Kanyargó ösvény

Tárgy: Kanyargó ösvény Vas. Május 18, 2014 6:17 pm

Kanyargó ösvény

Kanyargós ösvény vezet a Darklore kastélytól az utcáig, fákkal, bokrokkal szegélyezve, néhány lakóházzal.

Tárgy: Re: Kanyargó ösvény Vas. Május 18, 2014 9:28 pm

Előzmény: ITT

A füves kis utcán sétálnak tovább, ahogy a kastélyból, és annak szépen gondozott udvarából kiértek, és máris egy békésebb tájon járnak, legalábbis ő úgy érzi, és mint régen belekarolva a Királyba halad, aprókat lépve, hiszen ő a tizennyolcadik század szülötte. Figyel a környezetére, de leginkább a mellette sétáló alakon függ a tekintete.
- Ki volt az az asszony, akinél jártál mylord? - érdeklődik hiszen a régebbi korok szülötteivel jóban van, de nem rémlik neki hogy bármelyik is terhes lett volna, így nyilván valamelyik nem rég született vámpír a szóban forgó, akit ő nem ismer. Nincs ebben semmi meglepő, nem ismerheti az egész népséget, csak akikkel régebb óta ismerősök.
- A fakó lovad rendben van? Nem láttam még álmomban sem, mióta ültem rajta és láttam a Tornyot - szólal meg, mielőtt hallgatásba burkolózna hogy hagyja Victoriust szóhoz jutni, a női fecsegés között.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

"She will smile and sing a song,
Sweet voice and melty blood,
It`s a hymn for the Crimson Moon."

*Néma a világ mikor felérnek a hűvös szentélyből. Csupán a cipőik sarka koppan-dobban a macskakövek száraz peremén. A Napkorong régen hanyatlott és most egészen vörösen izzik az éhes Hold a fekete égen. Mindent bíbor függöny borít. A köveket, a bokrokat, az arcokat*
- Minél több időt töltesz velem, minél közelebb kerülsz hozzám, annál erősebb az Érintés. Emlékszel? Ezt mondtam.
*karmazsinban úszik a táj és a Király arca is, amint ezek a szavak elhagyják ajkait. A loknis nő belé karol, a momentum halovány mosolyt csal arcára*
- cilinderek és elefántcsont fűzők. Sokat veszítettem?
*kérdezi mintegy megtörve a témát amellyel éppen foglalkoznak. Kellemes kitérő. Hiszen Victorius az elmúlt évszázadokat átaludta. Így passzívan élte csak meg eme korokat*
- Hallottad, de a barátnőd, a kedves Lady Darklore nem hallotta.
*tér ismét vissza ahhoz a fontos momentumhoz aminek okán s vagy ürügyén felkereste Chezeron lovaghölgyét. Tova haladva-mindörökké-a sötét macskaköveken, mintha vérben járnának*
- Ez az új század...
*végigpásztázza bíbor íriszével a környező fákat, bokrokat s árnyakat*
- Hallod-e, hogy amely láncok nem pattantak még szét, azok is remegnek?
*hangja oly mély akár a legvonzóbb szörnyetegé, semmivel sem téveszthető össze. Kegyes, csábító mennydörgés, még is oly halkan szól az éjszakában*
- Egy ifjú, újszülött a Sötét Vérben. A fiú, aki elragadta egyik kései utódom, akiben kedvem telik. Ezért mikor a végső pusztulás mezsgyéjén állt, úgy döntöttem addíg itatom a véremmel amíg magához nem tér, hogy folytassa tán jelentéktelen életét, mellyel a vérvonalat dicsőíti és alapjában rengeti meg a társadalom szánalmas pilléreit. Így mikor eme nemes utód a vérét a fiata hitvesének adta, azt várhatnánk hogy a mátka rögvest szörnyet hal, szörnyű kínok közt fetrengve. De nem így lett. És ez a fiatal asszony állapotos volt mikor a halál s túlvilgi élete érte. Figyeltem őt, éreztem a koporsómban, szunnyadó álmomban a pillanatot, mikor eme lény a világra jött. Az Éj és Fény határán, mint egy vékony hártya...különleges. De vajon megéri-e a Sötétségnek és ő megéri-e a Sötétséget? Azthiszem a kérdés immáron megválaszolást nyert. Azt akartam s akarom hogy érezze a mély, elemi feketeséget...ami nem csak belőlem, de belőle, urából s gyermekeiből is ered. Fájdalmas? Egy fél-fénylénynek lehet. De ez mit sem változtat ezen. Utódokat támasztott neki az ifjú szamuráj, harcos, az én utódaimat. A vérvonalét. Több tekintetben is tehát érdekfeszítő eme eset. A magzatok pedig ikrek. Egy fiú és egy lány. Amint a világra érkeztek, az erő, melyet hoztak elszakított egy láncot, ahogy anyjuk átalakulása és anno születése is. Hát nem lenyűgöző hogy három is ehhez az egy családhoz fűződik? Joggal lehetek büszke eme véreimre.
*lassan, artikulálva mesél Viridiananak, néhol lepillantva a karjához simuló nőre. Egy ideig némán halad, újra beköszönt a megtörhetetlen csend. Se egy bogár, se egy vad*
- Meséld el lelkem, miért áldozott atyád nekem?
*veti fel a kérdést a szépséges nőnek és megállapodik rajta eréjes tekintete*

Tárgy: Re: Kanyargó ösvény Szer. Jún. 18, 2014 8:59 pm

Nem él a város ahogy felérnek a szentélyből, és a Darklore birtokot maguk mögött hagyva lépteik koppanása elhal a macskakövön, ahogy haladnak egy kis ideig szótlanul, de aztán mégis, a mély férfihang megtöri a csend kemény páncélját és színt visz az éjszakában ahogy felhívja a nő figyelmét bizonyos dolgokra.
- Igen, mondtad hogy erősebb lesz, és intenzívebb ezt érzem is. Ez a dolog, az álmok, amik szinte látomás szerű jelenségek és olyan tiszták mintha filmként peregnének le előttem - válaszol a férfi szavaira, hiszen érzi ő is hogy ez a nem múló érzés, nem hogy nem múlik, de egyre mélyül tovább. Felidézi magában a szavakat, melyeket a Király mondott neki, és hozzátette. "A bíbor királytól érintve." Bár ő nem bánja hiszen a sors vagy a Véletlenszerű úgy akarta hogy érzelmei meginogva mondják fel a szolgálatot a férfivel szemben. Értelemszerűen belekarol a férfibe ahogy sétálnak hiszen annak a kornak a szülötte és ez nehezen megy le róla, pedig halad a korral. Ám ebben a városban nyugodtan viselheti a kedvenc ruháit, nem feltűnő, és így nyugodt szívvel kapaszkodik bele Victoriusba.
- A bálokat Mylord, azt a magamutogató csillogást amit minden uraság művelt, és versengtek kinek a báljára jönnek el nagyobb rangú emberek. Csodálatos forgatag volt ahogy a zenészek elkezdtek játszani és a száz színű ruhák és a fekete minden árnyalatában játszó öltönyök ellepték a táncteret - meséli az élményt hogy miért imádta a bálokat annyira, hiszen a táncolás volt a fő, és szerette is csinálni, na meg mivel igen jól nézett ki a saját korában rengeteg kérőt sodort elé egy-egy bál, de ő mindegyiket egytől egyig visszautasította, legyen az báró, herceg vagy egyszerű névleges uraság. Neki nem kellett, és az apja is visszautasított minden felkérést ezzel kapcsolatban. Aztán visszatérnek az előbbi témára, és Vi nagy megkönnyebbülésére nem esett komoly baja Lenore-nak sem.
- Idősebb vagyok mint Lenore és ő nem áll hozzád közel, így talán ezért nem hallhatta a pattanás kisebb robaját - hiszen elpattant valami, de nem halkan és visszafojtott csendben hanem szinte robbanás szerűen, bár nem sokan hallották még így sem. Ő igen és a Király de vajon ki még?
Lassú léptekkel halad a férfi mellett és figyelmesen hallgatja, szinte issza magába a szavait, a dallamos mély hangot ami egyszerre lágy és kemény, simogat és megszúr. Érdekesnek találja a mondandót, és elmosolyodik ahogy kijelenti hogy büszke eme utódaira, akik további utódoknak adtak életet, méghozzá egy ikerpárnak. Szelíd mosolya könnyed, noha megfordul a fejében hogy ha akarna vajon ő teherbe tudna esni? Halott testében semmi keresnivalója nem lenne egy gyermeknek ugyan, de nyilván nem teljesen lehetetlen. Vagy mégis? Mikor már kezdene a csend hosszúra nyúlni, a férfi töri azt meg, szavai nyomán ezer darabra hull a csend és a nő arcán ismét mosoly tűnik fel.
- Apám úgy gondolta hogy megosztja velem az életét, ami végtelen soká tarthatott volna. Azt mondta a szépségem hiábavaló veszteség lenne és miért ne tarthatna örökké? "Bálok és korok fénylő csillaga" mondta mindig és azt remélte egy örök élet talán elég lesz hogy megtaláljam a boldogságom. A legnagyobb ajándék amit csak kaphattam tőle - mosolyog az emléken hiszen az öreg Francois de Chezeron már nem él ugyan, de Viridiana igen és mindig hálásan szeretettel gondol vissza apjára, akitől eme csodás létet kapta.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

Kanyargó ösvény Tumblr_n7o4xrfdxo1r1novdo3_250

*fekete fellegek kúsznak be a vörös szintérre mintha csak valamiféle gótikus szindarab kapna helyet odafönn. De hamar tova úsznak, ahogy a Vérhold ismét erőszakkal lép a vörös háttér fényébe, tovább fürdetve az éjt veszélyes szinével. Valahonnan, nem messziről denevérek serege repül ki nappali fészkéből hogy folytassák éjszakai létüket.
Minden...túlságosan bibor*
- Lesznek még élénkebbek is. Lesznek elevenek is.
*lefelé pillant, maga mellé a fekete angyal-hajú szépségre és elmosolyodik. Irisze közelről jól kivehetően mutatja: szinét valóban nem olyasfajta pigment adja mint minden élőlényét eme világban, hanem ahogy azt sokan sejtik, vér. De nem csupán az erek halovány hálozata mint egy albinónak. Sűrű, bordó és gomolygó nedű, szétfolyva-szétfutva az üveglencsében*
- Nem láttam még ilyen erős nőt, mint Te, Viridiana, Chezeron leánya. Azt hiszed túlzok, hogy csak szépeket akarok mondani neked, hogy a pók hálójából ki ne vergődhess.
*kuncog saját megjegyzésén egyet, túl idős már ahhoz hogy ne kifinomult érzéke mások gondolataiban "olvasni"*
- Nem csak a vérem vagy a lényem, de az álmok is sokakat taszitottak tébolyba. Volt aki saját halálát okozta. Férfiak. A többség, az átlag sokkal gyengébb mint az állitólagosan gyengébbik nem többsége. Te azonban, Viridiana, képes vagy uralkodni az elméden és fegyelmezni a lényed.
*nyiltan mondja el mindezt a fiatal nőnek, lehet, hogy meglepő ez a hozzáállás, különös és szokatlan ez a lény, aki Királynak nevezi magát és akit mások hivnak igy*
- Szórakoztató lehetett. Mint Darklore-ék álarcosbálja?
*mennykőcsapáshoz hasonlitó, mély hangja a kérdésnél még is finoman cseng, ahogy ismét mosolyra húzódik ajka. A bál, a Bibor Pár és a bibior szatén, amibe bukolózva az az este végződött a kastély egyik vendégszobájában*
- Tökéletes...válasz.
*helyesel elégedetten és hozzá simul szinte Viridiana halántékához, mintha csókot akarna adni rá, de végül csakállának s orrának jéghideg, érintés-szerű simitása marad, ahogy a szavakat a vámpir fülébe suttogja. A sötét loknik megcirógatják márvány-szerű, még semérzéketlen arcát*
- Fiatal. A férje pedig bezárva tartja, mint egy kismadarat az aranykalitkában. Igazam van?
*ismét a nő szemeibe néz. Nem kell közelről ismernie a családot ahhoz, hogy könnyedén levonjon ilyesfajta konklúziókat röpke találkozásokból vagy csak hangokból az éjszakában*
- Nem ismerheti a világot, semmit sem ismerhet, csak a kastélyt, melyben él és a családot. Az ura a legnagyobb vámpir méltóság nagy messzeségekig, nem csoda ha nem tudta hogy fogadja jöttömet. De William majd kezeskedik róla, már találkoztam vele.
Vajon ő hallotta-e? Fő, hogy te hallottad.
*szinte lényegtelen, unott, hogy a többi vámpir mit hallott és mit nem. Igy is rájuk fér az ébresztés és megtisztitás. De vannak különleges személyek, látók, érzők és szeretők. Akik érzékei kiélesedtek és látják-hallják ami a vak-világ előtt rejtve van*
- Bölcs ember lehetett az apád. Kár lett volna érted az enyészetnek. A szépséged...és hogy harcos voltál, vagy s leszel. Az én Lovagom. Nemde?
*lassan elengedi a Bibor Lovag karját, kicsúsztatja sajátjáéból s hátrál pár lépést. Ha Viridiana hátra fordul, jobbját eltartja testétől és bőregerek sokasága-mintha csak az imént kirepült raj tett volna egy ivelt kört s tértek volna vissza oda, ahová tartoznak-reppen robbanás-szerűen a Király tenyerébe s onnan alá, mint egy elevene, fekete lándzsa. Kirajzolódni látszik egy tárgy: egy kard jelenik meg a Bibor Király kezében*
- Mutasd meg Gyermekem, hogy mit tudsz. MUtasd, mire tanitott atyád.
*int a nő felé, hogyemelje fel a jobbik karját, hogy a Sötétség az ő kezébe is fegyvert adhasson*
- Mutasd s ne kimélj.
*arca komoly, elhatározott, de végül kegyetlenül vonzó mosolya töretlenül tér vissza*

Tárgy: Re: Kanyargó ösvény Pént. Aug. 15, 2014 11:37 pm

Érzékeli ahogy a bíbor, mintha csak Királya parancsa és palástja volna beborítja lassan a környéken, és mégsem retten meg gyönge szíve, hiszen az egyetlen akitől félnie kellene, mellette lépdel, és nem tükröződik arcán gyilkos szándék az irányában, aminek nagyon örül. A kijelentésre pislant egyet babakék szemeivel és nem kételkedik a kijelentés valóságtartamában, hiszen így is vannak. Vörös és eleven álmok melyek kísértik.
- Most is azok, élénkek és elevenek, összemosódnak jelenetek, de mégis... élő álom-történelem - jegyzi meg komoly hangon, és sima homlokán apró ránc jelenik meg ahogy rákoncentrál, hogy mit is látott legutóbb. Akaratlanul is eszébe jut a férfi mellett lépdelve, a sok dicső és kevésbé nemes háború amelyet vívott. De egyetlen kép kísérti igazán. A bóknak látszó szavakra elmosolyodik, és szép arcán a pír üti fel fejét, de kivárja a végét.
- Valóban kedvesek a szavaid Mylord, de tudom hogy komolyan gondolod. Aligha lenne bármi okod is hamisat szólni - köszöni meg a szavait, és elmereng egy egészen picit, mielőtt tovább szőné a szavak hálóját, miszerint erős. Erős, de messze nem annyira mint szeretne lenni, hogy méltó lehessen a király figyelmére és talán szerelmére is.
- Magam számára is meglepő ez uram. Úgy gondolom apám nem azért adott nekem hosszú életet hogy az magába temessen és összeroppantson mint kemény csizma a csigaházat. Erősnek kell lennem, és szilárdnak hogy ne hozzak szégyent az ajándékára és ne szennyezzem be nevét ami kedves a szívemnek - néz fel a bíbor szemekbe, hisz melyik tisztelettudó leány gyermek ne beszélne rajongva az apjáról? Igaz, az öreg de Chezeron már nem él, de Viridiana igen, és tovább fogja vinni az életet amit kapott. Nem szennyezi be apja nemes és tiszta emlékét, aki bár nem mindig bánt gyöngéden vele, mégis... a legnagyobb ajándékkal ajándékozta meg őt, amit csak adhatott. És ezért örökké hálás lesz neki.
- Igen. És nem. Akkoriban más volt egy-egy bál, nagy tétje volt, ahogyan mondták hiszen az urak ott házasították ki leányaikat és az anyák megfelelő ara után néztek a fiaik számára. És mégis az azok a tarka ruhák és a zenészek lantosok játéka... szerettem. Akkor is ha minden kérőt elutasítottam, mégis mindig jöttek... - sóhajt és mosolyog a szép emléken, hiszen tartja magát annyira határozottnak hogy ne fogadjon férjéül egy halandó embert, akit oly könnyedén elragad a halál. Ő csak vámpír párt választ maga mellé ha eljön az ideje. A megjegyzésre ami Lenore-t illeti biccent, sosem tartotta ezt helyesnek, de nem mondta ki hiszen nem akarta megbántani és tudja hogy William nagyon szereti a nőt.
- Nem, való igaz nem ismeri a világot és William remek vezető úgy vélem, de néha mégis megragad egy kicsit és nehezen kezel bizonyos dolgokat. Nem vagyok benne biztos hogy hallotta -e - válaszolja a nő ahogy beleborzong a király már már romantikus érintésében ahogy orrával és állával a nyakába simít és ahogy a haja megsimítja ezt a nemes, kortalan arcot. A szavaira megint csak kivirul az arca, ahogy apja döntését méltatja a király, bár ők ketten... valószínűleg utálták volna egymást.
- Köszönöm Mylord, igyekszem olyan harcossá lenni aki nem győzetik le egyhamar - mosolyodik el, a nő és kíváncsian figyeli hogy mire készül a férfi. Észleli a denevéreket, és ahogy azok szinte a király tenyerébe csapódnak, mint jól irányzott és kilőtt lándzsák. Meglepődik kicsit és az utasításra felemeli a kezét, és kezében alakot ölt egy kard penge a hozzátartozó keresztvassal és markolattal. Puha bőr az érintése. Kezébe fogja, méregeti, megforgatja. Rengeteget figyelte a férfiakat akik kardot viseltek, és gyakoroltak. Most ő fogja forgatni a fegyvert. Megáll a királytól pár lépés távolságra és féloldalasan fordul, ahogyan látta és előrenyújtja a fegyvert, ahogy kihívóan nekiüti az acélt a férfi acéljához. Tudja hogy messze áll attól, hogy bármiben is legyőzze őt, de mégis, a legjobb formáját fogja hozni.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Elmosolyodik. Haloványan. Nem felel, nem szól semmit a nő halk szavará, csupán mosolya fullad a sötétségbe,ahogy maga elé mered útjuk során.
Vajon tud valamit, amit Viridiana nem?
Végül ismét rá néz, lefelé, a sűrű hajfürtökre és az arcra, amely felfelé mered rá. Ugyan azzal a kábitóan csábitó mosollyal és igéző, mélyvörös tekintettel pillant rá*
- Ha az élénk elevené válik...álmok válnak valóra. A napok pedig csupán élénkvörös rózsák a borospohár mélyén, vérbe fulladva.
*megcirógatja Viridiana arcát, mintha csak pár kósza hajtinccsel játszana mindúntalan*
- Nem kell félned. Hogy nem vagy elég jó. Hogy védtelen vagy...
*suttogja a formás fülecskébe ahogy ujjai lecsúsznak a göndör hajtincsről. Valóban tudna az elmékben olvasni vagy mindez csupán az évezredes-nem,évmilliós-tapasztalat lenne?*
- Szivesen megismertem volna atyád. Különleges személy lehetett.
*hallgatja a szépséges vérivó meséit, valóban nem rendhagyó volt az ő átalalkitása. Nem volt szennyes...valóban semmitől? Sem gőgtől, sem akarnokságtól, semmitől, ami oly sokszor megrontja a Sötét Fortély ceremóniáját és áldozatát. Csupán a szent és tiszta vértől*
- Jól csinálod, Viridiana. De ne roppanj szét a teher alatt. Maradj oly könnyű mint a holló tolla, ha a lég belékap. Mint most.
*hangzanak szavai, olyan lágyan mint amilyen a fiatal áldozat puha bőre, ha a vámpir foga a húsába vájés vér lövel az ajkai közé*
- Igen. Értem. Valójában vásár volt, csupa móka és kacagás. Ámitás. Kábitás. Amit meg kellett tanulni élvezni, ha nem akartál kin nélküli fájdalommal gyötrődni minden egyes éjszakán?
*úgy kezdi mintha kijelentené, de végül kérdést formál a furmányos szavakból és újonnan letekint üdvöskéjére*
- Nagy úrnő lehettél, ha minden kérődet kényedre-kedvedre elutasithattad.
*semmi rosszindulatú nincs a hanglejtésben, selymes mint mindig, ha a nőhöz beszél, puszta érdeklődés vezérli ajkait. Tudni, többet tudni erről a kis pacsirtáról*
- Nem kell azzá válnod. Már az vagy, csak nem vagy ennek tudatában. A tudatod legmélyén lapul éned azon része, amely pajzsot és páncélt visel.
*ejti ki a különösen hangzó szavakat mikor lemarad Viridianatol, hogy annak hátra kelljen fordulnia, utána.
Megjelenik a kezében egy kard, igencsak hosszú pengéjű. Markolatát vámpirfogú koponya ékesiti smég ki tudja miféle szimbólumok. A Szem, igen, vérvörössel. Ez az egy szin van a pengén, a markolaton, hiszen az egész teljesen fekete, mint az elemi sötétség*
- Küzdj hát, kedvesem. Had lássam mit tudsz.
*unszolja és megemelia pengét, ami aránytalanul hosszúnak tűnik, még a Király méreteihez képest is*
- De előtte...had adjak valamit.
*balját nyújtja ki immáron, és karmait a tenyerébe mélyeszti. Sötét vér buggyan, varjak rikácsolnak valahol. Ahogy szétnyitja a tenyerét, mintha a vére eleven életre kelne és valami anyaggá változna, tagadna mint a kovász, sötéten és véresen burjánzva. Hamar kirajzolódni látszik valami: egy páncél. De nem akármilyen.Úgy fest, vörös acélból készült, ékesen, de nem izléstelenül diszitett, előkelő helyen a Szemmel. Női vért, vitathatatlan. Hozzá bibor szoknya, hosszú, de harcra ideális. Oda dobja a lánynak*
- Erre valamikor még szükséged lehet.
*nem kacsint, csupán tekintete sugallja. Kicsit vár, de csak addig, hogy Viridiana szemügyre vehesse amit a Király véréből kapott, röpke percek, nem több és neki is ront. Státuszát nem megszégyenitő gyorsasággal már a kis göndör előtt is van és lesújt a kardjával, ha a macája nem vigyáz*

Tárgy: Re: Kanyargó ösvény Kedd Júl. 07, 2015 2:18 am

Nem kételkedik benne hogy a férfi oly sok mindent tudhat, olyasmit ami neki eszébe sem jutna, és olyasmit, amihez még túl ifjú hogy megérthessen, és túlságosan ártatlan ehhez. Ám bár biztos benne, hogy a Király mellett, ha lesz rá esélye, nagyon sok mindenen fog keresztül menni. Nem tudja hogy jó, vagy éppen rossz dolgokon-e de azt érzi szinte minden porcikája hogy nem lesz könnyű. Nem lesz könnyű egy élő legendát szeretni, de Vi nem adja fel már most, nem olyan fából faragták hogy megriadjon az első nehézségektől, és mindent ott hagyva elmeneküljön.
- Az álmok elevenné válnak? Ha azok lesznek, én készen fogok állni hogy szembenézzek velük Mylord. Szembenézek velük, és nem hagyom hogy maguk alé söpörjenek - jelenti ki ahogy a férfi érintése nyomán enyhén megborzong, imádja ezeket az apró érintéseket, és hogy a férfi ilyen módon törődik vele, Álmában sem hitte volna, és most mégis. Túl szép, mint egy álomkép. Örökké álmodni szeretne. Ezt a gyönyörű álmot.
- Nem félek. Nem akarok félni de egy kicsit mégis... - vallja be hiszen ostobaság és nagyzolás lenne kijelenteni hogy nem fél, hiszen egy kicsit valóban van benne ilyen érzelem, de ösztönei azt súgják hogy bízzon. Bízzon ebben a férfiben, ebben az uralkodóban, ebben a szörnyetegben, ki oly varázslatos.
- Az volt, számomra különleges volt, és mindig is az lesz hiszen az apám volt, csodálatos ember és a legnagyobb dolgot adta nekem amit csak adhatott. Jövőt - válaszol kissé elérzékenyülve hiszen imádta az édesapját, és imádta a számára rendezett bálokat is, ahol kérők jöttek mentek, és egyikük sem nyerhette a nő jeges szívét. Melyet megkeményített, hiszen tudta jól mi a kötelessége, és tudta hogy nem szerethet bele halandó férfiba. Nem tudja, apjának voltak-e sötétebb szándékai, amiket kifejezésre akart jutattatni. Bár nem tudott hiszen idő előtt meghalt, és Viridiana őszintén meggyászolta őt, és a mai napig kedves emlékként kezeli.
- Igyekszem nem összetörni és holló tollként szállni, szállni a széllel, a pusztaságon is át - mosolyodik el ahogy sétál a férfi oldalán, és egy pillanatra sem felejti el hogy micsoda kivételesség ez, hogy azzal a férfival sétálgathat, akinek létezését még mindig sokan kétségbe vonják, és akit legendaként kezelnek.
- Vásár igen, ahol olyan könnyedén keltek az emberi sorsok, mintha csak egy portéka lenne a piacon. És az is volt, azt a kort éltük amikor a női élet egyáltalán nem volt számba véve - válaszol, hiszen neki kivételes szerencséje volt hogy apja nagy hatalmú úr volt, és megtehette hogy nem házasodott meg. Bár már sokan megszólták érte hogy még mindig hajadon, de ő nem bánta.
- Igen, az voltam. Úrnő voltam, és kislány. Álmodozó - válaszolja halvány, de őszinte mosolylal, ahogy finoman nekidől a férfinek, mert kikerül egy nagyobb bemélyedést az úton, amibe nem akar könnyű kis topánjával belegyalogolni és így akaratlanul akarva is közelebb kerül a férfi oly vonzó testéhez. Eszébe jutnak az emlékek, de nem érzi magát annyira különlegesnek, amiatt, hogy akkoriban nem ment hozzá senkihez, nem élt egy képmutató életet, hazugságokkal, és veszekedésekkel telve.
- Már harcos volnék? Lehetséges, fel kell ébresztenem magamban a mélyen szunnyadó amazont - mosolyodik el ahogy a kezében megjelenik egy penge, előbb csodálkozva pillant rá, aztán megismerkedik vele. Megsuhintja párszor, hogy érezze a súlyát, és az egyensúlyt, amivel később majd komoly számításai lesznek. Szemügyre veszi, aztán megnézi Victorius pengéjét is felismeri a koromfekete pengén, a Jelet, és a vámpírfogakon sem lepődik meg, de akad egy szimbolum, ami meglepi és amit felismer.
- Mylord.... az ott....az a jel a Prófécia tekercsen is szerepelt.... - jegyzi meg miközben szemei tágra nyílnak ahogy megérzi a király vérének illatát, ami azonban nem cseppen le és nem is vész kárba hanem alakulni kezd, formálódni, mint a folyékony üveg és meglepetésére egy női vért és egy bíbor szoknya kerül elé, amihez le is guggol hogy megszemléljen de fél szemmel azért a férfit is figyeli és jól is teszi hiszen máris lesújt, mire erőből hátrébb löki magát. Megemeli a kardot, és a következő támadást már így fogja fel a feje felett, és lejjebb engedi, cselezni készül, méghozzá vámpírgyors mozgásával, kilép jobbra és a férfi oldala felé vág. Nem finomkodik, a mozdulatban erő és lendület van, mintha valódi harc lenne.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Nézi szerelmese elszánt tekintetét, arcát, mesebelien szép csiga-fürtjeit. Ő az, ő kelljen hát, hogy legyen. Nem fér hozzá több kétség*
- Tudom.
*ez az egy, még is annál súlyosabb s letaglózóbb elismerés, kijelentés, vallomás. Hófehér ujjain lefolynak a csokoládébarna tincsek, ahogy királynője arcához ér*
- A félelem nem egyenlő a gyávasággal. És ahogy az Idő kereke egyre halad tovább, úgy vész el a félelmed nagyja. Úgy válik minden világossá. Tudni fogod, nem, érezni, hogy mikor mit kell tenned, ha eljő az idő. Nem egy arany pillanatban az életedben, többször, újra s újra, mert a körforgás és az út nem áll meg. S ez még csak a kezdet.
*Ó, ha tudná ez a szépség mi minden vár még rá. Amiket a királya sejt s amiket még ő sem*
- Atyád tudta mit kell tennie. Az érintés sugallta neki. Hogy te más vagy, külömb minden élő s holt asszonynál. Nagy dolgokra hivatva. Vérszent küldetésre készen. Egy a kiválasztottak közül, akik a történelmet írják. A vérvadászok fejezetét s még többet.
Atyád tudta. Hogy az enyém kell legyél s te is tudtad tudat alatt, ezért hárítottad a kérőidet. Ezért nem fogadhadtad el egyik csinos arcot, vagyont s jóléti életet sem.Mert több vagy ennél. Több mint egy szépen felcicomázott báli ruhában illegő nemes hölgyemény.
Tudod hát, hogy ki vagy igazán?
*kérdezi révetegen bele bámulva a végtelenül sötét női pupillába, aminek felszínéről önnön képe verődik vissza*
- Úgy ahogy mondod. Nem törtsz össze....
*és bele is trafált: át a pusztán, át a Puszta földeken, mérgezett s kárhozott vidékeken, oda, ahová csak ő juthat el s csak ő juthat fel*
- Az emberek...zsarnokok. A hím egyedek gyermekien önzőek. Nem képesek elviselni nőstényeik hatalmát, más fajok erejét. Csak ők és ők, apró kis trónjukon. Amíg ki nem rúgjuk alóluk a széket. Korlátoltságuk révén rohannak saját vesztükbe.
*ecseteli séta közben, meg-megcirógatva az ennivalóan barna fürtöket. Selymes hahota*
- Álmodni...Én is álmodok.Azt álmodom, hogy itt sétállok veled s hozzám dőlsz.
*mondja mikor Viridiana a mellkasának dől s Victorius baljával átkarolja mátkája vállát majd ismét kuncog egy jót*
- A Szem...a szemem, a sigul. A kezdet és a vég.
*hagyják a hátborzongatóan izgalmas és egyben félelmetes szavak ajkait, mire lesújt, de Viridiana sem marad tétlen. Victor pedig nem is várt mást. Támad, jól csinálja, nem finomkodik egyikőjük sem, nem is kell. Kivédi a támadást, kardjaik összeakadnak*
- Viselni fogod a páncélt és győzelemre visz. Egyedül majd a jobbomon. Mikor bíborrá válik...minden.
*hátrál majd ismét lecsap, a két fém egymásnak feszül ismét*
- Érezni fogod merre menj. Hívogatni fog. Egy irány, egy vidék. Rá kell lépned az ösvényre, tudod te is jól. Halogathatod, elfordíthatod a fejed, de egy idő után minden út ugyan oda vezet majd.
*és mosolya kiszélesedik*

» Ösvény