Doktor úr irodája

- Akkor sincs jogom elvenni más életét- csattanok fel, mert tudom, apám biztos neheztelne rám ezért, csalódna bennem, hisz ő nevelte belém ezt.
- Ahhoz senkinek nincs- ezt már csak úgy magam elé motyogom, mégis biztos vagyok benne, hogy Leo meghallja. Csak bólintani tudok, azon is csodálkozok, hogy ennyi erő leledzik még bennem, de valamiért ez a mozzanat is fáj.
Nem szoktam én ahhoz, hogy egy nyugodt sétám végtermékeként kis híján meghaljak, nem is szeretném ezt megszokni. Így is akad bőven dolog, amivel együtt kell élnem, ha tetszik, ha nem.
- Miért van az, hogyha bajba kerülök, te valahogy mindig felbukkansz?- kérdem kissé bágyadtan, mert tudom, nem ez az első eset, olvastam, és csodálkozom, hogy abból a kastélyból kijutottunk élve. Nem szeretnék oda még egyszer visszamenni, elég volt az az egy alkalom. Arra se tudom a választ, miért van az, hogy ebben a városban szinte csak rossz dolgok érnek? Azt se tudom, konkrétan mi keresni valóm van nekem itt.
Csak azt tudom, valahogy nem akarom elengedni Leot, még sose éreztem azt, hogy szükségem lenne valakire. Mondjuk még nem is akartak megölni, vagyis szándékosan biztos nem.
Nem tudom, mit csinált velem, csak azt érzem, lassan már nem tudom nyitva tartani a szemeim, bármennyire is küzdök a sötétség ellen, az rám talál....

Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak, és kapásból három úthenger ment rajta át. Már reflexszerűen nyúlok az éjjeli szekrényemhez.... vagyis nyúlnék, ha a kérdéses tárgy a helyén lenne. Több se kell, olyan elánnal pattanok fel, hogy le is zúgok a kórházi ágyról, minek következtében felszisszenek. Mindenesetre ez egy klassz ébresztő.
Tanácstalanul járatom körbe a tekintetem, próbálok választ találni arra az egyszerű kérdésre, hogy kerültem ide, de a beszűrődő hangok megakadályoznak ebben.
Nem tudom megállni, hogy kinyitva az ajtót, ne nézném meg, mi ez a dulakodás.
Felsikkantok a zaklatott arc láttán, és korántsem vagyok biztos abban, hogy csak képzelem, habzik a nő szája. Időm sincs reagálni, máris megfogja a nyakam, és olyan erősen szorítja, hogy alig kapok levegőt.
- Érted is eljönnek... te sem úszod meg... mind meghaltok...- csak elkerekedett szemekkel hallgatom a hörgést, és egy fajta pánik lesz úrrá rajtam. Mihelyst a két ápoló lefejti rólam azt a valamit, futásnak eredek, mert még véletlenül se akarok tovább a közelében lenni.
Random nyitok be az egyik ajtón, és hunyorgok is a váratlan napfénytől, de még épp ki tudom venni az alakot, kai bent tartózkodik.
- Hogy kerülök én ide? Mi ez a hely? És egyáltalán, mit keresek itt?- zúdítom rá kérdéseim hadát, miközben tellegetek is, mert engem reggel kávéval szoktak várni, nem fojtogatni kezdnek. És hirtelen torpanok meg, mikor meglátom a férfit.
- Ismerlek- a hangom vádló, és döbbent egyszerre, mert ez az első ilyen eset. A nevét nem tudom, sem azt, hogy honnan ,egyszerűen csak abban vagyok biztos, hogy ismerem. Óvatosan kezdek hátrálni az ajtó felé, lassan, mert én ebből a helyből már semmi jót nem nézek ki, el kell tűnnöm innen, minél hamarabb.

Csak úgy kitör belőlem az egész, és tudom, ha nem lennék iszonyat gyenge, megint elsírnám magam. Fura, valamiért sose tartottam ezt gyengeségnek, mert hogy is lehetne? Na, meg a nőkhöz tartozik a szinte kifogyhatatlan könnycsatorna, és az sem zavar túlzottan, hogy megint kiérdemeltem a világ legéletképtelenebb embere díjat. Valakinek azt is meg kell kapni, nem?
- Én is erre gondoltam, csak féltem, hogy hülyén hangzik- erőtlenül nevetem el magam, mert egyszerűen nem érdekel, hogy Leo vámpír, jobb embernek tartom, mint a fajtársaim többségét, ebben meg nem igazán tudnak megingatni. Nem egy alkalma lett volna rá, hogy megöljön, vagy hogy fájdalmat okozzon, ennek ellenére mégis az ellenkezőjét tette, így senki ne merje azt mondani róla, hogy rossz alak, mert nem az, nem tudom annak látni.

Az ébredés persze korántsem annyira kellemes, már maga a tudat felzaklat, hogy kirángattak a komfort zónámból. Megijeszt a tudat, hogy itt semmi se ismerős, ezt csak tetézi, hogy kis híján megfojtanak, így nem is csoda, hogy hamar menekülőre fogom. Nem érdekel, hová nyitok be, a folyosón álló őrültnél még az a hely is jobb lehet.
Mihelyst meglátok egy alakot, zúdítom rá kérdéseim hadát, véleményem szerint jogosan, mert engem elraboltak. Nem tudok másra gondolni, mint erre, mert nem emlékszem semmire a tegnapi napból, ami annyira nem is meglepő.
De aztán megakadok a kifakadásom közepette, mert megállít a tudat, ami életemben először tör rám. Ezt még sose éreztem, nem tudtam elmondani valakiről, hogy ismerem, legalább is addig nem, amíg el nem olvastam a jegyzeteim.
- A pasim vagy?- nézek rá összeszűkült szemekkel, mert mi másra következtethetnék a mondataiból. Azok szoktak ilyet mondani, akik együtt járnak, és magamról tudom, hogy sose találkozgatnék csak úgy valakivel, főleg, hogy nem megy jól a szocializálódás.
- Megsérültem? Hogya,...? Ááá akkor ezért fáj- nyúlok óvatosan a nyakamhoz, és leküzdöm a késztetést, hogy felszisszenjek.
Szédelegni kezdek, így nemes egyszerűséggel a férfi mellé sétálok, és felülök az asztalára. Mi veszteni valóm van? Ha nem tetszik neki, majd lerángat róla. A kérdés hallatán, aprót rázok a fejemen, bosszúsan persze, mert ez engem is zavar.
- Csak azt tudom, hogy ismerlek...- nézek fel rá, és próbálom idejében elszakítani a tekintetem, nehogy hülyének tűnjek, amiért úgy bámulom, de az nem megy olyan egyszerűen.
- Kis híján megfojtottak odakint. Ne ijedj meg, de szerintem az egyik páciensed dilis- hajolok közelebb hozzá, hogy suttogjam a szavakat, és tekintetem egyből az ajtóra siklik, mintha azt várnám, most fog berontani.
- Szóval orvos vagy... Te is követelsz hálapénzt a vizitdíj mellé? Mert akkor hamar lecsuknak- oké, sejtem, hogy nem ez a normális módja az "ismerkedésnek", de hát, én magam se vagyok normális.