A víz és a járda lila, különös fák nőnek partján, fehér lombkoronával, melyek sosem hullanak le. Aki itt végigmegy emlékezni fog régi emlékeire, amelyeket próbált elfelejteni. Kicsit a jókra, de többször a rosszakra, hisz az emberi agy azokat szereti inkább elfelejteni. Talán előző életei is eszébe jutnak, ha hisz az ilyesmiben.
Emlékek. Azt mondják, az ember képes elfelejti azt, ami igazán fáj, ami igazán rossz – nem képes szembenézni a démonjaival. Még jó, hogy nem vagyok ember. Az emlékezésre szükség van. A múlt hibáiból nem csak tanulni lehet. Ez adhat erőt, hitet és célt a mindennapok monoton útvesztőjében. Ez nyújt reménysugarat a kilátástalan helyzetek koromsötét éjszakáin. Vannak, akik menekülnek, tombolnak – csábító lehetőség. Én is fojtottam már vérbe és féktelen harcba az indulataimat, de minek vívjon valaki szélmalomharcot, ha ezeket az emlékeket fel lehet használni. Kitartást és erőt nyújt. Kegyetlenséget fakaszt, eloszlatja a naivitás sugarait, és önző hiénává változtatja a lelket, mely csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson közeledő ellenfelére.
Ahogy lassan haladok a folyó mellett, megcsodálom a két oldalt pihenő fákat. Fehér lomboronáik olyanok, mint az ártatlanság és tisztaság lágy hópelyhei. Mintha csak az is vétek lenne, hogy valaki elnyomja a magában feltörő indulatokat. Fagyos mosoly dereng fel az arcomon. Az én koromban ezt a tájat úgy tisztelték volna, mint a megelevenedett paradicsomot, mely ihletet ad a művészetnek, és eufóriát a műkedvelőknek. Számomra azonban ez csak egy táj. Egy rég elfeledett emlékkép halvány utóhullámai, melyek oly lassan ringatóznak előre, mint a vízbe dobott kavics megkéső hullámai.
Azt mondják, ennek a helynek ereje van. Felszínre hozza az elfeledett emlékeket, és akaratlanul is azon kapom magam, hogy zűrzavaros évtizedeimre, és gondtalan ifjú koromra gondolok. Vajon mit tenne az ember, ha előre tudná, mi a sorsa? A jövő nincs megírva – mi alakítjuk, mégis olykor elmerengek rajta, mit tettem volna, ha mindezt tudom. Lépések zaja üti meg a fülemet.
Axion Esselen imád csavarogni, pedig nem kéne neki, akire bízva van egészen biztosan ki fogja tekerni kedves kis, forgolódó nyakát. Megint melege van, talán mert repült, lusta járkálni és nem is szeret annyira, sárkány képében pedig úgy véli biztonságos, hisz igazán hétköznapi dolog egy sárkányt látni elsuhanni a város felett. Axion nem alakváltó, hanem félsárkány, ám képes átváltozni valódi sárkánnyá is, ugyanakkor ember alakban járni, kelni. Tulajdonképpen csak az különbözteti meg az alakváltóktól, hogy nem igazán tudja mindig kordában tartani átváltozásait, hiszen félsárkány énje gyakran kiütközik, ha fél, ideges, vagy épp túlzottan boldog. Ilyenkor spontán előjönnek hatalmas denevérszerű, hártyás szárnyai, vagy terjedelmes, tüskés gyíkfarka. Megszokott nála, hogy gyakran tüzet okád és bizony komoly veszélyt jelent környezetére. Axionnak azonban szinte semmi felelősségérzete, nyugodtan szökdösik, amerre tud, hogy megismerje a világot. Most épp egy erdő szerű rész szélére parkolt, rögtön átváltozott emberré, ahogy földet ért, nadrágra még futotta is neki, de a felsőrésszel már nem akart bajlódni, így hát télidőben félmeztelen vette nyakába a furcsa folyót, aminek mentén elindult. Azért szállt le különben éppen itt, hogy igyon egy keveset, hiszen a sok repüléstől megszomjazott. Elindul a folyam mentén, a fákat csodálja egy kis ideig, eszébe jut a gyerekkora, de aztán nem bírja tovább, belegázol a vízbe, bedugja a fejét a mélybe és nagyokat kortyol belőle. Mikor ismét felpillant, terpeszállásban a vízből egy hegyes fülű valamit pillant meg, aki valószínűleg tanúja lehetett annak, ahogy belegázolt a vízbe, beledugta a fejét és ivott belőle. - Jé! Te mi vagy? Néz rá kurtán-furcsán, nem a tapintatosságáról híres. - Manó...? Kérdezi gyanakodva, de lelkesen, még sosem látott manót.
Gondolataim ezernyi ösvényen át járnak, mint a kósza lélek, mely nem találja útját a sötétségben, és csak a saját vándorútját keresi. Apró elágazásoknál mindig másfelé kanyarodnak, hogy olyan rejtélyes szövevényt alkossanak, mint a fák ágai, melyek megpróbálják elérni az ég karimáját, de vágyódásuk balgaság, hisz oly magas célt elérni sem lehet, kitűzni sem érdemes. Nem foglalkozom azzal, hogy gondolataim után kapjak. Hagyom, hadd járják be az elmúlt 270 év minden apró rezdülését, mert ezek a pillanatok, amik igazán fontosak, melyek erőt és célt adnak, melyek visszavezettek az ép ész útjára az őrület határáról.
A lépések hangja azonban pillanat alatt visszavezet a hűvös racionalitás útjára. Elsőnek nem foglalkozom vele, de aztán hallom, hogy a víz csapódik a bőrhöz, és ez már érdekel. Eléggé hűvös van ahhoz, hogy egy embernek ne legyen kedve a fürdőzéshez. A férfi, vagy inkább kölyök, elsőnek észre sem vesz. Úgy merül le a vízbe, mintha legalább a tudást szerezhetné meg általa. A víz, mely megtisztítja a lelket, és a testet is egyaránt, kimossa a zavaros észből a kellemetlen gondolatokat, és csendes tűnődésre készteti a hevesen kalapáló szívet.
Felpillantva észrevesz. Ha fiatal és kiéhezett vámpír lennék, könnyű prédának mutatkozhatott volna, de a túlélés ösztöne, és a sok évtizedes tapasztalat megtanított arra, hogy mielőtt táplálkozom, legyek körültekintő. Ez mellett pedig ma este nincs szükségem vérre. Félrebillentett fejjel nézek le rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy egy aranyos kutyát lát, vagy egy félőrült embert, aki a fagyos vízben álldogál. A kérdésére egy halvány derű sejlik fel az ajkam végén, de csak egy elegáns vállvonással nyugtázom. - Én vagyok szabadidőmben a Mikulás segédje, de ha tehetem, akkor jobb szeretek zöld pikkelyes aranyszemű goblin lenni. – az enyhe szarkazmus kihallatszik a hangomból, de valójában mulattat a feltevése. Majd egy picit feljebb kúszik az arcomon a mosoly, és hozzáteszem. - Nem gondoltam volna, hogy most van a… hogy is mondják? Igen… strandszezon.
Ott egy manó, egy manó! Teljesen izgatott lesz, igaz próbálja leplezni, hisz ha elengedné magát felgyújtaná ezeket a fákat merő véletlenségből. Védi ő a természetet, akarata ellenére szokta pusztítgatni, el is könyveli mindig gyengének. A manó fülű valaki, akiről el sem tud képzelni mást, főleg, hogy vámpír megszólítja. Arra gondol, ahogy a hosszú haját nézi, hogy végülis is halad ő, ezt a lényt már csak néhány fok választja el a lányoktól, mindenesetre kevesebb, mint a fiúkat. Hosszú a haja, igazán kecses, bámulná a melleit, de nincsenek neki és őszinte sajnálatára fiúhangon szólal meg. A manóknak talán nincs nemük - okoskodik magában, de azért lelkes és ha értene a fényképezőgépekhez most lehet lefotózná Louist. A szarkazmust annyira nem vágja szegény Axion, meglehetősen inger szegény környezetben nevelkedett fel, de azért nem hülye, azt felismeri, hogy a Mikulás segédje csak vicc akart lenni. Kitüntetve érzi magát, egy goblin biztosan nem áll szóba akárkivel. - Tök jó! Pikkelyed is van? Nem vagy egyedül öregem, el tudlak képzelni aranyszemekkel. Gondolom sokan ki akarják vájni, hogy eladják, persze a Mikulást azért nem veszem be! Röhög fel, spontán közelebb sétál és fogdosni kezdi, ha csak le nem állítják, a manó füleit. - Mit esznek a goblinok? Annyira király! Még sosem láttam goblint! A strand szezont nem érti, hisz az életéből teljesen kimaradtak az ilyen szerű dolgok. Csak következtetni tud, mint strand, fürdőzés, nemes egyszerűséggel válaszol. - Szomjas voltam Sárkány alakban is szeret lenni, de valahogy ha földet ér, megszokásból mindig átváltozik, meg aztán nem akar lebukni sem. - Axion Esselen vagyok, neked van neved? Kérdezi mosolyogva, örül most a manócskának nagyon.
Nem zavar, ha valaki bámul. Már megszoktam, hogy az emberek általában szemtelen leplezetlenséggel néznek végig rajtam, megállva hegyes füleimnél, majd szinte látom, ahogy a koponyájuk mögött felvillan a felismerés, mely már nem tesz emberivé. De minek is akarnék embernek látszani? – Sosem voltam az, és soha nem is hiányzott. Zavartalanul nézek le az előttem álló kölyökre, és biztos vagyok benne, hogy ő sem teljesen emberi, van benne valami… valami, amivel az elmúlt évszázadokban nem találkoztam. Így aztán az én szememben ugyanaz a leplezetlen kíváncsiság csillog, mint az övében.
Egy pillanatra sikerül meglepnie, hogy a szarkazmusomat komolyan veszi, mintha a hitelesíteni a szavaimat a zöld pikkelyek. Ez helyett azonban hófehér bőröm hideg, és sápadt, akár a felkelő hold fénye egy felhőtlen nyári estén. - Nem hiszem, hogy bárki volna annyira merész, hogy megpróbálja ellopni a szemeimet. – némi gőg és arrogancia rejtőzik a szavaim mögött, és természetesen nem kevés magabiztosság. Próbáltak már megölni – mindeddig kevés sikerrel. - De te honnan is tudsz ennyit a pikkelyekről? – lépek közelebb, miközben kérdőn felvonom az egyik szemöldökömet. Egyetlen szó sem kerüli el a figyelmem, túl sokáig tanultam a szavak művészetét és hatalmát. Néha sokkal erősebben hatnak, mint a tettek, és sokkal hatékonyabbak ölnek, mint a mérgek. - Tündért esznek, és sárkányon lovagolnak. Legalábbis a könyvek szerint… - Figyelem, ahogy kijön a vízből, és közelebb lép. Nem hiszem, hogy ártó szándéka lenne. Túl naiv hozzá, és jóhiszemű. Ezt egyszerre tartom sajnálatosnak és szórakoztatónak. Azonban mikor a fülemhez nyúl, megfogom a csuklójánál a kezét egy gyors mozdulattal. Nem bántom, és arra is figyelek, hogy ne szorítsam meg. - … a valóság azonban az, hogy a hegyes füleim ellenére vámpír vagyok. Désolé, de ki kellett ábrándítsalak. Akármennyire is szórakoztató vagy.
Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Tetszik az a lelkes csodálat, ahogy a világot szemléli. Mintha megannyi varázslat várna még rá, s mindegyiket felfedezhetné. Valaha én is ilyen rajongással vágtam neki végtelen utazásaimnak, ám az élet túl keserű mérget csöpögtetett mézédes kalandjaimba. - A nevem Louis Dupont, és még csak nem rég érkeztem ebbe a városba.
Fürkésző szemekkel nézi a férfit, tetszik neki a hosszú, szőke, nőies haja, úgy érzi ezzel már egy lépéssel közelebb került a női nemhez, igaz a férfi viselkedése és kisugárzása nem lányos, talán éppen ellenkezőleg, de legalább a haja hosszú, ez már valami átmenet lehet a kettő között. Igaz, neki is hosszú, de nincs ilyen kis finom pofija, mint a másiknak. Louis hasonló egoval rendelkezik, mint ő, egotársnak máris bevállalná. Csak vigyorog a magabiztos megjegyzésre, majd nagyot bólint, hogy ez a helyes hozzáállás. - Jah, gondolom veszélyes vagy, ne félj nekem aztán nem kellenek a szemeid, tökéletesen elégedett vagyok a sajátommal. A pénz sem motiválja, így csak pislog jókedvűen a másikra. A pikkelyeknél kicsi fennakad, eszébe jut, amit lépten nyomon rábíznak, hogy el ne árulja micsoda hibrid ő, mosolya most lefagy arcáról, látványosan elgondolkodik, nem vágja rá azonnal, csak némi zavart habozás után. - Pikkelyeket gyűjtök! Aztán viszont elvigyorodik, mint aki nagyon meggyőző volt. Aztán csak figyel rá, hogy a goblinok sárkányokon lovagolnak, ezen felröhög. - Áh, azt nem hiszem, egy sárkányt nem lehet csak úgy meglovagolni. Húzza ki magát magabiztosan, ő bizony nem hagyná, hogy csak random rátehénkedjen valami furcsa lény, a büszkeség benne is megvan, még ha túl lökött is néha. Fogdosná közben a lény füleit, de az közli, hogy vámpír, bár a fogás nem hatja meg, egyszerű jelzés, hogy nem szabad nyúlkálni, nem akad fenn rajta, csak leereszti a kezét és csalódott képet vág. - Te is? Hm... de gondolom gyakran mosod a fogad, a vámpíroknak büdös a szájuk. Ő egy vámpírból indul ki :p -Mitől nőttek ilyen füleid? Érdeklődik tovább, aztán felcsillannak a szemei. Ő szórakoztató lenne? - Tényleg? Majdnem megcsóválná a farkát, aztán eszébe jut, hogy nem hívhatja elő, a másiknak fogalma sincs róla kicsoda ő, gyorsan megragadja Loius kezét és rázni kezdi, kicsit spontán a fiú. - Örvendek, én se ne aggódj, akkor most te tulajdonképpen eltévedtél? Van már lakásod? Kérdezget, nem tudja egy vámpír nem annyira elesett, mint egy kóbor kiscica, ő érzi magát általában mindig a legerősebb lénykének.
Ugyanott szállt meg, ahol a fiú. A portánál nekiütközött - ezzel a mesterkélt, mégis minden gyanú felett álló ügyetlenséggel csalt ki belőle néhány szót. Megdicsérte az ezüst ékszereit, mintha utalást tenne, majd ugyanolyan természetességgel tette hozzá, hogy ő is imádja a bőrkabátokat. Bárki öltse is magára, úgy működik, akár egy varázslat: azonnal vonzóbbá teszi az illetőt. Hozzátette, Jamesnél különösen hatásos. Másnap valóban véletlenül látta meg, amint a parkban ácsorgott. Mivel épp fényképezőképpel a kezében járta a környéket, róla is készített pár fotót, úgy, hogy biztosan észrevegye. Imádja zavarba hozni az embereket. Ezúttal viszont ő az, aki kellemetlen helyzetbe került. Mikor észrevette, hová tartanak, azonnal elkapta a lelkesedés, hisz még ebben a városban is ritkán fordul elő lila víz, vagy fehér falevél. Úgy gondolta, olyan lesz közöttük sétálni, mintha egy festménybe csöppent volna... a festményeknek azonban nem szokásuk mások emlékeit bolygatni. Már-már becsapva érzi magát, pedig tisztában van vele, hogy ha valaki, James biztosan nem téved önszántából egy ehhez hasonló helyre. Csak annyit hallott róla (bárhogy faggatózott is), hogy a múltja örökké kísérti, ez vette rá, hogy egyáltalán elviselje Edward okoskodását. Viszont azóta a saját szemével is látta, mennyire magába van zuhanva. Kénytelen hát abbahagyni a játszadozást és odamenni hozzá, még mielőtt helyrehozhatatlan törésnek lenne a tanúja. - Mi a helyzet, Asyl? Ihletet gyűjtesz?
Furán kezdődött a napja, mert valami eszement nőbe botlott. Számára flörtöléssel is felért, amit összehordott az ékszereiről és a kabátjáról, de James érezhetően tartotta volna a három lépés távolságot, szóban is, mert rémesen tömör volt. Válaszai kimerültek az "Elnézést", "Meglehet", "Ízlés kérdése" és hasonlóakban, semmit sem kívánt megköszönni és ment is volna mihamarabb a dolgára. Persze nem volt semmi teendője, de azt éreztette, igenis akad és feltartják. Másnapra igyekezett mindent elfelejteni ebből, kényelmesen sétálva fedezte fel magának az Emlékezés folyamát, közben visszaidézve a beszélgetéseit Rachellel. Azon elmélkedett, mivel lephetné meg a lányt, mikor egy másik (a tegnapi) már már feltűnően fényképezni kezdte. Régi, semleges arcával nézett farkas szemet a nővel, majd úgy döntött nem szeretné, ha megmaradnának a képek és egy pálcasuhintással //ha még áll a pálcás varázslat, ha nem, akkor kézzel// elintézte, hogy kiégjen a gép és a füstből nem átállott kirajzolni az "engedély" szót, majd mit sem törődve a másikkal indult is tovább. Jelenleg most itt tartunk, ebben a különös környezetben sétál épp. Ám megtorpan, mert újra át akarja gondolni, jó ötlet-e mindez. Azzal áltatja magát, hogyha ezen végigmegy, talán öt éves korából is feldereng neki a gyilkos arc, aki majdnem átváltoztatta gyerek-szörnyeteggé. Gyermekvámpír, nincs is ennél kegyetlenebb dolog szerinte, és mára tudja már, neki ezt szánták. De azt is tudjam hogy nem biztos, hogy sikerrel jár, sőt, ha újra átéli Nillel való utolsó találkozását, akkor nem lesz itt Sitka professzor, hogy a segítségére siessen. Már csak azért sem, mert hosszú időre elutazott, ki tudja mikor tér vissza sajnos. Már a lábát nézi, hogy induljon mégis, mikor a nevén szólítják, vezetéknevén, amit nem szeret. Eszébe jut, hogy milyen csonka a családja. -Mégis mihez? Attól, hogy kilested a nevem a vendégkönyvből nem vívsz ki elismerést, csak közölni fogom, hogy bosszantó vagy. - Nem, nem tervez kérdezni, ki a másik, mi a neve, mit akar... egyedül akar lenni, nem egy vadidegen eszement nőszeméllyel.
Csak egy dolgot szeret jobban az adrenalinnál, ami vadászat közben egész lényét áthatja, vagy a mérgek okozta halál előtti utolsó pillanatoknál. Azt a percet, mikor hosszas követés után végre előbukkanhat az árnyékok közül; ahogyan a feszültség felszikrázik a másikban és fizikai súlyként nehezedik a vállára. Ezúttal szinte érzi James dühét, és hihetetlenül elégedett az eredménnyel. Tisztában van vele, hogy kevés embernek sikerül elérnie ezt az állapotot. - A vendégkönyvből? - kérdez vissza nevetve. Ha tudná, valójában miről van szó... Olyan erős a kísértés, hogy szembesítse a valós körülményekkel! - Ami azt illeti, számomra épp ez jelenti az elismerést. Sajnálom, J. Nem áll messze tőle, hogy megveregesse a fiú vállát a szavai biztosítása érdekében. - Ha hiszed, ha nem, nekem sem szolgál örömömre ez a helyzet. Miért jöttél ide? Mazochista hajlamaid vannak? Hidd el, én tökéletesen megértem, sokaknak vannak ilyen problémái, ugyanakkor épp ezért mondom: talán bölcsebb dolog lenne, ha máshol keresgélnél megnyugvást. Bár Lauren nem rendelkezik túl sok nemkívánatos emlékkel, mégiscsak jobban érezné magát, ha ezekkel sem kéne szembesülnie. Márpedig James nélkül nem megy sehova.
Valami őrült nőszemély követi, puszta heccből, vagy mert ennyire rámenősen ismerkedik, nem tudja, James néha elfelejti, hogy másoknál teljesen természetes ismerkedni, míg nála ez csak felesleges stressz. Emiatt is idegesíti a másik, semmit sem tud róla, ha azt hiszi akkor is csak tudni vél, így tehát köszöni, egyedül akar lenni, végre rászánta magát, hogy itt végigsétál, erre tessék... -Akárhonnan, érdekel is engem... - Forgat szemet, mert mondott valamit, honnan tudhatják. -J? Ahh... hát gratulálok, de ha egyszer valaki felgyújtja a hajad és csak annyit mond, elismerése jeleként, ne csodálkozz. - Csak hogy semmi durvábbat ne említsen, ugye. -Ha nem szolgál szabad az út, ez egy szabad város, oda mész ahova akarsz. Nekem erre van dolgom, veled ellentétben. Nem vagyok mazochista, de emlékezni nem feltétlenül rossz dolog. Annak kellemetlen, aki nem viseli el a következményeket, én nem ilyen vagyok. Ha megbocsátasz... - Már nem is gondolkodik úgy megy előre, bele az útba, persze elég hosszú, több kilométer, így lesz esély visszafordulni, letérni az útról... Már a másiknak, ha követné, mert James elég eltökélt.
- Nem mondták még, hogy ne ítélj elhamarkodottan? - kérdezi türelmesen, jól szórakozva a fiú nemtörődömségén. - Vadász tanonc lévén azt hinném, figyelmesebb vagy. - Tekintve, hogy a legapróbb dolgok is az életébe kerülhetnek. Persze, valószínűleg a "rajongó" Lauren az utolsó, akire veszélyforrásként tekint... szegény. Egyik kezét csípőre teszi, míg másikkal a könnyű hullámokba omló, barna tincseit csavargatja. Nem hinné, hogy Jamesen kívül bárkinek is lenne szíve hozzá, hogy ilyesfajta szörnyűséghez folyamodjon. Főként, mert általában nincsenek élő rosszakarói. - Ezt vegyem fenyegetésnek? - kérdez vissza kihívóan. - Nem vagy túl barátságos. Dehát egyenlőre nincs is más a célja, minthogy előcsalogassa a kis vadász legelevenebb oldalát. Kíváncsi, milyen, mikor zavarba jön, vagy ha igazán dühös: mikor igazán érez, és nem bújik el az árnyékok között. - Várj! Ne haragudj, kissé elvetettem a sulykot. Minden szava őszintén cseng. Valóban így is lenne? Olyan gyorsan éri utol és kerüli meg, hogy szembe kerülhessenek egymással, ahogyan egy szakmabelihez illik. - Azt hiszem, rosszul indítottunk. Lauren Hale vagyok - vet rá egy újabb mosolyt, ezúttal visszafogottabban. - Nem akarlak zavarni, de attól tartok, nem hagyhatlak magadra. Főként itt. Mit gondolsz, el tudod viselni, ha csatlakozom hozzád egy kis időre? Ígérem, nincs engedély nélküli fotózás, nem fogok belegázolni a magánszférádba, akár magázódhatunk is. Bár a J ezerszer jobban hangzik, mint a James, vagy az Asyl. Ráadásul inkább ő az, akinek tüskéi lehetnek a fényképezős incidenssel kapcsolatban. A varázslásban közel sem remekel annyira, hogy csak úgy képes legyen megjavítani a mágiával átitatott gépet... Kompromisszumok nélkül azonban nem jutnak semmire.
-Nem ítélek elhamarkodottan, egyszerűen nem érdekel a dolog. Te se ítélj elhamarkodottan... - Ha már itt tartanak ugye... Persze a vadász szó nem kerüli el a figyelmét összehúzott szemmel néz a másikra. -Nem vagyok se tanonc, se vadász. - Nem érzi egyiknek sem magát, noha valóban annak számított Edward mellett. De James nem az a típus, aki másokra vadásszon, mert fizetnek. Megtanulta megvédeni magát, neki ebből ennyi elég is volt. Persze Edward nem így gondolja, ez tény... A hajcsavargatás sem hatja meg, sőt. -Szinte sikítanak azok a tincsek egy kis hamuvá égésért... - Még egy enyhe negédes mosoly is beficcen, de aki nem ismeri Jamest, annak is levágós, hogy eszében sincs tüzeskedni. Semmilyen értelemben. -Mondj valami újat. - Néz a másikra, amolyan "hagyjuk már" fejjel, mert miért is kéne barátságosnak lennie? De tény ami tény, James valóban esztelenül makacs tud lenni, bár kevés dolog kapcsán váltódik ki nála, ez most pont ilyen. Olyan eszetlen mód vág neki az útnak, hogy szerencséje a másiknak, hogy észbe kapott és már ott is terem előtte. Majdnem bele is megy, talán túl közel is áll meg, úgy hőköl vissza egy lépést. Arcáról pedig a düh és a "még mindig itt vagy?!" kifejezés mix olvasható le. Egy pillanatra néz félre, majd negédesedik a hangja megint. -"J"... - Érezhetően nem tetszik neki ez a becenév, nincs kedve bemutatkozni se, de minek is? Kettejük közül ő volt az alul informáltabb eddig is. Csak valami fújtatott morgást ad válaszul, majd vesz egy mélyebb levegőt. -Magamra hagyhatsz, nem vagyok már hat éves, hogy felügyeletre szoruljak. Elég pedofil hajlamaid vannak, ha a kisfiúknak hitt férfiak gerjesztenek be... - Morog, de lassabban megy, mintegy megengedve, hogy vele jöjjenek, ha akarnak. De ez a nem lehet egyedül hagyni őt duma idegesíti. -Minek akarsz velem jönni? - Kérdezi nyersen, jelezve, nem kér a magázódásból mert utálja és választ is akar, mert ennek se füle se farka nem volt eddig.
- Tudom, hogy nem rajongsz majd a gondolatért, de épp azon vagyok - mosolyodik el szélesen. Már-már elismerően biggyeszti le a száját; ez a kevésbé nőies gesztus szöges ellentétben áll mindazzal, amit korábban mutatott magából. Kezdi úgy érezni, hogy bárhogy próbálkozzon is, az érdeklődés legapróbb szikráját sem képes előcsalogatni, arról már nem is beszélve, hogy meglepje Jamest az információival. - Ez esetben mindketten tévedtünk - hagyja rá, bár mindketten tisztában vannak vele, hogy ez is, az is fedi valamilyen szinten a valóságot. Felsóhajt és rosszallóan rázza a fejét, de nem veszi túlzottan a szívére. Rosszabbat is mondtak már neki. - Nos, elég sok újat tudnék mondani, ha tényleg ennyire érdeklődsz az új emberek iránt - vonja fel a szemöldökét. Az új és csinos emberek iránt - teszi hozzá gondolatban. Egy futó pillanatra elgondolkozik James beállítottságán, de sok időt nem szentelhet merengésre, tekintve, hogy a fiú sürgősen távozni óhajt. Szerencsére Laurennek van annyi előnye, hogy a méltóságát megőrizve libbenjen elé, mielőtt még futáshoz kéne folyamodnia, hogy utolérje. Láthatólag a normális beszéd már előresegíti az ügyet - elégedetten követi tovább, anélkül, hogy rontana a kedvén a hajlamaira tett megjegyzés. Szívesen hozzátenné, hogy csodálja, hogy ismeri egyáltalán ezt a szót, tekintve, mennyire elutasító... De eleget lépett már hátrafelé, ideje előre haladni. - Kíváncsi vagyok rád - feleli őszintén. - Ez akkora bűn?
-Felőlem azt gondolsz rólam, amit akarsz... - Ha erre irányult a másik kijelentése. Ha nem, akkor félreértette, de ez sem izgatja igazából. -Lehet. - Bár hogy James maga miben tévedett számára nem egyértelmű, végtére is nem mutat érdeklődést a másik iránt egyelőre. -Rettenetesen, mint látod csak úgy ömlenek belőlem a kérdések. - Tekint a másikra fáradtan, mert valószínű tudna újat mondani, Jamesnek sok dolog kapcsán egészen könnyű amúgy. De örül, hogy nem hangosan érdeklődnek arról, vajh a lányok vagy a fiúk vonzzák, mert biztos vágna egy fejet arra is. Így is elég mérgesen vág neki az ösvénynek, de szerencsére Lauren csillapítja a dühét és lassít. Igaz, csípős a nyelve, de legalább már kérdez is, ha nem is túl elegánsan teszi. -Rám? Rám ugyan miért... nincs bennem semmi érdekes. Egyáltalán honnan ismersz? Én nem emlékszem Rád... - Mert a vadász dologból összetette, van közös ismerősük, de úgy gondolja emlékezne a lányra, ha látta volna már. Eléggé karizmatikus jelenség a lány, kár is lenne tagadnia, noha eszébe sincs mondani.
- Csak ne ítéljek elhamarkodottan - idézi fel James szavait, melyek ütik az iménti, érdektelen tagadását. Lehet? Meggyanúsítani Laurent olyasmivel, hogy a hotel adataiból bogarászta ki a fiú nevét több, mint lekicsinylő. Főként a valódi tények tudatában... Na, nem mintha ezeket megosztotta volna vele is, de ez már igazán mellékes. - Mindig így viselkedsz? - kérdezi kissé oldalra biccentett fejjel, sokkal inkább érdeklődve, mintsem sértésképp. Régen sem volt az a fajta, aki meghalt mások figyelméért, vagy az irántuk tanúsított kíváncsiság miatt, de mindvégig udvarias maradt. Most? Most egyértelműen elutasító, és ezen a körülmények sem javítanak túlzottan. Elvégre Lauren - ugyan rámenősebb volt a kelleténél - nem tett ellene semmit... - Iskolatársak voltunk - válaszolja széles mosollyal az arcán. - Sőt, ha az emlékezetem nem csal, együtt léptünk fel egy hangversenyen. Emellett ismerem Edwardot is. - Azt már nem teszi hozzá, hogy mire kérte az "öreg" vele kapcsolatban. - Ő mondta, hogy itt leszel, nekem pedig egyébként is a közelben akadt munkám. Rándít egyet a vállán, igazából elég egyszerű okai vannak; semmi fanatikusság, vagy hasonlók. - És ami azt illeti, sok emberrel találkoztam, de te... mindig is rejtély voltál számomra. Ettől vagy olyan érdekes. Szóval, ha hagynád, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat, esetleg megszabadulhatnál tőlem - teszi hozzá immár vigyorogva, miközben elindulnak az ösvényen. Az emlékek pedig fokozatosan és megállíthatatlanul törnek be az elméjükbe.
-Engem nem izgat. - Már beletörődött, hogy senki sem érti vagy ismeri, mindenki félreismeri, még egy személy már nem oszt vagy szoroz. -Az esetek zömében igen. Én ilyen vagyok. - Mondja hanyagul, mert igaz is és nem is. Amíg meg nem ismerik legalább kicsit jobban, igaz marad az állítás, de James tud kedves és előzékeny is lenni, Rachellel például nem is tudna másmilyen lenni igazából, vagy Sitka professzorral, akit mindenkinél jobban tisztel. De tény, régen nem volt élcelődő, mindvégig semleges maradt, kedvesebb is hamarabb lett, mint bosszús. Azonban a második megrázkódtatás és Edward módszerei ugyan kizökkentették a semlegesség burkából, de zárkózottabb lett mint volt bizonyos szempontból. Az iskolatársakra kikerekedik a szeme, mert mikor? Hol? Meddig? Végignéz megint a másikon, látszik vadul keresi az emlékeiben, ugyan miért nem emlékszik, ha együtt tanultak valamelyik iskolában? -Együtt? Nagyon régen lehetett. Te is hegedültél? Oh... - Forgat szemet, Edward említése nem dobja fel, de sok dolgot megmagyaráz. -Nem értem minek mondta... nem mondtam mennyi időre jövök, el is mehettem volna már másnap hogy jöttem. Bolond vén szivar... - Morogja, mert nem tetszik neki, hogy "fűnek-fának" pletykál az öreg. -Kétlem, hogy bármi rejtélyes lenne bennem, pláne nem érdekes... De ahogy akarod... - Úgy érzi felesleges volna győzködnie a másikat vagy elkergetni, annál kitartóbbnak tűnik. Ahogy sétálnak beljebb és beljebb viszont zsongani kezd a feje, elneveti magát, de azzal a lendülettel rá is tapasztja a kezét a szájára és rácsodálkozik, milyen erősen tört rá egy vicces emlék, amin akkor még csak mosolyogni volt képes, ma meg nevet. De nem kell most se sok, hogy fülelni kezdjen, a folyó előszed az emlékeiből egy otthoni gyakorlást, hegedű... bizseregni kezd az ujja, akkor még ő maga játszotta le a darabot... Wieniawski Polonaise Brillante-ja, erőteljes, vidám darab, magával ragadja már csak az, hogy hallhatja, hogy érezheti az ujjai alatt a húr feszülését, a vonó súlyát, halkan még dúdolja is. Még csak nem is hamis, bár anno hiányzott belőle az ami most megvan: a feloldás, így nem bírt énekelni, most sem teszi mondjuk, de talán a lány felismeri mi ragadta el sétapartnerét, mit játszanak a teste mellett a combján az ujjai.
- Sokan irigyelnének ezért - jegyzi meg halvány mosollyal, elvégre rengeteg embert befolyásol mások véleménye, olyannyira, hogy a saját kezüket kötik meg. Egyébiránt tökéletesen megérti Jamest, hisz ha másképp gondolkozna, neki köszönhetően már biztosan messze járna. - Hm, nem is tudom. Nekem az az érzésem, hogy csak egy kis puhításra szorulsz - kacsint rá. - Szereted a vajsört? Felrúghatnánk a formaságokat és meghívhatnálak én egy körre, ha letudtuk a küldetésedet. Az utolsó szó persze megkapja a kiérdemelt hanghordozását: egyértelmű, hogy Lauren kissé szkeptikusan áll ehhez az egész célkitűzéshez, azonban tiszteletben tartja a fiú igényeit annyira, hogy ne sértse meg. Kimondhatatlan elégtételt jelent, hogy végre sikerül meglepetést okoznia a közös múltjukkal, ez pedig az arcára is van írva. - Csellista voltam - válaszolja fellelkesülve. - Oh, ne vedd komolyan: épp csak megemlítette azzal a célzattal, hogy egyszer próbára tehetnénk egymást. Gondoltam, megelőzöm azt az "egyszert". Minél előbb a saját kezébe veheti a dolgokat, annál jobb... bár Edward alighanem sejti, hogy ez volt a lány első gondolata, miután a fejébe ültette az ötletet. Vajon direkt intézte így, vagy ártatlan remény volt a részéről? - Más vagy, mint a többiek. Ez nem elég érdekes? - kérdez vissza vigyorogva... Mielőtt fulladozni kezdene. Olyan hirtelen tör rá az emlék, hogy kis híján felbukik a saját lábában; James karjába kapaszkodva görnyed előre és kezd levegőért kapkodni, mindez azonban csak pár másodpercig tart. Olyan hirtelen, ahogy víz nyomakodott az arcába, tova is tűnik a múlt rémképe, bármilyen valóságosnak tűnt is. Lám, ő sem sebezhetetlen. - Én... ne haragudj - szabadkozik nagyot nyelve, de kell pár pillanat, hogy eléggé magához térjen ahhoz, hogy tudatosuljon benne a helyzet. A lehető leggyorsabban engedi el és sétál tovább, hisz James már megmondta, nem érdekli a lány sorsa. Haladjanak - bátran néz szembe az elkövetkezendőkkel. Bár sosem vallaná be, ezek után számára is amolyan próbatétellé válik, hogy kipipálhassa ezt az utat. Láthatólag J-t a boldogabb emlékei töltik el. Mivel a részletekig ható figyelmességet mondhatni betanították számára, azonnal észreveszi a fiú reakcióját, jóllehet a másik nevetése őszintén meglepi. Akaratlanul is elmosolyodik, hát még, mikor megüti a fülét a dúdolás. Kell egy kis idő, de felismeri. - Zenélsz még? - kérdezi óvatosan, remélhetőleg nem zavarja meg a nosztalgiában.
Vállat ránt, kétli hogy ő maga irigylésre méltó lenne, főleg azért nem, amiért ilyenné vált. De inkább annyiban hagyja a dolgot. -Puhítás... mi vagyok én, pácolni való hús? - Morogja, de sóhajt a vajsörre. -Felőlem... de lehet utána egyedül akarok majd lenni. De tudod hol találsz, nem fogok fogadót váltani. - Próbálja jelezni, ha a másik ragaszkodik hozzá, akár el is mehetnek, csak nem biztos, hogy erre a mai este lesz az alkalmas, már ha valóban végigsétál az úton. Az azonban látványosan meglepi, hogy Lauren osztálytársa volt, de fikarcnyit sem emlékszik rá. Pedig általában megjegyezte őket nem is érti. -Hmm, csellista. - Dereng neki pár lány, de egyik sem Lauren nevű volt és valahogy nem is tudja hozzájuk kapcsolni, mert nem voltak ilyen "rámenősek". Ettől függetlenül érezni, hogy nem kételkedik a dolog igazságtartalmában. -Próbára... mégis miben? - Mert játszani már nem játszik, de harcolni meg nem szeret. Edward ezeket pontosan tudja, de hajlamos nem foglalkozni ilyen apróságokkal. -A másság nem mindig érdekes. Annak tűnhet, de szerintem csalódni fogsz. - Szalad fel a szemöldöke látva a lány vigyorát. Nem igazán érti honnan ez az érdelődés vagy pontosan mire irányul vele kapcsolatban, de túllendült az okok keresésén. Mivel szent meggyőződése, hogy ő nem érdekes, szerinte a lány is hamar rájön. Azonban a fulladozás meglepi, fél félrenyelt, az emlékek ekkor még eszébe sem jutnak. Maga a hirtelen váltás annyira meglepi, hogy az érintés sem zavarja, sőt, finoman a lány hátát simogatja, mert ütögetni nem szeretné, ha félrenyelt, ha nem. -Mi a baj? Kérsz vizet? - Van nála, a táskájában van valamennyi még. De úgy fest múló dolog volt, fürkészi kicsit de úgy fest nincs baja a másiknak. Őt azonban kellemes emlékek töltik el, nevet is és dúdol, utóbbiba belefeledkezik míg a lány meg nem szólítja. Visszhangzik benne a kérdés, de egy másik emlékkel cseng össze. "Zenélhet még valaha? - Nem hiszem...". Emellé hallja, ahogy kísérteties sikollyal elpattannak a húrok és ropogva zúzódik össze a hangszer, törik milliónyi fadarab benne, szakadva és kiáltva. Míg él nem felejti el azt a tragikus hangot. A keze is remegni kezd, erővel löki ki magát az emlékből, mert ami ezt követi azt nem akarja újra átélni. Ökölbe szorítja a karját, hogy elnyomja a tehetetlen reszketést, majd megcsóválja a fejét. -Már nem. - Mondja elfojtott hangon, mert kimerítette, hogy elnyomja az előmászó rémképeket. -Te szoktál? - Másra akar figyelni, a lányra akar figyelni, rá is néz, remélve fecsegős lesz, vagy legalább is beszédes, nem akar a saját emlékeire fókuszálni most egy kicsit.
- Ez esetben felkereshetnél inkább te, ha úgy érzed kivételesen elbírsz velem, mint plusz egy fővel magad mellett - veti fel könnyedén, hisz ha ezen múlik, tud várni. Csak nehogy épp ő váltson fogadót... Ki tudja, hogy alakul a holnapi nap; még túlságosan új a szakmában, könnyen lebukhat, akkor pedig a legjobb esetben is kénytelen lesz szedni a sátorfáját, amíg még teheti. - Emlékszel arra a lányra, aki folyton Donovan agyára ment? - Donovan az egyik tanáruk volt, fiatal férfi, aki nem ismert el más igazat a sajátján kívül. Nos, Lauren sem. Rengeteg szócsatájuk volt, de sosem küldte ki, vagy beszélt az igazgatónak a konfliktusunkról, ugyanis az apjának egy maffiafőnökkel egyenrangú hírneve volt (és van a mai napig is). Senki sem mert nyíltan szembeszegülni vele, holott csupán pletykák terjengtek azzal kapcsolatban, mivel üzletel. - Akkor sötétbarna hajam volt és minden egyes szünetet gyakorlással töltöttem, kivéve az ebédet. Volt, hogy odaültem melléd, de csak néha szólítottalak meg. Mindenkivel jóban akartam lenni, te viszont kifogtál rajtam. Mindig azt reméltem, hogy majd a zenén keresztül,... az alkalom azonban sosem jött el. Talán így könnyebb lesz felidézni az emlékeit. - Miben nem? - vonja fel a szemöldökét mosolyogva. James következő megjegyzésére csak a fejét rázza, szilárdan megvan róla győződve, hogy ebben nem tévedhet. Bár ha másképp lenne sem vallaná be. Már korábban felütötték a fejüket az emlékei, pedig épp csak megközelítették ezt a helyet. Most? Most olyan erőteljesen és valóságosan rohanja le az egyik, hogy képtelen fékezni az ösztönös reakcióját: ijedten kapaszkodik James karjába, egy szabad gondolata sincs rá, hogy meglepődjön a fiú segítőkészségén. - Van elég - nevet fel minden jókedv nélkül, amint a rémkép elhalványul, mégis szinte érzi az oxigénhiány okozta fájdalmat a tüdejében. Azonnal észreveszi a másik remegését. Annak ellenére, hogy az imént olyan hirtelen engedte el, most puhatolózva ugyan, de habozás nélkül nyúl a másik kezéért, hátha megnyugtatja majd ez az apró gesztus. Vagy jobb esetben fel sem tűnik majd. - Nem, de rettenetesen bánom, hogy nem jut rá idő - sóhajt fel. Érzi, hogy itt az ideje megtörni a csendet és a rémálmaikat, melyek keselyűként járnak a nyomukban, várva a megfelelő pillanatra... - Esetleg, ha túl leszünk ezen, játszhatnánk együtt - pillant fel rá.
-Jó, de akkor te se válts fogadót, nem vagyok nyomozó. - Apró figyelmeztetés, hogy nem biztos, hogy kitart a lelkesedése, ha kutatnia kell a lány után. Ahogy mesél a lány, kezd derengeni neki a dolog, bár ő sem a pletykákra, sem a szócsatákra nem figyelt sosem. Amikor ez volt, némán játszott a brácsán vagy kottát memorizált. -Hm. Azt hittem csak azért ülsz oda, mert máshol nem volt hely. - Na igen, James borzasztóan nem figyelt a környezetére, ez abban is megnyilatkozik, hogy bizony a lány nem csak akkor ült oda mellé, hanem amikor olyan kedve volt, tehát volt hogy a tér is üres volt szinte, James mégsem vette észre. Igaz, akkor még fiatalabb volt, a zene megszállottja, ma már figyel a környezetére. -Áh. Hát... ahogy akarod. - Nem egy versengő típus, számára nem fontos a nyerés és nem csüggeszti el a vesztés. Persze ha az életéről van szó vagy mások illetve saját testi épségéről, akkor ez nem áll. Ebből kifolyólag az sem hagyja hidegen, hogy a másik nincs jól, bár a fulladás hirtelenségét még nem rakja össze, segíteni azért próbál. Úgy fest sokat nem tud, de mivel jobban lesz a másik, megnyugszik ő is. Talán ezért tud egy kellemes emlékbe merülni, amit egy másik követ, de a kérdés kizökkenti, az egyik legerősebbet előcsalva, amit nehezen ugyan de még elnyom valahogy. Igaz, a hegedűje összeroppanása hangjai kísértik még, remeg a keze. A lány mikor hozzáér csak ijedtebb lesz, el is kapja és bedugja a hóna alá a kezeit, nem jó érzés ha hozzáérnek, eszébe jutnak azok a tökéletes, jéghideg ujjak, amik ráfonódtak a csuklójára. Inkább kérdez, addig is másra figyel, egész pontosan Laurenre. -Többet kéne szánnod rá. Kiszökik a gyakorlat az kezedből. - Ő már csak tudja, anno ha egy hetet nem játszott valamiért (pl betegség) akkor csúnyán megérezte. -Én nem játszom. - Szögezi le, mélyebbeket lélegez, majd megáll, hirtelen és meglepetten. Nevetést hall, csilingelőt, mint egy tündérke, gondolkoznia kell, kire emlékezteti. Hátra is néz, honnan hallja? Képet nem lát, csak a hangot hallja, a nevén szólítja. "~Jamie! Jaaaaamie!" -Jane... -Suttogja, azt hitte teljesen elfelejtette már, de kezd rosszul lenni, ahogy elszorul a torka. Komolyan végig akar menni? Azt hitte végig tud? Ég a szeme, idegesen nézi a talajon a kavicsokat, ahogy leüti a fejét. Gyengének érzi ehhez magát, túl gyengének. Egyik tenyerét az arcára nyomja, nyitott ujjai között néz ki a világra, mely csak az utat takarja jelenleg. Tovább akarna menni, kell neki az az emlék, de... minden más is jön és hiába lenne édes, mára megkeseredtek és marcangolják belülről. "~Jamie! Indulunk szívem, mindened megvan?" -Nem megy... nem megy... nem akarom. - Fel sem fogja, hogy kimondja, kiszáradt a szája, alig jöttek be... hosszú az út, de nem bírja. úgy érzi meg is őrülne, ha végigmenne. De pont emiatt, nem bír mozdulni, megrekedt, csak hallja a zajokat a fejében, nevetés, szólongatás, ismeretlenül ismerős emlékek. Lauren vajon mit lát? Mit hall? Hogy bírja ezt? Tudata pereme a lányt kutatja, hova hozta?! Nem akarta bántani... de most úgy érzi ezt tette, ezt teszi.
- Reméljük, nem lesz rá szükség - válaszolja homályosan. Ha pedig mégis így alakul, aggodalomra semmi ok: majd felkeresi ő Jamest ahogyan eddig is tette. - Komolyan? - nevet fel jóízűen, hát ez édes. - Azt hittem nem mersz megszólítani, vagy pont arra vársz, hogy lelépjek. - Mint most. Lauren mindig is nagyítóval szemlélte a környezetét, pedig kiskorában nem foghatta rá, hogy szakmai ártalomról van szó - épp ezért fel sem merült benne ilyen egyszerű indok, minthogy nem vették észre. Dehát egyébként is, melyik hozzá hasonló lányban merül fel ilyesmi? Sosem kellett figyelemért küzdenie, és nem azért, mert olyan gyönyörű, vagy különleges lenne; a kisugárzása az, ami magához vonzza az embereket. - Látod, mégsem vagy te olyan ellenséges - fűzi hozzá győzelemittas mosollyal. Nem hatja meg túlzottan, hogy visszautasítják az érintését, hisz benne volt a pakliban... Azonban annál inkább feszültté válik, mert nem jut eszébe más mód, amivel megnyugtathatná a fiút. Sosem volt a szavak embere, a tettek pedig úgy tűnik, hatástalannak bizonyulnak ebben az esetben. Már ha nem rontanak rajta. Tehetetlenül sétálgatni, miközben James percről percre egyre inkább kikészül mellette, mondhatni idegőrlő. Segíteni akar neki, ugyanúgy, ahogy ő is próbálkozott az imént, jóllehet arról fogalma sincs, honnan ez a rengeteg jóindulat. - Tudom - bólint rá egyetértően. Újból szóra nyitná a száját, hangja azonban még azelőtt elhal, hogy egyáltalán megtörhetné a csendet. Látja, amint egy alak közeledik felé; először homályba vésznek a vonásai, azonban hamarosan olyan tisztán áll meg előtte, mintha valóban ott lenne. Fejét oldalra biccenti, szája mesterkélt vigyorra húzódik. Lauren. Iskolában lenne a helyed... Újabb közös titok, nem igaz? Az emlék olyannyira megelevenedik előtte, hogy érezni véli a férfi érintését. Ijedten tántorodik hátra és néz le a tincseire, melyek mozdulatlanul simulnak az arcához. Nincs itt. Többé nem lehet itt. Többé nem számít. Vége, vénember - hallja a saját szavait, majd a borospohár csörömpölését, ahogy a csempén landol és darabjaira törik. És valóban véget ér. James szavai eljutnak hozzá, ő pedig nagyokat pislogva néz körül, mire végül rajta állapodik meg a tekintete. - De, dehogynem, James, menni fog! - Egészen közel lép hozzá, kezeit a két karjára simítva. Nem mozdul innen addig, amíg nem hajlandó a szemébe nézni és erőt venni magán. - Ezért jöttél ide. Erős vagy. Hidd el, megcsinálod. Egyszer már kibírtad mindezt, most féllábbal is menni fog. Még ha tudná, miről van szó...
-Komolyan... senki sem ült mellém... - De ezt magának generálta. Annyira elvolt magában, hogy senki sem érezte úgy, társaságra vágyna, ha pedig mégis akadt neki, egyszerűen nem hitte el, hogy miatta vannak a közelében - már ha észrevette egyáltalán, hogy ott vannak. -Sosem mondtam, hogy az vagyok. - Egyszerűen csak azt, hogy nem érdekes valaki és bizonyos helyzetekben jobb szeret egyedül lenni. Aztán az emlékek összecsapnak a fejük felett, mint a mocskos hullámok egy mocsárban, süllyednek tehetetlenül, de csak Lauren bír kitörni. Azt is alig realizálta, hogy hátrált a másik, mivel annyira lekötötte a kislány hangja a fejében. Bár mivel hátrált, úgy sejti semmi jó, ahogy vele sem történik semmi jó, azt is kétli, hogy bármi jó jönne utána. Kezd kétségbeesni, mert a lelke szinte megfagy ahogy egyre inkább kristályosodik az emlék. -Jönnek... - Nyöszörgi, mert rájött, mi ez az emlék. -Nem bírom ki mégegyszer... -Nyögvenyelősen ejti ki a szavakat, félig suttogva, remegve, ahogy kétségbeesetten néz a lányra, de akkor meghallja a sikolyt, ez igazi sikoly, éles és rémes, a csontjáig hatol a félelem, mint akkor és mint ott. Lehunyja a szemeit a füleire tapasztja a kezeit, hogy ne hallja, de már a könnye is kicsordul, nem akarja megint, nem akarja hallani, nem akarja látni, pedig az árnyak mozgolódnak, ezért jött, de túlzottan fél, hallja a szavakat "Fuss!", de most sem bír, csak rázza tompán a fejét, leguggol. De ahogy bepánikol belemosódik más emlék is, a hegedűje darabijaival. Nem ez következik, hanem a saját sikolya, akkor nem sikoltott, máskor üvöltött, mert fájt, rémesen fájt, csontról csontra, porcról porcra. Észre sem veszi, hogy megint üvölt, mintha ölnék, pedig akkor nem akarták megölni. Legalább is úgy sejti, de ki tudja. Minden esetre Lauren realizálhatja, hogy James barátja nem erős, sőt, egyre inkább törik össze, esik szét mint egy puzzle, ami nem volt teljes és felemelve darabjaira hullik szét.
- Ez esetben én vagyok a kivétel - von vállat mosolyogva. Még nincs túl késő: talán ezúttal bepótolhatják a kimaradt beszélgetéseket. Ezúttal megtudhatja, milyen is valójában. - De rám hagytad, mikor ezt állítottam. Érdekes, hogy még a pár perccel ezelőtti beszélgetésükre is máshogy tekintenek vissza. Láthatóan kevéssé vannak egy hullámhosszon, az ilyesmi pedig kifejezetten nehezen változhat - de nem jelenti azt, hogy rossz dolog lenne. Laurent csak kíváncsibbá teszi az eltérő nézőpont, James személyétől függetlenül.
Talán nem kellett volna magából kiindulnia. Sejthette volna, hogy ez fog történni. Nincs mindenkinek olyan lelki ereje, mint neki, elvégre vele ellentétben mások rendelkeznek igazi, mély érzésekkel, fájdalommal és szeretettel, míg Lauren számára... mi is maradt? Látja maga előtt az életeket, melyek az ő keze által múltak ki, azt a mocskos disznót, ahogyan az üvegszilánkok után esik és habzó szájjal néz fel rá. Döbbenten, mert a kislány végre felébredt Csipkerózsika álmából, döbbenten, mert végül ugyanolyan hidegvérű gyilkossá vált, mint az apja. Figyeli az eltorzult vonásokat, belerúg egyet, majd még egyet és még párat a férfiba, aki többször nem vigyorog már rá, nem üti meg az anyját és nem ér hozzá a piszkos ujjaival. Nem fogja megalázni, nem Laurent soha többé. Zaklatottan tér magához ismét, átkozva a gyengeségét, amiért elterelődött a figyelme Jamesről - metsző üvöltés szolgál válaszként a gondolataira. - James, szedd össze magad! - kiáltja túl. Belátja, hogy nincs itt az ideje a sokkterápiának, helyette elkezdi visszafelé húzni a fiút, el az ösvénytől. Szerencse, hogy nem sétáltak be olyan messzire, így alig két perc múlva kiérnek a varázslat - vagy inkább átok - hatásköréből.
Egy közeli padra ülteti le, feltéve, hogy hagyja magát, majd két kezébe fogja az arcát, hogy csak rá nézzen. - Bármit láttál is, vége. Végleg vége. ... Szoktál szedni nyugtatót? Bármit? Félsz az injekcióktól? - Azzal segíthet, ha mással nem is.
//Ez a srác sosem volt "összerakva" csak összetörve xDDD De nem baj, nem tudtad, jó így //
-Meglehet. - De ő akkor is kétli, hogy Lauren sokáig akarná magának a társaságát... -Attól hogy rád hagyom, nem jelenti hogy egyetértek. - Amikor másra hagy valamit, azt jelenti nem is érdekli, de nem azt, hogy egyet is ért feltétlen. Lauren majd rájön, már ha valóban vele marad.
Egyelőre még igen, ami James nagy szerencséje, mert ő fele annyira sem erős, mint Lauren, ő nem bír kitörni az emlékeiből, őt megbénítják és letaglózzák. Ő nem tudott sikert aratni egyik esetben sem, csak tehetetlenül összerogyni, mint most is a következmények súlya alatt. Pedig ha felfogná, hogy a lánynak sem jó, segíteni próbálna, de egyszerűen magán sem bír. Azt is alig érzi vagy fogja föl, hogy kirángatják a parkból, hogy változik a táj és megint az ősz színei bukkannak fel. Esetlen rogy le az egyik padra, alig mozgatja a kezeit, a fájdalom teljesen eltompította megint, pedig ez csak emlék, nem is történt meg újra. Nem bír ellenkezni, hogy megfogják az arcát, csak folynak némán a könnyei, kezd elmúlni az egész, ami zsong benne. Alig fogja fel, mit magyaráznak neki, de lassan nemlegesen rázza a fejét. -Nem használ... - Pislog pár nagyobbat, hogy pilláiról legördülhessen a sós víz. Ahogy lenéz a kezeire, próbálja mozgatni és mozognak. Lustán hajlítódnak be az ujjai és egyenesednek ki megint. Igen, Sitka professzor teljesen meggyógyította a kezét. Legalább a kezét. Ő sem tudja pontosan mi történt, ahogy senki sem. De nem bírja megállni, elkezd sírni, de próbálja eltakarni az arcát, mert nincs egyedül, de... fogalma sincs ez jó-e vagy sem. Szánalmasnak és gyerekesnek érzi magát, nem is tudja hova gondolt, mikor elindult az ösvényen. -Neh... neh menj... el... - Kéri zaklatottan, arra jut, nem akar egyedül maradni. Megint.
Kezdőlap
Tárgy: Emlékezés folyamja 
//