Bíbor Folyó

Tárgy: Bíbor Folyó Csüt. Nov. 15, 2012 2:44 pm

"Ott, ahol zúg a bíbor folyó,
Ott, ahol szenvedni üvöltve jó,
Ott, ahol kiömlött annyi drága vér,
Egy ezredévről mond mesét a szél."

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Pént. Júl. 05, 2013 2:28 am

Victorius

Sűrűsödik az éj, felébrednek a vérszívók, és a hideg csillagfény baljós árnyat vet egy magányos férfialakra. A városon kívül van, a Senki földjén, ahol nem számít semmi, mint egy kis világvége olyasmi ez a hely. Karcsú szikár alakja, nem moccan mintha szobor lenne, de egy szobornak nem tudja a szél ilyen lezser eleganciával cibálni a haját, az alak tehát valós. Fekete farmert visel, széles övvel, és fekete inget, mindenféle díszítés nélkül, nem túl feltűnő. Hollószín haja a hátáig ér, és egyenes akár a szög, olyan fekete, hogy nem is látni hol ér véget a haj, és hol tart már az ing színe. A Bíbor folyó mellett áll, és mered a gyönyörű színű folyamra, pontosan olyan szín ez, mint a bal szeme. Nem érti, de érteni tudni akarja miért felemás a pillantása, és valami kósza, furcsa, megfoghatatlan érzés hozta ma éjjel ide, hogy bakancsos lábát, erre a szűz földre tegye.

Megmozdul az árnyalak, és közelebb indul a vér folyóhoz, és leguggol mellé, kezét belemeríti a vörös nedűbe, és ajkaihoz emelve lenyalintja azt. Nem szívbajos, jól esik neki az íze. Várakozik, maga sem tudja pontosan mire, vagy kire de vár, feszülten, magányosan, és egyre inkább türelmetlenül. Feláll, körbefordul, de senkit sem lát, felemás tekintete összeszűkül, mintha látna valamit, de mégsem. Káprázat volna csupán? Magában szitkozódik, nem éppen türelmes, de nem szólal meg, némán áll az éjszakában.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Netán keresel valamit, Fiú?
*mintegy a semmiből szólal meg egy igen mély, mennydörgéshez hasonló férfi hang. Káprázatszerűen mintha a hang egyszerre minden irányból szólna, de valójávan a Feketébe Öltözött Férfi mögül jön. Ott, a parttól nem messze az egyik fa törzsének egy bíborba öltözött lény áll. Karja kényelmesen összefonva mellkasán, bőre olyan betegesen meszes színű, hogy bármenyik ókori szobor megirigyelné. Haja ében, mint a kátrány, akár a másiké,a szeme pedig...a vörös egy ritka árnyalata, olyan mint az éppen erekben futó, levegővel még nem érintkező vér. Gomolyog a fekete szembogár körül, mitnha önálló életet élne. És ezek a karmazsin szemek egyenesen a Fekete Szerzetet nézik*

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Vas. Júl. 07, 2013 3:05 pm

Türelmetlenül várakozik, érez valamit, ami nyugtalanná és feszültté teszi, de nem tudná megfogalmazni hogy mi az pontosan. Annyi bizonyos, hogy ez az érzés vonzotta ebbe a névtelen városba, aminek talán léteznie sem lenne szabad. A hangra nem rezzen meg, lassan fordul meg hogy felmérje honnan jöhet a hang, ami mindenhonnan és sehonnan szólalt meg. Körbepásztázza a területet, és végül felemás pillantása megállapodik a bíbor alakon. Teljes testtel felé fordul, így válik láthatóvá hogy csak egy egyszerű ezüst szerű nyaklánc lóg a nyakában, ami egy ősrégi kelta keresztet ábrázol. Sápatagságát még jobban kihangsúlyozza a fekete öltözet, és meglepetésére egy másik majdnem ugyanolyan sápadt arcba néz vissza. És az a szem... a szeme olyan mint az ő bal szeme, csak az idegennek mindkettő vérszínű. Összehúzza a szemöldökét.
- Válaszokat keresek - szólal meg dallamos mély hangján, ami sötét tónusú akár az éjszaka, és olyan simogató mint egy hollószárny ében tollai. Tesz két lépést az idegen felé, mozgása kecses és légies tökéletesen uralja a saját testét, és tudja mik a határai. Ahogy közelebb lépdel, a szél feltámad, és megborzolja majdnem hátközépig érő korom színű haját.
- Miért olyan a szemed, mint nekem?

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*A komor vérivó felé fordul s megindul felé, de a Bíbor Király ugyan azzal a sztoikus nyugalommal támaszkodik a fa törzsének, összefont karral. Ahogy a kriptalakó rámered, nem csak azt láthatja, hogy két szeme bíbor, de a finoman érces és királyi mosolyt is. Nem fülig érő vigyor ez, hanem egy teljesen uralkodói jellegű, ősi tiszteletet parancsoló jelenség. A Feketébe Öltözött ~~Ember~~ Férfi első megjegyzésére nem felel semmit, noha az egyenesen a vérszín íriszekbe mered. A másodikat viszont nem hagyja szótlan*
- Rossz a kérdés, nem gondolod?
*semmiféle gúny nincs a hangjában, viszont valami enyhén motoszkáló és leírhatatlan, valami kifejező az van. Vörö szemeit egy pillanatra sem veszi le a hosszú hajúról, egyenesen néz a szemébe, anélkül, hogy pislantana. Csak mered, a Szem, a szem*

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Szer. Júl. 10, 2013 8:09 pm

Lassan lépked a bíbor alak felé, de nem azért mintha félne tőle, egyszerűen minek kapkodjon? Előtte áll az örökkévalóság, és mozgása ragadozóéra emlékeztet, ahogy lassan, mégis lankadatlan figyelemmel követi prédája minden mozzanatát. Az alak nem moccan, csak támasztja a fát egyenes hátta, összefont karral és egészen halványan mosolyog, mintha tudna valamit, és élvezné is hogy ő tudja, más meg nem. Kellemetlen, Luciennek kicsit sem tetsző mosoly ez. Megáll az alaktól nem messze, de így is közelebb, mint amennyire mások merészkednének Victoriushoz. Elmélyülten szemléli a bíbor szempárt, valami nyugtalanító hasonlóságot vél felfedezni az övével.
- Nem gondolom. Csak azt, hogy te tudod a választ arra, amit én akarok - szólal meg szűkszavúan, mély dallamos hangja az emberek csontjáig hatolna, és a gerincük mentén csiklandozná meg őket, persze a királyra nincs különösebb hatással.
- Érzem, hogy más vagy mint a többi vérszívó, de miért? Ki vagy te Idegen? - kérdezi, mivel ő nem ismerte sosem a Királyt, nem mint uralkodót, de mint apját sem. Nem tudja, hogy akad rokonság, de sejti hogy nem véletlen a bíbor szem. A Szem....

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*csupán mereven figyeli a feketébe burkolózott alakot, kinek megjelenése ókori halálisteneket idézhet halandókban. Állja pillantását, felemás pillantását, csupán visszafogott s nemesi mosolya árulkodik. Hogy miről, azt csak a Sötétség tudhatja*
- Pedig kéne. Biztosan az én szemem olyan mint a tiéd, s nem a Tiéd olyan mint az enyém?
*részletkérdésnek tűnik, teljesen átlagos, észrevétlen apróságnak, de valójában nem az. Ebben az esetben cseppet sem. Hiszen a fának támaszkodó szörnyeteg nem más, mint a Bíbor Király, a vámpírok ősatyja s nemzője. Mi volt tehát előbb,a tyúk vagy a tojás? Nem mind egy. Ez az alak viszont…bár a Király szemében ifjú még, a mai nemzedék szemében már jócskán a Nagyidősok közé tartozik. Még sem ismeri hát fel, nem érzi, ki vagy miféle szerzet az, ami előtte áll? Vajon miért maradt ki ezen létfontosságú és becses tény tudásából, ha a tisztavérűek oly nagy gonddal őrzik gyökereiket mindúntalan tovább adva nemzedékről nemzedékre, hogy a Bíbor Király az úr, az Első*
- Attól, hogy akarsz valamit, nem biztos, hogy meg is szerzed azt. Erős vagy és sok századot látott már felemás szemed, még sem végtelen hatalmad.
*úgy beszél mint az öreg bölcsek, mivel az „akarom” kifejezés kissé erős, főleg ha az Abbalahhal szemben használja valaki. Lehet, hogy szeretne és akkor talán ha szépen kéri megkapja azt, de ez a csúnya akaratoskodás. Lehet, hogy csupán megszokás vagy éppen így jött ki a szó a száján. Csakhogy nem mind egy miféle szavak hangzanak el a Győztes jelenlétében. Nem kevesek vesztét okozta már a nem megválogatott szókészlet*
- Érzed s még sem érted, hogy ki vagyok, nemde? Szomorú ez. Olyan mint ezen modern generáció, melynek tagjai elfelejtették már az őseiket. Viszont te, Feketébe Öltözött „Ember” egy kicsit túl sok kort kellett, hogy láss ahhoz, hogy ilyesfajta kérdést tegyél fel.
*tekintete nem szúrós, még is határozottan mered s egyenesen a felemás íriszbe, némi gondolkodási időt hagyva, mielőtt folytatná*
- Én vagyok a Kulcs, én vagyok az Ajtó.
Szólíts Lobogónak,
Én vagyok a Jó Ember,
Én vagyok a Rossz ember.
Megváltó,
Ámító,
A démon,
A Feketébe Öltözött „Ember”.
*a fekete ruhás közel merészkdett s kitartóan néz most is a mindkét vérszín szembe, ahogy z Idegen-ahogy ő nevezte-rébuszoknak tűnő versikével, netán régi próféciával felel annak kompromittáló kis kérdésére. Többeknek mondta már el ugyan ezen szavak s nem véletlenül. Ismétli újra és újra és újra. Abba az egyetlen szembe néz ami rőt mint a sajátja, mintha a másik, ciánkék írisz nem is létezne, fekete lyuk tátongna helyében*

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Pént. Júl. 12, 2013 9:23 pm

Victorius

Nem szólal meg egy ideig, némán mered az idegenre, aki nyugtalanítja, valami mélyen eltemetett érzést mozgat meg benne, de nem tudná felidézni mi az, mintha a hangja ismerős lenne neki. Biztosan csak képzelődik, emlékezne egy ilyen alakra. Felvonja a szemöldökét egy kicsit, de valamiért nem idegeskedik tovább, mintha ez a mosoly lekényszerítené a dühét is. Módfelett nyugtalanító.
- És miért lenne olyan a szemem, mint a tiéd? Száz másik utódod van ha az vagy akinek vallod magad, nekik mért nem ilyen felemás a szeme? Ki vagy te nekem, azontúl hogy a Király? - faggatózik Lucien, nagyon szeretné tudni, olyannyira, hogy még a hangja is megenyhül egy kicsit, de ugyanolyan élesen és mélyen cseng, ezúttal azonban dühös felhang nélkül. Szeretné tudni mi járhat a másik fejében, mi kering a hollószín hajkorona alatt, mint amilyen a sajátja is, csak az jóval hosszabb. Nem volt egy szófogadó típus, és mindig a maga feje után ment, főleg mióta Aurora meghalt.
- Valóban nem biztos hogy megkapom, de ha meg sem próbálom akkor biztosan. Öreg vagyok már igen de nem legyőzhetetlen. Sok mindent nem tudok, amire keresem a választ, és a megérzéseim ide vezéreltek - magyarázza meg szűkszavúan, hogy mit akar pontosan. Kideríteni, hogy miféle érzés játszik vele, amit most nem érez ugyan, de miért nem? Mi történt hogy nem mozgolódik benne, ahogyan eddig akár egy izgő-mozgó kisördög? Mivégre van elcsitulva?

- Érzem hogy más vagy, és valami kellemetlenül ismerős van benned, de nem tudom, a feltételezés is képtelenség, nem igaz? A véred vagyok, de vajon mennyire közeli sarjad? - teszi fel a kérdést, mert az, ahogy beszél, a királyra vall, és bár még nem találkoztak személyesen az utóbbi időben Lucien olvasott a társadalmukról, még ha nem is ismer minden régi babonát és mítoszt. Aurora gondosan kifelejtett minden ilyesmit a neveléséből. Micsoda kár.
- Ne nevezz így, nem vagyok ember, soha nem is voltam... - fordítja el picit a fejét, nem szereti ezt a megszólítást, ő soha nem akart olyan esendő lenni, és olyan balga mint az emberek. Mivel mágus nő nevelte, megszokta hogy más mint mások, és ezt érezte normálisnak. Hm, már amennyire ezt lehet mondani. A versikét vagy idézetet érdeklődve hallgatja, ám nem mutatja, arca rezzenéstelen, pillantása merev, és vérvörös szeme egy picit kitágul. Ez az érzés... azok a szemek...

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

*Szórakozik. Ez az igazság. Mosolyog. A Feketébe Öltözött "Ember" pedig dühöng, fel-le szaladgál a pumpája*
- Miért kéne felelnem a kérdéseidre, mivégre hagyjam, hogy rabold az időmet?*szórakozottan s egyben komolyan kérdezi, fejét enyhén oldalra billenti, de továbbra sem veszi le a szemét a fiúról*
- Túl sokat képzelsz magadról, Gyermekem. És túl sokat fecsegsz. Mivégre követelőzöl te velem szemben? Tán ki kéne vágnom a nyelvedet.
*kuncog kegyetlenül, még a szemfogai is kilátszanak*
- Hát nem érzed? Émejítően édeskés...az illat ami körbevesz, melyet minden pórusod okád. Embervértől szaglik. Enyhén, alig érezhetően, de eltéveszthetetlenül.
*hahotázni kezd, mivel bizonyára meglepi majd ez a kis megjegyzés*
- Ugyan, hogy éreznétek? Egyikőtök sem érzi tán, mert az Elmozdulás és az ováció,a neonfények kiölték a szaglásotokat.
*elfolytja a kuncogást, de valami azért kibuggyan belőle, látszólag gúnyolódik a másik vénnel*
- A Királyod vagyok, mindőtök királya. Tudod hát ki vagyok, mind érzitek. A Gyermekeim vagytok, nem csoda.
A jobb kezeim, a szolgáim
A katonáim, az eszközeim
Elterjesztik a jó hírt
'Találd meg Gyermekeim, gyűjtsd mindőjüket össze'
Visszük az összes alacsony férfit
Az összes gyűlölt, gonosz lelket
Egy vágyon osztozunk
Egy sötéten, ahogy tán sejted.
*ismét vár, hogy megjön-e a józan esze eme fiúnak, s elkezdi-e használni az agyát. Bár az olyanok mint ő mind ilyenek, a hiány miatt*
- A szemed az enyém, legalább is az egyik. Hiszen én voltam előbb, nem pedig te.
*jót szórakozik ezen és kuncog is hozzá, nem szereti a nem átgondolt kérdéseket, de elnéző a fiúval szemben, mert nem tehet róla*
- Mutasd meg nékem lobogód
Mutasd meg a Jeled
A Bíbor Király Szeme
A Jel,hogy hozzám tartozol.
Én vagyok a mestered
Valóra váltom álmaid
Én vagyok a messiásod
Egy eszelős fajta, ahogy tán sejted.
*annyisor ismétli el ahányszor kell, hiszen sokan nem értik*
- Mindőtökön a Jel, hogy hozzám tartoztok. A testeken bárhol, a bőrötök alatt s felett. A Szem. Te, Lucien a Jelet a szemeden viseled. A szemed maga a Szem. A sigulom. Találkoztál már vele, hallottál már róla?
*néven szólítja a Feketébe Öltözött "Embert"-itt az "embert" általános alanyként használja, nem mint fajt-,és könnyedén rugaszkodva el a fától indul meg felé, de nem áll meg, hanem egy lassú körívet ír le*
- Már elmondtam ki vagyok, bár nem lettem volna köteles. Csupán nem érted. Egyikőtök sem érti.
*veti az egész faj szemére, még ha hangja nem is érces, már megszokta, de ez nem azt jelenti, hogy megfeledkezett róla és a büntetésről*
- Én vagyok az Angyal, én vagyok a Téboly
Én vagyok a Szó, én vagyok a Törvény
Az igazat beszélem, old fel bánatod bilincsét
Én vagyok a Kulcs, én vagyok az Ajtó.
*körbeér és megáll a másik férfi előtt*
- Az élet csupán egy kerék, semmi több
Csak megy körbe és körbe és kö-
Én vagyok a Kor Nélküli
Én vagyok a “Légió”
Én vagyok az urad
Terrort fogok hozni
Démon vagyok álruhában
Ezrek borzongása
Egyszeriben világok pusztulnak
De az én végső célom
Több mint ez a hanyatlás.
*a szavakat szinte köpködi a vámpír arcába, úgy hadarja s még is oly érthető és kegyetlenül tényközlő minden egyes szava, hogy az ember lába földbegyökerezik tőle vagy rögtön szörnyet halna*
- Aki keres az talál. A türelem pedig Rózsát terem.
*rébuszokban beszél ismét, de nem is várható más a Királytól, más kor 'szülötte'*
- Sértene, ha nem éreznéd. Én nem vagyok olyan, mint ti. De te sem vagy olyan, mint én vagy ők.
*nyugtalanító dolgokat mond és immáron a háta mögött zárja össze kezeit, akár egy igazi uralkodó*
- Így igaz. Akkor viszont miért bűzlesz emberszagtól? Nem érzed, de az én szaglásom jobb, nekem elhiheted. A vámpírság erős szaga, nagyságrendje elnyomja ugyan. De nem minden orr elől. A jubileumi vérfarkasok rögtön kiszagolnának mint egy dögöt. Ahogy én is. Ezer közül is.
*ismét cinikus és mosolya önelégült. Kegyetlen? Nem mondhatnánk. Ő ilyen. Egy király. A Király. Minden szava értelmet nyer. Feltéve ha rájövünk*

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Szer. Aug. 07, 2013 1:14 am

Victorius

Összevont szemöldökkel próbál rájönni, mi olyan mulatságos a másik számára, aki vöröset visel, bár semmi nem lehet olyan színű mint a szeme, és mint Lucien bal szeme. Ő dühöt érez, bár egyre kevésbé, és nem érti önmagát, hová tűnik a világ ellen érzett gúny és ellenszenv, hová tünteti ez a férfi mindezt. Tisztán érzi hogy valami nem stimmel, de nem reménykedik, vannak dolgok, amik túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek, így általában nem is azok. A kérdésre csak megemeli a szemöldökét.
- Mivégre vagy akkor még mindig itt, ha nem áll szándékodban válaszolni, a Gyermeked kérdéseire? - fordítja vissza a kérdést, kicsit talán túlságosan is merészen, de ha az volt, hát majd megérzi a saját bőrén. Az életéből kimaradt mindenféle apai nevelés, és nem hiszi hogy valaha is kiderül kik is a szülei. Csak abban biztos, hogy ez az alak több mint furcsa, és mivel elég öreg már bátran hagyatkozik a megérzéseire.
- Lehet. Rég volt, hogy egy másik vérszívóval hozott össze az élet, bocsásd meg hát fecsegésem - mosolyodik el, de ez a mosoly minden csak nem bocsánatkérő. Érzi hogy a Vörös inges férfi sokkal öregebb és olyan hatalommal bír, amiről ő nem is álmodhat, de mégis valamiért gúnyos hangon szólal meg, maga sem érti miért, talán ezt váltja ki belőle, talán ösztönösen teszi, nem érezve mi a rend, és mi a helyes.
- Ha már ennyire nyomatékosítod hogy te vagy az apám vagy mi, akkor nyilván tudnod kellene róla hogy ki a szülőanyám, mert nem az akit porrá égettem évszázadokkal ezelőtt... - szakad ki belőle egy kesernyés gondolat, talán ki sem akarta igazán modani mégis megtörtént, és fejét picit oldalra fordítja, hogy éles, nemes profilját mutassa a másik férfinek.
- Embervértől, mivel vadásztam nemrég... - szólal meg, nem okoz neki gondot hogy megöljön egy embert vagy akár kettőt, csupán arra figyel, hogy gyors, tiszta munka legyen a felesleges szenvedést nem díjazza ő sem.

Kissé sértetten veszi tudomásul, amit a másik mond, hogy elvakította volna an eonfény, sosem gondolta így, hogy vak lenn mindarra, mi fajuknak természetes, és szemtől szemben állva a szavai hatására, felismeri a királyi jelenséget, akit még sosem látott, és valami furcsa moccan meg benne. Elmozdult világ...
- Talán van aki érzi mégis. A királyom vagy, de még kim? A teremtő atyám azt értem, de a szemem... pontosan olyan vörös mint a tiéd, ez nem a Véletlenszerű játáka - teszi hozzá, és hallgatja mit szaval a másik a szavaira, noha nem is reménykedik különösebben egyenes válaszban, az túl szép lenne ahhoz hogy elhagyja ennek a márványarcú szörnyetegnek az ajkait. A hahotázást nem kommentálja, de bántja a fülét az éles, kissé már túl éles hang. A szavalás ismerősen hat, olvasta eme sorokat már valahol, nem most hallja először, és csak összevonja a szemöldökét. A Jel, bár nem viseli magán, mégis ismerős neki a vérrel rajzolt szimbólum, látta már, de rajta sehol sincsen.
- A Bíbor Király Szeme, a légiójának jele, és katonái mind magukon viselik azt. Az én Sigulom, miért a szemem? - kérdez, nem bírja megállni, maximum nem kap rá választ, de kivételesen büszkeségét is félretéve örülne egy őszinte egyenes válasznak, de sajnos megszokta hogy ez nem olyasmi, amit csak úgy megkaphat. Elhúzza a száját a további szövegelésre, és hogy nem értik. Elismeri, nem teljesen érti, de kihámoz egy két momentumot a szóáradatból.
- Rózsát terem, akár a vörös rózsamező amiről álmodok? - kérdez vissza, mert nem tiszta a kép, de úgy véli rózsa lehet, valami sötét távoli folttal, amit soha nem lát tisztán, hiába lohol álmaiban, emberi sebességen túl, a dolog mint távolabb kerül tőle.Nem szereti ezt az álmot.
- Nem vagyok olyan, ezt magam is észrevettem. Hozzájuk képest több vagyok, hozzád képest kevesebb. Miért? Miért hajlik meg a tűz a kezem alatt Király? - folytatja, mert hátha választ kap, nem adja fel. hosszú szénfekete haját meglebbenti a szél, és visszafordítja pillanását a vörösbe öltözött alakra, aki az apjának tartja magát. Voltaképpen valamilyen értelemben az is, hiszen mindük atyja de hogy... Ő következzen a király után... Kétkedik benne.
- Mert embert vadászok hogy vért igyak. Bár sokáig megvagyok nélküle, mégis jól esik... - von vállat, és majdnem kivillannak a fogai, de visszafogja magát, nem bírja ha gúnyolódnak rajta, rossz emlékeket kelt benne. Elfordul hát. Elnéz a tó felé, a vörös színe megnyugtatja, ahogy lágyam hömpölyög, vérvörös folyamként, felkiáltójeleként a tájnak, és a Létnek.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Úgy beszélsz, mint egy asszony.
*lomhán veti oda, a felvágott nyelvre érti és arra a bizonyos sunyi kis kérdésre. S nem véletlen vállogatja meg pont így a szavait*
- Én nem "egy másik vérszívó" vagyok, kurafi.
*megjegyzése száraz és lényegre törő, a hangzása ellenére nincs benne gőg vagy dac, csupán sivár tény. Arca sima akár a tükör, de lágy, királyi derűje tükröződik benne*
- 'vagy mi' nélkül. És perszehogy tudom, hogy ki szült.
*oly könnyedén mondja ezt, mintha mi sem volna természetesebb és nagyobb közhely. Mintha mindenki tudná (csak Lucien nem). Kísérteties ez a csípős egyértelműség. Félrebeszélés nélül*
- Szóval odapörköltél Aurorának?
*első reakciója kellemes csalódás majd hahotázni kezd, de semmi emberi nincs ebben a hangban*
- Tűz...jó barátok vagytok, te és ő. Már régóta. Így vagyon?
*megcsillan véres szeme, éhség ez, de nem emberhúsra vagy embervérre, hanem agy-étekre. Tudja, vagy kikövetkezteti. Minden esetre a fiú torkából akarja hallani. Aztán viszont hirtelen minőségi változás megy végbe a lényén, ami úgy ül ki arcára, mintha egy viaszmaszk olvadt volna le róla az imént. A másodperc töredéke és olyan közel áll a másik férfihoz, hogy akár szájon is csókolhatná. Nyomában ahogy illant kátrányfekete tollak hullotak alá s lassan ereszkednek a levegőben a földre, mivel pehely könnyűek. Mire leérnek, a Nagyúr már réges régen a torkánál fogva emeli a magasba Lucient. Nem nagyon, alig hagyja el a lába a földet, még is határozottan csüng az epefehér karon. Hogy van-e választása kivédeni ezt a kellemetlen kis helyzetet? Nem igazán. Mivel minden vérszívó a Királyt szolgálja, ha tetszik nekik ha nem, ez elemi feladatuk, így hát végezni sem tudnak vele ahogyan ellenkezni sem a Király akaratának. Olyanok a kezében mint a rongybabák, ha úgy akarja. Erős karmai körbeérik a Feketébe Öltözött nyakát, emelik, de nem szorítják annyira, hogy fulladjon-nem mintha ez számítana vámpíréknál-, viszont nem kellemes az már biztos. A skarlát szemek pedig veszedelmesen merednek a felemás szembe*
- Gúnyolódsz velem, Fiú? Bolondnak nézel?
*lassan kezdi oldalra billenteni a fejét és van ebben a mozdulatban valami egészen hátborzongató. Ezt pedig az embervadászatos kis ürüggyel sikerült kiváltani*
- Ha nem engem nézel bolondnak, akkor vagy magad vagy az, esetleg oly ostoba s asszonyian naív lélek vagy-mi nem lenne csoda, hiszen asszony nevelt-, hogy magad sem hiszed el.
*lassan elkezdi leereszteni de Lioncurt-ot és ujjai olvadt jégként folynak le a torkáról, nem hátrál de úgy kerüli meg ismét hogy a körív végére kissé eltávolodjon. S egyben ismét mosoly kúszik kegyetlenül vonzó arcára*
- Asszonytól szaglasz. Halandó asszonytól. Nem azért, mert felfaltad vagy háltál volna ilyennel, hanem mert egy olyanban fogantál.
*a mészfehér bőr ellenére sötét árnyék vetül arcára s igen, élvezettel veti mindezt Lucien szemére s kezét hátul összekulcsolva figyeli minden reakcióját*
- És ha azt merészeled mondani, hogy hazudok, nem csak a nyelvedet tépem le, de a fejedet is.
*könnyelműen mondja, mit neki egy szenvtelen utód koponyájának leszaggatása? A hosszú fekete hajat ráadásul jól meg lehet markolni*
- A Világ Elmozdulásán töröd a fejedet, nemde? A Torony miatt mozdult el. Jedis miatt, Aurora úrnője miatt. Ha nem mozdult volna el, most nem néznél rám ilyen megrontottan.
*kissé felemeli szemöldökét eme tényekre rávilágítva. Karjai ismét a háta mögött összekulcsolva s szög egyenes háta, mellkasa királyian domborodik finom izmokban. Egy asszony megőrülne a látványért. Pontosabban minden asszony megőrül a látványért (az ellenség térde pedig megremeg)*
- Ahogy mondod, cseppet sem a Véletlenszerű játéka.
*helyesel a kétségekkel s belső démonaival küszködő vámpírnak, majd hozzátesz még valamit*
- A sigul-om a Szem. A Bíbor Király Szeme. A Vörös Szem. Eltéveszthetetlen. És egyetlen. Azért ez, mert a sigul valóban a bal szemem, csupán művészi ábrázolásban. Láttad már, ugye?
*lasan csordogál az összefüggések folyama, mígnem csermejből kinövi tán magát. Vajon érti a Fiú, mit magyaráz neki?*
- Mindőtökön van Jel. Rajtad is. Az hiszed nincs, pedig csak tükörbe kéne nézned.
*többet mond minden szónál, ha az utód jól figyel. Túlvilágian, még is vezérhez méltóan emeli meg jobbját és hosszú, karmos mutatóujja egyenesen Lucienre mutat. Feltételezi, hogy van tükörképe, igen, mi több, tudja. Hiszen Lucien vére embervértől veres*
- Mert te más vagy mint a többi. Ezért vetett rád szemet a némber.
*talán Lucien ezt nem találja egyenes válasznak, pedig valójában egyenesebb annál, mint sem gondolná*
- Álmodsz róla?
*visszakérdez és hangja finommá lágyul, mint a vörös selyem, ami a pőre testhez érve cirógat*
- Mit álmodsz róla? A Toronyról is álmodsz? A Fekete Toronyról? A rózsamező közepén.
*arca komoly, viszont halvány mosoly édesíti meg, mint valamiféle felismerés*
- Proféciák születtek rólad és rólam
A vízió erős, de közben tovább zuhanás
Oh, miféle csoda az élet
És még nagyobb a méret
Igy áll a helyzet
Attól félek, így van
Igy áll a helyzet.
Az univerzum üres, csupán te és én
Fogd a kezem s megmutatom merre menj
A Bíbor Királytól érintve
A megmentőtől érintve
A Torony hanyatlik az Itélet Napján
A Bíbor Királytól érintve
A megmentőtől érintve
Ahogy réges régen megírták. *
*mennydörgés helyett szinte dúdolja a szavakat, olyn lágyan, hogy azok papírvékony pengeként szelik a szívet, lelket s még gondolatban a húst is. Mereven néz a felemás szemekbe. Vagyis csak az egyik szembe. A Bíbor Szembe*
- Tudod, mit neveznek Érintésnek? A Bíbor Királytól érintve lenni annyit tesz, mint álmodni. Rólam álmodni, különös dolgokat. Amiket sokszor nem értenek azok, akik álmodják. Veszélyesek ezek az álmok, mert víziók. A múltat és a jelent mutatják. De nem csak ennek a világnak a múltját és jelenét. Hanem olyan világokét is, amikben Vörös gomolyog, akár a köd.
*magyarázza, igen, de így sem biztos, hogy Lucien megérti amit mond*
- Tudtad, hogy Aurora kis szeszélye háborút vont maga után?
*nyilvánvalóan az elragadásra céloz ezzel, amit pár perce említett*

* DEMONS & WIZARDS - Crimson King

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Kedd Szept. 03, 2013 2:53 pm

Victorius

Összehúzott szemekkel méregeti a királyt, akiről oly sok legenda szól, annyi mende-monda és Lucien nem gondolta hogy találkozni fog vele, noga tudat alatt sejtette, hogy ők ketten nem kerülhetik el a találkozást egymással, hiszen mégis csak valamiféle rokonok. A megjegyzésére csak elfordítja a fejét, nem veszi fel a szándékos sértegetést.
- Te is vérszívó vagy, mégha mindünk atyja is, vagy tán másnak vallod magad? - fordul vissza, de ebben a kérdésben nincs gúny, ebben puszta érdeklődés van, de azért látszik hogy hasonszőrűek. A "vagy mi" elhagyására elhúzza a száját, igen ezt várta de mégis. Ezt így hallani, hogy tulajdonképpen nincs egyedül, és van egy apja, aki... mindenesetre ez furcsa így, nem várta hogy megmondja, vagy hogy közli mint tényt.
- Megoszthatnád velem is, hogy ki az anyám, mivel semmire nem emlékszem róla... - szólal meg kis idő után, sosem tudta elképzelni ki lehetett az anyja. Abban volt biztos hogy nem Aurora, az a boszorkány minden volt csak anya nem. Igaz, felnevelte a férfit, legalábbis próbálkozott vele, csak aztán a végére túlzottan is önfejű lett, hasonlít valakire, és szabad utat akart maga előtt, amit nem kapott meg, hát szabaddá tette. Pofátlanul nem bánta meg azóta sem azt a tettét.
- Igen, nem direkt volt... először. Utána meg már nem volt megállás, a tűz mindent elemésztett... - emlékszik vissza a veszekedésre, a szörnyű percekre, a ki nem mondott átkokra, a tűz erejére, a bizsergésre, és hogy tenyeréből nyílt lángok csaptak elő, megperzselve a boszorkányt, aki lángra is kapott annak rendje s módja szerint. Lucien vadmágiája túl erős volt neki, mivel a vére mégis csak elég tiszta ahhoz, hogy némi különlegesség szoruljon belé. A nevetés rántja vissza a valóságba és a különös vámpírra néz, még ő is szépnek látja, de valahogy máshogyan is, mint egy elveszett kincs, rikító vörös vérkövek... akár az ő bal szeme.
- Igen, így van. Régóta jóban vagyunk egymással, bár nem sokszor volt rá szükségem eddig - jegyzi meg és lepillant a tenyerére, ahová ha akarna azonnal kis lángocskákat tudna idézni, amik akár örvénnyé is kinőhetnék magukat, de nem teszi meg. Miért tenné? Nem fenyegeti semmi veszély, és az apja csak nem akarja bántalmazni. A pillanat töredéke alatt történik, hogy a király moccan, és megáll Lucien előtt, aki akaratlanul is lépne egyet hátra, fusztráló ez a közelség, de már nem tud, mert torkon ragadják, és kellemetlenül erős szorításban találja magát a férfi. Felmorog, és kezét az őt tartó kézre teszi, de mit sem tud enyhíteni a helyzetén, a királynak van pár ezer év előnye vele szemben. Így hát csak hallgat, és szikráznak a szemei, de nem tud szabadulni, a karmos kéz kis híján körbeéri a nyakát, bár leginkább csak tartja őt, nem szorítja, de így sem a legkényelmesebb helyzet, és egy pillanatig csak némán merednek egymásra, és a király szemei villognak. Nem jelent jót, így hallgat, lévén megszólalni sem tud nagyon. És csak miután lába ismét földet ér szólal meg, és legyűri a késztetést hogy megigazítsa a ruhája gallérját.
- Nem nézlek annak... és nem vagyok bolond, asszony nevelt, vagy próbált mert mint látod nem igazán sikerült neki... - fordul el a Bíbor idegentől, és ahogy megkerüli őt egy pillanatra ismét azt gondolja hogy csapdába esik, de mégsem.

Kicsit megrendíti a dolog, de igyekszik nyugalmat varázsolni magára, sosem érezte volna eddig, hogy kevesebbet érne, mint más vámpírok, hiszen ő is annyira más még mint a mostani nemzedék. Öregebb már a nagyöregeknél is, mégis erősebb. Megérzi a másik hangjában, hogy élvezettel veti a szemére, ezt ami neki oly idegen információ volt eddig, főleg hogy halandó nő szülte.
- Ki volt az a nő? - kérdezi meg végül, és nem fordul vissza, csak egy picikét, féloldalasan áll. Annyira hasonlítanak egymásra, mégis mennyire mások, Lucien nem olyan nyugodt, nem olyan halálos veszedelem, mint Victorius, mégsem lehet nem felfigyelni a jelenlétére. A fenyegetésre csak felvonja a szemöldökét, nem mondja hogy hazudik.
- Miért neveznélek hazugnak? Hiszen ha te vagy az apám, akkor te már csak tudod mi az igazság - közli higgadtan, de azért motoszkál benne a tudat, hogy vajon milyen érzés lenne, teljes erejéből pofon csapni a férfit. Csak egyszer, bár valószínűleg nem tudná megtenni, el is veti a gondolatot, mielőtt a másik megneszelné. Hátratűri a haját inkább.
- Auróra mestere... Átkozott boszorkányok... - cicceg, nem szívesen emlékszik vissza a nőre aki próbált jó anyja lenni, legalábbis ő úgy ítéli meg hogy próbálkozott, csak a férfiban túl sok volt az apai gén, és a szilajság, asszony neki nem tudott parancsolni. Biccent, ha a véletlenszerű játéka lenne, túl morbid lenne így nem lehet az, meg különben is, minden okkal történik. Csak néha nem tudni mi az ok.
- A bal szemed, a jel, és nekem a bal szemem vörös. Azt hiszem egyértelmű így hogy mi az én sigulom... Jól ismerem a tükörképem - hiszen nincs akkora véletlen hogy az ő szeme is véletlen legyen vörös. Több ez, mint egy mese, és talán... Talán tényleg ő a király fia? Elégszer látta már magát a tükörben vagy visszatükröződő felületeken hogy lássa a hasonlóságot, főleg úgy hogy apja itt áll előtte.
- Miért akart ennyire, hogy megkockáztatta hogy ellopjon? Miért kellett egy félig vámpír egy boszorkánynak, aki nem is élt? - mivel tudja hogy Aurora úgynevezett lost, élveholt, se nem élő se nem halott, valami undorító megrekedése a köztes világnak. Embernő, aki halállal van tele, és élettelen teste semmire nem képes, sem enni, sem inni, csak ölni, emberfeletti erővel... Miért kockáztatta ez a nő, a Király haragját? Hirtelen édeskésebb lágyan lesz a hangja a rózsamezőre, és Lucien csak bólint, álmodik róla, de nem kínzóan, inkább vonzó számára a dolog.
- Álmodok, a fekete toronyról, a mező közepén. Vörös a rét, és vörös az ég, a torony fekete és hívogató mintha vibrálna, és mintha mondani akarna valamit, aminek nem értem a szavait... - válaszol, hiszen sosem kellemetlen neki ez az álom, de alig emlékszik a szavakra, mire felébred. Már amennyire ő aludni tud, mert ez inkább ilyen meditatív szerű állapot, négy óránál nem vesz sokkal többet igénybe, és nincs is igazán szüksége rá. Persze néha megteszi, mert megteheti. Hallgatja miféle regét, mondókát szaval a másik, ismerős sorok, nagyon is ismerősek, és minden kétsége eloszlik, de nem tudja mit kezdjen most ezzel az információval hogy... a király az apja, és hogy láthatóan olyasmikről beszél, amiket neki is tudnia illene, mégsem tudja. Jót derül rajta nagy bosszúságára, utálja ha kinevetik, és gúnyolódnak rajta.
- Próféciák születtek rólunk? Hát nem csodálom - mosolyodik el, kissé morbid humorral, ha magukra tekint.... nem csoda hogy jóslatok, és jövendölések születtek róluk, bár hogy mit kéne véghez vinniük... arról fogalma sincs.
- Az érintésed álmokat hoz, kinek véres, kinek édes álmokat. Mindenről, nem csak a múltról de a jelenről is - szólal meg szinte ugyanakkor mikor Victorius, és kis eltéréssel ugyanazt mondják, bár a vámpír mást is mond, de a lényegben egyezik a mondandójuk.
- Nem tudtam hogy háború volt emiatt, de valahogy nem csodálom hogy az volt - mosolyodik el, és visszafordul, teljes testtel a másik felé, hogy a két bíbor színű szem találkozhasson.

Faj : Vámpír Hozzászólások száma : 103

- Van egy rossz szokásom, Lucien, Senki fia. Ez pedig a hirtelenharagúság.
*ecseteli vontatottan és lassú léptekkel közelítve a mási fajzatot. Nem mond többet, de elég nyilvánvaló a célzás. Könnyű a Királyt felhúzni és akkor nem rest letépni a fejeket és kitépni a szíveket. Ezt sosem tagadta vagy szégyellte. A látszólagos ellentmondás ellenére még is hideg fejű uralkodó volt mindig is*
- Miért tennék ilyet? Mivégre volnék ilyen kegyes?
*tekinteke tükrözi megvetéssel teli értetlenségét, bizonyára nincs hozzászokva az efféle megnyilvánulásokhoz. A régi időkben az utódai tudták hogyan beszéljenek vele és hogy hogyan beszélhetnek vele. Na de ez a csőcselék, ami eme késői korban létezik, több mint lehangoló a számára, egy király számára*
- Sose az arany szívemről voltam híres.
*egészíti ki mondandóját, kísértetiesen ejtve a szavakat túlságosan agyarszerű szemfogai közül*
- Az anyád egy boszorkány volt, nem az én vérem. Elég, ha ennyit tudsz róla.
*veti oda mint a húscafatot a kiéhezett kutyák elé. Ó,cseppet sem fogja megkönnyíteni sem Lucien, sem más életét. Emellett a türelmetlenség nem éppen a szíve csücske.
Mikor azonban Aurora megpörkölésére terelődik a szó, jót derül a dolgon, ez ki is ül túlvilági arcára*
- "Ne játsz a tűzzel!", okulhatott volna belőle. Hiszen a jég olvad tőle.
*mellékesen jegyzi meg, mintegy kárörvendve a halott jég-boszorka sorsát illetően*
- Azt jól teszed. Válogasd meg szavaidat, ha egy királlyal beszélsz. Legyen bármilyen nép vagy föld ura. Nem tanította ezt meg neked az a szuka, jól mondom? De a józan logika rávezethetne. Veszélyes a nyelv, fegyver is lehet, de saját magunkra hívott halálos ítélet is.
*sziszegi, mert ezt nem neki kéne megtanítania, de ha már így alakult, kioktatja. Csalódottan tapasztalja, hogy ez tömegbetegségnek tűnik eme korban. Nincs királyuk, se istenünk, nem tudják hogy adják meg a tiszteletet az uralkodóknak. De nem biztos, hogy Victoriusnak mindig türelme lesz elmagyarázni. Mi több, egészen biztos*
- Egy a sok halandó asszony közül. Talán egy kis előnnyel, hiszen neves máguscsalád sarja volt.
*nem zeng ódákat Xenia Davilishről Luciennek, még véletlenül sem. Azt sem teszi hozzá, hogy a mágus már vámpír volt mikor Lucien fogant-erős boszorkány volt, meg tudott alkotni egy főzetet, ami élőhalottként is termékennyé tette-, ezért nem dhampyr. Miért tenné? Nem olyan lény ő, mint a többség. Tetszik vagy sem, így áll a helyzet. Miközben elhalad a fiú mellett, még lomhán szállingózik néhány szurokfekete hollótoll*
- Szenvtelenségből, nem másból. De most már tudod, hogy nem értékelem az ilyen önnös megnyilvánulásokat. Sokak fejébe került már.
*intézi el ennyivel az ártatlan kérdést, akár a vipera, mert pontosan olyan ő, nemde? Egy rossz mozdulat és már oda is kap*
- Hogyne tudnám. Mindőtökről tudom. Átlátok rajtatok mint az ablaküvegen.
*közli olyan szintű közönnyel, hogy már kellemetlen lehet gyermekei számára. Még ha nincs is semmi ördöngősség abban, amit mond*
- Az, az úrnője. A királynője. Mi több, a holtak seregének ura. A naivitás koronázatlan császárnője. De attól még veszélyes és erős banya. A hiúság viszont...ó,az a fene önimádat bizony erős gyengepontnak minősülhet...
*filozofál a látszólag érthetetlen és mellékes dolgon, de valójában annál jelentősebb mindez*
- Pontosan.
*haladunk, végre kezd kapizsgálni bizonyos sötét dolgokat a fiú, pedig már kezdte feladni az okítását*
- Azt, amit minden nő akar.
*feleli egyszerűen és szembe néz a fiúval, egyenesen a vérző bal szemébe*
- Gyermeket foganni.
*jelenti ki és utólag pofon egyszerű, hogy ez a válasz a kérdésre*
- Ha nem tud foganni, legalább szerezni. És ha egyszer örök életű, mert már régen halott, akkor nem ártana egy olyan gyermek, aki szintén megél akkora kort. Ha különleges egy csecsemő, annál jobb, nemde?
*és ilyen egyszerűen meg is válaszolja Lucien eddigi dilemmáit Aurora szándékait illetően. Nem volt itt semmiféle világot megváltó vagy romba döntő szándék. Egyszerűen csak a természet működött, az anyai ösztön. Ez viszont az asszony életébe került. És másokéba. Az egész birodalom bukásába*
- Több vagy te, mint félvámpír. De nem egész. Még is más. Egyszerre több és kevesebb annál. Az anyád eszes asszony volt.
* helyesbíti fia szavait és kis időre abbahagyja a járkálást*
- A holtak...sokszor vágynak az élet után. Ez az egyik fő baj az elfajzottakkal. Emberek voltak és hiába kaptak haláluk vagy halálszerű állapotuk után meg mindent, ami után életükben sóvárogtam. Nem kell nekik, csak az elmúlásukat siratják.
*tisztelet a kivételnek, szerencsére akadt*
- Ne foglalkozz a Toronnyal. Nem biztos, hogy jól végződne, ha egyszer ellátogatnál oda.
*lehet, megleő amit mond, ezért vár is pár másodpercet, hogy eméssze a fiú a dolgot*
- Azért látod, mert a rőt szemed az enyém. És mert karnyújtásnyira voltál, mikor kiemelkedett a fekete földből, a véres rózsák közül.
*megválaszol hát ismét egy kérdést, vagy rögtön kettőt. Lucien szavai pedig megmosolyogtatják, végre egy olyan megnyilvánulás, ami a kedvére való. Talán még sem veszett ügy, rontotta el Aurora, még formálható. Esetleg*
- Jól teszed, jól érzed. A fiam vagy, Lucien. Mint arra remélem már magadtól is rájöttél. Természetesen nem úgy, ahogy a többi ivadékom ebben a korban. Te más vagy mint ők. Ez vagy a felemelkedéseddel jár majd, vagy a bukásoddal.
*ismét a fiú szemébe néz, egy súlyos pislantással, talán van kísértetiesség a jelenetben*
- Így van.
*helyesel Lucien szavaira, kezd kikupálódni a fiú*
- Nem is különös, ha átgondolod. De furfangos egy banya volt, eltűnt veled együtt, mikor érezte hogy közel a vég. De a sorsa elől nem futhatott, hiszen általad halt. A jégpalota pedig roskadozni kezdett. De ez a mese egy másik napra való. Elég volt ennyi mára, Lucien du Chapellier.
*rekeszti is be a velőt rázó társalgást, így, elvágva a dolgokat*
- Az asszony neve, aki téged a világra hozott, Xenia volt. Demeter lenya.
*ennyit mond és azzal ismét reneget fekete toll kezd áramlani a látszólag semmiből, majd éjfekete és hatalmas hollóként elröppen mint az árny*

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Csüt. Szept. 19, 2013 5:31 pm

A megjegyzésre csak biccent, ezt az előbbi kis közjátékból már észrevette, és ha egy mód van rá, nem akarja megint torkán érezni a karmos ujjakat. Annyira nem mazochista és az életéhez is ragaszkodik, de hogy senki fia lenne?
- Nos ez már feltűnt az előbb... - jegyzi meg a hirtelenharagúságra, hiszen érezte hol a türelme a királynak. Nem túl türelmes figura. Bár Lucien még szerencsésnek mondhatja magát hiszen ölt már meg embereket, de még vámpírokat is emiatt a másik, hogy nem úgy szóltak hozzá ahogy kellett volna, és neki sincsenek illúziói, hiszen attól hogy az apja, még nem fog a keblére omolni, mint a mesékben. A következő megjegyzésre nem válaszol azonnal, de fullánkként éli meg, hogy ez a kortalan szörnyeteg, egy egyszerű kérdésből is elvi kérdést csinál, amit ő kicsit sem talál ennyire nagyszerűnek, így csak később válaszol.
- Tudom jól, miről voltál/vagy híres, Vörös Király. Bár vannak számomra kihagyott epizódok, azért a többségről tudok, a jóhíred, mondhatni megelőzött mindig is - hiszen még ő is hallott a Bíbor Királyról, igaz nem Aurora mellett, hanem sokkal a halála után, ahogy a nagyvilágban járt kelt, és itt-ott a nagyöregek mesélték, van amelyik már nem is él, és van akiknél maga Lucien sokkal öregebb már. Már nem számít válaszra mikor valamifélét mégis kap, de elég egy pillantás apja arcára hogy tudja, ne kérdezősködjön, mégis egy pillanatra viharfelhők suhannak át a tekintetén.
- Boszorkány? Ez igazán meglepő - ténylegesen meglepődik, hiszen nem gondolta volna hogy Victorius alább adja vámpírnál, bár abba is bele kell gondolnia, hogy az a boszorkány valóban tudhatott valamit ha felkeltette egy ilyen rideg férfi érdeklődését, és még utódot is nemzett neki. Kivételes asszony lehetett, ezt elismeri és kicsit sajnálja hogy nem ismerhette meg sosem. Talán egyszer, majd talál egy képet róla.
- Olvadt, és porladt nem szennyezi már ezt a világot a jelenléte - jegyzi meg ő is, sosem tudta anyjaként tekinteni Aurorát, és Lucien is túl szilajnak bizonyult ahhoz hogy egy női kéz nevelhesse, hiszen még a királyának is ellenbeszél. Persze mértékkel, hiszen... már tudja mennyire nem értékeli a másik. A kis kioktatást szó nélkül viseli, hiszen lehetett volna udvariasabb is, de a másik meg lehetne kevésbé nagyképű akkor is ha ő a király, minden vámpír atyja.
- Eddig nem volt alkalmam túl sok királlyal találkozni ami azt illeti, de a jövőben óvatosabb leszek - biccent egészen aprót, elég világossá vált hol a határ, meddig mehet el, nem feszegeti tovább, azért annyira nem ostoba. Újabb elejtett félmondat az anyja személyét illetően, tehát neves mágus volt annak idején, mikor Lucien született, ez ad némi remény sugarat hogy meg tudjon valamit róla. Ez megerősíti abban is hogy nem hétköznapi lehetett, de elhessenti a gondolatait, és felemás pillantása visszatér a másik alakra, aki oly hasonló, mégis oly más mint ő. És vajon milyen lehetett az a nő? Aki gyermeket szült ennek a kortalan démonnak?

Éberen követi a férfi mozgását ahogy elhalad mellette, és elkap egy fekete hollótollat, hogy megforgassa az ujjai között, aztán újra elszórja, hadd zuhanjon a földre a többi után. A megjegyzésre csak ellhúzza a száját, ezt is felfogta már ebből a rövidke találkozásból, amire nem számított, mégis valahol mélyen nagyon is várt.
- Most már tudom... - jelenti ki, oly hidegen, ahogy a megjegyzés maga hangzott el, de már nem érzi magát akkora veszélyben és nem is követi annyira a másik mozgását, inkább csak érzi hogy merre van éppen, ha nem előtte áll. Hallgatja mit mesél a másik, és kicsit valóban rosszul esik neki ez a közönyösség, mégis megkeményíti szívét, és nem hajlandó megsértődni ezen, bár az is tény hogy ezután a találkozó után, senki ne akarjon vele találkozni.
- A hiúsága a gyengepontja? - kérdez vissza, miközben a király épp mélyen filozofál ezen a kérdésen, bár Lucien nem érti miért, hiszen nem akkora horderejű kérdés hogy ezen elgondolkozzon, és néha mégsem ártana kicsit jobban elmerülnie a dolgokban, bár ezek után jobban fog figyelni az is biztos. Ugyan kit hagyna hidegen egy ilyen kellemetlen találkozás?
Enyhe döbbenettel, és megvetéssel hallgatja mit mesél a másik, persze ez nem Victoriusnak szól, hanem annak a boszorkánynak, aki elvette őt a jogos családjától. Elborzasztja a gondolat, hogy ha nem lehetett gyereke, akkor miért másét ragadta el, miért pont Victorius és Xenia fiát. Persze Lucien eddig is sejtette hogy épp átlagos, hiszen normális vámpír nem tud mit kezdeni az elemekkel, mégis, neki hajlik a tűz, Aurora vesztére és Lucien szabadságára. Halvány mosoly jelenik meg vékony sápadt ajkain ahogy tudatosul benne, hogy nem fél vámpír, mégis több, tehát az anyja már nem lehetett ember mikor szülte, mert akkor az erős vér ellenére is, dhampyr lenne.
- Nekik már a puszta létük is egy elfajzott élet, se nem emberek se nem holtak, és a vámpírokhoz sincs közük... - bár azóta nem került összetűzésbe egy ilyennel sem, mióta Aurora meghalt, és ő egymaga indult el a világba, magabiztosan, ifjan. Kapott csúnya leckéket és utánozhatatlan élményeket de biztos benne hogy még mindig tartogat neki valamit a Terv avagy épp a Véletlenszerű.
- Nem foglalkozom, nem keresem, csak álmomban látom néha. Gyönyörű, de mégis veszélyes... - feleli, hiszen tudja nagyon jól, számára nem lenne okos dolog odamenni, ő ahhoz túlságosan közel volt a kezdetben. Nem is keresi hát ezt a helyet a világban.
- Rájöttem, igen, elég nagy a hasonlóság és az érzés sem múlik el, hogy több közöm an hozzád mint puszta ivadékod, Apám - mosolyodik el Lucien kissé gunyorosan, de ezúttal figyelve arra a vékonyka határra, hogy át ne lépje, így is túl sok mindent tudott meg egy nap, pontosabban éjszaka alatt.
- Remélem nem a bukásommal fog járni - jegyzi meg, és mikor Victorius ismét a holtakról kezd beszélni, figyelmesen hallgatja, ő is sok mindent tud róluk, de azt nem, hogy mi volt a születése előtt, és akörül.
- Általam hald Aurora, de mi van Jedissel, ő él még? - kérdez, de ekkor az idő vámpír mintha megunná a mesedélutánt, és egy végszóval távozik. Egy nevet hagy maga után.
- Várj.... - kiált utána Lucien, de már csak a levegő kavarog ott, ahol eddig az apja állt, és a tollak, azok az átkozott tollak. Összeszorulnak az öklei, és akkorát vág a mellette lévő fatörzsbe, hogy az azon mód ki is dől, de más kárt nem tesz a környezetébe, csupán sebesen elindul az ellenkező irányba, mint amerre sejti hogy az apja ment.
- Az isten verjen meg... - morogja maga elé, miközben meggyorsítja lépteit.
~ Xenia?~

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Szomb. Szept. 06, 2014 11:01 pm

Arthur Grave-nek

Shaiene egy furcsa helyre téved a nagy sétafikálás közepette. Mély gondolkodásából felriadva tekint körül az ismeretlen helyen, ahol egy bíborszín folyó hömpölyög. Igen félelmetesen fest, a lány inkább bele se mer gondolni, vajon mi is ez a vöröses színű folyadék itt előtte.
Jobbra-balra fordul, hátha eszébe jut, merről jött, de sajnos mindhiába. Így hát lassacskán elindul a fák között, de igyekszik a folyómeder partján haladni. Néha megborzong egy kicsit, olyankor jobban összehúzza magán dzsekijét. Magában nagyon is reméli, hogy kitalál innen valahogy.

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Hétf. Szept. 08, 2014 4:27 pm

-Csak nem eltévedtél, kedvesem?
Lágy, mélyen csengő hang szólítja meg a hideg rázta vérfarkaslányt. A gyönyörű folyó másik partja felől fújja a szél felé, faji adottságai révén könnyen meg is hallhatja. Eme "víz"-rajzi jelenség pedig amúgy sem választja el egymástól olyannyira a két partot, ezért sem nehéz meghallania a kérdezőt.
Magas, szőke hajú férfi ül méltóságteljesen és törökülésben egy nagyobbacska, ám még is lapos kőfelületen. Éppen egy kis üvegcsébe gyűjt mintát a folyóból, nem első és nem utolsó alkalommal. Egész testét fekete ruha borítja, konkrétabban egy elegáns farmer, egy zsabós ing, és hegyes orrú, fekete western csizma kígyóbőr betéttel, lánccal, vas orral. Na igen, az extravagáns elegancia híve vagyok, efelől semmi kétség.
És ezzel el is árultam, hogy egész idáig magamról beszéltem, hehehe. hangozzon akármennyire is hiún, szeretem magam leírni. Nem vagyok egy mindennapi jelenség, és ezt szeretem kihasználni az életnek is alig nevezhető létezésemben. Például a hölgyek számára sokszor bejön ez a stílus. Máskor szívinfarktust okozok a segítségével, magamban pedig jót röhögök az áldozatomon. Eh, szerencsétlen ördögök... Mindig össze akarnak keverni valamiféle vámpírral, pedig távol állok azért tőlük. Vagy annyira talán még sem? Nos, ezt mindenki maga döntse el.
A lányra fel se pillantok, amikor megszólítom, inkább az átkozottul hosszú hajammal babrálok, hogy valahogy összekössem. Nem tudok méricskélőset játszani, ha belelóg abba a csinos kis képembe.
-Nem tanácsos egyedül erre kóricálni... Nincs szükséged kísérőre?
Most pillantok fel rá szürkén csillanó, feketével kihúzott szemeimmel az üvegekről, csalafinta kis félmosollyal, a fejemet azonban nem emelem felé. Gentleman vagyok, szívesen segítek a bajba jutottakon... Na, ha ezt a húgom hallotta volna, biztos kinevetne. De amit mások nem tudnak, az nem fáj nekik.

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Hétf. Szept. 08, 2014 6:27 pm

Mély hang üti meg Shaiene fülét, mikor is a part túloldaláról szólítja valaki. A szavak irányába fordul, és megpillant egy szőke férfit, üldögélve vizsgálni a folyót.

-Én ugyan nem tévedtem el, csupán sétálgatok. Ismerkedem a környékkel.

Nem nagyon bízik az idegenben, így hangyányit füllent. Lágy, de mégis határozott hangsúllyal válaszol a kérdésre.
Végigméri a túlparton tartózkodót. Kinézetében van valami szimpatikus, de alapvetően kicsit ijesztő a fickó. Ahogy ott csücsül az egyik kövön, és a haját birizgálja, egy cseppet vicces látvány, főleg, mert egy ilyen szerelésű férfi általában rémisztő tekintettel fürkészi az embert. A "kísérő" szóra kicsit elbizonytalanodik.

-Köszönöm, de megvagyok magam is.

Azzal lassan elindul, hogy minél messzebb kerüljön az ismeretlentől. Göndör, barna haját átveti a bal vállára, oldalasan. Azonban hamar meg is fordul, és a másik irányba megy. Valószínűleg arra, amerre alapból menni akart, mielőtt találkozott volna ezzel a "szőkeséggel", ahogy a fejében elnevezte.
Végül megáll, leguggol, és próbál visszaemlékezni, hogy pontosan mit is akart kezdeni magával eddig. Szemei már nem csillognak olyan vidáman, mint azelőtt, tudatosul benne, hogy sajnos ténylegesen, és abszolút eltévedt.

Tárgy: Re: Bíbor Folyó Pént. Szept. 12, 2014 9:22 pm

-Szóval, nem rég lépted át ennek az átkozott helynek határait, ugye? Sejtettem.
Hiába mondja, hogy nem tévedt el - tudom, hogy igenis így áll a helyzet. Láttam az arcát, amikor kikeveredett a fák közül. Persze lehet, hogy csak a folyó látványa váltotta ki belőle ezeket az érzéseket. Viszont, mivel azt mondta, hogy még csak ismerkedik a környékkel, és még hozzáadom az emócióit is, így arra következtetek, hogy nem tudta, hogy van itt egy ilyen szépséges vízrajzi jelenség. Akkor nem ismerheti az idevezető utat sem, véletlen keveredhetett ide. Amiből pedig arra lehet következtetni, hogy kissé nagyon eltévedt. Lám, lám, lám... Micsoda szerencse. Bizonyára nem bízik bennem, ezért nem árulta el az igazat. Hmm, ezen nincs mit meglepődni, már hozzászoktam.
Egy pillanatra sem tévesztem szem elől, ahogy eltávolodik kicsit, majd leguggol. Gondolkodik. Elmerül a kis fejében. Ráadásul irányt is váltott az előbb. Aggódó tekintet. Igen, eltévedtél, drágám. És már menekülni sem tudsz.
Elfordítom a fejem, vissza az üvegcsék és a folyó felé. Hümmögök félhangosan, sötét félmosoly ragyog az arcomon.
-Nem úgy nézel ki, mint aki nem szorul némi segítségre.
Túlságosan is feltűnően szenved, a magamfajta gazemberek pedig az ilyesmit könnyedén kiszimatolják. Játszani is támadt kedvem vele. Ahogy ismét ráemelem jéghideg acélként villanó szemeim, a folyó sodrása mintha meginogna. Lassulni kezd egy ponton, de alig észrevehetően, ha csak nem szemfüles és kiszúrja.

» A Bíbor Király - Victorius du Chapellier
» Névtelen Folyó a város szívében