Tárgy: Könnyű Könnyek Kútja Csüt. Nov. 15, 2012 3:16 pm
Hajdanán régen gyerekek keresgéltek békákat ennél a kútnál. Ma már nehéz szívű emberek, vámpírok és vérfarkasok járnak ide, hogy könnyítsenek lelkükön. De veszélyes itt megvallani a szívnek fájdalmát, mert a víztükörben boldog énünk tekint vissza ránk, melynek képe megbilincseli lelkünket. Ki egyszer megpillantja a kút vizének hívogató képeit, az nem szabadul. Sokan inkább a vízbe vetik magukat, mintsem, hogy el kelljen menniük maguk után hagyva beteljesedett vágyaik képét.
Nehézkesen száll le az alkonyat a tájra, amikor én elindulok. Óráim végeztével az éjszaka szabad, és én arra járhatok amerre akarok, szabadon, nem zár be semmiféle szabály, amit kimondottan vonzónak tartok. Furcsa módon, megtetszett ez a város, és annyira irreálisnak tartom, hogy már ettől van meg az egyedi varázsa, ettől tetszik ennyire a sok furcsaság, és rétegződés. Nem egy mindennapi hely ami azt illeti, és nem is akarom hogy az legyen, a mindennapok szürkesége unalmas, és vontatott.
Feketét viselek, mint szinte mindig, de nem azért mert rejtőzködni akarok vagy valami, elvileg meg tudom védeni magam, a mágia remekül szolgál, mióta tudom, hogy mágus vagyok, és képes is vagyok használni. Néha még saját magamat is lenyűgözöm, hogy mikre vagyok képes, nem nagy dolgok, de hasznosak, és borzasztóan izgalmas, hogy eddig nem tudtam, és most...előttem heverhetne a világ is ha akarnám... De nekem nem kell a hatalom, elég nekem a saját erőm, az erős mágusokra felfigyel a világ, és több ellenségem lesz, mint szeretném. Fülemben csengenek a Király szavai, hogy az éleslátásom miatt, vigyázzak a fejemre. Kicsit morbid a gondolat hogy mindezt egy ősvámpír tanácsoltam de ugyanakkor... kivételesen jót beszélgettem vele, szinte már hiányzik, hogy nem jár erre mindig. Szívesen kérdeznék még tőle pár dolgot.
Lépteim végül a Könnyek Kútjához vezetnek, de csak egy fél pillantást vetek a víztükörre, hogy lássam visszatükröződni vörös hajam, és zöld szemeim, amik természetesen ilyenek, nincs kontaktlencsém, és sosem akartam. Ha lenne is, az is sárga lenne. A kút mellett letelepedek, és a hideg kőnek simul a kabátom, ami egy bélelt, dísztelen egyszerű fekete bőrkabát. Alatta vörös-fekete pólót viselek, nadrágom meg terepmintás, és zsebes. Egyik zsebemből előhúzok egy doboz cigit, és kiveszek egy szálat, és megpróbálom pusztán mágiával meggyújtani a végét. Legnagyobb meglepetésemre sikerül is. - Néha kiráz a hideg magamtól... - sóhajtok fel, ahogy felfelé fújom a füstöt, és kinyújtóztatom bakancsos lábaim.
* Gyűlölöm ezt a tetves várost, a maga bűzös romlottságával. Rovom az utcákat, közben álmokat kergetek, amint felrobban egy bomba és elmossa a mocskot. Az egész egy pöcegödör, tele redves vérszopokkal és még azoknál is rosszabbakkal. Fura érzésem van ahogy szedem a lábaimat, könnyű, fekete bőrcipőm talpa alatt recseg valami hányásmaradék. Kedvem lenne mellé taccsolni. Minden egyes nap ugyanaz a nóta cseng a fülembe, hogy mennyire gyűlölök itt lenni, de míg a dolgom el nem végzem maradnom kell. Ismerős utakat taposok, mintha minden egyes nap az emlékeim útján járnék, a sarkok a kirakatok. Ma nem akarok gondolkodni, ma csak lenni akarok, a hideg metsző szél csípi az arcom. Lépteim kifelé vezetnek a városból az álmok felé. Lopott álmok, melyek a gyengéket elragadják, én is csak a kísértésig jutok el, olyan mintha alapon. A köd sűrűn gomolyog, egy dallamos szitok jut az eszembe, hogy ki mit tegyen hova hányszor és milyen képen. Előrántom a cigis dobozt, a számba lökök egy halál rudat.. Bezzeg mások meg nem tudnak megdögleni, vért isznak embert zabálnak, ls ki tudj amit még, én meg lehet tüdőrákot kapok.. Megb@hatja az egész szar. Áttapogatom a zsebeimet, lehajtott fejjel haladok, így esik meg, hogy alig veszem észre a parázsló pontot a kútnál. * ~ Na már csak ez….~ * unottra veszem a figurát és tovább kutatok valami tűzscsiholó eszköz után, de persze nem lelem, miért is tenném? Mitől lenne olyan kurva szerencsém? Remélem, hogy nem kell harcolni. Ma valahogy a hold sem akar feljönni az égre, a harci kedvem is lobbanékony, mint én magam. A hullára mázolt fickó mellé baktatok. Jó anyám, ennek sem mondta el senki, hogy kell kinézni egy embernek? Már ha ember. Tegyük fel leszarom. Látom ő is feketébe öltözött, mint jó magam, csak én jóval csinosabb vagyok. A gondolattól majdnem felkacagok, de ha más nem felhorkantok. Erre biztosan felfigyel, ha arra nem, hogy talpaim alatt nyikorognak a faágak, mert recsegni nem tudnak, Jótékony tél, nedves évszak. Ezt is rühellem, ma lehet mindent.* - Megkínálsz? * a cigi felé intek, hogy sejtse tűzzel és azt is, hogy ne a hajam szeretném felgyújtani, hanem a blázt megégetni. Az agyam amúgy is fűstől. Titkolatlanul szemügyre veszem, arcomra nem ül ki érzelem, de lehet azért mert lefagyott.*
Elmerengek a dolgokon, és lassan szívom el a cigim. Eszembe jut, hogy még mindig álmodok csatákról, és véres képekről, alighanem ez valami utóhatás, de nem bánom. Majd elmúlik, minden elmúlik és addig is segít a smink, a sötét karikák eltüntetésére. Nem hiába, van haszna is, bár szebbé nem varázsol, de ha én így érzem jól magam? Nem érdekelt sosem a közvélemény. Megigazítom a sálat a nyakamba, ma kivételesen nem kendőt vettem fel, már lassan egész gyűjteményem lesz ezekből...
Lépteket hallok meg, de már egészen közelről, így felnézek, hogy ki jár erre, ember, vámpír vagy mi a fene? Embernek néz ki, és olyannak mint akinek ritka pocsék napja van. Nem kelek fel, nincs dolgom vele, ha meg akar támadni, majd védekezek a kellő időben, minek kapkodjak feleslegesen? Nem keresem a bajt, és ha elém áll, inkább kikerülöm ha lehet. Nagyon ritkán gurulok be annyira hogy agresszíven viselkedjek, és kevés dologgal tudják kihozni belőlem az állatot. Volt már rá mondjuk példa.
Elnézem, és mikor megszólít, szótlanul biccentek, és előkaparom az öngyújtóm. Egy egyszerű, ezüstözött dísztelen darab, a lényeg az utántölthetőség. Felé nyújtom, de nem gyújtom meg, nem akarom a fél haját is leégetni, lehet hogy nem venné rossz néven. - Persze - felelek, mert ugye megkínáltam. A kíváncsi méregetést viszonzom, és nem veszem magamra, mindenki megnéz, vagy azért mert tetszem neki, vagy azért mert nem. Bár lenne egy tippem, hogy mire gondol, és halvány mosoly jelenik meg az ajkaimon, aztán ha meggyújtja a cigijét, elteszem az öngyújtóm. Nem tudom embernek tart-e vagy valami másnak, de nem érdekel igazán. Viccesen néznék ki vámpírként... Igaz, egy pillanatra megkísértett a dolog még múltkor, de nem. Nem akarok örökké élni. - Nem tűnsz idevalósinak, átutazó vagy? - kérdezem semleges hangon, csak hogy mondjak valamit, meglátom megesz-e érte vagy sem.
Azt hitte megszökött tőlem, de nem nehéz megszabadulni szerény személyemtől. Állok ott egy ideig és nézem, majd lassan oda ballagok hozzá. - Szabad? - nézek rá kérdőn, már fogalmam sincs mi a jót mit tehetek meg mit nem. Nem akarom egyedül hagyni, fogalmam sincs mit érez, és min mehet át. Egyszerűen segíteni akarok neki, és már nem csak lelkiismeret furdalásból, hanem mert... szeretnék. Törődöm vele, és mindent megakarok adni neki. Nehéz érzések főleg tőlem, ezzel tisztában vagyok.
Egészen megnyugszom, mire utolér és megszólít, így hát nem kell sokáig gondolkoznom, mielőtt válaszolnék a kérdésére. Kétlem, hogy magamra hagyna, ha nemet mondanék - túlságosan aggódik értem ahhoz. Viszont ugyanúgy, ahogy ő törődik velem, én sem utasítanám el, hisz minél inkább magamhoz térek, annál inkább úgy érzem, szükségem van a jelenlétére. Csak és kizárólag az övére. Így hát intek neki, hogy lépjen mellém, és szavak helyett egyszerűen csak a vállára hajtom a fejemet. Ismét köszönetet mondhatnék, vagy bocsánatot kérhetnék, de azt hiszem, ezúttal nincs rá szükség, hogy hangosan kimondjam mindezt. Az arcomra van írva az a mélységes bűntudat, ami egészen kiskorom óta kísért és valószínűleg örökké kísérteni is fog a hibáim miatt. Elkeserítő, hogy még mindig csak a halmozásukra vagyok képes, míg a helyrehozásuk lehetetlennek tűnik. Fáradtan hunyom le a szememet, a kút vizében látott emlékképek azonban ugyanolyan élénken jelennek meg és folytatódnak előttem. - Bárcsak én segíthetnék neked annyit, mint amennyit te nekem - suttogom.
Lassan oda ballagok az engedélye után. Meglepődök mikor a feje a vállamon nyugszik ezúttal. Karommal átölelem, és ezzel oda húzom magamhoz. Már rég vártam erre, és nagyon jól esik. Akkora levegőt veszek,mintha újra lélegeznék. Mert most körülbelül úgy is érzem magam. A kijelentésén is meglepődök, nocsak lehet nem is rossz az állapota. Elnevetem magam. - Ugyan rajtam nem kell teljesen jól vagyok. Azzal segíthetsz rajtam, ha te jól vagy... - mondom egyszerűen miközben rá sandítok. - Csak annyit akarok hogy boldog legyél.
Elmosolyodok a válaszán. - Ezzel vitatkoznék: nincs az az épeszű lény, aki ilyen kitartó lenne velem szemben, szóval azért csak nézesd meg magad. Végül kinyitom a szemeimet és lassan felemelem a fejemet Adrian válláról - ekkor tudatosul csak bennem, hogy átkarol. Normális esetben eszembe sem jutna, hogy megkérdőjelezzem a szándékát (főként mivel én voltam az, aki a vállára hajtotta a fejét), az utóbbi megjegyzése, illetve a múltunk miatt viszont akaratlanul is felmerül bennem, mi van, ha esetleg több rejlik emögött, mint az helyes volna. Bízom annyira a barátságunkban, hogy ne utasítsam vissza ezt az ártatlannak tűnő gesztust, ugyanakkor nem is viszonozom. - Te mit látsz a kútban? - pillantok rá kíváncsian.
Csak helyeslőn bólintok miközben széles vigyor terjed szét az arcomon. - Hát ebben egyetértünk viszont. Nem vagy valami könnyű eset, engem pedig nehéz lerázni. Így vagyunk mint tökéletes... haverpáros. - hadarom el az új kitalált szavamat. Örülök hogy most már nyugodt lett a kettőnk közötti levegő. Remélem sokáig fog tartani ezúttal és nem fogunk valami hülyeségen megint össze veszni. Meglepődve nézek rá, mikor kérdezi mit látok a kútban. Majdnem megkérdeztem tőle hirtelen milyen kútban. Őszintén szólva nem nagyon figyeltem meg a környezetet, csak elbambulta magunk elé, és néha rá sandítottam. - Miért kéne valamit látnom a tükörképemen kívül ?- kérdezem majd belekukkantok. Meglepődve látok egy jelenetet.. még régen mi hárman, mikor fiatalok voltunk, és iskolába jártunk. Épp Rachel-éknél vagyunk és filmet nézünk, közben egymás dobálgatjuk pattogatott kukoricával. - Mikor megnéztük azt a szar horror filmet, mi volt a címe ? Nálatok voltunk...
Adrian sem a legkönnyebb eset a világon, de ezt már nem teszem hozzá. Úgyis tudja magáról, és nem is kérdés, melyikünk brillírozik igazán ebből a szempontból. - Haverpáros? Hű, szerintem ezt szótárazd - mosolygok rá, majd összevont szemöldökkel, gyanakvóan teszem hozzá: - Remélem, azóta levédetted a zombiölő játékunk címét. Tudom, hogy nem! - Úgy ismersz, mint aki képes hosszú percekig szemezni saját magával? - kérdezek vissza immár őszinte jókedvvel. Komolyan hihetetlen, mennyire szélsőséges érzelmeket képes kiváltani belőlem egyik pillanatról a másikra. - Nos, elég sok borzalmas horrort néztünk - nevetek fel. - Átok? Imádtam, ahogy kattog. Ahogy újra a kútba nézek, előttem is ugyanezek a képek peregnek le... majd megjelenik az a nap, mikor én és Adrian először kerültünk közelebb egymáshoz, mint két barát. Zavartan kapom el a fejemet. - Hónapok óta járok ide, hogy hamarabb visszajöjjenek az emlékeim. Van egy ösvény is, ami ugyanilyen hatást ér el, csak ott egyaránt tűnnek fel boldog és szomorú emlékek. Többnyire azok, amik a leg... meghatározóbbak voltak a múltban. Így pedig nem nehéz kitalálni, hogy számomra nem a legmegfelelőbb választás ott kutatni a történtek után. Mire használható eredményre jutnék, teljesen kikészítene idegileg. Persze, arra mindenképp jó, hogy segítsen megemészteni a dolgokat, de csak és kizárólag kis mértékben.
- Ahány új dolgot feltaláltam már szerintem akár egy céget is alapíthattam volna. - vakarom meg a fejem nevetve, majd kikerekednek a szemeim. - Basszus, el is felejtettem mi volt a címe ? Haláli hullák nem, az már van ... - valóban annyi minden történt hogy ez a hülyeség teljesen kiment a fejemből. Látszik hogy öregszem. Szóval remélem Rach kisegít és azonnal beírom azt a remek címet a telefonomba, mert biztos, hogy remek. A kérdésére csak komolyan ránézek. - Őszintén ?- felhúzom a szemöldökömet, majd persze elnevetem magam. - Azt hittem hogy csak elbambultál.... - szabadkozom gyorsan miután látom az arcát. Majd elnevetem magam. Aztán én is belemerülök a kút varázslatába, és egy szép emléket látok még tini korunkból. Na igen az tagadhatatlan, hogy akkoriban voltam a legboldogabb. Sokszor gondolok azokra a napokra. - Igen azt hiszem ez az a nap volt. - én a tekintetemet el is veszem. Nem szeretem a mágiát, ez már kezd köztudott lenni, nekem ebből a hamis , csalogató varázsból pont elég volt. Majd Rach és újra belenéz, és végig hallgatom közbe figyelve minden egyes arcvonását. Elgondolkodom,hogy milyen borzasztó lehet neki, vagy még sem. Soha nem tudtam eldönteni hogy jobb e neki ha emlékszik vagy nem. Ilyenekben nem voltam jó soha. - És ? Mennyire tűnt hatásosnak ? Szerintem csak idő kéne.. amíg magától vissza jönnek, és nem ... mágia. Gondolom ahogy a tudat alattid feldolgozza úgy jön majd vissza teljesen. Ezek.. hamis képek. Csak elcsábítanak.- sóhajtok, tudom elég anti mágiásnak hangzott, de ez a véleményem. - Vissza akarod mindenképp szerezni ?
Vendég
Tárgy: Re: Könnyű Könnyek Kútja Vas. Okt. 02, 2016 9:32 am
Nem elég, hogy elfelejtette levédetni, magát a címet se tudja! Felháborodottan rázom a fejemet, egy hajszál választ el attól, hogy ciccegjek is. - A Pokol Erdeje - ejtem ki színpadiasan és félelmetesen: hozzá méltóan. - Kezdesz szenilis lenni, öreg. - Mosolyogva lököm meg a könyökömmel. Most jut csak eszembe, hogy még nem is volt alkalmunk arról beszélni, hogyan lett vámpír. Illetve arról sem, hogy egyáltalán átváltoztatták, vagy tisztavérű. - Még nem is adtál nekem interjút a vámpírrá válásodról, vagy születésedről - adok hangot a gondolataimnak meglepetten. Nem tartom valószínűnek, hogy túlságosan idős lenne, elvégre miután Derek kora szóba került, a földön kellett keresgélnünk az állát. A fenevaddal való találkozásunk után hozzá kell tennem: szerencsére nem szó szerint. Figyelmesen hallgatom a mágiáról tett szónoklatát annak ellenére, hogy tudom, leginkább az ellentábor képviselete miatt gondolkozik így. - Nagyon kevés emlék van hátra. - Tudtommal. - Mondhatni a végén járok a folyamatnak, és épp ez az, amiért ennyire türelmetlen vagyok. Talán nyakatekerten hangzik, de így van. Ha egyszer látom azt a márkás rajzkészletet és nincs rá pénzem, még nem hoz annyira lázba, de ha már minden nap és már majdnem összegyűjtöttem annyit, meg tudnék őrülni a várakozásban. Megj.: köszönöm a példát a tíz évvel ezelőtti önmagamnak. - Hamis képek? Neked úgy tűnt, azok lennének? - intek a víztükör felé. - Itt láttam először néhány pillanatot az estéről, mikor a szobánk lángba borult. Ez segített felidézni az utolsó napunkat. Épp csak a folytatása az, ami mind a mai napig elmaradt. - Igen. Úgy érzem, muszáj ezekkel szembenéznem, mielőtt új emlékeket gyártanék - mosolygok rá szomorúan. Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy minden egyes nap itt ücsörgök a kút szélén. Inkább úgy fogalmaznék, hogy sosem leszek teljesen nyugodt, amíg nem tudom a teljes igazságot.
Vendég
Tárgy: Re: Könnyű Könnyek Kútja Vas. Okt. 02, 2016 10:59 am
- Pokol Erdeje ! Hát persze! Már minden hülyeség eszembe jutott, Lucifer Ösvénye meg ilyenek.- nevetem el magam zavarodottan, de gyorsan egy kézzel be is pötyögöm a telefonomba, ezúttal nem is fogom elfelejteni. - Tudom , már borzasztó mennyi idős vagyok. - forgatom játékosan a szememet. Majd mikor kérdezz a vámpírrá válásomról, azonnal elkomolyodok. Nem szeretem ezt a témát, nem kimondottan kellemes körülmények között történt, bár nekem volt segítsem. - Majd egyszer egy nyugodtabb este után, egy olyan varázspia mellett adok neked interjút, de csak ha megtartod magadnak utána. - nézek rá keserédes mosollyal. Most valahogy nincs kedvem belemenni abba a bonyolult és hosszú folyamatba amiből én lettem. Majd egy nyugisabb nap után nyugodtabb körülmények között. Ráérünk előttünk az örökké valóság. - Gondolom pont a lényeg hiányzik... - sóhajtok, nem is egy vacsora jelenet vagy egy fürdés. Borzasztó egy éjszaka volt, én mindenre emlékszem, de neki kell mindenre rájönnie, és én se szívesen emlékszem vissza. - Tehet hamis képeket is bele, a mágia nem megbízható és teljesen kifürkészhetetlen. Nem gondoltál bele, hogy az igaziak közé belecsempészhet hamisat is? - húzom el a számat, nem igazán örülök hogy ehhez folyamodott, de ő tudja neki mi segít. Csak bólintok a válaszán. - Jogos. Én megértem, és ami segít neked... csináld csak, én csak a véleményemet mondtam el.
- Hát, nem vagyok elragadtatva a fantáziádtól - jegyzem meg viccelődve, majd a telefon felé biccentek. - Az ott a memóriád? Sejtettem, hogy más időpontot szán a mesedélutánra, mégis képtelen vagyok tenni ellene: az elégedetlenség azonnal kiül az arcomra. Minden bizonnyal önző vagyok, amiért így állok hozzá, de ő mindent tud a múltamról, a sajátjával kapcsolatban azonban mindvégig hazudott. Ha én képes vagyok megerőltetni magamat és megnyílni előtte, ő miért nem veszi rá a fáradtságot? Ha tényleg jóvá akarja tenni a történteket, itt kéne kezdenie. Minden esetre nem fogom erőltetni. Biztosan nehéz... Ha nem akar beszélni róla, azt is megértem, egyszerűen csak rosszul esik azok után, amiken keresztül mentünk. - Pedig életrajzi kötetet akartam írni rólad - sóhajtok fel színpadiasan. Elmosolyodom. - Én bízom a mágiában. És különben is... eggyel több boldog emlék nem lehet más, csak ajándék - vonok vállat. Ha a másik ösvényről lenne szó, igen, tényleg kellemetlen meglepetést jelentene egy újabb szörnyűség, a kútnál viszont azt sem bánom, ha megtéveszt kicsit. - Ha már mást nem...
- A fantáziámmal semmi gond nincs, ami azt illeti arra vagyok a legbüszkébb. - nézek rá sértődötten de a szemem mindvégig mosolyog. Mikor beírom a telefonomba a nevet, csak rásandítok a megjegyzésére. - Igen egyébként, az én koromba már jegyzetelni kell. Majd ne aggódj, megtudod mikor annyi idős leszel mint én. - nézek rá mint egy nagypapa az olvasó szemüvege mögül. Látom rajta, hogy cseppet sem tetszik neki a válaszom, hogy nem akarom most rögtön elmesélni. Itt én kérnék tőle némi megértést. A vámpírok nem valami vidám körülmények között alakulnak át általában, így én sem. Sok volt ez a mai este és egyszerűen nincs idegem hozzá. Iszogatva egy kényelmes nap után... lehet róla szó, de csak neki. - Igen gondoltam, de dedikálásra nem tudsz rávenni, nem szeretem a rajongókat, már most nem...úgy tudnak tapadni. - forgatom a szemem. - Na JÓ lehet válogatnék. - majd elvigyorodom. - Gondolod hogy ha csal a mágia akkor boldog emlékkel fog ? Szerintem egy hamis boldog emlék , hát nem tudom... te tudod mi tesz boldoggá. - nézek rá, de nem lehet arcomról semmit leolvasni. Elég akaratos, és tudja mit akar... azzal ha beleköpök a levesébe csak felingerlem, és ma már nem akarom. - Ezt hogy érted ? - nézek rá őszinte kíváncsisággal.
- Hát persze - felelem komolyan, a mosoly azonban továbbra is ott pihen az arcomon. - Csak nem mindegy, milyen típusú az a fantázia. Hűha, azt hiszem ilyen megjegyzést egyikünk sem várt tőlem. - Ha te mondod… - nevetek fel. Na igen, a koráról sem árult el semmit. De hát mikor is tette volna? Mióta együtt vagyunk szinte csak Beccáról beszéltünk, vagy épp vitatkoztunk arról, ami épp szóba került. Ó, bocsánat: a zombis játék tervezését kifelejtettem. - Épp figyelmeztetni akartalak, hogy nem a kötetben szereplő személyleírásod alapján cselekedsz - bólogatok bölcsen, majd kissé gúnyosan teszem hozzá: - Ez esetben fel kell kérnem valami jó ízlésű férfit, hogy válogasson a rengeteg rajongód közül. Kétlem, hogy én képes lennék a feladatra. A mágiával kapcsolatos véleményét inkább annyiban hagyom, mindketten jobban járunk, ha nem megyünk bele a kérdésbe. - Több, mint egy napot töltöttünk együtt, de hiába kérdezgettelek, semmit nem mondtál magadról - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, miközben visszanézek rá.
- Hogy milyen típusú ? Ha szeretnéd tudni belemélyedhetünk még jobban. - nevetem el magam végül, mert ez hangosabb kimondva még hülyébben hangzik, mint a fejembe. Azért nekem is vannak korlátaim. Majd furcsán nézek rá a megjegyzésén. - Ezt hogy érted, hogy a nem a kötetben szereplő személyleírásom alapján cselekszem :- hadarom el őt utánozva, - Milyennek kéne lennem, milyennek írnál le , - nézek rá kérdőn, ha jól értettem a mondandóját, ha nem úgy is kijavít, és tudom hogy azt imádja csinálni. - Hm, miért lennél rá képtelen rá ? Okos vagy talpra esett, szép. Pont megfelelő nekem, hogy nőket válogass. - nézek rá komolyan de azért a vigyorom megint előbukkan, vele nem tudok komolyan hülyéskedni... Majd megint én kerülök terítékre így élesen szívom be a levegőt, és lassan elengedem. - 60 éves vagyok. - jelentem be egyszerűen. - Ennyi egyenlőre elég ?
- Köszi, de azt hiszem, mindent tudok, amiről tudnom kell - nevetek fel kissé zavarba jőve. Felvont szemöldökkel és egyre szélesedő vigyorral mérem végig. - A személyleírásod? Inkább megkíméllek tőle - nevetek fel végül. Persze, arra lettem kitalálva, hogy mint a volt barátnője, új nőket válogassak neki. Szem forgatva rázom a fejemet, mert ez még viccnek is rossz. Nem mintha nem örülnék neki, ha találna valakit - biztosan jó hatással lenne rá és boldogabbá tenné -, de mindketten tudjuk, hogy itt nem erről van szó. Hatvan? Pár pillanat erejéig rezzenéstelen komolysággal nézek rá, majd kibuggyan belőlem a nevetés. - Hamisíthatatlan nagyfater vagy - veregetem meg a vállát. - Ha azt mondom nem, folytatod?
- Tudod ? Avass be hogy én is tudjam, hogy te mit tudsz , - emelgetem mint egy rajzfilm figura a szemöldököm, bár nem tudom mennyi sikerrel. - Nenene ne kímélj te engem, kíváncsi vagyok milyennek látnál. - itt megragadom és magammal szembe fordítom, hogy ne tudjon kikerülni. Aztán látom nincs ínyére az ötletem, hogy szortírozhatna nekem nőket. Ezen elmosolyodom, tetszik hogy ennyire nem tetszik neki az ötlet. Csak vigyorgok rá mikor megint rólam kérdezősködik. Soha nem kíváncsi rám senki, ez mindig így volt és fura ha van mikor rólam kell beszélni. De soha nem kérdezett még senki a vámpír válásom körülményeiről. Nem is szívesen beszélek róla senkinek, konkrétan nem beszélek róla senkinek. Akire tartozik aki életem azon része az úgy is megfogja tudni. És Rachel megfogja ha érdekli valóban, de nem ma, nem most. Majd elmondom hány éves vagyok, és a reakciójára csak a fejemet vakarom. Gondoltam valami ilyesmit fog reagálni. - Ha pontosan akarok lenni 63 éves leszek 2 hónap múlva.És igen nagyfatherod lehetnék szóval több tisztelet ! Nem nevetsz.. - nevetek mert tényleg vicces.
- Semmit. Épp ez a lényeg - nevetem el magam. - De bőven elég az ezzel kapcsolatos elképzelésem is. - Ami bár ne is lenne! Már attól elakad egy pillanatra a lélegzetem, hogy hozzámér, jóllehet ez inkább a meglepetésnek tudható be, mint a zavaromnak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy kezdetben kissé sarokba szorítva érzem magam a közelségétől. Minden esetre bármilyen jól ismerjen is, ezúttal sikerül lepleznem a pillanatnyi döbbenetemet, és elgondolkozva nézek a szemébe. - Ezt elég nehéz körülírni. Elsőre könnyen kiismerhetőnek tűnsz, nyitottnak, mintha nem lennének titkaid senki előtt. Mintha soha, semmi problémád nem lenne azon kívül, hogy melyik nő nem adja be a derekát, vagy hogy épp nincs raktáron a kedvenc cigidből. - Nem bírok elfojtani egy mosolyt. - Vicces vagy és kedves, néha túlságosan is őszinte. Szeretsz szórakozni - vonok vállat. - De valójában több van benned ennél. Viszont hogy mi, azt már az olvasóknak kéne kiolvasniuk a sorok közül - fejezem be rejtélyesen, majd hogy teljes legyen a hatás, rákacsintok. - Tudom, hogy mikor van a szülinapod - válaszolom sértetten. - Oké, papa. Persze már nevetek is.
- Elég az elképzelésed is , ami azt illeti arra jobban kíváncsibb vagyok, mint az eredetire. - vigyorodom el magam, miközben magam fel fordítom. Látom meglepődik, hát én is... de olyan természetesen hatnak ezek a mozdulatok. Nem kellett még félne hozzá érnem régen, akkor nem volt " barátja " hogy ez tilos legyen. Próbálok ebből nem intim körülményeket teremteni, de eléggé nehéz. Úgy látszik ez is eljött, mikor nem kapom meg azt amit akarok. És a sors furcsa fintora, hogy pont azt nem amit a legjobban szeretnék. Hát ezzel lehet a legjobban nevelni az embert, nem igaz ? Majd leírja milyennek lát, hogy tulajdonképpen ismer. A kezeim is megfagynak, majd szépen lassan leengedem róluk. Egyre nehezebb türtőztetnem magam, legszívesebben megcsókolnám. De csak annyit teszek, hogy zsebre vágott kézzel hátrébb lépek egy biztonsági lépést. Még véletlenül se. Nem fogok bekavarni. És pláne nem akarom a mostani jó viszonyunkat elrontani... semmiért sem. - Így látszik valóban ismersz, így nélkülem is simán megírhatod azt a könyvet. - mondom kissé zavarban, na ez is csak nála fordul elő. Majd próbálom ezt a zavaromat ismételten a humorrommal palástolni. Így elmondom hány éves vagyok, majd próbálunk vele poénkodni, de már inkább kényszerűen mint természetesen. Megvakarom a fejem búbját. - Ne hívj papa-nak az túl szexi. Mondanám hogy Apucinak de az még szexibb, szóval maradjunk az Adriannel. - nézek rá hamiskás mosollyal, bár az ő szájából az is szexinek hangzik... mi van velem...
- Hát, akkor ma kíváncsian fogsz elaludni, Adrian - válaszolom csipkelődve. Olyannyira leköt, hogy pontosan összefoglaljam az Adrian ismérveket és áttörést érjek el a tudományágban, hogy sokáig észre sem veszem a pillantását, ami semmi jót nem ígér... Vagy éppen minden jót. Amint a ránézek, szinte fizikai gát keletkezik bennem; képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetemet addig, amíg el nem enged. Abban a pillanatban viszont mintha varázslat törne meg, ösztönösen fordítom el a fejemet és lépek hátra, újra és újra feltéve magamnak a kérdést: mi volt ez? - Ó, kétlem, hogy több fantáziám lenne, mint érdekes történeted, amit még nem osztottál meg velem - vetem a szemére viccelődve. Próbálom oldani a hangulatot, ahogy ő is, a következő megjegyzése viszont egyértelműen ellövi ezt a lehetőséget. Zavartan köhintek. Egy rezzenés nélkül kéne végighallgatnom, hisz ez csak a szokásos Adrian műsor, ugyanakkor az imént történtek - és a nem megtörténtek - után... - Tudod mit? Inkább nagyinak hívlak.
- Oh dehogy, most komolyan szálljak rád? Azt akarod hogy rád szálljak ? - nézek rá komoly kérdő tekintettel. Majd a közelségétől konkrétan zavarba jövök. Nem tetszik ez, így is nehezn tudom vissza fogni magam, így röviddel miután magam felé fordítottam el is engedtem, majd mikor rólam kezd még jobban kérdezősködni, kicsit hátrébb is lépek. Nem nagyon szeretnék olyat tenni amit később megbánnék. Nem fogom se magamat se őt össze zavarni. Igen ha ez a Derek gyerek nem lenne talán könnyebb lenne Talán. De ezt a bizalmat újra fel kell építeni ami közöttünk van, ez tény. Nem kapkodhatom el. Mély levegőt veszek majd poénkodni kezdünk. - AZ biztos, de azt is megtehetjük, hogy tippelsz és ha eltalálod, akkor megmondom jól tippeltél e. - nézek rá komolyan majd elnevetem magam, bár ez inkább zavart nevetés. - Komolyan képes lennél nagyinak hívni ? - húzom fel kérdőn a szemöldököm.
Nevetnem kell a kérdésén. - Denevérkedsz? Nem is tudtam, hogy hozzátartozik a titkos, hős képességeihez. - A denevérré változást hozzácsatolhatnánk a zombivadász vámpírunk különlegességeihez - jut eszembe hirtelen. Azt hiszem jobb témát nem is találhattam volna, ami segít nyugodtabbá tenni a légkört. - Kezdem úgy érezni, hogy csak én ötletelek. Húzz bele! - figyelmeztetem szigorúan. Hogy tippeljek? Homlok ráncolva keresgélek a fejemben jobbnál jobb ötletek után, de bármi is jusson eszembe, sablonos és lapos sztori lenne egy Adrianről íródó regényben. Vagy túl emberi. Végül is ő maga is sokkal inkább emlékeztet egy mugli kamaszfiúra, aki csak roncsolja a szervezetét, mint egy idős, komoly vámpírra nagyratörő célokkal. Ezt a kettőt kifejezetten nehéz lenne egyeztetni a valóság korlátain belül. - Mégiscsak jobban tetszene, ha te mesélnél. Jobban jár, mintha én találok ki valamit, aztán majd foghatja a fejét. - Miért ne? - kérdezek vissza vállat vonva. Hát nem is farkasnak. - Lehetnél piroska, piros mint a vér... De ha egyszer öreg vagy, nincs mit tenni.
Ezen elnevetem magam. Kicsit nehezen nyugszom meg, de ez a Denevéres beszólása kivételesen jó volt. - Mintha én találtam volna ki. De igen remek cím lenne: Denevér véres bosszúja... ahh tessék ha az első nem jönne be már van B tervünk. - kacsintok, és mintha teljesen hülye lennék felírom. Na igen a 60 évesek... - Nem baj ötleteljél csak, neked is gyakorolnod kell, én úgy tudtam, hogy ez közös biznisz. - nézek rá komolyan, majd színpadiasan elteszem a telefonomat. Majd jön a zavarba ejtő tekintetek és az érintkezés, én pedig megint csak nehezen tudok uralkodni magamon. Nem tetszik ez az érzés, nem szoktam meg. Majd megint rátér arra, hogy én meséljek én meg színpadiasan elkezdek ásítozni. - Fárasztó egy napunk volt, nem megyünk szobára ? - majd leesik mit mondtam, de csak egyszerűen elvigyorodom magam. - Félre is értheted ha gondolod... - ha ennél lazább lennék már szétesnék... öcsém bárcsak denevérré tudnánk változni, hát ha lenne pillanat mikor elreppennék az most lenne... drakula....
Kezdőlap
Tárgy: Könnyű Könnyek Kútja 
