Mert kellenek sikátorok a központba is, mindennek van sötét oldala... Íme az éj utcája, rejtelmes boltokkal, gonosz lényekkel, sötét mellékutakkal, ahol eltévedhet ember, állat, lény, s soha vissza nem talál, vagy vérbe fagyva ássák elő. Gonosz csoportok élnek itt, mindenféle lényekből állók, akik a városban rémuralomra akarnak törni. Borzalmas, ijesztő hely.
Éjjel érkezem, mint egy szerelmes nótában, motorbiciklin, mint egy elcseszett tinikomédiában és azonnal rá kell gyújtanom, ahogy meglátom ezt az utcát. Hányok ennek a városnak a bűzétől. Még kérót is kell kerítenem, már abba belefáradok, ha végiggondolom mik a lehetőségeim. Nem számoltam a kilométereket, de már nagyon hosszú ideje utazom. Pihenésképpen lefékezem a motorral, jobb lábam átlendítem az ülésen, olyan pózba vágom magam, mintha az egész járgányt én és nem a fék tartanám, holott most cseszek az erőművészkedésre. Előrántom a kedvenc márkám, rágyújtok és csak akkor dőlök hátra, mikor a csikk vége égni kezd. Sóhajtva fújom ki az első füstkarikát. Mélyen letüdőzöm, hogy a nikotin mérge irtsa ki belőlem ennek a városnak a szagát. A hullákra és a vérfarkasokra különösen háklis vagyok. Öklömbe köhögök és elfojtok egy prüszkölést, aztán folytatom a mély letüdőzéseket. Fekete bőrkabát van rajtam, a hajam macsósan belőttem, hosszú, fekete répafarmert húztam a kényelmetlen bőrnadrág helyett. A kabátom alatt fehér trikó virít, bár őszre jár nem fázom, kis öniróniával jegyzetel az agyam: Na igen Chris te is vámpír vagy, legalább félig. Többet bírok ki, mint egy halandó, pont. A levegő éppen ideális, eljátszogatok még a füstkarikákkal, kissé hegyes fogaim közé fogom a felégett csikket, mivel kiszárad a szám közben, nyelvem végigjártatom ajkamon. Hamar végzek ezzel a szállal is. Egy pocsolyába lököm a csonkot, aztán még egyszer hangosan megbőgetem a motort. Nameless town, megérkeztem! Titkon azt remélem belémköt néhány huligán, megszomjaztam. Bűnös gondolatok... egy vadász nem szokott friss vérre, emberből szívott vérre gondolni, nem is tudnám kisajtolni belőlük, a fogaim csak enyhén éhesek. Megesik, hogy csak a brutalitásra szomjazom, egy kis akcióra, de az utca néma, pedig nincs a homlokomra vésve, hogy vadász vagyok.
Hogy mi lehet szarabb annál, ha kirúgnak a saját otthonodból? Sok minden, de jelenlegi helyzetemből kiindulva semmi más! Csak talán az, hogy rettenetesen szomjas vagyok, mint mindig, a nap kibaszott 24 órájában. Az imént szívtam szárazra három faszit és még mindig nem elég! Esküszöm, a következő csövesnek, aki az utamba akad, még a húsát is kitépem és felzabálom, mint egy állat, csak múljon már el ez a kaparó érzés a torkomban! A számat is szétvágták már a fogaim! Arrrrhhhggg.... De térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz (mintha az annyira elterelné a figyelmemet): eddigi "életem" során mindig hol ide rugdostak, hol oda; házról házra jártam és már rohadtul unom ezt az egészet! Betuszkolnak egy elcseszett árvaházba, csak mert az őseim elmurdeltak, aztán meg kivágnak, mint macskát szarni az egyik utcasarokra, mert a kölykök fele föld alá került - történetesen miattam, ugye. Csak elmagyarázná végre valaki, hogy mi a f*sznak kell emberek közé hajítaniuk, ha tudják, hogy vámpír vagyok! Elég lenne rám nézniük: világító kékeszöld szem, vörös haj -itt-ott fehér csíkokkal-, sápadt bőr, hullajó szag, fekete cucc, stb. Arról nem beszélve, hogy egy bazinagy hollókoponya lóg a nyakamban. Halihó, ti idióta marhák! Ez nem elég bizarr nektek?? Akkor csesszétek meg a fene nagy bátorságotokkal együtt! És sikerült valahára egy olcsó bérlakást találnom magamnak, de onnan is kivágtak egy hét után, kb úgy két órával ezelőtt. Eeehhh... Legalább bevacsoráztam velük, de sajna még mindig tudnék inni. És fogok is... Na jó... Le kell higgadnom. Ha tovább mérgelem magam, akkor a fél város bűzleni fog a rothadó tetemektől... Jól van, Ginger, nyugi... Inkább menj vissza a kecódba, ha már kinyírtad a tulajait. Vagy csodált meg azt az édes kis pofidat annak a butiknak az ablakában. Fekete farmer fekete sportcipővel, sötétkék felső -aminek az ujja a könyökömig ér-, rajta egy kapucnis, meglepő módon szintén fekete pulcsi, a fent említett nyaklánc, laza séró és kész. Most, hogy szépen végigelemeztem a ruházatom, ideje tovább mennem, mert a szőke szajhák odabent nagyon lesnek. Még a végén rám hívják a zsarukat; jobban járok, ha a fejemre húzom a csuklyám. Fura, nem trappolok, még is olyan visszhangot ver vissza a fal, mintha dübörögnék. Várjunk csak... Ez nem az én léptem... Egy motor. Behúzom a kézi féket és mereven bámulok a tőlem kissé messzebb álló ürgére, miközben próbálom a szaga alapján belőni, hogy melyik kasztba tartozik, de a bagó miatt elég nehéz a dolgom. Hmmm... Vámpír, de valahogy még sem. Lehet félvér? Höh, akkor nincs túl sok esélye ellenem. Lehet átváltoztatott vagyok, de jól bánok az erőmmel. Az ösztöneimmel vannak bajok néha, rosszkor kapcsolnak olykor és emiatt elég sok a temetés a rákövetkező heteken. Hupsz, bocsesz öreg, ezt megszívtad... A kardigánom zsebeibe mélyesztem a kezeim és teszek pár lépést az éppen indulni készülő alak felé, de nem szólítom meg, csak nézegetem. Jó kis pasi, meg kell hagyni, de csak vigyázz, Ginger, mert a végén te kerülsz sittre... Hmm... Lehet van valami jó kis bunkere a közelben. Vajon egy szobatársat bevállalna? Mindjárt meglátjuk. -Öcsi, én a helyedben máshol tettetném a vagány kölyköt a mocimmal. Még a végén felébreszted az összes hullát. Elcseszett egy környék ez, sok a veszélyes alak itt. Húzz inkább haza... Ja, és vigyél magaddal engem is! És ki tudja, lehet ő a kerekes paripán száguldó Szellemlovas és most fog elzavarni a pokol legmélyebb bugyrába, hehehe. ... Kész csoda, hogy hozzá szóltam és nem téptem le a fejét rögtön. Szülinapja van vagy mi a szent szar? Mindegy, lehet megússza halálbüntetés nélkül a mai éjszakát, de az is lehet, hogy rácseszik és felfalom helyben. Az majd attól függ. Na lássuk mit tudsz, Casanova! Elviszel vagy sem?
Amíg még nem sejtem mit fúj elém a szél békésen fújom a füstkarikákat és zúgatom a motort, hátha kihívhatom Drakulát egy meccsre. De a dögje halott és élvezi, mint ahogy én az tüdőm az utolsó nikotintöltetet. Hála istennek, hogy félvér vagyok, semmit sem tudnék úgy élvezni, mint ezek a buzernyák vámpírok. Se a cigit, se a piát, se a szexet. Hogy bírnak ezek egyáltalán létezni? Sokat agyaltam már ezen feleslegesen és hiába, menthetetlenek, kész. Eldobom a csikket, kiugrasztanám a sikátorban leselkedő szépfiúkat, ha lennének, de mindenki otthon csicsikál a koporsójában valószínűleg. Mindenki, kivéve egy vámpírcsajt. Hát nem szarom magam össze tőle. Nem mintha akkora tapasztalt vadász lennék mint egy 50 éves veterán, de küldtem már pár dögöt örökre a koporsója mélyére. Nem számoltam pontosan, lehet kéne. Amúgysem vagyok ijedős fajta, úgyhogy csak várom, hogy beérjen a Végzet. Megfigyelem a csajt, eldöntöm annak ellenére, hogy vérszopó lefektetném-e, háltam már vámpírokkal, igaz egyik sem élte túl. Adok neki esélyt, majd meglátjuk alapon. Érdekes a csaj, van a nyakában valami varjú csőr, gondolom azt hiszi marha ijesztő tőle, úgyhogy vetek rá egy biztató, rosszfiús nagymosolyt. Kicsit kilátszanak a mérsékelten hegyes fogaim, én nem tudok velük mit csinálni, nekem nem olyanok, mint nekik, hogy ki, be tologatom őket, mint a pengét. Hegyesek egy kicsit és kész. A füst még körbeleng, kellemes cigiszagot árasztok, de ez hamar elpárolog a hideg levegőben. Próbálkozik a kislány, látom érdemes vele leállni pár szóra, nem is indulok. - Öcsi? Vigyorgom, jó vicc, azért kicsit többnek nézek ki tizenhétnél amennyi kb ő lehet. - Az nagyon rossz lenne, félek a halottaktól Horkanok fel kicsit ironikusabban, nem akartam rögtön ennyire szellemes lenni, de a halottak meg a félelem megihletett. Szóval ezen is felkuncogok kicsit. Tetszik a csaj, megnevettet, jó a humora. - Akkor tényleg jobb lesz ha vigyázok, nemhogy megesznek... Suttogom oda neki a megesznek szócskát vadítónak titulált félmosolyommal, kísértetiesen és gúnyosan suttogva. - Remélem te ember vagy. Á, persze nem messze van a villám, elviszlek. Nyújtom felé a kezem, még házam sincs egyébként, remélem elfogadja és akkor mint egy rendes földi halandó felsegítem magam mögé. Éreztem, hogy ma még elkapok valamit! Még csak ma érkeztem! Hihetetlen fogás lesz! Collins jön, lát, tarol. - Nik Carternak hívnak, téged? Nem fogom megmondani az igazi nevem, hátha híres vagyok, az új félvér halálosztó, vámpírok barátja, lehet kinyírtam a nénikéjét, vagy valami. Milyen kellemetlen lenne ha most és nem az ágyban kéne ezt lerendezni. Még eljátszadoznék a kislánnyal.
Magányosan csörtetek a dögszagtól bűzlő utcákon -hivatalosan is otthontalanul, hogy b*szná meg a hullájukat két talicska kan majom, még akkor is, ha simán visszamehetnék!!!-, de ez az állapotom nem tart sokáig. Meg is közelítem a kiszemelt áldozatom, de csak szépen lassan, nehogy elijesszem, hehehe. Mert én olyan ijesztő vagyok, bazdmeg, hogy még az a kétméteres, suttyó gorilla is összecsinálja magát, aki annak a BMW-s buzinak a seggét tologatja testőrségi műszakja alatt. Minden bizonyára ez a srác is reszket félelmében, azért vigyorog rám ilyen biztatóan. Fasza, bejövök neki. Akkor talán rá tudom venni, hogy had csövezzek nála, amíg nem találok magamnak egy viskót. Gondolom némi ellenszolgáltatásért cserébe be is fogadna, de arról szó sem lehet. Meg a lópikula a picsukájába; engem nem lehet holmi kurvákkal összekeverni! Majd kiegyezek vele valami másban, ehh... -Ja, az. Most miért? Inkább húgi? Bocs, csajszi, nem tudtam... Hatalmas vigyort villantok felé, még a szemeim is felcsillannak a kapucnim alól. Nehezen bírom ki, hogy ne röhögjem el magam a saját poénomon, de hát na, én vagyok Humor Herold, wazze! -Akkor rácsesztél, öcsipók, mert lakik itt pár hullajó arc, akik szeretnek csontot rágni. Igazi csemege lennél a számukra. Persze érzékelem az iróniát a hangjában, ezért eképpen válaszolok is neki. Bátor kölyök vagy, mi? Most még kuncogsz, de később lehet nem fogsz. Majd meglátjuk. -Ó, vigyázz is, mert vannak, akik szívesen megkóstolnának. Látványosan kacsintok egyet felé -csakhogy visszavágjak-, a mosolyát pedig próbálom nem figyelembe venni (igen, csak próbálom - úgy tűnik a Jedi edzések nem sokat értek... "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!" by Yoda mester). Szívdöglesztő, az hótziher, de engem nem lehet ilyen könnyen behálózni. A sarki kocsmában a szőke pultos csajnak talán orgazmust okoz vele, de nekem nem. -Nézz rám, szépfiú: úgy nézek ki, mint egy élőhalott? Pillogok rá "tündérien" -blöe, elhányom magam, olyan cuki vagyok-, majd hatalmas vigyor ül ki az arcomra. -Nem szívatsz? Elviszel? Fuck yeah, baby! Megmarkolom a kezét és felpattanok a háta mögé. Lehet most követem el életem egyik legnagyobb hibáját, de hát na, kell egy kis izgalom az "életembe". -Amúgy arra a panel házra gondolsz ott szemben, aminek mállik a fala, ugye? Fűzöm még hozzá viccelődve, majd megnézem magamnak a járgányt és a pasit is, ha már ilyen közel kerültem hozzá. Nem tudnám kinézni belőle, hogy egy villában tanyázik. Lehet átvágja a burámat, elvisz egy putriba és halálra fog erőszakolni. Milyen szép jövőkép! Fasza... -Nik Carter? Melyik Marveles képregényből loptad a neved, menőmanó? Amúgy Ginger vagyok. Várom, hogy elinduljunk, közben mélyen magamba szívom az új "pasim" illatát. Még mindig szagos egy kicsit a bagótól, de már tisztábban lehet érezni a vére alapján, hogy féllény. Érdekes jelenség, felcsigázza a fantáziámat, az fix.
Ez a csaj szórakozik velem. Merész... Mondták már, hogy lányos pofim van, de magasról le*sztam, ha bejött a csajoknak és én sem hánytam tükörképen magam. - Téves. Arra gondoltam idősebb vagyok nálad, szóval uram, ha valami. Vagy Sir, Lord. Sorolom, amik közül válogathat, ravasz félmosolyom mögül. Szerencséje van, hogy elszívtam egy szál cigit előtte, idegpróbáló a nőstény. A csaj be is veszi, hogy halálra vagyok rémülve, nevetgél magán, elvan. Én annyira nem tartom viccesnek, nehéz meghatni. De hagy örüljön, nem szólom le a poénjait. Halottak, hahaha, nahát de megszívtam, jujj, most tele lett a rózsaszín bugyingóm. - Azt elhiszem. Mindig buktak rám a halottak. Szólom el magam kissé, mármint, hogy látott az ártatlan lelkem már olyat. Bezony, négy, öt évesen még ártatlan volt. De ennyiből valószínűleg még nem következteti le mennyire nem félek a haláltól, annyira, hogy a már holtakat is én küldöm a túlvilágra, még egyszer. - Akarom mondani: jujj Ezt a jujt egész érzékien mondom, csücsörítve, lassan. Aztán meg bevallja, hogy tulajdonképpen megenne. A vámpíroknak is mindig bejöttem, nem állnak olyan messze a hulláktól. Mekkora rasszista köcsög vagyok! - Akkor éppen jó helyre jöttem! Mindig vonzottak a helyek, ahol meg akartak ölni. Otthon, édes otthon Pillantok az égre tetetett szentimentalizmussal, még színpadias szippanást is hallatok, aztán a sűrű pislogások sem maradhatnak el. - Inkább úgy nézel ki, mint egy vámpír. Azt mondják azok csinosabbak az átlagembereknél. Játszom a szerepem, be is csalogatom a prédát a hálózsákomba. Felül a csajszi mögém és még örül is neki. A málló házzal azért megnevettet. - Vonzanak a lepukkant helyek? Én olyat keresek, ahol tisztább a levegő. Jön elő belőlem Hitler megint. De ekkor már száguldunk a motoron. A város vezetősége elvileg tud rólam, igaz nem állíthatok be a polgármesterhez egy ilyennel a nyakamban. Ginger sem ismeri a backstreet boyst. Nagyon helyes. - Szólíts csak Niknek, Ginger. Szóval aszondod a máló házfal nem illik hozzám? Hát te merre laksz? Tippem: sehol. Ezért keresünk neki koporsót.
- Nem fog fájni.... ígérem- groteszk vigyorra húzódik az ajkam, ahogy elnézem, a vacsorám, patkány módjára bújik a sarokba. Megtehetném, hogy minden erőfeszítés nélkül feltépem a torkát, de hol marad az élvezet? Nem, már rég nem csak azért ölök, mert muszáj.... azon túl vagyok mióta Inessa ezt tette velem. Haragudnom kéne rá, átkozni, elküldeni a legkülönfélébb helyekre, én mégis hálás vagyok neki ezért. - K-k-kérem... ne- a hangja annyira elhal, hogy ha nem lenne kiváló a hallásom, csak azt konstatálnám, tátog, mint az ebihalak. - Tessék? Hogy mondod?- kérdem, mintha tényleg egy szavát se érteném, majd ahogy egy lépést közelebb megyek hozzá, felsikít. Roppant férfias, mondhatom, még a szemem is megforgatom. Pedig semmi ijesztő nincs rajtam, láttam én már itt veszedelmesebb alakokat is, tényleg a külsőm, akár egy angyalé, ezt sokszor megkaptam már, és máig jót derülök rajta. Lépteket hallok, így elhúzom a szám. Nem szeretem, ha rám törnek, mikor épp játszadozós kedvemben vagyok. - Bocsánat kedvesem, nem így terveztem....- már előtte is termek, majd minden előjel nélkül harapok a nyakába, hogy elvegyem azt, amiért egész idáig hajlandó voltam elviselni. A vére, ez az, ami kell nekem, ami őt is életben tartja, és engem is. Persze az ő túlélési esélyi jóval kevesebbek, mint az enyémek, de ez az élet rendje, nem? Még egy korty, és még egy, majd az ernyedt testet magam mögött hagyva, talán kicsit paprikás hangulatban keresem meg azt, aki megzavart. Ha még egy életet el kell vennem, hát... üsse kavics, engem már rég nem rendít meg. Még letörlöm a szám, és előbújva az árnyékból, alaposan szemügyre veszem a vámpír férfit. Nem, nem úgy, ahogy a mai tinik bámulnak meg egy jóképű pasit - kár is lenne tagadni, minden vámpír szép, benne van a munkaköri leírásunkban, ahogy az éjszakázás is-, sokkal inkább azt saccolom, mekkora veszélyt jelent rám, aztán angyali mosolyt varázsolok az ajkamra. - Szép estét- a hangom már akkor se tudna ennél csilingelőbb lenni, ha akarnám. Nem nagy erőfeszítés ez, a megtévesztés évek óta a védjegyem. - Csak nem vacsorázni indultál?- döntöm kissé oldalra a fejem, ha megfordul, a szemeit fürkészve. Szokásom tartani a szemkontaktust, még a vámpírok se tudják folyton uralni az érzelmeik, és azok köztudottan ott látszanak meg először. Mellesleg, rám sincs rám írva, hogy szívem szerint most tépném szét a másikat, amiért így véget vetett a szórakozásomnak.
Nem szokott a vámpírnegyedben túl sokat időzni, viszont a városközpontban annál inkább. A vámpírnegyed túl komor neki, Leo a nyüzsgést szereti, a legtöbb vámpírral ellentétben. Éjszaka van, a vámpírok és vérfarkasok kedvükre portyázhatnak és azért Leo sem szeret éhezni, mi tagadás. Szóval előbújt a fészkéből, ami cseppet sem olyan vámpíri, mint gondolnánk és betermelt egy kis embervért. Csak lazán, egy fekete pólót visel, szereti a Hindert és ez az album-"All American Nightmare"-olyan találó. Zsebre vágott kézzel halad valami sikátor-szerűségen át, itt minden túl csendes és unalmas, ezért megindul, hogy valami szórakoztatóbb és világibb helyre tévedjen...mikor véletlenül elmegy egy éppen embert csócsáló fajtársa mellett. A kis fúria rögtön kiszúrja, ó, az a hárpia tekintet, ilyenre csak a nők képesek, ölnek a szemükkel. Nem is torpanna meg, ha a hölgyike nem szólítaná le. Meglepi, hogy így történik. A vámpírok nem szeretik, ha kaja közben zavarják őket, ő maga is allergiás rá. Akkor hát mi ez a fene nagy társaloghatnák? Meglátjuk. Meg is áll, bunkóság volna tovább menni. A vámpírlány viszont túl kedves az előző, lopva vett pillantshoz képest.
- Viszont. Már ettem, kösz. Tele a poci. Amint látom te sem apróztad el.
Fejével a kinyúló ember felé biccent. Majd ismét a nőre néz. Vajon mit akarhat?Leo most csak úgy civilben van, ilyenkor olyan mintha kikapcsolná az agyturkász énjét. Mint Dr.Jekyll és Mr.Hyde. Jó kis hasonlat. Mondjuk azért túlzás lenne, hogy az ő doki fele külön életet éljen, de azért furcsa a helyzet, az már biztos. Szóval nem kezdi el fejben boncolgatni a másik vámpír agyát. Legalább is egyelőre.
Ki is az, aki szereti, ha megzavarják vacsi közben? Még maguk az emberek se, így tőlem se várja el senki, hogy kitörő lelkesedéssel fogadjam azt a valakit, aki csak úgy elszlalomozott mellettünk. Ráadásul, mivel én szeretem kiélvezni a pillanatokat, és erre nem volt időm jelenleg, még bosszúsabb vagyok, figyelmeztetnem is kell magam, hogy ne menjek utána rögtön, és tépjem le a fejét, hisz itt nem ismernek.... még. A hangsúly ezen a három a betűn van, ugyanis eszem ágában sincs hagyni ezt az állapotot, néha szinte szomjazom a figyelemre, a mustráló tekintetekre, nem tehetek róla, ez is a lényemhez tartozik. Nem mondom, nem könnyű tartani a látszatot, mikor a vámpír lánya majd szétrobban, de igyekszem. Tele a poci... az enyém nincs, miattad.... Fuss, menekülj Szinte ordítanám a szavakat, de nem, csak mosolygok, mert tudom, hogy el fog jönni az idő, mikor ezt akarja majd. Addig is, hová a sietség? Főleg így, hogy akadt új játszótársam, még ha ő maga nem is akar ebben részt venni. - Ugyan... csupán előétel volt, nem volt elég szívós...- na, de te. Még ha jól nem is lakok ma, annyi bajom legyen. Azért egy pillanatra felötlik bennem a gondolat, hogy nem kéne az első lénynek, akivel találkozom, letépni a fejét, de aztán el is suhan a gondolat, úgy ahogy jött, inkább felhasználom a megszerzett információkat, hátha sikerül egy kevésbé forgalmas helyre csalnom. - Esetleg, te tudnál segíteni nekem? A közeli Assylumot keresem, vagyis annak az igazgatóját, ugyanis feltett szándékom ott dolgozni, de mivel nemrég jöttem, így nem tudom, merre van. Viszont, ha megmutatnád...- könyörgőn meredek rá, nehéz megállapítani, hogy ez egy pillanat leforgása alatt jutott csak eszembe.
Leo Dunkelfreud
Faj :
Vámpír
Kor :
797
Családi állapot :
Jegyben
Születési idő :
1226. May. 23.
Hozzászólások száma :
147
Tartózkodási hely :
Asylum
Tárgy: Re: Az éj utcája Szomb. Ápr. 20, 2013 12:20 am
Megáll a zabáló pipi mellett, csak mert az megszólítja furcsa mód. Egyensen a vámpírlányra néz, vörösesbarna tekintete töretlen, arca nem mond túl sokat. Mit is mondhatna egy ilyen kínos szituációban mint egy vámpíri vacsora elköltése? Nem érzi, hogy felelős lenne a táplálkozás megzavarásáért, inkább a szituáció furcsasága az, ami feltűnik neki. Ez a gyilkos pillantású nő itt. Szétcsattan az agressziótól, még is leáll vele társalogni. Csak nem egy pszichiátriai csemegébe botlott? Ó, ha az Asylum küszöbén átplép a halandó vagy halhatatlan...emlékezetes élményben lehet része. De egyelőre nincs ilyesmiről szó, csak egy vérsziboly lányka aki leszólítja.
- Jó az étvágyad.
Magyarán mohó, de ennyire nem akar udvariatlanul fogalmazni. Azért elnézi a csajt meg az áldozatot, kissé talán flegmán. Tudja jól, hogy sok fajtársa vérengzés-mániás és folyton gyilkolásznak meg tömik a fejüket. Komolyan, mint az állatok.
- Egy diliházban akarsz dolgozni? Menne a halál. Tudnám mi a fene veszi rá az embert, hogy oda kívánkozzon...
Felszalad a szemöldöke, mert tökre meglepi amit a csinibaba beköp. Asylum, persze. Normális? Ugyan, akit egy olyan helyre húz a szíve, kizárt. A csaj nagyon próbál csillogós szemekkel nézni, de Leo továbbra is a meglepett fejnél tart és ácsorogva várja, hogy az imént feltett fogós kérdésére válasz érkezzen.
- El sem hiszed, mennyire- egy röpke pillanatig hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam. A szemeim a fogammal együtt villannak, tipikus olyan hatást keltve, hogy a másik kétszer is meggondolja, akarja-e továbbfitogtatni a témát. Amit én mellesleg nem ajánlok, de lehet, a férfi már túl sokat élt. Kérdőn meredek a flegma tekintet láttán, aztán cseppet gúnyosan elröhögöm magam. - Azt ne mondd, hogy te amolyan csillámlós vega vagy- mert biza én már találkoztam olyan vámpírral, aki Meyer írása szerint, életmódot váltott, hát bízom benne, már csak egy elhunyt ismerősről van szó. Hogy miért próbálok én vele csevegni, miközben különböző módokon belezem ki gondolatban? Egyszerű, már túlléptem azon, hogy fejvesztve, mindenféle logika nélkül öljek, még nem tudok róla eleget, sőt, szinte semmit, de hát, időm, mint a tenger, és ha egy ilyen játékról van szó, türelmem is végtelen, mert én VÁMPÍR vagyok, nem bújok romantikus regényeket, nem zúgok bele emberekbe, és igen, mások élete nekem csak játék, mily' fájdalom, hogy a magamfajtából egyre kevesebb van. - Egy, nem vagyok ember, kettő, mert elég egészségesnek tűnő aggyal találkoztam, érdekel, milyen, mikor selejtes, három, mert ideszáműztek, és nem óhajtok csak teng lengeni, és négy cseszett hosszú időm van még, és nem akarom szétunni az agyam- remélem elég kielégítő választ adtam neki. És még őszinte is voltam, most lehet gratulálni. - Na, segítesz megtalálni, vagy feleslegesen pocsékoljuk egymás idejét?- röpke pillanat alatt termek előtte, és búgva teszem fel a kérdést, miközben végigsimítok az arcán.
Halvány és hirtelen jött kis mosoly rohan végig az arcán. Átlagosan tipikus mintapéldánya ez a nő a fajuknak,de legalább nem csillog. Inkább legyen vérszomjas mint egy vadállat, mintsem sírjon a sarokban mint egy emós kisfiú.
- Még csak az kéne. Ezt miből szűrted le? Csak nem abból, hogy nem zabálok mint az állat úgy,hogy véres legyek tetőtől-talpig,hogy az áldozat feje pottyanjon,mert szétrágnám a nyakát.
Úgy darálja le ezt a monológot, hogy talán némi sértettség lehet mögötte vagy csak flegma felvilágosítás? Vajon hány éves lehet ez a csaj, kétszznál nem igen tippelné többnek, túlságosan puccoskodó és nárcisztikus ahhoz, hogy vénebb legyen. Nem mintha szeretné magát vénnek nevezni, hiszen a mottója szerint mindneki annyi éves,amennyinek érzi magát. Azaz Leo 25-nek kb. De azért a kiscsajok néha kiakasztják ezzel a "ki vagyok én" hozzáállással. De mint dilidoki csak fejben legyint rájuk, a nagy egóért nem lehet ténylegesen hibáztatni senkit. Na meg ha kajálás közben zavarnak egy vámpírt,az agresszív kismalaccá változhat, még vele is megesik. Egy kurva vérét szívta éppen és egy önjelölt megmentő mágustanonc megzavarta és nagyon meg akarta menteni a csajt, kénytelen volt a nyakacskáját törni. Mindkettőnek.
- Aham, hát persze.
Valamiért ez a csaj felébreszti az olykor szunnyadó szadista énjét. Nem gondolkozik rajta miért, civilben ritkán filozofál ilyen pszichós dolgokon. Naszóval, sok ép elmét látott. Vagy csak hitte, hogy azok az elmék épek. Nem szereti az önjelölteket, legyenek önjelölt pszichiáterek, egyéb orvosok, patikusok vagy bármi más. Miért hiszik, hogy jobban értenek egy témához, mint a szakember? Bizonyára bőséges szakirodalom van rajta.
- Száműztek, akkor biztosan nem vagy egy angyal. A diliseknek gondolod pont rád lenne szükségük vagy csak megszadiznád őket mint az ötödrangú horrorfilmekben?
Tény és való, hogy sok sikoly hagyta már el a kórtermeket ahová betette a lábát, de azért valahol-talán beteges módon és egyfajta paradoxonként-felébred a hivatástudat: a beteg nem játékszer. Viszont új agy boncolására kifejezetten kedvet kapott. Mondjuk az is lehet, hogy a bige besértődik, hogy ilyen hangnemet üt meg, de nem titkolja a fenntartásait a személyével szemben. Egyáltalán miért szólította le? Ja,a diliház, hát persze.
- Felőlem. A fene jószívűségem, megszánlak.
Ilyen olcsón adná magát, micsoda önképe van egy ilyen nőnek? Mint ma a legtöbbnek, hát igen, patikányi gyógyszerrel szoktak távozni a rendelőjéből miután sikerült levakarnia őket magáról, mert valahogy a problémáik elől mindig alsónadrágokban keresik a vigaszt. Vagypedig manipulálni próbál. Egy vámpír egy vámpírt? Na ez aztán a skizulás. De érdekes észjárás. Vajon mit mutatna egy ilyen agy boncolás után? A nő kezére csak egy röpke pillantást vet, de valahogy szexuális vágy helyett a gyilkos ösztönök törnek inkább fel.
- Merre is kéne keresnünk? Van tipped? Na és csak úgy beállítasz, hogy ott akarsz dolgozni, vagy van valami nagy terv?
Félmosolyt villant a nőcire, amolyan kisfiúsat, aztán megindul, ha az is.
- Nem, abból, hogy úgy vizslattál, mintha egy főben járó bűnt követtem volna el... minimum- már pedig ez nem bűn, az, hogy miért teszem ugyanezt, mikor konkrétan éhséget se érzek, na az már a mellékes része. Nem mondom, elcsevegek én a férfival itt előttem, de ne akarjunk már ennyire mélyre ásni a témákban, meg amúgy is, még a nevét sem tudom, nem mintha ez fordítva így lenne. - Hé, egy szóval nem mondtam, hogy pátyolgatnám a lelküket, nem leszek Teréz anya.... számomra ez olyan lenne, mintha beülnék egy órára, semmi kötelezettség, semmi káros hatás a betegekre nézve, igen, hajlandó leszek jó kislányt játszani, cserébe, láthatom, amit akarok- szerintem ez bőven kimeríti az ultimátum fogalmát. Nem sokszor hagyják el a szám ilyen ígéretek, főleg amiben benne szerepel a jó kislány megjegyzés is, hisz köztudott, nekem az egyáltalán nem megy, megjátszani még csak-csak, és végtrére is... ez a lényeg nem. - Ez attól függ, kinek, mi a jó. A szüleim... nos eléggé földhöz ragadtak, vagyis nem, sokkal inkább megfeneklettek egy korban, ami fényévekre van ettől, és megkövesedtek, szóval, az ő szemükben nem nehéz rossznak lenni- vonok vállat, persze a hangomban tisztelet cseng, mert ha még nem is a vér szerinti szüleimről van szó, új életemben ők neveltek, és nem is rosszul, csak én rontottam el magam azzal, hogy hagytam, magával ragadjon ez a hülye öröklét, meg a hatalom, ami a kezemben van. - Ennek őszintén örülök, bevallom, lenyugodtam annyira, hogy megsajnáltalak volna, ha végén mégis a fejed kell vennem- vigyorgok rá angyalian, mert gondolom, ő is rájött, hogy az eredeti tervem ez volt. Hogy miért is szántam meg? na, az egy jó kérdés. - Te élsz itt, nem? És nincs, a spontaneitás híve vagyok, szóval majd kérdezz rá akkor, amikor már ott vagyunk....- fürkészem az arcát, miután elhúzom a kezem. Ohh, kérem az ilyesmin nem kell meglepődni, nőből vagyok, és már túlzottan hozzászoktam, hogy meg tudom babonázni az embereket.... persze, egyik hímnemű se élt túl, és nem vagyok a hosszú kapcsolatok híve se. Ahogy láttam, mind unalmas egy idő után, én meg alapból lobbanékony természet vagyok, nekem kell a balhé, tányértörés, vagy jobb esetben csonttörés és hasonlók. Ezért is látta mindenki úgy, hogy számomra ember, mint párjelölt, szóba se jöhet, és mennyire igazuk van. - Amúgy a nevem Rose- nyújtok felé kezet, mert ezt tartom a legideálisabbnak.
Leo Dunkelfreud
Faj :
Vámpír
Kor :
797
Családi állapot :
Jegyben
Születési idő :
1226. May. 23.
Hozzászólások száma :
147
Tartózkodási hely :
Asylum
Tárgy: Re: Az éj utcája Szer. Május 01, 2013 7:45 pm
- Meglepett, hogy megszólítottál.
Vágja ki magát egyszerűen, ami igaz is, amellett, hogy elég vadul zabál a csinibaba és ez egy állatra emlékezteti.
- Akkor takarítónak szegődnél a diliházba? Én kedvesen képzelem el a nővérkéket, de lehet, hogy bennem a hiba.
A csaj felkapja a vizet, szinte izzik a levegő tőle, leharapja az idegen megszólított fejét, amit annyira nem ért mondjuk. Ahogy azt se miért magyarzkodik neki.
- Ahm, szóbal ez a perverziód, a szenvedő bolondok látványa.
A hangjában nincs se lenézőség,se meglepettség,csak úgy átlagosan mondja, mintha semleges téma lenne. Legalbb is erre reflektál a nő szavaiból, hogy szadista, szigorúan patológiai értelembem.
- Megesik. De a nagylányoknak nem kell a szülők kedvében járni, ha nem akarnak. Azt csinálsz, amit akarsz.
Vállat von, az,hogy mások automatikusan kiöntik a lelküket már megszokta és a szakma szempontjából jól jön. Mondjuk van,hogy harapófogó kell, de sokszor spontán kezdenek fecsegeni, mint ez a lány itt. Ejj, az agyának doki fele kezd mocorogni, de egyelőre lecsapja, mint egy taxiórát. Hiszen ez a nőszemély itt nem páciens. Egyelőre.
- Akkor most örülhetek.
Felszalad a szemöldöke, nincs egy vigyorgós hangulatban, de azért villant egy macskásat. Szegény lány, ennyi komplexust besűrítve egy koponyába...ismét taxióra lecsapás, legalább is gondolatban.
- Na és mivel érdemeltem ki ezt a kegyet?
Faggatózik és az ártatlan cicamosolyát villantja ismét, mint a ma született bárny.
- Csak nemrég költöztem. Te nem laksz itt?
Kivágja magát a szituációból és rá is kérdez gyorsan amire lehet.
- Én Leó vagyok. A diliház meg a vérfarkasok területén van. Biztos oda akarsz menni?
Még egyszer azért rákérdez és a Keleti-negyed felé biccent.
Vendég
Tárgy: Re: Az éj utcája Vas. Május 19, 2013 4:23 pm
- Előfordul- varázsolok angyali mosolyt az arcomra. Tény, hogy tudok én meglepő lenni, ha nagyon összeszedem magam. A mögöttes szándékaim meg jelenleg nem fontosak. - Hát persze- ciccegek cinikusan, miközben amolyan "ezt ugye te a se gondoltad komolyan" tekintettel meredek rá. Én... mint takarító, na ez az év poénja. - Sajnos a jó tündér keresztanya címről is lekéstem- sóhajtok fel teátrálisan, amivel csupán arra akarok utalni, hogy kedves is vagy egy évben kétszer vagyok csak. - Perverzió? Meggondolatlanság ennyi idő alatt, ilyesmit feltételezni egy idegenről- lépkedek a sikátor felé, hol a falnak támaszkodva fonom össze magam előtt a kezem, és úgy meredek a férfire. - Ahogy mondod- biccentek is mellé, miközben az agyam egy része azon kattog, miért is dumálok még vele, és miért nem ugrottam még a torkának? Hisz irritál, vagyis nem, felbőszített azzal, hogy megzavart, mégse teszek semmit, szerintem a belém tuszkolt jó modor a ludas. - Hát... nem a mosolyoddal az biztos- vágok vissza faarccal, ugyanis lehet másokat ezzel vesz le a lábáról, engem zavar. Talán, mert vámpír vagyok, talán mert én is ezt alkalmazom, ha nem akarom, hogy mások "belém lássanak" - mintha az lehetséges lenne-, talán, mert én még akkor is vigyorgok, mikor a kést forgatom valakibe. Inessa megedzett, efelől semmi kétség, neki köszönhetem mindazt, ami most vagyok. - Csak nemrég költöztem- utánozom, gúnyos mosollyal kísérve. A különbség a kettő között az, hogy én legalább igazat mondok, róla meg korántsem feltételezem. - Miért ne? Engem nem kerülget tőlük a frász.... téged talán igen?- kihívó mosollyal lépkedek vissza mellé, lassú, megfontolt léptekkel. Megállok mellette, arra utalva, hogy felőlem indulhatunk.
Hideg, nyirkos éjszaka volt. Egy csillag sem fénylett az égen, csak a magányos Hold borította be sápadt fényével ezüstös fátyollal a kihalt utca köveit és a háztetők mohás, öreg cserepeit. A mély csendet csupán csak egy sötétbordó magassarkú kopogása törte meg, ami szinte visszhangzott a szűk sikátorban. Egy vörös ruhás nő sétált végig az utcán. Merengve. Szinte csak árnyéka volt önmagának. Árnyban az árny. Lehajtott fejét a szürke, nedves utcakövekre szegezve lépkedett tovább. Nem is figyelte környezetét, a veszélyes és rejtélyes utcán, melyen tovább haladt. Számára nem létezett olyan veszély, amitől megrettenne. Túl sokan kísértették már, túl sok vért ontott, túl sok láthatatlan ránc barázdázta tökéletes porcelánszerű arcát. Minden lépéssel mélyebbre hatolt a sötétségbe. Utcalámpa már alig akadt, de nem zavarta. A vámpír szeme a sötétet szolgálja. Sötétben sötétből született lény a vérszívó. Nem a feketeség az, ami elől menekül. Talán olyan nincs is. S bár övé az Örökkévalóság, a vámpírnő mégis felsóhajt. Egy sóhaj verődik vissza a hideg falakról, morajlik tovább, majd szertefoszlik. Azt mondják, minden egyes sóhajjal egy leheletnyi boldogságot veszítünk el. A nő azonban nem boldogtalan. Csupán fázik. Bár bőre sosem volt meleg, és a kripta fagyos ölelésénél nem érzett soha nagyobb hőt, mégis borzong a fekete blézer alatt. Hosszú, vörös
ruhája:
fodrozódik a szélben, mely végig süvít a sikátoron. Azután csend. Teljes szélcsend és némaság. Csak az égen látni mozgást. Apró, finom mozzanatokat. Hamu hullik a fekete égből. Keserű elszenesedett porkönnyeket hullajt az éj. Ahogy kavarognak, ahogy lágyan szállingóznak egyre inkább ellepik az utcát, a háztetőket, a lámpaburákat. Coraline vállain és hajfürtjein is porcukorként megtelepszik az alább hulló hamu. Pedig nem is valóság ez. Csak varázslat. Illúzió, melynek hamvas illata ott lebeg, és ami oly reálisnak hat, hogy mikor a nő jobb válláról lesimítja a rárakodott hamut, az finom filmréteget hagy sápadt bőrén. Tekintetét aztán az ég felé emeli, ahonnét a hamu békésen hömpölyög alább.
Az ifjú Du Feron gróf, azaz már nem is olyan ifjú hiszen eme ifjúsága hogy huszonnyolc évesnek tűnik lassan már évszázadok óta tart. Több mint nyolcáz éve néz ki ilyen örökifjúnak, és elégedettebb nem is lehetne ezzel az állapottal. Most is annak tökéletes tudatában jött a városba hogy mint vámpír itt akad néhány magafajta lélek, többek között egy olyas valaki is, akit nagyon szeretne látni. Érdekből, számításból, szerelemből, ki tudja? Az embernek de még a vámpírnak is sok oka lehet arra, hogy útnak induljon, egy olyan városba ahol még sosem járt, és amiről nincsenek túl jó hírek a köztudatban. És most mégis, ennek a városnak a komor utcáit rója, és figyelmes ravasz tekintete elől nem menekül senki és semmi. Fokozatosan halad, ismerkedik a várossal, és már egészen a belváros felé jár, mikor egy érdekes helyszínre érkezik, ahol hamu hull az égből, és felvont szemöldökkel vizsgálja az eseményt de aztán megpillant egy alakot távolabb, felé igyekszik, hangtalan, gyilkos árnyként az éjben, hiszen érzi hogy magafajta, aligha tudná elleplezni előle magát, nem is szándékozik, csak az illetéktelen szemek elől. Közelebb érve megpillantja a nő vékony alakját, bordó árnyalatú ruhában. Ő feketét visel, elegáns de mégsem divatja múlt darabok, és egy bársonyos nehéz kabát takarja el krémszín ingjét és a sötétszürke mellénykét. Az eleganciához szokott jellem, nehezen mond le róla, bármennyi idő is teljen el, csak a stílus változik kicsit, így vannak ezzel ő is. Nem adja alább az elvárásait, még ebben a furcsa modern században sem. Egészen jól boldogul, ahhoz képest hogy már nem egy mai csirkefogó. Ajkai mosolyra húzódnak ahogy közelebb sétál, ezúttal direkt zajt csapva, enyhén magasított kopogós férficipőjében. - Coraline... Nem is reméltem hogy éppen Önbe futok bele, ezen a szomorú helyen - szólítja meg bársonyos, de mégsem olyan határtalanul mély hangján a nőt, és körbepillant az utcácskán, ahol hamu havazik az égből. Megpihen az ő hajában is, de még ezt is képes eleganciával viselni, mint oly sok minden mást. - Érdekes egybeesés hogy itt találom, azt hittem Ön másmerre él - azt már nem teszi hozzá hogy a férjével, hiszen azt tudja hogy mi történt, érdeklődött, nyomozott egy kicsit a szép nagyasszony után, hiszen számára sem közömbös, de Cornelius ellen... nem lett volna esélye, semmiféle téren.
Coraline Vértesi
Faj :
Vámpír
Kor :
1412
Családi állapot :
Elvált (Exférj: Cornelius Kingsley)
Születési idő :
0611. Nov. 16.
Hozzászólások száma :
114
Tartózkodási hely :
Erdély // Románia
Tárgy: Re: Az éj utcája Pént. Aug. 08, 2014 11:28 am
Ahogy a hűvös szellő végigsöpör az utcán és lágyan hordozza magával a lehullott hamut, végigsimít a nő arcán, akinek tekintete még mindig a nyirkos utcaköveket figyeli. Legalábbis úgy tűnik, holott érzékei egy ideje már csak egy dologra összpontosítanak, egy árnyra, aki csak lassan lép ki a sötétségből, mely lényét alkotja. Egy ismerős arc, egy ismerős illat. A vámpírnő mégsem emeli meg tekintetét a hangos cipőkopogásra. Még akkor is a kövek szabálytalan barázdáit kémleli, mikor a férfi megszólítja, és ezzel megtöri a csendet, melybe a város burkolódzott. A nevén szólították, és oh, mily régen hallotta ezt a hangot. Most mégsem tudja eldönteni, örüljön-e a találkozásnak, vagy legyen bosszús, hogy ismét utolérte a múltja. Nos, ha valaki vámpír, pláne ha több mint ezer éve bolyong e világon, akkor elkerülhetetlen, hogy a múlt újra meg újra kísértse. Megszokhatta volna már, mégis van, hogy meglepetésként éri, ha egy több száz éve nem látott arc ismét feltűnik előtte. - Lord Byron~ Micsoda meglepetés. Bár nem hagyhatom említésen nélkül, még mindig rosszul hazudik, kedves Uram. …Egy vámpír, főleg olyan, mint Ön, soha nem tesz semmi olyat, amit ne tervezne előre, és nem találkozik senkivel véletlenül. – válaszolja a nő hűvösen, és összeszűkíti tekintetét, mielőtt hátat fordít. Ebben a pillanatban a hamueső abbamarad, a még a levegőben kavargó szemcsék mozdulatlanná válnak a lehullott hamu pedig kavargó ködként illan el az utcáról. Coraline lassan megfordul, és jobb kezével félresöpri a levegőben megdermedt hamut, ami semmivé foszlik szét. - Érdekes, valóban, de nem egybeesés. Másfelé éltem. De ezt úgy hiszem, Ön nagyon is jól tudja. – mondja a nő jeges tekintettel, majd lassan lépkedni kezd a férfi irányába, de pár méterre tőle megáll. – Byron Uram, vallja be nekem, mit keres egy ilyen idős és nemes úr egy ilyen környéken? Vagy netán az iskola miatt keres fel? Úgy tudom, nem tanít. Vagy tán egy örököst kéne a szárnyaim alá vennem? Netán személyes okokból van itt? Kérdéseit a nő szinte szórakozott mosollyal teszi fel, bár tekintete még mindig hideg és távolságtartó. Még egy lépést tesz, majd még egyet, és mint oly sokszor, elkezd lassan körbe-körbe sétálni „áldozata” körül. – Tudja jó Uram, hogy miért látok én át minden hamis szón és mosolyon? – kérdezi a hűvös női hang, majd miközben egy selymes sötét hajtincset az ujja köré csavar, tovább sétál a férfi körül. – Az illúzióban mindig rejtve van még egy illúzió. Az illúzió pedig illúziót szül. Mégis, minden „délibábban” ott rejlik a valóság is. Az igazságba rejtett hazugság mögött bújik meg a valóság. – suttogja a vámpírasszony, majd megáll a gróf mellett, hogy vállaik majdnem összeérnek. Bár míg a férfi az utca vége felé fordul, ő maga a hátát mutatja a sikátor mélyének. Tekintete most az utca azon részét kémleli, mely tágasan nyit a főutca felé. Mások illata árad feléjük, mozgolódás hallatszik a távolban és lelkek szuszogása. - Kérem… hazudjon tovább! Jobban olvasok a hamis szavak között, mint az igazakban. Így legalább nem hazudtoljuk meg lényünket. Hazugok vagyunk, annak születtünk. Hamis szépségnek. – ezekkel a szavakkal arcát a férfi felé fordította, és titokzatosan elmosolyodott.
"Mikor éjfélt üt az óra hideg, sűrű köd érint Téged finoman... Éjfél!"
*Gyors léptekkel halad az utca szigorú kövén, fekete köpenye a ködfelhőt vágva suhan mellette, mögötte. Érzi, érzi, hogy kell...régi emlékek égnek újra elméjében a sötét sikátor lágy ölén. Nyirok, mocsok, bűz. Modern förtelem. Nem a londoni nyomor maccskaköves borzalma. De mit számít ez? Csupán a díszlet változik az évszázadok során. Villódzó képek és szavak a szemei előtt, az elméjében. Sikoly. Vér. Bűn.*
"Loca inferna et nocte Loca inferna et nocte Animae et nebula
Media nox obscura nox crudelitas animarum campana sonat duo decies"*
*Megpecsételődik. Hiába menne. Szörnyek, árnyak, nyomorultak és gaztevők között. Megállítják. Vékony, törékeny kacsó simul mellkasára. Mosoly. Kacér mosoly. Valóban nem látja? Az indulatot a rikítóan villódzó kék szemekben? Végtelen őrület az éjszakában*
"A vér megfagy a vénáidban A torkod összeszorul a félelemtől Hallod a szíved és a harangokat ütni Éjjel van... Éjfél!"
*Szép pofika, kihívó tekintet. Forróvörösre festett ajkak. Oda simul a hideg testhez, szólongatja, csábítja-Biztos egy kis felmelegedésre vágysz, én megadhatom neked. Féláron megszámítom, mert tetszik a vad tekinteted és ez a masarka. Na, mit szólsz, szépfiú?-, de akkor éjfélt üt az óra*
*Pontosan abban a harangoktól hangzavaros pillanatban a cafka arcára rettenet ül ki. A cilinderes férfi jobbjával erősen magához szorítja, a nő jobb felső karjánál fogva. Baljában a holdfénynél pillanatnyilag megcsillanó szike, olyan gyorsan csap le. Túl gyorsan. Fel-le, fel-le, fel-le. Háromszor. Szinte észrevétlen a sikátor sötétjében. Takarásban. Pontosan precíz, jól begyakorolt mozdulattal. Alhastól-gyomorszájig. Bordó folt kezd egyre éktelenkedni a szajha ruháján, csupán vámpírszemnek látható ebben a sötétben. A nő arca eltorzul az iszonyattól és fájdalomtól, mit alig érzékel, olyan gyorsan önti el. Vékony könnycsepp szalad le az arcán. A férfi pedig egyszerűen csak elengedi jobbjával. A prostituált teste zuhanni kezd a föld felé, számára lassított film ez az egész. Fényévek, míg az erőszakosan ölelő kartól a kemény aszfaltig jut. Egyik karját kétségbeesetten nyújtja még az Idegen felé, aki vesztét okozza. Ki tudja milyen megfontolásból? Egyenesen a vészjósló, eszelős tekintetbe mered. Míg koponyája a kövön szét nem reped. Szemei pedig fenn akadnak. Pár másodpercig áll felette a férfi, akinek még meg sem száradt az ember, vámpír és vérfarkas vér a késén, mire újra húst ért. Az egyetlent, amit igazán áhított a penge és tulajdonosa. Gyorsan féltérdre ereszkedik, felrántja a vértől lucskos inget a ringyó melléig és sebészi pontossággal ejt vágástokat. Egy szempillantás alatt kikapja azt, amit akar* - Nem érdemelted meg! Hallod? Asszonyok szégyene! Tudod te hány nő sírt volna olyan arcért, alakért....és ezekért, a hibátlan, működő női szervekért, itt? He? Tudod te?! Dehogy tudod...mocskos ringyó! *mérsékelt hangon, dühtől izzó tekintettel oktatja ki a holttestet, ahogy azt teszi minddel. Hiszen megérdemlik,hogy tudják, miért haltak íly nyomorúságos halált. És akkor, pillanatok alatt eltűnnek bal tenyeréből az apró szervek, halk csámcsogással, hiszen nem szabad, hogy kárba vesszennek, de ebben a szennyes testben sem maradhattak. Egy csepp vér, annyi sincs az ajkán vagy állán, kezét pedig éppen egy hófehér, finom kelméjű zsebkendőbe törli, miközben feláll és megvetően mered az áldozatára. Sose takarítja el őket, nem érdemlik meg. Lássa csak a világ olyan szennyesnek őket, amilyenek valójában voltak és olyan megalázóan, amit megérdemelnek*
* Alvilág éjszaka Alvilág éjszaka Lelkek és köd
Éjfél-sötét éj A lélek kegyetlensége Az óra üt Tizenkettőt
- Jack! Jack, várjon! *Utánasiet. A férfi árnyékként olvad bele a sötét éjszakába, s nehéz lenne követnie, de a pengére száradt vér fokozatosan tompuló szaga nyújt némi segítséget. A nyomában jár, s közben kerüli a lámpák sápatag fényét, nehogy más észrevegye. Nem szeretne még több kellemetlenséget, de úgy érzi, nem hagyhatja újonnan megismert rokonát csak így lelépni. Meg akarja köszönni a segítségét. Lehet még az otthonába is invitálná, hogy találkozzon Oliverrel, hogy lássa családjának legifjabb tagjait. Vagy… Talán ez nem is lenne annyira jó ötlet? Lehet túl veszélyes lenne?* ~ A fenébe! Hova tűnt? ~ *Nem látja sehol sem, pedig az előbb itt volt! Körbeszimatol, ezüstös szemei minden egyes utat átpásztáznak, de sehol senki. Fülel. Női suttogást neszel. Elindul a hang irányába, s mire odaér, egy éles penge süvít a levegőbe, majd a halandó húsba. A vér meleg, ám bűntől bűzlő illata kegyetlenül hatol be orrüregébe, s kezdi annak receptorait izgatni. Összefut a nyál a szájában, de nagyot nyel és uralkodik magán. Előmerészkedik a fal mögül, ami mögött eddig rejtőzött, de csak óvatosan. A látvány és a hozzá tartozó beszéd felfordítaná a gyomrát, ha még halandó lenne. Jack az, aki éppen a holttestet szidja, s közben vagdossa, tépi… Felfalja… S mikor feláll, mintha csak egy régi idők démonát látná megtestesülni maga előtt - tudja is, hogy kicsodát. Most már biztos benne.* - Hasfelmetsző Jack… *Akaratlanul is kicsúsznak kissé reszkető ajkain e név horrorisztikusan csengő morfémái. Tesz egy lépést vissza, a fal mögé rejtőzik, hogy megemészthesse ezt az új információt. A férfi lehet már ki is szúrta, hogy itt van. Az is lehet, hogy végig tudta, hogy a nő követi. De mi legyen most? Mit csináljon? Merje magát megmutatni, pont most, egy brutális gyilkosság helyszínén? Mély levegőt vesz, s befordul a sikátorba…*
*vág, kaszabol, végzi szokásos rituáléját, mely után már úgy sóvárgott. Minden érzékét eltompította a düh. Csupán mikor feláll, kezét majd szikéjét a zsebkendőbe törölgetve, akkor szagolja ki a már egy ideje terjengő, édeskés illatot. Ewolett Ulliel. A szag irányába fordul* - Tudtad. Miért követtél hát? *ennyit kérdez, nincs mi többet mondani s csak ácsorog várva,hogy az éjszakai sötétből kilépjen újdonsült rokona. Groteszk látvány ebben a mocsokbölcsőben*
Lassan kifújja a levegőt, ahogy tekintete összetalálkozik Jackével. Egy darabig csak nézi ciánkék íriszeit, s ahogy előlép a sötétből, szemei a pengére esnek... Majd a hullára...* - Mindig is meg akartam érteni... Illetve... *Fogalma sincs mikor ért ilyen közel a férfihez, de megtorpan és rá pillant.* - Csak... Csak meg akartam köszönni, hogy megmentett. Ha... Ha tehetek Önért valamit... *Próbál határozottan viselkedni, ahogy azt egy felnőtt nőhöz illik. Háláját, természetesen, nem tisztességtelen módon óhajtja kifejezni. Az nem vallana személyére, és reméli, hogy ezt Hasfelmetsző is tudja. Tekintete ismét a halottra kúszik... A mocskos vérének szaga még mindig terjeng...*
*egy lépést sem tesz, nem szükséges, mivel az ifjon lett halott magától közeledik, egyre inkább. Nagyon közel, alig karnyújtásnyira áll csupán meg előtte. Jack fölé magasodik, amit a magas cilinder csak fokoz. Fekete fátyolként borítja arcát az éj és a kalap pereme. Feketeségből villódzó szempár* - Te valóban meg akarod érteni? *kétkedés ül ki az arcára, elidőz a szürke szemekben, majd tova pillant ide-oda, morfondírozva. El andalog, de nem messze, tovább töprengve* - Még sosem akartak megérteni. *vallja be, háttal a nőnek, nem messze tőle és a halott szajhától* - Az emberek csak feketét és fehéret ismernek. A gyilkosság az gyilkosság, bűn, rossz. Az ilyen brutális gyilkosság pedig őrület. Még csak meg sem fordult a fejükben,hogy miért. Nem látják a fától az erdőt. *sóhajt egy halkat, vissza fordul, a tetem mintha ott sem lenne* - Tényleg érteni akarod? *lassú léptekkel halad visszafelé, az asszonyhoz* - Az iménti pedig szóra sem érdemes. Bármelyik úriember dolga ez lett volna... *egyint szinte, közben áttért a tegezésre, az ajánlatot pedig-egyelőre?-szó nélkül hagyja*
Vendég
Tárgy: Re: Az éj utcája Csüt. Május 05, 2016 5:22 pm
*Meglepi, hogy mindenféle előzmény nélkül letegezik, de nem zavarja különösebben. A kérdés azonban nyomasztja, mert nem tudja mit feleljen rá. Valahol mélyen tényleg szeretné megérteni, de fél attól, hogy ezzel a tudással csak ártani fog magának. Nem is mond inkább semmit először, csupán ezüstszín szemeivel követi a fenevadat.* - Soha senki? Nos… Az emberek elég előítéletesek… És mindig megrettennek az ilyen cselekedetektől. Ezért inkább nem akarják tudni a miértjét… *Tekintete ismét a szajhára esik, miközben hallgatja Jacket. Szavaira csak bólogat, s mikor ismét neki szegezik ugyanazt a kérdést, felpillant rá.* - Ahányszor efféle gyilkosságokról hallottam… Mindig is elgondolkodtam azon, hogy miféle indíttatásból tehette ezt az elkövető. Valós indok vagy puszta őrület vezérelte? Mikor és miért jutott erre az elhatározásra? Sose tudtam meg a választ a kérdéseimre… *Nem válaszol egyértelműen, el is fordítja fejét egy másik irányba inkább. A földet nézi. Nem lehet tudni mi jár épp a fejében. Kíváncsian várja, hogy vajon a Hasfelmetsző elkezdi-e a mesét.*
Jean Ulliel
Faj :
Vámpír
Kor :
324
Családi állapot :
Sorozatgyilkos
Születési idő :
1700. Jan. 01.
Hozzászólások száma :
65
Tartózkodási hely :
Whitechapel, London
Tárgy: Re: Az éj utcája Szomb. Május 07, 2016 3:31 pm
*nem zavarja meg a csend, a pillanatnyi hallgatás, tovább sétáll pár lépésnyire, mintha csak farkasként kerülgetné a védtelen bárányt. A lány beszél, még sem szól. Szavaira mit sem felelve elkezdi sötét történetét. A mikéntet. A miértet. De talán nem mindent. A holdvilág viszont töretlen* - Orvos voltam. *kezdi s talán ezzel az egy vallomással mindent elárul. De nem hagyja abba. Hát jöjjön, aminek jönnie kell!* - Szülész-nőgyógyász. Érted már? *megáll, felé fordul a válla fölött. Réz-szulfát kristály szemeit reá mereszti. Hosszú, végtele percnek tűnik, míg el nem fordul s nem folytatja. A nő előbb úgy sem volt képes a szemébe nézni, bevallani, hogy tudni szeretné, de képtelennek érzi magát, hogy ezt bevallja. De most már késő, a rémmese elkezdődött* - Whitechapel-ben...egy nyomornegyeddé vált városrészen praktizáltam. A család őrültnek tartott emiatt. Egyszerűbb lett volna gazdag nemesek köszvényes lábát ápolgatni, keh! *megrándul a szájaszéle, kivillan a szemfog, de ebből Ewolet Ulliel mit sem láthat* - Nem értették, már ezt sem. Engem...sosem értettek meg a többiek. A vámpír arisztokrácia. Míg öcsikém, drága apósod felemelkedett és körül rajongták, addig engem egy felejthető bolondnak nyilvánítottak, aki nyomorult emberek között majomkodik. Szégyelltek. 1888-ig. Ártalmatlan félkegyelmű voltam a szemükben. Az öcsém jólmenő üzletember. *kuncog egy halkat, ironikusan míg visszafordul* - A vámpírok nem értik a Hippokratészi esküt. Nem értik az orvosok hitvallását. *szenvedéllyel teli düh van a szemében, rengeteg mimika és érzelem Oliver pókerarcához képest és az eddigi Jack-es hűvösséghez képst. Már ott it termett,közelebb, de nem pont a nő előtt* - "Esküszöm az orvos Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára, Panakeiára, az összes istenre és istennõre, õket híva tanúul, hogy erõmhöz és belátásomhoz mérten teljesíteni fogom eskümet!(...) Bármely házba lépek is be, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek!" *kifújja a levegőt, nehézkesen, de szemmel láthatóan próbálja hidegvérét megőrizni, vagyis visszanyerni* - Sosem fogják megérteni...ha egyszer felesküdtem az emberek, a nők gyógyítására, akkor azt meg kell tartanom. *megértést követelően néz az ezüstös szemekbe, észre sem veszi mikor ragadja meg a nő (fel)karjait* - A páciens az páciens, a táplálék az táplálék. Ők nem látják a különbséget. *elengedi lassan Ewoletet és ismét fölé magasodik* - Akkoriban még jobban kellett az orvos. Ott pedig végképp. Figyeltem ahogy a bevándorlók tömegei megtöltik a várost, nyomorba taszítva. A Királynő pedig mindeközben észre sem vett semmit...pedig ifjú uralkodóként még buzgón kívánta az elesetteket támogatni. Orvos voltam, bár "csak" az asszonyi bajokat kezeltem, ráfért volna a negyedre egy tucat másik doktor, a fertőzések, műtétek miatt. Az emberek...minden nap köztük voltam. Hol gyűlöltem, hol megszerettem őket. Teljesen más volt a nemesek éjszakai ki-ki libbenése és heves portyázása. Ott csak pillanatnyi az érintkezés. De én láttam, hogy az ember is ugyan olyan faj mint mi vagy bármelyik másik. Ez vált a hitvallásommá. A születés,az utód, nálunk, vérszopóknál szent és sérthetetlen. Nagy becsben tartott kincs. Ahogy az állatvilágban is úgy általánosan. De akkor....elkezdtek hozzám járni. *ökölbe szorul a keze. Csúszóan nyikorog a bőrkesztyű* - Akkoriban ilyen világ volt. Nem létezett abortusz, mert szentségtörés volt még a gondolata is. Nincs olyan élőlény, nincs olyan faj ezen a bolygón, ami szánt szándékkal veszejtené el az utódát. Nincs! Kivéve...az emberi asszony nevű szörnyeteget. *lassú, acsargó az utolsó mondat, amit kiejt és ismét visszaáll teljes arcberendezése a közönyre* - Persze, talán mindig is voltak feketén végzett eljárások. Javasasszonyok. Az asszony, az asszonynak segített a bűnben. Ebben a legnagyobban. Szerencsére a többség elvérzett és kínhalált halt vagy csak úgy szenvedett mint aki a poklokat járja. Cö! Ez a minimum ilyesfajta vétekért. Akkoriban...a 19.század vége felé akadt néhány ilyen boszorkány, akik ezeket végezték, mondván megsegítik szerencsétlen teherben maradt nőtársaikat. Ugyan, kérlek! Nem volt elég....! Csak úgy odadobni tiszta, szeplőtelen, bűntelen testüket egy aktuális szerelmüknek? Utólag észbe kapva siránkoztak, majd jött az elmaradt vérzés után. De ők még mindig...talán nem voltak olyan sokan, nem tudom. Viszont...akik hozzám jöttek... *egyre kísértetiesebbé válik hangszíne és beszédstílusa, mintha szunnyadó szörnyeteg kelne ismét életre* - Nem tudom ki volt az a balga lotyó, aki hozzám vezette a szajhákat. Jött egyik a másik után. Mindúntalak kérleltek, hogy szabadítsam meg őket a terhüktől, biztonságosan! Hiszen én orvos vagyok, értek ehhez! Nem akarnak közben kellemetlenséget, szenvedést, fájdalmat és vérzést,sem a halál árnyékát, legyek hát ÉN, meg nem született gyermekeik hóhéra, a halál angyala! *ismét eszelőssé válik tekintete, de mint a háborgó tenger, szép lassan ez is lecsendesedik* - Úgy...dobták volna el a bennük fogant életet, a világ legnagyobb csodáját, mint egy darab szemetet! A szemük se rebbent! Mintha mi sem volna természetesebb! Nekik csak nyűg, hajtogatták, képzeljem el, milyen rossz az ő sorsuk,jaj! Rossz?! ROSSZ?! Miért adták hát áruba a testüket a söpredéknek? Éheztek? Meglehet. De mi lett aztán? Ők kerestek a legjobban a negyedben! És hazudik,aki mást állít! Siránkoztak, hogy a férfiak kihasználják őket, milyen csúfok is, utálják mind, panazskodták, miattuk a teher,ők nem is akarták! És hogy bántják őket,fáj! Újra...újra és újra végig kellett hallgatnom ugyan azt a mocsokáradatot. Önsajnáltató, rothadt ribancok! Nem unták ám meg a jövetelt,nem...hiába küldtem el őket. Volt amelyik azt panaszkodta a barátnője a szakmából elvérzett egy ilyen kuruzslóasszony kezei között, csak nem akarom én ezt? És ekkor...szöget ütött a fejemben. Mert ezek a nők, nem, szajhák. Nem is méltók a nő kifejezésre. Ők romba döntötték, bemocskolták mindazt, amiben hittem. Pedig jöttek hozzám asszonyok, rimánkodva, hogy miért nem marad meg egy magzat sem a méhükben? Bármit megadtak volna egy utódért...mert így nem csak az utódnélküliség kínja égetett, de a férj dühe és az elbocsátás, megcsalás, olyan asszony keresése, aki képes szülni.Vagy csupáncsak a jó kis francia betegség,mellyel megbélegeztéknejeiket, természetesen a szajháktól kapták el, az asszonyaik pedig jobb esetben csak az orrukat vesztették el a kórságban,a többi nyavajáról nem is beszlve és a megalázásról, amit a kurtizánok miatt kellett a tisztességes, szép nőknek elszenvedn. És mikor ezt is újra és újra végig kellett hallgatnom, a segélykérést, hogy tegyek bármit, ami termékennyé tudja őket tenni, biztos van olyan szer,mód,de nem volt! Akkoriban még nem. És akkor...elhatároztam. Kiirtom ezt a gyomvirágot, de gyökerestük és kegyetlenül, ahogy megérdemlik. Mindig elmondom nekik, miért történik velük az,ami, nehogy még a végén véletlennek véljék! Nem...tudják csak meg. *elhallgat, hosszú percekig honol a csönd* - Most már...látod? Érted már, ugye? Minden...kocka a helyére kerül. És értelmet nyer. *a lányra néz, nem szól semmit, talán reakcióját várja, talán csupán nézi szépségét és tisztaságát* - Az Ullielek pedig...1888-tól kezdve már nem felejtették el többé a létezésemet. Nem legyintettek mint az utcai bolondra, ha netán eszükbe jutottam. Össze rezzennek máig. Mert olyan balgák, hogy nem értik és még őrültebbnek gondolnak. FOgadni mernék, hogy valami perverz állatnak tartanak, aki így éli ki a vágyait, mert nem hajlandó vele egy nő se szóba állni. Csak azért, mert nem voltam soha házas. Nevetséges. Mit tudnak ők rólam? De már rég óta úgy sem érdekel...
Kezdőlap
Tárgy: Az éj utcája 
