Névtelen Folyó a város szívében

Leszállt a mindent elfedő éj. Ilyenkor bújnak elő a szörnyetegek az odújukból, ilyenkor nyúlnak a rémek elő az ágy alól, ilyenkor törik meg a bátor ember, ilyenkor suttognak imát a gyengék, és ilyenkor ébred fel a nappal szunnyadó rosszindulat. A vámpírok is ilyenkor válnak igazán éberré. Az éj leple alatt szelik át a tájat, válnak elegáns lényekből veszélyes ragadozóvá s ébresztenek félelmet a halandó szívekben.
Rettegés mozgatja a recsegő ágakat, ahogy egy hosszú fekete szövetkabátos alak éri el a névtelen folyót. Bár az imént még szélcsend volt, most nyugtalanul rezzen meg minden levél, minden üzlettábla, minden redőny. Valami hideg és gonosz lép elő a házak közül és halad lassan, mégis biztos léptekkel a folyó mentén. Aztán megáll. Arcát nem világítja meg az utcalámpák fénye, lehelete sem látszik, bár hűvös az éjszakai levegő.
Ma éjjel egyedül rója az utcákat. A nőnek, ki minden nap keblén melengeti, fogalma sincsen, merre jár, mily sötétség vezérli lépteit, ahogy felkutatja a lányt. Nem. A lényt. Csodás, törékenynek tűnő lélegző méreg. Nem csak kutatja, valójában nem is kell. Elég hívnia, suttognia neki, ő eljön hozzá. Tudattalan, válaszokra szomjazva, szinte eltévelyedve bolyong, pedig a célja világos. Az út ki van kövezve. Ha akarna, se tudna letérni róla, hiszen minden egyes porcikája tudja, kihez tartozik. Mint molylepkét a lámpafény, úgy csalogatja az ismerős illat, az őt megteremtő erő a lányt.

A szél felerősödik, ahogy a két összetartozó kapocs egyre közelebb kerül. Mintha mágnesesség által erő nehezedne az űrre kettejük között, szét akarná préselni és megsemmisíteni azt, ahogy a két alak egyre közelebb kerül. A lány megdermed, a sötét alak pedig lassan felé fordul, hogy az egyik utcai lámpa sápadt fénye megvilágíthassa a porcelánszerű, tökéletes arcot. … és a szemeket. A kéken szikrázó, mégis éles tekintetet. Egy apró, hűvös mosoly, mielőtt a lámpa – mi pár másodpercre megvilágította a gróf arcát – sercegő szikrákat hányva kialszik, feketébe borítva a folyó túlpartjának azon részét, ahol ő áll.
Állt.
Mire a lámpa fénye ismét kigyúl, a titokzatos alaknak nyoma sincs. De a következő pillanatban hideg ujjak simítanak végig a lány karjain, mielőtt a vámpírgróf közelebb hajol, hogy Avery fülébe suttoghasson. „Már eleget bóklásztál~ Ideje haza menni.” hallatszott a férfi mély, mégis bársonyosan lágy hangja. Szinte már, mint egy régi altatóé, csak ridegebb. Megtelepedett benne a halál fagyos lehelete. A halál árnyéka, melyet minden vámpír magával hurcol. Mégis kedvesen szólt a lányhoz, akihez oly közel állt, hogy háta széles mellkasának simult. A férfi két karjában megfordítja a lányt, lassan, finoman. A jobb kezével megemeli, ujjai közé fogja a lány állát, így kényszerítve őt, hogy a szemeibe nézzen. Ismeri, tudja, hogy fél. De nem kell félnie. Már otthon van. Ott van, ahol lennie kell.
„Eleget voltál egyedül. Eleget csellengtél céltalanul. Most már utat kell mutatnom, Te szépséges jövő hajnala.” suttogja, búgja tovább a lágy hang, mielőtt mosolyogni kezd a gróf, és csókot lehet a lány homlokára. „Sötét reménye vagy e halott világnak. ...Kiscsillag. Eljöttem érted.”

Egyszerűen ledermedek, nem tudok ráparancsolni a lábaimra, hogy tegyék meg a lépéseket. Egy részem sikítva menekülne innen, de a másik, a mérvadóbb, még ezt a cseppnyi akadályt is átszelné, hogy minél közelebb kerülhessen az illetőhöz. Összezavarodok, mert úgy érzem, most készülök szétszakadni. Nem tudom, hova tovább, csak állok itt ledermedve, szemeimmel minduntalan a túlparton lévő árnyékot figyelve. Pedig az árnyak nem jók, elfedik a fényt, és csak sötétséget, szomorúságot hagynak maguk után, akkor én miért akarom, hogy az az árny kinyújtsa értem karját, és elcipeljen? Vélhetőleg, mert most mondott búcsút az ép eszem.
Ahogy hirtelen alszik ki a fény, úgy akad bent az én lélegzetem is. Már-már érzem, hogy egyre csak hűl le a levegő, így összébb húzom magamon a kabátot. Próbálok a pontra fókuszálni, de semmi, mintha az illető köddé vált volna, mégse érzem így, tudom, hogy még itt van valahol.
Halk sikoly szakad fel belőlem, mikor megérzem a hideg érintést, ami borzongással tölt el. A félelem miatt, szinte biztosra veszem. Ennek ellenére, úgy lazul el minden végtagom, mikor egy túlságosan is ismerős hang duruzsol a fülemben, mintha lávából lennék.
- Haza? Uram én….- bennem akad a szó, mikor szembe kerülök vele. Na, nem a férfi szépsége miatt, itt valamiért mindenki nagyon szép, amit nem értek, viszont a szemem hozzászokott már. Sokkal inkább zaklat fel az a tény, hogy míg először látom – emlékeim szerint legalábbis-, annyira ismerős, annyira tudom, ki ő, de mégse. Szinte érzem a gátat a fejemben, ami megakadályozza, hogy rájöjjek, mi folyik itt valójában. Görcsösen szorítom a szövetkabátot, és erősen küzdök az ellen, hogy fel ne kiáltsak a tehetetlen dühtől.
Próbálom leszegni a fejem, mikor eluralkodik rajtam a zavar, csak mert tudatosul bennem, egyáltalán nem úgy viselkedek, mint ahogy azt egy idegennel szokás. Ellenben a fagyos ujjak ezt nem hagyják, kénytelen vagyok az ismeretlen-ismerős szempárba nézni.
- De én… én nem… Uram azt hiszem…- megint csak nem bírom befejezni a mondatot, mert az a puszi, ami a homlokomat éri, egy jól eső sóhajt csal elő belőlem. „Eszembe juttatja” apámat, otthon Skóciában.
- Azt hiszem… összetéveszt valakivel… sajnálom- nem vagyok benne biztos, hogy megérti a szavaimat, mert olyan halkan beszélek, hogy hozzá képest egy légy zümmögése is hangos.