőből, magamba szívva az érkező vihar legapróbb illatát is, vigyorom letörölhetetlen. - Drága Öcsém - aki tudhatja már, ha Hathor tekintetében gyermeki lelkesedés csillan, a mindent átható sötétség helyett, akkor semmi jóra nem számíthat. Abban pedig biztos vagyok, a mögöttem lévő tárgyat szinte azonnal felismeri. - Ne... ne kérdezz semmit, majd később... most varázsolni fogok - lelkesen tapsikolok, töretlenül vigyorogva, miután megtaláltam a szarkofágnak a megfelelő helyet. Aztán tényleg, mint egy kamu bűvész, már-már piruettezek a koporsó körül, lassan tellegetve a kezeimmel, mintha tényleg az évszázad bűvészi mutatványára készülnék. Majd pillanatok alatt pattintom fel a tetejét... üres. Hazugság, a gyolcsok ott vannak, az bűzös olajok szaga ismét megcsapja az orrom. Anubis felé fordulok. - Tádááááááám.... - s tudom, le fog esni neki. Tudom, hogy tudja, a gyolcsokat egyetlen halott lélek se tudja lefejteni magáról, s ha még bele is rohadt volna... annak nyoma lenne. - Úgy bizony, drága testvérem... él. Sőt mi több, a várost járja... két lábon, ugyanabban a pompában, mint amiben ebbe tették... aaaaah azok az izmok - sóhajtok fel, pillanatokra behunyva a szemem, de tudom, hogy ez egy létfontosságú pillanat... nem kalandozhatok el. - Elégessük, vagy simán hajítsuk vízbe? Úgysincs már rá szüksége - igen, Anubissal ellentétben, én könnyen feldolgozom... tulajdonképp nincs is mit feldolgoznom, de tudom, nagybátyám nem tart velem, túllépve a tényen, amit közöltem vele.
Néptelennek tűnik a Város, ami olyan hasonló sok másikhoz, és mégis olyan aminek nincsen párja a világon. Keveredik a modern technika és a régi szokások. Villáktól kastélyokig és kis házikókig minden fellelhető itt. Összességében tetszik nekem ez a város, és éppen egy háztetőn heverészek hogy kitaláljam merre is induljak, amikor utolér az éjszaka és érezni vélem a rémek ébredését, amitől ez a város olyan hátborzongató. Lelkek, vámpírok és ki tudja miféle lények indulnak kései vadászatukra és jómagam is egy vagyok köztük, ahogy leugrom a földre és lesimítom a ruhámat. Könnyű léptekkel haladok az erdő felé, ahol ismerős energiákat érzek, és nem is tévedek. Tudom jól hogy nem én vagyok az egyetlen aki a várost járja, és közülünk is páran akadunk már itt, főleg miután első lelkesedésemben a szívrohamot hoztam Lucindára, aki a Vérünk Őre. Ha nem csalnak a megérzéseim Rá nővérem is erre járkál, és az az undok puffancs unokahúgom is, és minő meglepetés hogy az erdőben éppen belé botlok ahogy a Lelkek Forrásához igyekszem hogy informálódjak. A holtak néha nagyon beszédesek, és nagyon segítőkészek, és néha... hm, nos néha az is előfordul hogy ezzel egy icipicit visszaélek. Megállok az egyik méretes fatörzse mellett és hosszú fekete hajam, meglebbenti az éjjeli szellő. - Nahát, nahát. Nézzenek oda, húgom - hiszen sokan hiszik hogy a kapcsolatunk testvéri és ezt fenn is tartjuk, de igazából az unokahúgom. Ré lánya. Az apjáról nem tudok, de nem én vagyok, és ez biztos. - Az ott? - húzom össze a szemöldököm a mögötte lévő szarkofágra nézve. Elég ismerős, pontosabban szóval eddig egyetlen ilyen ízléstelen ronda darabot láttam életemben, rögtön az első napon. Az Övét! - Hathor! - csendül a hangom élesebben, de kinyitja. Üres. Az első döbbenet után a gyűlölet hulláma önt el, és temet elemi erővel maga alá. - Ez hogy lehetséges?! - találom meg a hangom nagy nehezen. Sötét szemeiben féktelen indulat gyullad hiszen annak a nyavalyásnak köszönhető anyánk halála. Igaz, részben miatta is lettünk, de ez.... mellékes. A lelkek beszédesek voltak, a felperzselt föld nem hazudott miféle uralkodó is volt ő akkor. - Nagyon jó. Elmentem vadászni - fordítok neki hátat azzal a lendülettel hogy sötét-piros ruhám csak olyan hatásvadász módon reppen utánam. - Neked mégis mitől ilyen jó a kedved? - kérdezem még és a kezeimmel egy formát mutatok, mire a szalagok, fekete lángra kapnak Hathor kezében.
Kezdőlap
Tárgy: Lelkek Forrása 
Éjszaka van, az ég sötétje előhívogatja a benne lapuló árnyakat, ahogy engem is. S mi sem lehet ilyenkor természetesebb annál, mint egy vonzó, karcsú nő, játszi könnyedséggel cipel maga mögött egy szarkofágot. Bizony, egy szarkofágot, aminek már rég feledésbe kellett volna merülnie, a benne lévő szívének pedig hozzám. És először ez volt iszonyúan furcsa, a fáraóval sosem találkoztam odalent, holott... eltemették, mint ahogy az összes uralkodót szokták. Pedig mennyire vágytam rá... megkóstolni azt, ami az egész lényét megmérgezte, ami szörnyeteggé tette. Mindig a jól megérdemelt desszertként gondoltam rá, de sose kaphattam meg. Viszont ezt a kis semmiséget megtartottam magamnak, meg amúgy is... nem igazán tartottam a kapcsolatot a többiekkel, ha csak valami komoly okom nem volt rá. Egészein pár száz évvel ezelőttig sose találtam kellő okot arra, hogy felemelkedjek, magam mögött hagyva az alvilágot... az otthonomat. 
