Kereskedő utca

-Dannato idiota! Basta che mi tocca ancora e ti giuro che le palle appendere al collo!
*Hogy a fene egye meg a mocskos kis tolvaját! Most komolyan engem próbált meglopni? Normális ez? Alig ért hozzám és máris eltudtam kapni a kezét, olyan rosszul csinálta. Eleve hibás volt az elindulása is, ugyanis amint kiléptem az utcára úgy egy órácskával ezelőtt, máris a nyomomba eredt. Ha nem felejti a kulcsait az erszényében, akkor talán nem veszem észre rögtön. Idáig követett engem. Mikor elértük a vásárt, az emberek közt úgy közlekedett, mint valami szerencsétlen: mindig nekiment valakinek vagy ő maga esett majdnem a szebbik felére, ahogy próbálta tartani a lépést. Egyszerűen fikarcnyit sem tudott árnyékként mozogni, ami pedig a szakma egyik legfontosabb alapköve. Ha az nincs, akkor összedől a ház e finita! Ráadásul a magasított sarkú cipője is úgy kopogott a macskakövön, hogy nem tudtam nem meghallani azt. Borzalom, Dio, borzalom! Hogy nem lehet arra gondolni, hogy a lábbelijével csinálnia kell valamit, különben pillanatok alatt lebuktatja? Eh, Isten nem ver bottal, csak amatőrökkel... És még a régi, kis svájci bicska is megjelent, aminek se éle, se haszna, de van egy vagány lángcsóva az oldalára festve és azzal biztosan halálra rémítjük a másikat. Na, megmutattam neki az enyémet és fülét, farkát behúzta menten. Engem aztán ne fenyegessen ilyen játékszerekkel, mert nem állok jót magamért. Aztán elzavartam szépen melegebb éghajlatra, jól belehajolva az arcába és olaszul, hogy azért diszkrétebb lehessek egy fokkal. Láthatóan a srác nem értett belőle túl sokat, de a lényeget felfogta, el is iszkolt, de tüstént. Olyan tizennyolc és huszonkettő közötti lehetett. Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az ilyenek miért próbálkoznak olyannal, amihez nem is értenek! Na mindegy, a lényeg, hogy engem nem olyan könnyű kifosztani. Ahhoz jobbnak kell lenni, mint én magam vagyok, csak a gond az, hogy kevés az olyan halandó ezen a földön.
És most itt állok egy kiskocsis fickó előtt a forgatag közepén és várom a fagyimat. Igen, fagylaltozom. De olyan rég ettem már, hogy az valami félelmetes. Utoljára gyerekkoromba nyaltam egyet, azt hiszem, így hát itt az ideje, hogy bepótoljam a kihagyott éveket, még mielőtt munkába állok. Úgy sem lehetek gyanús senkinek sem, hisz most költöztem ide, hehehe. Nagyon nagy utat tettem meg idáig, így visszagondolva, a bandával együtt. De hát ez van, muszáj volt elhagynunk a Bermudákat. Minden a feje tetejére állt ott...
Ó, milyen klassz kis tükrök vannak a szomszédos árusnál! Meg is szemlélem magam az egyikben. Hát, na jó, kissé feltűnő a szerelésem, de imádom ezt a pólót! A kabátom azért takarja egy kicsit - most vettem az egyik boltban. Nem bírtam otthagyni. Fekete kívül, térdig ér, vörös béléses, ezüst, kereszt alakú gombok. Isteni. És még van egy kapucnifélesége is, ami eléggé betakarja az arcom ahhoz, hogy ne lássák azt, ha épp tollfosztást tartok. Mondjuk most nincs rajtam a csuklya, így láthatják a jó népek. És még a csizmámhoz is megy. Hülyén is néznek rám az emberek, hogy nem sülök meg, én meg őket nézem, hogy hogy nem fagynak meg. Mediterrán vidékről jöttem, emberek, nekem itt igenis hideg van. Itt folyton ilyen az időjárás... Hűvöskés... Néha-néha süt csak intenzívebben a Nap (mint most is, de akkor is fázok kicsit). Különös és átkozott egy hely ez... Pont nekem való, úgy hiszem.
És még a szél is! A hajamtól nem látok semmit sem! És a szemem is könnyezik tőle, ááá! Csípi a szemem a fekete festék! A kedves fagyis bácsi viszont máris megment egy zsebkendővel, amit egy grazie kíséretében el is fogadok tőle. De kár, hogy a pultja alatt rejtőző fatál tartalmának egy bő részét elkoboztam tőle, mikor nem figyelt. Főleg apró volt benne. Nos, mi dispiace, kis öreg! Viszont sikerül magam rende szedni és nem kendőik el a sminkem sem, szerencsére. És végre megvan a fagyim is! Lehetett valami gubanc a szerkezettel, mert nem nagyon akarta adagolni a cuccot, de úgy tűnik sikerült megoldania. Elég abszurd látvány lehet, hogy felöltözve fagylaltot eszem, de kit érdekel. Fázom kicsit, de attól még jól esik egy kis finomság.
Odébbállok pár lépéssel, de nem túl messze, egy falnak vetem a hátam és figyelem a jó népet. Nevetgélő, jövendőbeli Harry Potter-ek, hisztis, kényes boszorkányok, fennkölt mágusurak... Nincs itt senki érdekes. Hm, Dio nem szeret ma engem. De a gelato della legalább finom.


WARNING: az olasz nyelvtudásom nem valami nagy terjedelmű, ezért a hibás szóhasználatért és mi egyébért előre is bocsi!

Sikerül is összeismerkedni közelebbről, ha nem is az olasz hölggyel, de a fagylaltjával az ingének. Elmehetnének egy mosóporreklámba. Ennek ellenére Nicolas nem kezd dühöngeni, ahogy a legtöbb ember reagálna, teljesen higagdtan, mi több, kedvesen reagál.

- Ugyan, majd kimosom és jobb lesz mint új korában.

Oszlatja el a vélt bűntudatot a nőben és kedvesen mosolyog rá. Ami igaz az igaz, nehéz lesz kiszedni a foltot, de ha az embernek cukrászdája van akkor van pár trükk a tarsojában ami a makacs foltokat illeti. (ez tényleg olyan mint egy mosóporreklám)

- Rendben, úgy legyen.

Nem halna bele ha nem tévedne be a...várjunk csak, nem mutatkozott be, pedig Nic már emgtette. Furcsa, biztosan csak zavarban van. Sebaj.
Ahogy pedig a csípőjére teszi a kezét, érzi, hogy túl lapos a zsebe, ajaj. Körbepillant kelletlenül.

- Azthiszem elhagytam valahol a tárcámat...

Csak az orra alá motyog, egy pillanatra megfeledkezik a társaságról. Igen, Nicolas Ray utolsó gondolata lenne, hogy kirabolták, főleg, hogy ez az ártatlan fiatal hölgy tette volna. Ezért annyiban marad, hogy biztosan elvesztette, elég szórakozott, nem lepődne meg saját magán.

- A neve...?

Finoman még egyszer rákérdez mikor visszatér a jelen pillanatba,ha már ő bemutatkozott, de talán a nő hamarabb elviharzik, mint hogy válaszolhatna a kérdésre.
Végül elmosolyodik és megindul visszafelé, hiszen pénz nélkül nehezen vásárolhatna. Nem mintha túl sok kézpénzt tartana magánál.



//köszi a játékot, ha lesz kedved majd nézz be a cukiba egy kezdő hsz-el ^^//

Az élet kemény, nem is kicsit. Lassan betöltöm a százat, és úgy érzem kezdek berozsdásodni. Sok mindent megéltem már éveim alatt, lassan nyugdíjba kellene vonulni. Persze ez külsőmön egyáltalán nem látszik. Ugyanolyan fiatal, hamvas kis barack vagyok akár a huszonéves lánykák. Ez az egy agyon jó a fajtánkra nézve. Láttam embereket felnőni, majd megöregedni, és engem ez valahogy nem vonz. Persze nekem sem adatik meg túl sok plusz idő, de azért még így is szerencsésebbnek mondhatom magam.
Éppen Nameless városába tartok, ahol szeretném majd folytatni további életem. Meguntam a folytonos mászkálást, letelepedek, és élem magam kis életét, lehetőleg zűrmentesen.
Ó, te jó ég... Tényleg úgy beszélek már mint egy nyugdíjas.
Könnyedén hagyom magam mögött a kilométereket, jó passzban vagyok fizikailag, szóval meg sem kottyan egy kis séta, de a tömeggel már bajom van. Mágusok, meg különféle lény között úgy érzem magam mint hal a szatyorban. Gyűlölöm a tömeget, képes lennék felordítani, hogy oszoljon már el mindenki. Komolyan mondom, csak lejövök körbenézni kicsit, de meg sem tudok mozdulni, a tömeg meg csak visz egyre beljebb. És ne legyen az ember ideges?
Minden mindegy alapon engedtem, hogy taszigáljanak, majd csak kiérünk valahova. Ja, az utca másik felén találtam magam röpke fél órás heringparti után. Nagyokat sóhajtva, lemondóan rázva a fejem, indultam, hogy elhagyom ezt a helyet örökre, még vissza sem fogom dugni az orrom soha, mikor egy ismerős pillantottam a meg a szemem sarkából. Olyan hirtelen fordultam felé, hogy még a nyakam is belereccsent, de nem foglalkoztam vele. Két lépésembe telt, hogy mellette teremjek és megfogjam a vállát.
- Fantom? - kérdeztem kissé döbbenten. Már régen láttam, azt hitte mindenki a bandából, hogy meghalt. Sajna akkor elég sűrűn történtek ilyenek. fantom az egyik legjobb tag volt, sokat beszéltünk, olykor együtt is dolgoztunk. Jól kijöttünk, de mint akkor mindenki, mi is megtartottuk a két lépés távolságot, én meg pláne, hiszen nem lett volna kifizetődő, ha tudják, hogy mi is vagyok valójában.

Remény. Ez volt az én nevem, mikor még az emberekkel közösködtem abban a bandában. meg kell mondjam, az volt életem legjobb időszaka. Az után kerültem oda, hogy Fantom is belépett. Az előtt csak a kemény tanulás és tanulás foglalkoztatott, hogy minél ügyesebben sajátíthassam el az alakváltók alap tudását, és, hogy az alakváltással ne legyenek gondjaim. Szép eredményekkel zártam azt az időszakot, minden okosságot megtanultam és az alakváltással sincs bajom. Anno, még fiatalabb koromban sokat jártam itt, ebben a városban, de aztán betelt a pohár és világot akartam  látni. Mivel egyesek nem tudnak a mi világunkról, az is kicsit feltűnő, hogy rajtam nem fog az idő vasmarka, szóval nem maradhattam sokat egy helyben. A legtöbb időt a bandában voltam. Mikor Fantom eltűnt, én még maradtam, de aztán lassan a többieknek is kezdett feltűnni, hogy nem sokat változok, így jobbnak láttam lelépni.
Nameless volt az utolsó hely, ahol úgy gondoltam összefuthatok még Fantommal. Bántam, mikor csak úgy eltűnt, hiszen tényleg elég jóban voltunk, és most, hogy újra látom, egy pillanat alatt elfelejtem a tömeg okozta bosszúságomat.
- Ezt én is kérdezhetném tőled - mondtam egy döbbent mosollyal. Még nem nagyon tudtam felfogni, hogy tényleg ő áll előttem teljes valójában. Bár azért picit változott, még ha nem is sokat. Ember, én pedig éles látásomnak köszönhetően kiszúrom a legapróbb változásokat is.
Rajtam a szokásos öltözetem volt. A fekete farmerom fehér topp és azon a fekete bőrdzsekim, amit még kölyökként loptam az utcán. Nem mintha ilyen életem lett volna, de sosem voltam a jó modor mintapéldánya.
Egyszerűen felfogni sem tudtam, hogy fantom mit kereshet itt, Namelessben, hiszen ide nem igazán járnak emberek, főleg nem erre a környékre.
Végül megláttam a nyakában lógó szemet. Soha nem láttam még élőben ilyet, de tudtam mit jelképez, milyen ereje van, ahogy azt is, melyik fajhoz tartozik. Döbbenten néztem egykori barátomra, nem mertem elhinni amit látok.
- Vámpírok? - böktem a medálra. Ő nem volt az, tuti, hogy látnám akkor, és ő is egyből rájönne, hogy nem vagyok ember, teljesen.
Engedem, hogy arrébb vonjon, majd fejemmel invitálom az egyik közeli itató felé.
- Mit szólnál, ha mindezt valami ital mellett beszélnénk meg? - kérdeztem, majd el is indultam, keresztül a tömegen.

Alig pár órája érkeztem a városba, és máris óriási meglepetéseket okoz. Itt van a rég halottnak hitt társam, aki valahogy kapcsolódik a vámpírokhoz, de ő maga nem az, ebben biztos vagyok. Örültem, persze, hogy örültem, hiszen ő él. A régi  banda tagjai sorra hullottak el, több mint egy évig azt hittem én vagyok az egyetlen túlélő. Persze ezeket a híreket csak később tudtam meg, miután otthagytam őket, de egyikőjükkel sem jöttem ki olyan jól, mint Fantommal. Persze az ő haláluk is igen lesújtott, mégis legjobban egyetlen barátom hiányzott a legjobban. Most mégis itt van, teljes fizikai valójában, él és látszólag igenis halandó.
Ahogy haladtam az itató felé, akaratlanul felelevenítettem magamban a régi "szép" időket, mikor még mindketten bandáztunk. Töretlen mosollyal az arcomon ültem le vele szembe, és vártam a magyarázatot. Persze ahogy az szokása, inkább kitér és engem vesz elő, pedig nekem semmi kedvem nincs magamról mesélni. Kicsit kiakadna, ha elmondanám neki az igazat, ebben biztos vagyok. Az is igaz, hogy férfiból van, lerendezi magában, de azért jó lenne, ha ez a barátság megmaradna kettőnk közt.
- Miután te felszívódtál, a banda tagjai egymás után kezdtek elhullni - mondtam egy fintorral. - Nem sokkal ezután én is elmentem, aztán megkaptam a hírt, hogy mindenki meghalt. Eddig városról városra jártam, próbáltam megállni a lábamon, aztán eszembe jutott ez a hely. Gyerekkoromba sokat voltunk itt a mesteremmel. Úgy gondoltam hát, ide jövök, letelepedek és majd itt kezdek valamit az életemmel. - Röviden, tömören ennyi az én történetem. Ahogy ezeket elmondtam, rádöbbentem, hogy anno, mikor megismerkedtünk, soha nem beszéltünk a múltunkról. Mindig tudtunk valami más témával előrukkolni. Ismerjük egymást, de nem eléggé.
- Most te jössz - kortyolok a sörömbe. - Miként kerültél ide, és honnan ez a medál? - bökök a nyakában lógó szemre. Nem láttam még ilyet soha, csupán képen. Minden olyan lény, ami valamilyen szinten kapcsolódik az emberhez, egymáshoz is kapcsolódik, ha nem is mentálisan, vagy fizikailag, de ismerjük egymás életvitelét. Találkoztam vámpírokkal, nem egyszer, ahogy vérfarkasokkal is. Tudok róluk egyet s mást, de biztos vagyok benne, hogy a tudásom így is kevés.
Várom, hátha akad kérdése, vagy belekezd saját kis történetébe, közben pedig az italomat iszogatom. Határozottan koccan a korsóm az asztalon, mikor kissé erősebben csapom oda az asztalnak, mint szerettem volna.
- Tegyük fel, hogy azt mondom neked, hogy söpröm a kilencvenet években. Te erre hogyan reagálnál? - kérdeztem kissé idegesen, de kíváncsian. Nem szeretem kerülgetni a forró kását, de most itt egyetlen barátomról van szó, örülhetek, hogy legalább ő megmaradt.
~ Ha erre az a válasza, hogy jól tartom magam, lenyomom a torkán az egész korsót, az is biztos. ~

Figyelmesen hallgatom szavait, közben a sörömet kortyolgatom. Fel- felrémlett előttem pár régi emlék a bandáról. Tényleg olyanok voltunk mint egy család. Segítettünk egymásnak mindenben, védtük a társunk. Egymásért voltunk, és nem egymás ellen. Szép idők voltak, bárki mondhat bármit. Nem kellett nekünk vagyok a jóléthez, elég volt, hogy ott voltunk egymásnak. Bár már akkor úgy éreztem nem illek abba a közegbe, hiszen jóval idősebb voltam mindegyikőjüktől, még ha ez meg sem látszik. Egyedül Fantom mellett tudtam úgy érezni, hogy nem vagyok más, hogy nem ütök el a többiektől. Senki nem tudta, hogy miféle szerzet vagyok. Nem beszéltem a múltamról, nem is kérdezték. Elég volt besétálnom, és már meg is kaptam a magam helyét. Furcsa lehet ez másoknak, de akkor ez volt a normális, nekünk legalább is. Egymástól tanultunk, és magától az élettől. Mikor fantom felszívódott, egyedül éreztem magam, még ha a többiek ott is voltak. Kirekesztettnek gondoltam magam, hiszen más voltam. Nem egészen ember. Sajnáltam, és kellőképp meg is gyászoltam barátomat, aztán én is otthagytam azt a helyet.
- Hidd el, engem is lesújtott a halálhírük - húztam el a szám. Nem sirattam meg egyiket sem, de tényleg sajnáltam őket. Előttük állt az élet. - Nem tudom, hogy mi történhetett, én csak az újságokból hallottam a dolgot. Úgy adták elő, hogy valaki lemészárolta őket, vagy ilyesmi.
Mondhatnám, hogy könnyedén veszem a halált, hiszen találkoztam vele nem egyszer, de az, hogy ezek az emberek, a testvéreink haltak meg, még engem is kikészített picit. Nem is csodálkoztam, hogy most Fantom is így ledöbbent. Tudtam, hogy mit érezhet most.

Döbbenten hallgattam a történetét a vérfarkasról, aztán a vámpírról is, de végre fény derült a medál mibenlétéről. Végül csak könnyeden elmosolyodok, egy nagy sóhajjal.
- Legalább itt vagy, élsz még. - Megnyugtatott a tudat, hogy mindeddig jó kezekben volt, hogy vigyáztak rá. Bár nem veszélytelen ez a város sem, sőt.
- Nem - rázom meg a fejem egy újabb korty után. - Fogalmam sincs, hogy mit jelent, csupán tudom, hogy a vámpírok birtokában található ilyen. Tudom, kicsit hiányos a tudásom ezen lényekkel kapcsolatban, mégis, olvastam, hogy náluk használatos ez a szimbólum. Javíts ki ha tévedek, magam sem vagyok biztos az igazamban - kuncogok halkan, kissé szégyenlősen.

Eldöntöm, hogy elmondom neki végre mi is vagyok, kivel is élt annyi ideig, kiben bízott meg, de egyszerűen nem tudom, hogy elkezdeni, így egy igen ostoba feltételezéssel nyitok, amire pontosan tudom a választ, de csak kinyögöm, remélve, valamennyit komolyodott már egykori társam, jó barátom. Hát nem így lett.
Sokszor megestek ilyen alkalmak még mikor a banda együtt volt, hiánytalanul, akkor is voltak köztünk olyan beszélgetések, mikor valamelyikünk inkább elviccelte a dolgot. Olyankor csak megvillantottam a szemeimben állati énemet és máris tudták, hogy komolyan akarok beszélni. Most sem volt ez másképp. Igazából ez nem állt másból ez a pillantás, minthogy nagyon, de nagyon csúnyán néztem az illetőre. Szinte felnyársaltam a tekintetemmel. Ezt nem sokan viselik el. Én magam sem, de előszeretettel alkalmazom másokon.
- Az "öreganyámért" minimum a fejedet kellene vennem, de most eltekintek mindettől. - Hangom nyugodt maradt, pillantásom annál vérengzősebb. Soha nem bántanám barátomat, de néha neki is kell némi szigor. Persze ez az én hibám is, hiszen ha nem ilyen ostobán tettem volna fel a kérdést, most nem itt tartanánk. Lemondóan sóhajtok, és megengedek magamnak egy mosolyt is.
- Jó, ezt megkaptam, de most minden viccet félretéve, ha azok után, amit elmondok, még egyszer öreganyámnak hívsz, tuti, hogy teszek róla, gyereked ne legyen. - Persze nem gondolom komolyan, a játékosság segít ellazulni, így könnyebben tudok színt vallani. - Egész pontosan nyolcvannyolc éves vagyok. Az alakváltók népes társaságát képviselem. - Egy szó nélkül lekapom magamról a dzsekimet, aztán hajamat félrehúzva megmutatom a lapockámon lévő tetoválást, ami egy griffet ábrázol.
- Gondolom, ezzel mindent elmondtam, ami fontos lehet. Ennyi idő után, jogod van tudni erről, főleg, hogy már te is nyakid benne vagy ebben az egész természetfeletti mizériában - mondom teljes nyugalommal, de csupán ez csak a látszat. Belülről majd szétszaggat a lelkiismeret furdalás és a remény, hogy gyorsan túl teszi magát ezen.

Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Ez persze nem igaz. Az ember remél, de mikor az idő az utolsókat rúgja, rájövünk, hogy már nincs miben reménykedni.
Én is így volt vele, mikor megláttam Fantom arcát, mikor elmondtam neki az igazat. Reméltem, hogy nem akad ki, nem fogja számon kérni a dolgot. Ugyan, hogy ne tenné, mikor évekig élt velem egy fedél alatt oly' édes tudatlanságban.
- Szemernyit sem voltál benne korábban - mondom nyugodt hangod, de belül marcangol a lelkiismeret a fájdalom és szinte érzem, ahogy minden reményem nehéz kőként zuhan a semmibe. Persze megértem, hiszen nem mondtam el neki, hazudtam arról, hogy ki is vagyok. De miért mondtam volna el? Senki nem kérdezte. Én nem titkoltam, de nem is mondtam el, hogy mi vagyok.
- Na, vajon miért nem mondtam el akkor? - kérdeztem rá. - Nézz magadra, szerinted akkor jobban viselted volna? Nem hiszem. Egyébként sem kérdeztétek, hogy ki honnan jött. Nem titkoltam volna el, de minek mondjak el bármit is a magánéletemről, ha nem kérdeznek.
Egy csepp érzelem sem volt a hangomban. Nem szoktam ilyeneknek engedni. Külsőre nyugalmat mutattam.
- Azt hittem meghaltál, Vel, azt hittem soha többet nem látlak. Most mégis itt vagyunk, mindketten élünk. Ugyan mennyi esélye volt ennek? Hidd el, mikor azt hittük megöltek, bántam, hogy nem mondtam el neked ki is vagyok valójában. És most bármilyen hirtelen is jött úgy éreztem meg kell tennem, mert nem fogok elhalasztani még egy alkalmat. - kortyoltam egyet sörömből, majd folytattam. - Nem azért nem mondtam el neked, mert nem bíztam benned, ugyan. Felőlem megtudhatja az egész világ, de nem beszéltünk a múltunkról, sem arról, kik is vagyunk valójában.
Visszavettem a dzsekimet, újra kortyoltam a sörömből, majd hátradőltem a székemen. Fájt, hogy így reagált rá, még ha tudtam is, hogy ennek így kell lennie. Annyi időn keresztül megbízott bennem, hitt nekem, megosztotta velem az életét, én pedig végig elhallgattam ki vagyok. De nem tudott erről a világról nem ismerte. Ha akkor elmondom ki is vagyok, rosszabbul fogadta volna, abban is biztos vagyok.
- Most már tudod - sóhajtottam. - Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert eltitkoltam, de tudnod kell, hogy mindvégig kínzott a lelkiismeret. Bár nem látszik rajtam, de így van.

Csak hallgatom minden szavát. Nem szóltam, vártam, hogy kiadjon magából mindent. Megérdemelte. Tudom, hogy szemét dolog volt így egyből mindent a nyakába zúdítani, de megérdemli, hogy tudja, ki is vagyok. Nem kockáztatom meg, hogy újra elveszítsem. Ő az egyetlen élő barátom. Szinte látom, ahogy őrlődik, próbálja a helyére tenni a dolgokat önmagában.
Igen, erre számítottam én. Kiakad, de elfogadja. Féltem, hogy talán így már nem néz rám barátként, de talán majd idővel megbékél. Vagyis én nem fogom hagyni, hogy ez álljon közénk. Attól, hogy olykor át tudok alakulni egy lénnyé, még nem vagyok más. Ugyan az a Remény vagyok, aki voltam akkor is, mikor emberként élt a bandában.
- Elég lett volna a múltamról érdeklődni, de mivel senki nem beszélt a múltjáról, nem kérdeztük a másikat, így nem is láttam értelmét elmondani nektek.
Halványan elmosolyodok morgolódására, de nem válaszolok neki. Had nyugodjon meg, rendezze magában a tényeket, aztán majd kérdez, ha tudni akar még valamit.

- Ezen már nem érdemes rágódni, Fantom - mondom egy nyugtató mosollyal. - Megtörtént, de élsz, és ez a lényeg. Hidd el, én nagyon örülök, hogy itt vagy, hogy nem a sírod felett állva kellett elmondanom mindezt, hanem a szemedbe nézve, ami élettől csillog, nem pedig üres és üveges.
Újra mosolyra húztam a szám. Hirtelen védtelen gyereknek láttam az előttem ülő egyént. Ahogyan beszélt, ahogy próbálta megérteni a körülötte lévő világot. Tudtam, hogy segítenem kell neki, hiszen egymaga sokára kapna választ a kérdéseire, addig pedig bele is őrülhet.
- Ha barátok vagyunk, akkor engedd meg, hogy segítsek neked! - mondom mosolyogva és az asztal felett megfogtam a kezét, hogy ezzel bátorítsam. Semmi hátsó szándék, esküszöm. Vel számomra csak egy barát, ezt ő is jól tudja... remélem. - Nem kell mindezt egyedül végigcsinálnod. Tudod, hogy rám számíthatsz.
A következő szavait nehezen értettem meg, de azért ki tudtam kalkulálni. Negyed részben, vagy mennyibe, oroszlán volnék.
- Ez az élet velejárója - sóhajtottam, és elhúztam a szám. - Emberek, vámpírok, alakváltók és minden más lény így vagy úgy, de egyszer meghal. Nem maradhatsz egyedül örökre. Ha úgy próbálsz meg a félelmedtől elbújni, hogy egymagad maradsz, egyszer csak saját magadat veszíted el, de én megígérem neked, ha akarod, ha nem, én melletted állok - széles mosollyal rákacsintottam, elengedtem a kezét, és újra hátra dőltem. - Én sem akartam senki elveszíteni, akihez közel álltam, vagy ismertem, de be kellett látnom, hogy bármit is teszek, a sorssal nem húzhatok újat. Fáj, szinte szét szakít a tudat, hogy többször nem láthatod, nem beszélhetsz vele, de ez a fájdalom lassan csillapodik. Nem múlik el, mindig ott lesz benned, de felül tudsz kerekedni rajta. - Észre sem vettem, hogy így megszaladt a nyelvem. Elmélázva néztem a sörömet, és beszéltem, közben azokra gondoltam, akik meghaltak körülöttem. Sokszor találkoztam a csuklyással, tudom milyen a fájdalom, a gyász. Aztán ahogy felnéztem egykori társamra, felnevettem. - Bocs, elragadtattam magam.