Holtak temploma

Tárgy: Holtak temploma Csüt. Nov. 15, 2012 3:22 pm

Titokzatos hely, általában nekromanták látogatják, vagy olyanok, akik emlékezni szeretnének... Nincsenek misék, csak az elhunytakért lehet imádkozni. Azt beszélik szeánszokat még tartanak, de személy szerint nem hallottam róla miféléket... Biztos, hogy fekete és nem normális miséket, éppen ezért a vámpírok sem ódzkodnak a helytől, hisz tulajdonképpen ez az ő templomuk is.

Holtak temploma 1309521826_lost_souls_by_zardo-d1gwqw9

Holtak temploma 1309521826_lost_souls_by_zardo-d1gwqw9

Tárgy: Re: Holtak temploma Hétf. Júl. 01, 2013 1:07 am

~ Victorius ~

Már egy ideje itt vagyok a városban, és akadtak furcsa élményeim mit ne mondjak, de a mai nap végre nyugodalmasnak tűnik, így szokásom szerint iskolán kívül vagyok, és a senkiföldjén barangolok. Valahogy nem vágyon igazán társaságra, és ez legalább veszélyes de csendes környéknek tűnik, így erre felé vettem az utam. Fekete farmert és egy zöld mintás pólót vettem fel, acélos bakanccsal természetesen, és erre egy kicsit derék alé érő bőrdzsekit. Hiába, imádom a bőr dolgokat. Az övem is széles fekete bőr, egy tigrisfej csattal. Vörös hajam virít a délutáni, lassan esti órákban, de mit bánom én? Szokás szerint sminkelve indultam el, a szemeim vannak kihúzva, meg az ajkam, a kis piercing karikával. Azt nem hagynám el semmi pénzért, tetszik, hogy olyan egyedi és nincs mindenkinek. Sétálgatok, mikor a templom elém tárul, impozáns jelenség, ezt messzebbről is láttam, és egy pillanatra megállok. Menjek én tovább? Templom, az én jelenlétem már önmagában is szentségtörés lenne, de mégis, valamiért közelebb sétálok, és megcsodálom a hatalmas tornyokat, a kidolgozott faragásokat, az egész monumentális építményt. Az ajtónál megállok egy pillanatra, és elnyomom a cigit, amíg eddig szívtam, és csak utána lépek be a hatalmas helységbe, és az utolsó padsort veszem célba. Elnézem az oltárféleséget, de nem hasonlít azokra, amik a normális templomokban szoktak lenni, bár tény hogy így jobban tetszik. Letelepedek a párnázott padsorra, és szentségtörés vagy nem, hátradőlve elheverek. Úgysem jár erre a madár sem, ki venne észre? A plafonon lévő festményeket csodálom, azok tetszenek, nem kifejezetten szentképek, de megvan a maguk varázsa azt kell mondjam.
- Ch, méghogy templom... - suttogom, de még ez is hangosnak hat de érdekel is az most engem.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Gótikus, magasba törő csipkézett tornyok és rozettás ablakok. A kőcsipkében befelé szűkülő, bélletes kapu. Csakis az adott kor stílusával, későközépkori gótika. Már a maga idejében is gyűlölték s idegenkedtek tőle, még ha ámulva is néztek fel rá, pontosan mint a vizigót barbár népekre és a modern század nem véletlen ugyan ezzel a névvel ellátott szubkultúrájának tagjaira.
A freskókat nézi a mennyezeten, cseppet sem szokványosak. Alázuhanó angyalok, lángok közt perzselődő asszonyok, csavart fekete szarvakkal rendelkező szörnyetegek. Utólag lett átfestve, a vámpírszem látja. Az eredeti képeket mintegy megcsúfolva alakították förtelemmé. Meggyalázhatták ezt a helyet, beléköltözött a Sötétség gyermekeivel. Egykoron szentekről és megváltókról prédikálhatott itt egy 12.századi pap. Később pedig vámpírbokrok sötét imái szállhattak fel innen, talán pont a Királyhoz.
Az obszidián oltáron fekszik. A keze a tarkóján. Borszín felsőt visel, amolyan 21.századba illő példányt és ennek méltóan egy sötét farmert bőr övvel. Jobb bordó bakancsos lába keresztben a bal térdén, talppal az oltárlapon ahol hol a Fény szolgái mutattak be véráldozatot-saját istenségük húsát edve és vérét idva-,hol pedig a Sötét követői ontották és konzumálták áldozataikét.
Hallja ahogy a fiú, nyakában a Szemmel belép némi hezitálás után, érzi az égett dohány szagát. Már akkor érezte, hogy közeledik, mikor alig hagyta el a Grimm negyed határait*
- Templom ez, csak nem katolikus. Többé már nem.
*morogja mély hangján, mintegy csevegő hangnemben. A vastag kőoszlopok egy medve dörmögésével visszhangozzák a szavait. Nem veszi a fáradtságot, hogy felüljön vagy hogy odamenjen a kölyökhöz. Ugyan azzal a közönnyel kémleli a plafont, mint eddig*

Tárgy: Re: Holtak temploma Hétf. Júl. 01, 2013 9:29 pm

~ Királyom ~

Elheverek az utolsó padban, hiszen emberi mozgást nem veszek észre, és valahogy leköt az, hogy aplafonon lévő festményeket, freskókat bámuljam, amik valaha talán nem így néztek ki, de mostanra valahogy sokkal jobban tetszik. Az ördög alakok, meg a kicsavarodott furcsa testhelyzetek, valahogy jól festenek, mintha a vallás önnön paródiája lenne. Felsóhajtok, és a homlokomra ejtem a kezem, mikor megszólal egy hang, egy ismerős hang, mégis megugrok egy pillanatra. Az isten se vette észre hogy nem vagyok egyedül... Felülök, és körülnézek, hogy mégis hol lehet, egészen elölről jön a hang, így felkelek, és előrébb indulok, elhaladok a szépen párnázott padsorok között, hogy elém táruljon egy igencsak furcsa látvány. Az oltár maga gyönyörű, és kidolgozott és ami nem mindennapi, hogy teljesen fekete, obszidián. Megállok az első padsoroknál, és leteszem magam, kényelmesen, innen már feltűnik az oltáron heverő alak, aki ugye Victorius.
- Remek helyet találtál az alvásra, Királyom. Egy oltárt.... - húzom el a szám, kis mosolyra, mert el kell ismerni jól mutat rajta, bár ahogy elnézem a szerelése most sokkal modernebb, és kevésbé rockeres mint legutóbb. De a holló szín haja ugyanaz, és a szemei is, bár azt most nem látom. A plafont nézi ő is, bár szerintem épp elégszer láthatta már.
- Templom, a magadfajtának? - szólalok meg végül is, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy vámpírok imádkoznak a maguk módján itt.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Nem alszom-ahhoz nem elég kényelmes-, csak pihenek, de köszönöm.
*feleli továbbra is felfelé bámulva, végül még is a tűzpiros hajú kölyökre emeli a tekintetét. Mindent szeret nézni ami piros, mégpedig a plafonon semmi sem az, de Vel kobakja annál inkább*
- Valami hasonló.
*szintén elmosolyodik és lazán az oldalára fekszik, felkönyökölve, bal karját pedig az egyik térdén lógatva*
- Nem szeretem a szent helyeket. Sem a szenteltvizet. De ez a "templom" kifejezetten kellemes. Így bizonyára nem is szent, még ha egykoron tán meg is szentelték.
*egy pillanatra ismét körbefuttatja a tekinteté a helyen*
- Megeszik és megiszák a saját isteneiket...a vikingek mindig is elrettentek ettől. Talán igazuk van.
*ismételten bámészkodik kicsit mielőtt megállapodna tekintete a fiún, aki talán hozzfűz valamit a mondottakhoz*
- Ma pedig...mint egy szupersztár. A régi isteneket elfelejtették és popsztárokat csináltak belőlük vagy fordítva. Míg a függönyt valaki le nem rántja. Mind...annyira boldog és a látszatnak él. A világ olyan isteni!
A szerencsétlenek együtt vannak egyedül. Minő boldogság...
*gúnyolódik a modern kor birkáin és mosolya kiszélesedik. Persze vannak kivételek, a vörös hajú suhanc is az, ha ez nem így lenne, már régen elnyelte volna akár Chronos a gyermekeit*
- Régen találkoztunk, kölyök. Nincs kedved valamit mesélni nekem?
*olyan pillantást vet rá, mintha tudná, hogy valamit el akar mondani*

Tárgy: Re: Holtak temploma Hétf. Júl. 01, 2013 10:52 pm

- Szoktál te egyáltalán aludni? Úgy értem képes vagy arra hogy kikapcsold az agyad egy kicsit? - kérdezem az oltáron heverő ősvámpírtól, aki a plafont bámulja, bár szerintem nem is igazán látja, ő is a legjobb helyeken tud előbukkanni. Bár azt hiszem ez most abszolút véletlen helyzet. Ahogy rám néz, megint azokat a vérkő szemeket látom, amik olyan gyönyörűek, megnyugtató fénnyel ragyognak, de mégis van benne valami veszélyes, valami vad, valami elemi. Hát igen egy vámpír szeme. Más mint a legtöbbé.
- Ahha, értem. Vámpírtemplom, nem is rossz elképzelés amúgy - jegyzem meg, és elhelyezkedek, hátradőlve a padoknak, itt nem olyan kényelmes mint hátul volt, de a semminél jobb ez is. Ch, templom, mikor is voltam én utoljára ilyesmiben? Hát nem most.
- Egyszer biztosan megszentelték, de ahogy elnézem már egy jó ideje a fajtád használja, és akkor már messze van mindent szentség és áldás - ugyan ki hallott már hithű katolikus vámpírról? Ugyan már. Habár ha Victorius létezik... több millió éves lény, talán katolikus vámpír is van, a fene tudja.
- Ki tudja, kiknek volt igazuk, bár azt el kell ismerni régen még jelenvolt a Hit a világban, ma meg már csak csúfoljuk az isteneket, akik valaha is léteztek vagy éppen nem. Ha csak abból indulunk ki hogy Jézus Krisztus a szupersztár... - mosolyodom el, mert azért az egy elég híres darab, azt ismerem is, bár tetszeni nem tetszett különösebben, csak az ötlet, hogy ebből zenés művet csinálnak... Fantasztikus.
- Boldogság vagy boldogtalanság, ki tudja azt eldönteni? - mosoylodom el, és mikor ismét találkozik a tekintetünk, kérdez, én pedig egy pillanatra elgondolkodom, mit is akarok neki mondani, vagy éppen mi az amiről mélyen hallgatni szeretnék.
- Régen, de annyira mégsem. Nem történt semmi igazán különleges, élem a mágusok mindennapjait, bár... találkoztam pár érdekes alakkal, azt el kell ismernem - szólalok meg végül, és pótcselekvésként a gyűrűmmel kezdek el játszani. Most ezt nyilván nem fogom neki teljesen előadni de érdekel mennyit tud a gyermekeiről.
- Mondd királyom, te minden sarjadat ismered, ugye? - szólalok meg végül.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*hallgatja a fiú szavait és bizony kénytelen elgondolkodni. Egy pillanatra oldalra néz, el a messzibe, de ez nem tart soká. Mélyvörös, pulzáló írisze, akár egy eleven szív mered ismét a kölyökre*
- Igen és nem.
*feleli tömören, hogy mennyire érthető a válasz az kérdéses, ezért úgy dönt némi magyarzatot fűz hozzá*
- Képes vagyok aludni, de nincs szükségem alvásra. És ha úgymond alszom, nem kapcsol ki az agyam annyira, mint nektek, halandóknak. Rendkívül nagy sérülésnél lehetséges, hogy elaludjak, mintha spontán kómába esnék, hogy a testem még gyorsabban regenerálódjon.
*ecseteli komótosan majd hozzáteszi*
- De ez nem szokott előfordulni.
*nyilván, még is valószínűleg kísérteties lehet ebbe belegondolni*
- A legtöbb élőlény azért alszik, hogy az agyuk kihihenje az aznapi fáradalmakat és felkészüljön gépiesen a következő napra. De én nem vagyok élőlény.
*kicsit oldalra biccenti a fejét, van valami rettenetes ebben a mozdulatban. Hallgat egy kicsit, hátha a kölyök beszélne, mielőtt ismét megszólal*
- Mikor alszom, mikor élszázadokat alszom át, valójában akkor sem alszom igazán. Teljesen. Elég mélyen. Hallom mi történik a világban, távoli neszként, akár egy álom, de sokkal elevenebb annál és emlékszem is rá. Ezért ha megtámadnak mikor éppen évszázados álmomban nyugszom, reflex szerűen végzek velük. A testem még álom alatt is úgy mozog akár egy nyughatatlan, gyilkos gépezet.
*így már kifejtette teljesen amire Vel kiváncsi volt, ha még érdekli valami ennek kapcsán, majd rákérdez*
- Vámpírtemplom-ismétli-,vagy valami hasonló. Nevezzük inkább...egyszerűen csak a Sötétség templomának. Lehet, hogy nem mindig vmpírok használták, de más árnylények. A vallás, valamiben való hit, legyen bármi is az-akár önmaguk-, úgy hiszem ösztönösen van meg az élőlényekben. Ha a fénylények emelhetnek kegyhelyeket és imaházakat, a sötét lényei miért ne tehetnék ugyanezt? Miért gondolják ezt olyan szentségtörő, rossz dolognak?
*fűzi hozzá szerény véleményét egy költői kérdés kíséretében*
- Messze. Nagyon messze....
*kísértetiesen suttogja az árnyakkal teli katedrálisban, de nem még is*
- Azért lehet, mert a világ elmozdult. Se a fény, se sötét lényei nem önmaguk többé, csupán árnyékaik önmaguknak. Vajon jól van ez így? Ugyan, dehogy. Talán nem a Véletlenszerű műve, hogy felébredtem. S hogy mások is ébredeznek.
*újra a kifestett keretbe foglalt szemekbe néz és hallgatja az öcsköst*
- Mindneki maga. A boldogság szubjektív. Határozottan létező dolog. Csak a mohó és bohém világ sokszor nem veszi észre, mert a vakító fények, dübörgő zenebona és ováció siektté teszi. Nem látják a fától az erdőt. De én megmutatom nekik. Mindig is megmutattam.
*körbefuttatja íriszét újonnan, immáron sokadjára a templom freskóin*
- Tudod hogyan?
*hirtelen emeli tekintetét a fiúra*
- Ha elvesztik, ami fontos, ami boldogsgot nyújt, rögtön megérzik annak hiányát. De ameddig a birtokukban van, mit sem törődnek vele, tudomást sem véve róla. Ilyen egyszerű.
*mosolyra csalja eme gondolat a száját és kivillannak agyarszerű, hatalmas szemfogai*
- Csakugyan? Mifélékkel?
*ha már csevegnek, nem szégyell rákérdezni. Legfeljebb Vel azt mondja inkább hanyagolják a témát*
- Attól függ, hogy érted.
*kicsit szúrósan néz rá, de érdekelni kezdi a kérdés*
- Érzem őket, felismerem őket. Ha akarom, a vérükbe látok. Miért krédezed?

Tárgy: Re: Holtak temploma Kedd Júl. 02, 2013 9:28 pm

~ Victorius ~

Figyelem ahogy elgondolkozik, így most valahogy emberibben néz ki, mint a múltkori találkozásunkkor, bár nem tudnám megmondani hogy miért gondolom így. Talán mert nincs késő éjszaka, vagy csak nem borul rá sötétség, de azok a vörös szemek.... még mindig hidegrázást kapok tőle. Előhúzom a zsebemből a cigis dobozkámat, és elkezdek azzal játszani, még nem akarok rágyújtani, csak forgatom a kis fekete dobozt az ujjaim között.
- Értem, tehát ha megsebesülnél, akkor esnél ilyen mélyebb álom szerű valamibe de amúgy meg nincs rá szükséged. Hát jó neked, ha én is annyit ébren tudnék lenni mint te.... - sóhajtok fel, mert ezt kivételesen irigylem tőle. Nyolc óra alvás kell az emberi szervezetnek, de mivel ő nem élőlény, neki nem kell, sokkal több ideje van. Ott az öröklét, nekem az nem kell nem hiszem hogy jó vámpír válna belőlem, még a gondolat is abszurd. Persze, itt van velem szemben alig pár méterre a valaha élt legöregebb vámpír, és én meg nem akarok az lenni. Abszurd lehet, de nekem nem kell az a fajta élet, legalábbis most még így gondolom.
- Ez amúgy érdekes, nem vagy élőlény, mégis élsz... - jegyzem meg egy kis rövidke közbeszúrással, de nem szakítom félbe a másikat, hagyom hadd beszéljen, úgyis jobb hallgatóság vagyok, mint amilyen előadó. És tetszik amiket mesél, annyira mások mint az emberek. Végül kifejti még inkább, még álmában vagyis úgynevezett álmában is képes ölni ha rátámadnak, ettől valahogy a hideg fut végig rajtam, persze várható hogy nem hagyja magát, de ez a gyilkos ösztön, még álmában is működik...

- Én nem mondtam hogy szentségtörés, csak furcsálom, mivel eddig ilyesmivel nem igen találkoztam. Lehet templomuk mindenféle lényeknek, ahol csinálják a dolgaikat mindenkinek szíve joga, csak nekem ne kelljen... - teszem hozzá, nem mondom én hogy nem jó, de nem vagyok vallásos, nem hiszek az ilyesmiben. Lehet hogy másban meg igen, de az más. Nekem isten nem parancsol, legalábbis így gondolom, aztán ha tévedek, hát ez van. Felhúzom az egyik lábam, és azon nyugtatom az állam, feküdni jobb volt, de akkor meg nem látom ezt az élő legendát. Ch, hát én is jó alakokba futok bele... Egyetértek azzal hogy messze innen minden áldás, és szentség.
- Nem jó ez így, nyilván nem véletlen hogy felébredtél ennyi év alvás után. Másik? Mik ébredeznek még? Mi van még ami más? - kérdezem, mert az álmok. Az álmokban láttam dolgokat, amiket valaha a király is láthatott, de mégsem értem teljesen mik azok. Nincs rá jó szavam, vagy kifejezésem.
- Ez igaz, a mostani világban az emberek, de talán a vámpírok sem látják meg a lényeget, mint régen. Ez a világ egy modern szemétdomb, semmi más - vonok vállat, és kérdőn felvonom a szemöldököm, persze sejtem mire akar kilyukadni de azért mégis csak megborzongok egy kicsit. Ch, hát jellemző.

- Csak akkor tudják meg milyen fontos volt, ha elveszítik azt, ez sajnos nagyon jellemző, nem csak az emberekre - nem is tudom, nekem lesz-e valaha olyanom, akit sajnálni fogok ha elveszítek, amennyire én közel engedek magamhoz bárki is... Megforgatom a cigisdobozt és kihúzok egy szálat belőle, hogy azzal is játszak egy kicsit. Aztán a számba veszem, összehúzott szemekkel meredek a végére, mire felizzik egy egészen picikét. Felsóhajtok, van előnye ám annak a Szem alakú medálnak, határozottan. Kifújom a füstöt, ha zavarni fogja, úgyis szól majd, emiatt nem félek.
- Azt hiszem itteniek lehetnek. Jobban ki voltak mázolva mint én, és ilyen hulla szerűek voltak, még a hideg is kivert tőlük. Azt hiszem a mágusok vezérének a fiát akarták, aki meg engem akart levadászni, mert azt hitte szellem vagyok - mesélem, el felkuncogok, az emlékre, mikor Ed a nyakamba ugrott hogy szellem vagyok. Az vicces volt ami azt illeti.
- Fura fiú volt, aznap ismertem meg, és máris bajba keverte magát meg engem is. Egy katakomba rendszeren át jutottunk végül ki, kisebb nagyobb összetűzések után... - mesélem tovább, ez kimeríti a fura alakok kategóriát nálam. Aztán a másik kérdésre, amit végül is kérdez csak elgondolkozok.
- Csak találkoztam egy vámpírral is, és érdekelt vajon tudod-e, hogy erre jár - próbálom kikerülni, mert végül is ez érdekel, hogy mennyire tudja követni a gyermekei mozgását.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*elgondolkozik, bár tekintete merev marad, természetesnek tűnhet a jelenés, még is van valami természetellenes ebben az elmélázásban. A tekintete rezzenéstelen marad végig*
- Nem egészen. Nem ezt mondtam.
*itt emeli vérkő szemeit a falakról a fiúra*
- Nem a sérülésen van a hangsúly. Hanem az erősségén. Van nálad zsebkés?
*nincs harag a hangjban, de határozottna kijelenti a tévedést és korrigálja*
- Mit csinálnál azzal az idővel?
*ha ébren lehetne, mint Victorius vagy éppenséggel a faj többi tagja, akik azért több alvásra szorulnak és kisebb sérüléseknél vagy erős fény után is elfáradnak*
- Valamit valamiért. Ti irigyeltek minket, egyes közülünk titeket, mindenkinek az kell, ami neki nincs. Telhetetlenek....Chronos bizonyára ezért falta fel valójában a fattyait.
*ismét elmélázik, de csak egy pillanatra, ragadozó pillantást vetve a csavart kőoszlopokra, míg vissza nem tér írisze Veléhez*
- Valóban élek?
*teszi a fel kérdést és még ha a józan ész szerint csakis költői jellegű
lehet, a pillantása nem ezt mutatja*
- Mások mondják. Engem nem érdekel mit mondanak. Ahogy azok sem akik itt a Sötétséghez fohászkodtak. Kétlem, hogy ilyesmi a Sötétet megérintené. Ha az árnylénynek vagy fénylénynek sötét a szíve, azt a Sötétség úgy is érzi.
*magyarán felesleges a flancolás és szócséplés, az ilyesmit a lények valójában csak a saját megnyugvásukra és mások előtti felvágásra használjk. Ennyi. Minden esetre az atmoszféra kellemes*
- Könnyen lehet. De vajon a Véletlenszerű műve ez vagy a Tervszerűé? Nem mintha a lényegen változtatna. Mivel az idő elmozdult, ez összekeverte az idővonalakat, síkokat, időket és világokat, dimenziókat, mindent ami kötve van az Időhöz. Olyan lények ébredezését érzékelem, akik a Régi Időkből valók, olyan régiekből, mikor még a föld felszíne másként nézett ki. Olyan lények uralták, amik mára csupán csonttörmelékek múzeumok poros állványain. Nem mind ugyan abból az odőből kezd ocsúdni, ezért is valószínű, hogy több sík is megzavarodott, mintha megbojgatták volna. Az elmozdulás, valószínűleg.
*egészen higgadtan mesél erről, mintha mi sem történt volna,mintha csak a tegnap esti vacsorát ecsetelné*
- Látsz dolgokat, Velizarii, igaz?
*elmosolyodik sötéten a kérdésén. Közben nem a fiút, hanem a patás szörnyet kémleli a plafonon, melynek lóg a piros nyelve, de amúgy fekete.A fiú már álmodik. Viridiana is fog. Nem kerülhetik el, túl közel vannak egy olyan lényhez, amit nem lenne szabad megismernie ennek a századnak. Vagy talán még is?*
- Pontosan. Az enyémek sem látja, senki sem látja. AZ Öregek eltűntek, meghaltak vagy alszanak. Minden faj Vénjei. Itt vagytok ti,pőrén a világan és elveszve. Nincs iránytű. És ez zavart okoz abban a gépezetben, ami eddig működött.
*fejti ki nézetét a dolgok állásáról. Persze nincs Magasabb Hatalom, sem egy sem több ami testet ölt és elmondja a nagy dolgokat bárkinek is, akár egy olyan ősidős lénynek, mint Victorius,de ha a több évezredes tapasztalatra alapoz, talán nem téved. Ismerheti annyira ezt a világot. Vagy talán más világokat is. a Sötétség nem suttog eget rengető dolgokat, sem a Fény, emrt ezek nem olyan kézzel fogható hatalmak, mint ahogy az emberek képzelik szakálasan, maguk képére a világok teremtőit*
- Mifélék lehettek, a Holtak Birodalmának tagjai? A város szélén...érzem, hogy több a halott mint kellene, nyüzsögnek. Most az az új területük, amit az élők közt lefoglaltak?
*A Jégkirálynő, Jedis és segíédje Aurora már évezredekkel ezelőtt odaveszhetett,az Örök Hó és Jég,nem melleslegleg egyben a Holtak Birodalmának földjén. Egy pillanatra jut csak eszébe a csata, ami arra a kietlen vidékre vezette mint a vámpír klán vezére-ahogy akkoriban a titulusa hangzott-,mert Aurora,a holtak hercegnője,a némber, el vett tőle valamit, amit nem hagyhatott szó nélkül*
- Téged, szellemnek?
*meglepetten néz hirtelenjében a fiúra és bár nem neveti el magát, azért a meglepettség után látszik, hogy szórakoztatja a dolog*
- Elég balga egy ifjú lehetett, ha nem látta mennyire eleven vagy. Vagy egyszerűen sosem látott még szellemet.
*nem hibáztathatja érte, de még is is valahol teszi, nevetséges helyzet lehetett. Habár már őt is nézték mindenfélének, és való igaz, Velizarii nem szokványos jelenség, még is túlzás volna kísértetnek tekinteni*
- Segített kijutni? A mágia melletettek állt vagy a medál?
*rákérdez a végső apró részletre, mert ez felkelti az érdeklődését*
- Tudom merre járnak. Sokan vannak. Akit személyesen is ismerek, meg tudom mondani mennyire van távol. Jelenleg az öt kilométeres körzetünkben nincs más vérivó. Kielégíti ez a válasz a kíváncsiságodat?
*egyszerre furcsa és nem furcsa a kérdés, majd még egyet megejt válasza után*
- Nőnemű volt a vámpír, akit keresel?
*határozott a pillantása, nyílveszsőként talál a másik szempárba, bár nem sok emóciót árul el,a kérdés még is konkrét*

Tárgy: Re: Holtak temploma Pént. Júl. 05, 2013 4:28 pm

~ Királyom ~

Figyelem a vámpírt, bár őt, aki öregebb az időnél is egyszerű vámpírnak nevezni kissé túlzás, mindenesetre hátborzongató jelenség, még ha tudom is hogy nem bánt.
- Szóval a sérülés mértékétől vagyis súlyosságától függ a dolog - bólintok, az előbb elértettem kicsit, de hát van ez így, fáradt vagyok egy kicsit, kezd kijönni a dolog, de egyenlőre ez a beszélgetés megint csak jobban érdekel, mint az hogy pihenjek. Vonz valami ebben a félelmetes alakban.
- Van, igen - bólintok, és kinyújtom a lábam, hogy a bakancsom szárából elhúzzak egy fekete-ezüst sárkánymintás pillangókést és végül odadobom neki, tudom hogy gyors, el fogja kapni, ha nem akkor sem baj, amíg nincs kinyitva nem veszélyes. Mindig magammal hordom, ki tudja mikor kell, nem mágus ellenségekkel hadakozni, akkor meg jól jön a fegyver, és néha el is játszok vele, ki be nyitogatom, jó játék. Persze nem veszélytelen.
- Utánajárnék dolgoknak, olvasnék, és keresném a választ a kérdéseimre, megismerném ezt az Elmozdult világot. Tudni akarom miért mozdult el... - válaszolok, mert ez így van, persze abszolút emberi dolgokat is csinálnék, mint az evés, kártyázás és némi illegalitás, de hát az is kell, és én minden vagyok csak jó nem.
- Valóban, nekünk embereknek több okunk van irigynek lenni, de nektek ugyan mi okotok volna? Mit tudunk mi amit ti nem? Telhetetlenek mindent akarnak egyszerre, de semmi nem fontos... - utalok itt arra, hogy csak akkor derül ki hogy fontos-e ha elveszítjük, ezt éppen a király mondta néhány perccel ezelőtt. Voltaképp igaz van, csak azt nem tudom vajon a vámpírok mit irigyelhetnek tőlünk. Nagyon érdekelne. Beleszívok a már égő cigimbe, és letüdőzöm, szeretek cigizni ami azt illeti, aztán kifújom a füstöt.

- Néha sokkal jobban élsz, és sokkal inkább élő vagy, mint az emberek többsége - teszek egy megjegyzést ami talán furcsa lehet neki, mégis elhúzom a szám. Nem tartok túl sokra pár embert, aki csak azért él, hogy a világfájdalmában fetrengjen.
- Mindenki maga tudja, mire van szüksége és ki talál rá - intézem el ezt ennyivel, én sem tudtam mit akarok, és egy vámpír talált rám, hát furcsa fintora a sorsnak. Mindenesetre furcsa hogy minderről egy valahai templomban beszélgetünk, bár van egyfajta sötét ironiája azt el kell ismerni.
- Mi? Összekeverte az idősíkokat? Úgy érted olyan dolgok is előkerülhetnek amik normális esetben itt nem is élnének? Régi Idő, nálad is régebbi dolgokra lehet számítani? - kérdezem, nem egészen értem kikről/mikről beszél pontosan, de sejtem hogy semmi jót nem jelent, ha az egész őskori kampánia ébredezni kezd. Mi lehet öregebb nála, és mi jöhet még? A kérdésére csak bólintok.
- Igen, álmodok dolgokról és néha még ébren is rám törnek a képek és érzések - értek egyet, nem mindig a legjobb, pokoli fejfájással jár ám. És nem díjazom amikor akkor tör rám amikor valami dolgom lenne, de nem tudok ellene semmit tenni ami azt illeti. Néha kibírom bogozni, néha zavarosak a képek amiket látok.
- Zavart okoz, nem is kicsit. Főleg ha már az élőket is szellemnek nézik. Mindenesetre szeretném tudni, mi várható, hogy mi szabadul erre a világra ezzel a nagyszabású ébredezéssel mint mondod. Az apokalipszis lovasai? Láttam őket álmomban... nem alszanak többé... - jegyzem meg, de még a hideg is végigfut rajtam, ezt álmomban láttam, és a hideg veríték vert mikor felugrottam. Rémálom...

- Valami olyasmik. Nem élőek, nincs bennük élet mégis valamiféle mágiát használnak. Ijesztőek és sajnos sokan vannak, azt hiszem a város szélén lehettünk, katakomba rendszer volt a föld alatti, sok ilyen cella volt, mintha régről maradt volna itt... Olyanból sikerült meglógnunk - foglalom össze, fogalmam sincs helyileg hol voltunk, de valahol arra, mert az erdős részen jutottunk ki, és onnan távol volt a város, bár szerencsésen hazajutottunk mind. Ch, pedig Sophie ott ragadhatott volna. Na mindegy, azóta szerencsére nem talált meg.
- Igen azt hitte ilyen szellem vagyok vagy élőholt vagy mik azok. Aztán kiderült hogy nem, csak belénk kötöttek és volt némi izgalom a napban. Végül is fura volt, de egész jópofa kölyök - persze azt kihagyom hogy Ed teljesen kétségbeesett, és hogy azt hittem ez a vége mindennek, de az az átkozott nő...
- Mindkettő. A mágia eleve mellettünk állt, mivel Edward is varázsló mint én, viszont a medál felerősítette a támadást és így sikerült beomlasztani a hely egy részét, és kijutottunk - foglalom össze, igazán ütős kis ajándékot kaptam tőle, nem is hittem el, amíg nem láttam, és Ed le nem ugatott hogy ez meg milyen szintű varázslás volt... Azt én is szeretném tudni, nagyon is.
- Abszolút kielégíti, és nos igen nőnemű vámpír, de nem keresem. Véletlenül találkoztunk legutóbb is, és nem akarok ismétlést, csak kíváncsi voltam tudod-e hogy merre járnak a sarjaid - mosolyodom el, és kissé feszülten gondolok arra, hogy micsoda egymásnak esés volt az az éjszaka. Túl jó volt. [/b]

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Nem felel arra amit a kölyök mond, mert a válasz egyértelmű, így szócséplés volna. Kinyújtja a jobbját, szétnyitva márványfehér ujjait, mint a fehér rózsaszirmokat, hosszú karmai a mennyezetre merednek, akár a tövisek vagy dárdák. Velizarii azonban nem megy hozzá közelebb, a kést dobja. Vagy azért van ez így, mert megborzong továbbra is a lénytől, mellyel társalog vagy egyszerű kényelmi okokból. Minden esetr Victorius elkapja a zsebkést röptében. Felül az oltáron, cseppet sem oly módon, mint egy áldozati bárány. Van ebben a mozdulatban valami erős és sötét, sokkal inkább mintha az áldozati bárány kiontott vére keltett volna életre egy ősidőket látott démonfajzatot, alvilági urat a freskók valamelyikéről. Háta elpször görnyed, mint egy bíborba fürdött szörnyetegé, majd ahogy kiegyenesedik ültében tartása királyivá válik. Kinyújtja balját, tenyérrel felfelé, jobbjában pedig a kés. A füle mellett van még a keze, ahogy éppen alkapja és ki is pattintja a pengét és a bal csuklójához emeli. Vajmi egyszerűséggel vág bele, szépen húsva-márva meg a kés élét. Viszont ahogy a penge hegye tovasiklik, úgy forr be a seb azon nyomban. Mikor az erekhez ér, vörösesfekete nedű buggyan,de ideje nincs lefolyni, patakzani pedig végképp. Mire a végére ér, semmi sem látszik, a bordó folt,mi le nem csöppen. Mészfehér ajkához emeli a véres pengét és úgy nyalja le akár gyermek a mézeskanalat, ügyet sem vetve arra, hogy a nyelvét a penge szétvgja. Majd a nadrgjába törli és visszacsukja. Odadobja a fiúnak. Bal csuklóját pedig olyan gondosan nyalogatja le mint egy macska. Vérben forgó szemei ismét kölykön ragadnak meg a kis magánbemutató után. A szavak elszállnak, de a tettek megmaradnak.
Hallgatja Velizarii-t ahogy az lelkesen s őszintén beszél. Megérti amit mond és büszke, hogy van aki így látja a dolgokat és hogy érdeklődik. Kevés értelem szorult ugyanis ebbe a modern nemzedékbe*
- Hát járj utána. Mi tart vissza? A városnak bizonyosan van könyvtára. S annak zárolt részlege. Ahogy az iskolának is, a várkastélynak amelyet nemsokára iskolaként fognak funkcionáltatni. Régebbi mint amilyennek kinéz.
*mondhatni tippeket ad neki, de talán túl egyszerű volna és közhelyes így fogalmazni, hiszen sokkal nagyobb horderejű dolgokról van szó. AMiről beszélnek az ugyanis kiterjed az egész világra. S nem csak az övékre, hanem talán mindre.
A következő kérdésen kacag egy jót, olyan mérsékelt, még is rettenetes hahota módján*
- Jómagam sosem értettem, mert én cseppet sem irigyellek titeket. De egyes gyermekeim, unokáim, kései utódaim, látva Anyjukat, megirigyelték a fényben járást. S látván a halandókat, kiknek rövidke élete, éppen azért, mert oly rövid s így nem juthat idő mindenre, képesek voltak egykoron megragadni mindnt. Az apró örömöket, a boldogságot olyan dolgokban amiket egy halhatatlan talán észre sem vesz. A mentalitást. Érted már? Valójában mindez csak ámítás, ugyanazon okból irigykettek ők, amiért ti is teszitek: mert mindig az kell, amit nem szerezhetünk meg. Sosem elég jó, amink van. Tisztelet a kivételnek. Szerencsére ivadékaim között sem voltak sokan akik balga mód halandóság után áhítoztak.
*ilyen egyszerű a tanmese, nincs ebben semmi eget rengető,eszményi vagy epikus. A valóság szomorú és demotiváló*
- Értem szavad.
*elmosolyodik haloványan, mert ebben az átvitt értelemben valóban jó a fiú meglátása*
- Így kéne, hogy legyen,de a világ elmozdult. Ma már nem mindenki tudja.
*jegyzi meg hozzáfűzve e szavakat a gót ifjú szavaihoz, ismételten a meghibásodott, eltérő világ-működéssel magyarázva a jelenséget*
- Természetesen. Ezért nevezik "elmozdulásnak". Nem lehet megszemélyesíteni, mivel ez egy jelenség, mint az ár-apály. Csak éppen azzal az "apró" külömbséggel, hogy ez természet ellenes. Nem volna szabad ilyennek megtörténnie. Az Idő egy folyam, nem folyhat visszafelé, sem össze-vissza. Hacsak....ahogy az Öreg gondolná, biztosan a Vég kezdete, az apokalipszis előszele. Hogy ez mit hoz vagy mit nem, azt nem tudhatom, nem vagyok jövőbelátó. Viszont ha az öreg fickót kérdeznénk, szerintem azt mondaná, nem véletlen mi ébred és mikor. Mint egy szükségesen rossz kórfolyamat. Ahogy a pecsétek feltörésre kerülnek és sorra jönnek a lovasok.
*próbálja érthetően magyarázni azt, amit emberi képzelt talán nem is képes felfogni*
- A képek amiket látsz a múlt képei. A régi időkben úgy nevezték ezt a jelenséget,hogy érintés. A Bíbor Királytól érintve. Megtörtén események, melyek történését a vérembe véste az idő. De talán amit látsz, egyben utalhat az eljövendőre is. Vagy csak a Sötétség kínoz. Jó szokása.
*az utolsó két mondatra ismét enyhe, baljós mosoly ül szoborszerű arcára*
- Talán segítene ha elolvasnád az irományt, amit az Öreg írt. Bár ember legyen a talpán, aki megérti.
*jegyzi meg, mert hát nincs sok támpot. Vannak sejtések, talán jómaga is tud valamit, amiről nem beszél. Írsos formában pedig ott van a szakállas "bolond" agyszüleménye, melyet valamiféle révült állapotban láthatott. Mikoris Victor is látta őt*
- Értem. Érzem a dögszagot.
*egy vámpírnak jó a szaglása, hát még a királynak. Egy pillanatra a vááros pereme felé pillant, abba az irányba, ahol a halottak garázdálkodnak*
- A holtak mindig sovárognak az élők után, az élet után. A fogyatkozó életenergia az oka. Kell szerezniük, akarják. Mint régen. Olyan ez mint a függőség. El akarják venni, ami már nem adatik meg nekik.
*itt hangja fokozatosan halkul el, csak úgy, a pillanat epikusságát fokozva vagypedig mert eszébe jutott valami a régi időkből*
- Ennek örülök.
*nem bólint, csupán a tekintetével. A medált nem is dísznek adta,a sigul nem hiába rettegett szimbólum már ősidők óta, mióta a Király nevét megismerték a népek, még ha erre a modern korra mr feledésbe is merült, nem biztos, hogy veszített erejéből vagy hogy ez így is marad*
- Abszolút kielégítő volt a válaszom, vagypedig a Leányom, akivel találkoztál?
*kiszélesedik nemes mosolya, megérezte a csipetnyi feszültséget a rőthajúban és bizony kedve támadt ezt nem szégyellni s felhozni. Hiszen férfiből van jómaga is, észre szokta venni honnan fújnak bizonyos szelek. Főleg annak tudatában milyen kábító egy vérszívó egy halandóra nézve*

Tárgy: Re: Holtak temploma Szomb. Aug. 03, 2013 12:23 am

Victorius

Nem válaszol, nem is kell, a hallgatás beleegyezés, ami esetünkben igenlő választ is jelent. Nem kell kimondani annyiszor, felesleges szómenés, abban meg egyikünk sem szenved valami nagyon. Tulajdonképpen ezt rohadtul csípem ebben a vérszívóban, hogy ennyire filozófikus, a mostani emberek na meg vámpírok sekélyesek, hírből sem ismerik a mély gondolkodás kifejezést, de ő igen. Én nem vagyok valami nagy tapasztalt a 18 évemmel, de sokszor öregebbnek érzem magam mint a legtöbb ember. Van, akinek korai tapasztalatokat szán az ég, vagy a véletlenszerű, fogalmam sincs. Na tessék, megint kezdek úgy beszélni - még ha csak magamban is - mint ő. Kezd az agyamra menni ez a dolog. Figyelem, ahogy elkapja a késem, persze odavihettem volna, de akkor még a végén elkényeztetve érezné magát, másfelől ahhoz fel kellene kelnem, és én ahhoz is lusta vagyok, és annyira nagyon közel nem szeretnék lenni hozzá. Így is borsózik a hátam az erejétől, hát még ha mellé ülnék. Ch, mintha fiának fogadott volna, vagy mifene. Képzelődök.

Elnézem, ahogy elkapja a kést, és felül, valami morbid eleganciával, amiben van valami lenyűgöző, annak ellenére hogy csak egyszerű mozdulatsor. Ahogy elkapja, nem sokat teketóriázik kipattintja a pengét, ami éles akár a borotva, és a csuklójához emeli. Azért az vicces lesz ha most felvágja itt az ereit. Pedig megteszi, figyelem ahogy a bőrébe metsz a penge, de nem esik nagy baja. Mire kibuggyanna a vére, már be is zárul a seb, szinte ahpgy vágja magát, úgy tűnik el a seb. Elképesztő, rá is csodálkozom rendesen, azért... ez nem szokványos dolog, ez tuti. Lenyalintja a pengéről a vért, meredek de valahogy, hát ragadozóféle. Aztán visszacsukja a pengét, és visszadobja nekem, amit elkapok, jobb kézzel, mivel az az erősebb kezem. Elteszem a kést, már nem kell.
- Szép mutatvány volt királyom, valahogy elhiszem hogy kevés dolo akad ami árthatna neked - biccentek, és hallgatom a válaszát, hogy mit beszél. Nagyon jó mesemondó lenne belőle, ezzel a hanggal, simán. Majdnem megborzongok ahogy rám néz a vérkő szemeivel, de most állom a tekintetét, és tippeket is kapok tőle, hogy hol lenne érdemes körül néznem. Megjegyzem magamban, amit mond, úgyis iskolás lennék vagy mi fene, csak beengednek.
- Túl sok mindent mondtál, és mutattál, és nem akadt semmiféle kezdet vagy vég, ami alapján elindulhattam volna, de a könyvtárat mindenképp meg fogom látogatni, ahogyan más helyeket is, most már szélesebb a látóköröm - köszönöm meg a tippeket a magam módján, mivel jó tippeket adott ahhoz, hogy hol kezdjem a keresést. Mert nem csak a szám nagy, ez túlságosan valós ahhoz, hogy átszaladjon felette a figyelmem, ez érdekel. Ch, hát nem fura? Ami érdekel, az a vámpírok világa, a királyuktól kapok tippeket, és éppen egy templomban dikurálunk. Fél évvel ezelőtt melegebb éghajlatra küldtem volna, ha valaki ezt mondja nekem.

Még a szőr is feláll a tarkómon, ahogy nevetni kezd, mintha valami rettenetes jókedv, szilaj erő munkálkodna, és a hideg is kiráz.
- Ch, ha így nevetsz, még a hideg is kiver... - panaszkodom neki, enyhe gúnnyal, és látványosan megdörzsölöm a karjaimat, szerintem nem fogja amúgy sem magára venni a dolgot. Aztán visszadőlök a párnázott padsoroknak vetem a hátam, és úgy figyelek rá. Érdekes dolgokat mesél, nem is értem Ewolet miért retteg tőle. Na mindegy.
- Ezt nem értettem én sem, hiszen a te fajtás sokkal fejletebb mint a mienk, és az örökéletért cserébe nem nagy áldozat a fény hiánya sokak szerint. Az emberi lét csak egy pillanat nektek, de szerintem nem mindenki való vámpírnak. Úgy értem, aki boldog az vámpírként is meg tudja találni ezeket az apró örömöket, aki meg ilyen világfájdalmas, annak csak szenvedés az egész. Bár ez csak az én véleményem - teszem hozzá, mivel szerintem nem mindenki való ennek ugye, és nagy ajándék ha örökké élhet az ember, meg kellene becsülni, nem elpazarolni. Én valószínűleg nyelveket tanulnék, mindig mást. Nem akarok különösebben vámpírrá válni, egy esetben fogadnám csak el, de annak annyi az esélye mint hogy piros hó essen, neonzöld felhőkből. Soha nem ajánlaná fel.
- Bolond, aki nem veszi észre, hogy a világ megcsavarodott, és semmi sem az már, mint ami volt. Fél éve, azt sem tudtam hogy léteznek vámpírok, nem hogy a királyukkal fogok egyszer beszélgetni... - mosolyodok el, és megfeszül az ajkamban a piercing. Jól áll a mosoly, sokak szerint, szerintem nem. A semleges arckifejezést jobban szeretem.

- Akármi is ez, nem normális. Mármin az egész nem az, de hogy csak így ekkora változás történjen. Ki irányítja az apokalipszist? Való igaz, nem szabadna ilyen káosznak létrejönnie, de ha van olyan hatalom ami ezt előidézi, akkor olyannak is kell lennie, ami helyreállítja a Rendet. Nem létezhet az csak az egyik az egyensúly miatt... Az apokalipszis lovai, négyen vannak, de sok pecsét, miért törik fel mindent megint?- fejtegetem, és rápillantok, hogy vajon mekkroa bolodságot mondtam, de ha létezik összetartó erő, ami ezt helyre hozza, és meg fogom próbálni megtalálni, bármilyen kicsi is az esély rá hogy megtaláljam. Egy halandó sosem tudná megváltani a világot, de amint mondani szokták, próbálkozni szabad. Még egy magamfajta goth gyereknek is. Mindenkinek kell valami hobby nem?
- Szóval ezek már egyzser feléledtek. Nem szívesen futnék össze velük, hátborzongató az a ló, még a lovasa nélkül is, és...A Lovasokon kívül vajon megülheti-e más ezeket a rémlényeket? Szokott is kínozni néha...- jegyzem meg és érdeklődök, hogy vajon van-e olyan tagja a fajának, aki képes lehetne erre. Magamra nem is gondolok, én halálra válnék ha megpillantanám ezt a borzalmas lényt. Emlékszem még a szavaira, ezt mondta akkor is, amikor a medált adta nekem, hogy a bíbor királytól érintve. Persze akkor nem mondta hogy ez baromi fejfájással, és rémképekkel fog járni, de... van benne valamiféle logika, és sorba tudtam rakni nagyjából a képeket, egy két álomszerű jelent van amit nem tudok hová tenni. Egy rózsamező például, azzal nem tudok mit kezdeni.
- Az írományt? - kérdezek vissza, hogy mit akar ez jelenteni, de ha létezik ilyen, el fogom olvasni, hátha megértem. Próba szerencse a dolog.

- Undorítóak, halál és betegség érződik belőlük, nem élőek és a hideg kiráz tőlük, nem szívesen találkoznék újra velük ami azt illeti - pillantok én is arra amerre ő, aztán vissza a Királyra. Hallgatom miket mesél, neki nem idegen ez a létforma, mármint hogy ismerheti őket valamennyire ha így beszél róluk, mindenesetre én rosszul voltam tőlük, mázli hogy Sophie arra járt és segített kijutni, na meg hoyg Eddel mi sem tétlenkedtünk de az adrenalin hajtott. Biccentek csak, és kezem a medálra siklik, le sem vettem azóta, szerintem nem is nagyon akarna lejönni a nyakamból. Néha úgy érzem mintha együtt lüktetne a szívemmel, különös, de nem rossz. A megjegyzésére zavartan köhintek, és nem tudom elrejteni a vörösségem, hát azért én is el tudok pirulni na.
- Khm, hát nos... mindkettő az volt ami azt illeti - vallom be, minek is tagadnám? Egyik legjobb éjszakája volt az egész életemnek, bár nem akarok még egy olyan pokoli éjjelt. Mondatni félájulásig vittük egymást ott a tó partján azon az éjszakán.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Alvilági magmagént buggyan ki az ősi vér, mintha Dante poklának valamelyik vulkánja okádná ki s aztán temetné vissza saját magát. Lenyalja a kés pengéjét, úgy, hogy közben felvágja önnön nyelvét, ha Velizarii elég közel feküdnee, látná ahogy a penge élének mentén megindul a véres folyam a király ajkai között. De őt nem érdekli, lenyeli, a kést megtörli és cseppet sem hanyag mozdulattal veti oda a Piros Kölyöknek. Ismételten nem mond semmit a szavaira, felesleges volna*
- Mindez semmiség, oly kevés információ az Idő folyamából. Csupán halandó mivoltod miatt vagy korlátolt a befogadóképesség terén.
*lehet,hogy van aki megsértődne ezen-nem mintha ez Victoriust érdekelné-,bár nincs gúny a hangjában, csupán tényközlés. Nem így van? Mert mi az ember a világ szemében? Csupán porszem. Túl magasztos dolgok vannak, de talán valamelyest meg tudnák érteni őket vagy csak töredékeket*
- És ez miért volna baj?
*költői a kérdés és kegyetlenül lesúlytó a mosoly, ami jókedélyről tanúskodik. Már hogy is ne verné ki a hideg verejték a Bíbor Királytól, halandót vagy más szerzetet? Világok és nemzetek hanyatlása köszönhető a Sötétség eme ivadékának. Halandók és halhatatlanok vérének végtelen folyama, őrült és kétségbeesett sikolyok övezték ezt a mosolyt már ha messziről látták, amin most a rőthajú kamasz saját reakcióján értetlenkedik*
- Van valami abban, amit mondasz. Mind individumok vagyunk. És vannak olyanok, akikkel a Fény és a Sötét a bolondját járatja. Köztes lények, kor- és fajtévesztettek. Lehet, hogy ez a magyar ázata annak, amit szólsz.
*ennyit feel az ifjúnak, ha további kérdése van ennek kapcsán, rákérdez*
- Sokan vannak a bolondok, még többen a gonoszok.
*az a mosoly, az a velőig hatoló ősi misztérium amit áraszt,a skarlát szemek, egy szörnyeteg szemei*
- Senki.
*lesúlytóan hat ahogy könnyedén mondja ezt az egyetlen szót, amivel ezrek értelmi és érzelmi világát zúzza porrá. A félelmetes igazság, amiről jobb nem tudomást venni, a tény, amit talán csak egy ősidőket látott halhatatlan képes felfogni, elfogadni és megérteni úgy, hogy megőrizze ép eszét*
- Az apokalipszis egy jelenség, egy dolog, nem lehet megszemélyesíteni. Történik, ha történnie kell. A földrengést sem idézi elő senki, csak történik. Világok pusztulnak és virágzanak fel. Van Fény és Sötétség, fenntartják az egyensúlyt, de nem ők ármánykodnak, hogy ledöntség egyik-másik világot. Van hogy egy dimenzió, idősík, vagy nevezd ahogy akarod, megbetegszik, megrökönyödik, kiöregszik. Természetellenes behatásoktól is lehet ilyesmi. Ha valami elromlik, akkor elmozdul minden. Ez a mostani is olyan. Valaki tett valamit, ami megzavarja a rendeltetésszerű működést.
Nem hiába létezünk, Velizarri, ha a Sötét valami rossz dolog volna, aminek nem kéne léteznie, akkor egyszerűen nem létezne. Ilyen egyszerű.
*hűvösen bizsergő igazságot mond el, amit a legtöbb ember és hívő nem csak hogy nem hinne el, hanem káromlásnak vélné*
- Ha a világ beteg, igyekszik visszaállítani azt, ami elromlott. Az egyensúlyt. És hogy teheti ezt meg? Ha a mérleg másik serpenyőjét még inkább megemeli, túlsúlyba hozza. És mi van, ha nekem tetszik ez a megoldás és kedvezőnek találnám, ha ez így is maradna?
*egy keselyű gyilkos tekintetével mered a fiúra, nem biztos benne, hogy érti-e miről beszél vagy sem. A kölyök kérdésén pedig jóízűet hahotázik*
- Ugyan, dehogy. Széttépnék még az előtt, hogy a lábát lendíthetné. Talán már a pillantásuktól szörnyet halna a lelkes próbálkozó.
*kuncogással vegyesen mondja ezt el, nem hiába kiválasztottak az apokalipszis lovasai nem evilági lovaikat nem tudja bárki megülni*
- Habár, a Vöröset megülte egyszer valaki, aki nem a lovasa volt. Nagyon nehéz munka volt felülni rá és még inkább rajta maradni. Nem is tartott soká, de mondhatni ideig-óráig sikerült. Ténylegesen betörni viszont képtelenség volna.
*árulja el az ifjú titánnak csalóka derűvel*
- A Könyvek Könyve, utolsó fejezet.
*közhelyesen veti oda a közhelyes információt, némiképp emelt szemöldökkel, a fiú biztosan tudja miről beszél csak még talán nem esett le neki*
- Azért érzed ezt, mert természetellenes a jelenlétük. A holtaknak a sírjukban a helyük vagy másutt, de nem az élők között. Valaha saját birodalmat harcoltak ki maguknak, a Holtak Birodalmát vagy más néven az Örök Jég Birodalmát. Egy Jedis nevű halott boszorkány nevezte ki magát királynőjüknek. Hatalmas boszorkány volt. Talán még ma is az.
A birodalomnak viszont vége, nem volt maradása az Élők között.
*ismét anekdotikus mesét mond, ami valójában jóval több puszta vadregényes mende-mondánál*
- Ismered az incubus és succubus kiejezéseket?
*kérdezi miután ismét jót hahotázott a fiú zavarán és megjegyzésén*

Tárgy: Re: Holtak temploma Szomb. Szept. 14, 2013 12:32 pm

Hátborzongató ami azt illeti, nem is kicsit. Ahogy megvágja magát, és arrébb húzza a kést, már forr is össze a bőre, hát elvérezni aligha fog ha azt nézzük. Érdekes amúgy, hogy amíg az emberek ahogyan öregszenek úgy lesznek egyre gyengébbek, a vámpír népségnél ez fordítva működik, ahogy öregszenek egyre erősebbek lesznek, és egyre jobban éreznek mindent. Elteszem a kést, vissza a zsebembe ahonnan elővettem, ki tudja, mire és mikor kell még, én meg nem indulok el fegyvertelenül, bár ez csak... hát nem sokat érne más vámpírok vagy egyéb lények ellen. Hát ez van.
- Igen, az lehet de azért az igyekezet megvan hogy felfogjak olyasmit, amit mások nem tudnának. És szerint az akarat azért sok embert megkülönböztet, hogy ki hajlandó tenni ezért és ki nem - teszem hozzá, de nem veszem sértésnek a szavait, bár nem is esnek jól. Mégis igaz, csak fájó szembesülni az igazsággal, és abszolút morbid dolog hogy egy halandó és egy vámpír, így beszélgessenek egy templomban. El is húzom erre a szám, kesernyés félmosoly. Hátratűröm a hajam, pótcselekvés, az emberi lét olyan bizonytalannak tűnik mikor egy vámpírral beszél az ember erről.
- Nem az hogy baj, de a frászt hozod rám.... - borzongok meg látványosan, nem szeretem ezt az érzést, de szerintem igazán senki más sem. Vajon hányan látták ezt a mosolyt utolsó dologként életükben? Hányukra ragyogott ez a halott arc, végső útravaló gyanánt? Hány ember érezhette a csontig hatoló hideget ettől a szörnyetegeket is megszégyenítő szempártól? Valószínűleg sok.

- Lehet, mindenesetre a mostani világban több a bolond, mint az értelmes gondolatokra képes ember. Bosszant. Az ember társas lény, de ilyen alakokkal... hát kösz de nem - húzom el a szám, és kifújom a füstöt, ezekkel nem lehet beszélni, mert ha filozófiára vagy mélyebb gondolatokra kerül a szó csak egy értetlen "He?" a megszólalásuk. Ami szerintem szánalmas. Bár nyilván csak én vagyok ilyen elcseszett hogy így gondolom, valamiféle idegen a világban.
- sokan vannak, de még többen a vakok, akik semmit nem látnak, ami körülveszi őket - teszem hozzá, mintegy kiegészítve a szavait, hiszen annyi igazságot mond, vagy csak nekem tűnik annak? Másnak miért nem? Tele vagyok kérdésekkel, és mégis túl kevés az időm, hogy mindenre választ találjak. Ezer év sem lenne elég. Számítok arra amit mond, hogy senki nem képes rá, mégis letaglóz a szó ereje, ami könnyeden jön ajkaira, mégis annyira remény és illúzió romboló. Bár tény, az igazság sosem egyszerű, de szavakkal sem érzésekkel nem lehet úgy kifejezni hogy ne legyen ereje, ne legyen valódisága. Ch, szép, miken gondolkozok...
- Igen, de kell lennie egy ellentétes jelenségnek is, a földrengésnek is megvan a maga ellentétje, de az is igaz hogy az apokalipszis, amiről beszélsz, és ami már csírájában körülvesz egy olyan dolog amire még nem volt példa. Mármint Te nyilván máshogy tudod, mert sokszor öregebb vagy, de én elképzelni sem tudom mi lesz itt. Már az a ló is elég... meredek dolog. Csodálatos lény, de maga a tény hogy előjött... hátborzongató - gondolkozok el, hiszen nem tudom megcáfolni a szavait, a világ végére nincsen ellentétes természeti jelenség, semmiféle behatásra. Bár ha eljön a vég... hiába minden terv, nem élhetem túl magam sem.
- Senki nem él hiába, csupán senki nem tudja az igazi okát annak, hogy miért vagyunk itt. Szerintem az egész a keresésről szól, de... lehet hogy tévedek, nem tudom - füstölök tovébb, és nem sokára elnyomom a csikket a kis hordozható koponyamintás hamutartómba. Nem szennyzem a környezetem. A király megjegyzésére, hogy mi lenne ha neki tetszene ez a világrend, ez, ami most van, a szétesés, elgondolkodom, és hátradőlök. Hát nekem annyira nem tetszene.

Szemeim a plafonra szegezem, aztán mégis vissza a királyra, aki egy keselyű éhes tekintetével néz rám, és ha nem tudnám hogy nem akar megölni komolyan aggódnék az életemért. Furcsa alak.
- Nos akkor az van, hogy azt mondod hogy neked ez tetszik. A néped tagjai nem elegek hozzá hogy szembemenjenek az akaratoddal, így a dolog rajtad fog állni vagy bukni hogy mit gondolsz erről a helyzetről. Van aki túlélheti és van aki nem - teszem hozzá nyugodtan, hiszen én aligha élném túl a világ végét, az már a harmadik köröm lenne a halállal, és kettő is bőven sok volt. És nem reménykedhetek örök életben, bár tény... néha jól jönne. Néha. Amit mesél arra én is felkuncogok, hogy abban a pillanatban halna meg valaki ha meg próbálná megülni.
- Nehéz eset egy ló lehet, és kicsit harapós, bár el kell ismerni jól néz ki, olyan tetszetős, csak... lehetőleg ne jöjjön a közelembe - mosolyodok el, így oké de előttem ne jelenjen meg mert szívrohamot kapok abban a pillanatban. Túlságosan ijesztő.
- Ki volt az aki megülte a vöröset? - kíváncsiskodok máris nagyobb érdeklődéssel, mert azért egy ilyen jószágot megülni... nekem esélyem sem lenne, és éppen ezért vagyok kíváncsi arra, hogy kinek sikerült.
- Könyvek könyve utolsó fejezet, oké, értettem - mosolyodok el, és megjegyzem, hiszen ennek utána fogok olvasni ez érdekel.
- Jedis.... Egy pillanat! Vele volt valami vámpírháború nem? Mármint az emlékeid között, volt egy háború, és egy fagyos nő vezette a másik sereget... - próbálom normálisan kifejezni hogy mit láttam a Victoriustól kapott álmok egyikében, homályos a kép és fogalmam sincs min ment a harc, csak azt hogy volt egy háború. De lehet hogy ez másik? Nem tudom biztosan. A következő megjegyzésére csak felszalad a szemöldököm, tudom mit jelentenek ezek a kifejezések.
- Igen tudom mit jelentenek. Olyan démoni lelkeknek tartják őket, akik a férfiakat gyönyörű nőként, a nőket pedig pompás férfiként veszik rá a szexuális közösülésre - khm, ezt még kimondani is kész vicc, és nem is nézek a vámpírra, hirtelen nagyon érdekesnek tűnik az oltár jobb oldalán található angyal szobor. Hm, micsoda szárnyak....

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Jól mondod, Velizarii. Ember és ember között is van külömbség.
*elismeri, még ha ő maga is a vámpírkirály, nem becsül le más fajokat, egészen racionálisan áll a megitélésükhöz*
- Értékelem az őszinteségedet.
*mondja és egy jóízűet nevet, félelmetes a természetesség, amellyel ez a hahota feltör, hajlandó megtéveszteni az embert.
Vel búbánatának hallatán kissé elkomolyodik, ez a fiú valóban eszes és bölcs, még ha tán nem is tudja ezt magáról*
- Lenyűgöző a pontosság ahogy leírod.
*ismeri el és tesz pár lépést a kölyök felé, mint az eleven szobor, úgy siklik a sötétben*
- Értem már, miért a bánatod....ritka adottság ami neked van. Láttam már ilyet, letűnt korokban. Különféle nevekkel illették, de leggyakrabban az "Érző" volt a jelző.
Te, ifjú "titán", érzed a világok rezgéseit. Talán embertársaidét vagy más lényekét is. Ez vele született képesség. De inkább átok mint áldás a megélése. Túlsgosan tisztán, empátia szerűen érzed a körülötted levő világot. Ha tünde lennél vagy köztük élnél-persze nem harcos,agresszív fajták között-megtalálnád az egyensúlyt. Legalább is nagy esély volna rá. De így, hogy a világ még el is mozdult, még erősebben érzed a rothadását.
*lehet,hogy téved, teljesen nem biztos a dologban, de Vel szavai és hangulata miatt úgy gondolja igaza lehet. Nem sok Érzővel volt eddig dolga, azok különféle szinten voltak a képességüket tekintve, sokan pedig nem is tudják magukról*
- A világ nem Fekete és Fehér. Így tanítják nektek, hogy könnyebb legyen a megértés és határozás. De mindez csak attól függ, melyik oldalról nézed. A Világvége, Ragnarök - istenek alkonya, Apokalipszis vagy nevezzük akármelyik nevén...cseppet sem biztos hogy olyan mint amint leírták. Még ha Látók meg is álmodták és papírra vetették, akkor sem biztos hogy látták a lényeget.
*odaér a fiúhoz és besétállva az egyik padsorba, felül rá, a háttámlán támasztva meg bakancsos lábát és lenéz a vörös kölyökre*
- Mert nincs szükség a rétek és erdők égetésére, hogy az újá éledjen és jobban teremjen? Dehogynem. Ha nem teszik, csak rosszabb lesz. Ha elkerítik, még annál is rosszabb és elhal a virág, melyet védeni akartak. Ez az egész...egy körforgás. Kell az erő és az antagonistája, nevezd bárminek eme két jelenséget. Ez adja meg az egyensúlyt, ami elmozdult. Ezért vissza kell mozdítani hogy ismét minden úgy legyen, ahogy lennie kell. Kell lennie ennek és annak is, ahogy már a világ kezdete óta van. Minden elmozdulást vissza kell billenteni, mert az összezavarja a világokat és a lényeket bennük. Van aki érzékeli, van aki nem. Az Érzők erősen érzik és a Nagyidősek is. Mintha...zavar lenne egy jól működő rendszerben. Mintha máshogy rezegnének a molekulák, a mana, az atmoszféra, min ugyan azt jelzi s jelenti. Sőt, egyesek szerint az apokalipszis egy hosszú folyamat ami már a kezdetektől tart.
Érted már?
*kérdezi s komolyan néz bíbor íriszével a suhanc arcába, ha netán nem volna világos, szívesen elmagyarázná másként. Mert ez a kölyök értelmes. És ki tudja...Maerlin is elesett varázslótanoncként kezdte*
- Ne legyen hátborzongató. Eljött, mert jönnie kellett vagy mert az elmozdulást annyira megzavarta a dolgok rendjét. Lehet, hogy nekem sem kéne itt lennem, most még nem...mikor az a szemtelen banya ébresztett...pontosabban felzavart mesterséges álmomból, hibázott. Rosszul csinálta, helytelenül. Ez még elfuserált jelenség volt az elmozdulás sötét levesében, még valami, ami hiba a rendszerben. Nehéz dolgokat mondok neked, kölyök, tudom. De azt is sejtem, hogy képes vagy vagy leszel megérteni ezt és talán ez azért van, mert még feladatod lesz. Ha valaki nagyon különc a fajtájában, az nem szokott véletlen lenni.
*egészen halovány mosoly jelenik meg márványszerű arcán, jobb karját a támlán megtámasztott lábának térdén lógatja ráérősen, mint bármelyik mai fiatalember*
- Úgy vélem van aki csak azért létezik hogy kitöltsék ezt a világot, de az való igaz, hogy az egész olyan mint egy építmény...kis darabok, funkcióval, vagy még nagyobb funkcióval. Vannak akiknek megadatik hogy nem fátyolon át kémlelik az univerzumot, hanem képesek meglátni, felfogni, netán meg is érteni a jelenéseket. Kevesebben vannak mint a balgák, de szinte kivétel nélkül feladatuk van. És keresniük kell, igen.
*helyesel a fickónak, biccent egyet majd elmered a sötét architektúrában*
- Igen, kedvemre való. A régi csaták izgalmát hozza el, csak nagyobb a tét. Hadvezér vagyok, elemem a harc. Fenn kell tartani a világok egyensúlyát, ösztönszerűen érzem s cselekszem. Ki tudja, talán pont ezért alkottak ármányosan. És ha ezt kaotikus sötétséggel vagy abból lehet elérni, csak még fennségesebb. De még mielőtt elszörnyednél, ne vedd biztosra, hogy ez az eseményfolyam napok vagy évek kérdése. Lehet, hogy még egy emberöltőbe is beletelik, mire összeáll a kép és robban aminek robbannia kell. Hiszen a Föld keringését sem érzékelitek, pedig kering.
*bíztatja a mágust és vele ellentétben cseppet sem olyan borulátó*
- A Halál kedvel téged, Velizarii, a kegyeltje vagy. Megcirógat, megkóstol, de nem evett még meg,ugye?
*csak úgy megjegyzi és kuncog, különös jelenség. És most ot fityeg a Szem a nyakában, pajzs, vitathatatlan*
- Ló vagy több annál...minden esetre igen, szép paripa, menne a hajad színéhez. De letépné csinos kobakod, ha netán otthon felejtenéd a sigul-t melyet tőlem kaptál.
*ismét derűsen nevet, groteszk ez az egész, ahogy szereti*
- Az első szülött leányom. Még gyermek volt, éppen csak kezdte elérni serdülő korát. Mindig is harcias volt, ahogy ikerbátyja is, de ő sokkal jobban. Odament a hátashoz és szembe nézett vele, feleselt, ahogy a gyermekek szoktak. Mikor az udvarra értem, nyihogás-fújtatás és egy csírájában élvő harcos küzdelmét láttam s hallottam. Szép volt. Persze lerepült a végén, de fel is pattant azon nyomban.
*még nagyobbat hahotázik, éles fogai elefántcsont-tőrökként nyúlnak ki a vérvörös ínyből és mészfehér ajkak közül*
- Könyvtár...nem is feltétlenül a tiltott részleg, de ott aztán találhatsz értékesebbnél értékes dolgokat. A tudás hatalom.
*mutatóujja Vel mellkasára mutat, mintha a levegőn át bökne*
- Pontosan. Nem csak vámpírok háborúja volt, de én és a korabeli koboldkirály vezettü, La Olla, félig tünde-félig kobold sarj. Jedis, a gyermekmesékben Jégkirálynő néven maradt fenn...a mesék mindig táplálkoztak valamiből. Elvett tőlem valamit...egy nagyon becses dolgot, amiért lakolnia kellett. De ő minden idők egyik leghatalmasabb boszorkánya volt, neve olyan mint Maerliné.
*ecseteli és elégedettség tölti el, hogy a fiú tudta értelmezni az álmok egyikét. Majd kérdést tesz fel neki, pikánsat, hogy ezzel is gyötörje...hiszen ez lényéből és az egész faj lényéből fakad*
- Ahogy mondod....és ezek a kifejezések, ahogy a lidércek bizonyos kultúrában* Ördögszeretőkénti megnevezése is mind egy fajta lényre utalnak. Miránk, vámpírokra.
*nyilvánvaló miért űzi ezzel a kis kurafit, egy vámpír szeretőnek tökéletes, de nem biztos, hogy életben marad aki megízleli eme gyönyöröket. Kár lenne egy Vel-fajtáért, persze ha képes irányítani és pórázon tartani a rajta élősködő női vérszopót, akkor két legyet üthet egy csapásra*

* régi magyar hiedelemkör

Tárgy: Re: Holtak temploma Pént. Jan. 03, 2014 3:15 am

- Van, bár nem úgy ahogy ők gondolják. Hogy egyesek gazdagabbak, szebbek vagy épp szőkébbek mint mások. Én úgy vélem vannak értékes és értéktelen emberek... Mármint olyanok akik értelmesek is - próbálom meg körül írni kicsit jobban hogy az emberek között is van megoszlás az igaz, csak hogy szerintem mi alapján. Mármint nem hinném hogy ez így van, de logikusnak tűnik, és egészen eddig így tekintettem a világot, hogy van akivel érdemes bármit kezdeni és van akibe nem éri meg a fáradság és erőfeszítés. És az a baj hogy többnyire ezt érzem, hogy felesleges minden próbálkozás, és így nem is töröm össze magam a szocializálódásért. Kövezzenek meg érte, türelmetlen vagyok, és nem épp közösségi ember, épp ezen okokból kifolyólag.
- Örülök hogy neked tetszik. Mások szerint fájón őszinte vagyok - bár nem érdekel, ezen a jó szokáson nem fogok változtatni és csak egy enyhe mosollyal figyelem a hahotáját. Naná hogy az összes piheszőrőm vigyázzba áll, mégis ez most szinte természetes hatást kelt. Majdnem élő. Bár ahogy lassan elhal az ajkain, és komolyabb fejet vág, csak nézem az arcát. Nem, a szemeit, nem bírom a tekintetét állni, csak az arcot a hófehér márványt, amin nem fog az idő.
- Én csak... ilyennek látom a világot - vonok vállat egyszerűen és nézem a kecses, légiesen könnyed mozgását, ami képtelenség lenne, tekintve azt az erőt ami benne lakozhat. Megsebezni is művészet lenne, és ennek a hatalomnak súlya is van. Hátborzongatóan könnyedén siklik mégis. Mint aki súlytalan. Felvonom a szemöldök amikor ritka adottságról kezd el beszélni, hát hogy átok az biztos. Kis szünet, ahogy megemésztem és megértem mire is gondol "Érző" alatt, hogy miért hisz annak azt is értem, azt hiszem. A társadalom iránti kritikám, és az emberek közötti otthonosság hiánya miatt. Talán igaza is van, nem zárom ki, végül is eddig stimmel.
- Érzem. Érzek valamit, néha nem tudom micsoda és honnan jön, mindenhonnan mégis sehonnan. És nyugtalanná tesz, néha ingerültté, ok nélkül tudnék veszekedni mindenkivel,és ez a világ... - rázom meg picit a fejem. Néha undorít, néha viszont egész szépnek látom, ahogy újabb és újabb apró rezzenését fedezem fel, főleg mióta ebbe a furcsa városba jöttem, és a világ elmozdult a helyéről. Nem is kicsit, és ennek oka is van, éppen ezt próbálom kibogozni a sok információ közül, és ahogy megint közelebb jön, megfordulok, hogy lássam, ahogy felül az egyik padsor tetejére, és megtámasztja a lábát. Nahát, hasonló bakancsa van mint az enyém. Van stílusa, el kell ismernem, hiába Király és hiába ősöreg, de van karizmája.
- A tapasztalat szerint szinte sosem látták azt és hajlamosak eltúlozni a dolgokat, elferdíteni mindazt, ami igaz a törtnetben és lehetetlenné teszik hogy kiderítsék mi az az igazság morzsa amire egy hatalmas hazugság és annak kultusza épül - sóhajtok fel, hiszen így látom, így érzem hogy milyen a világ, de eddig nem volt szükségem arra, hogy szavakba öntsem. Ugyan, kit érdekelt volna az eddigi életem során? Hopeot talán, de ő is meghalt a többiekkel együtt. Mindenki elhullt mára, legalábbis azok, akik fontosak voltak. Ez van, túl kell lépnem, és az új életemmel kezdeni valamit, ami még hasznos is, hiszen keresek... és ahogy megjegyzi, van is értelme, hiszen sehol nem találtam a helyem a nagyvilágban, és most... most sem az igazi, de már nem érzem annyira a késztetést. Azt jelentené hogy itt van valami? Vagy pont az a valami amit meg kellene találnom?

- De szükséges. El kell pusztítani a rétet és mezőt, gabonaföldet, hogy később jobb termést hozzon. Ölni kell, hogy más élhessen, mégha ez így... Furán hangzik szerintem, de azt hiszem, kell az elmozdulás, hogy ha helyre áll - már ha helyre áll - akkor jobb legyen, és meg legyen ez a bizonyos könnyed egyensúly. Ezt mondod, ugye? - nézek bele végül a Király szemeibe, hiszen nekem így jött le hogy ez az egyik értelme ennek a világvége dolognak, az elmozdulásnak, és a változásnak. Azt hiszem értem, de nem vagyok benne biztos, így tőle várom a megerősítést vagy cáfolatot, hogy mit mond erre. Én a magam módján így értelmeztem a mondandóját. Mégis amit mond, hogy ne legyen hátborzongató...
- Akkor is, mégha azért is történt így, mert így kellett hogy történjen. Ez a ló, nonszensz a jelenléte, mégis... láttam már. A csatába ezen a lovon - vagy legalábbis valami nagyon hasonlón - lovagoltál, vörös palástod lengett a levegőben. Voltak más lovak is ott, láttam egy fehéret... - szólalok meg, hiszen sok álmot és látomást kaptam, ki kell bogoznom lassan, és voltak mások is, sok arc, ismerősek és ismeretlenek is.
- Remélem nem okozok csalódást, sem neked sem önmagamnak - sóhajtok, neki még hagyján, de ha magamban csalódnék, az már elég súlyos lenne ahhoz, hogy ne akarjak tovább élni. Ismerem magam, és tudom jól mire vagyok képes és mire nem, de mégis... a határok. A határok azért vannak hogy feszegessük őket, ahogy az emberi társadalom határait is cincálom már a puszta megjelenésemmel.
- Igaz, mondassz vele valamit, vannak hasznos részek és vannak kevésbé hasznosak, de szinte alig van olyan aki képes lenne meglátni a fátylat és elhúzni a szeme elől, hogy tisztán lásson. Mert egyszerűen az emberi tudatlanság... vagyis nem, Inkább a tudni nem akarás, végtelen - javítom ki magam, mert az előző állítás nem lett volna teljesen igaz, de ez így jobban helytáll. Mert tudnának ha akarnának, igaz nem egyformán, de akkor is, ha már meglenne a készség, a hajlam hogy befogadjanak valami újat, ami több mint ők.... De nincs. És ez a baj, hogy nincs.

- Fogalmam sincs mennyi idő lehet. Az álmaid, vagyis a vörös látomások is kuszák, látok egy nap alatt zajló csatát, és hét lovast, akik a sereg élén lovagolnak. Három nő van köztük... aztán vált a kép, és hosszú évek folyamatos összecsapásait látom, az idő mint olyan nem számít, neked legalábbis biztos nem, és a fajtádnak. Én már nem érem meg ezt a változást.. - sóhajtok fel, mert ez az igazság, ő örökéletű, megölni sem lehetne szinte, még ha akarnák sem, ellenben engem... Egy véletlen baleset is megölhet, rosszul lépek, kitöröm a nyakam, ennyi volt az életem. Pedig látni akarom, hová jut a világ, mi lesz a további cselekmény, miként íródik újra történelem.... A megjegyzésére csak bólintok. Ez így van, miért tagadnám?
- Úgy tűnik kedvére való a társaságom, eddig kétszer csókolt homlokon... - mint valami múzsa, mindkétszer kis híján elvéreztem. Victoriusnak tetszett volna, ahogy a torkomon folyt ki az életem, kis híján szó szerint... Eszembe jutó szavaira megborzongok egy cseppet.
- Nem megyek a közelébe... Még élni szeretnék. Szerintem a sigullal sem engedne a közelébe - mosolyodom el, hiszen királyi paripa. Azontúl hogy az összes szőröm felállna ami van, ha szembejönne velem az úton. Nem, nem akarom tudni, annyira nem érdekel, vagyis érdekel, de így is szívrohamot kapnék tőle. Kezem önkéntelenül a nyakláncra siklik, ami érdekes módon összeszűkült és már nem tudnám levenni sem. Nem mintha akarnám. Úgy tűnik ragaszkodó természet. Ami mondjuk nem hátrány ebben az eszement városban.
- Szóval utánad, elsőként egy lány ülte meg a lovad, még ha csak röpke másodpercekre is - mosolyodok el, el nem tudom képzelni Victoriust gyerekekkel a közelében. Pedig biztos akadtak utódai, mások mint a rendes vámpírok, de... hát furcsa.
- A tiltott részlegben van minden, ami érdekes. Akad másutt is, de úgy vélem ott fogok választ találni - csak be kell oda jutnom, de meg fogom oldani. Végtére is, vámpír az igazgatónő, akár tőle engedélyt is kérhetek, vagy csak megoldom magam, ahogy mindig szoktam. Bár nem tudom hogy reagálna Coreline asszony ha beállítanék hozzá, hogy... Figyelem a mesét tovább, ezek szerint jók voltak a következtetéseim, amiket levontam. Volt egy háború emiatt.
- Mit vette el tőled az a nő, amiért hadba vonultál, gondolkozás nélkül? Márha nem túl személyes - teszem hozzá, hiszen nem csak egyetemes okok miatt, sokkal inkább magán okokból is lehet háborút indítani, és szerintem itt is ez volt. Bár ez csak sejtés, nem tudom. A megjegyzésére a végén, csak elhúzom a szám, persze értem én miért monda ezeket, de Sophie... nos jó kör volt, jó húzós.
- Jól van jól, csak egyszer volt meg. Remélem ez így is marad... - morgok, mert vad erőszak volt, ami később szelidült kéjjé, de mássá nem, vad szenvedély öntött el, de azóta is... a fene essen belé, kísért az a nő. Rágyújtok még egy cigire. Mert kell.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*nagyokat bólogat és vérmes mosolya villan*
-Értékesek és értéktelenek. Utóbbiak töltik ki a fölösleges teret és ők véreznek el elsőnek.
*az álszetek és szemérmesek nem merik ezt bevallani, hangosan kimondani még ha tudják is hogy így van. Kényelmesebb magukat hiú ábrándokkal általni mint egyenlőség és annak társai. Multattató. De egyben bosszantó is*
- Ők ne érdekeljenek. Éljék csak a mihaszna életüket a mesterséges burokban...ameddig valammi hosszú karma ki nem pukkasztja kis szent világuk hártyavékony fakát.
*fájóan egy hangszínben nyögi végig a gondolatmenetet, ajkai alig járnak, mintha a gége és hangszálak mozdulatlanul okádnák a szavakat, természetellenes rezgéssel*
- Mert látod. S nem cska nézed.
*helyesel a fiú megállapítására s hagyja néhány röpke lélegzetvételig, hogy eméssze a hallottakat*
- Van a városban egy különös tehetséggel megáldott jósnő. Aki nem az, aminek látszik. Seherezádé néven szólíttatja magát. Talán ő meg tudná mondani, hogy valóban Érző vagy-e s felelni tudna a fel nem tett kérdéseidre....
*jegyzi meg, Vel pedig azt kezd az információval amit akar*
- Igen...érzékeled a vékony fonalakat, melyek egybetartják ezt a világot...-ahogy a láncok a Tornyot-, érzed ha feszülnek, ha pattannak. Rá vagy hangolva az univerzum húrjaira. Kellene találnod valakit, aki segít ebben. "Hangolni" magad és talán a környezetedet. Még mielőtt elveszted az eszedet, mert a rendszertelen rezgés káoszba fullad.
*cseppet sem biztos benne, hogy mindez valaha tébolyba taszítaná a kölyköt-erősebb annál, mint aminek látszik-,de a segítő kéz senkinek sem árt*
- Ezért kell őket megenni.
*olyan közönyösen és egyben értelemsen jelenti ki, mintha mindennapos lenne a kannibalizmus*
- Semmi hasznuk...de ha felzabáljuk őket, legalább hasznosulnak. Erőt biztosítanak. Nem szükségesek, nem elengedhetetlenek (a léthez), de erőt adnak. Minden egyes vércsepp és húscafat.
*kegyetlenül őszintén beszél a fiúval, de nem is kíván ezen változtatni*
- Van hogy egyensúly van. Még ha törékeny is. Hogy tehát az elmozdulás szükséges-e azt nehéz lenne megállapítani. De ha megtörténik...akkor vissza kell billenteni, még mielőtt minden szétesne, megzavarodna. Valahol mind érzékelik, az évszakok, a nappalok, a migrének.
*sóhajtja, felszakad torkából, már-már kéjesen, a fejét oldalra biccenti. Úgy hallgatja a deríliumos beszámolót majd meghökkentő hirtelenséggel áll fel a pad olvasójáról és fittyet hányva a tömegvonzás törvényeire hosszú léptekel szelve a padokat-a közte és a fiú közötti távot-, mígnem leguggol pontosan a Velizarii előtti padra, onnan nézve le rá, baljósan, fölé magasodva mint egy vérszín árny. Karjai térdeiről lógnak alá. Isten lábának groteszk antonímájaként*
- Igen...vörös a palást, suhan a ló.
*lázálmok, melyek a Király közvetlen közelében levőket kínozzák. De nem volt ez mindig így, csak mióta a boszorka felzargatta ősöreg álmából, megbomlasztva az idő és tér amúgy is törékeny mivoltát. A hajszlrepedéseken pedig szivárog a múlt és talán a jövő.
Mered a fiatal arcba, szembogara kitágul, kátrányszínűre festve szinte egész íriszét. A vérkő belefullad az egyre terjedő szurokba*
- Nem fogsz, ebben biztos vagyok. Több rejlik benned, mint amit ki tudsz mondani, mutatni vagy nyilvánítani. Mond, Velizarii, melyik a mágián belül a te területed?
*egyre kúszik, alig észlelhetően mint a szilárd massza, légnemű vérgáz, magasodik, beteríti a fiú látóterét. Bal lábát megveti a szemközti pad támláján a guggolásból félig-meddig feljebb emelkedik, véres-feketemárvány hidat emelve a vöröske fölé. Ismét csak hadat üzenve a gravitációnak, hajol egyre csak a gót fiúhoz. Szörnyeteg, nincs rá más szó*
- Erről beszélek. Elmozdulás. Az emberek egykoron mindennél jobban szomjazták a tudást. Túlcsordultak a tenni akarástól. Hasznos lények voltak, ahogy a tápláléklánc minden eleme hasznos kell hogy legyen, ez tartja fenn a világokat. De egyre többen lettek. És én igazi örök nyugalomra kellett, hogy térjek, de nem jóvoltomból. És ahogy peregtek az évezredek, egy szétzilált, romos új korra ébredtem. Ami bűzlik. Túl sok lett a halandó, túl kevés a halhatatlan, elcsúszott a lánc, megtört...hogy ez ok vagy következmény, az kérdéses.
*most már elég közel hajol a fiúhoz ahhoz, hogy az láthassa, nem mozognak orrcimpái, nem emelkedik a mellkasa. Csak akkor vesz levegőt, ha ez szükséges ahhoz, hogy hangszálait megrezegtetve szavakat formáljon*
- Lehetnek napok, lehetnek évszázadok, de az is lehet, hogy csak percek. Az elmozdulás csak ront a helyzeten (a idő érzékelését és folyását illetően).
*bólint pillantásával, sűrű, fekete szempillái gyászos függényként ereszkednek alá majd emelkednek ismét fel*
- Ti halandók folyton búslakodtok halandóságotokon. Ne akarj dacolni ezzel a ténnyel. Felesleges.
*oltja le az ifjút...égő olajjal, mielőtt paradox gondolatokat fogalmazna meg*
- Voltak évszázadokat látott varázslók. Maerlin. Demeter. Az időn át jártak, keltek, de a vége mindig ugyan az. Nem az a lényeg meddig élsz, Velizarri, hanem hogy hogyan. Hogy mit teszel az időben, ami ki van réd róva. Csak figyelj a világok hangjára és a belső hangodra, lásd meg merre kell menned és indulj. Ha szorít az idő, hát dacolj vele, játszd ki, amíg lehet. De előbb-utóbb vége a küldetésnek.
És-talán-minden kezdődik előről.
*majdnem olyan közel van a mágushoz hogy érezhesse a hideget, amit a bőre és lehelete áraszt, de csak majdnem*
- Ebben biztos vagyok.
*kiszélesedik túlvilági mosolya, mintha csak egy festő mázolta volna vászonra*
- Az éjszaka sötétje nélkül nincsenek csillagok. A Halál cirógat, de nem vörös és fekete-e amibe az Életben burkolózol?
*ismét enyhén oldalra fordítja a fejét, csak most a másik felére. Vel úgy gondolja nem akar meghalni, még is a halál színei azok, amelyekkel azonosul. Az ajkai is feketék...mint az elmúlás csókja*
- Találkoztam egyszer egy fiatal lánnyal, talán Lee Annácskával*, akit a szellő(m) megfújt s "meghűlt" szegény. Ez a lányka egy furcsa szerzet volt, emberi vérből származott, de jobban szerette a Halál bárminél és ő is kedvelte a Halált. Nyugtalan volt a lelke, mert kerubok és démonok rágták egyszerre.
*meséli, persze az eset nem feltétlenül olyan mint a fiúé, de hasonló és ezért juttatja az Abbalah eszébe*
- Igen. Sosem tartottam többre a fiaimat mint a lányaimat.
*halovány, árnyas mosoly húzódik arcára. Kijelentése furcsa lehet, hiszen az emberi királyságokban és nemesi hierarchiában a férfiak magasan a nők felett állnak. De Victorius nem is ember. És soha nem is volt*
- Ott. És olyan helyeken, ahol mások nem keresnék.
*mert nem csak a könyvtárban lehetnek becses pergamenek, de nem ám*
- Személyes...a legfontosabbat, amit vehetett.
*mélyen mered az emberi szemekbe, majd távolodni kezd és visszahelyezi súlyát-ami mintha néha nem is volna-a pad tetejére. A levegő mintha egyszerre fagyna és puskaporosodna, de az utolsó szavakra ismét felvidítják a királyt*
- Ahogy akarod.

* E.A.Poe - Lee Annácska

Tárgy: Re: Holtak temploma Szomb. Márc. 29, 2014 11:23 pm

Van valami különösen veszélyes abban hogy egyetért velem, vagy ő nagyon modern, vagy én vagyok nagyon furcsa a fajomhoz képest, ami eleve sokkal gyengébb és elmaradottabb mint az övé. Mindenesetre különös, mármint maga a tény, hogy a Véletlenszerű pont egymáshoz irányított minket, azaz engem hozzá, mert szerintem még a - sors vagy nevezzük bárminek is- sem tudná őt semmire rákényszeríteni.
- És a halálukkal semmit de semmit nem veszít ez a világ, ami miatt bánkódni kellene. Az értékesek meg többnyire tudnak magukra vigyázni - teszem még hozzá a saját észrevételeimet hiszen sok téren azonos gondolatok jutnak eszembe mint neki, és mivel ő öregebb és sokkal tapasztaltabb megerősít és megtanít pár dologra, ami sosem hátrány, még nekem sem. Nem szokásom ugyan felvágni, de most kicsit büszke vagyok, hogy értem miről beszél, legalábbis a többségét értem, és az álom... Elkezdtem őket összerakosgatni, bár még homályos a sorrend.
- Nem érdekelnek mert olyan sekélyesek hogy még a sminkemen sem látnak át, néznek engem de mint te is mondtad nem látnak meg, nem látják milyen vagyok, és felesleges időpazarlás lenne nekik szentelni a fgyelmet és időt, amit másra is fordíthatok. Sokkal hasznosabb dolgokra - válaszolok aprócska váll rándítással, mert romlott ez az egész társadalom, nem lelem benne a helyem, és talán a magyarázat is megvan hogy miért. Legalábbis ez egy elég elképzelhető lehetőség amiről beszél. Biccentek a szavaira, valóban látom, bár hogy mennyi mindent látok, nem tudom, de néha korántsem eleget, legalábbis nem érzem hogy látnám a lényeget, pont azt ami számít.
- Seherezádé? Mint a nevezetes ezeregyéjszaka meséiben? Mindenesetre megjegyzem a nevét - köszönöm meg a tippet és biztos vagyok benne hogy fel fogom keresni ezt a nőt, hiszen legalább tudjam hogy mi vagyok, ha már sikerült nyakig belekeveredni a világ elmozdulásába és a vámpírok közé. Bár belegondolva kicsit sem bánom, valahogy én mindig megtalálom ezeket a lehetetlen szituációkat amik mégis kiemelnek a hétköznapokból, és valami olyasmit adnak amit sok ember el sem tud képzelni. Rálátást a való világra.
- A magamfajta nehezen talál segítő kézre, mindenesetre van értelme amit mondassz, úgy értve hogy tényleg érzek dolgokat és így konkrétan nem tudtam volna kimondani mit érzek - válaszolok, hiszen sosem fogalmaztam meg hogy éppen mire reagálok, ez csak egyszerűen mint egy sokadik készség, működik, megérzések, dolgok amik a hangulataimra hatnak, hol jobbá, hol rosszabbá téve azokat. Magam vagyok a kiszámíthatatlanság. Megrezzen a szemem egy pillanatra ahogy a megevés kerül szóba de ha az ő szemszögéből nézzük van benne valami, bár nem szeretném megélni.
- Kegyetlen sors a hasztalanoknak, mégis van benne realitás, végül is - vallom be hogy bár nem tetszik ez a gondolat, nem vetem meg érte amiért így látja, hiszen olyan nagy köztünk a szakadék. Fajilag is, és korilag meg főképp hiszen ő az idővel egyidős szinte már.
- Valószínűleg szükséges, hiszen éppen most mondtad hogy néha fel kell égetni mindent ahhoz, hogy jobb és működőképesebb legyen, néha talán a világoknak is kell egy kis elmozdulás, vagy éppen nagy ahhoz, hogy más legyen mint most, bár hoyg jobb-e vagy nem azt nem tudnám megmondani - válaszolok neki arra amit mond és figyelem ahogy felém közeledik, mint egy félelmetes királyi fenevad, nemes vad. Figyelem ahogy emberi természetességgel helyezkedik el, és ahogy az arcát nézem egy pillanatra én is megdermedek ahogy a szembogara kitágul, és kátrány szín uralkodik el, és nem mondom nekem is kihagy egy ritmust a szívem, félelmetes.
- Több? Lehetséges hogy így van ahogy mondod és a mágián belül azt hiszem a nekromancia a területem bár a mágia nemrég tört a felszínre bennem nem merem biztosan állítani hogy ez lenne az. A vérmágia még talán... - hiszen ezek lennének a legesélyesebbek, hiszen a Sigul maga is vér, a király a vére, és mégis az akaratom alá siklik mikor használom a plusz erőt amit kaptam tőle. Valamiért tudtam használni minden erőfeszítés nélkül, és azóta is erősebb a mágiám egy kicsit. Na jó nem kicsit. Tisztességtelen kis extra. Nyelek egyet ahogy közelebb araszol, alig moccanva, mégis közeledve, és zöld szemeim egészen közelről tanulmányozhatják hibátlan arcát és a szemeit, azok a rettenetes, gyönyörű szemeket...
- Régen más volt, és szerintem ez inkább következmény, annak nyomán, hogy elszaporodtak és kiveszett a többségből a tudás utáni szomj, ezért váltak haszontalanokká, értéktelenekké, mert akit nem hajt semmi előre, az megcsömörlik és sehol sem lesz helye. Rendellenes... ahogy a jelenléted is, mégis megtörténik, ki tudja mi okból... - sóhajtok fel, mert nem szeretem az emberi tudatlanságot, amikor mindenkinek ugyanannyi erőfeszítés lenne megszerezni a tudást, vannak akik még előnyösebb helyzetben is vannak és mégsem használják ki. Eltékozolják. Mint mindent. Nem teljesen értem hogy miért kellett örök nyugalomra térnie ezért, de végül is van még alkalmam megkérdezni tőle. Még a hideg is kiráz ahogy egészen közel hajol, de nem hátrálok meg, nem is tudnék hiszen innen nehezen ugranék ki.
- Az elmozdulás hosszas folyamat, szerintem nem mérhető igazán időben, különben is neked más az idő mint nekem, hiszen te örök vagy míg én múlandó - jegyzem meg nem irigykedve, inkább csak amolyan tényként, ez így van, nincs ellene mit tenni. Hallgatom a szavait hogy dacoljak az idővel, magamat ismerve valószínűleg ez fog történni, nem fogok belenyugodni semmibe, eddig sem tettem.
- Maerlint ismerem, Demeter ki volt? Én igyekszem nem rágódni az időn, és szerintem így is annyit éltem már meg a húsz évem alatt mint valaki hetven év alattsem, és nem volt mindig jó, de nem cserélném el, mert ezek az évek, tapasztalatok tesznek engem azzá, ami most vagyok. Ösztönlény egy kicsit, és következetlen - hiszen tudom mi vagyok, de azt nem hogyan cselezhetném ki az időd, persze egy módját tudom, de azt csak... csak végső esetben. Egyetlen fogadalom amihez tartani akarom magam.
- Talán tudom jobban csinálni - villan meg egy pillanatra a zöld szemem ahogy szinte olyan közel ér hogy érezhetem a bőre hidegségét és leheletének hűvösét. Hideg, élettelen, és mégis sokkal élőbb mint bárki a világban. Mert ő más, még a vámpírok között is más.
- Nincsenek, mert mit ér a fény ott, ahol ismeretlen a sötét? - válaszolok hirtelen egy hasonló idézettel, és a szavaira csak végigpillantok magamon, abszurdum egy kicsit, és mégis.
- Igaz, a Halál színeibe burkolom magam, akaratlanul is közelebbi kapcsolatba kerültem vele, de nem vagyok hajlandó félni tőle... - és hagyni hogy felemésszen, míg meg nem halok. Az nem vallana rám, és nem akarom idő előtt tönkretenni magam. A folyamatos aggódás árt az idegeknek.
- Mi lett végül ezzel a lánnyal? - kérdezem merészen, hiszen volna egy sanda tippem ki lehet ez de nem akarom szó szerint kimondani, hiszen mi van ha nem ő az végül? Lehet hogy Ewoletről beszél? Hiszen neki a férje vámpír, azaz halál.... Nem tudom. Talán elárulja, talán nem.
- A lányok is tudnak olyan erősek lenni mint a férfiak, csak másban rejlik ez az erő - mondom ki hiszen én sem nézek le valakit, csak mert lány, attól még lehet egy ritka értékes ember, mint Hope. Na aki őt lebecsülte volna. Ebben is egyetértünk, talán fajt tévesztettem és kort egyszerre.
- Az egy jó kiindulás, aztán úgysem fogom feladni ha nyomra bukkanok - ebben olyan vagyok mint egy vadászkutya és nem fogom hagyni hogy elrejtőzzenek előlem a jóslatok, és a pergamenek, hiszen tudni akarom mi folyik itt, a világban és úgy általánosságban. Felvonom a szemöldököm, mi lehet a személyes és legfontosabb? Egy királynak? A felesége? Gyermeke? Gyer... persze, bizonyára valamiféle utódját vette el, de nem kérdezem meg fennhangon, hiszen megérzem hogy mintha kissé hűvösebb lenne.
- Nem akartalak bosszantani a kérdésemmel, ne haragudj. Csupán kíváncsi voltam, mi vehetett rá egy magadfajta nagy hadvezért és uralkodót hogy háborúba bocsátkozzon - írom körbe, hiszen érzem a hangulatváltását, és ahogy hátradől. Végigpillantok rajta.
- Megtennéd hogy mesélsz még egy kicsit az apokalpszis másik három lovasáról? - kérdezem végül, hiszen minél többet akarok megtudni hogy több felé tudjak keresgélni majd ha magamra hagy, mert király, nem ér rá örökké, és már az is nagy szó hogy ennyire el tudunk beszélgetni bár az az igazság hogy magamhoz képest bármeddig el tudnék függeni a szavain. De bizonyára van más dolga is.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*csak nézi a fiút, elmeredve, alvilági mosolyba folyva, mintha csak vérrel mázolták volna az arcára. Nem csak néz, hanem lát is és valami olyat lát a kis vörösben, amit mász szemek lehet, hogy nem látnak. Szűküla tekintet, szélesedik a vigyor*
- Kielégit a válaszod. A véleményed.
*ismeri el, mindig is kifejtette véleményét, nem szeret köntörfalazni. Ő Victorius, a Győztes. A Bibor Király. Ez a kor már nem ismer királyokat vagy uralkodókat, kapzsi, hitszegő és mihaszna titkárok és elnökök kora ez, bűzlik minden az emberi szennytől. De mástól is. Viszont mindig akadnak kincsek a mocsokban. A gyémánt is szénből van*
- Ne is. Tedd a dolgod, tégy belátásod szerint. És készülj.
*a tekintetében látni valamit, valami tükröződik a vérkő szemekben. De vajon mi? Min gondolkodhat ilyen mélyen és hevesen miközben sztoikus nyugalommal mered a gótikus fiúra?*
- Pontosan....mint ő. Csak ez a nő nem fantáziameséket mond, hanem a világok nagy meséit meséli, mindenkinek a maga részletét, fejezetét.
*bólint egyet, hosszasan. Kábitó a megszentségtelenitett templom levegője, a Sötétség berágta magát a falakba. Ha egy Fénylény túl sok időt tölt itt, túl sokat egy ilyen entitással, mint amilyen a Vér Királya, akkor azt megérzi az illető. A teljes lénye megérzi*
- Az átlagos szerzetek nehezen viselik el a különlegeseket. Úgy érzékelik mintha "törés" volna ez a világ-a világuk és talán ép eszük vékonyka üvegén. Ők csak magukban vannak. Élik mindennapjaikat, végzik kis dolgaikat, nem tesznek semmit, csupán vannak. De mindig lesznek olyanok, akiknek Feladatuk van. Akiknek Tehetségük van. Akik Mások.
*magyarázza, ajkai puhán lökik ki a szavakat, fogai szinte világitanak a feketeségben, amit már mindkettőjük szeme megszokott. Közeledik, közeledik, közeledik. A Halál vajon? Vagy az Új-Kor vagy a Itélet Napja? Victorius. A lába alatt nyikorog a rég kiszáradt fa, a pad ősrégi anyaga*
- Mindenki megeszik valakit. Ez a dolgok rendje.
*ennyit felel, nem sérti meg a kölyök szava, elfogadja a véleményét*
- Meglehet. De ha igy volna, akkor miért vannak a Regulátorok?
*szemöldöke egészen finoman csúszik csak fel,mikor a kérdést felteszi*
- Igen....vérmágia és nekromancia. A Halál eddig nem talált fogást rajtad, de izlelget, kóstolgat. Ismerem a természetét, hiszen a Fivérem.
*suttogja egészen közel hajolva a fiú arcához, üveges szemeit reá meresztve*
- A túlszaporodás sosem jó. Megtöri az egyensúlyt. Semmi sem szaporodhat túl a világon, a természet nem engedi. Rögtön megszaporodik természetes ellensége, ha bármi igy ügyeskedne. Talán még sem véletlen vagy természetellenes, hogy én itt vagyok.
*súlyos, nehéz kérdések ezek, amelyekre talán senki sem tudja a választ. Még is ezek a legfontosabbak. Vagy csak a következményük?*
- Maerlin...Demeter az unokája volt. Legalább is ezt rebesgették róla. Mások hogy a tanitványa, esetleg jó barátja. Talán mind, talán egyik sem. Minden esetre hatalmas varázsló volt, a ti időtökben mérve több ezer évvel ez előtt élt. Akkoriban a lények még klánokba szerveződtek és ő volt a mágusok vezére. A Nagy Fehér (Mágus), igy hivták. Jó kapcsolatot ápolt, békét a Sötét fiaival és lányaival. Viszont...a sors hozta úgy, hogy a Véletlen vagy Tervszerű, azt csak ők tudják: egyetlen fia fekete mágus lett. Akkoriban ez nagy eretnekség volt, mert a varázslat a Fényt szolgálta, ők őrizték és használták (ki) a manát. Azóta persze sok idő eltelt és a világ változott. Ma már az én véreim is űzik a mágiát.
*válaszol a fiúnak, szivesen mesél régi meséket. De mindenkinek csak annyit, amennyit szeretne és amennyit megérdemel*
- Az Idő hasznos.
*biccent ismét, mintha feje ólom súlyú s pehely könnyű volna egyszerre. Még sem felel. Legalább is szavakkal nem. Csupán azzal a tekintettel, az eleven vér-irisszel*
- A hercege megtette azt, amit ő nem tudott. Hogy a tébolytól, önmagától megmentse. És hogy egyben saját, önző vágyát érvényesitse.
*feleli nyiltan,még is kissé rébuszokban, ahogy azt már a Királytól megszokhatta Vel. De ajkán ott táncol az a csalfa, gyanús mosoly*
- Pontosan. Sőt, van hogy abban jobbak mint egy férfi, amiben nekik kéne. Ez régen ritka különlegesség volt, harcos és uralkodói nőszemélyek, akár az elsőszülött leányom vagy Demeter leánya.
*a jelen kort nem is emliti, arra sem méltó. De ezt már megvitatták. A fiú éles eszű, jó helyen keresget s majd fog, levéltárakban, amire nem kell nyugtázás.
Az érzékeny pont érintése után csupán egy kézmozdulattal jelzi a Nagyúr, hogy nem történt semmi. Majd hallgatja a fiú kérdését. Feláll, fölé magasodva és megindul kifelé a padsorok közül. Egy ideig háttal halad a fiúnak, karjait maga mögött fonva össze*
- "Amikor feltörte a negyedik pecsétet, hallottam, hogy a negyedik élőlény szólt: "Jöjj!"
Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet."

*idézi a sokak számára ismerős szavakat, amig a katedrális közepéhez nem ér, szemben a szentségtelen oltárral. Egy pillanatra Vel felé fordul, de csak félig, és balját felé nyújtva mutatóujjával hivogatja. Majd visszafordul és nézi a szentek számára szivfacsargató jelenetet: a sötét oltárt, talán egykoron rászáradt vérrel és a kárhozott oltárképet. Mikor a fiú mellé ér, oda fordul. Pár másodpercig csak néz, egyenesen a méregzöld szemekbe. Balja ismét kinyúl felé, tarkóját és fél arcát fogva közre, ahogy azt a férfiak egymás közt szokták*
- Túl értékes egy ilyen tehetséges lény, mint te, Kis Vörös. De gyenge vagy. A magadéi között is gyenge, nem még máshoz. Eddig ügyes voltál, szerencsés voltál, kicselezted Bátyám, de ez csak múló pillanat. Kedves vagy nekem, fiú. Nem volna kedvemre ha egy ilyen ritka példány közönséges okoknál fogva veszne oda. Ezért...kegyes leszek hozzád, Velizarii.
*mondja a fiúnak és hozzá lép. Csupán egy lépés, ennyire állt tőle. Ujjai szilárdan tartják az emberi koponyát. Vér édeskésen sós illata lengi be a Sötétség Templomát. Hosszú fogak vájnak ifjú halandó torokba. A mennyezeten pedig ördögök táncolnak. A sötétben árnyak járnak. Hosszúnak, végtelennek tűnhetett, pedig valójában csupán pár korty volt, alig elég ahhoz, hogy megszédüljön az ember. De az erős kar tarja a fejet, a másik a hátat. A kölyök láthatja maga előtt újra a Király arcát, ami az imént eltűnt az álla alatt. Vér. Vörös a márványfehér ajak. A szögletes áll. Lassan csöpög a márvány-torokra. A piros anyagra. Fogak marnak az erős csuklóba. Bizarr, ahogy egy vámpir, A Vámpir a saját húsába vájja tűéles fogait. Megered a vér. Buggyan a csuklón és akkor, a Király a fiú arca fölé emeli a karját és csuklóval lefelé forditja. Bibior, egészen karmazsin az a nedű, ami folyni kezd. Amelynek minden cseppjéért kár. Amelynek minden cseppjéért sokak ölnének. Amelynek pár cseppje is sokakat taszitott enyészetbe s tébolyba. Folyik, folyik, folydogál. De nem örökké. A seb csupán pár percig, tán addig sem marad nyitott, hiszen úgy húzódik össze minden pillanatban mintha soha ott sem lett volna. Még ha át is tépett egy ütőeret a Király erős állkapcsa, ami folytán igy patakzik a királyi vér. A forrás véges a fiú számára. Amennyit nyel, annyit nyel. S közben...közben a Vér Ura suttog sirian neki*
- A véremet adom...a véredet vettem. Nem ittam annyit, hogy életed vegyem s te sem ihatsz sokat. Hogy mire lesz elég...azt majd az Idő mondja meg. Ha többet iszol, te, halandók közt is gyenge (testű), rád talál a Bátyám. Sőt. Lehet, hogy már ennyitől is meglátogat. De az is lehet, hogy egyé válsz közvetett, vér útján vált gyermekeimmel...ha igy lesz, (a vér elenyésző mennyisége, de erőssége miatt), akkor lassú, hosszadalmas és talán fájdalmas átalakulás lesz. Viszont az is lehet, hogy ez nem történik meg, a vérem akkor is dolgozni fog benned. Akkor is tépni fogja az ereidet, akkor is égetheti a szemedet a nap. Dolgokat fogsz látni, szinte egészen biztosra veszem...olyanokat, amelyeket eddig nem láttál.
*és bizony, a templom teljes területén, az árnyak között, a padok peremén, az oszlopok körül, mintha a levegő megelevenedne s alakot öltene. Entitások. Ez tán a legjobb szó rájuk. Szemeik és vinnyogó szájaik vannak. Hol kisebbek, hol nagyobbak. Lények. Az Éjszaka olyan teremtményei, melyek a legtöbb szem elől rejtve vannak. Megelevenedik maga az árny és sötétség is. Pulzál a világ, feketében, hiszen a nap ezen szakában a Sötétség az úr*
- És...és elevenen is láthatsz álmokat. A képességed felerősödik. Ahogy teljes lényed is. Nem árthat majd neked bármely ellenség. Nem leszel legyőzhetetlen, közel sem. De nem veszel majd olyan könnyen oda, hogy kár legyen érted.
*vértől fojtott hangon, túlvilágian suttogja ezeket s lassacskán elengedi immáron vér-gyermeke arcát majd hátát. A kötelék közöttük mostantól még az eddiginél is erősebb lesz. De hogy ezen kivül mi lesz még, azt csak az Idő árulja majd el.*

Tárgy: Re: Holtak temploma Csüt. Júl. 17, 2014 6:06 pm

Nézem a mosolyt, ami szinte végigömlik az arcán, alvilági véres mosolyba dermed minden gesztusa de valahogy ez most mégsem az elemi félelmet váltja ki belőlem, sokkal inkább mást. Egészséges távolságtartás persze van. Még a hideg is végigszalad a hátamon ahogy néz, de aztán kiszélesedik a vigyora, és rájövök hogy tulajdonképpen jó hangulata van.
- Öröm ezt hallani - jegyzem meg hiszen eddig nem sok olyan akadt aki adott a véleményemre, már önmagában az is meglepő hogy meghallgatja valaki. És hogy pont ő ad rá, azaz kielégítik a szavaim, és a mögöttük lévő jelentés, engem is meglep de mégis örülök neki. Hihetetlen, hogy a világvége után kellett jönnöm, hogy találjak valakit aki megért. Még akkor is, ha ez a valaki nem más mint a Bíbor Király. Micsoda agyrém ez, ennek is velem kell megtörténnie...
- Nem fogom, egyszerűen csak nem érnek annyit - teszem hozzá, hiszen az emberek értéktelensége számomra más, mint neki. Én nem foglalkozom velük, ő megöli őket ha nem tetszik neki, ő uralkodhat még az ostobák gyülekezetén is ha akar, de nem akar. Vajon mire gondol, mire készüljek? Ennek az új, mocskos kornak a végére, vagy a világnak? Megcsillannak a szemei, vörös drágakövek, de nem tetszik a fénye.
- Szóval egy igazi mesemondó jósnő, fel fogom keresni, hadd mesélje el a nekem szánt részét ennek a Nagy Mesének - válaszolok, hiszen ha ez egy egész nagy történet, akkor én is a részese vagyok, és jogom van tudni miféle szerepet szánnak nekem ebben, hány fejezet az enyém, és miként alakul, vagy éppen alakulhat a sorsom. Hogyan van megírva, amit felrúghatok, mert utálom a kötöttségeket, és nekem ne akarják előre megmondani hogy mi fog történni az én életemmel én játszom, másnak joga nincs hozzá. Még ebben az elfajzott, és elmoccant világban sincs! Hallgatom a szavait, a törésről, ahogy ő nevezi a jelenséget, hogy más vagyok mint az átlag.
- Igen az emberek félnek attól ami más, és gyűlölik ezt a félelmet, tehát azt a személyt is aki más, vagy éppen változást akar hozni. És nem képesek meglátni benne a logikát, és a realitást,egyszerűen csak ösztönszerűen elutasítanak mindent - fejtegetem még mi a legnagyobb bánatom ezzel a korral, ezzel az "szép új világgal" ha mondhatom így. És figyelem ahogy jön, ahogy közeledik, mint egy Király, egy Jel, egy entitás.
- Igen, és csak az a kérdés, ki a vadász és ki a préda - egészítem ki, hiszen az már nyilvánvalóvá vált hogy mi vadászok vagyunk. Ő is és jómagam is, nem vagyok hajlandó rettegni, és hagyni hogy valami eszeveszett baromság magával ragadjon.
- Nem, nem talált még bár igaz ízlelget és kóstolgat eddig kétszer éreztem jeges csókját a homlokomon és mégis élek, mégsem vitt magával az enyészetbe és pusztulásba - válaszolok hiszen ez a két mágia az, ami közelebb áll hozzám, de más elemű mágiát is tudok hellyel közzel használni. Volt amit tanítottak, volt amit magam tanultam ki. Könyvekből, és ellesett mozdulatok lemásolásával. Nem ejtettek a fejemre, tudok magamra vigyázni, és sosem segített senki boldogulnom, most is magam oldottam meg a dolgaimat ha csak lehetett, és nagyon utáltam amikor csapatmunkára kényszerültem.
- Nem, éppen olyan ártalmas, mint amikor egy fajból már csak nagyon kevés vagy, a létező egyensúly töredéke is megborul ezzel. Talán nem az, javarészt oka van annak hogy valami történik és talán annak is hogy felébredtél és itt vagy de nem hinném hogy a Tervszerű vagy akár a Véletlenszerű is megmondhatná neked hogy mit tegyél ha már itt vagy - mosolyodom el hiszen ő nem olyan, akinek csak úgy meg lehetne szabni dolgokat. Nehezen hiszem el, hogy lenne olyan lény a földön akinek ez a nemes, bíbor fenevad engedelmeskedne, legyen az személy vagy valamely hatalom. Hallgatom hogy mit mesél, ki volt az a Demeter és meglepődök, hiszen nagy név de mégis Maerlin mögött elmarad egy kissé és nem olyan ismert. Morgana inkább. Felhúzom a szemöldököm arra hogy ennek a nagy mágusnak a fia fekete varázsló lett, de hát a fény együtt növekszik a sötétséggel, így tehát nem olyan meglepő, de annak a kor emberének biztosan az volt.
- Nos igen láttam varázserővel bíró vámpírokat magam is. Érdekes hogy mennyit változott a mágia természete, hiszen ha mai mércével nézzük akkor magam is fekete mágusnak számítok - teszem hozzá, de nekem egy kicsit nonszensz volt amit odaát Dexternonnál láttam, ez a város sokkal másabb és sokkal közelebb is érzem magamhoz, mint azt az iskolát és a környező helységeit. Fekete mágia, fehér mágia, ugyan hol van a határ a kettő között? Mitől fekete egy mágia?
- Igen, tényleg az - értek vele egyet és állom a vér szemek pillantását egy pillanatra, aztán kiderül mi történt és véleményem szerint én ismerem ezt azt a nőt, szerintem Ewolet lehet a vámpírlány, de nem biztos, lehet hogy valami teljesen más dolog. Mégis ő volt az, aki mondott olyasmit hogy a fény és a sötétség határán egyensúlyoz és mégis a sötét akarja felfalni. Össze is ráncolom a szemöldököm és a Király után nézek ahogy elindul a padsorok között és a lányait méltatja, hogy sokszor sokkal jobbak mint a férfiak. Nem vonom kétségbe, hiszen bizonyára így lehet. A szavai ismerősen csengenek és ahogy szavalja, szinte magamban mondom vele együtt, hiszen ezt a részt ismerem, és mindig is ismertem a jelenések könyvéből. Elnézem ahogy halad, majd végül megáll, és egy egészen picit felém fordul, éppen csak a profilját mutatva. Meglepetten pillantok a hívogató mozdulatra de felkelek, és kilépek a padsorok közé, bakancsos lábam keményen koppan ahogy a saját tempómban haladok felé. Nem lep meg hogy magasabb nálam egy kevéssel. Megállok mellette, aztán felém fordul, megérint, hideg keze a tarkómra és fél arcomra simul, borzongtató hűvösség, és mégis valahogy jó érzés. Ahogy beszél, megrezzenek egy kicsit, fáj az igazság, de igaza van. Gyenge vagyok, és puszta szerencse és cselek sorozata hogy kikerültem a Halált és nem szeretnék még meghalni. Kitágul kissé a pupillám a szavaira, miszerint kedves vagyok neki, és nem akar veszni hagyni, ez most... ő most... Egek! Beleremegek a felismerésbe és felnyögök a fájdalomra ahogy a torkomba mar, de nem. Nem öl meg, hiszem hogy nem ez a célja és egy pillanatra mégis félni kezdek ettől. Az egész plafon táncol! Valami kusza, morbid tánc ez, és mikor felemelkedik a feje, véresek az ajkai, az én vérem vöröslik rajta és megbabonáz. Egy pillanatra szédülök de de megtartom magam és érzem ő is tart, bizonyára pihe súly ez az ő erejéhez mérten. Aztán egy pillanatnyi csend - vagyis annak tűnik - és a vérző csuklója jelenik meg a szemeim előtt ahogy a vér, a királyi, drága vér cseppen, és megnyitom az ajkaimat hogy befogadjam az eleven mérget, hiszen... Sikerül elég sokat lenyelni, de van hogy az államra cseppen és onnan tovább lefelé, de mégis. Érzem magamban, ahogy száguld... Aztán a seb beforr, és nem marad helyén semmi, mintha sosem létezett volna, és köhintek párat, sosem ittam még így vért, és nagyon fura émelyítő íze van, de mégis... valahol mélyen tudom hogy... tényleg szerencsés vagyok, és a kegyes volt, a saját vérét adta. Vagy meg fog ölni, vagy nem.
- Remélem ezúttal nem látogat meg, és túl élem - sóhajtok fel, mert bizsereg az egész bensőm, ahogy átjár a vér és aztán elcsitul, vihar előtti csenddel fenyegetve. Megállok a lábaimon és körülpillantok ahogy beszél hozzám. Összeszedem a gondolataimat. Ki tudja milyen utat szán nekem a Vér Útja, és melyik alternatíva jön be. Vámpírrá lennék magam is? Vagy csak erősebb leszek? Az idő, mi oly fontos, majd választ ad. Körülnézek, és megriadok egy pillanatra, árnyak, és alaktalan lények, látom őket! Eddig nem láttam, de most bárhová nézek körbevesznek minket.
- Köszönöm a nagylelkűséged Királyom, és az Ajándékot - fogalmazom meg végük, hiszen való igaz, kegyes volt, járhattam volna rosszabbul is, de végül... végül a gyermekének fogadott. Valaki aki a vámpírok Királya... mélyen legbelül nyugalmat érzek, hiszen van hová tartoznom. Képtelen gondolat, nem fogom soha kimondani de mégis...

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Mosoly. És az a sokat mondó tekintet, még is szótlan. Akár egy eleven csendélet. Vajon a Halál arca ez? A káoszé? Miféle retteneté? Talán csak a vénember tudta, aki akkor és ott megpillantotta véres kardjával, az idők és világok foszlányszerű határán, az alvilággal nyomában és pusztitó fenevaddal, amit megült.
Hosszasan hallgat, nem fecsérli a szavakat sose, a tekintetével biccent csupán néha, ha a vörös fiú ajkait olyan gondolatok hagyják el, melyek méltóak rá.
Elégült vagy önelégült-e ez a mereven izzó arc, mi egyszerre sztoikus és heves, mint a pokol tüze? Elfordul a fiútól és végigsétáll a réges régen kiszáradt padok nyikorgó fáján, mignem látóhatárát be nem tölti teljesen a kárhozott, átkozott oltári jelenés. Mélyen szivja be a levegőt, elégedettségge töretlen, álla felszegeződik a sötét szinekben pompázó üvegablakokra, csipkés rozettákra és az egész kompozicióra. Ekkor megszólal. A jól ismerős,még is, sziveket s karokat s elméket facsargató, tagadhatatlanul természetellenes hangján:

"Ez a világ egy Gép. Egy Gép Disznóknak. Amely kizárólag Disznók lemészárlására alkalmas." *

Felé fordul, de csak féloldalasan. Vadász és préda. Préda és vadász. Disznók a mészárszéken. Hiszen mi más lehetne a Vér Királyának szemében egy egyszerű ember? S ki meri birálni ezért? Hatalmat kapott, hogy megbontsa a földön a békét, hadd gyilkolják egymást az emberek. Hatalmat kapott , hogy karddal, halállal és fenevaddal pusztítsa az életet*
- Érzed?
*finoman az áporodott, templomi levegőbe szippant, orcimpája megmoccan, bár állát alig emeli, félreismerhetetlen mozdulata ez egy vadállatnak, semmi emberi nincs ebben a mozzanatban. Hogy is lenne?*
- A halál szagát?
*egésziti ki mondandóját és ismét felfelé görbül a szép vonalú száj, mi csókol vagy széttépi az ereket és izmokat, számára oly mind egy*
- Az enyészet szagát....mindig is szerettem.
*jegyzi meg nem tagadva, mert attól hogy egy ember undorodik az oszlástól, a Vér Ura, Sötétség szülötte miért is ne kedvelhetné? Hiszen körülötte annyi és megannyi a halál, hullanak mint a legyek, s ő maga is a halálból született. Vér fémes és sós aromája, döglegyen zsongása az oszló tetemen a kipárolgással.S ennél mi volna szebb?*
- Helyesen gondolod.
*nem torzul vigyorrá az inyenc-mosoly, nem veszi hizelgésnek a kölyök szavait, mert ha azok lennének, azt érezné. Ezek őszinte gondolatok és talán igazak is a valóság szövetére*
- A világ mindig változik. A halandók nehezen értik ezt meg és nehezen fogadják el. De nekik nem is kell, hiszen a saját korukban élnek és halnak. A halhatatlanoknak annál inkább.
*fűzi hozzá az okos gondolathoz saját véleményét, mert ha akár egy átalakult vámpir a saját kis korában ragad le, az sose vezet jóhoz. Tudni kell változni,ha időtlen egy lény. Victoriusnak ez nem esik nehezére.
A fiú felé fordul ismét és int.
Bakancs erőszakos hangja közeledik a szentségtelen oltárkép és a fenevad felé.
A király rendkivül magas, ezt Vel akkor érzékelheti igazán mikor fölébe magasodik, hogy jeges ujjai tehetetlenül záródjanak csontjai és húsa köré. Átharapja a torkát és szivja magába azt, amit ez a végtelenül gyenge, de annál tehetségesebb fiú adhat. És ezért a tehetségért megjutalmazza. Vér legyen hát a véréből, feltéve ha kibirja. Ha el birja viselni ez a vézna porhüvely a folyékony tüzet s mérget, a vörös ciánt magát.
Érzi a fiú pillanatnyi félelmét és ekkor kuncogni kezd. Vagy csak Vel elméje játszik, hiszen a király iszik, ajkai az ő nyakára simulnak. Netán máris erősödik a képesség és az összeköttetés a királlyal, minden egyes cseppel a véréből, hogy hallja, hogy az ő fejében hahotázik finoman. Valójában természetes a rettenet:
"Alighanem tévhit, hogy az emberi lélek csak bizonyos mennyiségű iszonyatot képes befogadni és átélni. Éppen ellenkezőleg: ahogy a valóság egyre sötétebbre vált, úgy indul meg valamiféle hatványozódási folyamat. Nem könnyű beismerni, de a tapasztalat azt mutatja: amikor már végképp elborul a látóhatár, olyankor az iszonyat iszonyatot szül, a balszerencséből újabb, immár szükségszerű balszerencse fakad, mígnem mindent elnyel a feketeség." (Stephen King: Állattemető)
Ujjai lecsúsznak a suhanc hátáról, hiába inog meg, immáron nem tartja mint egy esetlen gyermeket. Megáll a lábán, erőt vesz vagy meghal. És a Bibor Király figyeli. Nézi. Figyelemmel fogja kisérni miféle teremtménnyé teszi ezt a srácot, mert pontosan ilyet még nem tett. Már az elégedettséggel tölti el, hogy ebben a percben nem rogy össze a kölyök és nem fullad meg vörösesfehéren habzó szájjal, fennakadt szemekkel. Kár lenne érte, pesze túl tenné rajta magát hamar. De határozottan kár lenne*
- Jól teszed, hogy köszönöd. Meglátjuk mivé leszel.
*nyögi a sötétbe, mig a fiú tekintete az eleven Sötétet kémleli*
- Látod már, igaz? Kérdezz, ha kérdezni akarsz.
*ajálja fela lehetőséget egyszerűen s karjai ismét a háta mögött fonódnak össze. Nem zavartatja magát amint Velizarii vére lecsordogál az állán és megfesti ajkát*
- Én nem leszek mindig melletted. Habár még találkozunk. Ha megéled Azt a napot, akkor velem tartasz. Addig is...a Barátod elmondhat egyet s mást.
*kuncog ismét és Vel tudhatja jól, hallhatja a fejében a pulzáló nevet a "barát" szó hallatán: Oliver Ulliel*

* Amnesia: A machine for pigs c.játékból

Tárgy: Re: Holtak temploma Szer. Jan. 14, 2015 1:53 am

Megint az a mosoly, amit tán a jószándék küld az arcára de mégis oly sokan rettegnek tőle, és akikben félelmet kelt, sosem fogják megtudni kicsoda is Ő, mert nem ad rá esélyt. Legalábbis is így vélem. Magam sem vagyok biztos benne hogy honnan veszem ezeket, de mégis mintha egy szikrányi érdeklődés lenne benne. Hogy irántam vagy a helyzet iránt azt nem tudom, és azért hazudnék ha azt mondanám hogy teljesen nyugodt vagyok. Tartok ettől a fenséges ragadozótól, ostoba lennék ha nem tenném. Elsétál a templom közepe felé, követem útját pillantásommal és királyibb a megjelenése most, mint eddig valaha. A járása, ahogy felszegi állát... Régen... az emberkirályoknak is ilyenfajta karizmát kellett volna mutatniuk hogy parancsolhassanak egy hadseregnek. Féloldalasan látom, nemes profilból az arcár és a kérdésére felvonom a szemöldököm, de aztán megmagyarázza mire gondol. Biccentek, vörös hajam előre rebben a mozdulat során de nem tűröm el. Csak úgy válaszolok.
- Érzem, még az én orrom is képes érzékelni bár... mintha valami sokadik érzék lenne inkább... - jegyzem meg elgondolkodva, mivel azért ez elég meredek elképzelés, de kezdem megszokni hogy vele kapcsolatosan semmi sem az. Nincs az, ami elég meredek lenne vele szemben, minden elenyészik.
- Néha azonban ők sem fogadják el, és leragadnak egy-egy korban és ez okozza a vesztüket, az alkalmazkodás hiánya, ami bennük mint elemi lényekben meg kellene hogy legyen - válaszolok, mert vannak vámpírok, találkoztam olyannal, aki nem a mai korban élt. Szavai, ruhái tettei és egy régmúltból köszöntek vissza, és nem a modern világ lezserségéből. Hiba nem haladni a korral, főleg az ember örökké élhet. És a királyuk mindezt megteszi, az első találkozásunkkor még volt némi régies a szavaiban mára már semmi nincs. Hátborzongató és mégis valahogy csodálatos ez. Odamegyek hozzá, nem kérdéses hogy miért hiszen olyanfajta tiszteletet és rokonszenvet ébresztett fel bennem, amit régen nem tett senki sem. Én nagyon keveseket tisztelek, de azokat nagyon és őszintén. Ahogy ujjai a nyakamra fonódnak és belém hasít a foga egy pillanatra megijedek, tudom nem kellene, de mégis csak elönt és megrándulok ahogy a vérem issza, azt a vért, amit már oly sokszor ki akartak ontani. És amit még senkinek sem sikerült. Belékapaszkodok amíg lakmározik és mintha kuncogna és nevetne a kínomon. Tudom jól, mivel jár ez, merész húzás, a Tiszta Vér megölhet, ahogy a szívemig ér, vagy egy más életre hív. Megrogyik a lábam kissé ahogy végül elereszt, és megállok a lábamon, bár az hogy jól lennék nagyon távoli szó. Zsong az egész fejem és fájdalom önt el, az arcomon sosem volt olyan fehér vakolat mint amilyen fehér most a színe. A Halál közel. Nem akarok meghalni, és megacélozom az akaratomat is. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust hogy engedjek neki.
- Ezt én is úgy hiszem - mosolyodom el vérszegény mosollyal, sosem éreztem még ennyire forrónak a saját bőröm. Lángolnak az ereim, és perzsel az egész keringésem. Ha eléri a szívem....
- Árnyakat, árnyékokat látok ahogy... táncolnak a plafonon és érzem őket - pillantok rá, ahogy fókuszálok, hiszen elég homályos minden, a plafon, az árnyak amik körbelengik, és ahogy minden mozdul egyszerre. A szemem sarkából őrült táncot látok, és ez a hely, tele van élettel, túlvilági élettel...
- Mik ezek? - kérdezem végül, hiszen annyira rejtélyes az egész és nekem ezt ki kell bogoznom ha nem akarok szépen lassan beleőrülni és meghalni. Nekem élnem kell! Oka van annak hogy ezzel a démoni lénnyel találtam meg a közös hangot, és hogy nem ölt meg első éjszaka. Ebbe a városba vezetett, még ha nem is mondta ki, mégis idejöttem. Őmiatta vagy éppen az őérte? Részletkérdés.
- Ez a név... ismerek egy Ullielt de az nő... - ráncolom a homlokom egy egészen kis pillanatig hiszen Ewolet...

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Valami készül. Valami Sötét, ami halálból, vérből és cafatokká szakadó húsból tevődik majd össze. Elkerülhetetlen vajon? És Jó vagy Rossz? Létezik- e eme két fogalom vagy csak az emberi elme kétségbeesett próbálkozása a zord és semlegességtől, lélektelenségtől bűzlő világ ép elméjű felfogására? Majd elválik. Kétségtelenül kiderül az Ítélet Napján.
"A Bíbor királytól érintve,
a Megmentőtől érintve,
A Torony hanyatlik az Ítélet Napján"
Minden kultúra, mind a fő vallás lejegyezte szörnyű látomásait a Világ Végéről. A Végső Harcról. Ahol a Szörnyetegek majd szabadon tombolhatnak.
De egy világ vége még nem jelenti az univerzumét, az összes többiét.
"Menj hát - vannak más világok is!" (Stephen King: A Setét Torony I - A harcos)
Mert mit a kétségbeesett, halálféltő csőcselék elfeled...hogy az enyészetből új virág nő. A halálból új élet sarjad. S ez a természet rendje: EZ a világok rendje.
Ha egy világ "elromlik", meghasad...ha a világ elmozdul, akkor beindul egy Gépezet. S színre lépnek a Rendcsinálók.
Valóban megérdemlik-e egyes világok a pusztulást s meg lehet-e akadályozni mindezt pániktól reszkető lakóit? Van-e hatalom, ami dacol ezzel a világrenddel? A feléledő Gépezettel-mi ördögi vagy csak haszonelvű-,ami disznókként mészárolja a széthulló világ darabjaiban sínylődő lényeket?*
- Mert az is, Fiam. Ez az érzék a te képességedből fakadó intuíció, amit felkorbácsol az én lényem bíbor köde, füstje.
*ad megigazulást a fiú szavaira, véres pecsétet a Szemmel. Ez most már így lesz, mert így kell, hogy legyen*
- Jó a meglátásod.
*fordul váratlan hirtelenséggel szembe a kölyökkel, vérkő szemeit az ő vastagon feketével keretezett íriszei közé fúrva. Még a félhomályban is véresen csillognak*
- Aki nem képes alkalmazkodni, oda vész. Még ha porhüvelye fenn is marad a létezés síkján, a lénye már rég a Semmié. Nem tűrhetek ilyesfajta alantas magatartást és gyengeséget az Enyéim között. Nem érdekel,hogy megértik-e. Mert ha ilyenek, csak a gőg és gyávaság teszi őket azzá, nem az erő hiánya.
Lásd hát Magad, Velizarii! Mi vagy s mivé leszel? Tév-testbe született lélek. Miért is ne eshetne meg? Vagy az, hogy éppen a Fény és Sötét mezsgyéjén kezd csírázni a lét?
*finoman összeráncolja tükörsima homlokát és rezzenéstelen tekintettel mered szinte már halottian a gót srácra. Mert tudja, szörnyeteg-ösztönei súgják hogy valahol mélyen ő tudja, nagyon is jól tudja miről beszél. És esetlen lényéhez képest még is pont ő az, aki képes mindezt befogadni és átélni*
- Rendet kell tenni. Ösztönösen óckodom az irregularitásoktól. De olykor kedvezőek. És a magam hasznára javíthatunk rajtuk....
*a hosszú márvány-ujjak a földön magát előre vonszoló denevér karmaihoz hasonlóan-netán pont ugyan úgy?-kapaszkodnak fel a fehérre mázolt emberi arcon. Mígnem a világnak egy pillanatra-vagy tán Vel-számára örökre?-vége szakad és mindent elnyel a Sötétség.
Fémes szag, nyeldeklés visszhangja a néma csendben. Erőtlenség s erő*
- Komfortos a Sötét? Rátaláltál-e arra amit kerestél? S képes vagy-e elviselni. Tudom, hogy igen, de neked kell meglépned. Nem engedni a Halálnak, hanem...benne élni, vele együtt létezni az Örök Feketeségben.
*okádja a súlyos szavakat mint a selymesen simogató fekete kátrányt. A kérdésre pedig körbe pillant, hiszen látja őket. Hogy is ne látná? De rajtuk kívül vérivó nem láthatja. Elmosolyodik*
- Ők a Fivéreim és Nővéreim. Barátaim és szövetségeseim. A Sötétnek ugyan úgy megvannak a maga lényei, mint a Fénynek. Csak a többség láthatatlan még az árnylényeknek is. Mintha egy másik dimenzióban léteznének egymás mellett. De ők is, hasonlóan hozzám, a Sötét anyagból születtek. Még is mások. De ha látod őket, ha nem vagy ellenséges velük, akkor bátran kérheted a segítségüket ha baj adódna.
*valami lesen kuncog a sötétben, valószinűleg az egyik gnóm-szerű szönyike vagy egy árny-féle*
- De ehhez...meg kell békélned és együtt kell tudnod élni velük. Ha koncentrálsz, ki tudod szorítani őket elmédből és látóteredből. Idővel mindent megtanulsz és testvéreiddé válnak az összes árnyak és szörnyek. Viszont jól jegyezd meg, ne félj tőlük, mert a rettegést megérzik...és élvezik. Akkor kínozni kezdenek majd és annak sosem lesz vége, míg az elméd ép.
*okítja újdonsült kegyeltjét és vállára teszi súlytalan kezét, hogy határozott erővel markolja meg, szilárd pontot adva ebben a régi-új világban*
- Menj hát. Őt keresd. Az asszonyt, aki két világ közt született s rendett tettünk az ő háza tájékán is, kiszorítva irregularitását, s urát, ki tiszta a véremben. Majd ők segítenek neked, még ha nem is tudják. Mert ti hárman fontos lényei vagytok a Sötétnek, terve van még veletek.
*a gondola végére vörösen izzó vigyorrá torzul a gyönyörű arc és bíbor köddé válik a Király. Tenyere nyomán Vel vállán sötét vérfolyam, vérfüggöny támad, ami köpenyt formál. A Szem-köpenyét, egy kiválasztottét*

» Holtak Tava