Tárgy: Re: Elvarázsolt erdő Pént. Szept. 19, 2014 4:17 am
A hófehér arc már nem olyan szép, mint volt. Önnön vérétől mocskos. S még is, úgy tetszik, mintha még gyönyörűbbé válna ez az arc, a vöröses maszatfoltok ellenére is. Rebegő rózsaajkak s a jéghideg szempár, mely immár felolvadt tenger lágy hullámaira emlékeztető, mint sem a havas, zord Antarktisz kietlen vidékére. Kire csak ránézett eddig, mind megfagyott. Mind elmenekült. Most viszont oly lágy a pillantása, mint a selyem, amely finoman cirógatja azt, amihez hozzáér. A Jégkirálynő zavarodottan nézi kitavaszodó birodalmát. Látja, amint egy férfi eléri a jéghegy csúcsát, és belép abba a börtönbe, amelyben egy üvegkoporsó is található. Abban fekszik Ő. Gyémánt az elrejtett ládikában. Nem, több annál. Olyasvalami, ami többet ér a világ minden kincsénél is. Derryl képes lenne magához venni és kordában tartania ezt a makacs gyöngyszemet? Haja ében, bőre hófehér, de ajkai mások vérétől veres. Jaj, mi lesz most? Elbűvölte ezt az erős férfi szívet, magához láncolta örökre? Vagy ő vetette magát kétségbeesetten az erős és biztos férfikarok közé? Vagy lehet mindkettő egyszerre? Nincs fény, amely megvilágítaná a választ, a józan ész útját, amiről letértek. Nincsenek válaszok, nincs fény, nincs fény, csak a lebegő sötétség, amely átöleli őket, minél szorosabban, hogy ők is annál közelebb lehessenek egymáshoz. -A Természet törvényeivel mind tisztába vagyunk... De most nem erről van szó. Miért... Miért tereli a választ? Talán, mert... Igaz? Ha az volna sem számítana. Most nem. Sőt, szíve még vadabban vágtatna a tényre, mi szerint egy újabb Vadász könyörült meg sanyarú sorsán. Hófehérke mind az eddigi kettőnek áttörte a védelmét, behatolt az érzései közé, és befészkelte magát oda. Nem tudatosan, de így történt. Az előző is ezért hagyta életben. A mostani is ezért öleli és csókolja, ezért komponál róla szépséges szonátát... Egyre csak a másik szempárba mered, mintha azokban keresné a kiutat ebből a tébolyból. Vagy inkább a reményt a feltámadásra? A Jégkirálynő ez előbbit keresi. Hófehérke azonban az utóbbit. Megsimítja a borostás arcot, de csupán tétovázva, kétségbe esve, s oly ártatlanul. Mintha még csak kamasz lenne, aki először talája magát ilyesféle helyzetben. És ez valahol igaz is. Furcsa, bizsergés járja át minden egyes porcikáját, elméje értetlenül próbálja összeszedni magát, de mind hiába. Csókra csókkal válaszol, ölelésre öleléssel. Mint egy tánc, az Élet Tánca, amelynek ezen jelenetében két táncos egy párt alkot, és lépésről lépésre követik egymást a legnagyobb bizalommal a bálterem zsúfolt színpadán. S ez a pár, ez a fekete, búskomor duett még is teret hódít, elröppennek a boldog mátka párok, és döbbenten szemlélik a közéjük merészkedőket. Táncuk azonban nem sokáig ilyen gyászos s lassú, felélénkül, egyre boldogabb. Ahogy ők maguk is egyre csak azok: boldogok. Számukra nincs közönség, nincsenek más párok, csak ők lejtik keringőjüket szüntelen a simogató sötétségben. Mert az összes gyertya lángja kihúnyt. Érdemes tovább harcolni ellene? Érdemes megpróbálni hátat fordítani neki? Nem, egyáltalán nem az. Lehetetlen volna. És nem is akar amúgy sem így cselekedni. Ahhoz a pillanat túlságosan is (keser)édes. Szárnyaszegett angyal. Ilyennek látja most Derryl Coopert. Bár tudja, hogy az igazi angyaloknak nincs szárnyuk, valamiért még is... Még is a "szárnyaszegett" jelző a legmegfelelőbb rá. De számít ez most igazán? Nem - az számít, hogy Derryl Coopert mosolyogni látja. Ez számára már épp elég angyali. -Lásson annak, mert valóban az vagyok, vagy éppen az ellenkezőjének, mert nem vagyok az! Ne csak azért, ami vagyok! Hangja még halk s reszketeg, mint a legtörékenyebb kismadárnak. Tekintete pedig továbbra is vágyakozó. Vágyik a vérére, annak megízlelésére, érezni, ahogy pengeéles fogait belemélyeszti az emberi húsba, az Ő húsába. De nem szabad. Tűrtőztetnie kell magát. Érdekes választ kap. Furcsa mosoly. Értetlenül pillog, de még is, mintha némi gyanakvás csillanna bennük. Vagy pusztán kíváncsiság? Esetleg újabb lassú felismerés? Érzelmek iszonyatos kavalkádja. -Akkor tegye meg... Tegye meg, ha meg akarja tenni! Ha úgy érzi ez csak... Árverés... Tegye meg most! Hátha még... Még nem töri össze annyira a... A... Nem tudja befejezni a gondolatmenetet. Próbál távolodni, de erős láncok tartják vissza, mintha fogoly lenne. Csókok égnek a nyakán, halk sóhaj szakad fel a torkából. Még akar belőlük, egyszerűen nem bír betelni velük. Lehet azért, mert még soha nem érezte ezelőtt. Vágyik minden egyes érintésre, amelytől megremeg, s ő is érinteni akarja az erős izmokat, a bőrét... Se halandó, se halhatatlan nem volt rá még ilyen intenzív hatással. Derryl simogatása egyre jobban nyugtatja, már nem folynak olyan sebesen kékvizű tavakból fakadt könnypatakjai. Vagy talán még is? Hallgatja Grimmék klasszikusát, ahogy Derryl pontosan idézve regéli el ezt a régi történetet neki. Egyszerűen borzasztónak találja, hogy mennyire képesek voltak elferdíteni a valóságot. Pusztán azért, hogy vidám vége legyen, s sokkal inkább egy mesére emlékeztesse valóban az olvasót... Mintsem egy horrorisztikus történetre. -Ne.... Ne szólítson így... Ő meghalt... Nincs többé... Csupán a szelleme kísért... Hangja szinte elfúl, könnyeivel küszködik ismét. -Ne higgyen a mesékben, Derryl, kérem... Elferdítik a valóságot... Nem volt herceg, soha nem is volt... Nem mentette meg senki... Nem mentett meg senki sem akkor... Csupán egyszer a... A... [color=white]"Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehelet megszegik.-" Visszafojtott sírásba kezd, oly szomorúvá válik az arca, hogy Derryl ilyen bánatosnak még sose láthatta ezelőtt. Ekkor öleli magához, a vámpírlány pedig hozzásimul, amennyire csak bír. Két kezét a férfi mellkasán pihenteti a szintén azon nyugvó feje mellett, szemhéjait összeszorítja. El akarja állítani a sötétlő könnyzuhatagot. Mindhiába. Összevérzi velük Derryl Cooper felsőjét. Nem zavarja Őt. Senkit sem zavar semmi sem. Még a legabszurdabb szituáció sem, amit valaha is láttak eddigi életük során.[color] -Nem, semmi sem kell. Semmi sem muszáj... Kérlek... Mély sóhaj érkezik válaszul és egy invitálás egy olyan keringőre, amiből végképp nincs visszaút. Alig hiszi el, amit hall. Értetlenül pillog egy darabig, majd összeszedi magát annyira bűvöletében, hogy legalább bólogatni tudjon. S halkan mintha azt súgná közben: "Menjünk!" Pupillái kitágulnak, olyan csábítóan néz most, ahogy vérvörös ajkai is elnyílnak egy csöppet. Vámpíri ösztönei reagálnak így, hiszen azok még működnek, hiába ez a nagy káosz és zűrzavar. Lassan elindul a megfelelő irányba. De még mielőtt megtenné, leguggol egy pillanatra, kényszeresen kiszakítva magát Derryl karjaiból, és felveszi a csodaszép Stradivarius hegedűt, s annak vonóját. Feláll, alaposan megszemléli, majd Derrylre pillant. Sajnos nem tud játszani ezen a hangszeren, de egyszer talán megtanítja majd valaki. Valaki, akinek lesz türelme hozzá. Aki talán szívesen foglalkozna vele. Valaki, aki átölelné még párszor, hogy őrajta is eljátszhassa azt a darabot, ami ma itt megfogant az ő fejében. Elindul a Grimm negyed lakórésze felé. Csendes, ám belülről annál izgatottabb. Léptei a másikéhoz igazodnak, de oly kecsesek, mint egy őz lépései. Közelednek. Lassan elérik Derryl Cooper rejtekét. A rejteket, ami most a kettejük számára fog nyújtani menedéket. Athos hangja messziről visszhangzik. Rajta kívül nem lesz más, csak még ők ketten, akik tanúi lesznek annak, hogy mi fog történni odabenn. Hiszen egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Nem is akarna ilyet tenni. Nem lenne képes rá. Hogy is lenne, hisz felolvadt szíve érzésektől ég, szinte lángol s hevíti egész testét. Lassan odaérnek. Egyre izgatottabb. Vadul ver a szíve. Derryl után könyörög. Szerelmére szomjazik feneketlen kútja.
Derryl Cooper
Faj :
Ember
Családi állapot :
Nőtlen
Hozzászólások száma :
87
Tárgy: Re: Elvarázsolt erdő Pént. Szept. 19, 2014 9:12 am
*Elmerül a jégből tengerré váló kékségben, mintha még sosem látott volna ennél szebbet. Vértől szennyes orca, rebegő ajkak és kivörösödő szemek, és a halványpiros tenger, mely belőlük fakad. Próbálja, mindvégig próbálkozik tartani az utolsó bástyát, ami még megvédheti attól, ami jönni fog. Ami megvédheti saját magától.
"Take heed, dear heart Once apart, she can touch nor me nor you! Dressed as one A wolf will betray a lamb"
De minden hiába, feleslegesen ordit a Felettes-Én, ha az Ösztön-Én lábai elé borulva börtönzi be az Én (lásd: Freud nézetei, a három Én ).
"A sin for him Desire within, Desire within A burning veil For the bride too dear for him A sin for him Desire within, Desire within Fall in love with your deep dark sin"
Sinéad azonban nem tágit, akarata erős mint a méreg, egy igazi (Jég)Királynő mentalitása ez. Ki maradhatna hát felül zsarnokságán?* - Változtatna bármin is ha igen? Változtatna bármin is ha nem? *a válasz ismét kitérő, de súlyos igazságot hordoz magában, amire most talán a vámpir is felfigyel, amit most talán ő is tudatosit, amit a vadász már réges régen megtett* - Ha vadász vagyok, félned kell tőlem és nekem is tőled. Ha csak egy átlagos ember vagyok, akkor csak nekem kell félnem tőled. Mind két esetben a prédád vagyok, nem? *tehát a konklúzió mindig ugyan az. Sosem változik. Igy valójában a pillanat szempontjából értelmét veszti.
"I am the Fallen You are what my sins enclose Lust is not as creative As its discovery"
A válasz pedig amit kap több mint amire vágyott. Vagy talán pont az. Mikor kiszabadultak ajkai fogságából a szavak, nem is remélte, hogy feleletet kap rájuk. Még is megtörtént. A legigazatt választ kapta. Az egyetlen őszinte szót. Fájdalmas, még is csodálattal teli a megértés. Csókba fullad, ezernyi csókba. Hiába tudják mindketten, hiába tudatositja,hogy menekülnie kéne és hiába próbálná ennek érdekében a másik eltaszitani magától: képtelenséggé válik a gondolat. Minél erősenn az elme ellenállása, annál szorosabb az ölelés. Az Én-ek harca ez. És mindig ugyan az marad alul.
"To paradise with pleasure haunted, Haunted by fear
A sin for him...
Bless me, undress me! Pick your prey in a wicked way God I must confess... I do envy the sinners "
A könnyek áradata apad, az arc kétségbeesése is elhalványul, de továbbra is tajtékzik. Öleli magához, ahogy a mellkasáról felnéz rá az ő nély, sötét Bűne* - Itt nincsenek szellemek. Valahol a városban bolyonghatnak, de nem itt. Itt csak mi vagyunk. Hús-vér lények. *túlságosan elevenek, a test, a hús vágyaitól fűtve s annak áldozva gyengeségükben. Hétköznapi jelenség, semmi természetfölötti nincs ebben. Legyen ez bármilyen abszurd is* - Mindenki tudja, hogy nincsenek hercegek és nincsenek hercegnők. Nem jön daliás herceg és nincs tökéletes mátka sem. Az emberek azért találnak ki ilyen történeteket és azért ferditik az összes igazságot, hogy saját magukat ringassák édes álmokba, mert a valóság túlságosan sötét ahhoz, hogy el tudják viselni. *fájdalmas és kegyetlen tény ez, de közhely az intelligens emberek között. Vajon meglepi ezzel Sinéad-et? Őt többé nem szomoritják ezek a dolgok, de talán csak szeretné ezt hinni. Talán pont azért gyötrő ez a pillanat, mert túlságosan hasonlit egy tündérmeséhez, igy csak káprázat lehet. Tiltakozik ellene a józan ész. Magához öleli, had patakzanak az embervértől is veres könnyek, had mocskolják egy vadász testét, had igázza még jobban a legnagyobb ellenség, akinek a legtöbb fájdalmat köszönheti. És akkor kimondja. Feltörnek a szavak a torkából. Vagy talán még mélyebbről, kissé balra, lüktetve megadón: "Csak téged: Nymphetamine!" Sosem látta még ilyen szépnek. Ilyen kábitóan gyönyörűnek. Sosem kivánt még ennyire egy nőt sem, rémisztő még a gondolat is, megriad tőle. De nem hátrál. A fejecske helyeslően biccent, sötét pillák rebegnek és az égkék tengerben egy hatalmas fekete lyuk hivogat. Elnyilnak a duzzadt kis ajkak, vörösebbek mintha most ivott volna. Kénytelen hozzájuk érni, hüvelykjével megsimitani az alsó ajkat, hogy tudatositsa, hogy mindez tényleg valóság. Megindulnak, igy kell tenniük, tudják immáron jól. De még egy utolsó pillanatra a lány kiszakitja magát a kulcsoló ujjak közül és a fűszálak rejtekéből felveszi a gyönyörű, legkidolgozottabb hegedűfajtából származó hangszert. A férfi is megáll vele egy pillanatra. Odalép hozzá, mikor felveszi az ékkövet. Megfogja a hegedűt a nyakánál, de nem veszi el az Ő kezeiből. Végigfuttatja a tekintetét a húrok formás vonalain és a finoman lakkozott fán majd Sinéad-re néz* - Te leszel a hegedűm, ma este. *elengedi a hangszert, mintegy megtagadva énje egy másik felét is, a Zenészt, hogy aztán egy egészen új formában támaszthassa fel, hogy egészen új hangszert próbálhasson ki: az egyet s legtökéletesebbet. Megfogja a lány kezét, vajon jéghideg-e még az ő forró tenyerében? S megindulnak a ház felé. Ha Ő hozza a hegedűt és a vonót, legyen. Az Angyal nem veszi el tőle, mintegy hanyagul hagyva sorsára a "feleslegessé" vált kincset, egy másikért.*
Ő Az Én Bűnöm
Figyelj rám, kedves szívem Egyszer félrevezetett, de már nem érinthet meg sem engem, sem téged! Úgy öltözni, mint az Egyetlen Egy farkas el fogja árulni a bárányt
Félrevezetni a bámulókat A pengék csábító bőrödön A bűnös gondolatok mezején Minden virág tökéletes
A gyönyör paradicsomát kísérti a félelem
Egy bűn érte Egy kívánságban Egy forró fátyol A menyasszonyért, aki túl kedves neki Egy bűn érte Egy kívánságban Szerelembe esni a te mély, sötét bűnöddel
Én vagyok az Elbukott Te vagy, amit bűneim határolnak A vágy nem olyan alkotó Mint a felfedezés
Imádj engem, vetkőztess le! Gonosz módon válaszd ki az áldozatod Istenem, be kell vallanom... ...irigylem a bűnösöket. (Nightwish - She is my Sin)
Kezdőlap
Tárgy: Re: Elvarázsolt erdő 