A Doktor háza

Avery & Leo✠

Mint egy valóra vált álom, pontosan úgy érzi magát, életében először, az emberöltőket látott vámpír. Mert a sok rossz, vér, kegyetlenség, téboly és háborúskodás között mindig ott húzódott valami, pontosabban valaki, aki pislákoló fény volt még a középkor legsötétebb óráiban is. A lány, aki mindig felejt, de a sejtjei, az érzelmei, mindig vissza találnak hozzá. És ez mosolyt csal a Doki macskásan rakoncátlan és kívánatos arcára. Most pedig, ezen a kábult napon, az erdő mélyén megtehetik végre azt, amire évszázadok óra vágynak, ami után sóvárognak: beteljesíthetik szerelmük. Forró csókok jéghideg ajkakról, leomló perkál ing, mely megannyi tetoválást szabadít ki a finom anyag takarásából - a bőrön, mely sosem öregszik. Meglepő vagy sem, a férfi férfi marad, legyen akár halandó vagy vámpír, ugyan úgy ölel, csókol s szereti szíve hölgyét az éjszakán át, mint bármelyik. Van ami nem változik. Van, amiben mind egyformák. A szenvedélyes együttlétet követően, össze fonódva fekszenek egymás mellett a sikamlós szatén párnák között. Leo pedig jóízűen elneveti magát Avery kis megjegyzésén.
- A téboly nem fekete vagy fehér. Valójában mind patológiásak vagyunk a magunk módján.*
Von finoman vállat, miként válaszol a lánynak.
- A normális unamas.
Fűzi hozzá egy huncut kis mosoly kíséretében és hatalmas puszit nyom a szőkeség halántékára. Majd Avery arról a bizonyos kapuról kezd beszélni. A doki figyelmesen hallgatja, fejét megtámasztja az öklén, a pihe-puha párnák tengerében könyökölve fel.
- Minden tettünknek következménye van. Ez a világ mozgató rugója. A mágia pedig...
Kezd bele, majd némi szünetet tart, összeszedve gondolatait, hogy folytassa annak menetét.
- A mágiát nem hiába tiltotta az Egyház. Nem hiába üldözték tűzzel-vassal. Kegyetlenség, mondják rá manapság könnyedén, de ha bele gondolunk...persze, bizonyára lehet "jóra" is használni a varázslást, de idióta, aki nem fogja fel, milyen mélységekben avatkozik bele a valóságba, az életünkbe. A világba. Ennek veszélyét ismerte fel évezreddel ez előtt a klérus és kétségbe esetten próbáltak tenni ellene - ha hiszi a mai ember, a nem, az ő és mindnyájunk testi-lelki biztonságáért. Egy ilyen erejű kapu pedig beláthatatlan változásokat indíthat be. Úgy avatkozhat bele a történelembe, ahogy semminek sem szabadna. Helyesnek  tűnik a gondolat, hogy elzárjuk...de hogyan? És ha bele gondolunk...bármenyre is utálom a mágiát, a Kapunak még is hálásnak kell lennem, hiszen nélküle nem ismerhettelek volna meg...
Haloványan elmosolyodik, jobbjával megcirógatva a nő orcáját és közelebb hajolva hozzá szájon csókolja, puhán.
- A mágia rossz. Évszázadokat láttam, és hiába hitte a használó, hogy jó az, amit cselekszik - sosem lett jó vége. Ezzel pedig ember életeket tett tönkre.
Mondhatják, hogy a doktor gondolkodása idejét múlt, hogy a kor szelleme beszél belőle, amiben nevelkedett és férfivé serdült. Még is, szavainak súlya van. Hiszen közel nyolcszáz esztendeje tapossa e földeket, e világot. Mi lehet az, amit egy ilyen ős-kort látott lény nem látott, tapasztalt még? Gondolatba s zavarba ejthet ez bárkit, nem vitás.
A sötét fellegek azonban tova tűnnek - legalább is egyelőre. A szőke vámpír kikel az ágyból, hogy valami különlegeset vegyen elő. Egy fiók mélyén, réges régóta várva betöltetését, ott lapult egy dobozka. A kezébe veszi azt és vissza tér az ágyhoz, hogy kedvesének, a különös, aranyhajú hölgynek feltárja annak tartalmát. A dobozka felnyílik és Avery megpillanthat egy igen régi, még is mindmáig szépséges ékszert, egy nem hétköznapi jegygyűrűt. A lány zavart viccelődéseit válaszra sem méltatja, e helyett hagyja, hogy a gyűrű szépsége és annak jelentése rántsa magával szerelmét. A hatás nem marad el, Avery ajkai elkerekednek és a szája elé kapva két kezét borul könnyzáporba. Az emberek olyan különösek. Sírnak, ha szomorúak és sírnak, ha nevetnek. Az érzelmek, akár egy labirintus, kényük-kedvük szerint játszanak a gazdatesttel, sebezhetővé téve azt. Kiszolgáltatottá. A finom szabályzás pedig, ami mindezt irányítja oly törékeny, hogy az elmezavar megannyi formában fortyog fel halandók és halhatatlanok elméjéből. Még is, mit érne bármi nélkülük? Lenne-e bárminek is tétje? Az érzelmek átka és áldása okozza egyszer a megváltásuk, de egyben a vesztük.
- Majd én...
Vigyorogja macskásan, kiemelve az apró dobozkából a kézműves ékszert és óvatosan a menyasszonya gyűrűs ujjára húzza.
- Én is szeretlek, Avery...leendő Dunkelfreud.
Ajkaik ismét össze forrnak, Leo két keze közé fogja jegyese arcát, mintha sosem akarná többé elereszteni. A hév pedig, mi úrrá lesz rajta, olyan tettre sarkallja, melyet eddig még nem tett meg. Bár mélyen, legbelül, ugyan úgy vágyott rá, mint arra, hogy a szépség viszonozza érzéseit és neki ajándékozza bájait, feláldozva a szerelem oltárán. Vékony ajkai le siklanak a nőéről, végig csúszva a könnyáztatta arcon, le, végig a nyak érzéki vonalán, melyet ez idáig csupán férfiként érintett - de nem vérivóként. Leo Dunkelfreud azonban vérszopó, természetét pedig nem nyomhatja vagy törölheti el. A vér az, ami a vámpírok számára a minden. Az élet, a halál, az öröm, a vágy. Elnyílnak hát ajkai és fagyos lehelete belepi a lány nyakát. Ezt követően alig érezhető, apró szúrást érez a bőrén, ami bizarr módon izgalomba kell hozza. Leo megtámasztja szerelmese fejét baljával, jobbja pedig az ara válláról annak mezítelen derekára fonódik, közelebb húzva őt a vérszívó vőlegény testéhez. A vámpír pedig nagy kortyokban kezdi inni a vérét, a nőét, akit szeret. Valami azonban elromlik. Alig nyel párat a doki, elhúzódik Avery torkától. A tekintete némiképp zavart, mintha valamin erősen törné a fejét. Pár pillanat csupán, ezt követően pedig minden olyan gyorsan történik! Leo megragadja saját nyakát, ahogyan pedig elnyílnak ajkai és a lány skarlát vére kövér cseppekben zuhan az ágyneműre, mintha a vámpír fulladni kezdene. Mint aki levegő után kap, emelkedik fel az ágyról, némiképp hátrálva, csupán néhol kapva el menyasszonya pillantását. A másik kezével is torkához nyúl és tolat, bicegve, majd az egyik kézfejét kezdi nézegetni - az ujjai feketedni kezdenek! A kétségbe esés és értetlenség eszelős egyvelege ül ki Leo Dunkelfreud arcára, majd össze esik a szőnyegen, halál tusáját járva, elkékülő ajkakkal.

* Hannibal sorozatból

Sose tudtam, mi az a boldogság, mitől ragyog úgy az emberek arca még a legburúsabb napon is. Sose hittem abban, hogy én azt valaha megtapasztalom, mindig is úgy éltem, hogy a boldogság csupán egy karnyújtásnyira volt, de én tudtam igazán, valójában mekkora táv az.
És most tudom, most érzem, hogy úgy igazán boldog vagyok, hogy van értelme a létemnek, hogy nem csak egy defektes porszeme vagyok a világnak, hanem van valaki, aki szeret. Engem szeret. És képtelen vagyok eldönteni, hogy az esik jobban, hogy szerethetek valakit, vagy az, hogy az illető viszont szeret.
A puha párnák között meg igazán nem is gondolok olyasmire, mi lesz ezek után, nincsenek vészhangok a fejemben, pusztán a sóhajaim és az övéi. Minden annyira tökéletes, hogy még akkor sem vagyok biztos a valódiságában, mikor érzem a simogató márványkezét a bőrömön. Nem vagyok álmos, mégis behunyom a szemem, úgy hallgatom ahogy mesél. A mellkasán pihentetve a fejem hallgatom, folyamatosan mosolyogva, mintha képtelen lennék innentől abbahagyni.
- Tudod, most olyan voltál, mint régen... leszámítva az aprócska tényt, hogy most értem is, amit beszélsz - könyökölök fel, hogy aztán a képbe tudjak vigyorogni, miközben végigsimítok a gyönyörű arcon, amin pír már évszázadok óta nincs. És nekem nem is hiányzik, bár tény... annak is megvolt a maga varázsa.
Idilli ez a pillanat, tényleg úgy érzem, megtaláltam a helyem, és most már tényleg abbahagyhatom a bolyongást, ahogy azt az idegen, mégis ismerős férfi mondta. Bár soha nem beszéltem róla Leonak, az a találkozás sose törlődött ki.
Arról meg aztán végképp még csak elképzelésem se volt, miként lehet ezt az amúgyis eufórikus állapotot még fokozni, egészen addig, míg elő nem került a gyűrű, majd rá az ujjamra.
Valahol az agyam mélyén felcsendül a hang, ez nem lehet valós, ilyen mértékű boldogságban nekem nem lehet részem, de naivan hessegetem el.
- Avery Dunkelfreud.... esküszöm még passzol is - harapok az ajkamba, megszeppenve osztva meg vele mindazt, ami a fejemben zajlik. Mert mindig is ezt tettem, nem féltem megosztani vele, legyen bármennyire bugyuta gondolatom is.
Belefeledkezek a csókba, ami olyan intenzív, hogy az agyam talán ki is sül. Ezért lehet, hogy még csak fel sem tűnik, mire készül, hanem behunyt szemmel élvezem nyelve cikázását a nyakamon, majd....
- NE! - mégis csak nyögésnek hangzik, nem egy intő jelnek. Még fel is sikítok az élvezettől, hisz ez is egy olyan érzés, amit még sose tapasztaltam. ...

És abban a pillanatban dől is össze minden, mint a kártyavár. Felpattanok, minél távolabb tőle, de ahogy látom, már tudom, felesleges.... már késő.
- Leo... leo, nem... ne csináld, kérlek! - kétségbeesve üvöltök, elé térdelve, a fejét tartva, miközben könnyeim megint útnak indulnak. Tényleg? Tényleg ez minden, ami nekem jár? És tényleg.... az ő életébe kerül? Miért ilyen kegyetlen az, aki az én sorsom fonalát egyengeti?
- SEGÍTSEN VALAKI - üvöltök, de tudom, hogy feleslegesen. Leo Dunkelfreud másodszor hal meg a kezeim közt, csak most megörjít a tudat, hogy nem fogja kinyitni a szemét....
- Nem nem nem nem - minden erőm összeszedem, összevissza kutatok, míg találok egy cetlit és egy tollat. A cetlire gyöngy betűkkel kanyarintok, majd felöltözök, otthagyva mindent, ami én vagyok, ami a táskában van.
A cetlit szépen a párnára teszem a tőle kapott gyűrűvel együtt, ahol nemrég még boldogan pihentem, és annak tudatában megyek a kapuhoz, hogy legyen bármi ára, ő újra kifogja nyitni a szemét, de engem többet nem lát. Nem lehetek ennyire önző, nem taszíthatom őt újra és újra a halálba.
- Mindig a tiéd leszek - sírva suttogom, miközben egy utolsó csokót lehelek ajkaira, aztán meg sem állok a kapuig.
- Csak... add vissza őt... nem érdekel hogyan, nem érdekel, mit kell fizetnem érte, csak nyissa ki a szemét - ezt már az anomáliának mondom, mert esküszöm, ő ért engem.... aztán átlépek, és fogalmam sincs, hol kötök ki.
 Outfit:  Link  » ✠ «Music: Link