Hier kommt die Sonne ☼ Ra & Luna

Ra & Luna

A Nap a legmagasabban ragyog, még is, ebben a városban sosem tündökölhet valódi pompájában, hiszen az elhomályosít, elfojt mindent, ami nem a feketeségből született. Még is, egy aranyba burkolózott, titokzatos női alak jelenik meg a poros és cseppet sem olyan apró könyvesbolt szájában. Légies, még is határozott, erős léptekkel. Aranyozott tűsarka kegyetlenül koppan a megfáradt faburkolaton. Kezein pedig csilingelve remegnek meg az aranyozott karperecek. Szivárványszerű íriszeit az ókori Egyiptomot idéző, bár azzal nem egyező szemfestés díszíti, aranypernyével ékesítve. Fürtjei pedig szinte egész testét fedik, ahogy körbe táncolják madárszerűen kecses alakját, egészen a combjait súrolva. A színarany ruhát viselő nő szúrós pillantással pásztázza körbe a boltot, egyértelműen keresve tekintetével valamit. Vagy éppen valakit. A kötetek, melyektől roskadoznak régi s új polcok, teljesen hidegen hagyják a jelenést, az úgy suhan végig közöttük, akár a vadászsólyom, mi áldozatát keresi, hogy vaskarmaival lecsapjon.
- Merre jársz? Bujkálhatsz, de tudod, hogy úgy sem menekülhetsz.
Peregnek telt ajkairól a cseppet sem megnyugtató szavak, ahogy tovább keresi a lányt. Aki pontosan tudhatja, hogy őt szólítják.

Kezdtem ténylegesen reménykedni abban, hogy az életem visszakanyarodik az eredeti káoszhoz. Ahhoz amit már megszoktam, és tudok azzal együtt élni. Nem igazán ment. Minden egyes lépésemkor éreztem.... érzem, amíg ő él, fent van és itt jár a városban, addig semmi sem lesz a régi, hisz érzi mindenki. Azon az éjjelen megváltozott valami, egy olyan energia szabadult a városra, aminek már rég vesznie kellett volna. Látni a zavart az erőben, és tudom, hogy csak idő kérdése, hogy valaki kövesse a képzeletbeli fonalat, ami hozzám vezet. Nekem annyi.
Időm nagy részét azzal töltöm, hogy keresem a megoldást, hogy tehetném őt vissza a koporsóba, de az a hatalmas elszántság, ami eleinte úrrá lett rajtam, kezd kopni. Minél több időt töltök vele, annál inkább gondolom úgy, hogy neki is lenne helye itt, hisz ez a város már mennyi szörnyet magába fogadott... még egy nem lehet akkora gond, és mindig elmosolyodok, mikor látom az arcán a lelkesedést, vagy a csodálatot.
Csak akkor rázom meg a fejem, mikor hangot hallok. Pillanatok alatt kerül a kard a kezembe, mert hamar felfogom, a látogatóm nem gratulálni jött... miért nem?
- Segíthetek? Még nem vagyunk nyitva - ennek ellenére kedvesen szólalok meg, csak a szemeim színén láthatja, hogy pár árnyalatot világosodnak a félelemtől. Érzem az erejét, ellepi az egész helyet, és  nekem nem érdekem semmiféle harc. Ennek ellenére, ha arra kerülne sor, biztos vagyok abban, testvéreim nem adnák neki olyan könnyen az életem.
- Inkább éjjeli órákban vagyunk nyitva, akkor többen járnak, de persze, ha elmondod, melyik könyvre van szükséged, szívesen segítek megkeresni - mintga nem lennék teljesen tisztában vele, nem az eredeti Andersen gyűjteményért jött, de nem baj Luna, tedd csak az ostobát.

Ra & Luna

Poros padlódeszkák fullasztó nyögése kíséri a jelenést, aki éppoly erőszakos léptekkel közeledik a Hold Lányához, akár a delelő Nap izzó sugarai, miként behatolnak az antik könyvesbolt ablakait félig-meddig takaró, súlyos sötétítő függönyök redői között.
- Mindketten tudjuk, hogy nem ezért vagyok itt.
Feleli a határozott női hang Luna esetlen kérdésére, pontosan abban a percben, mikor kilép elé, akár a fénybe. Abban a pillanatban, mikor a tekintetük találkozik. A magas hölgy sugárzik, akár maga a napkorong. Hajkoronája akár a folyékony arany vagy maga a nap sugarai, melyek leomlanak válláról. Szinte kígyóznak, akár ha önálló életet élnének. Szinte fájdalmas a szépség arcába nézni, pontosan úgy, ahogyan az ember hunyorítani kezd vagy elkapja a tekintetét azokban az órákban, mikor a Nap a legmagasabban uralkodik az égen. Ősi mágia, mi belőle árad, nem vitás. De bármely káprázatos is ez a teremtés, bármennyire is pusztító a fény, mely szigorú tekintetéből árad - a boszorkány egyértelműen érezheti, mocskos az, ami őt szülte, vérmágia az.S nem a jóság igaz fényessége. Feltéve, ha létezik egyáltalán...
- Balga leány, nem tudod mit szabadítottál a világra, mikor a Fáraó átkát megzavartad.
Valóban átkot mondott, nem inkább álmot? Nehéz lehet pontosan vissza emlékezni erre a cseppet sem elhanyagolható részletre eme pillanatban.
- Vagy...éppen ellenkezőleg?
Teszi meg az utolsó néhány lépést, áthidalva a távolságot kettőjük között, midőn ég kék íriszei elkerekednek a felismerés halovány sejtelmétől.