Asylum körüli erdő

Leo <3

A rosszra mindig még rosszabb következik. Az ember azt hiszi, hogy már megtörtént a legrosszabb, hogy minden rémálma eggyé olvadt egy képtelen és mégis létező, valóságos borzadályban, és egyetlen vigasza, hogy rosszabb már nem érheti - ha netán volna is ilyen, az értelme megpattanna a láttán, és már nem fogná fel. De a rosszabb igenis bekövetkezik, az ember értelme nem pattan meg, és az élet megy tovább...

Halálra vált arccal tántorodok hátra. A lábaimból kiszáll minden erő, így lekuporodok a vaskos fa tövébe, minek sikerült nekicsapódnom. A könnyeim szüntelenül folynak, és talán csak a sokk nem hagyja, hogy elapasszam őket. Míg a jobbom a nyakamat jobb oldalát szorítja, bal kezemet a hasamra tapasztom. Próbálok kicsikarni magamból egy segélykérő kiáltás, de csak egy vékonyka sikkantást tudok véghez vinni. Lefagyva bámulom a merev testet, minek gazdája öt perce még a nyakamba mélyesztette fogait. Volt már szerencsém fájdalomhoz, nem idegen számomra, de ekkora kínt még soha nem éltem át. Remeg mindenem, viszont a zokogáson kívül másra nem vagyok képes, semmi nem csillapítja ezt a kínt, aminek akaratomon kívül váltam részesévé.
A test nem mozdul, csak egy aprócska,de annál többet mondó ordítás emléke bizonyítja számomra, hogy az imént még igenis valóságos fenevaddal kerültem egy légtérbe... aki... aki most... halott. Miattam halott, és ez jobban fáj, mint az ő harapása. Nem is tudom, hogy lehettem rá képes, hisz nem vagyok több törékeny embernél. A térdeim is felhúzom, és a lehető legjobban kuporodok össze, mert nem akarom, hogy megint rám találjon valaki. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mit tettem... azt se tudom, én magam ki vagyok. Még a fák sem jelentenek biztonságot, ugyanolyan űzött vadnak érzem magam, mint a közelben ólálkodó szarvas. És gyengének, mintha folyamatosan szállna ki belőlem minden erő, a véremmel együtt. Tudom, vagyis sejtem, milyenek a vámpírok, nem dobnák el a vacsit egyetlen korty után, ő mégis ezt tette, mintha legalább is a legerősebb mérget sikerült volna a szervezetébe juttatnia.
Annak ellenére, hogy minden porcikám sajog, hogy az alak imént kis híján végzett velem, négykézláb araszolok a közelébe, hogy.... nem is tudom, miként lehet megállapítani, egy vámpír él-e.
- Ne halj meg... kérlek- két zokogás között engedem ki a szavakat a számon, de még maga a beszéd is fáj.

Minden olyan gyorsan történt.... az egyik pillanatban még békésen járatom a tekintetem a fák között, a másikban már egy vasmarok fonódik a nyakamra. Időm sincs bármit reagálni, vagy épp felfogni az egészet, az éles fájdalom belém hasít, ahogy a vámpír fogai belém mélyednek. Hangosat kiáltok, nem mintha segítene. Ami meglepő, hogy alig egy pár pillanat múlva már egy fának kenődve végzem. A sokk, ami hatalmába kerít, nem hagyja, hogy ezt az információt elraktározzam a selejtes agyam egyik féreglyuk szerű zugába. Nem értem, hogy lehetséges, és hogy őszinte legyek, nem is igazán van erőm ezzel foglalkozni. Az első vércseppekkel együtt jönnek elő a könnyeim.
Ismerős a hang, ami megüti a fülem, és ez aztán végképp meglep. Nem szokott nekem bármi is ismerős lenni, de mintha ezt a hangot már ezrek közül is felismerném. Megmagyarázhatatlan nyugalom árad szét bennem, de a testem remegésén, és a zokogásomon mit sem segít, nem tudom abba hagyni, bármennyire is szeretném.
- Leo- a nevét, mintha csak sóhajtanám, annyira szépen cseng, és annyira ismerős... már-már érzem, hogy az emlékképek utat akarnak törni maguknak, viszont minduntalan akadályba ütköznek, és kedvem támad ordítani dühömben. Még soha nem zavart ennyire, hogy nem vagyok normális. Ha akarnék se tudnék ellenkezni, így csak bólintok egy aprót, mivel értelmes beszédre a hüppögést leszámítva, teljesen képtelen vagyok. Szerencse, hogy Leonak van annyi lélekjelenléte, hogy lefejtse a karom, mert önerőből egyáltalán nem menne, mintha megbénult volna.
- Fázok...- szakad ki belőlem, de ez is annyira halkan, hogy egy ember komolyan megfontolná, nem csak a képzelete játszik-e vele. Összerezzenek a hideg érintésre, bár a remegésem ezt gondolom tompítja. Próbálom felfogni a szavakat, amik mintha egyre távolabbról kerülnének hozzám, de valami nagyon el akar ragadni. Szemeim már alig bírom nyitva tartani, ennek ellenére, mégis megpróbálom, harmatgyenge karjaim Leo nyaka köré fonni. Hisz az előbb azt mondta segíthet... én meg valami okból kifolyólag megbízok benne.
- Meghalt.... megöltem...- zokogok fel újra, ahogy a fejem a márvány mellkasnak döntöm, mintha az képes lenne megvédeni. Talán képes is.

Ahogy kidob a kapu, nem törődve semmivel kezdek futni, egyenesen arra a helyre, ahonnan a legutóbb menekültem. Még az sem zavar, hogy a vaskos medáll - ami ki tudja, miért nálam maradt - nem egyszer csapódik a mellkasomnak, nyomot hagyva ezzel ott.
Túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy akár azzal is törődjek, a könyneim patakokban folynak, még csak az sem fordul meg a fejemben, hogy a kapu sajátos tréfája volt ez. nem tudok gondolkodni, illetve igen. Csak arra tudok gondolni, hogy látnom kell.. látni akarom, átölelni, és elzokogni neki, mennyire is sajnálom az egészet.
Ostoba voltam és naiv, azt hittem, ha többet tudok, jobb lesz, de nem.. fáj, hogy ez lett vele, jobban, mint bármi, s tudom, hogy főleg azért, mert ez miattam történt, miattam harapata meg az a vámpír.
Ahogy meglátom aköpenyében, már-már sprintelek, s az sem érdekel, ha most fellököm, mihelyst odaérek hozzá, olyan erősen karolom át a derekát, szorítom magamhoz, hogy félő, az én csontjaim fogják bánni.
- Sajnálom.... annyira sajnálom Leo - csak bízni tudok abban, hogy az újabb rám törő zokogás ellenére is megérti a szavaim.
- Az én hibám.. minden az én hibám, és rettenetesen sajnálom - fakadok ki újfent, ami valljuk be, elég szánalmas látvány lehet.

Esküszöm, tényleg bánom már, hogy étléptem azt a kaput. Szokták mondani, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, nos én tényleg úgy érzem, mintha pár évtized forgott volna le előttem pár óra(?) alatt.
Annyira intenzíven élnek még bennem a képek, hogy talán most először mondanám azt, hogy sose fogom elfelejteni, ami hát... tudjuk, lehetetlen. S hiába vagyok tisztában a ténnyel, mihelyst lehunyom a szemem, minden köddé válik, mintha soha nem is lett volna, a tudat egy cseppet sem segít.
Meg sem állok az Asylumig, holott egy normális ember, ha tehetné, kerülné a helyet. Ahogy meglátom Leot, egyből neki is esek, meg sem lep, hogy ő ebből mit sem ért.
- A medáll... tőled kaptam, nézd - tépem le a nyakamból, hogy aztán a kezébe adjam, nem mintha azt várnám, ezek után mindent megértsen.
- Lovag voltál, egy fura kolostorban... aztán... aztán... jött az a vámpír és megharapott.... miattam harapott meg, annyira sajnálom - zokogom neki zaklatottan a szavakat, de nem merek ránézni. Na, nem azért, mert feltételezem, őrültnek néz, sokkal jobban félek attól, hogy emiatt most megutál.

Ezt az érzést nem kívánom senkinek. A tudatot, hogy egy számodra - talán túl - fontos valaki, miattad, a te kíváncsiságod miatt haljon meg, hogy aztán a te idődben már egy vérszomjas - bizonyára nem kicsit veszélyes -, lény legyen...
Nem megy, nem tudom abbahagyni a zokogást. Túl intenzív, túl friss az, amit sikerült átélnem, azt viszont tudom, hogy nem akarom többször. Ennyit nem ér meg a kíváncsiság.
A könnyfátylon át látom, hogy az Leo is összetör. Most az arcára van írva minden, most hasonlít arra a valakire, akit a kolostorban láttam, s ez még jobban fáj. Lehetne ő még most is, láthatnám, ahogy megint arcába szökik a pír, de nem lehet.... mert... megöltem.
- Te adtad nekem, miután megcsókoltalak.... A múltban. Van egy fura kapu, átmentem rajta, és megint nálad kötöttem ki, hihetetlen, mi? - nevetek fel erőtlenül, mert vicces, hogy ő mindenhol ott van, de tényleg mindenhol, és engem folyton az útjába sodor a sors.
- Azt hitted, boszorkány vagyok, vagyis ő hitte azt, de aztán egyik pillanatról a másikra... egy csatamezőn kötöttem ki. És engem néztél... ezért nem vetted észre a vámpírt, aki ezt tette veled... - görnyedek el, és még jó, hogy tart, mert különben megint padlót fognék, nem mintha egyébként nem lenne az gyakori.
- Annyira sajnálom Leo, az én hibám. A kapura is rá volt írva, hogy ha átmegyek rajta, megfizetem az árát, de... de azt hittem én fogom, és nem te... és most miattam kell így élned.... én... én megértem, ha ezek után látni sem akarsz.. - engedem el szép lassan, még a fejem is lehajtom, ahogy erőtlenül hátrálok pár lépést.
- Jobb is, ha nem maradok a közeledben, van egy olyan érzésem, hogy még ennél nagyobb bajba is sodornálak - nyelek egy nagyot, majd hátat fordítok neki, és lassan, kissé botladozva lépdelek a kapu felé, a medált persze nála hagyva, hiszen az az övé.