Éjszaka a raktárban ~ Luna & Mr. Fáraó

A világ elmozdult. A zsaluk meglazultak. Oly erőket bolygattak meg halandók és halhatatlanok, minek beláthatatlan következményei egyre sebesebben közelednek, súlyos nyomást gyakorolva a realitás vászonszerű szövetére. A lenvászon megfeszül, ez az időtlen, még is megfáradt kelme elcsúszik, mi több, repedezni látszik. Az ősi korlát ingatag. Ami pedig ingatag, meg is ing egyszer.
Dobbanás. Akár egy apró nesz, minek eredetét nehéz volna beazonosítani. Talán, gondolhatná az ember, csak a képzet szüleménye. Ha sokáig meredünk egy alkotásra, mi lenyűgöz, valamilyen ismeretlen oknál fogva megbabonáz, akkor megragadhatja a fantáziát. Az lehet, tán semmi több. Egy aranyozott, élénk színű festékkel díszített szarkofág, lábaira állítva hirdetve az uralkodót, aki benne nyugszik. Korához képest alig kopott meg ez a mesteri művészlkotás. Mintha nem is lenne oly régi, mint amilyennek lennie kell. Kopp, tompa zörej a fá. Az élethűen ábrázolt, tekintélyt parancsoló arc a boszorkányra mered. A kepzelet, más semmi sem. Hiszen hogy is nézhetne egy faláda kifaragott, megfestett arca egy, a halottian hideg földön ücsörgő lányra? Miféle szemek meredhetnének rá, a fedélen túl? És a mágia fellobban. A világ újfent megremeg, láthatatlanul, ahogy a nagy hatalmú varázskönyv manifesztálódik. Az erő, mely belőle árad, hullámként söpör végig  a dohos, poros raktáron. Valami motoszkál. Alig hallható súrlódás. Akár egy kígyó a sivatag homokján. A képzelet, mi más? Halk mormogás, ahogy a varázsige pereg a fiatal nő ajkai nyomán. Vagy más? Mintha valaki figyelné őt, a lányt. De fentről hang szólítja el, megzavarva a rituálét. A varázslónő elillan, akár egy szép álom fülledt, nyári reggeleken, a piramisok óhazájában. A Könyv továbbra is ott lebeg, lapjait megtáncoltatják a szelek. Kopp. Kopp. Fojtott, fás dobbanás. A hajadon vissza tér és befejezi azt, amit elkezdett...mikor még a védőátok gondolata sem fogant meg elméjében. Kopp. Az idéző azonban már nem hallhatja, az ige elmormolását követően elszólította kötelessége. Kopp. De vissza-vissza tért, nemde? Valóban élénk fantáziájának a műve? A szemek, melyek a sötétből figyelik. Ébenfeketével keretezett szemek. Bűnkék szemek. Kopp. Elhalad a szarkofág mellett. Kopp. Ujjai végig csúsznak a simára csiszolt fán. Kopp. Ahogy elhalad előtte ismét. Kopp. Ahogyan újra s újra hozzá ér. Kecses ujjai, akár a mágikus izzók, szaladnak végig a koporsón. Kopp! A dobbanás egyre erélyesebb. Az óra pedig éjfélt üt.
Ez nem a boszorlányok órája. Még nem! Ez nem az ördögök órája. Ez...a fáraó órája!
A zaj immáron beeszi magát a falakba, a leány csontjaiba, ott motoszkál a fejében, akár meggörnyedt múmia ujjak. Kopp! A hang pedig egyre erősödik. Egyre csak erősödik! S nem csupán a koponyájában létezik, immárom világos. Újabb dobbanás, mit már-már reccsenés követ, ahogy a boszorkány megpördül tengelye körül: a szarkofág nem pusztán megmoccani látszik a félhomályban, nem. Egyértelműen mozog! Lökések rázzák egy király nyughelyét, de még véletlenül sem kívülről. Újabb lökés és a fedél kilazul. Még egy, annál is nagyobb lökés és a szarkofág díszes fedőlapja papiruszként hanyatlik a frissen felsepert földre, fás koppanással üvöltve tompán az éjszakai csendben. A koporsó feltárul hát. Benne pedig egy szorosan pólyákba kötözött, masszív férfi alak vonaglik. Karjai a mellkasán keresztben, arcán színarany halotti maszkot visel, melynek tengerkék, festett íriszei egyenesen a felfegyverzett boszorkára bámulnak, míg alatta egy arc mozgolódik. Egyszeriben dühödt nyögés szűrődik az anyag alól. Az ujjak kivehetően mozogni kezdenek, egyre türelmetlenebbül, de cseppet sem kétségbe esetten. Szakadás. A gyolcs fájdalmasan adja meg magát a fáraó akaratának, ahogy az feltépi az első szoros vászoncsíkot, mi béklyóként köti gúsba tagjait. Haragja egyre csak nő s a lány örülhet, hogy csupán a fojtott őrjöngéset hallja a maszk és betakart arc alatt. Erős, életre áhítózó mozdulattal szabadítja ki egyik, majd másik karját, melyről az ezer éves szövetdarabok lógnak, testét fedve s rejtve. Indulatosan tépi fel a lábait leláncoló, régi anyagot egy határozott lépéssel, melyet megtesz a lány felé, kilépve a szarkofágjából, eleven életre kelve. Még egy nehézkes lépést tesz, immáron a másik lábával. Nehéz légzés hallatszik s valamiféle morgás, netán beszéd. A fáslik ránézésre egy cseppet sem aszott múmiát sejtetnek, mi több, jó izomerőben levő férfi alak sejlik fel. A fáraó megáll egy pillanatra. Vállain látszik, zihál, mintha kétsegbe esetten próbálná nyelni a levegő, vagy éppen az élet minden egyes cseppjét. A teljes arcát fedő aranymaszkon túl viseli a nemes-ét, ezt a kék-arany sávos, puha kelméből készúlt "koronát", melyet a fáraók akkor viseltek, ha a földi életükböl átlépnek a holtak birodalmába. A múmia,  - halotthoz képest - túlságosan gyorsan ragadja meg az arcát takaró maszkot és egy agresszív mozdulattal lehántja magáról, úgy dobva a padlóra, mint a legértéktelenebb szemetet. A halotti maszk alatt a férfi arcát, egész fejét lepelbe csavarták. Az arany fémesen visít, ahogy a földnek csapódik  a fáraó mérgétől s ezt a hatást csak fokozza a fehérbe temetett ábrázatú, eleven tetem. A nemes hivalkodóan keretezi körbe a groteszk arcot. A lény viszont nem éri be ennyivel. Megragadja két kézzel az arcát, kitapintva az érezhetően képére feszülő vásznat. Oly mozdulattal, mint aki saját szeme világát akarja kivájni, bele mar ujjaival a gyolcs szegélyei közé, lerántva egy réteget az egykoron illatos olajokkal és bitumennel átitatott, legfinomabb lenvászon csíkokból. Pontosan annyit, hogy feketével kihúzott szemei immáron megláthassák a nőt, kinek jelenléte vissza csalogatta az élők világába. Egy határozott, élénk tekintet mered most a megrettent varázslónőre. Tengerkék íriszek, melyek bele fúrják magukat egészen a szívébe. A fáraó ujjai megakadnak egy röpke pillanatig a járomcsontjánál, az orcáját szalagszerűen fedő gyolcsban, ahogy tekintete találkozik a salemi boszorkányok utódáéval. Ezt követően lassan megpróbálja lehántani a mellkasáról a kötegeket, határozottan, egyenes tartással állva meg két lábán. De átható tekintetét nem veszi le lányról. Némán figyelve.

Lehull a lepel, az ezer éves gyolcsok a porba zuhannak. Egyik a másik után kígyózik le a fáraó testéről. A vászon szakad, a kard eget rengegően zeng, ahogy a kőre esik. A halotti maszk szintúgy. A lény még sem rezzen össze, csupán figyel. Mintha egy halott kémlelné az élőket. A lány pedig, aki szint úgy nem képes eltépni a tekintetét a különös alakétól, megindul felé. A kék szempár követi az alakját. Ahogy megáll előtte. Ahogyan az arcához ér. És fejteni kezdi a halotti lepleket. Némán teszik mindezt, mintha csupán a rítus része lenne. A férfi arcáról egyre több anyag kerül le, ahogy egy mozdulattal leveszi a nemest fejéről, a fásli-szerű kelme könnyebben tekerhető le. A selymes, arany-kék sávos fejfedő egy ideig még lóg baljában, majd lomhán elengedi s az is a földre zuhan. Az idő vasfogától megsárgult szövet könnyen engedi magát, miután az első mozdulatokkal feltépték a szoros formát tartó kötéseket. Egyre több vászoncsík enged s egyre több mutatkozik meg az egykori uralkodó arcából. Szigorú, de formás orrnyerge, kreol, fénylő bőre, simára borotvált, éles vonalú arca, telt ajkai. Ezt a férfit szemmel láthatóan ereje teljében adták át a túlvilágnak. Legalább is így tervezhették. Ám kudarcot vallottak. Hiszen nem maradt halott, igyekezetük ellenére. A fáraó a nő arcát kémleli, ahogy az először pillantja meg vonásait. Ahogyan fölé magasodik. Mikor az ajkait lezáró gyolcs is megoldódik, megszólal mély, könnyed hangján. Egy olyan nyelven, mit már réges-régen nem beszél egyetlen élő lélek sem. Hanglejtése kérdést sejtet. Amennyiben a lány nem felel, egy másik nyelven mondja el, vélhetőleg ugyan azt, majd egy harmadikon. Elsőként ezt követően szakítja meg a szemkontaktust, hogy egy kósza pillantást vessen a szorosan betekert törzsére. Tovább feszegeti az anyagot, míg a(z adott kornak megfelelően sima) mellkasa is meg nem szabadul a fojtó kötelékektől. Dús fürtjei kissé az arcába omlanak, ahogy a szűk kötözést eltávolítják a fejéről. Szoros, bizony. Hiszen a holttest eredeti alakját így kívánták megőrizni a túlvilági élethez. A fáraó az ujjait kezdi vizslatni, a kezét forgatni. Mintha a gyolcs alatt még mindig illatozna a különféle illóolajoktól és növényi balzsamoktól melyekbe egykoron becsavarták a testét. Ez vajon a halál illata? És valóban érezhező?

Immáron szemtől szemben állnak. Kék íriszek találkoznak. Ahogy pedig a milleniákat látott gyolcs feltárja a múmia arcát, kirajzolódik a férfi tekintete, bal szemének jellegzetes festése, a wedjat, azaz Hórusz szeme. Osiris Fiának szeme. A Fáraó szeme. A szent szimbólum, mi a nemesi erőt, védelmet és jó egészséget jelképezte. A szimbólum, amit különféle formában okvetlenül a fáraóval temettek, hogy amulettként védelmezze az uralkodót a túlvilágon és hárítsa a gonoszt. Hórusz bal szeme a Holdat hivatott hirdetni, Thoth-ot, a halál istenét. A fekete keretbe ágyazott pillantás átható, talán valóban erővel rendelkezik, ahogyan azt az ókori Egyiptomban hitték. A lány közeledni kezd, a fáraó állja a tekintetét, továbbra sem véve le róla túlvilági s még is oly eleven szemeit. Tekintetében pedig erő lakozik, oly jellemről tanúskodva, mi a modern korban ritkaság. A fiatal nő keze pedig emelkedik, de a férfi csak nem veszíti szem elől pillantását. Ahogy arcához ér, a fásli alatt is puha és langyos bőréhez, csupán ekkor szökik tekintete egy röpke időre a hajadon ujjaira. A boszorkány pásztázni kezdi pillantásaival, - ahogy a gyolcs vissza adja a világnak egykori uralkodóját - s ezen mint egy felbátorodva, az ifjan lett halott is hasonlóan tesz, kissé merészebben szemléli a hölgyeményt, de teste nem moccan, csupán igéző szemei. A vászondarabok úgy potyognak a földre, mintha nem is lenne súlyuk. A fáraó olajbarna karjairól lomhán lógnak még ugyan, deréktól lefelé fedik, de felső testét immáron nem rejti a halotti lepel. A boszorkány hátrál. Vele egy időben pedig, akár egyfajta fordított tükörkép, a fáraó pedig felé tesz egy lépést. Az egykori király megszólal, de mondandója nem éri el a különös lányt, hiszen nem beszélik egymás nyelvét. Hogy is beszélnék? Súlyos, homok lepte évezredek választják el kettőjük világát, s olyan nyelvek, melyek rég a múltba vesztek vagy éppen a jövő bódító zenéjét képezik. Ez azonban, úgy fest, egy nagy hatalmú boszorkánynak nem lehet akadály. Egy mozdulat vagy a megfelelő ige és egy vaskos varázskönyv jelenik meg, amit sztoikus nyugalommal, ugyan akkor, annál nagyobb érdeklődéssel vizslat a szarkofágját éppen elhagyó fiatalember. A nő felemeli a kezét, ami némi gyanakvást vált ki a kreol idegenből, szemei leheletnyire összeszűkülnek. Figyeli, ahogy az beszél hozzá és bájosan behúzza a nyakát.
- Nyelvi...korlátok?
Kérdez vissza a férfi, telt, tejcsokoládé árnyalatú ajkairól immáron sima, érthető kifejezések táncolnak le.
- Te egy papnő vagy. Boszorkány.
Állapítja meg a fáraó rögvest, éles, élénk elméről tanúskodva, évezredes szunnyadás ide vagy oda.
- Az imént még nem értettem, amit mondtál, de most már értelek. Milyen nyelv volt ez? Még sosem hallottam, pedig megannyi vidék nyelvét hallottam már.
Érdeklődik, majd a lány arcát fürkészi óceánkék íriszeivel.
- A bőröd...akár a Hold fénye vagy a borjú teje. Még sosem láttam hasonlót.
Egyik karja emelkedni kezd és szinte hozzá ér a nő hamvas állához, de valójában sosem éri el, mielőtt vissza hanyatlik. Bódítóan kellemes illat szállingózik, drága olaj és fűszernövények aromája, melyeknek már réges-régen el kellett volna illanniuk, de még is, mintha megálltak volna az időben az uralkodóval együtt.

Az enyhén szúrós pillantás oldódni látszik, ahogy a mágia szárnyán egymásra talál a két fél. A bábeli káosz elillan és a verbális kommunikáció többé nem húz falat a boszorkány és a fáraó közé. A férfi tekintélyt sugárzó pillantással, tartással magasodik a nő fölé, puszta kisugárzása is érezteti, ő egy uralkodó. Hát ehhez méltó minden gesztusa, hiszen gyermek kortól erre nevelték.
- Ha meghaltam...akkor ez a túlvilág. Ez magyarázza rendhagyó szépséged, bizonyára te kísérsz el az utamon.
Állapítja  meg némiképp elrévedve a lány válla mellett.
- Bár...úgy hiszem, életemben sosem hittem mindebben. A Ba-ban, a Ka-ban vagy az istenekben. Most még is, itt vagyunk.
Ha ez a másvilág, úgy is tudják, mit rejt a szíve. Nincs miért tagadnia.
- Régen nem értik?
Ízlelgeti a szavakat homlok ráncolva. Megpróbálva megérteni olyasvalamit, amit emberi értelemmel szinte lehetetlen.
- Miért ne volnál "jó"? A semmiből jelent meg egy furcsa papiruszköteg és máris érteni kezdtük egymást. A szépséged is páratlan, bármelyik férfi szívesen fogadna egy ilyen ágyast.
Értetlenkedik a hajadon szavain, most már valóban megemelve az állát, két ujjal, alig érezhetően. Hiszen egy rég letűnt korban, ami számára az egyedüli ismert világ, a lány által mondottak értelmezhetetlennek bizonyulnának. Jól varázsol és mutatós is, mi több kellhet?
- Kétezres...?
Kérdően pillant a különös számra, ami számára semmit sem jelent. Majd biccent.
- Nagy varázslónő lehetsz, az én papjaim nem tudtak mit kezdeni a nyelvekkel, meg kellett őket tanulni.
Ahogy azonban ismét az állához érne, a lány a nevéről kérdez. A név. Oly sok neve van egy uralkodónak. Hórusz név, Két Úrnő név, Arany Hórusz név, Egyiptom királya, Ré fia és....és...elgondolkodik, mi az utolsó neve, az eredeti neve s már éppen összevonná szemöldökét ennek kapcsán, mikor fentről rikácsolás hallatszik.
- Hol...Hold leány...
Kóstolgatja a nevet, ahogy a hölgyemény elviharzik, meg se várva a fáraó válaszát. A király, míg a lány távol van, körbe pillant. Megérinti a szarkofágot, a kidolgozott arcot, s megszemléli, ha talál lent bármit. Különös, semmire sem hasonlító tárgyak. S közben azon a kulcs fontosságú kérdésen elmélkedik...mi is az ő neve? Amint ezen gondolkozik, vissza tér a fiatal nő és hebegni-habogni kezd. Egy ideig nem szól semmit a férfi, majd ismét szembe fordul vele és jeges pillantást vet rá.
- Én vagyok a felkelő és lenyugvó Nap. Hogy merészeled?!
Kérdezi ércesen, de fel sem véve hangszínét. Egy király...aki nem ő. És főleg nem egyiptomi. Felfoghatatlan arcátlanság!Alig tesz meg két lépést, ismét karnyújtásnyira vannak.

Abban a tudatban nyitja fel szemét, - hogy halandóként tévedvén - valóban a túlvilágra került. Hogy a lány, akit először megpillantott hivatott őt Aaru-ba vinni, Ozirishez. Hogy még sem ragadt a lelke a Duatban s nem falta fel szívét Ammit. Egy pillanatra a mellkasára helyezi a jobbját, majd lomhán ismét leengedi. Most már minden mind egy. Úgy látszik, még sem tévedett, mikor hitetlenül járta a forró sivatagot, isteneket teremtve az egyszerű népnek. A világnak. Nincs Másvilág. Nincs semmiféle krokodil-szörnyeteg, aki démonként falja fel a kevély szíveket. S még is...ő maga, a Nagy Fáraó itt van, nem fogja a halál! Felemelkedik. Letépi gyolcsait.
- A valódi legendák nem halnak.
Jegyzi meg, míg a másik oldalra billenti a fejét. Hiszen mi másra gondolhatna? Van, aki oly hatalmas, hogy még az élet körforgása alól is kiveti magát. Végig méri saját alakját, karöltve a leányzóval s ugyan arra a megállapításra jut: porhüvelye nem az enyészeté.
- A jövő...
Ismétli halkan a súlyos szót, de hogy mennyire érti meg vagy képes felfogni egy efféle tényt az emberi elme, az kérdéses.
- Mennyire alakult át? Hány esztendő telt el? Van más fáraó?
Teszi fel sorra a kérdéseket délcegen, tapogatózva a realitás sikamlós határán. Hiszen egy halandó sem képes elképzelni emberöltőket, mi több, homokszemekként pergő évezredeket. Ez a férfi, aki a boszorkány fölé magasodik, még is igyekszik megérteni a lehetetlent s megálmodni, meglátni a felfoghatatlant. Ahogy pedig a fiatal nő ecseteli a modern kor vívmányait, a különös, nemes idegen arcán most először bujkál félmosoly.
- Senki sem lehet olyan, mint te, Holdleány, hiszen mind egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk.
Két kezét tenyérrel felfelé emeli fel, szinte megemelve Luna állát, de csupán leheletnyire érintve a selymes bőrt. A varázslónő azonban elillan az ujjai közül s mire vissza tér, megzabolázhatatlanná válik, mivel kiváltja az uralkodó haragját. Hiszen ő maga Hórusz, a delelő Nap, így senki sem beszélhet vele! Dacol hát az igazsággal a nő szavaiban. És a pengével, ami ismét a markában van. A feszültség szinte szikrát vet közöttük, a pillanat pedig tovább izzik.
- Valóban bátor vagy.
Ismeri el, hiszen nem sokan mertek volna a történelem során ilyen hangnemet megütni és így farkas szemet nézve vele. A hölgyemény azonban gyengéden megfogja a kezét és vonni kezdi egy irányba. A férfi pedig megindul, követve a sorsot, a végzetét, ebbe az új világba. Felfelé a fásan nyikorgó-nyög, poros lépcsőkön és végig a szűk, magas polcok között, amerre néhány pillantást vet is, a kötetek gerincére. A lány pedig megáll és kitárja az ajtót egy új, ismeretlen és frissítő világ felé. A fáraó ajkai enyhén elnyílnak, ahogy a masszív feketeségben megpillantja ezt az új kort. A vidék olaj-fekete, még is sápkóros, itt-ott pislákoló fény fürdeti az utcát. A környék kihaltnak látszik, egy lélek sincs. Csupán a távolban sétál el egy pár, de ők is a ködbe vesznek. Még is, hirtelen egy kocsi száguld el a néptelen úton, mire a férfi utána kapja a fejét, kitörve az általános csodálattól.
- Ez a szekér...sosem láttam még ilyen gyors szekeret! De hol a lovak, mi húzza és hol az emberek?
Tűnődik és érdeklődik, ahogy a port felkavarja a kocsi.
- Szeretem a fogathajtást.
Jegyzi meg s ekkor valóban mosolyt csalnak az események napbarnított arcára.

Határozott, tekintélyt parancsoló félmosolyával biccent egy aprót a lány szavaira.
- Mi más lehetnék? Itt állok, előtted, a húsom nem rágják férgek és hasamból sem nő gyomvirág.
Jelenti ki, széttárva izmoktól feszülő, néhol még gyolcs-fedte karjait. Mintha csak Hórusz szárnyai volnának.
- Még is évezredek rohantak el, engem sírba tettek, de nem lehetek halott. Ez nem a Duat. A szívem pedig ver.
Megfogja a vele szemben ácsorgó Luna jobb kezét és a mezítelen, olajoktól sikamlós mellkasára helyezi a lány tenyerét. Mintha az idő valóban megállt volna abban a pillanatban, hogy a szarkofág fedele lezárult. Vagy talán már előtte? Ezt követően elengedi a vékony csuklót, akár ha meg sem fogta volna.
- "Oké"...mit jelent ez a szó? Többször említetted már...
Ráncolja meg finoman a homlokát, ahogy a modern korba ivódik vagy éppen az őbelé. A kis boszi kiviruló arcára az időtlen időket átalvó fáraó arca is fellazul és tükrözni kezdi a mosolyát. Bár még csak az imént ébredt, nem érzi úgy, hogy bármeddig is aludt volna. Ugyan az a fiatal, tettvágytól és szórakozhatnéktól tomboló vér hajtja, mint annak idején. Felemeli tekintetét, ahogy újdonsült ismerőse valahonnan, egy ósdi polcról le levitáltat egy ősrégi papiruszt, akár Maat tolla a mérleg serpenyőjén. Lesöpri tenyerével a port és végig pásztázza a térképet.
- Ilyen volt...és milyen lett?
Fogalmazza meg a kérdést, mi valahol a költői- és valós kérdés mezsgyéjén egyensúlyozik.
- Egy király. Az egész világ ura ez a király?
Hangjából érzékelhető a kimértség, nem mond ki mindent, ami a fejében motoszkál. Nem bizony.
- Rendben, Luna kisasszony, a boszorkány.
Törődik bele, hangjában kacérság bújik meg, ahogy Luna zavarba jön és megemeli az állát.
- Az én nevem...a nevem...
A hatalmas, az erős - elbizonytalanodik. Oly egyszerűen nevezné meg önmagát, a sok-sok név közül az egyet, ami számít, ismét, de ami az elméjében dereng az csupán feketeség. A tehetetlen düh már éppen hatalmába kerítené, mikor a lány újfent kardot ragad, ahogy az uralkodó megelégeli a szavait. Rá markol a pengére, félre tolva az útból, akár egy igazi harcos, még ha pusztán ember is.
- Nem lesz, ha elég erős vagy.
Néz mélyen a tengerkék szemekbe, ahogy elengedi a mágikus kardot, a lánnyal egyetemben. E helyett a nő ujjai az ő kezére kulcsolódnak, a pallos markolata helyett. Megfogja s vezetni kezdi, egy új világba. Felérnek a lépcsőn, ki, a pince sötétjéből a neonban úszó, modern éjszakába. S mindez a kulturális sokk, ami rá omlik egy rég letűnt királyság uralkodójára, még sem zúzza agyon a férfit. Égkék szemei elkerekednek, mint a gyermek, ki csodát lát minden apróságban. Az üveg ajtó feltárul és kilépnek a holdvilágban úszó éjbe. Egy kósza kocsi suhan el a szemeik előtt, kellemes szellővel csapva meg arcukat.
- Egy szekér, ami magától megy? A mágia ennyire átjárja ezt a kort?
Csodálkozik el, ahogy ismét találkozik a pillantásuk ébresztőjével. Megmentőjével.
- Még szép!
Húzza ki magát a fáraó és immáron széles mosoly ékeskedik arcán. Ahogy a pittyenés hallatszik és felvillannak a reflektorok, kissé meghökken, de nem bizalmatlankodik soká, egyből megindul az új kor csodája felé. Az ajtó feltárul és a férfi lelkesen les be, kissé lehajolva.
- Nahát, nem rajta utaznak, hanem benne! Puha trónokon!
Elneveti magát, nevetése a legédesebb vadvirág mézével vetekszik.
- Micsoda ötlet!
Ismeri el és be is ül az autóba. A modern dolgok ahelyett, hogy megrettentenék vagy idegenkedne tőlük, kimondott érdeklődést mutat, le se tagadhatná, hogy szórakoztatják. Luna a kormány mögé ül és áthajol a férfin, bájosan mosolyogva. A fáraó szemöldöke kissé megszalad, de az arca elárulja, a nő közelsége még véletlenül sem zavarja, mi több, jelenleg szélesebben vigyorog, mint annak előtte.
- Több pántot is rakhatsz rám, ha szeretnél.
Nem állja meg a huncut kis megjegyzést, összes hófehér foga kivillan. Férfiből van, vitathatatlan. És a látásával sincsenek problémák. Ahogy pedig a fiatal nő is elfoglalja a helyét, elindulhatnak. A férfi alaposan megnézi a műszerfalat és mindent, amit a kocsiban láthat.
- Micsoda sebesség! És kényelem! A gyeplő pedig egy kerék!
Már-már rajongás cseng a hangjában, ahogy az öv ellenére ficánkol az új élmény és jelenségek láttán.
- Hobbi...a ló, hobbi. Ez mit jelent?
Sejti, hogy ha nem munka, akkor köze lehet az ellentétéhez, a szórakozáshoz, de élénken várja Luna feleletét, aki az utat nézi. A fáraó pedig elsőre inkább a csinos nőt nézi meg magának a volán mögött, csak ezt követően mered ki az ablakon.
- "Menő"...igen, menő!
Ízlelgeti elsőre a különös szót, jelzőt, de csak hamar rá kap az ízére és használni kezdi.
- Milyen...tiszta üveg!
Érinti meg hosszú ujjaival a szélvédőt, ahogy előre pillant. Majd nézelődni kezd az utcán is, a sötétbe burkolózó épületeket, egy nyújtózó macskát és az utcalámpákat. Majd megpillantja a visszapillantó tükröket.
- Mi? Ez én vagyok?! Ó!
Ismét elkerekedik a szeme, hiszen az ókori Egyiptomban nem találták még fel a tükröket, csupán a fényezett fémfelületeket ismerték, azt is csak a dinasztiák elitje. Az azonban messze volt a modern tükröktől. Elneveti magát a képen s hol az oldalsó, kinti visszapillantóba néz, hol a benti, középen lógót tükörbe, nyakát nyújtogatva.

Egyetértően biccent a boszi szavaira.
- Hála bizony. Kellemetlen lenne kanópuszedényekből össze vadászni a szerveimet. Úgy sejtem, a testem eleven, nem mumifikáltak tehát, ahogyan azt illett volna...még is...
Tűnődik, mert bár az uralkodó fele felháborodik az efféle hanyagságon, más részt, ez még sem a túlvilág - amiben amúgy sem igazán hitt -, a teste pedig nagyon is élő. Hogy lehet ez? Miféle varázslat lehet?!
- Miért...nem a piramisomban vagyunk?
Jön nyelvére a magától értetődő kérdés, hiszen ha szarkofágban feküdt, annak csak egy piramis mélyén kellett (volna) lennie! De még sem ott ébredt, hanem egy dohos pince helységben. Egy különös, modern világban. Egy szépséges varázslónővel. A szíve pedig ver, érzi s immáron mindketten érzik, ami egyértelműen alátámasztja, hogy nem lehet halott, sem a sírját elhagyó, nyugtalan lélek, bár semmi hasonlóban sem hitt soha sem. A szó kapcsán pedig elvigyorodik.
- Rendben, akkor bárki bármit krédez vagy mond, én azt felelm, "oké"!
Állapítja meg, könnyen feltalálva magát a 21.században.
- Más...de csak van egy uralkodó vagy több, akik a világot irányítják és felosztják maguk között?
Érdeklődik szkeptikusan, mert hát, aki a Föld ura, azé a hatalom. Ez pedig kulcs fontosságú kell legyen.
- Vámpír? Mint Sekhmet legendája? Hallottam már démonokról, akik vért isznak. Őket teremtette ez a Bíbor Király? És ő most a világ ura?
Figyelmesen hallgatja Luna szavait, veszedelmesnek hangzik ez a Victorius, és ha ő az ura ennek a vidéknek vagy kornak, akkor méltó riválisa a fáraónak, aki magát a világ méltó uralkodójának tekinti.
- Nem csak ő teremtett lényeket...
Jegyzi meg selma mosollyal. Igen, egyre biztosabb, hajtja az adrenalin az ereiben.
- Rendben, akkor Luna, Holdleány.
Törődik bele kacéran adva meg magát a női akaraterőnek. Mi tagadás, egy letűnt világ ura volt, de a nőknek szívesen megadja magát, ami hadvezérekkel szemben szóba sem jöhetett volna.
- Értem...hát, nálunk a titulusok és származás mind a megszólítás része volt, de magunk között mi is csupán egy nevet használtunk.
Fűzi hozzá Luna szavaihoz, így annyira nem is lepik meg az elhangzottak. Az új név és a születésnap ötlete meglepi, ez szemmel látható, de el is gondolkodik.
- Ha te a Hold Leánya vagy, akkor lehetnék én Ahmes, annyit jelent, a Hold gyermeke.
Veti fel, majd némi tétovázás után, ismét megszólal.
- Vagy olyan név kéne, ami jobban használatos ebben a korban?
Teszi fel találóan a kérdést.
- Ebben az időben is nagy ünnepélyeket rendeznek a születésnapokon?
Kontrázik, ha már új név és születésnap, a szórakozást nem hagyná ki. A lány viszont kardot ragad, de ez sem tántorítja el a királyt.
- Egy erős asszony nem átok, hanem áldás. Sok erőskezű fáraónő volt, nálunk nők is a trónra léphettek, hiszen mi, egyiptomiak tudjuk, miféle őserő rejtőzik az asszonyi szívben! Nem csoda hát, hogy Rá is nő lett...Ne sajnáld ezt az erőt...egy ilyen hatalmas képességeket birtokló boszorkány méltó uralkodónő lenne. Bármelyik király örülne egy ilyen méltó királynénak, akinek van esze és mersze.
Jelenti ki és ismét megemeli a hajadon állát, hogy tekintetük találkozzon.
- Kik nem beszélnek?
Teszi fel a kérdést, szaván fogva a leányt, érdeklődve, mígnem az megragadja és ki, illetve be vezeti az új világ lélegzetelállító mivoltába.
- A két kéz műve?! Micsoda találmány! Talán a szelet hajtják uralmuk alá?
Elképed, ahogy Luna szembesíti vele, semmi ördöngősség nincs a modern autók működését illetően, semmi mágia, csak emberi ész, tudomány, kreativitás. Nem is tétováznak, beülnek az új kor járműveibe és suhanni kezdenek. A fáraó le sem tagadhatná, mennyire élvezi ezt a sok új csodát, és persze a szemre való társaságot.
- Hát, legyen, éppenséggel épp elég gyolcspántot tekertek rám...bár, ha te csavartál volna be ilyen gondosan, az biztosan nem lett volna kellemetlen.
Jegyzi meg búgóan és tétován, bele törődve az egyetlen biztonsági övbe. Majd csak hamar felfedezi a vissza pillantó tükröket, melyek szintúgy lenyűgözik. Dús hajába túr, amit szinte be sem lepett a por, ahogy csokoládészín ujjai a fürtjei közé szaladnak.
- Még csinosabb vagyok, mint gondoltam.
Szalad ki a száján, szemmel láthatóan tisztában megnyerő külsejének tényével.
- Oh, bizonyára a férfiak is sűrűn nézegetik magukat, csak talán nem vallják be.
Mondja szabadon, miközben hol az egyik, hol a másik tükörben nézegeti magát.
- Nahát, a lovak vágtája semmi ehhez a szárnyaláshoz képest!
Lelkendezik, ahogy a nő a gázra lép és vigyora kiszélesedik.
- Egy isten teste, örvendek, hogy a kedvedre való. Bár bizonyára mondták már neked, hogy a te szépséged is vetekedik az istenőkkével. Én már csak tudom.
Mosolyog édesen, szemeivel vetkőztetve a fiatal nőt. Természetesen lelkesen tűri, ahogy Luna közelebb hajol, hogy kicsatolja az övét, míg sajátja kacéran vág keblei közé.
- Rendben, mutasd meg nekem, miféle kelméket hordanak a mai férfiak.
Adja meg magát és kiszáll a kocsiból, tekintetét a hatalmas plázára szegezve.
- Üveglapokból készült palota? Valóban lenyűgöző...
Fürkészi és halad a nő után, ha megindulnak.