Sötét Rengeteg

Halkan dúdolgatva járkál a fák között, két ismerős alak után kutatva, akiket hiába keres már meg se tudja mondnaimióta. Ebbe az erdőbe se először téved be, de Vyxline nem adja fel, lehet voltak már itt a szülei, lehet ők is a kislányt keresik. Nagy ez a hely, könnyen szem elől téveszthetik egymást. Pedig a csöppség már nagyon el akarja mondani, mennyire csúnyán bántotta az a bácsi, pedig ő nem tett semmi rosszat. Még a csúnya szavakat is lenyelte, mert arra tanították.
A sötétség már nem is zavarja annyira, a dúdolgatás elűzi azokat a gonosz lényeket, akik itt tanyáznak. Ő ebben a hitben él. A hangja, akár az angyalé, nem volt ideje teljesen kifejlődni, és már nem is lesz, bár ezt  alány egyáltalán nem tudja. Csak azt, hogy ha éhes, akkor bizony őzet kell kergetni, de Isten legyen rá a tanúja, imádja, ahogy a gyorsaságát is.
Léptek zaja csapja meg a füleit, így meg is bújik az egyik fa törzse mögött, de rikító zöld szemei, még így is magára vonják a másik figyelmét, már ha az illetőnek feltűnik a fa mögül kikacsintgató, félszeg tekintet.

Az Éjszaka teremtményei ébredeznek, és Lucien is kinyitja felemás szemeit a nappali szendergéséből. Nem is igazán alvás ez, inkább mintha csak csukott szemekkel heverne, és átengedné magát a környezet zajainak, neszeinek. Észleli maga körül más vérszívók jelenlétét és erejét, de egyikük sem árthat neki. A legnagyobb ragadozó akitől tartania kellene, tőle nem messze sziesztázik.
A sötét erdőben lépdel, nem fárad hogy lépteit elnyomja így masszív bakancsa alatt megroppannak a kis gallyak ahogy végső sikollyal adják meg magukat a nyomásnak. A magas, rejtélyes alakot nem zavarja. A szellő belekap hosszú bokáig érő súlyos bőrkabátjába, és meglebbenti hollószínű haját. Megáll. Figyel, és érez. Érzi merre van a teremtője, a szülőatyja és arra felé indul, nem titkolja el a szándékát és nem rejti el jelenlétét. Egyszerűen csak halad az erdőben és sötét pillantásának hála, egyetlen lény sem áll az útjába. A fa alatt megáll és felnéz az ágon lustán elterülő nemes fenevadra amire emlékezteti.
- Igazán kellemes éjszakánk van, nemigaz? - szólal meg bársonyos hangján, amivel bárkit be tudna burkolni pusztán úgy, hogy beszél. Felugrik egy másik ágra, de hogy lássa az apját és lelógatja a kábát. Csak ül az ágon, nem támaszkodik a törzsének.
- Úgy éreztem kerestél. Tévedtem volna? - kérdez egyből bele, de ahogy beleszimatol a levegőbe, megérzi. Azt a női illatot, amit nem először sodor az orrába a szél az előde felől. Nohát, Victorius több időt tölt ugyanazzal a fehérnéppel? Minő meglepetés.