Gótikus Temető

Tárgy: Gótikus Temető Pént. Nov. 09, 2012 9:16 pm

Gótikus Temető

Régi nyugvóhely már ez, a gótikus stílusú temető a város északi negyedének kietlen végében. Sírkövek és síró kőangyalok díszítik, kripták, és hollók. A sírokat már borostyán futja be, vagy éppen moha növi, a kovácsoltvas kerítés olyan szilárdan és rendíthetetlenül magaslik a bejáratnál, mintha soha el nem vinné őt is a Halál, a korrózió.
Különös hely ez, menedék a vámpírok számára. Magas fák, kőpadok, és az atmoszféra, ami csupán itt honol. Nincs rá jó szó, jó magyarázat miért szeretik olyannyira a vérszívók ezt a helyet, a temetőket s pont ezt a temetőt. De határozottan hatással van rájuk.
S hogy kik fekszenek a sírokban, halandók vagy halhatatlanok? Azt csak az Idő tudja.

"Az én síromon
Vörös rózsák, rózsák legyenek,
Azok a vörös rózsák,
Mert azok oly gyönyörűek."
- Hermann Löns

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Feb. 17, 2013 8:20 pm

Sarah Hans Schwarzwald - folytatás-

*Az erdőben eltévedve szörnyű rém, árnyalak támad Lady Darklore-ra, aki egymagában még sosem járt a Darklore birtokon kívül. Nem csoda, hogy már az alap szituáció is elrettenti, nem még a jelenés, ami feléje ront. Még egy-szerencsére jóindulatú-szellem is felbukkan a semmiből, akár a sűrű köd reggelente. Lenore szóhoz sem jut, elakad a szava a nagy rémülettől, mert hiába tisztavérű vámpír, ha aranykalitkába zárva él, erejét nem igen tudja váratlan helyzetekben használni, sosem szorult rá, érthető hát. Megakad a szava, elkerekedik ajka, de hang ki rajta nem jön. Az élni akarás ösztöne hajtja a szellem hangja után és szalad a nagy ruhában, amit nem éppen ilyen magánakciókra terveztek. Botlog, elesik, de feltápászkodik és amennyire tudja, emeli a terebéjes uszályt, loholva. A frizurája is szétesik, a konytát alig tartja valami, hosszú loknis tincsek szabadulnak a vállára egypár.
A kísértet hirtelen megszólal és mire a vámpír asszonyság észbe kapna, csak a szövet repedésének, tépődésének kellemetlen zajára figyel fel. Elszörnyed mikor meglátja, hogy ruhája szakad, deréktól lefelé. Nem csak mert az egyik kedvence volt, vagy mert a szeretett férjétől kapta, hanem szemérmességből is, ahogy illik és ami természetes reakció egy úri hölgyként nevelt nőtől*
- Mi-mi mit csinált?!
*toporzékolás az túlzás lenne, de a pánik finom hullámokban kezdi legyűrni a szépséges vámpírhölgyet amint elnézi hogy a fekete kelme lecsusszan hosszú, hófehér lábain, melyeket csak a harisnyakötővel rögzített szürkésfekete harisnya takar, más semmi sem. A ruha szoknya része teljesen leszakad, talán csak pár cafat maradt meg a hátsó fertáján. Ironikus lehet a látvány, lévén a ruha magas nyakú és hosszú ujjú, eltávolítva az alját úgy fest mint egy rosszul összegyúrt kurtizán-szemérmesasszonyság. Mikor ez a is malőr történik, már a temetőben vannak, jobbik eset. Leguggol,hogy valahogy még is takarja magát, nem csoda szemérmessége, ilyen lenge öltözetben, szabadon kecses és céda lábakkal csak a férfjura látta egész eddigi életében. És nem is tervezte, hogy más is betekintést tegyen. Átkarolja guggoló lábait, majd pár perc múlva, emésztve az esetet felpillant ismét. Még szerencse, hogy ez a szellem nőnemű, már csak az kéne, hogy férfi legyen*
- Hogy magyarázom ezt el a férjemnek? Mit fog gondolni, ha meglát így?
*kérdezi kétségbeesetten a kísértetet, mert hát valóban elég szörnyen fest a mylady így, megtépázva, ki ne gondolna rosszra? Aztán ismét körbepillant, felismeri a temetőt*
-...már jártam itt...
*vált hangnemet, mikor erre rájön, lassan fel is egyenesedik, megfeledkezve a szemérmességről és körbenéz*
- Már jártam itt korábban, a férjemmel. A mi negyedünkben vagyunk.
*állapítja meg a másnak logikus tényt, mivel azonban nem jár ki, a tájékozódás sem az erénye. Aztán Sarah-ra néz, feltéve ha alakot ölt és magába száll kicsit*
- Elnézését kérem, amiért úgy magára förmedtem az imént. Hiszen csak segíteni akart a menekülésben. Köszönöm.
*kellemetlen, de annyira még sem mire kiejti a szavakat, most már tisztán lát miért történt mindez és végül is a szellem megmentette. Azért szakította el a szoknyáját,hogy futni tudjon*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Márc. 31, 2013 10:08 pm

Hansi haragszik de nem igazán a Miss.Lenore-ra, inkább a kedves férjének látná el a baját hoyg a feleségét ennyire kalitkába zárta.
Még szerencse hogy nem látja a képén a mérget, ha idejön a kedves férj lehordja rendesen az már most biztos. A temető egész jó egy szellemnek sokan ide menekülnek de egy tiszta szellemnek egy ilyen szent hely csak erőt ad és erősíti lelket és szellemet. Persze ez a hely is az ahol egy okos és tudatos ember a szelem hamvait eltemetve elüldözhet egy szellemet.
Viszont Hansi halott testét vadállatok zabálták fel így semmi sem maradt amit el lehetne ásni egy temetőben. Lassan koncentrál és ha nem is teljesen de láthatóvá válik a vámpír hölgy jobb oldalán.

- Ne ijedjen meg itt vagyok ön mellett, vagyis itt jelenek meg amennyire tudok.
Nem, nem haragszom magára kedves Lenore, amúgy remélem nem sértem meg ha így hívom magát. Engem az ismerősök Hansi, Sarah kisasszonynak ismernek. Legtöbben viszont csak az Asylum nővérke vagyok se több sem kevesebb.

Az utolsó mondatra már egész jó kedve lett mai napig viccesnek tartja hogy Asylu nővérkének hívják, pedig nem is akart az lenni de megkapta a címet és már rég megszokta azt.

- Itt a kápolna mellett van ha igaz a temető őr, menjünk oda hátha otthon van.

Hansi ment előre és oda is értek a temető őr kis viskójához, a viskó bejárata mellett egy kis fa pad és rajta ült egy öreg ember. Viszont vámpír volt az öreg érezni lehet rajta.
Leszólítja az öreget!
Ki feltekint de nem veszi észre Hansi-t aki néha eltünedezik. Inkább elöszőr csak a vámpír hölgyet, azoknak térdre is vágja magát kicsit remegve meg is szólal.

- Elnézést nagyságos asszonyom, ha tudtam volna hogy idejön rendbe raktam volna a temetőt de senki sem értesitét így egy kicsit gazos néhol.
Bocsásson meg kérem szépen.

Hansi megjelenik hirtelen az öreg előtt, ott guggol és mélyen a szemébe néz kicsit mérges hogy ignorálják. Az öreg megijed és hátra esik a viskó ajatajának,
csak később veszi észre hogy ki is van előtte valójában.

- ÁRNYAK? LIDÉRCEK SEGITSÉÉÉG!!!

Az öreg jobban odafigyel és felismeri ki jelent meg előtte.

- Bocsánat Sylum nővérke nem akartam megsérteni, természetesen nem lidérc magácska. Mit keresnek ilyen helyen ebben az időben, együtt vannak talán kicsit rosszul néznek ki mind a ketten.

Ezután az öreg megint úrhölgyére nézett.

- O úrnőm, bocsásson meg de nem tudom mit tegyek.
Éhes, kérem vegye az én véremet, akár halálomig.

Hansi amikor meghallja mit mond az öreg nagyon mérges lesz és lekiabálja az öreg fejét.

- MIT KÉÉÉPZELL! NE JÁTSSZA ITT MEG MAGA NEKEM A MÁRTÍRT!
NYOMÁS ÉS PATTANJON ARRA A BICIKLIRE FEL ÉS TEKERJEN GYORSAN
DARKLOR URASÁGNAK SZÓLNI HOGY ITT A DRÁGA FELESÉGE.
Csere és valami élelmet is hozzon magával.

Az öregen megint kiült az ijedség, igaz Hansi hangja mélyreható volt és célzott
az utolso mondatát viszont már nyugodtan mondta ki.
Az öreg feltápászkodott a földről és főlpatant a bicikléjére.

-Igenis Asylum nővérke, bocsánat butaságom véget nővérke.
Sietek nem sokára itt is vagyok, sietek meg sem állok.

Az öreg gyorsan eltűnt talán ilyen gyorsan még sosem tekert.
Hansi száján megjelent egy mosoly és már rongyosan, szakadtan kinéző
Lenore nézett. Majd nevetni kezdett.

- Nem gondolja nyulat sem láttam még így futni amikor a farkas kergeti.
Nem az én dolgom itt más alattvalóját parancsolgatni, bocsánat Lenore.
Remélem nem sértettem meg evvel.

Hansi teljesen megfeledkezett arról hogy kivel beszél, mint egy jó barátot minden cím és rang nélkülözősével Lenore nevezte Darklore feleségét.
Igazán megsérteni vagy megölni nem igazán tudják, most is csak sok minden történt egyszerre így megfeledkezett róla.
Oda ment az épület bejáratához de az zárva volt, nem tudta kinyitni ha teljes erejébe lenne mozgatná a zárat de legyengülve nem fog menni.

- Az öreg zárva tartja az ajtót fogadok még a kulcsot is elvitte,
foglalj itt helyet a padon de a fű is puha Lenore száraznak és kellemesnek tűnik.
Várjuk meg a férjét, remélem hoznak ruhát ilyen szakadtan nem lenne jó ha észre vennék, mit gondolnának, van rangja és hatalma ezt ezen az alsó osztályú vámpírokon is látszik igazán mint az öreg.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Hétf. Ápr. 01, 2013 12:56 pm

*Megérkeznek futtában a temetőbe, mely oly ismerősnek tűnik az asszonynak. Bizonyosan már járt itt. Az első rémület után körbetekint. Régen volt,de határozottan emlékszik. Még arra is, hogy éppen várandós volt, férje hozta erre a helyre, hogy egy szép élményt hagyjon benne, kedveskedés céljából. Valóban jó volt akkor, egy vámpír szívének az ilyen sötét helyek, melankólikus temetők kőangyalokkal balzsamként simítják kárhozott lelküket. Most viszont a rémület uralkodik zsarnokként. Ellenséges lények támadták meg őket, ez a jóindulatú kísértet pedig bár a maga módján segíteni próbál, a nagyvilágtól félénk nőt megrémíti.
Nem hallhatja Hansi gondolatait, bár bizonyára sokan vélekednek így férjuráról. Nem értik meg, amit Lenore megért, hogy William csak érte teszi, amit tesz. Ő maga is úgy gondolja, hogy jó neki otthon, a kastélyba (zárva). Ha most is ott marad, nem került volna bajba. Mint egy rossz kisgyerek. Még a gondolat is elrettentő. Komolytalannak érzi magát egy pár percre, éretlennek, hiába az évszázadok. Elszontyolodik a gondolaton, mi kiül gyönyörű, de koporsóban fekvő, halloti női arc. A szellem megjelenik jobbján, már nem rémül meg tőle*
- Ennek örülök, Sarah kisasszony.
*feleli immáron kevésbé indulatos hangon, a második megszólítást választva*
- Asylum nővérke...a Blackthorn Asylum-ra gondol?
*eltűnődik a kísértet szavain, sosem szerette az őrültekházát. Valahogy mindig is irtózott tőle. Félt s fél a tébolytól, még ha nem is igen kéne ezen a fejét törnie, nincs családban, még is, annak szele gonoszan lebeg néha gondolatai felett. Talán a bezártság teszi. Szerencsére látogatója akad, ott a gyerekek, a személyzet, a rokonok és barátnők*
- Temetőőr? Egy férfi?! Biztos,hogy ez jó ötlet? Nem láthat meg így senki, főleg nem egy másik fér--
*ahogy azonban mondaná tovább, a szellem már tova is szál és leszólítja a vámpír vénemebrt. Micsoda szégyen a fejére! Ő, a Darklore asszonyság, a város vámpírjainak úrnője, akire felnéznek és így tovább, nos, hogy ő itt téblábol megtépázott szoknyában, még a combja is kilátszik és a harisnya. Megpróbál lemaradni, amennyire csak lehet és kezével eltakarni hófehér lábait, nem mintha sokra menne vele. Mi több, az öreg őt látja meg először. Az öregúr kirohanásától egy pillanatra hátra hőköl és csak elnézi aztán*
- Semmi baj, nem történt semmi. Csak a férjemnek ne szóljon.
* mondja kedvesen az vénembernek, nem saját maga miatt, hanem az öreg miatt. Ilyen szituációba még nem került, nem tudja hogy reagálna rá William. Mármint arra, hogy ilyen lenge öltözetben látja egy másik féri, történetesen ez a vénember kinézetű vámpír-temetőőr. Talána fejét is letépné az öregnek. Ekkor bukkan fel Hansi, aki a frászt hozza a vénségre, ahogy nemrég Lenorra*
- Ne féljen, ő nem ártó szellem!
*próbálja menteni a menthetőt, megszánja az öreg urat, d ekiderül, hogy ismeri a nővérkét, így semmi gond. A vénember a vérét kínálja, de a Lady megrázza a fejét*
- Köszönöm, de csak azt fogyasztom el, amit a férjem kínál.
*Willaim hozza az áldozatokat a nejének, hiszen nem mehet ki a házból, ezért nem is igen harapna meg mást. Hansinak pedig bólint. Nem tudja mi lesz most, mióta elveszett a férjét akarja újra látni, így egymagában olyan védtelennek érzi magát, még ha az Asylum nővérke vele is van. Na de ez a balszerencse, hogy a ruhája nagyja is odaveszett, még csak ez kellett. Azért leül a fűbe, és feszülten vár. Szeretne ismét tisztességes ruhát ölteni, nem itt kacérkodni a szabad ég alatt. Mi lesz a jóhírével? Remélhetőleg nem látták meg sokan, még csak az kéne, hogy a szerencsétlenségét a szájára vegyék*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Hétf. Ápr. 01, 2013 3:17 pm

*Csendes, békés, sötét éjszaka, és mégis mérges a ház ura, mert kedves nejét sehol se találja. Pedig óvja, vigyáz rá, és védi, de a jelek szerint képes volt lelépni. Tombol benne a harag, de inkább a féltés, nem szeretné, hogy drága nejének bármi baja legyen. Vérfürdőt fog rendezni, ha bárki ártani merészel kedvesének. Az utcákon patakokban fog folyni az éltető nedű, még a bűnösöket el nem fogja, és fel nem lógatja a szaporodó szervüknél fogva, és a poklok poklát szabadítani rájuk. Persze, csak ha a felesége nem kerül elő, márpedig ha hamarosan nem kap hírt róla, akkor bizony kerít pár személyt, akik előkerítik Lizbethet. Ám nincs erre szükség, mert szólnak a ház urának, hogy valaki keresi, aki tudhat a neje holléte felől. Sietve indult el a küldönchöz, aki egy szebb napokat is megélt vámpír lehetett. Karon ragadta a férfit és nem túl erősen rázni kezdte.
- Beszélj vén sz@ros, merre van a feleségem?- hebegve és habogva, de elmondta a vén temetőőr, hogy merre is találja Lizbethet.- Rendben van, köszönöm a segítséged. De arról, amit ma láttál, nem beszélhetsz senkinek, de nem kell félned. Nem erőszakkal veszem meg a hallgatásod, jól megfizetlek érte. Pár évtizedig nem kell dolgoznod, garantálom.- barátságosan veregette meg az öreg vállát, majd nem is várt tovább, rögvest kiadta az utasítást. Hozzanak egy köpenyt, amivel elfedheti majd magát a neje, és tovább nem vár, amilyen gyorsan csak képes, elindult a temetőbe.
Nem tudja mennyi idő is telt el, de végre megérkezett. Beleszagolt a levegőbe, és a rothadó hullák bűze közt is kiszagolta a nejét. Hamar megtalálta, és pillanatok alatt mellette termett, vállára borítja a leplet, és aggódva kérdez.
- Hogy kerültél ide? Jól vagy? Nem bántottak?- mással nem is foglalkozik, hiszen szerelmes férfinak első a kedvese, és utána az esetleges zavaró személyek.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Hétf. Ápr. 08, 2013 9:29 pm

Lenore Darklore és William Darklore

Hansi a fűben lévő Lenora tekint aranyosnak, szépséges virágnak nézi ki elveszett a kert gaz fojtó levelei között! Mosolyog hisz ereje is lassan visszatér és Lenora is haza jut oda ahova való és jól érzi magát. Temető megtette hatását és szinte teljes valójában látható lesz Hansi. Kicsit furcsa ruhája megigazítja magán, arca sápadtnak érződik szája világos és száraznak, ajkait végighúzza úját majd előveszi vörös rúzsát egy két végig húzás és a rózsaszínes ajkak vörösben tündökölnek, a rúzs pedig eltűnik Hansi kezéből. Szép nagy zöld szemei is megjelenek amikor a haját megigazítja mi eltakarták szemeit.
Amikor meglátja közeledő William urat kicsit haragos lesz, hát váltó ruha nincsen de kellemes meleg takaró igen.
~Mint egy madarász ki arany kanáriját jött megvédeni....~
Hansi nem fejezi be a gondolatát, nem szólva William rá sem hederít.
Gondolatait inkább szavakba ölti, hangja visszafogott így nem érződik benne haragja, de érezhető hogy a mondat William-nak szól-

- Madarász négy fal közt őrzi kedvenc madarát, csakis maga tehet róla ha az megszökik így nem kéne ha újra megkerül hazudnia, álarc mögé vetődni.
Hisz legközelebb a macska is ott lesz és kedvenc madár örökre elveszhet,
akkor mi lesz harag és vér?

Hansi fogja kalapját meghajol mélyen majd vissza helyezi fejére kalapját, mielőtt elsétál nagy mosollyal a száján Lenore szólítja meg hangja kedves és tisztelettel teli.

- Lenore minden tiszteletem az öné, remekül helyt állt az erdőben
csak gratulálni tudok ahhoz képest hogy először támadták meg Vad lidércek.
Remélem nem bánja valamikor meglátogatnám önt, egy kellemes, barátságosabb helyen elbeszélgethetnénk.
Természetesen ha nincs ellene kifogása?
Most folytatom utam tovább igaz Asyllum sokat tartózkodom,
ennek ellenére a Lost negyed az igazi otthonom.

Elindul Hansi a Lost negyed irányába, keresztül suhan egy sírkövön lassan teljesen eltűnik mint a reggeli fátyol köd.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Ápr. 14, 2013 8:31 pm

*A temető vadul burjánzó gaza s füve közt ücsörög egy rég moha lepte sírbolt mellett. Ölében kezét tördeli, tejfehér ujjait. Néha megigazít egy-egy rakoncátlan tincset, mi a szaladás közben szétzilált kontyából ered. Amire feleszmél az az, hogy egy puha lepel simul vállaihoz és egy kellemesen ismerős árnyék vetül rá*
- William!
*tört rá a felismerés elkerekedő szemekkel ahogy meglátja maga előtt féltérden a férjét és azonnal a nyakába ugrik. Két karjával szorosan öleli a férfi nyakát, a lepel talán le is csúszik a hátáról*
- Ó, William! Annyira rettenetes volt! Én nem is akartam, nem így akartam! De akkor elfutott és utána szaladtam és nem tudtam hol vagyok és ott voltak azok a rémisztő valamik!
*hadarja kissé összefüggéstelenül és zokogni kezd. Véres könnyei nagy patakokban gördülnek le sápkóros arcán és végig a nyakán a dekoltázsába. Lassan elengedi férje nyakát és a mellkasához bújik szorosan, mintha el akarna bújni a világ szemei elől. Fejét a férfi mellkasához szorítja ahogy keblének puha halmait és vállt is,meg kapaszkodik annak ingébe, kissé megráncigálva azt.
Sarah kisasszony szólal meg, Lenore először meg sem fordul, mert megrémül kissé attól amit a szellem a férje szemére vet. Nyitott szemekkel bámulja férje mellkasát, olyan erősen hozzápréselve magát, hogy egy halandó férfi talán az egyenesúlyát is elvesztené tőle. Nem igen mer közbe szólni, hogy az nem úgy van, ahogy Schwarzwald kisasszony gondolja, William nem zsarnokként tartja fogva és ő maga nem direkt szökött el. De ezt az egészet majd elmeséli az urának, ha hazaértek. Most még kissé meg van illetődve. Ekkor kísértet őt szólítja meg, félénken fordul felé, de még mindig Lord Darklore-ba kapaszkodva mint az oltalmazó bástyba, az egy biztos pontba. Először nem tudja mit feleljen, szívesen találkozna a szellemmel, megköszönné még egyszer hogy kimentette a vad lidércek karmai közül, de azok után amit előbb a férjének mondott, lehet, hogy William nem örülne ennek. Ezért először felnéz férje arcára, hogy mi a reakciója és csak utána néz ismét a nőre s felel*
- K-köszönöm. De egyedül talán nem lettem volna rá képes. Hálával tartozom, amiért a segítségemre sietett. Ha a férjemnek nincs kifogása ellene, akkor valamikor a kastélyunkban szívesen látnám egy délutáni teára, hogy megköszönjem amit cselekedett.
*azzal biccent egyet elköszönés gyanán s figyeli ahogy a szellem eltűnik a rengetegben. Kettesben marad a férjével a temetőben. Nagyot sóhajt, olyan igazi megkönnyebültet, bár teljesen csak akkor nyugszik meg, ha már otthon lesznek. Ismét jobban hozzábújik Willhez és lecsukja a szemét pár percig*
- Vigyél haza William, nem akarok többé az udvaron kívülre jönni. Olyan lények lakják az erdőnket és a környéket, akik bántani akartak...
*szomorkásan és félénken mondja, ismét a férfi nyakába csimpaszkodik, remélhetőleg a férfje a karjába veszi és az árgus szemeket elkerülve juttatja vissza nejét az oltalmazó falak közé. Ott majd mindent elmesél neki*

// köszi a játékot Hansi:) Will, drágám, folytathatjuk a szobánkban ^^ //

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

Ewolet

*Éjszaka van, de köd egy szál se. Magányos csillagok, éhes Holdkorong. És egy férfi vörösben. Hol máshol járna és mi másban lelné kedvét s búját, ha nem egy temetőben? Egy kripta előtt áll meg, a palástja a borostyán levelei közé folyik mint az eleven vérfolyam, megérinti a hideg, mohás követ, ami talán még az ő bőrénél is hűvösebb.
Fájdalom. Éreznek-e a szörnyetegek? Láthatók-e a kin apró törései az arcukon?
"A valódi szörnyeknek is vannak érzéseik. Sőt, azt hiszem, végső soron ettől olyan félelmetesek, nem pedig attól, ahogyan kinéznek."*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Pént. Okt. 03, 2014 11:16 pm

Victorius

Fekete ruhás hölgyemény sétálgat a melankolikus temetőben. Amióta csak az eszét tudja, vonzódik az ilyen helyekhez. Egyszerűen... Gyönyörűnek látja őket. A sok sír az égő mécsesekkel, a feliratok, a rejtélyes, névtelen kőtáblák. Mintha hallaná, ahogy a halottak hozzá szólnak, egyik pontról a másikra hívják, csalogatják...
És, mióta vámpír, mintha még jobban érezné ezt a vonzerőt. Ma este, miután gyermekeit lefektette, sétálni indult a negyedbe, s gondolataiba oly mértékben elmerült, hogy észre sem vette mikor került a temető kovácsoltvas kapujába. Azóta itt van, egyedül. Cipője halkan koppan a kövön. S ahogy egy kriptasor közelébe ér, furcsa érzés lesz úrrá rajta. Ez az illat... Ez az erő... Óvatosan előre lép, hogy kitűnjön a sor első kis épületének takarásából, és akkor megpillantja Őt. Megtorpan és valósággal ledermedve tekint rá. Biztos abban, hogy Ő is észrevette jelenlétét. A Király arca azonban nem olyan, mint amilyennek eddig látta. Más, sokkal másabb. Vajon miért szemléli azt a kriptát? Vajon miféle gondolatok kísérthetik most?
Levegőt visszafojtva gondolkodik, hogy mihez kezdjen. A telihold sugarában Victorius alakja másfajta formát ölt, valahogy... Nem annak tűnik, mint akit előző alkalommal látott. Rémült tekintete meglágyulni látszik egy pillanatra. Ekkor azonban tovább indul, tovább suhan, mint kísértet, mintha nem látott volna semmit sem. Torka összeszorul, ahogy eszébe jut gyermekeinek születése; az emlék, ahogy húsába mélyednek azok a pengeéles, hatalmas fogak. S a szavak... De most, most olyan másnak tűnik. Ezért is akar eltűnni. Nem akarja ezt a pillanatot megtörni. A pillanatot, amikor a Bíbor Királyt nem egy vérmes uralkodónak látta... Hanem egy érző lénynek.*

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Látlak.
*Pillant fel a mellette elsuhanni látszó nőre. Hangja mély, mint mindig, de nem olyan mennydörgő. Alig hallható az éjszaka apró neszei mellett, ahogy féloldalasan az asszony felé fordul. Pár pillanatig csak nézi, vérvörös szemei reá szegezve: nem menekülhet*
- Az asszonyból anya lett. Ikreid lettek, ahogy az én elsőszülötteim is azok voltak.
*ajkai szépen formálják a szavakat, teste még is egy szobor mozdulatlanságát tükrözi*
- Azt hiszed, kedvem lelem abban, hogy a Gyermekeimet kell kivéreztetnem.
*kijelentés ez,ó, nem kérdés. Keserű és maró, kegyetlenül őszinte. A Bibor Király mindig is értette a dolgát a szavak terén. Vajon mi mindent láthatnak azok a vörös szemek?*
- Szörnyetegnek látsz. Az is vagyok. De más is. Apa. Akinek meg kellett védenie az ivadékait. Akinek atyai kötelességei is vannak.
*lassan sétállni kezd, de nem egészen Ewolet felé, inkább csak tovább,lassacskán oda-oda fordulva az ifjan lett halotthoz*
- Egyszer, régen hadjáratot inditottam egyetlen fiúgyermekem miatt.
*nem néz a nő szemébe, elpillant a messzeségbe, ahol sűrű köd honol*
- Most már tudod milyen. Az ösztön. Értük. Bármit megtenni.
*félkörivet irt le ahogy a borostyánban végighúzta bordó palástyját és szinte Ulliel asszonyság mögé kerülve néz ismét reá*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Okt. 05, 2014 2:05 am

*Tudta, hogy látják. Még is próbált megszökni. Micsoda ostoba gondolat. Pont őt ne venné észre Victorius, őt, aki feketébe burkolt felkiáltójelként suhan a sírok között? Ugyan. Naivság lenne ezt hinni. Ewolet azonban megkockáztatta a lehetetlent. Elbukott, ismét.
Megtorpan és lassan a Király felé fordítja fejét, majd egész alakjának egy részét. Pillantásuk találkozik, most azonban nem szikrázik úgy, mint eddig. Amit lát, az fájdalom. Annak is egy olyan formája, amit akkor érez valaki, ha elveszített valamit, vagy valaki fontosat. Holdfény szemeiben a félelem társra lel: a részvétre. Nem tudja miért érzi ezt, de valamiért ez kezdi nyomasztani lelkét. Mintha ugyanaz a bánat lenne úrrá rajta, amit Victorius arcán vél felfedezni. Olyasmi felfedezés ez, Őt ilyen állapotban látni, mintha új földrészt pillantott volna meg. Hiszen sohasem látta még Őt így. Milyen furcsa a számára, és még is... Férje arcát látja benne. Leszármazottja Victoriusnak, talán még hasonlítanak is. Bizonyára ezért. Lehet ezért nem olyan különös még sem. Bár Olivert nem lehet sűrűn ilyen állapotban találni.
Kérdések gyötrik: Mi történt? Mi a gond? Mi a baj? Vajon tudok segíteni?
Kár, hogy nem teheti fel őket. Nagyon nagy kár.
Gyermekei említésére felocsúdik gondolataiból, azonban nem mer belegondolni abba, hogy micsoda véletlen egybeesés az, amit a Király mond neki. Mindkettejüknek ikrei lettek az elsők. A különbség csupán az, hogy Ewoletnek már nem lehet több gyermeke, így René és Valda számára az utolsók is. S lehet ez így van rendjén. Válaszolni nem válaszol, csupán figyel és bólint. Nem igazán tudja mit is mondhatna erre. Csupán egyetérteni tud, hallgatagon, ahogy általában szokott.
A következő kijelentésre összeszorul a gyomra. Összeszorítja szemhéjait. Az igazság sajna gyakorta fáj. Most sincs ez másképp. Mert tudja, nagyon jól tudja, hogy önnön hibái miatt ismeri és látja olyannak Victoriust, amilyennek. Pedig sejthető, és valahol mélyen elrejtve sejtette mindig is, hogy van egy másik oldala is, amibe ha bepillantást nyerhetne, lehet sok minden kapcsán megváltozna a véleménye. Lehet itt az idő, hogy megismerje ezt az oldalt is. Normális körülmények között. Elkerülve az ostoba lépéseket.
Az "apa" szónál felnyílnak szemei. Lesüti őket, oldalvást szemlél valamit a macskakövön. Mintha... Szégyellné magát. Szégyellné, mert előítéletes volt. S talán így is történt. Senki más sem tudhatja ezt jobban, mint ő maga.
Az utódok védelme - minden szülő számára az egyik legfontosabb feladat. S hadjárat egy gyermekért? Ha szíve verne, most biztos nagyot dobbanna. Ismét a férfire pillant. Olyan abszurdnak tűnik számára az, amit hall, és még sem. Victorius mögé ér, érzi magán a tekintetét.*
-Nincs ehhez fogható érzés... Mintha minden más elenyészne mellette. Csak ők számítanak, senki más.
*Hangja halk, túlvilági, mintha egy kísértet szólalt volna meg az imént. Talán még reszketeg is egy kicsit. A félelem még ott lappang benne. S miközben beszél, lassan felé fordul.*
-Olyan kincsek, melyeknek értéke felbecsülhetetlen. Az érzés, hogy van(nak) valaki(k), aki(k)ért igazán érdemes élni. S büszkének lenni. Mert szerintem egy szülő csak gyermekeire lehet igazán büszke. Én is az vagyok... És bizonyára Felséged is a sajátjaira, hiszen... Egy egész fajt alapítottál velük. Ez önmagában egy olyan érdem, amit nem lehet aranyban vagy gyémántban mérni.
*Elgondolkodik önnön szavain, miközben a kriptára téved tekintete. Beszélgetni próbál. Sose gondolta volna, hogy újra megpróbál majd ilyesmire vetemedni. Még is itt van. Méghozzá Ővele.*

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*A hamuszürke szemekbe néz, a tündöklő Holdba, ami csupán egy élőhalotthoz tartozhat. Egyszerre élet s halál. Halott és élő. Most már Ewolet (is) az övé. A Király vére csorgadozik ereiben. Egyé vált a halhatatlanokkal, az éjszaka tűfogú démonaival.
És látja a szemében a részvétet, a fájdalmat, amiben képes osztozni még úgy is a vér urával, hogy fogalma sincs miből ered. Mert ez Ewolet, Ulliel asszonya, aki halandóként is túlcsordult az érzelmektől, sötétségének ellenére. Ez a veszte és ez az élete, reménye és sorsa*
- Senki más, csak ők.
*ismétli, helyesli, nyomatékositja. A nő lesüti a szemét, de Király nem kiméli vérkő iriszétől. Közel ér hozzá, túl közel. Enyhe ivben megkerülve, mig meg nem állapodik szinte mögötte*
- Pontosan. Azért lettem, hogy egy fajt szemzek, egy hatalmas családot, legyőzhetetlen szörnyetegekből. De ők nem csak ezek, ahogy a korok cimkéket aggatnak rájuk. Ők az én Fiókáim, szeretett gyermekeim. Most már....te is egy vagy fogadott-gyermekeim közül. Vér a véremből.
*szélcsend van, nem redőződik vörös palást vagy fekete szoknya, kósza fürtök. Csak az éj apró neszei, rovarok és denevérek*
- A feleségem valóban dicső feladattal birt. Még is megöltem, mert gyűlöltem. De volt egy másik feleségem is...amiről kevesen tudnak. Sok évezreddel az első után.
*ismét tesz egy rövidke ivet, egyenesen szembe érve újonnan lett gyermekével*
- Mágus volt, mint te. Ember. Porszem az idő végtelen kerekében, amiben a mi fajtánk él. Gyermeket fogant, halandó testbe, amint azt te is tetted az uradtól.
*mereven néz a leányaszony szemeibe, mintha csak látni akarná a sokkot, amik ezek a szavak keltenek*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Okt. 19, 2014 10:00 pm

*Ahogy a vérkő szemekbe tekint, érzi azt a bizonyos köteléket, ami erősen Victoriushoz láncolja. Lehet még nem is jött rá igazán, hogy mennyire közel is áll hozzá valójában. Az este, amikor Oliver majdnem meghalt és a király mentette meg önnön vérével... És most az a vér csörgedezik az ereiben. Attól vált azzá, ami: vámpírrá. Egy az Éjszaka Gyermekei közül. Érzi, hogy övé, nem szabadulhat, de lehet nem is akar igazán. Másfajta odatartozás ez, mint amit férjura esetében tapasztal, még is hasonló.
S lelke fájdalomba merül, mintha ugyanazok a gondolatok és érzések gyötörnék, mint a Királyt. Nem tud mit kezdeni ezzel, egyszerűen csak úrrá lesz rajta, nem tudja irányítani. Lehet még sírva is fakadna, ha pontosan tudná, hogy miért is érez együtt Vele. Furcsa, hogy még ő magam se tudja mi miért történik olykor vele. Ki lehet tudója annak, ki mondaná meg neki, ha még saját magának sincs fogalma?
Bár szemei lesütve, nem tudja őket sokáig a földön tartani, hiszen érzi magán Victorius tekintetét. A nyomatékosításra bólint, de nem szólal meg, inkább figyeli, hogy mit mesél Őfelsége. S mikor meghallja, hogy most már ő is egy fogadottjai közül... Rápillant, pár másodpercig csak nézi, majd szívéhez emelve hófehér bal kezét, másikkal szoknyája szélét fogva, ezüstösen csillanó szemekkel meghajol, s halk, őszinte "köszönöm" hagyja el sápadt ajkait. Hatalmas megkönnyebbülés ez a számára. Hiszen, mikor utoljára találkoztak azon a bizonyos napon, azt mondta Victorius, hogy nem fogja sajátjai közé fogadni, hiába született újjá az Ő véréből. S most még is fogadott gyermekévé teszi. Nem kell most már teljesen kitaszítottnak éreznie magát. Mert eddig gyötörte a gondolat, hogy fajtája el fogja lökni magától, mert nem fogják maguk közé valónak tartani. A Nemesektől így is tart még e téren. Főleg, mert Oliver is az. Mit fognak vajon szólni, ha megtudják, hogy egy halandóból lett vérivó a kedvese, akit ráadásul ő maga tett azzá, ami? Lord Darklore nehezteléséről nincs hír, legalább is nem tud róla, pedig biztos lenne egy-két szava az esethez. Viszont, ha a Király nem bánja, akkor lehet nem is olyan fontos ez már.
S miután felegyenesedik, tovább hallgatja Őt, amint feleségéről kezd mesélni. Hogy miért ölte meg az elsőt, lehet jobb nem tudni. Nem szeretne vájkálni a Király múltjában, nagy illetlenség volna, hiába szeretné minél részletesebben ismerni a királyi család történetét. Az ilyesmik mindig is érdekelték, ezért is szereti a történelmet, de... Az ösztönei azt súgják, hogy ezt a kérdést inkább mellőzze, legalább is egyelőre.
Egy másikat azonban megkockáztat. Tekintetéből valóban meglepettség és minimális sokk olvasható ki, mert a hasonlóság felismerése bizony eljutott a tudatáig. Hirtelen nem is tudja mit mondjon, de végül megszólal és felteszi azt a kérdést.*
-És... Mi történt vele s gyermeketekkel?
*Fél attól, amit hallani fog. Fél attól, hogy most megtudja miért érez empátiát. Hogy miért pillantott rá Victorius fájdalommal telt szemekkel.*

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Odalép a gótikus teremtés elé, akit a Fény szült és akinek a Sötétség adott (új) életet. Loknis fürtök rengetegét látja csupán, ahogy a vámpír-boszorkány lesütött szemekkel ácsorog előtte. Fekete jelenését bíbor köpeny öleli körbe, ahogy mögüle ismét elé állt, a földön futó borostyán levelei közé vér-vonalat szőve, félkörívben.
Nemesien sápadt jobbja az asszony állát a magasba emelik, a homályból a vörös csillagra*
- Meghalt. A vérrel úgy ahogy megbékélt, nem pusztult bele, de ezzel együtt egy ilyen erős magzatot nem viselhetett el törékeny emberi porhüvelye. Gyermekágyi halál.
*lassan engedi el a viaszos állat, lecsúszik róla mint a tejfehér selyemkendő*
- A gyermeket pedig elragadtál. Mert értékes szerzet volt. Egy hatalmas boszorkány, aki jég és holtak úrnője volt. Régi mesék Jégkirálynőként emlegetik. De minden tündérmesének alapja van, igazsága van, ami a múltban régen odaveszett, elfújta a szél.
Háborút indítottam, az örök jég földjére, a meg nem békélő holtak,élőholtak mezejére, kik a létezés minden formáját irigylik. Tudva való, ha egy boszorkány halott és csupán a mágia és a hó tartja össze káprázat-szerű testét, nem foganhat gyermeket, a méhe sem több mint jégverem. De egy gyermek, aki egy új vérvonal elsőszülöttje lehetne, egy csecsemő örök élettel és vele született tálentummal a manát illetően...volna ennél jobb választás méltó utódnak?
*elhallgat, de nem veszi le vérkő-szemeit Ewoletről, természettől kitaszítottan*
- De te élsz, Ewolet, Ulliel asszonya. Te, aki életedben gyengének és esendőnek tűntél, még is erőre leltéla az Örök Árnyak Sötétségében. Xénia, a mágusok klánvezérének méltó örököse, erős és harcias akár egy valkűr, összetört e teher alatt.
Így a Sötétségből még is új létezés fakadt.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Jún. 21, 2015 2:33 pm

*Victorius vérkő szemeibe pillant, mikor egy alabástrom kéz emeli állát a magasba. Most először nem az izzó, pokoli lángokat látja gyúlni íriszeiben. Bíborszín bársony, mely nem éget, inkább lágyan érint, s benne zöld méregként kavarog a fájdalom, a lélek és a szív gyötrődése. A család elvesztésénél semmi sem lehet rosszabb. Egyedül maradni a nagyvilágban, nincsenek támaszok, nincs kedves mosoly vagy segítő kéz, ami a magasba emel a bajban. S bár a Király nem egészen maradt egyedül, de legközelebbi hozzátartozóit mégis elnyelte az Éter. Egyet legalább is biztosan, a kedvesét.*
-Ezt szomorúan hallom. Biztos szeretted őt...
*Sóhajt kesernyésen, s a gyermek történetét hallva elgondolkodik.*
-Jégkirálynő... Ismerős valahonnan, talán még kislány koromból. Olvastam egyszer egy régi mesét, amiben Jedis néven szerepelt egy nagy hatalmú boszorkány. Ő is olyan volt, mint amilyennek leírtad az imént.
*Lehet ugyanarról a személyről beszélnek? Bármi megeshet.*
-S gyermeked? Mi történt vele végül?
*Némi aggodalommal a hangjában kérdezi, az empátia még mindig ott lappang benne és nem hagyja nyugton. Valószínűleg saját anyasága az, ami ezeket az érzéseket előcsalja belőle, főleg, mivel Victoriusnak egy új oldalát ismeri meg, amely szorosan összefügg a családdal, amelynek valamelyest már ő maga is tagja.
Vámpír-boszorkány... Ennek tudná be azt, hogy túlélte gyermekeinek születését. A mana segíthette, és a Sötétség egyszerre. Nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon egy haloványan.*
-Uram, dicsérő szavaid igen megtisztelők, de nem tartom magam harcias típusnak. Bár volt, ki azt mondta kitartásomért, hogy ha őseink Asgardja valóban létezik, s halálom után oda kerülök, miután megjártam a Valhallát, biztos valkűr lesz belőlem. Nos, ha valkűr már nem is leszek, remélem a Sötétségtől kapott új életem hasznos lesz számodra egyszer lobogóid alatt. Bizonyára nem hiába hagyott életben s fogadott be az Örök Éjszaka Gyermekei közé, akikhez a tiéid is tartoznak.
*Finoman meghajol, miközben beszél, s csak mondandója végén egyenesedik vissza, ám fejét továbbra is lehajtva tartja.*

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

Gótikus Temető Dracula_untold_by_jessejentzen-d8gd4jw

*mesél, az egyik legszokatlanabb,legkülönlegesebb teremtésnek. Az embernek. A vámpírnak. Vagy valaminek a kettő között. Az hitvesnek. Az anyának.
Kevesen láthatják így a Királyt, arca, mely vagy rideg vagy szórakozott, most olyan fájdalomban úszik, ami szinte halálra sanyargatja bármely érző szívet.
Gyengeség volna?
Pont ellenkezőleg.
Van erősebb férfi, király annál, aki szégyenérzet nélkül hajlandó így kimutatni fájdalmát-és/vagy sírni-egy "egyszerű" alattvaló, nőszemély, bárki előtt?*
- Nem volt asszony előtte, akit szerettem volna.
*vallja meg hitvallását megadón*
- Jedis, a Jég- és holtak Királynője, ahogy magát nevezte. Jégboszorkány, nem több. Kinek erőszakos élni akarása és hatalomvágya szörnyeteget szült az eleven asszonyból. Az akaratosság éltette, nem hagyta nyugodni s egyre csak duzzadt az ereje. Teste nem élt már régen, jég hidege tartotta épen a húst, manával karöltve. Bábuként. Még sem nyughatott csecsemő nélkül.
*egy pillanatra elhallgat,mikor Ewolet rákérdez mi lett a gyermekkel, az új vérvonal szülöttjével, aki tulajdonképpen pont olyan volt a maga nemében mint az Ulliel ikrek.
Lesüti a szemét, kémleli a semmit vagy a sötétet, mígnem egyenesen a boszorkány-vámpír szemébe néz*
- Rátörtem jégpalota-lakosztályának ajtaját. Látod valahol Őt?
*kérdezi elgondolkodtatón*
- Látsz valahol engem?
*a második kérdés már összezavaróbb, vajon mit akar ezzel a vámpírok vámpírja?*
- Több. Te és a gyermekeid még egyszer sorsdöntő létezésről tesznek tanúságot.
*elmosolyodik, megemeli a lábait bámuló Ulliel-né állát,hogy reá nézzen. És ahogy a mosoly az arcára húzódik, úgy foszlik szét,mint az árny, fekete köddé válva*

(köszi a játékot:) )

Tárgy: Re: Gótikus Temető Csüt. Ápr. 19, 2018 8:26 pm

To Jean (The Ripper) @

I've got no roots, but my home was never on the ground …I've got no roots, but my home was never on the ground…
Ennél már nem is lehetne szebb az este… fülemben lüktet kedvenc zeném dallama s én hangosan énekelem az üres utcán. Végeztem a melóban, holnap szabadnap. A ma estét a lazulásnak szentelem. Kinyújtóztatom tagjaimat egy kicsit.
Meghúzom a kezemben nyakánál fogva szorongatott üveget. A hatás… borzongás. A vodka marja nyelőcsövemet. Nem emlékszem mikor voltam részeg utoljára… most is csak lazára iszom magam. Jól bírom a piát, ki tudja miért. Lehet a hibrid vér. A mocskos madár vér, amit néha gyűlölök néha rajongva imádok. Kössz anya, hogy összefeküdtél agy tollassal! Szárnyak… az ember addig nem is gondol bele mennyire kellemetlenek tudnak néha lenni. Mikor a legváratlanabb pillanatban szaggatják le rólad a ruhát, mert elfelejtettél melltartóra vetkőzni mielőtt kiengedted volna őket. Ma ez sem érdekel, az alkohol hanyaggá és lazává tesz. Pont ez kell egy ilyen hét után. Nem tudom miért unatkoznak ennyire az emberek, hogy ennyi idejük van egymást gyilkolászni? Bár nekem lenne annyi. Volna pár, akivel szívesen végeznék…
Újabb korty tűnik el torkomban. Jóleső bódultság ül vállaimra. Egy kellemesnek cseppet sem mondható hely mellett táncikálok el a zene kellemes ütemére. Egy temető. Mikor keveredtem én egyáltalán erre az útra? Határozottan emlékszem, hogy a város másik irányába indultam!
Körbe nézek, ki tudja követ – e valaki… Szeretem a dolgaimat egyedül végezni. Kell a halálnak egy kotnyeleskedő kölyök, aki majd azért könyörög, hogy megtapizhassa a húú de vagány tollaimat. Végülis ez is tökéletes lesz. A halottakat biztosan nem zavarom.
Dudorászva, az ütemre rugózva baktatok be a temető kapuján. Az üres vodkás üveget a kapu melletti kukába hajítom. Vigyázzunk a környezetre, vagy mi… meg az állatokra.. szóval én vigyázok magamra… tetves madarak!
Egészen behatolok a temető közepébe. Itt ott meggyötört sírhalmok, töredezz márvány sírkövek. Régen temethettek ide bárkit is. Nem csoda hisz a lakosság fele hallhatatlan… Átlépek egy fejfát, ami rendellenes pózban hanyagul hever az ösvényen. Itt a madár sem jár. A zene elnémul. Újra indítom és lassan megszabadulok trikómtól. Szabaddá válik felső testem, csak a parányi pánt nélküli melltartó ölel körbe. Ezt a topot túlságosan szeretem ahhoz, hogy darabokra szakadjon. Az alkohol elnyomja a gátlásokat. Ugyan kérem! Itt ki láthat? Mutató és hüvelykujjamat számba veszem és éles, rövidet füttyentek. Hátamra felvarrt szárny a mozdulattól mintha életre kelne. Fejemet várakozás közben biccentgetem a zenére és halkan énekelgetek is. Végre megérkezik amire várok. Egy hatalmas árny jelenik meg fenn a magasban. Egyenesen felém repül, csak közeledik és közeledik. Kedves, bódult mosollyal tartom ki bal karomat a jövevény felé. Nemsokára rá is telepszik, súlya már már kellemetlen. Leveszem fülemről a fejhalgatót és búgva nyomom közelebb a madárhoz arcomat.
HelloÉdes!Rég láttalak! Meghíztál!
Megmozdítom kezemet mire ő felrepül.
- Menj, most én jövök! – jobbra és balra is megropogtatom a nyakamat. Aztán végre megtörténik amire lassan már két hete vágyom. Szárnyaim felszakítják a bőrt, szerencsére elég tompa vagyok ahhoz, hogy kicsit se legyen kellemetlen. Megmozgatom őket. Szinte elgémberedtek a hosszú várakozástól.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Szer. Május 02, 2018 8:18 pm

Runa & Jack @

*Szóval ebben a sötét kisvárosban lakik unokaöcsém, Oliver a volt halandó mátkájával és porontyaikkal. Ahogy unokahúgom is. Pár napja érkeztem, váratlanul, bár unokaöcsém már levélben invitált jó néhányszor. Szabályosan bombázott. Hát jöttem, csak "elfelejtettem" ezt neki és asszonykájának bejelenteni. Nem szeretem a nyüzsgést. Nem szeretem a felhajtást. És szeretem felmérni az új területeket. Gyanakvó és "rossz arcú" egyén vagyok. Se vámpírok, se emberek, sose szimpatizáltak velem. Valahogy érződik rajtam a fenyegetés. Az utcán át mennek az út másik felére vagy nagy ívben kerülnek ki. Engem, aki a viktoriánus kor rémálma vagyok. Akit az anatómia és a k*rvák vére az, ami éltet. Ezért is lettem halandók és halhatatlanok orvosa, hogy tanulmányozhassam és vagdoshassam őket kedvemre. A rongyóknak pedig van olyan pechjük, hogy kifejezetten szerettem őket szabdalni. Ez az elvem, amit a kis Olivernek sikerült "örökölnie". Ő megért, ő is iszonyodik a kurtizánoktól. Fogalmam sincs miért rühellem őket ennyire...de valójában szeretem őket, csak éppen nem csókolni, hanem kibelezni. Szúrja a szemem a létük és kész. Szóval...most, itt, ebben az évszázadokat látott temetőben járok. És nem tétlenkedem. A Darklore nemesi vámpírcsalád által irányított negyedben vagyok és nicsak, bármely abszurd, egy mocskos ribanccal találom szemben magam! Szégyen...micsoda szenny! Hát majd én rendet teszek itt, ha már erre vitt az utam. Nem igazán értem miért szorulna egy vámpír ilyen szolgáltatásra, mint amit ez a nőcske nyújthat, de ez mellékes. Odalépek hozzá és bár látom, iszonyodik tőlem, csak azért is szájon csókolom. Én is iszonyodom ettől, de valahol fel is pezsdít, hiszen a bűnös-tiltott dolgok a legédesebbek. És én tudom, ma este is gyilkolni fogok. A prostik vére és kivéreztetése az én drogom! A nő ifjú még, húsz éves, ropogós fajtárs. Errefelé én matuzsálemnek számítok, érzem. A közelben nem igen akad korombeli. A lány talán még nem is látott emberöltőnél idősebb vérivót. Ez is oka lehet, hogy megijed. Pedig nem csak ezért kéne félnie! A temetőbe invitálom, hiszen nincs kellemesebb hely egy vad-romantikus légyottra. Intek, hogy menjünk és átkarolom fél karral a szöszit. Szinte még kölyök, kimázolva és kihívó rongyokban. A lehető legkisebbre húzza össze magát a karomban, én pedig csak jót szórakozok ezen. Egy kripta mellett állítom meg, hirtelen, neki lökve a hideg kőnek. Az örömlány megszólal: - Nem tudom eldönteni, hogy megőrhítesz a vágytól vagy csak szeretnék jó messzire szaladni előled... - mosolya kacérrá válik, ahogy felnéz rám. Kezei elkalandoznak a csípőm tájékára. Hevesen csókolom meg újra, két kezembe fogva az arcát. Az unokaöcsémnek nincs olyan jó gyomra mint nekem, hozzá nem tudna érni egy lotyóhoz. De az évek és a rutin...A nyakát csókolom, s végül a fülébe súgom: "Azt fogod kívánni, bár sose hozott volna minket össze a sors." Jobbommal állkapcson ragadom és balomban máris kattan a kicsapódó penge éle. Ó, igen, a jó öreg ezüst pengéé, mely eleven méreg a fajtánknak! Réges-régi darab már, szinte egy idős velem, ezért az anyaga és nem azért, mert a saját véremet vadásznám. De ő, ez a csúnya-rossz leányzó, nos, neki már annyi. Nincs ideje sikoltani. Gyorsabb, ügyesebb és jóval erősebb vagyok nála koromnál és származásomnál fogva. Szemfogai vadul kibújtak helyükről, de a pengém éle máris rongyosra szaggatja a torkát. Kegyetlen, keserves tusa ez, a regeneráció és a méreg harca. Mi, kérem szépen, rettenetesen szívósak vagyunk, de azért még sem teljesen halhatatlanok. Így hát szikém újra lecsap, átvágva a légcsövet és hangszálakat, félig-meddig lefejezve a szukát. Bordó vére beteríti a nyakát, mellét. És csak folyik és folyik. Arcon fröcskölt, mindig ez a kedvenc részem. Az alhasába vágom fegyverem, hogy ott folytassam mesterművem, míg a hölgyike próbál talpon maradni és rúgkapálni. A karomat kaparássza és vonaglik. Ekkor mindketten megérezzük: nem vagyunk egyedül. Gyűlölöm, ha megzavarnak! Persze a kis ringyó rögtön reményt érez. Tekintetével ő is, én is, keressük a meglehetősen különös szagú jövevényt. A magasba röppen egy termetes madár és érkezésének irányába kezd vergődni áldozatom. Abba hagyja a kabátom szaggatását és nyúlkálni kezd a nő felé, aki mögöttem áll, távolabb. A vállam fölött fordulok a keverék irányába. Mindketten érezzük az enyhe, különös vér illatát, ahogy bőr hasad fel, mint láthatjuk, a nőszemély hátán. Szóval egy alakváltó hibrid, szívesen felboncolnám! Míg én a szerzetet kémlelem, prédám nem rest vadul hadonászni fél karjával felé, kétségbe esett, szánalmasan könyörgő arccal. Arcán immáron vérkönnyek folynak, idegei pattanásig feszülnek, ahogy az életéért küzd. Kénytelen feladni büszkeségét, hátha egérutat nyerhet. A remény hal meg utoljára*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Vas. Május 06, 2018 8:55 pm

To Jean (The Ripper) @

- Mi a gond? – fordulok egész testtel az ideges madár felé. Veszélyt érez Azért verdes óriási szárnyaival, aztán a magasba száll válaszul és zuhanó repülésben támad a mögöttem heverő sírok közé. Követem őt, abba az irányba fordulok, ahol földet érhetett. Megcsap egy furcsa illat. Vér…! Távolabb egy férfi alakja sejlik fel az egyik kripta árnyékában. Aurora annak a tetejére száll rá és éneklő szoborként várja, hogy magam is megnézzem, amit talált. A vér szaga szúrja az orromat. Kesernyés. Oh hát persze… vámpír! Szívem idegesen lüktet fel. Csak egyszer találkoztam szemtől szemben vámpírral, de elég is volt belőlük egy életre. Én egy vaskos karmolásnyommal gazdagodtam a combomon és egy elég durva vérveszteséggel, ő cserébe pedig fél karral térhetett nyugovóra aznap. A vér szaga örökre beleívódott orromba, nem akartam még egyszer összetűzésbe kerülni velük. De valamiért mégis közelebb hajt az ösztön. Nem hiába. Egy sír takarásából nemsoká egy földön heverő nő ronggyá szaggatott teste kapálózik felém. Rora idegesen vijjogni kezd és leszáll a lány mellé. Ez a madár sem normális, akár csak a gazdája! Mert én is a fetrengőhöz sétálok széles vigyorral, leguggolok elé. Szárnyaim a porba lógnak mellettem.
- Segíts…! – suttogja vérkönnyes arccal a halott – haldokló leány. Minek egy ilyen szép lányt így szétkaszabolni?
- Ó, Csillagom attól, hogy szárnyaim vannak még nem vagyok az őrangyalod! – mutató és középső ujjammal elsimítom arcából a véres, poros hajtincseket. Mégis, hogyan tudnék segíteni egy vámpírnak? Miért akarnék egyáltalán… „Mert rendőr vagy!” Hangzik a cinikus válasz fejemben. Ám legyen! Felegyenesedek és széles mosollyal átlépem a nő félhulla testét. Egy amúgy is halott, hogy halhat meg még jobban? Sosem fogom megérteni a fajtájukat.
Ember nagyságú szárnyaim eltakarják a férfi elöl a hölgyet.
- Elnézést, hogy megzavartam aaa… randevút, csak a madaramat felzaklatta a vérszag! Érdekelne miért mártotta bele ebbe a szerencsétlenbe azt?! – bökök a férfi vértől feketéllő kezében tartott késre. Minek ütöm az orromat mások dolgába? Biztos a vodka miatt felejtettem el a vámpírfóbiámat. Nem mellesleg egy szál melltartóban ácsorgok a pasi előtt… na mindegy! Nem lehet átsiklani a tény felett, hogy a férfiból csak úgy sugárzik a fenyegetés, a veszély. Kihívó, túlságosan bátor tekintettel mérem végig tetőtől talpig. Ha nem lenne vérszívó határozottan jobb benyomást keltett volna bennem. Kár, hogy kriptaszökevény. Rora mellém ereszkedik és úgy helyezkedik ülve mellém, mintha a kripta egyik szobra szállt volna le hozzám.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Csüt. Május 17, 2018 3:36 pm

The Harpy & The Killer @

*Ahogy állánál fogva tartom a szajhát, hűvös vére folyik burjánzón. Ekkor, egy termetes árnyék suhan el felettünk. Felemelem a tekintetem: Egy madár. Hatalmas tollpihék hullnak alá, egyik a másik után, komótosan a kecsesen ívelt röppenés és landolás következtében. Az egyik pontosan a bal orcám mellett ereszkedik le, hogy aztán a vállamon verjen tanyát. Megcirógat, játszik az arcomra fröccsent-tapadt sötét vérrel zuhanása közben. És a lény a kripta tetejére helyezkedik. Ahogy ott ül, nem juthat más eszembe, mint az immáron közel másfél évszázada holt költő, a nagy E.A.Poe ikonikus versének pár sora. A Holló, morgom orrom alatt csendesen a madárnak a strófát*
- "Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.
Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva,
Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,
Rászállt, ráült nesztelen!"
*farkasszemet nézek az éji jövevénnyel. Ki ő s miért jött? Minket, vámpírokat kevés állat szeret,a tollasok közül talán csak a varjak. Tehát rosszat sejtet a drága jelenléte, ahogy Poe versében is. Hirtelen meghallom. Görcs-szerűen kapom a tekintetem a szag irányába, de főként a felgyorsuló szívverés az, mi vámpíri fülemet csalogatja. Szorításom gyengül és a vértől sikamlós kezemből kicsusszan a ringyó s én mit sem törődök ennek tényével. Lassan, kényelmesen fordulok immáron teljes testtel az érkező felé.Ciánkék szemeim, ahogy a fordulás következtében a vérhold fénye rá vetülnek, fluoreszkálnak. Mindez csak addig tart, míg arcomat megvilágítja fehéren. Női sziluett jelenik meg a romos sírok között, kecsesen, akár egy madár. Szokatlan vére és madárgyorsasággal verő szíve. És a féllény csak közeledik. Természetellenesen kék szemeim pislantás nélkül merednek az övéibe. És még is, a távolság egyre csak csökken. Érzem belőle az a vérében keringő adrenalin csípős illatát, a dacot, az ellenszenvet. Ő még is karnyújtásnyira merészkedik. Aztán, mintha mi sem történt volna, mintha ott sem lennék, a lábaim előtt heverő, aligha gyógyuló, megtépázott némbert veszi szemügyre. A vadászmadár vijjog, bántja a fülemet, ahogy peckesen leröppen a test mellé, mintha csak sajnálni kéne! Hideg gyűlölet fog el a tollas iránt. Olyan, amilyet a Holló elszenvedőjét vagy a Fekete macska főszereplőjét. Hát nem érzik, hogy vészesen közel merészkedtek? A szárnyas nő, kit naív halandók angyalnak néznének, leguggol áldozatomhoz. Mosolyog. Rá mosolyog. Viszont van valami ebben a mosolyban, ami nyugtalanító. Tollak. Körülöttem, rajtam. A kabátom hátán most siklik le egy. Bizarr, celesztiális élmény. Ahogy teljesen leguggol a kivéreztetett vérringyóhoz, jelentős méretű szárnyai eltakarják előlem. Lefelé nézek, méregkék szemeimmel reá meredve. Viselkedése rejtély számomra. Amit a nőcskének mond. Ahogy. És amiért ide jött. Ismét a madárra pillantok, valószinűleg miatta. De mit akar ez a tollas kis szörnyeteg tőlem?! Miért ártja bele magát a dolgomba?*
- A madár. Mit akar tőlem? Hosszú évszázadokra visszatekintő életem során még nem történt velem hasonló.
*árulom el egy röpke megjegyzéssel a koromat és a helyzet szokatlan mivoltát. Nincs miért titkolnom eme két tényt, a válasz viszont annál jobban érdekel. Gondolataimban az ismerős sorok folytatódtak:
"Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán"
A madár-lány pedig szemrebbenés nélkül lépi át a vérszopó libát, aki dühében és kétségbeesésében megragadja a bokáját. Egy vámpír ereje...szétroppanthatja a madárka csontját, ha nem vigyáz. Én csak egy pillanatra nézek oda, nem az én dolgom vigyázni az idegenre, rázza le ő magáról a kéjnő mocskos, de bivalyerős kezét. Vagy szétroppantja a bokáját, nekem édes mind egy. Persze az orvosi eskü szavai gonoszan szöknek gondolataimba, nem kéne hagyni. Mire felsiklanak bűnkék szemeim a bokáról, az ismeretlen nő méregetését veszem észre. Én is megnézem magamnak, de nem azért, mert alul öltözöttsége és csinos kis pofija szemet szúrna, inkább a belső szervei azok, melyeken elmélkedem ahogy végig szántom testét szemeimmel, akár a másik nőt a késemmel. Madár...vajon a csontjai olyan légiesek-üregesek, mint a közönséges madaraknak? Na és tüdejét hólyagok alkotják-könnyítik-e? Valahogy el kell bírnia a súlyát a szárnyaknak...masszív csontozattal, akár a legtöbb emlősé nem igen bírnák el így első elgondolásra. Nem méregetjük egymást sokáig, megszólal a mellettem aprónak tűnő kis barna*
- Így is nevezheti, ha akarja.
*jegyzem meg epésen a "randevú" kifejezésre, bár én határozottan azzal a céllal álltam szóba áldozatommal, hogy kibelezzem és nem azzal, hogy enyelegjek vele. Kérdése élességén azonban szűkítem szemeim*
- Túl szépen kezdte.
*jegyzem meg ezt is, de csak hamar kiugrott a szög a zsákból. A balomban lógó, igencsak hosszú, vékony pengéjű ezüstkésre pillantok, mi természetesen ázik a vérben. Felemelem a kezem és lazán végig nyalom a pengét egy ügyes mozdulattal, így az nem vágja el a nyelvemet. Ízlelgetem a döglődő ribanc vérét, nézegetem páromat, a bökőt. Válaszomnál viszont a kérdezőre emelem a tekintetem*
- Kicsit sem tűnik kihallgatásnak.
*Eszembe jut a nyomozó, Brenda McKenzie, újdonsült kollégám, aki nagy naívan elhitte, hogy én vagyok az új törvényszéki orvosszakértő és hogy az előző csak "nyugdíjba" ment*
- Ki kérdezi és miért érdekli magát az én dolgom?
*enyhén oldalra billentem a fejemet a hölgyikét méregetve*

Tárgy: Re: Gótikus Temető Pént. Okt. 12, 2018 10:09 am

To Jean (The Ripper) @

- Nem tudom, nem osztotta meg velem a szándékát. De gondolom az itt terjengő hullaszag érdekli… Még soha nem látott élőhalottat. Biztos azt akarja megfejteni vajon mi is maga és hogy a rosebbe létezhet. De ne aggódjon, nem dögevő.
Az utolsó mondatot már a férfinak mondom. A nő gurgulázfa felröhög újabb adag vért köhögve fel. Borzalmas! Mivel úgy tűnik használható segítséget már nem tudok nyújtani a nőnek. Vért pedig biztos nem adok neki úgy döntök nem pazarolok rá több időt. Felegyenesedek és átlépem. Pontosabban átlépném, mert mikor bal lábamat is átemelném felette hirtelen rothadó ujjait bokám köré fűzi. Halálos szorítása égető fájdalmat ébreszt lábamban. Te büdös dög, hát ez a hála, hogy egérutat adok?
- Te bolond! Ahelyett, hogy kihasználnád a lehetőséget még pattogsz itt! Eressz te nő vagy megbánod? – feldühít ez a hülye! Nem próbálom kirántani karmaiból fájó lábamat, mert ha szilánkosra töri cseszhetem. Rora szempillantás alatt hagy fel a parádézással, hogy segítségemre siessen? A nő megtépázott hasára száll és csőrével esik a nő romos arcának. Jajveszékelés, vijjogás, toll és vérzuhatag hurrikán kerekedik. Kavargó, tomboló szörnyként nyeli el madarat és halottat egyaránt. Szárnyaimra vöröslő vérpöttyök csapódnak. Egy szusszanásnyi időre a nő szorítása enyhül és egy erős szárnycsapással, elemelkedve a földtől ki tudom rántani bokámat a fogságból. Előrántom tokjából édes kis fegyveremet, hogy most én siethessek Testvérem segítségére, aki még mindig a nő haját tépi. Három ezüsttöltény csapódik a nő mellkasába. Keserű szájízzel fordulok el az elnémult vér és tollkupactól. Iszonyat drága egy -egy ezüst töltény és most egyenesen hármat pazaroltam el egy már féllábbal a sírban táncikáló borzalomra. De legalább egyenesen a szívébe kapta! Le ereszkedem. A vámpír jégpáncélkék szemeitől kiráz a hideg. Végig nézte a másodperc tört része alatt kirobbanó világháborút. Vérmaszatos tollam, sajgó bokám, és a tudat, hogy Rora sem festhet túl jól igen csak elvette a kedvemet, no meg az alkohol bódító hatását. A kés-lenyalós bemutató heveny hányigert okoz. Hát ez botrányos! Hogy ezek mennyire….visszataszító dolgokra képesek!
- Kérdezi egy nő, aki véletlen erre járt, és igencsak elrontották az estéjét… - monoton, kiüresedett szavaim kíséretében visszahúzom szárnyimat a test-rejtekbe. A mozdulat lassú, borzongató hangokat hordoz. Csont-ropogás, toll zizegés. Avatatlan fül számára igen csak riasztó, irritáló hang.

Tárgy: Re: Gótikus Temető Kedd Júl. 07, 2020 6:31 pm

Ifjabb Ulliel & Schwarze Sonne ✠

Nem is kérdés, nálam jobban talán senkit nem nyűgöz le ez a hely. Még így is, hogy a többiek talán akaratukon kívül, de idepofátlankodtak. Csak két percig meredtem gyilkos tekintettel a tükörképemre, mikor meghallottam, drága anyám máris akcióba lépett, és kinevezte magát vezetőnek az alakváltók között. A nap mi? Igen, akkor is felröhögtem utána, mert ő ugyan mihez tudna itt kezdeni? Mikor még nappal is sötét minden, és az itteniek egyáltalán nem vágyják a fényt? Óóó nem mami, ez itt az én terepem, és erre hamar rá fogsz jönni te magad is, addig pedig hagyom, játszd csak a védelmezősdit, mert mindketten tudjuk, mennyire jól megy az neked... pf.
- Ti Ulliel-ok, hogy csináljátok ezt? - töröm meg a csendet, amit talán az ifjú Oliver várt is már, hisz érezhette, nincs egyedül, még ha talán nem is láthatott elsőre. Egy sírkövön ülve, kortyolok bele az italomba - hisz számomra teljesen természetes, hogy kristálypohárral, meg egy üveg itallal megyek temetőt látogatni -, lassan... kiélvezve minden cseppjét, na meg a furcsa atmoszférát, ami az egész várost körülöleli. Valami készül. Valami történt.
- Annyira kibaszottul tökéletesek vagytok, még a született vérszívók között is ritkaság, és.... hmmmm - mosolyodok el, amint újra nagyot szippantok a levegőbe, kígyószerű fogaim is kivillannak, szemeim is világítani kezdenek.
- Victorius vére csörgedezik benned, biztos kedves lehetsz a szívének, ha adott belőle - hisz mióta ismerem, ezen alkalmak számát, egy kezemen meg tudom számolni. Sok is lenne hozzá az öt ujjam.
- Én csak ezzel tudok szolgálni - nyúlok a hátam mögé, hogy egy újabb kristálypoharat nyújtsak. Nem, nem árulom el, hogy kerül ide... jó bűvész sose fedi fel mutatványai titkát.
- Gyere, ünnepelj velem - búgom negédesen, megrebegtetve pilláim, még a fejem is oldalra döntve.

Beautiful new world

Music

Tárgy: Re: Gótikus Temető Kedd Nov. 10, 2020 8:19 pm

Hathor & Oliver✠

Hűvös őszi szellő mardossa a sírkertet. De nem a halhatatlanokat, akik eme estén itt gyűltek össze. A mély feketeség, mely mindent beburkol, akár tinta a papirost, kellemes ölelés egy vérszívónak, akár a bársony.
Az elmúlástól sárguló, egyre fakóbb falevelek immáron szőnyegként lepik be a kavicsos kis ösvényeket, melyek akár a vénák a testet, úgy hálózzák be az egész temetőt. Oliver Ulliel egy hollófekete öltönyt visel, olajfekete selyeminggel és cipőkkel. Szintén éjszínű nyakkendőjét fekete bársonykoponyák ékesítik. Kezében egy csokrot tart, mintha csak egy gótikus esküvő kelléke lenne - sötétlila papírba csomagolt, hatalmas fejű, fekete rózsák. Egy ideig ácsorog, majd leteszi a halál menyasszonyi csokrát a hideg márványra, melyet frissen futtattak be borostyánnal. Kiegyenesedik, kezeit összekulcsolva, de nem imára tartva. Egy méretes, gyönyörű síremlék előtt áll. Páratlan mestermunka, gyöngybetűk hirdetik, hogy itt nyugszik Ewolet Ulliel, a szerető nej s anya. Egy szépséges kőangyal hajol a sírra, hangtalanul, könnyek nélkül siratva az ifjan lett holtat. A megözvegyült férj nem szól semmit, csupán mered a kőre, mi most már örökre magába zárta hitvesét. A nőt, akivel azt hitte, évszázadokat él majd le. De nem így történt. Finom táncot jár a szél, falevelekkel játszva, a síri csendben. Oliver még is tudja, egy ideje nincs már egyedül. Nem fordul meg rögtön, mikor a búgó hang megszólítja. Arcára azonban sötét kis mosolyt csal a megjegyzés.
- Megválaszoltad a saját kérdésed. Tökéletesek vagyunk, ennyi a titok nyitja. Rendelkezünk a tökéletes génekkel, melyek páratlanul vonzóvá és intelligenssé tesznek minket, azaz...tökéletes ragadozóvá.
Feleli kószán, s megállapítja,a gyász beszédesebbé tette. Miután ezt konstatálta, megfordul, hogy megpillanthassa a titokzatos nőt, aki megszólította. Azon cseppet sem csodálkozik, hogy az ébenhajú ismeri, hiszen a családja ismert, nem csak ebben a városban. Ellenben, a folytatás már kevéssé van ínyére, de ennek cseppet sem adja jelét. Arca tökéletes pókerarc, teljes mértékig ura a testének, minden egyes rezdülésnek, hiszen így nevelték.
- Az egyenesági leszármazottja vagyok, a vére a családomban az egyik legerősebb.
Feleli, némiképp mellőzve a konkrétumokat, amit a hölgyemény kinyilatkoztat. Nem kell többet tudnia, mint amit eddig is tud.
- Mit ünneplünk? Te nem a vérünkből való vagy, még úgy hiszem, nem találkoztam hozzád hasonlóval.
Vallja be, hiszen ezen a ponton felesleges lenne macska-egér játékot játszani. Mindkettőjük szemfoga tűhegyes, íriszeik izzanak a sötétségben, még sem tartoznak ugyan ahhoz a nemzetséghez. De ha a nő nem vámpír, akkor micsoda? És miért érdeklik így a vérszopók? Némi hezitálás után megindul a különös jelenség felé, elfogadva a kristálypoharat kérdezés nélkül, egy ínyenc kíváncsiságával lesve, miféle nedű kerül poharába.

» Elátkozott Temető