Doktor úr irodája

Doki <3

- Hála égnek.... ne érts félre... csak... nem vagyok az a tipikus álombarátnő forma - forgaotm meg a szemem, egyik lábamról amásikra billenve, bár van egy olyan érzésem, ő ezzel képben van, mégis... talán, ha sokszor mondom, el is hiszem, nem is gondolnék olyamsire, amire momentán semmi esélyt nem látok.
- Doki létedre elég laza vagy... Bírom Houset - és itt senki ne keresse az összefüggést, mert az mondjuk nincs, de ez van, mikor csak úgy kibuknak belőlem random a dolgok.
- És mit csináltam már megint? - szememet forgatva faggatom ki, mert az úgy tűnik egyikünk számára s eújdonság, hogy gond van a memóriámmal, és most marhára tudnám értékelni, ha kiderülne, mit szerencsétlenkedtem össze már megint. Már nem hisztizek, nem csapkodok, nem sírok, egyszerűen.. beletörődtem abba, hogy ilyen vagyok, mást úgyse tudnék tenni. Magamban meg csak nem teszek kárt, ennyi miatt biztos, hogy nem.
Igazából tök otthonosan érzem magam, ez abból is látszik, hogy mihelyst megszédülök, előzetes engedélykérés nélkül dobom fel magam az íróasztalra. Persze, tudom én, hogy első sorban nem arra funkcionál, de hát na.
- Nem tudom, miért... Eddig senkire... tényleg senkire nem emlékeztem... hehe... látod, ezt nevezik mély benyomásnak - viccelem a helyzetet, ami számomra épp elég komoly, de valamiért nem szeretném, ha azt látná, zavart vagyok. Fogalmam sincs, mi ez a hirtelen tökösség, csak jön. Ha nem ismerném magam, még a végémn azt hinném, imponálni akarok neki.
- És te még épeszű vagy ennyi dilis között? - kihívó mosoly terül szét arcomon, persze a távolságot nem szakítom meg, nehogy azt higyje, beggyulladtam. Jó, ha nem nézne ki ilyen jól, biztos nem folyamodnék ilyen eszközökhöz, mármint a flörtölés a dokival... ez nem az erősségem, de mint látszik, nem zavarja őt, sőt... Hát akkor meg miért ne.
- Megfoghatom? - hogy ne csukjon egyből be valamelyik cellába, ráveszem a kezem, hogy induljon el, hogy aztán ujjammal óvatosan hozzáérjek a szemfogához... egyetlen röpke pillanat az egész, csak a kíváncsiság miatt, na meg... szerintem már amúgyis elkönyvelt törzslakosként, úgyhogy már mindegy.
- És én hogyhogy nem egy gumiszobában ébredtem, telt ház van? - csüggedek le egyből, persze csak színészkedem, mert igazából pezsdítő a tudat, hogy nem lát potenciális veszélyforrásnak, vagy azt a bigyót nem találja bennem, amitől a dilis dilis.
- Hőőőő... láttam ám, hogy nézel, és nem. Én nem vagyok az a lány, és még nem is randiztunk, konkrétan a neved se tudom... - igazából a kiakadásom sokkal inkább mulatásogs, mint komoly, mert hát biztos vagyok benne, hogy jó párszor bemutatkozott már, de mivel nincs nálam életem megmentője, ezért tök jogosak az érveim.
- Oké, figyelj.... kérdezek valamit, de őszintének kell lenned, oké? Volt köztünk valami... tudod, ami már kimeríti a heverság fogalmát? - kezdek fészkelődni az asztalon, mert ez egy igenis zavarbaejtő téma, ja igenm és ennyit arról, hogy tökös vagyok.

Doki <3

- Miért az vagyok? - dobom vissza a képzeletbeli labdát, még a szemöldököm is felvonom. Azt már sikerült kikockáznom, hogy ő valami csoda folytán képben van a defektemmel, azt mondjuk nem tudom, hogyan, vagy honnan, de ez számít most a legkevésbé.
- A bunkóságot még kiheverem, de hogy nem fáj a lábad... kész, már nem is vagy annyira érdekes - játszom meg a csalódottat, de aztán elvigyorodok. Egyre jobban megy ez a humor dolog, aminek nagyon örülök.
- Tényleg? Nem szeretem a dokikat - pislogok nagyokat, mert elég kellemetlen tapasztalataim voltak, de sejtem, csak olyanok, amik bárki másnak, na mindegy, akkor se szeretek hozzájuk járni, ellenben egy cukrászdával. Jujj, de rég ettem már fagyit.
- Ez nem újdonság tőlem - sóhajtok fel, cseppet gondterhelten, mindig is bennem volt a gén, mai segített, hogy anélkül bajba sodorjam magam, hogy én azt akarnám. De itt, ezen a helyen, már nem vicces, sőt, az életembe is kerülhet akár.
- De te megint ott voltál. Mindig megmentesz - hálássan villannak rá barna szemeim, mert nem tudom, hogy csinálja, de mindig a legjobbkor talál rám.
- Hát azt látod, én se - harapom be az ajkam, miközben gondolkodni kezdek, nem tudom, miért Ő, mert így lehetne más is, vagyis... nem is kéne lennie semminek.
- Nem, szóval... dr. Dunkelfreud.. hogy áll a káros szenvedélyekkel? - köszörülöm meg a torkom, és próbálok olyan nagyon uncsi orvosos alakot felölteni, persze nekem az korántsem megy, sose akartam orvos lenni. Gondolok egy nagyot, és kezeim óvatosan indulnak el, hogy átkarolják a doki derekát, persze, tudom, hogy ilyet nem lenne szabad, de épp ezért olyan izgi.
Biztos, elborult az agyam, bár itt az őrültek között ez nem is számítana akkora újdonságnak, de... Nem tehetek róla, a kezem már indul is meg, és óvatosan érek hozzá Leo fogaihoz. Szemeimben érdeklődés csillan, némi félelemmel vegytíve, mert azért halvány bár, de villog az a lámpa, hisz mégse felejthetem el, hogy hány ember halt már meg az által.
- Éles... ha csipkerózsika lennék, most tuti bealudnék - mosolyodok el halványan, elvégre az a kedvenc mesém, bár ezt még nem osztottam meg senkivel. Sose voltak olyan barátaim, akikkel ilyesmiről lehetne beszélgetni, mostanra meg már elmúlt  akényszer, hogy szerezzek is.
- Mit kerestem én az erdőben? - vonom össze a szemöldököm, igaz, tőle nem várok választ, mégsincs velem non stop, hogy kitalálja, mit akarok. Viszont... múltkor is volt az a nagy késztetés, hogy menjek valahová, mintha a helyek vonzanának magukhoz, persze ez őrültség, így serényen hallgatok róla.
- Ne - reflexszerűen kapok a keze után. Nem tudom, mire vélni a cselekedeteim, de a hangom olyan kétségbeesett, hogy azon még én is meglepődök. Nem akarom, hogy messze legyen tőlem, mégha a messze csupán pár centit is jelent, és ez ijesztő.
Aztán a neve a csuklómra kerül, én meg úgy vizslatom, mint egy hozzáértő az értékes műtárgyakat, de férfit még nem láttam ilyen szépen írni.
- Lé... nem, tényleg nem tudom - kuncogok halkan, mert nem jönnek úgy a nyelvemre a hangok, mint ahogy az előbb azt ő kimondta.
- Ki tudja, nem sokra emlékszek - pislogok nagyokat, majd el is szonytolodok, ezt követően még egy sóhaj is kicsúszik belőlem.
- Látod? Ezért nem vagyok jó barátnő, még ha randiznánk is... másnapra elefeljteném, pedig azok olyan alkalmak, amiket az ember nem szívesen felejt el - megremeg a szám, de persze tartom magam, nem most fogok sírni, nem itt, nem előtte. Tény, sose zavart még ennyire, hogy defektes vagyok.
- Nem tudom, tényleg nem tudom - kétségbeesetten meredek rá, és bár nem vagyok biztos benne, sejtem, hogy hallja a néma segéjkiáltásom.
- Találkoztál már ilyennel? Biztos, van valami oka, kell hogy legyen - pattanok fel, és a zaklatottságtól elkezdek körbejárni a szobába. Ez van, ha megszűnik a nyugalom, Averynek mozogni kell.

- Hogy? - nem bírok vele lépést tartani, ami nem újdonság. Viszont elkerekedik a szemem, nem is tudom, miért. Az, hogy Leo azt mondja, kideríthetnénk, még akkor sem tölt el nyugalommal, mikor tisztában vagyok vele, nem bántana, sőőőt.... elvégre, mégis csak vámpír, és ezt nem szabad elfelejtenem.
- Nem. Az úgy már nem az igazi, na meg... te így vagy jó - félszegen fejezem be  a mondatot, még a fejem is lehajtom, közben azon gondolkodva, vajon valaha elmúlik-e a zavarom. Mert ahhoz már komoly tehetségre van szükség, hogy az ember lánya saját magát zavarba tudja hozni.
- Az biztos - értek vele egyet, mert hozzá hasonlóval még a jegyzeteimben sem találkoztam, pedig... állítólag szert tettem pár ismerősre. De csak szavakat tudok odaképzelni, sem az arcukat, sem a szemüket nem tudom elképzelni, hacsak rá nem bukkanok egy részletes leírásra.
- Nem tudom, hogy csinálod - csóválom meg a fejem, de azért mégis csak örülök neki. Ha Leo nem lenne, már kis milliószor haltam volna meg. Ebben a poén csak az, hogy akár miatt ais meghalhatok, elvégre... mibe telik neki megölni. Lehet, ha rám un, meg is teszi, de erre inkább gondolni se merek.
- Nem tudtam, hogy itt vagy... nem tudhattam... azt hiszem - bizonytalanodok el, és ilyenkor tényleg nagyon utálom, hogy az elmém ilyen csúf játékot űz velem. Kezdve azzal, miért emlékszem rá egyáltalán? Ez a legnagyobb kérdés, hisz sose fordult még elő, hogy bárki nyomot hagyjon a fejemben, ez részben örvendetes, de főként marha ijesztő.
- Az őrültek mindenképp, a szép lányokról nem tudok nyilatkozni... nem tudom, neked mi a szép - vonok vállat, mert ez igen tág fogalom, és marha sokrétű. De nem aggódom, engem nem lehet a szép kategóriába sorolni, közel sem vagyok az. Persze elmosolyodok, mikor az arcomhoz ér, nagyon jól esik, amit szintén nem tudok mire vélni, ahogy a kialakult helyzetet sem.
Oldalra döntve a fejem, vizsgálom meg alaposan  aszivaros Leot, majd a szám is elhúzom.
- Nem, nem igazán. Ne sértődj meg, de nem vagy egy keresztapa alkat, nem is áll jól - persze elviccelem a dolgot, ettől még a lényegen nem változtat, és rajta se kell változtatni semmit.
- Semmi olyat nem teszünk, amit a fejünkhöz vághatnának, de ha mégis... mit nekem pár zabos nővér - kihívó mosolyt küldök felé, nem is törődve azzal, hogy ez a röpke mondat többet foglal magába, mint kellene. Vicces, mert alapjában véve szeretek nyílt lapokkal játszani, most mégse... nem is tudnék, nem is akarok, főleg azért, mert én magam se tudom, mit akarok. A női lélek bonyolult.
- Nem, de kiskoromban mindig hercegnő akartam lenni, legalább is... egy csomó rajz erről árulkodik. Tudod, szőke herceg meg minden, minden nő vágy álma... Aztán a Csipkerózsika valamiért nagyon megtetszett... - vonok vállat, és el is hallgatok, mert az imént említettem, hogy már elmúlt a kényszer, hogy ilyesmiről diskuráljak másokkal.
- Ha unalmas lenne a társaságod, nem lennék a közeledben - váltok komoly hangnemre, mégis akkora hülyeséget mondok, hogy csak na. Jelenleg, ebben a pillanatban, nem tudom elképzelni, hogy ne legyek a közelében.
- Biztos, hogy hipnotizálni akarsz? Ha olyasmit hallasz, amit nem kellene, magadra vess - nézek rá komolyan, mert azért már tényleg nem tudok felelősséget vállalni, amit tudat alatt teszek.
- Ühüm - húzom oda magamhoz, és a mellkasába temetem a fejem. Rettentő hülyének érzem magam, nem is tudom mire vélni, ezt a hirtelen kiborulást. Várom, hogy mikor röhög ki, vagy mikor mondja, hogy nem vagyok normális, lassan már esedékes lenne.
- Miért, szerinted jó lennék? Neked jó barátnőd lennék? - csak úgy kibukik belőlem a kérdés, persze mivel feltételes módról van szó, még mindig el tudom titkolni a tényt, hogy nem egyszer szaladták már erre a gondolataim. Neki se kell mindent tudni.
Hirtelen torpanok meg, mikor Leo ecsetelni kezdi, mire képes az elme. A szemeim elkerekednek, és a nyakam ráteszem, hogy megint jócskán lesápadok. Még szerencse, hogy egy szekrény a közelben van, így legalább neki tudok dőlni.
- Nem tudom, nem hiszem, nem emlékszem semmire - aztán mégis átkarolom a derekát, mert úgy mégis könnyebben nyugszom meg. Kell, hogy a közelemben legyen, most még sírni se sírok, pedig nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy nálam eltörjön a mécses.
- Segítesz? Ígérd meg - nagy barna szemeim az övébe fúrom, mert ez nem olyan dolog, amit bárkinek hagynék, nem csak a büszkeségről van itt szó, Leo már így is többet tud rólam, mint bárki más, és kell a biztosíték arról, hogy velem marad, mégha nem is úgy, ahogy azt a tudatalattim egy része szeretné.