Nem minden föld megszentelt. És nem minden holt nyugodhat örök nyugalomban. A kisváros Lost-ok uralta részlegén ugyanis van egy temető,ahová ritkán merészkedik élő-s holt-lélek. A temető ugyanis átkzott,éppen ezért tiltott helynek számít! Minden holttest,legyen az emberé vagy állaté,bármilyen fajé,ha ebben a földben hantolják el...visszatér. Mindig minden visszatér. Viszont ez a föld valóban átkozott,rossz föld. Ami kimászik itt a sírjából,az már nem az,amit eltemettek,hanem valami sokkal rosszabb. A föld ugyan új,nem evilági életre kelti a testet,de a lelket megmérgezi és gonosszá teszi. "Néha viszont...a jobb megoldás." "Amit felvállalsz, az a tiéd, és előbb-utóbb vissza is tér hozzád."
~Kiáltások visszhangzanak a távolból.. -Ott van, utána! Nem juthat messzire! Lohol, fut, menekül. -Lőj! Ott van az orrod előtt! Lődd már le! Kétségbeesett zihálás. Sebesen verő szív. Vérpatak a jégkék szemből. Fákat kerülve cikázik a vadonban. Üldözik. Üldöző pedig emberek, vadászok. Kutyafalka ugat a nyomában, de nem érik utol. Nem tudják utolérni, mert náluk jóval gyorsabb. Gyorsabb, mint azok, akik üldözik. Mert ő nem olyan halandó, mint azok, akik a halálát kívánják. Nem tudja mióta tarthat a hajsza. Napoknak, heteknek tűnik, soha véget nem érőnek. Megáll egy óriási tölgy tövében, hogy levegőhöz juthasson. Nem várhat sokáig, indulnia kell. Újra futni kezd, de megbotlik a fa gyökerében és a nyirkos, őszi levelek tengerébe zuhan. Mire megfordul, egy férfi alakja magasodik felé. Fegyvert fog rá, ujja a ravaszon, arca rezzenéstelen s szemei vadul csillognak. -Kérem... Ne... Suttogja az üldözött Vad, könyörgőn pillant a Vadászra. Ő azonban nem mozdul továbbra is a lányra szegezi gyilkos puskáját. Nem átlagos lőfegyver ez - vámpírölő eszköz. Hófehér kezét védelemképpen maga előtt tartja a leány, bár tudja, ez úgy sem védheti meg attól, ami következik. Fáradt és gyenge, egy rossz mozdulat és vége. Nem tudna elmenekülni előle. A férfi csak nézi, egyre nézi. Mintha alaposan megjegyezné magának azt a szép, halhatatlan arcot, még mielőtt golyót eresztene annak fejébe és karót döfne a szívébe. Ujja a ravaszon... Lassan meghúzza...~
Sinéad Darklore süvít át a fák között és áll meg egy ősi, kőből faragott kelta kereszt mellett. Hátrapillant, jeges íriszei kísértetszerűen villannak meg a sötét éjszakában. Csenddel s némasággal válaszol a rengeteg s a sírok, melyek körülveszik. Mind kopott. Mind régi. Alig lehet nevet vagy dátumot leolvasni róluk. érződik a gonosz mágia a levegőben, ahogy mélyet lélegez belőle. Átkozott egy hely ez. De itt legalább biztos, hogy senki sem fogja keresni. Szörnyű rémálmok gyötrik mostanában. Mindig ugyanaz történik bennük. Igazából nem is álmok ezek, hanem emlékképek. Szörnyű dolgok, amikre jobb lenne nem emlékezni. Szívéből azonban nem tudja kitépni ezeket az emlékeket. Örökre ott fognak élni benne s kísérteni fogják, míg el nem jön az ítélet napja. Lehet azért futott el a birtokról, mert azt hitte rémes álmait is hátrahagyhatja? Lehet ha ébren van, akkor nem kergetik az őrületbe? Ahol most van minden, csak nem biztonságos hely és ezzel maga is tisztában van. A Lost Negyed még vámpírok számára is veszélyes lehet, ha nem tudják merre s hogyan kell járni ezen a vidéken. Sinéad nem sűrűn volt erre, talán csak egyszer-kétszer - ezzel a temetővel azonban még sosem találkozott. Van egy olyan sejtése, hogy nem hiába: valóban lehet a feketemágia energiáit érezni e földön. Valami gonosz lappan itt. Valami nagyon sötét és rettenetes. Jobbjával támaszkodik a keresztnek és a ködöt fürkészi. Bár már beköszöntött a tavasz, itt még is örök szürkeség fogadja az idetévedő vándorokat. Ezért is félnek idejönni. Ezért is kerülik messzire el. Ezért sem fogja senki sem zaklatni itt, ha gondolataiba elmerülve próbálja emlékeit a feledésbe taszítani. Bár mintha lenne még itt valami... Vagy valaki... Figyelő szempár a messzeségből. Szemöldökét ráncolja, finom redőket festve homlokára s ellép a kereszt mellől. Lassan indul tovább, szoknyája szélét megemelve baljával. Jégkék szemek villannak a sötétben. Gyanakodva szemlélik a tájat. Mi lapulhat az avar alatt, az égen úszó fellegek mögött, a fák ágai között, amely megzavarja a holtak nyugalmát s vérivó hölgy sziluettjét figyelik szüntelen?
Sötét, nehéz léptek koppanása veri fel a csend puha szőnyegét, és kormos szénként trappol végig rajta, egy kettő, három és négy tappancs. Egy hatalmas fekete ló patái azok amik felverik a csend szöveveényét, hátán egy nem mindennapi alakkal, ki maga is az éjszaka szülötte, olyan koroké amiben még nem volt szokatlan látvány, és a sötétség teremtményei erősek voltak, kiválóak maguk közt, nem efféle földi korcsok, amik most és ennek ellenére vámpírnak csúfolják magukat. Lassan léptet a sötét bestia, pedig semmi pokoli nincs benne, csak egy ló, de mégis máshogyan hat a lovasa miatt. Magas szikár alak, fekete nadrágja szorosan feszül izmos combjain, és fekete szurokként tűnik el a kanacsok száránál, hogy helyet adjon a magas szárú elegáns bakancs-csizmának. Sötétvörös inget és fekete bársonykabátot választott kiegészítőként. Hollószín haja, ami a halál csókjánál is sötétebb, fekete fellegként suhan utána ahogy lépteti az állatot, és az erdőben kóborol ló és lovasa. Később azonban mégis térfelet váltanak, és a Grimm negyeden át a Lostok földjére lép, eme romlott földre, amiben életnek írmagja sincs, csak elemi foszlásnak és rothadásszagú nyomornak. Emlékeiben élénken él Aurora és annak romlott serege, amit egyszer látott csak, de érzi az ismerős, számára undorító érzést. A lopott életet, a lélek utáni keserű sóvárgást ami rozsdás tőrként szaggatja a lelked apró foszlányokra, míg az ki nem rojtosodik akárha a szőnyeg széle. Megérez valakit, egy ismerős női illatot sodor a szél felé, már messziről, és mivel jobb a szaglása az átlagnál arra felé lépteti a lovat mígnem veszedelmes területre ér, jól tudja miféle temető ez, és ismeri a hozzá tartozó igazságot, a rémes varázserejéről. Körülnéz paripája hátáról, és végül úgy dönt előléptet. Sinéadtól nem messze reccsen-sikít és nyög az avar a nehéz paták alatt ahogy kiléptet a homályból, a sötét lovag. - Messze vagy otthonodtól ifjú Sinéad. Mi hozott erre az átkozott, vértől és rohadástól mocskos földre, mondd? - kérdezi hangja, mint legmélyebb dallam csendül, fájó szomorún, a lélek harangait kongatva lágyan.
Lódobogás. Halk, alig rezzen meg az avar alatta, de egy vámpír füle számára tisztán kivehető. Mélyet sóhajt. Abban reménykedett, hogy senki sem fog éppen akkor ezen az elátkozott vidéken járni, amikor ő is. Sőt, mivel ez tiltott terület, nem is gondolta volna, hogy bárki is idemerészkedne. Ezért is jött ide, mert itt biztosan magányra talál... Illetve csak talált volna, ha nem lenne egy másik vérivó is a környéken. Határozottan érzi, hogy az ő fajtájából való. Viszont sokkal erősebb. Hatalmába is keríti az a furcsa, bizsergető érzés, amit az ereiben nyargaló, pezsgő vére okoz, amikor egy nála jóval idősebb halhatatlan van a jelenlétében. Ismerős számára az illata is... Mintha érezte volna már korábban. Sőt, biztos abban, hogy így van. Méghozzá a számára rendezett álarcosbálon... A félig kék, félig vörös szemű férfi, aki felkérte táncolni... Megpördül, ahogy megszólítja egy lágyan csengő, mély hang. Hollószín haja fátyolként lebben hófehér arca körül, vérvörös ajkai nem görbülnek mosolyra. Tekintete jégként hasít a másikéba, hosszas másodperceken keresztül meredve beléjük. Valóban ő az. Hogy is hívatta magát? Lucien? Igen, így... Véres bal szeme rendkívül hasonlít valakiéhez, kinek jelét az oldalán viseli. Ez már a bálon is feltűnt neki, de nem kérdezett rá. Miért is tette volna? Azzal csak érdeklődést mutatott volna, pedig semmi ilyesmiről nincs szó. Kerüli a férfiakat, ahol csak tudja. -Ezt én is kérdezhetném Öntől. Itt vagyok, mert itt vagyok. Nincs köze ahhoz, hogy miért. A maga hűvösségével válaszol és kecsesen elfordulva a lovastól tovább indul. Nem azért jött ide, hogy csevegjen, ráadásul mindketten jobban járnak, ha békében hagyják egymást... Furcsa zajok szűrődnek át a ködön. Távoli, fájdalmas halálhörgések. Lehet csak a szél játéka? Vagy a békétlen lelkek járják a kihalt temetőt? Sinéad nem törődik a kísérteties hangokkal, csak megy tovább, hogy minél távolabb kerülhessen Lucientől. Bár a lóval könnyen utolérheti, nem baj: ha kell, futásnak ered, hátrahagyva a lót és lovasát, a temetőt s talán a rossz emlékeket is, amik mostanában egyre többször gyötrik.
Ló és lovasa, két festői alak léptet be az elátkozott helyre, hogy a felemás jeges-tüzes pillantás felmérje, kicsoda és micsoda tartózkodik ezen a nyomor szagú helyen, de maga is meglepve látja a jelenlévő vérszívót, aki nem más mint a Darklore család leánya, a szép Sinéad, az egyetlen akire emlékszik a gyerekek közül a bálról. Az egész bálról két jelenség ragadt meg éles elméjében, Sinéad akivel táncolt is, és egy másik asszony, akit az apja vitt táncba, de nem ismerte fel őt. Bár érdekes jelenség hiszen a király mikor vonult bálba, háború helyett? Nem igen hallott még ilyesmit, szóval nem érti miért más ez, mint az összes többi buta zenés táncos összejövetel. Bár el kell ismernie, ha nem eszi oda az unalom, akkor soha nem találkozik az ifjú jégkirálynővel, akit magában ezzel a jelzővel illet többnyire, de sejti hogy a jég alatt más is van. Csak át kell törni azt. Közelebb léptet és a nem túl kedves szavakra, mégis felfelé kunkorodik a szája széle a válasz első felére, hiszen megtehetné, hogy gyönyörű ívű ajkai ugyanazt a kérdést formálják mint amit a felemás színű herceg tett fel, de ha nem él ezzel a lehetőséggel az hát nem az ő baja. Közelebb léptet, ahogy Sinéad elfordul, nem adja meg neki azt az örömöt hogy hagyja elmenni, és elállja az útját lovastól. Nem akar leszállni, de megteszi ha erre kényszerül. - És én el is árulnám kedves hölgyem, hogy nosztalgiázom errefelé. Kellemetlen emlékek, de mégis csak emlékek - válaszol hűvös-szelíd szavakkal, hiszen a Lostok valaha volt úrnője Aurora nevelte fel, azaz próbálkozott ezzel az őt meg nem illető, nemes feladattal. Sikertelenül. - Ha egy irányba tartunk elvihetem talán lóháton hacsak nem fél ezektől a nemes állatoktól - mosolyodik el, és lassan léptet Sin után, hangjában enyhe évődés hallatszik, és felkérés egy keringőre, hogy bebizonyítsa nem fél a lovaktól, vagy éppen tőle magától, és Lucien le sem tagadhatná hogy nem lenne ellenére a csinos női test maga előtt a nyeregben. Ha kell még vágtára is fogja a lovat, vagy leugorva róla maga vetődik a nő után hiszen esélye nem lenne a sok ezer évével szemben. A sok ezer évével szemben. Végigsimít lova puha szőrén, ahogy felemás tekintete szinte lyukad éget az ifjú vámpírhölgy hátába.
Kissé szúrósan mered a lovas felemás tekintetébe, sugallva felé azt, amit általában minden közeledő férfinak szokott: "Távozz vagy véged!" Nem mintha egy nála jóval idősebb vámpírral kikezdhetne, de ha ugyanazt a hűvös, elutasító személyiségét mutatja, akkor talán sikerül elkergetni. A bálon furcsa mód mindenkit távol tudott tartani magától - elég volt csak rájuk pillantania. Ez az úr azonban nem nagyon akarja feladni a dolgot. Sinéad pedig egyre frusztráltabban érzi magát. Valamit rosszul csinálna? Miért nem tudja elűzni őt is már az első mondattal? Úgy tűnik, hogy a Sors most nem az ő oldalán áll és egy olyas valakit küldött elé, aki keményebb dió, mint a többi volt, aki egyszer is kedvesen pillantott vérszívó hölgyünkre. Ő azonban nem adja fel: nem enged semmiféle csábításnak vagy szép szónak. Ugyanolyan jégkirálynő marad, mint amilyennek Lucien is gondolja ezekben a pillanatokban. Bácsikája szavai keringene a fejében. Próbálta anno, még a bál előtt biztatni őt, hogy ismerkedjen és ne taszítsa el magától azokat, akik talán örök boldogságot hozhatnának az életébe. Boldogság? Megvolt neki. Aztán elvették tőle. A kín, ami követte? Sose felejti el. A fájdalom még mindig ott lappang halotti szívében, nem tudott túllépni a dolgon. Kerüli az élet szépségeit, az örömöket... Nem kellenek neki. Nem akarja, hogy újra fájjon a szíve, ha valakit ismét elveszít. Így is merész döntés volt részéről visszatérni Darklore-ékhoz, nemhogy egy férfit közel engedni magához, akivel leélhetné az egész életét, mint ahogy azt William is mondogatta sokszor neki. Sokszor, nagyon sokszor emlegette... Még sem képes hinni neki. Nincs olyan férfi, akinek elég erős legyen a csákánya ahhoz, hogy leásson a jégpáncél borította, hűvös táj mélyére s meglelje azt a törékeny gyémántot, amit keres. Tovább is állna, de Lucien elébe toppan gyönyörű paripájával és nem engedi csak úgy megszökni. Összevonja íves szemöldökét, miközben baljával továbbra is szoknyája szélét fogja s emeli azt. -Miért nosztalgiázik róluk, ha olyan kellemetlenek? Jobb lenne őket elfelejteni... Egy pillanatra maga mellé pillant, majd vissza a felemás szempárba. Lényegében ő maga is ezért van itt: hogy elfelejtse rossz álmait s emlékeit. Fogalma sincs hogyan, de szeretné valahogy eltüntetni őket. Bárcsak képes lenne rá, elfojtani a szörnyűségeket. És itt most nem csak a szülei haláláról van szó. Lőfegyverek dörrenése, vérebek csaholása... Egy dühös szív, amely puskát fog rá... Ördögi kacaj... Valami véres gördül végig az úton... Lucien hangja rángatja vissza a valóságba. Pillog párat, még mielőtt megszólalna. Tekintete továbbra is hűvös. -Nem félek tőlük, magam is megtudom ülni őket... Viszont nincs az utamnak célja - csak bolyongok, mint a Bolygóhollandi. Megyek, amerre a lábam visz. Azzal kikerülve a lovast indul tovább, azonban mély sóhajjal veszi tudomásul, hogy követik. Szinte érzi a hátán a másik tekintetét. Szúró és lágyan simogató egyszerre. Próbál nem foglalkozni vele, inkább az egyre közeledő, furcsa zajokra figyel, amelyek valahonnan szemből jönnek. Most már egyre biztosabb abban, hogy ez nem csupán a szél játéka. Valami közeleg. Illetve valamik, mert hallhatóan többen vannak. Léptei lelassulnak és egyre csak előre koncentrál, fluoreszkáló szemeit a sötétségbe és a ködbe fúrva. Vészjóslóan közelednek. -Én azt hiszem másik útra lépek. Nem tetszik nekem ez a hang. Nem mintha félne, de jobb szeretne ma nem összetűzésbe keveredni a halottakkal. Biztos benne, hogy ők azok. Felkeltek sírjaikból, mihelyst megérezték a köztük járó betolakodókat. Sinéad ismét gyorsít, miközben jobbra kanyarodik. Reméli Lucien nem követi a példáját, bár ezt kétli valamiért. Túl közel vannak. Megérezték őket. Egyre hangosabbak. Egyre gyorsabbak. Egyre éhesebbek...
Lucien de Lioncurt
Faj :
Vámpír
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
36
Tárgy: Re: Elátkozott Temető Hétf. Ápr. 28, 2014 4:10 am
A felemás szempár meg sem rezzen a jeges tekintetre, ügyet sem vetve annak tartalmas, és egyértelmű mondanivalójára, miszerint őhozzá az égvilágon ne szóljon senki. Csak hogy a lovas nem olyan vámpír, aki könnyedén enged, ő régi darab már az éjben, nincs hozzászokva az elutasításhoz, és nem fogja engedni most sem, egyszerűen nem olyan, nem akarja. Kissé gyerekes talán, de megteheti, és természetőből adódóan nem adja fel szinte sosem. Bár mindezt a maga módján teszi, egy bizonyos fokig, hiszen minden farkas megsimogatható, de ölebként sem tartható. Egyszerűen vonzza magához Sinéad hiszen hódol a szépnek, és pont az kell neki benne, ami mindenkit taszít, ez a távolságtartás, rideg merevség miszerint senkit nem akar. Sötét lassú mosolyra húzódnak a vérrel telt ajkak, hiszen bőségesen vadászott már ma, és kivillannak az éles, gonosz fogacskái, hosszabbak mint bármelyik vámpír fogai, akarná sem tudná elrejteni, de nem akarja. Nem szégyelli hogy micsoda, és csak egyvalakinek hosszabb a vérszívó agyara, mint az övé. A királyé. Ez a félelmetes szempár nem ereszti az ifjú Darklore szépséget szem elől, és minden moccanását éberen figyeli, mint aki éppen a zsákmányt méregeti, mert igazából ezt csinálja. Már a bálon kinézte magának, az egyik legértelmesebb nőszemély volt, és még táncba is vitte William nagy meglepetésére, hiszen bár a bál a kisasszony tiszteletére volt, nem táncolt túl sokat, ezzel a magas, különös, felemás szemű idegennel azonban mégis. Mert Lucien nem hagyta magát és a továbbiakban sem tervezte, hiszen micsoda botrányos hír keveredne ebből, hogy micsoda udvarlója akad Sinnek. Nem más, mint maga a Herceg. Erre el kell mosolyodnia, és egyben válaszol is a hűvös szép szavakra. - Mert akármilyenek is, a múltam részei nem törölhetem ki őket nyomtalanul, és ezek formáltak engem olyanná amilyen most is vagyok. Kellemes és kellemetlen emlékek egyaránt. Nem akarok elfelejteni semmit - jelenti ki kellemes mély hangján, amitől sokaknak borsózik a háta, ha kihűl, akkor szinte megfagy a levegő és a hang, vág, éles késként hasítva a valóságot. Éles pillantását nem kerüli el hogy Sinéad megretten egy pillanatra, neki is bizonyára az emlékek és a hangja rántja vissza ide, és úgy válaszol. - Ebben nem kételkedek, csupán az első rideg válasza után mertem megkérdezni hogy a lóval vagy tán annak lovasával akad-e problémája. Az útnak mindig van célja, csak nem mindig tudjuk hogy merre visz. A Véletlenszerű tréfája néha az egész - oly ismerős kifejezés lehet ez Sin fülének hiszen ilyes szavakat csupán egyetlen ember használ, akivel már találkozott, még ennyi idő után is tisztán érzi a nőn apja jelenlétét, és nem tagadhatná hogy rajta van a jel is valahol. A mindent jelentő Szem, ami Luciennek valóban a szeme. A gonosz szeme. Követi vámpír hölgyet és nem kerüli el a figyelmét hogy miféle zajok, neszek közelednek. Lostok. Összeszűkül a szempár, és előrébb léptet a lóval, és a bohó félmosoly eltűnt az ajka szegletéből is. Nincs elég idő. Kezét nyújtja a nőnek. - Kérem, most az egyszer ne ellenkezzen és üljön fel elém, nem sokára le fogom tenni, de higgye el nem akar a kereszttűzben lenni - szólal meg mély komoly hangján, és felhúzza a lányt maga elé, átkarolja és a kezeibe fogja a lő gyeplőjét, megindítja, de félútig sem jutnak mikor félholtak, élőhalottak csoportja veszi őket körbe. Huszonöten is megvannak, aszottak, és fehérek, szemük sóvárog, éhesek. Lassúak. Halottak. A föld is kihányta őket magából, Lucien körbetáncoltatja a lovat, páran megriadva hátrálnak egy lépést, de nem tágítanak. A férfi széttárja a kezeit, mindkét tenyerében egy kisebb napot megszégyenítő tűzlabda kerekedik, és szabályos körben táncol, szinte örvénylik. Nem csak kicsapó, felcsapó lángok, amiket a mágusok hoznak létre, hanem örvénylő forróság, ami perzselni képes. Az örvénylő lángokkal egyetemben a szemei is fellángolnak, és morogva szólal meg szinte. - "Rémálmok hercege, ki napként tündökölsz, a lidércnyomás tengerében mélyen elmerülsz, add az erőd gyilkos lángod fekete, gyilkos sárkány, mélységi szörny lehelete..." - kántálja halkan, mire a lángörvények belseje koromfeketévé válik, a mindent elemésztő lángot hozva létre, ami még mágusok közt is évezredenként valakinek sikerül, vámpíroknak meg szinte kizárt. Előre nyújtja kezeit és megforgatja a gömböket mielőtt elhajítaná őket, hogy ketten, két oldalról, két félkörben taroljon le kapásból egy fél kompániát. A huszonöt fő drasztikus módon ötre csökken. - Menjetek vissza a földbe nyughatatlan lelkek, vagy örökre elégetlek benneteket is - morran fenyegetően, mint pokolbéli démon. Az élőholtak meg is futamodnak és nem sokáig hallik a csoszogásuk. - Bocsássa meg ha megrémítettem esetleg, mivel tehetném jóvá? - enyhül meg a hangja ahogy újra Sinhez szól, és lépésre fogja a lovát, haladnak a Grimm negyed felé lassan.
Vendég
Tárgy: Re: Elátkozott Temető Csüt. Aug. 28, 2014 7:23 pm
Nem akar elfelejteni semmit sem, mondja a felemás szemű férfi. Arra gondol, bárcsak elmondhatná ugyanezt ő is magáról. Abban biztos, hogy a múlt eseményei őt is sikeresen olyanná formálták, mint amilyen most is. Sinéad azonban nem akart ilyenné válni, nem akarta, hogy azok a dolgok megtörténjenek, még is megtörténtek. Keserűség járja át, ahogy visszagondol rájuk. Pedig volt időszak, amikor mindent másképp látott. Kislány korában papírvirágokat hajtogatva járta a mezőket, s meg sem közelítette akkor még a sötét erdőket. Különös vámpírlányka volt a többi vérszívó között. Elfeküdt a réten és a felhőket bámulta, némelyik olyan volt számára, mintha vattacukorból lenne. Az eget lilának látta, lágy altatót zengett a szél füleibe, az esőcseppek különös meséket regéltek. A felnőttek valóságát is ismerte, de mint minden gyermek, ő sem szerette igazán és inkább elmenekült a saját maga alkotta kis birodalomba. Órákig tudott ülni és a fejében mindenféle különös helyeket bejárni. A képzelete határtalan volt, ártatlan, és sokszor nem is egy vámpír gyermek világára emlékeztető. Nem tudni miért volt ilyen. Aztán, ahogy cseperedett, ez megváltozott, ahogy a neveltetése is. Bekövetkezett az apja halála, később édesanyjáé is, és egyéb szörnyűségek, amelyek élénk és színes fantáziáját vérbe és halálba süllyesztették. Rémálmok gyötrik azóta is, üldözik s meg akarják ölni benne... Vagy lehet, hogy ezek inkább emlékek, mint sem álmok? A csendes éjszakák elmúltak - mióta sóvárog már egy nyugodt álomért, egy álomért, amely a régi fantáziavilágának fényét tükrözi vissza. -Értem. Ennyivel végül reagál Lucien határozott kijelentésére, majd a lovat szemlélve sóhajt egyet. -Akkor most már tudja, hogy a lóval semmi problémám. Ami a lovast illeti... Hmmm... Úgy tesz, mintha elgondolkodna a válaszán, majd be sem fejezve a gondolatot kerüli ki a lovast és indul meg a maga útján. Az úton, amiről még fogalma sincs, hogy hova vezet. Lucien kettős hatású hangszíne pedig furcsa gondolatokat vált ki belőle. Nem is érti miért foglalkozik vele egyáltalán. Már rég el kellett volna küldeni egy jeges és ellenséges pillantással fűszerezve és elmenni jó messzire, minél távolabb tőle. Ezt a férfit azonban nem egyszerű lerázni. Lehet nem is fogja tudni, túlságosan is kitartó. Valami módszert akkor is fog rá találni, nem adja át magát olyan könnyen sem neki, sem az érzelmeknek. Nem bukhat el pont most. Nem szegheti meg a magának tett ígéretét. Viszont megüti a fülét a "Véletlenszerű" szó. Rendkívül ismerősen cseng a számára. Most már kezd egyre biztosabb lenni abban, hogy Luciennek valami közvetlen kapcsolata van a Királlyal. Hogy mennyire közvetlen, abba nem akar inkább belegondolni és rákérdezni sem akar. Minél kevesebbet tud erről a vámpírról, annál jobb. Viszont válaszolni nem válaszol, figyelme a közeledő holtakra összpontosul. -Öhm, rendben van, de miféle kereszttűzről beszél? A komoly hangvétel arra ösztökéli, hogy most tényleg ne ellenkezzen, főleg mert látja és érzi is, hogy a férfi valami olyasmire készül a holtak ellen, aminek lehet jobb nem az útjába állni. Lassan és óvatosan nyújtja a kezét a másik felé, de hamar nyeregben találja magát, s próbálja minél kisebbre összehúzni testét, hogy ne kelljen olyan sokat érintkeznie a lovassal. Túl gyorsan történik minden körülötte. Körbeveszik őket, majd lángtenger borít el mindent. Mélyről jövő kántálás közvetlen mellette. Nem tagadja, hogy kissé pánikérzete támad, pedig hölgyeményünk nem igazán az az ijedős fajta. Most viszont elfogja a rettegés egy röpke pillanatra. Belekapaszkodik Lucienbe, szemeit összeszorítja és addig nem is reagál semmire sem, amíg vége nem szakad az egész támadásnak. A tűz... Égő hús szaga... Rossz emlékek. Egyedül akkor eszmél fel, amikor ismét őhozzá szólnak. Egészen hozzábújt a vámpír férfihez, így hatalmasra kerekedett szemekkel húzódik el tőle és engedi el. A kérdés hallatán pedig finom ráncok jelennek meg a homlokán, ahogy összevonja szemöldökét. -Megrémített... MEGRÉMÍTETT?! Egyenesen a szívbajt hozta rám, Uram! Felháborodott nemesi kisasszonyként mordul a lovasra, karjait összefonja maga előtt. -Jóvá szeretné tenni? Nos... Nem is tudom mi lenne a legmegfelelőbb erre a célra. Fészkelődni kezd, kissé kényelmetlenül érzi magát ilyen közel egy férfihoz. A távolban varjúkárogás hallatszódik, szárnycsapkodások. Farkasüvöltés, csaholás a közelben. Sinéad ismét felfigyel. Nincs túl jó barátságban a kutyafélékkel. Újabb vonyítás, s egyre több a sötétségben. Figyelő szempárok mindenütt.
Kezdőlap
Tárgy: Elátkozott Temető 
