Eme csarnok a kastély egy titkos, föld alatti terme. Kulccsal csupán a ház ura és úrnője rendelkezik! A kúria alatt hosszú alagútrendszer húzódik, ami többek közt ehhez a csarnokhoz is vezet. Az ajtó hatalmas, tömény fémből készült, ősi szimbólumokkal és jelekkel gondosan ellátva, ahogy díszítő elemekkel. Ha a vaskapu feltárul, folyosóra nyílik, ami egyenesen vezet egy kör alakú, monumentális teremhez. A folyosó és a terem falát festmények díszítik a vámpírok nevezetes cselekedeteit és fontosabb eseményeket megörökítve. A körcsarnokban félkörívesen életnagyságú szobrok sorakoznak, mind ellátva névtáblával, egytől egyig a vérivók nagy alakjait megörökítve. Középen pedig, az egyetlen szobor amely nem áll, hanem egy trónuson ül, maga a Bíbor Király, vörös márványból a hófehérek között.
*Miután Lenore megragadta barátnője kezét, egyenesen a ház felé vezeti a pavilonból* - Ne kérdezz semmit, csak kövess. *súgja oda, de csintalanul. Bemennek a Darklore Kastélyba, gondosan ügyelve rá, hogy senki se lássa meg őket és egy különös ajtóhoz érnek. Nyitva áll, olyan mint egy pinceajtó. Lefelé vezet a lépcső, lent fáklyák, egyet Lenore el is vesz* - Valójában nem igazán értem miért nem jöhet ide le senki rajtam és Willen kívül...adott nekem kulcsot, a nyakamba akasztotta. *magyarázza majd inkább tovább halad, nem részletezve mi minden más történt azon a pikáns estén, most nem az a lényeg. Végighaladnak egy hosszú folyosón majd Nore megáll egy monumentális vaskapu előtt. Megvilágítja a fáklyával. A közepén a Bíbor Király Szeme és körülötte különféle ősi vámpír-szimbólumok és csaldi címerek* - Ez az ajtó rejti a vizuális örökségünket...nem a pergameneket, azok máshol vannak. Hanem a festményeket és szobrokat. A képek őrizték meg évezredekig a fajunk dicső múltját és tetteit, a szobrok pedig tisztelegnek a közülünk legnagyobbak előtt, mint egy dics-csarnok a Nagyoknak. Nem minden Nagyidős szobra van itt, de azoké, akik még közülük is nagy dolgokat tettek és büszkék lehetünk rájuk. *vezeti fel mire számítson Vi és azzal kihúzza keblének halmai hözül a színarany kulcsot és a zárba dugja. Valamiféle szerkezet lehet az ajtóban, hallani mikor nyílik, fogas kerekeket és apró alkatrészeket. Belépnek hát, minden kőből van, viszont szemközt egy féköríves terem sejlik vörös bársonyszőnyeggel. A falon temérdek festmény látható, régiek és lenyűgözőek. Születések, véráldozatok, koronázások, lovagg ütések, véres csaták, ünnepségek, portrék és miegyéb. Megannyi alakot sorakoztatnak fel, lehet, hogy van akiket felismer Vi kódexekből vagy egyéb ábrázolásokról. Egy hosszú csatakép előtt is elhaladnak, vágtató lovak láthatók, harcos vérivók páncélban, rőt zászlókkal és pajzsokkal, amiken a Szem látható. Elöl pedig a vezér, jobbjával előre, egy aránytalanul hosszú karddal amit véráztat. Fekete hajú, vörös szemű az egyén, viszont a festő az arcvonásokat nem részletezi eléggé* - Vannak képek...amiken Ő van. Ezért hoztalak le ide.... *magyarázza a lánynak, hogy értse mire ez a felfordulás és hirtelen jött ötlet* - A legtöbbön viszont...nem elég részletes az arca ahhoz, hogy bárki felismerje ha köztünk járna. Nem tudom miért....talán féltek ábrázolni? Vagy megtiltotta a pontos ábrázolást? *kérdően fordul Viridiánához, lehet, hogy neki van tippje, Lenore-t, mint festőművészt régóta foglalkoztatja már a dolog, főleg mivel a többiek azért elég jól kivehetőek* - Azon a háborús képen, ami előtt előbb eljöttünk...vagy ez, ezt nemrég hozattuk a Bermudákból, ott találtak rá egy Dexternon nevű mágus kastélyának mélyén. *vezeti oda egy központi helyen függő, méretes olajfestményhez:
Festmény:
* - Ez lett a kedvenc képem...valahogy...magával ragad. Beszippant. A Sötétség. *ecsetlei amint a koponyatrónuson ülő, vörösbe burkolt alak portréja előtt állnak* - Gyere, van még... *rengeteg műemlék találoható a csarnokban, elidőzhetnének, de Lenore pár különlegességet és kedvencet megmutat, főleg mivel céllal hozta ide, még ha érdeklik is a többiek, jól tudja kinek a képei izgatják legjobban barátnőjét leginkább. Odavezeti tehát egy másik képhez is:
Kép:
* - Azthiszem ezt is a Szépfiúdat ábrázolhatja... *tűnődik, furcsa volt így megnevezni a Királyt, talán lecsapná a fejét érte...a trónos ép után elég nagy a valószínűsége. De egyekőre egymás közt vannak. Teljesen bíborban pedig mindig csak egyetlen alakot ábrázolnak, innen a következtetés* - Ott benn pedig a szobrok... *ahogy a folyosó végéhez érnek, a nyílt csarnokba lépnek, szebbnél szebb, leginkább ógörög stílushoz hasonló, de élethűbb márványszobrokat látva talpazataikon. Ott van köztük Coraline nagyasszony is, az illúziók mestere, de ez csak azután nyert értelmet és figyelmet, hogy nemrégiben meglátogatta Lenore-t és férjét az említett Nagyidős. És a lényeg...a szobrok sokasága között, pontosan középen, hátul, vörös márványból áll egy szobor. Pontosabban ül, merthogy egy trónuson, keresztbe tett lábú, balját lazán lógató és fejét jobbjával támasztó alak ül. Koronája ugyan nincs-nem is volt ez szokás a vámpír dinasztiákban-, még is elég nyilvánvaló kitűnésével hogy csakis egy valaki lehet: A Bíbor Király. És ezen, csakis ezen az egy szobron, a többivel együtt, ki van dolgozva a király arca, olyan félelmetesen élethűen, hogy a vámpír azt hihetné mindjárt fogja magát és feláll. Lenore megáll, tisztes távban a szobortól és arról tekintetét barátnéjára emeli. Hogy valóban ilyen-e Victorius arca, azt csak ő tudhatja*
Üldögélve mesél, hiszen mikor mesélne máskor ha nem most, hogy maguk vannak, a bálra bólint. - Remélem nem lesz, nagyon szeretnék elmenni rá - mosolyog hiszen a bálok, és egek, ha Louis is erre járna megint, milyen szép lenne ha elmenne vele, bár ha nem fog, akkor ő attól még tiszteletét teszi, és már most azon tűnődik futtában, hogy mit vegyen fel. Viszonozza a kézfogást, hiszen ez nem bűn, és régen is gyakran tették ezt a nők egymás között, főleg a barátnők, és ez ilyen megmaradt hagyomány, szinte nem is gondolkoznak ezen. Ha Vi franciaországban marad a családja kastélyában akkor még mindig Lady lehetne de ő jobban érzi itt magát, főleg most, hogy szerelembe esett, de hogy pont ... - Igen tudom, mennyire szereted és szerintem csodálatos dolog hogy ennyi mindenre hajlandó vagy érte. Úgy értem, szerencsés ember hogy ilyen nő van mellette mint te - mosolyog melegen a barátnőjére, hiszen ők már rég túl vannak a felszínes kapcsolaton, éppen ezért képes vele beszélgetni a Király személyéről is, és hogy mi történt közöttük. - Való igaz, nem olyan hangos mint a fiad mondjuk, neki azért elég gyakran hallani a hangját, de úgy vélem Sinéad ettől függetlenül értékes vámpír, csak nem társasági - teszi hozzá, hiszen ő eleve ilyen, hogy igyekszik mindig meglátni a jót, vagy éppen a jobbat az emberben (adott esetben vámpírban), és Sinéadot is így találja, csak nagyon csendesnek. Lenore lelkes szavait megmosolyogja, hiszen lehet az való igaz csak hogy... kitől? - Való igaz, előttem még az Végtelen Éjszaka de fogalmam sincs milyen anya lennénk, mármint... Elképzelni sem tudom milyen érzés lehet - billenti kicsit félre a fejecskéjét, és ujja köré csavargat egy tincset, sokszor játszik a hajával, legtöbbször akkor ha elgondolkodott. - Igen az. Hatalmas, félelmetes fekete farkas volt, vérvörös szemekkel, de valahogy nem tudom, Nore, nem lehetett összetéveszteni egy animágussal sem, hiszen senkinek nincs vörös szeme... - teszi hozzá kis gondolkodás után és mosolya mit sem lankad a megjegyzésre és csak kuncog, való igaz hogy a Király csábos és még számtalan jelzőt tudna rá találni ha nagyon akarna, de ezt képtelenség szavakba önteni.
- Épp ez az hogy nem tudom, bizonyára nem "csak úgy" de nem tudom, hogy akkor miért? Mármint nem nagyon mondott ennél közelebbit de mégis valahogy annyira más, másabb mint elképzeltem - kuncog könnyedén, és izgatottan fészkelődik kissé, hiszen való igaz, gondolt már az ősre, amikor olvasott róla, de ennyire azért nem, és valahogy sokkal másabbnak, meseszerűbbnek képzelte, kevésbé megfoghatónak és kevésbé élőnek, akit érdekelhet egy asszonyi test adta gyönyör. Barátnéja megjegyzésére kissé bólint csak, hiszen való igaz, rengeteg a vörös körülötte. Mindig is az volt, sok. - Nem tudom biztosan, talán arra hogy optimistábban látom a jövőt kicsit. Tudod te is hogy mi lett azon nők sorsa akiknek kapcsolatuk volt Vele, gyorsan korai halált haltak, és mivel a világ elmozdult, megzavarodott a folyamat, remélem ez is, és ha úgy alakulna akkor én tovább szeretnék élni mellette, Vele... - böki ki végül nagy pirulások közepette, hogy amolyan királyné féle szeretne lenni, pontosabban leginkább boldog a szeretett férfi mellett, de egyenlőre kétségek is gyötrik, és az álmok, azok a vörös álmok... Egyszerre izgalmasak és ijesztőek. Felkuncog és előrehajolva öleli meg Lenore-t. - Jajj Kedvesem ez annyira kedves tőled...- kuncog, hiszen tudja hogy egyiküknek sem lenne szemernyi kis esélye sem, de mégis megmelengeti a szívét barátnője mondata, hogy kiállna érte még Victoriussal szemben is. Le sem konyuló mosollyal, bár kissé kétségbeesetten pillant a másik nő szemeibe, hiszen ez... Ő ilyesmit még nem érzett. Figyelmesen hallgatja a másik nőt, ahogy az a saját élményeiről mesél hogy mit érzett, mikor először megpillantotta jelenlegi férjét, William Darklore-t és hogy ennek mégis milyen következményei lettek. Hiszek ők már egy család, gyerekekkel. - Hiszen ez csodálatos, Nore, ahogy kiderült hogy aki megremegtette a lábad, az lesz a férjed... Nekem.. nos nem remegett a lábam, de nagyon hasonlóan éreztem magam, mint ahogy így elmesélted és nos szívesen vennék még további találkozókat vele, és azt hittem szétrobban a testem abban a pillanatban amikor nos, megtörtént a dolog és ő a nyakamba csókolt... - pironkodik el ismét hiszen ez annyira intim és bizalmas, mégis elárulja, hiszen az is hasonlóan bizalmas volt, amit a fiatalabb nő mesélt neki.
- Remek lenne, bár ő is jöhetne csak hát ő férfi, és nem hiszem hogy érdekelné egy rózsakert... - mosolyodik el, és megvillannak a fogacskái, nagyon tud mosolyogni így. Zavartan lehajtja a fejét a kijelentésre, ezzel beismerve a kimondott tényt, amit még magának sem mondott ki sosem, hiszen mennyire képtelen elképzelés hogy az ősapába, a királyba szeressen bele főleg két találkozás után, azaz inkább első látásra... Ahogy megfogja a vállát, megnyugszik kissé és érdeklődve néz Lenore-ra és mikor felhúzza, nem kéreti magát, kis szemöldökráncolással követi a nőt a kastélyba befelé, és már menet közben teszi meg az ígéretet. - Rendben nem mondom el neki hogy mit mutattál - nyugtatja meg a nőt, és felcsippentve a szoknyája szélét siet utána, hogy ne maradjon le, hiszen valóban kíváncsi, mi van még a Darklore kastélyban amit ő nem látott, hiszen rendszeres vendég erre, és a gyerekek is ismerik már.
Persze nem bírja ki kérdés nélkül, mégis beérve ő is körül kémlel, de senkit nem lát, és halad csendesen settenkedve, egy ajtóhoz, amit már sokszor látott de sosem látott senkit átmenni rajta, és most kíváncsian felcsippentett szoknyával halad lefelé, könnyű topánja semmi zajt csap, egészen halk, a kövön surlódó bőr semmihez nem hasonlítható hangja, emberi fül számára hallhatatlan lenne. A fáklyát kezdi megérteni mert elég sötét van és megáll az ajtó előtt maga is végigméri, megcsodálja, sosem látta még, de a Szemet felismeri és keze akaratlanul is odatéved ahol az övé van. Ahogy Lenore kinyitja az ajtót, türelmesen vár amíg a belső szerkezetek elmozdulnak és az ajtó kinyílik, addig figyelmesen hallgatja mit fog látni idelent. - Szóval ez amolyan kiállítási csarnokként funkciónál? Édes hét hisz nektek egész kis gyűjteményetek van a fajról... - kerekedik el a szeme, ahogy megpillantja a termet a festményekkel, és bárhová néz, mindenütt ezt látja, örömteli vagy éppen szomorkás, véres vagy éppen felhős képek hadát a falakon, és izgatottan fordul körbe hogy mindent lásson, teljesen lázba jön megint. A festményt nézi a támadó harcost a karddal, és igen megmosolyogja, hiszen ez a király, bár az arca nem látszik. - Nem hiszem hogy megtiltotta volna, szerintem csak egyszerűen nincs aki ismerné az arcát hiszen akik vele egykorban éltek, vagy harcoltak az oldalán, és érte, már rég meghaltak - mereng el félrebiccentett fejjel a kép előtt, és a kedves noszogatásra lép csak a viszonylag új festmény elé. Maga is megszemléli a szépen kidolgozott trónust és az elnagyolt arctalan alakot rajta. - Van benne valami vonzó bár kár hogy nincs arca... - fűzi hozzá és halad tovább ahogy erre kérik, és némelyiket felismeri fűz hozzá pár szót, megnézi barátnője kedvenceit, hogy miért azok, és elmerengve nézi az újabb képet ahol valami szarvat viselő koponya mögé rejtették a kedves arcot, és felkuncog. - Aligha szép, inkább markáns és vonzó bár mivel kortalannak tűnik szép is a maga nemében - ért egyet, mert érti ő miért mondta pont ezt a kifejezést Lenore. Aztán mennek tovább a szobrok felé, és megmosolyogja mikor egy ismerős női szobor jön vele szembe, hiszen látta már Coraline-t, és beszéltek is az udvariasság keretein belül pár szót a karácsonyi bálon. Elnézelődik, és elakad a lélegzete mikor megpillantja a márvány szobrot, ami vörös, és a maga gyönyörű valójában a király ül rajta. Lassú léptekkel, hitetlen-gyorsan lépdel közelebb és ahogy elé ér, alaposan megszemléli. Ajka elé emeli a kezét. - Egek ez... ez... pontosan olyan mint Ő az arca, a tartása... - pillant a nőről a szoborra, a szoborról Lenorra, és tétován érinti meg a szobor kezét, de vissza is rántja, hideg kő csupán. - Ez hihetetlen, ez tényleg... Ó istenem Lenore, tényleg ilyen arca van - fordul csillogó szemekkel a nő felé megint, és arcán megint felvirulnak a pír rózsái. Odaszalad, és megfogja a kezeit. - Köszönöm hogy ezt megmutattad nekem, ez csodálatos... - lelkendezik.
*elmosolyodik a megtisztelő szavakra* - Én vagyok szerencsés hogy ő az enyém. *Lenore kiválóan érzi magát, egyetlen-s egyben minden-vágya teljesült azzal, hogy William Darklore elvette feleségül és viszonozza túlvilági szerelmét* - Igy igaz, de talán nem fog Sinéad-nek ártani egy kis bálozás. *halottian sápadt, még is gyönyörű arca kivirul, hiszen szeretne boldogságot hozni az egész kastélyba,igy Sineád jéggé fagyott szivébe is. Barátnéja szavain még is kicsit elszontyolodik, megsajnálja. Hiszen Viridianának nincs senkije. Se szerető férje, akivel a kriptákon osztozhat, se utóda az éjszakában* - Az Idő végtelen, az élet pedig csupán egy kerék, semmi több. Megy körbe és körbe. *ezzel próbálja biztatni legjobb barátnőjét, nem is sejtve, hogy talán ismerősek lesznek Viridianának eme szavak* - Igen...sosem láttam még teljesen vörös szemet... *el is tűnődik, mert miért ne lehetne vérszin szeme valamely lénynek? De még sincs. Hallgatja Vi-t, néha bólint, majd a beismerésen felszalad a szemöldöke* - Vele...élni? *nagyon furcsán hangzik. Vagy csak Lizbeth tudja nehezen elképzelni? A szemében, az elméjében az ősök Őse, az Első és maga a Király. Korok és szörnyetegek ura. Valahogy túlságosan...távoli, rideg. Lehet vonzó férfi, ahogy arról Viridiana beszámolt, na de...egy társ? Lehet egy efféle lény partner az örökkévalóságban? Mintha kivül állna az ilyen dolgoknak, mint egy totem, ősi szellem vagy hasonló* - Biztosan átgondoltad ezt? Elhiszem hogy a legvonzóbb férfiak egyike, ha nem a legvonzóbb, de tudod ki ő...hogy miféle lény. Képes lennél vele együtt létezni, összeláncolva? *óvatosan kérdezi, nem akarja megbántani a loknis nőt, de félti is. Majd felpattan és megragadva Vi kezét megindulnak egy sötét titok felé, le, a pince mélyébe* - Hát...inkább titkos gyűjtemény, egy emlék, tisztelgés vagy nem is tudom... *kuncog végül halkan, mert tényleg nehéz lenne megállapitani mi is ez a hely és miért tiltott* - Ezek az alkotások a történelmünk minden korából származnak. Vannak köztük több ezer évesek is. *tehát feltételezi, volt olyan művész aki személyesen ismerte a királyt. Főleg hogy az uralkodók szerettek portrékat és szobrokat készittetni magukról...legalább is a halandók* - Vonzó? Én semmi vonzót nem látok benne..habár... *néz ismét az egyik képre, talán a legmarkánsabbra, leirhatatlan érzéseket keltenek egy vámpirvan, a szavakat örökké kereshetik a leirásukra. Elérnek végül, a kör alakú kiállitóterem közepére, egyenesen a vérvörös márványszobor elé. Hüledezve figyeli Viridiana reakcióját és ahogya szoborhoz ér. Lenore valahogy sose mert hozzá érni, valamiért...visszahőköl, egy láthatatlan erő visszarántja. Mestermű, vitathatatlan* - Valóban? Ilyen? *egy gyermek rajongásával fogja meg barátnéja karját és faggatja* - Szivesen...bár nem is tudom mit vártam ettől. Tőled. Visszaigazolást? Megváltást? *tűnődik majd eszébe jut még valami és tovább vonszolja a nőt a műalkotások végtelenjén. Mig el nem érnek egy másik oldalfolyosóra, utuk végig egy kiállitásba illő* - Ez...ez itt. Egyszer Will találta, együtt 1-2 képpel. De nem értem. *odavezeti a sok festmény között, egy teljesen hétköznapi helyen lógó, a többi közül ki nem rivó festményhez* - Egy torony? *alighogy ajkai a szót formálják, a fákják amerről jöttek, egyre halványodni kezdenek, mignem ki nem alszanak. Sorra, feléjük halada egyik a másik után. Először fel sem tűnik neki, de csakhamar eléri őket is. És kialszik kezében a fáklya. Vámpirok, a vámpirok pedig látnak az éjben. S most azt láthatja vámpiri irisze, hogy amerről jöttek, a bejárat felől valami kúszik feléjük. Sötét. Valami, ami feketébb a sötétségnél. Megráncolja homlokát* - Te is...? *nem fejezi be a Viridiananak szegezett kérdést, mert a feketeség felmászik egészen a mennyezetig, beteritve a falakat. Léptek nesze, a mélyéből. És akkor, olyan érzés fogta el, ami eddig soha. Tudta, mi közeledik. Még is fortyogó érzések törnek fel belőle és belerohan a feketeségbe, de csak a pereméig* - Nem bánthatod! Nem játszhatsz vele, érted?! Csak akkor engedlek tovább ha....! *rikácsolja kikelve önmagából a sötétségnek, elkapták az indulatok és csak akkor tudatositja mit is csinál éppen, mikor már elhagyták a szemtelen szavak a száját. Megakad a mondat közepében. Halott szive akkorákat dobban hogy szinte fáj. Csend van, pár percig még csend, de a feketeség egyre csak terjed. Lenore némán áll, de alig hallhatóan zihál. Viridiana szavai féltő érzéseket korbácsoltak fel benne, amiket nem birt magának megtartani. Ekkor viszont féltérdre rogy hirtelen, egész testében reszketve és fejét lehajtva* - Bocsáss meg Atyám, bocsáss meg... *rebegi sietősen és esdekelve, ahogy egyre inkább megbánja amit tett. A siri csöndben csak a reszkető lélegzete hallatszik*
Spoiler:
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Szomb. Márc. 15, 2014 9:05 am
*Sorra halnak el a fáklyák fényei. Oly lassan, mintha láthatatlan árny-kéz folytaná őket meg. A sötétség lassan mászik be a falak közé, megmérgezve a tiltott szentélyt puszta jelenlétével. Úgy kúszik, mintha eleven életre kelne. És ahogy egyre közelebb ér, a pereme hullámzik és mint feketéllő erek kezdenek kinyúlni a sötét ködből és behálózni a falakat. Akkor léptek hallhatóak és egy alak kezd kirajzolódni. A tömény kátrányszinben csupán két felvillanó vörös folt izzik. Egy szempár. Megáll, vörösben, pontosan a térdelő nő előtt és tekintete reá mered. Hosszú másodpercek telnek el, mire a káprázatos rémalak kinyújtja balját. Hosszú, tőrszerű ujjai póklábak lassúságával másznak a Lady torkára, ami cérna vékonyságúan hat. Majd egy hirtelen mozdulattal ragadja meg és rántja fel a nyakánál fogva a földről, hogy egyenesen a rettegő szempárban nézzen* - Szépséged valóban olyan, ahogy azt az urad leirta. *állapitja meg megszemlélve Lenore Darklore-t* - Gyermekem...azt bántok, akit akarok. Azzal játszok, akivel akarok. Nem engedsz tovább? Bájos. *sóhajt egy teátrálisat végig a barnás szempárt fürkészve, mintha csak ketten lennének a teremben* - Megengedem...hogy felhozz valamit védelmedre. *suttogja egészen közel hajolva az asszony arcához majd haloványan elmosolyodik és olyan váratlanul s vadul mar a torkába, akár egy szörnyeteg*
Viridiana de Chezeron
Faj :
Vámpír
Kor :
261
Családi állapot :
Hajadon
Születési idő :
1762. Oct. 12.
Hozzászólások száma :
57
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Vas. Ápr. 13, 2014 12:24 am
Gyilkos hideg szíve, megenyhül ilyenkor, hiszen bármennyire is vámpír, és képes megölni az elszabadult kicsinyeket, vagy embereket, mégsem gonosz és szívből tud örülni barátnéja örömének. - Szerencsések vagytok hogy egymásra találtatok, ritka amikor az álmok valóra válnak - mosolyog és megszorítja egész picit a nő kezét, hiszen neki még nincs senkije az éjben, és akit ő szeretne Ő messze több mint egy álom, mégis érzi hogy ha kiállja a próbákat nem lesz hiábavaló a dolog, és ugyanakkor szorong is hogy mit tartogat számára még a férfi, aki megdobogtatta a szívét. Oly sok év után. - Remélem sikerült megolvasztani kicsit Sinéadot, hiszen olyan szép lány, annyi kérője akadhatna ha legalább néha mosolyogna - ért egyet a nővel ő maga is, hiszen Sinéad szépsége vitathatatlan, csak kissé makacs és jeges, de bizonyára megvan az oka hogy miért, csak éppen Vi nem tudja. Sosem beszélgetett még hosszasabban az ifjú darklore leánnyal korábban. Bár biztos abban így látatlanban is hogy Sinéad is értékes vámpír az éjben. Lenore szavaira elmosolyodik. - Victorius is ezt mondta korábban, hogy ez csupán egy körforgás, és a kerék sosem áll meg, csak megy körbe és körbe - mosolyog és kezével jelzi hogy körbe-körbe halad a kerék. Kecses ujjain mindössze egyetlen gyűrűt visel, amit még az apjától kapott nagykorúságának éjszakáján. Családi ereklye. - Vörös. Vagyis inkább Bíbor. Gyönyörű szempár, mintha ékkő lenne, úgy ragyognak és csak a közepe fekete, amitől kicsit is emberinek tűnik, és mégsem, hiszen veszedelmet és mélységes kínokat rejt magába, és mégis gyönyörű- egészíti ki a mondandóját hiszen nem tud betelni a király szemével, a két vértóval, amik magukba fullasztják a nő törékeny babakék pillantását. Egészen elmereng ezen a hasonlaton egy pillanatra és Nore szavai rándítják vissza a valóságba, ahogy a képtelen gondolatára visszakérdez. - Tudom hogy... ez egy elég merész és valószínűleg lehetetlen elképzelés, de jó lenne. Tudod, legalább elképzelni hogy mellette ébredni fel és hogy nem mint király hanem mint társ lenne jelen - vallja be pironkodva, hiszen ez túlzás lenne, a Király mindig is a király marad, de ettől még szép gondolat. Bár úgy lenne... - Tudom, ő más, és elég érdekes élete és történelme van de azt hiszem igen, képes lennék elfogadni és vele élni ha úgy akarná - válaszol egy kis gondolkozás után, hiszen ő bizakodó és a jövő jobban érdekli mint a véres múlt, persze azt sem lehet semmibe venni de összességében igen, képes lenne erre a képtelenségre is. - Jó sok mindent halmoztatok össze, vagy ezeket kaptátok is? Igen tekintélyes mennyiség meg kell hagyni - ért egyet, csak azt nem érti, miért titkos, és miért nem tudhatnak róla mások, aligha lenne valakinek érdeke ellopni egy-két képet ami a királyt vagy nevesebb vámpírokat ábrázol. - Több ezer éve megvannak már? Ahhoz képest remek kondíciójuk van meg kell mondjam - érint meg egy képkeretet, a hűvös fa az ujjai alá simul. Bár igyekszik nem túlzásokba esni, és az egyik kép előtt megállnak, ami Lenore kommentál is, de ő csak mosolyog. - Ezen nem is lehet, ezt élőben kell látni, bár talán mindenki azt lát amit szeretne, és nem látom a végtelen szerelmet Williamban, mert nem számomra lett elrendelve, hanem neked - mosolyog a nőre, ahogy a szobor előtt állva rápillant, elszakítva a pillantását a vörös mesterműről, amit olyan merészen érintett meg az előbb. - Lehet, nem tudtad hogy néz ki és szerintem kíváncsi voltál hogy vajon van-e igazság a szobrász keze nyomában - mosolyog és követi a nőt egy másik festményhez amin egy tornyot lát, egy sötétet, távolit, mint az álomban... véres rózsák között, messze a távolban. Összehúzza a szemöldökeit, álmodott erről a helyről, és álmában egészen közel sétált hozzá, mégis elérhetetlennek tűnt, talán mint a férfi maga. Vele hált, és mégis mintha egy távoli álom, látomás lenne. - Igen. Van valahol egy torony,a távolban az ő mauzóleuma vagy mi, és vörös veszi körbe, egy mező tele rózsákkal, melyek vörösebbek mint szemének vöröse, és bármiféle vér amit valaha is ontott... - válaszol, szinte észre sem veszi hogy hasonlatosan beszél mint amikor neki mesélte mindezt Victorius. Eltúlzott képekkel, és hatást keltő szavakkal, hiszen ahogy beszél, szinte látja maga előtt, ahogy mozdulnak a hófehér ajkai, ahogy a szavak kibuknak belőle, mélyen és mégis lágyan, karcos ősi hangon. Hallani véli a hangját is, és ahogy a fáklyafény elhalványul egy fél másodperccel hamarabb veszi észre hiszen öregebb mint Nore, de nem tudja hová tenni a jelenséget, így inkább csak karon fogja a nőt, tipikusan nőiesen és kíváncsian várja mi történik, de megérzi, és megdobban a szíve. Szinte a feketeségbe suttogja. - Mylord.... - halkul el a hangja, és ahogy előreszegezi a tekintetét, nem lát még semmit, de felocsúdva kapna Lenore után, aki előrerohan. - Ne, Lenore kedvesem ne... - szalad előre ő is ahogy a sötétből végül kibontakozik az alak és Vi megriad attól hogy barátnéja mennyire kikel magából, és milyen hangon beszél az alaktalansághoz, aki szép lassan ölt emberi alakot, és válik sötát, imbolygó és szétfolyó masszából, egy férfialakká, aki magas, és szikár, fehér mint a márvány és szemei mint az a bizonyos két vérkő... Victorius a jelenség neve. Kibontakozik a feketéből, és a már térdelő Lenore felé lép, kecses ujjai mint fonódó kígyók tekerednek a nő finom, puha torkára, és rántja fel, Vi pedig egészen közelről nézi ezt végig, ahogy a kedves, szívének oly drága férfi éppen a barátnőjét tartja, és hallgatja a beszélgetést, és mikor a fogása erősödik akkor lép csak közelebb, és kezét a férfi erőt kifejtő baljára teszi, nem erővel, csak érinti. - Mylord kérlek... bocsáss meg eltévedt leányodnak hiszen csak az indulat és a féltés beszél belőle, magad is érezheted... - próbál szelíd szép szavakkal hatni rá. Babakék szemeiben elemi ártatlanság és aggodalom villan a nő iránt aki szenvedve vergődik a gyilkos karmok közt, amikhez oly sok vér tapad már hogy megszámlálni sem lehetne. - Minek okán tisztelted meg a házat jelenléteddel Mylord? - kérdezi, hátha rá figyelve kissé megenyhül a Nore iránt érzett indulata, amiért az felelősségre merte vonni, őt, az őst hogy mit tehet meg és mit nem. Nézi a szép férfiarcot, amin dominál a jóképűség a szépséggel, és tétován indul meg a kecses női kéz az arca felé, kérlelően, de nem könyörgőn, azért van méltósága, és meg is tartja, mindössze enyhíteni kívánja a kialakult helyzetet.
Lenore Darklore
Faj :
Vámpír
Kor :
147
Családi állapot :
Házas
Születési idő :
1876. Dec. 03.
Hozzászólások száma :
107
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Szomb. Május 17, 2014 9:10 am
- Valóra válhatnak, hidd el. Nem tudhatjuk mi vár ránk, de a Sötétség kegyes fajtánkhoz. Én sem gondoltam hogy a legféltettebb vágyam valóra válhat...ameddig meg nem történt. *elmosolyodik lágyan és kissé pirongva ahogy felidézi a percet, mikor William Darklore megkérte a kezét* - Nehéz, azthiszem...de nem lehetetlen. Mindennek megvan a maga ideje. Oly soká élünk. *ecseteli mikor is barátnéja a párhuzamot hozza, amin ő maga is meglepődik. Hogy ő, Lenore pont azokkal a szavakkal élt mint a Király? Figyeli Viridiana ujjának kecses mozgását* - Milyen különös... *eltűnődik, vagy talán annyira nem is? Hiszen egyes ági leszármazottja, vér a véréből. Vi szavaira nehéz mit reagálni, maga sem tudja mit gondoljon. Ellentétes érzései vannak a dolog kapcsán. Jók és rosszak. Öröm és bánat. Tündöklés és bukás. Sosem látott a jövőbe. Nem tudja mire biztassa Viridiánát, de tény, hogy sosem látta még ennyire ragyogni a nő arcát* - Társ? Lehet egy olyan lénynek társa, mint Ő? *a kérdés egyszerre költői s nem. Lizbeth régi mesékből és kódexekből ismeri csupán a fajuk nemzőjét, olyan számára mint a halandóknak a mitológiai alakok, Chronos vagy Odin. Egyszerre hiteles és képtelennek tűnő történetekből. Még ha tudja is, hogy a Piros Király mindig is több volt mint mitosz vagy legenda, személye örökre megfoghatatlan marad. Viridiana azonban személyesen találkozott vele...mi több, összeolvadtak. Mindez annyira szokatlan. Mintha a Nagyúr is csak férfi volna, egy a sok közül, akinek a szeme megakad egy gyönyörű nőn. Annyira...életszerű, valóságos hogy nehezére esik ilyen kontextusban gondolni az Ősre* - Ha igy gondolod...akkor én támogatlak. *mosolyodik végül el és megszoritja barátnője kezét. Viridiana élete, az ő döntése mihez kezd vele. Nem szólhat bele és nem is akar, nincs joga hozzá, főleg hogy ilyen kényes témáról van szó. De valójában retteg attól, hogy a nőt ez a sötéten gomolygó vörösség teljes egészében felemészti* - Kaptuk, levadásztuk, megörököltük. Mint a Világok Gyűjtői. Mint a Múlt Őrzői, hogy sose meredjen feledésbe fajunk, nemzetünk. Királyunk. William jelenleg az Első, ő a jogos vezére népünknek, nagy feladat ez és rengeteg részfeladatból áll. Ezek a tárgyak itt, mind ősiek, adott korok stilusában, de vigyázzuk őket. *Vi megjegyzésére kitágul a szeme, erre még nem gondolt, pedig lehet benne valami* - Talán hogy igazad van. *feleli hát és a szoborhoz vezeti* - Lehet. Hiszen nincs ma aki él s látta volna. Vagyis...most már van. *huncut mosoly játszik még mindig valahol gyermeki arcán, mely oly ártatlan tud lenni még akkor is, mikor egy embert tép ketté, ahogy csak is férje láthatja, vértől áztatva* - Mauzóleum? *összevonja szemöldökét, különös amit a nő mond neki* - Hiszen nem halt meg, akkor miért lenne mauzóleuma? Nem értem... *hideg fut végig a karján, nem tudni ezekre a szavakra vagy a hűvös sötétségre, ami betódul a kamrába. Az események olyan gyorsan történnek, hogy szinte képtelenség felfogni. Ott térdel és ott lóg, hosszú karmok és gyönyörű arc előtt. Atyja előtt, Királya előtt, akivel tiszteletlen volt. Tiszteletlen, mert sosem élt olyan korban, ahol egy királynak kellett volna megfelelnie. Az ő szivének egy királya van, William, és eme modern korban ő az aki a király helyett a vámpirokat vezeti. Aki mindig is társa és nem uralkodója volt. De ezt már látja, most már belátja hogy mindez nem mentség, egy koronázott király, az Egyetlen Király, a Vér Királya előtt van és úgy kellett volna viselkednie ahogy azt régi iratok meghagyják.Egy királynak meg kell adni a tiszteletet, még a gyermekeinek is. Különben a fejüket vesztik. Ó, bárcsak itt lenne most az ő Will-je! És bárcsak több esze lett volna és uralkodott volna indulatain. Ki tudja miféle haragot hozott ezzel a családjára? Az idegen s egyben ismerős a torkába harap, összerezzen. Senki se mart még ilyen aljasan a nyakába. De akkor egy csengő hangot hall és érzi ahogy ezzel egyenes arányban lazul a szoritás a torkán. A Király Viridiana felé fordul, hihetetlen...hogy mekkora hatással van rá a nő. Maga sem akarta elhinni, de most saját szemével láthatja. Szólalni nem tud, de barátnéja beszél helyette és talán ez lesz a menekvése. Mindőjük menekvése* -
Victorius du Chapellier
Faj :
Vámpír
Hozzászólások száma :
103
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Szomb. Május 17, 2014 10:11 am
*Feketeség az, ami betódul a régi kőfalak közé. Még is karmazsin. Alakot ölt a Világok Elpusztitója. Talán a valaha élt legellentmondásosabb lény. A Jó 'Ember', a Rossz 'Ember'. Oly könnyedén ragadja el Lady Darklore-t, mintha csak egy virágszál volna amit erőszakosan szakitanak le* - "Én vagyok a Szó, én vagyok a Törvény. Én vagyok a Kulcs, én vagyok az Ajtó." *suttogja a vámpirúrnőnek a szavakat, fájdalmasan szépen formálva sápadt ajkait. Szavakat suttog, gondolatokat az új kor gyermekeinek fülébe. Egyszer majd talán megértik. Figyelme a tiszteletlen nőre irányul, mindaddig, ameddig egy oly ismerős és puha kéz nem érinti. Tulajdonosa érezheti hogy a vörösen feszülő szövet alatt a férfi acélkemény izmai úgy lágyulnak el ujjai alatt mint ahogy a jég olvad ha tűzbe dobják. Hallgatja az édes hangot s felé fordul. Közben óvatos lassússággal helyezi vissza a földre az asszonyt, kibe az imént még szemfogait mélyesztette. Mintha már el is felejtette volna, figyelme a másik nő bűvkörébe kerül. Egy mozdulattal megtörli véres ajkait* - Ó, igen. Érzem. Téged félt, Viridiana, Chezeron leánya. *elmosolyodik, hogy pontosan mitől, azt nehéz lenne megállapitani. Ujjai Viridiana tarkójára csúsznak, elveszve a sötét hajrengetegben* - Nem hozzá jöttem. Téged kerestelek. Éreztem az illatodat a közelben, csupán ezért tértem be eme hajlékba. *feleli sztoikus nyugalommal mintha mi sem volna természetesebb* - Jöttem. Hogy megkérdezzem, te is hallottad-e? *néz kérdően és egyben tekintetéből sugárzó fellvillanyozottsággal mikor Viridiana az arcához ér. Immáron szabad kezét a nőére helyezi és fél arcával a tenyerébe simul. Egy csókkal pecsételi meg a sápadt női tenyeret majd ismét a babakék szemekbe néz* - Elpattant, mintha csak üvegből lett volna. Legalább is az egyik. De nem az első. *kiszélesedik mosolya ahogy mereven néz Viridiana szemeibe* - Látogatóban voltam. Ahol két gyermek született. Élő testben fogantak, de holtból látták meg a holdvilágot. Épp elegendő volt ez ahhoz, hogy egy láncot valahol, messze elszakitson az erő, mely a világba szabadult. Ritka, de talán még sem annyira, hogy ilyesmi történjen. Gyere, fogd a kezem. *azzal felnyújtja jobbját a nőnek, mintha csak táncra invitálná. Ha Viridiana a kezébe adja az övét, megindul vele a kijárat felé. De előtte még vet egy röpke pillantást Lizbeth-re* - "Az élet csupán egy kerék, semmi több Csak megy körbe és körbe és körbe. Én vagyok a Kor Nélküli Én vagyok a “Légió” Én vagyok az urad Terrort fogok hozni Démon vagyok álruhában Ezrek borzongása Egyszeriben világok pusztulnak De az én végső célom Több mint ez a hanyatlás." *ennyit mond, a gesztenye szemekbe nézve majd ha Viridiana úgy dönt, hogy vele tart, elvezeti őt*
(új helyszin Viridianaval: kezdés bármely helyszinen:) )
Viridiana de Chezeron
Faj :
Vámpír
Kor :
261
Családi állapot :
Hajadon
Születési idő :
1762. Oct. 12.
Hozzászólások száma :
57
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Vas. Május 18, 2014 2:17 am
- Én sem hiszem hogy valóra válhat és mégis, már félig megtörtént, mielőtt még felfoghattam volna mi ez az egész. Izgulok emiatt Nore, de boldog is vagyok, hiszen... - lelkesedik a szavaira, hiszen barátnéja nem lát túl Williamen ha férfi kerül szóba, de Vinek több száz udvarlója és kérője volt már az évek folyamán, de senki nem nyerhette el a kezét. Egy ember állt hozzá a legközelebb de mégsem. Vi inkább elzavarta mintsem kötődjön egy halandóhoz. Azt nem tartotta méltóhoz magának, és a fajnak. Az apja csak egyetértett lánya döntésével, és vajon mit szólna az öreg most, hogy az egyetlen leánya szerelmes méghozzá nem is akárkibe, hanem magába a faj Királyába. - Így van, meg fog olvadni Sinéad kő szíve is, legalábbis én nagyon remélem, olyan bájos gyermek - mosolyog, hiszen nagyon szépnek tartja a lányt, bár Lenore egész családja nagyon szép az ő szemében. Természetesen a női szépség fogalmával élve, hiszen William vagy akár az ifjú Damien nem az ő esete, és nem valószínű hogy az lenne ha felnőnek és megkomolyodnak a fiókák. Vágyik a gyermekre, de az ő halott teste, nem valószínű hogy képes lenne táplálni és túlélni egy gyermeket. - Valóban az - mosolyodik el lágyan és tekergeti gesztenyebarna fürtjeit elgondolkodva és a költői kérdésre felkuncog, tudja jól hogy miért kérdezi, mármint hogy mindez nem valódi kérdés, mégis úgy érzi hogy valamiféle választ kell erre adnia. - Nincs olyan lény, kinek lételeme lenne a magány, még az éjszakában sem - jegyzi meg hát, hiszen szerinte mindenki megérdemel egy társat, valakit, egy barátot, feleséget/férjet, bárkit akivel megoszthatja az éjszakát pár éven vagy akár hosszú éveken át. Mert még a magukfajta a vámpírok is társas lények, és gyakorta rendeznek bált, hogy legalább egy estére, élvezzék egymás társaságát. Elmereng egy pillanatra, hiszen sejti hogy Lenore mennyire más szemmel látja mindezt, amit láthat hogy barátnéja éppen az Őssel találkozott aki emberi, férfias vágyait elégítette ki, és nem csatába indult rőt veres paripáján. Képtelen, mégis annyira emberi elképzelés ez. - Így gondolom, és teljes szívemmel remélem, nem fogok csalódni. Ha optimista vagyok és előre nézek, akkor bármiféle próbát állítson is elém az éjszaka le fogom győzni - jelenti ki határozottan, mint régi, letűnt korok lovagjai, amikor is esküt tettek valami számukra nemes cél érdekében. Hiszen ő sem más, a király egy lovagja, szoknyában és fűzőben és mégis. Victorius szavai világosan kimondták hogy többre értékeli őt magát, mint sok harcost kiket ismert valaha. Elnéz egy festményt, azt, melyen olyan elmosódott az ábrázolás mód, nem tudja mit remélt ettől Lenore, csak tippelni tud, de végül is most megerősítést nyert a tény, hogy a szobor valóban hű mása a férfinek. - Dehogynem. William is látta és én is, és most már.... te is - pillant a gomoly sötétre ami alakot öltve válik azzá a férfivá kik megdobbantja a nő szívét. Van valami groteszk, fájdalmas, és mégis valami erőteljes ahogy Lenore torkát szorítja és marja, ám ő mégsem akarja hogy baja essék így hát összeszedve a bátorságát lép közbe és a Király karjára teszi a kezét, ami mintha tűzkő volna a jégen, úgy olvasztja meg az erőt, úgy gyengíti, gyúrja lággyá hogy végül barátnéja megmenekül, és a földre kerül. Élve. Victorius szavai ismerősen csengenek neki, miket mond, de kivárja míg rá figyel. Babakék, mély tüzű tekintete nem ereszti a vérvörös tavakat, és szelíd nyugalommal nézi az örvénylő íriszeket. Aztán ez a vihar elcsendesülni látszik, és a férfi megtörli véres ajkait, hogy aztán méltóképp üdvözölje a loknis nőt. Készségesen simul bele az érintésbe, oly ismerős és kellemes póz ez, és kis mosollyal néz fel a gyönyörű férfias arcba. - Lehetetlen elrejtőzni előled Mylord, még mélyen a föld alatt is megtalálsz - mosolyog, hiszen Victorius tudhatja, esze ágában sem volt ilyesmi, ők csupán megcsodálták a régi ereklyéket és a szobrokat. De semmiféle festmény, kép vagy szobor sem érhet fel azzal, amit a valóság, az igazi lénye ad magából, és Vi nyugodtnak érzi magát ahogy összeér teste a férfival. - Hallottam, Mylord. Felkiáltójelként hasított az éjbe a hang - válaszol, hiszen egészen eddig nem tudta hová tegye a jelenséget de valahogy értelme lett mindennek, és már tudja mi történt. Legalábbis sejti, hiszen a férfi további magyarázatot fog adni, ebben szinte biztos. Kiszélesedik a mosolya, ahogy a fél arc a tenyerébe simul, és nem bírja megállni hogy oda hajolva szűzies puszit ne nyomjon a márványos, mégis oly puha csókolnivaló ajkakra. - Ritka jelenség, de vajon van-e jogunk rácsodálkozni erre, mikor olyan dolgok kerültek elő eddig is, amikről csak a legendák regéltek. Képtelen, mégis csodálatos dolog a gyermek, hát még ha kettő is adatott annak az anyának akinél nem rég jártál - mosolyodik el kissé talán naivan csillanó szemekkel, hiszen ő ebben nem lát rosszat, a gyermek egy nő legnagyobb öröme és ajándéka a férfi számára, és fogalma sincs, mi történt a király és az ifjú asszony között, ennél fogva eleve a jót feltételezi még egy olyan alakról is mint amilyen Victorius. Ahogy a kezét kéri, nem habozik odanyújtani kecses, vékonyka kezét, amivel nem rég még a teás csészét szorongatta, és a férfi mellé perdül, mintha táncolnának, és puhán lépked mellette. Lenore felé villant egy bocsánatkérő, de mégis aggódó mosolyt, amely azt a nyilvánvaló dolgot üzeni: "Nem sokára visszajövök, ne aggódj, igazán sajnálom." Egyenes tartással vonul ki a kriptából, hogy a szívét birtokló férfivel legyen és elmesélhessen neki ezt azt.
Fáradtan, lassan, lemondóan rázza a fejét, miközben a feleségét nézi, kinek nyakán két apró lyuk éktelenkedik. Sejti, hogy mi is történhetett itt, és nincs elragadtatva ettől. Más esetben már rég vérét adta volna arájának, de most nem, büntetést érdemel. Szolgáját már rég vérért küldte, ám nem a legjobbért, átlagos, emberi vér, semmi különlegesség nincs benne. Jelenleg nem érdemel többet Lizbeth. Bár Williamnek sajog a fekete szíve, hogy így kell látnia a feleségét, de hallja a szívdobogását, érzi, hogy nem most fog meghalni a nő. S’ ha mégis így lenne, már rég osztoznának a férfi vérén. S’ ha nem itt történt volna, akkor is, hiszen a lehető leggyorsabban sietett ide, mikor megérezte kedvese vérének illatát. - A francba asszony, a sírba teszel.- suttogta a szavakat, és megérkezet a komornyik is, kezében két palack vérrel. Elveszi mindkettőt William, majd elküldi a szolgát. Megszabadítja az üvegeket a kupaktól, és letérdel szerelme mellé. Egyik üveget leteszi a földre, majd gyengéden Lizbeth feje alá nyúl, és megemeli, míg a másik üvegnek a száját csodás ajkakhoz emeli. - Igyál kedvesem, gyógyulj meg, hogy utána elbeszélgessek veled.- akar, vagy se, William tölti belé a vért, hogy mihamarabb rendbe jöjjön, és miután kiürült az egyik palack, tölteni kezdi a másikat, majd, mikor úgy gondolja, hogy végre jól van szerelme, lassan engedi vissza a fejét a kőre, majd feláll, és megdörzsöli a halántékát. - Elmondanád, hogy mit kerestél itt!? Főleg arra a részre vagyok kíváncsi, hogy kivel voltál itt! Ha jól emlékszem, elmondtam, hogy a család tagjait leszámítva, senki, de senki se jöhet ide, kivéve, ha megengedem. Erre mi történt!? Lehoztad a kedves barátnődet is! Érzem az illatát! Sőt!! Nem csak Virdinia illatát érzem, hanem valaki másét is! A királyunk illatát is! Mond, mit tettél!? Mivel haragítottad magadra!? Egyáltalán hogy lehettél annyira tudatlan, hogy ezt tetted!? Mi lett volna, ha nem vagyok itthon, és nem tudok rajtad segíteni!? Én is egyedül maradok, és a gyermekeink is anya nélkül! Magyarázatot várok! Oh, és biztos lehetsz abban, hogy egy kérem vissza a kulcsot is! Egy jó darabig nem léphetsz be erre a helyre!- lassan fújta ki a hasztalan levegőt, próbálja lenyugtatni magát, de valahogy nem sikerül. A harag, és a féltés közösen tombolt most benne. Megveszíti öklét, és a falba csap vele, talán a fájdalom eltereli a figyelmét. A megrepedt fallal pedig most nem foglalkozik.
Lenore Darklore
Faj :
Vámpír
Kor :
147
Családi állapot :
Házas
Születési idő :
1876. Dec. 03.
Hozzászólások száma :
107
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Csüt. Júl. 03, 2014 9:11 am
*csak ül a hideg kövön, terebélyes szoknyája koszorút fon köré. Bal keze a nyakára tapad, ujjai között még ki-kibuggyan a vér. Elég rendesen elkapták, nem csak két apró pötty éktelenkedik a torkán, hanem a fehér ujjak takarásában két otromba seb, véraláfutásokkal, marcangolva. Noha ezek hamar el fognak tűnni, hiszen a Lady Darklore vére a legnemesebbek közül való. Kuporog hát a földön, szégyelli magát. Szégyent hozott saját fejére és oly nagyra becsült férjére. Nagyokat sóhajt, de szótlan tűri a férfi szavait, hiszen mindenben igaza van. Sajnálja. Nagyon sajnálja. De nem idegesiti William-et efféle közhelyekkel. A ház urának éppen elég a baja és dolga, erre az utóbbi időben az asszonyka csak bajt hozott a fejére és ezt most már ő maga is tudatositja. Megérkezik a szolga és távozik is. Véres palack érinti egészen halovány ajkát. Ahogy Will letérdel mellé, veres könnyekbe lábad szeme, de türtőzteti magát, kényszeriti magát, hogy igy legyen. Erős asszony és az is marad, ahogy azt egy Darklore feleségnek tennie kell. Iszik, de csak néhány kortyot, a többit elháritaná, de a vámpirok urát nem rázhatja le ilyen könnyen. Az üveg kiürül. Kellemes hideg a feje alatt. A közös kriptájukra emlékezteti, amiben néha a nappalt vagy az éjszakát töltik. Will felemeli a hangját - joggal. Csak hallgatja. Mélyen beszivja a levegőt, felül nagy nehezen. Ehhez mind a két keze kell, ezért feltárul a mély seb a nyakán: valóban igencsak magára haragithatta a Királyt, ha ilyen csúnyán marta meg, ahogy a férje sose tenné, ahogy még sosem gyalázták meg. A kulcsok után nyúl és a Lord Darklore tenyerébe ejti őket. Egy ideig nem szól, de nem akarja még jobban felhergelni az urát, ezért megszakitja a csendet* - Engedetlen voltam. Nem hallgattam rád és szégyent hoztam a nevedre Előtte. *ismét mély levegő, azt a pár,kósza véres könnycseppet kisöpri a szeméből. Egy az asszony bűne: a naivitás. Nem ismeri a világot maga körül, kalitkába zárt madár. Az ő világában William Darklore a vámpirok legfőbb feje-ahogy valójában ebben a korban ez igy is van. Viszont senki sem számolt az egyetlen s legfőbb vámpirúr, az ősi Király, az Első felbukkanásával, aki mindenki más hatalmát megdönti s fölötte áll. Lenore pedig nem fogta fel ennek súlyát, hogy valaki magasabb úr az uránál. Megszokta, hogy a vámpiro feje az ő szerető hitvese, akivel közvetlenül viselkedhet, aki sose bántaná. Igy hát mikor a Nagyúr megjelent, a helyzetet nem tudta kezelni. Túl sokat engedett meg magának. Most egy örök életre megjegyezte ennek tanulságát* - Igen...lehoztam őt, Viridianát...de ő a legjobb barátnőm. Az egyetlen barátom! *néz fel a férfira és könnyei patakzani kezdenek tejfehér arcán. Szipog egyet, gyorsan megtörli a szemeit és kicsit összeszedi magát, hogy úri nőként viselkedhessen. Egy bezárt úri hölgyként* - De nem hiába hoztam őt le, Will. A Király tiszteletét tette nála. Többször is. Vele hált. Bizonyosságot akartam. Én....csak nem akartam, hogy bántsa és kihasználja! Tudod...tudod, hogy idősebb nálam, még sincs férjnél, pedig úgy sóvárog egy olyan házasság után mint a miénk. Kiszolgáltatott. És elkapta. A mi urunk, a mi nemzőnk...Viridianát az apja, a nemesi vérű Chezeron alakitotta át, lehet, hogy...nem tudom. *fakad ki viszonylag higgadtan a férjének, végül a fejét rázza* - Tudom...nem szabadott volna bele avatkoznom. Ha ő oda akarja adni magát Neki, akkor nincs jogunk beleszólni. Ha Ő el akarja magának ragadni, nem tehetünk semmit. Én...még is féltem Viridianát. Fontos nekem. Nem...akarom, hogy széttörje mint egy üvegpoharat. Hogy csak kihasználja, aztán eldobja. Tudod te is, jól tudod mit tett asszonyaival. Mind a kettővel...végzett velük! A szeretőkről...nem is beszélve. *szipogja, bár ágyasokról nem igen volt szó a kódexekben, de ha abból indul ki amit a hites nejeivel művelt s jegyeseivel a vámpirok királya, akkor nincs túl sok esély Viridiana megmentésére* - Ó, bocsáss meg nekem Will...őrült voltam amiért azt hittem, megmenthetem. *néz őszintén gyermekkori szerelme sötét szemeibe. Nem kivánja, hogy elfelejtse súlyos ballépéseit, de szeretné, hogy megértse*
Fáradtan dörzsöli az orrnyergét, miközben nagy levegőket vesz. Szívesen megvigasztalná kedvesét, letörölné könnyeit, de nem, most nem gyengülhet el. Akkor megtudná Lizbeht, hogy kenyérre lehet kenni a férjét, és oda lenne a tekintélye. Legalábbis meggyengülne. Ezt pedig ha lehet, akkor elkerüli. Elveszi a felé kínált kulcsokat, és a zsebe mélyére süllyeszti, majd visszakapja Lizbeth, ha William úgy gondolja, hogy megérdemli. - Nem azért vagyok mérges, mert szégyent hoztál a nevemre, főleg, mert nem így történt. Azért vagyok mérges, mert lehoztál ide valakit, a megkérdezésem nélkül, és mert veszélybe sodortad magadat. Főleg ez az, amit nem nagyon tudok elnézni, ami miatt most legszívesebben üvöltenék veled.- most már idegesen kezd járkálni, fel és alá. Nem tudja, tényleg nem tudja, hogy most mitévő is legyen. Fel nem fogja pofozni a feleségét. Többek közt azért se, mert szereti, és ha a gyerekei megtudjak, akkor még Őket is magára haragítaná, legalábbis ami a lányát illeti. Vele pedig így is elég ingatag mostanában a viszonya, nem szeretné, ha tovább romlana. - Megértem, tényleg megértem, de nem ok nélkül nem hozunk le ide senki mást.- keserűen elhúzza a száját. Megérti a nejét, az egyetlen barátja, és kedveskedni akart neki ezzel. Ideje lesz ezen is változtatnia Williamnak, hogy elkerülje az ehhez hasonló helyzeteket. Amit pedig ezután mond a neje, az már felkelti a figyelmét. Tehát erről van szó, ez kifejezetten érdekes, és hasznos információ. - Kedvesem. Nem avatkozhatunk be más vámpírok szerelmi, vagy szexuális életébe. Akkor se, ha az a valaki a barátod, kiváltképpen akkor nem, ha a szeretője a Király. Nem a te feladatod, hogy férjet fogj neki, ha tényleg idősebb, mint te, akkor talál magának valakit. S’ pontosan, nem tudod, nem tudhatod mit miért is.- szembefordul a feleségével, és leguggol mellé. - Ha szét akarja törni, akkor szét fogja törni, ez ellen nem tehetünk semmit. Még akkor se, ha akarnánk. Nem őrült voltál, amiért azt hitted, hogy megmentheted, csak egyszerűen a barátja, aki aggódik érte. Megértem, tényleg megértem. De mostantól változások fognak bekövetkezni. Ideje új barátokat is szerezned. De nem rendezünk bált, vagy akármit. Ideje, hogy lásd is a világot, ne csak élj benne. Megkapod a megfelelő kíséretet, és nélkülem fogsz elutazni. Túl sok ideje rejtegetlek, mint valami ritka madarat, ideje kinyitni a kalitkát, és hagyni, hogy szárnyalj.- mondta ellenmondást nem tűrő hangon.
Lenore Darklore
Faj :
Vámpír
Kor :
147
Családi állapot :
Házas
Születési idő :
1876. Dec. 03.
Hozzászólások száma :
107
Tartózkodási hely :
Darklore Negyed
Tárgy: Re: Ősök Csarnoka Pént. Júl. 04, 2014 7:59 am
*Félig-meddig lesütött szemmel lesi ahogy férje fel-alá járkál idegesen. Rosszul esik igy látni őt, tudja mennyi a dolga és szerette volna mindig kimélni őt a további terhek alól* - Ártatlan látogatás volt... *csak annyivel mentené a menthetőt, hiszen sosem értette, miért nem hozhatnak le ide senkit. Viridiana pedig úgy is ismeri a Bibor Királyt, mi baj lehet belőle? Valójában végül nem is ez okozta a nagyobb gondot. Elnézi s hallgaja William szavait, jól esnő és fájó amiket aggodalmában mond, a vér kissé sápkóros orcájába is szökik. Majd felfedi szive búját-baját. Hallgatja Will feleletét, követi tekintetével ahogy leguggol hozzá. Olyan szivesen átölelné, de nem teheti, nem akarja megkisérteni a férfit, tudja hogy jogos a büntetés és nem is akarja azt megkerülni* - Tudom Will. Nagyon jól tudom. De te is tudod...ha valaki fontos nekünk, hajlamosak vagyunk butaságokat csinálni. Nem akarok egy múló szeszély miatt lemondani Viridianáról...de nem tehetek mást, most már tudom. Nem szállhatunk szembe a Királlyal. Ha úgy dönt, ráunt, és kivérezteti, akkor mi csak csendben tűrhetjük. *szipog kicsit, nehéz még ennyi évtized után is zokszó nélkül elfogadnia a bürokrácia önzéseit. Ekkor a Lord Darklore olyat mond, amitől Lizbeth-nek még a szava is eláll. A csodálattól gesztenyeszin szemei elkerekednek, ajkai elnyilnak* - El akarsz küldeni? Nélküled? *hebegi és egyre rémültebbé válik a tekintete. Soha nem volt egyedül sehol!Ráadásul gyermekük lesz, noha a vámpir gyermekek nem jönnek olyan gyorsan mint az emberi porontyok* - R-rendben...ha igy gondolod jónak. Meddig, hová? Mikor és kivel? *törnek rá a kérdések. Nem csoda ha tart az úttól. Kislány kora óta bezárva tartották, először a szülei, aztán a férje. Egyszem gyermek volt, talán azért, talán nem. Túlságosan értékes, tiszta vérű utód. Ritka ebben az elmozdult világban*
- Ártatlan, vagy se, többé nem fordulhat elő.- s mivel Lizbeth kulcsát leszámítva csak Williamnak van, így ez tényleg nem fog megismétlődni, soha többé. Gyönyörködve nézi kedvesét, bár az arcán, szemeiben nem ez látszik, ott csak némi nyugalom, már nyugalom. Valamennyire sikerült magára erőltetnie egy keveset ebből az érzelmi állapotból. - Tudom, tudom jól. Pontosan ezért kapod most ezt a szidást. Virdinanak kell tanulnia a saját hibájából. Neki ez lehet nem szeszéj, de a Király fogja kimondani a végső szót, mindegy, hogy a barátnőd mit is akar majd. Csendesen leszünk, és semmi egyéb. Hiába vagyok ebben a városban a vezető. Nálam is van hatalmasabb egyén, és talán nála is van, nem vámpír, talán valami más, de ez már így megy az életben. Mindig van egy nagyobb denevér.- így a legegyszerűbb kifejeznie magát, ha már vámpírok, akkor ez a szemléltetés a legmegfelelőbb. Látva kedvese félelmét, szívesen mondaná, hogy vele fog menni, de nem teheti. Ha ott lenne, akkor nem érne semmit az utazás. - Nem akarlak, de erre szükséged van, és igen, nélkülem kell menned.- de gondoskodni fog a megfelelő kíséretről, és talán annak a személynek is jót fog tenni ez a feladat. - Azt még pontosan nem tudom, oda, ahol nem leszel bezárva, oda, ahol sokat tanulhatsz. Az időtartama pedig… még a kísérőd úgy gondolja, hogy szükséged van rá, és egy fiatal vámpír lesz az, akivel menni fogsz. A neve… John, John Doe. Harapott vámpír, de az új vérvonala kifogástalan. Ismeri a világot, és nem csak te tanulhatsz tőle, talán majd Ő is tőled.
- Úgy lesz. *feleli engedelmesen és egy pillanatra ismét lesüti a szemét. William szavaira nagyokat bólogat és sóhajt egyet. Nem felel, nincs mit, csupán helyesel urának és hallgat arról, hogy az ő kis művészi világában ő a legnagyobb denevér. Nehézre esik hallgatni a férje szavait, de kiérzi, hogy ez neki épp olyan rossz. Viszont ha így látja jónak-és Lizbeth bízik Will ítélőképességében-,akkor megteszi* - Egy férfi lesz a kísérőm? Tőled mindig tanulok valami újat. *meglepi, hiszen úri hölgynek nem illik egyedül, idegen férfi társaságában lennie, főleg nem a férje nélkül. Mégninkább nem kísérőként, azok mindig nők szoktak lenni. De megbízik a ház urában, ezért nem is kérdőjelezi meg a döntését. Liz művészlélek, viszonylag könnyedén veszi a rendhagyó dolgokat* - Ő az az illető, akiről beszéltél? *a férje emlegetett egy új fiókát, akit a szárnyai alá vett. A részletekre csak bólogat, a fiatalember majd biztosan felkeresi, ha eljön az idő. Végül elmosolyodik Willre, akit azóta kedvel, mióta csak ismeri* - Egy festőnek sosem árt az új ihletforrás! *jelenti ki széles mosollyal, hogy a férjének így könnyebb legyen elengednie. Feláll, egészen erőre kapott a vértől. Két kezét Will vállaira teszi és homlokon csókolja* - Sietek pakolni, egészen izgatott lettem! *mondja lelkesen, még ha csak féligazság is. Egy asszonynak úgy is oda kell figyelnie az urára, hogy az ne is vegye észre. Asszonysors. És kötelesség is. Azzal fogja magát és megemelve nagy szoknyáját felsiet a pince lépcsőjén*
Hálát ad a sötét isteneknek, hogy a felesége megértette, és elfogadta William döntését. Nincs szükség további magyarázatokra, lassan csak a csomagolásra. Ámbár talán valaki felé csak szükséges lesz némi magyarázat. Az ifjú vámpírt nehéz lesz meggyőzni, hogy tartson Lizbethel. Bár ha William a fizetését megemeli, vagy éppen megvonja, azzal rá tudja venni. - Inkább fiú még, mint férfi, de erre a feladatra tökéletesen megteszi.- fogalma sincsen arról, hogy féltse-e Lizbethet Johntól, vagy éppen a fiút a nejétől. Mindkettejüknek tanulságos egy út lesz ez. - Igen, akit Sin mellé hívtam, de azt hiszem, hogy egy kicsit most elkérem Sintől. Melletted több hasznát veszem majd.- mivel a neveltlányát mostanában nem is látta, és még az üzletével se foglalkozott. Feleslegesen meg nem akar fizetni Johnnak, hiába is élvezi az ifjú a semmittevést, és a pénz felvevését. - Remélem csodás lesz majd a műved. S’ siess, én pedig üzenek Johnnak.- mosolyogva fogadja a puszit. Majd amikor a neje elsietett, nagyot sóhajt, és végignéz a helyiségen. A vért se ártana feltakarítani, de inkább így hagyja. Elég lesz a vámpírt megtalálni, és meggyőzni. Talán ha ma üzen neki, holnapra elő is fog kerülni.
Kezdőlap
Tárgy: Ősök Csarnoka 
//