Könnyű Könnyek Kútja

Mostanra ha akarnám sem tudnám meghatározni, hogy azért viccelődöm-e, mert valóban ilyen jókedvű vagyok, vagy pont, hogy leplezni próbálom a történtek rám gyakorolt hatását. Bárhogy is, rövid idő alatt elfeledkezem a vámpírlét árnyoldaláról, a félelmeimről, vagy akár csak arról, hogy mi történt köztünk alig néhány perccel ezelőtt. És hát valljuk be: egyfolytában, ha egy lépéssel is közelebb kerülünk egymáshoz, vagy a karunk véletlenül összeér. Az öleléseink, vagy az, ahogy a vállára hajtottam a fejemet messze nem gyakoroltak rám olyan hatást, mintha egyszerűen csak huzamosabb ideig tartaná fogva a tekintetemet. Mindez pedig annyira ismerős - hisz miért is ne lenne? -, hogy ténylegesen nem is kutatok indokok, vagy hátsószándék után. Egyenlőre elég, ha a közelemben van. Már ettől is biztonságban érzem magam, mintha semmi sem történt volna a főtéren, vagy a sétányon. Mintha semmi sem változott volna...
- És Batman a legjobb barátja - kuncogok fel.
Szinte mulatságos látványt nyújt, ahogy megint előbogarássza a telefonját és jegyzetelni kezd. Már most elraktározom magamban az ötletet, hogy szülinapjára egy nefelejcs gömböt küldjek neki.
- Félreérthetném, de akkor a mai napra is jutna neked egy pofon - mosolygok rá mézédesen. - Azt hittem, megelégszel a tegnapival. A pofonnal.
Na jó, ezen már nekem is nevetnem kell. Úgy tűnik, a félreérthető mondatok ragadósak. Na, nem úgy.
- Szóval még mára is itt maradsz? - következtetek gyanakodva. A végén még letelepszik Namelessben.

- Jaj, elnézést - emelem a kezeimet mintegy védekezésképp, majd felnevetek.
Rosszallóan rázom a fejemet a válaszára: nem mondanám, hogy megkönnyíti a dolgomat, azaz tulajdonképpen a kettőnk közti levegőt. Ebből kifolyólag természetesen felmerül bennem, hogy talán menekülésképp szeretne visszatérni a hotel falai közé, azonban nem úgy ismerem, mint aki ilyen sablonos kifogásokban látná a vészkijáratot, így hamar el is vetem ezt a feltételezést.
- Megértem - válaszolom immár komolyan. Ami azt illeti, nekem is van mit megemésztenem. Bőven. Csakhogy vele ellentétben épp ezért lenne szükségem egy kis társaságra, hisz minél később kell szembenéznem a tetteimmel, annál jobb.
Na tessék, ki is az, aki menekülőút után kutat?
- Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz - teszem hozzá kedvesen, majd viccelődve teszem hozzá: - A búcsúszövegemet pedig azt hiszem, elégszer hallottad már. Holnap tényleg hazamész? Mert ha igen, igény szerint újból elismétlem.

- Hát, ha összehozod a találkát - felelem komolyan, mintha valóban semmi akadálya nem lenne. - Legalább elintézheted vele a szerződést.
Nem áll szándékomban máris elindulni, épp ezért meglep, hogy elkapja a karomat. Megint.
- Előző este is túlélted - felelem viccelődve, bár arcomról lerí, mennyire váratlanul ér a kérése. Nem gondoltam volna, hogy egy percig is komolyan gondolja ezt az egészet. - Mégis hogy képzeled? - kérdezem őszinte kíváncsisággal.
- Értem - válaszolom szűkszavúan, csendesen. Fogalmam sincs, hogy kéne éreznem ezzel kapcsolatban. Mindenképp elszomorít, hogy továbbáll; olyan volt ez a néhány, együtt töltött nap, mintha pár hétig tartott volna. Annyira hozzászoktam, hogy itt van, hogy elképzelhetetlennek tűnik a búcsú, még ha így is lenne rendjén.
Mégis olyan érzésem van, hogy a holnapi nap sem a távozása napja lesz.

Hogyan is utasíthatnám el, miután mattot ad a visszakozásával? Színpadiasan felsóhajtok, ezzel is időt nyerve a válaszadásra és tovább fokozva a kíváncsiságát, vagy épp kínozva az idegeit. Mindössze pár másodpercig állok előtte némán, láthatóan a levegőt tanulmányozva, mégis úgy tűnhet, hosszú percek telnek el, mire megszólalok.
- Legyen. De csak akkor, ha befonod a hajamat és párna csatázunk - sorolom a feltételeimet a lehető legnagyobb komolysággal, szemöldököm felvonva, ajkaimmal szinte csücsörítek. - A többi elvárásomon még gondolkozom, de a meghívásod fenntartásával jogodban áll teljesíteni a kéréseimet.
Majd a kezemet nyújtom, mintegy beteljesítve az üzletet.
- Félreértesz, nem... számonkérésképp kérdeztem. Csak kíváncsi vagyok, mik a terveid - felelem immár elmosolyodva. Jóllehet jelenleg bármi jobban hangzik, mint egyedül maradni a gondolataimmal. Talán ezúttal ő sincs ezzel másképp.
Erről jut eszembe:
- Sikerült elintézned a problémát, amiről beszéltél? - kérdezem halvány aggodalommal a hangomban.
Kifejezetten hálás vagyok a kérdésért, ami felment az övé alól. Nem tudom, jó ötlet lenne-e maradásra bírni, és azt hiszem, szükségtelen felsorolnom az érveket, amik folyton erre a következtetésre juttatnak.

Kijelentésére az a halvány szín is eltűnik az arcomról, amit eddig még magaménak tudhattam, és mondanom sem kell, az sem volt túl jelentős.
- Ez esetben megvan a következő feltételem - felelem kifejezéstelen arccal.
Biztos jó ötlet volt belemenni?
- Tejszínhab csak nutellával - válaszolom vigyorogva. - De ha ejtett mostanság valami csaj, fagyit is ehetnénk - teszem hozzá bólogatva, már csak egy csöpögős film hiányzik a leltárból, és meg is lennénk.
- Mégiscsak hagynod kéne, hogy segítsek.
Közben elindulok a hotel felé, bár sejtem, hamar megfogom bánni ezt a döntést...