Posta és irodaházak utcája

A sor keze..
Igen, az hozott ide, ebbe az eldugott városba, ahol a sötétség, a szenny, mindent elér. Most ez komoly? Hogy egy olyan városba fogok élni, ahol a jót külön keresni kell? Olyan ember vagyok én, akiben semmi jó nincs? Nem
Jó, persze, bárki mondhatja nekem hogy itt is élnek kedves emberek, itt is vannak jóakaratúak, de hát azért mégis...úgy érzem egy sötét városban a sötét emberek, vagy más lények vannak többségben. Ó igen, én sem vagyok egy matyóhímzés, s ha valaki nem ismer, úgy gondolja, hogy én egy vagyok a sok itt élő közül, hiszen morcos, mogorva farkas vagyok, de ismerőseim tudják, szívem mélyén j ember vagyok.
Na de már idekerültem, s ha itt vagyok, mert bizonyos dolgok miatt szükségét érzem, kell egy lakás, ahol meghúzhatom magam. Igaz az is, hogy nagyon nem szeretem a város eme részeit, de ahogy hallottam, itt akad kiadó lakás. Én is azt keresek most, egy hirdetőújsággal kezemben.
Épp egy ilyen házból lépek ki, böngészve a következő hirdetést, mikor egy ismerős alak sziluettjét vélem magam mellett elhaladni.
~Ed? Á nem, csak képzelődsz Tayler, ő meghalt.~
Szívem összeszorul, még morcosabbá válok, mint annak előtte, s a gondolataimba merülve indulok tovább a célom felé, mely utamon a sarkantyúm zaja kísér, ahogy az illik a western felszereléshez.

Képzelődöm...hát ez nagyszerű. Eljutottam arra a szintre, hogy már olyat is látok, ami/aki nem létezik? Vagyis itt, ebben a városban láthatom, de akarom én őt holtan látni?
Nem! Nem akarok vele már úgy találkozni, hogy nincs az élők sorában, s csak szellemként lebeg előttem, én pedig nem adhatok neki egy atyai ölelést. Vagy egy jó büdös pofont, olyat, hogy körbeforduljon saját tengelyén. Még akkor is, ha ez nekem nem szokásom.
Amint tovább haladok elhessegetve a gondolatokat, egy hang jut el tudatomig. Ami nagyon ismerősként cseng, s már kapcsolom is az iménti gondolathoz, a pillanatok törtrésze alatt. Igen, az ő hangja, de valóban hallom, vagy csak hallani akarom. Lábam gyökeret ereszt, s nem bírok megfordulni, mert tudom, hogy csak szellemet fogok látni, ha látok is egyáltalán valamit. Majd lassan, vállam felett hátranézek (éppen mint az avatáron), összeráncolt szemöldökkel, gondterhelt, goromba, de némi reményt is sugárzó arccal. Na meg a félelem is ott van, hogy már teljesen elment az eszem.
- Ed. Ne csináld! Ne őrjíts meg, kérlek!
~Mondd, hogy itt vagy, s nem csak képzelődöm, még ha szellem is vagy!~
Szemem sarkából látom őt, látom ijedt arcát, férfiasodott tekintetét, vonásait. Nem lehet halott, ha változott. Nem olyannak kellene lennie, mint hajdan volt? Nem fordulok meg, csak várom válaszát, bár kérdést nem tettem fel. Így ha nem mondd semmit, én elindulok újra, s azt hiszem az első szakadéknál fogok kikötni, mert őrültként nem élek, az már egyszer biztos.

Nem sikerült?
Nem értem én ezt az egészet. Hallom hangját, hallom, ahogy elmondja, nem tudta megölni magát, mégsem értem...akkor sem igazán tudtam elfogadni, azóta sem, most mégis itt áll mögöttem, s azt várja, hogy ne döbbenjek le? Vagy egyáltalán mit vár tőlem? Mit akar? Én mit akarok?
Fejem újra előre fordítom, mert nem szeretném, ha látná arcomat, amin rengeted kérdés, kétely ül most. Vagy éppen azért fordulok el, mert én nem akarom őt látni. Mert szeretném azt hinni, hogy sikerült megölnie magát, hogy most is halott, s nem pedig élő, aki b*szott megkeresni, már bocsánat a szóhasználatért. Ritka tőlem, még gondolati szinten is, de most nem tudok mit kezdeni érzéseim ezreivel. Szemem lecsukva igyekszek végiggondolni, hogy most mit is kellene tennem. Szeretnék struccpolitikát folytatni, s mintha mit sem tudnék, elmenni, s a büdös életben soha visszatérni ide, de az érzelmek, amik most is ott lapulnak bennem a fiú iránt, nem engednek.
- Miért? Mit tettem ellened?
Igen, ahogy eddig is, most is nagy mértékben vádlom önmagam. Azért, mert nem akart tovább élni, mert nem tudtam megakadályozni, hogy bármit tegyen magával. Meg azért is, mert ha már egyszer nem győzött fölötte a halál, vajon miért nem keresett fel, vagy küldött legalább egy baglyot, hogy tudjam, még él, csak nem akar látni engem soha többé.. Fájt volna, persze, de elfogadom, a tudat, hogy életben van, adott volna erőt, s talán nem vonulok újabb egy évre remeteségbe.
Elcsukló hangján érzem, őt is felzaklatja a találkozás. Lassan fordulok felé, s lépek párat én is. Szívem szerint végigtapogatnám, hogy valóban életben van, szeretném saját kezemmel érezni ujjaim alatt lüktető ereit, de vajon ha magamhoz ölelem nem fog porrá foszlani, mint egy káprázat?
Az biztos, hogy ha ő most nyakamba ugrik, nem fogok félreállni, hogy elrepülve mellettem pofára essen.

Visszhangzik fejemben amit mond. Tényleg ezt érezte?

Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna végig azt, ami akkoriban történt. Igen, hibáztattam magam, mondván nem foglalkoztam vele eleget, nem figyeltem rá, többet kellett volna vele lennem, de az, hogy nem kellett nekem, az biztos, hogy nem igaz. De ha így érzi, talán neki nem volt szüksége arra, hogy én mellette legyek. Csak ebben az esetben tudom elhinni, amit mond.
Szeretnék rá válaszolni, de csak fejemet tudom megrázni. Elindulok, mert nem akarom rá erőltetni azt, amiről úgy érzi nem megy. De csak hátárol pár lépést, mikor látom, hogy ő felém közeledik. Szinte beleborzongok a vágyba, hogy magamhoz ölelhessem újra. Édes fiamként szeretem, most is. Nem tudok elmeni, ha ő közelít, és nem is igazán akarok. Míg ő sete-suta lépéseket tesz felém, én hirtelen megindulva felé, egy férfia öléssel viszonzom azt, amit kapok.
- Istenem! De jó érezni, hogy élsz, újra megölelni.
Összefonom karomat hátán, végigsimítok rajta, érezni akarom lapockája között szívverését tenyeremen. Majd a járókelők miatt kicsit kezdem furán érezni magam.
Kibontakozok az ölelésből, de nem távolodok el, csak két karját fogva végigmérem őt újra, majd tekintetem az övét keresi, s a fiú láthatja, hogy bár nem sírok, de szemem sarkában csillogás jelenik meg.

Haragszom? Nem tudom.
Őszintén megmondva tényleg fogalmam sincs, hogy haragszom-e még rá, mert hát nagyon is mélyen érintett az, hogy évekig nem tudtam róla semmit, helyesbítek, úfgy tudtam, hogy meghalt, most meg itt áll előttem, s magamhoz is ölelhetem. Egondolkodom kérdésén, mielőtt válaszolnék neki, s töprengésem oda vezet, hogy fejemet megrázva jelzem, nincs bennem harag.
- Nem, nem haragszom rád.
De azt nem teszem hozzá, hogy bármennyire is jól esik most közelsége, a tudat, hogy mégis él, s nem a holtak, kirekesztettek között kell keresnem, hanem itt van velem, mégis lelkemben elég fájdalom van, a szeretet és sok más érzelem mellett.
Mai programom, hogy itt találok magamnak lakást, már felborulni látszik, nem mintha eddig nagy sikerrel jártam volna.
- Szeretném, ha mesélnél magadról.
Kérlelő szemmel nézek rá, nem törődve a forgalommal, amit feltartunk, mert kerülgetnek bennünket páran.
- Van időd mesélni nekem, vagy mondd, hol és mikor találkozhatunk újra?
Elszakadni semmiképpen nem szeretnék már tőle...