Full Dark, No Stars ✠ Mr. & Miss Ripper

Lola & Jack ✠

Csillagtalan az éjszaka. Teljes a sötétség. A Darklore negyed feketesgbe burkolózik, még is burjánzik az élet. A vérivók kikelnek sírjaikból vagy éppen baldachinos ágyaikból, ki-ki a magának megfelelő, nappali nyugvóhelyéről. És bele vetik magukat az éjszakába. A vörös lámpás negyedben sincs ez másként. Karmazsin derengés öleli körül itt az utcákat, mint egy megfertőzve a várost. Legalább is, Hasfelmetsző Jack szemében. Ugyan, miért is lepődne meg, hogy még itt, Nameless Town-ban is felütötte a fejét a ragály? Ráadásul pont a vámpírok városrészében. A magasból szemléli a vidéket, ahogyan azt oly sokszor tette s fogja is még, évszázadokon keresztül. Egy épület tetején guggol. Hosszú, fekete felöltőjét fújja a szellő. S ő maga lefelé néz, ciánkék szemeivel pásztázza a burjánzó kórságot. És akkor, a hömpölygő vámpír-áradatban kiszúr egy fiatal nőt. A vérszopók érzékei, így szaglásuk, látásuk kiváló, ahogyan emlékezőtehetségük is. Így nem csoda, hogy felismerni véli a lányt, aki oda lent elhalad az egyenetlen macskaköveken. Rozsdaszín fürtjei szinte eggyé válnak a lent uralkodó bíbor köddel. Felismeri az illatát és felismeri az arcát. Egy kellemes, édeskés aroma a romlás orrfacsaró kipárolgásában. Egyszer látta a másik vámpírt, azon a bizonyos temetésen, ahol azt a halhatatlannak vélt nőt temették, akivel megpróbálta. De a kísérlet dugába dőlt. Egy olyan kifinomultan kegyetlen szörnyeteget, mint ő maga, még egy másik kárhozott halhatatlan sem képes elviselni. Megrándul az arca. Megéhezett, és vámpírvér nem csillapíthatja szomját. Csakis a szajhák vére! Az egyedüli táplálék, amit magához vesz. Felegyenesedik hát. Eltépi tekintetét a tova haladó nőről, hogy a kacér tömegből kiszúrja azt a csemegét, amire igazán vágyik. Viszket már a tenyere a szike után. Nem is kell soká kutakodnia, kiszimatolja a ribancokat, akár a kopó. Az épület másik oldalán egy egyszerű ugrással veti magát a járdára, egy macska sem csinálhatta volna szebben. S mindez még akkor sem szúrna szemet, ha nem ebben a városban lenne éppen. Nincs szükség a settenkedésre, oda sétál a kiszemelt áldozathoz, aki hirtelen össze rezzen, ahogy a férfi a derekára csúsztatja a kezét. Mikor azonban megpillantja a magas, jóképű úriembert, menten a legjobb mosolyát veszi elő és már haladnak is egy mellékutca felé, hogy ott eltűnjenek a jónép szeme elől. Senkit sem zavar a sötétség, mindenkinek komfortos. Hát persze, hogy ember, mi más volna? A vérszopók mindig is szerették halmozni az élvezeteket. Az utcácska nagyon szűk, a falak magasan emelkednek az ég felé, siránkozva. A férfi arcára cilindere is árnyékot vet. Nem érdekli a modern kor viselete. A prostituált oda édesgeti egy falhoz, hogy aztán csak hamar az övénél kezdjen matatni, mézes-mázosan csiripelve az uraságnak. Mindez azonban pusztán egy röpke pillanatig tarthat. Vasmarok szorul a törékeny női nyakra és oly erővel ragadja meg s taszítja a kegyetlen téglafalnak, hogy hangosan koppan a koponyája. Pusztán az adrenalin az oka, hogy nem ájul el rögtön. Szemei elkerekednek a félelemtől. A bal kéz elővillan, benne a pengével, mely fény híján nem csillanhat meg. De annál hatékonyabban dolgozhat. Előbb azonban...a vámpír erőszakosan harap a kurtizán nyakába, marcangolva azt, torkát persze továbbra sem engedi el. Az áldozat vonaglani kezd kínjában, de a Hasfelmetsző mestere a szenvedés elhúzásának. Nagy kortyokban nyeli a kurva vérét, míg az rikoltani próbál, de a vámpírok negyedében senkit sem érdekel a jajgatása. Próbálja karmolni, rángatni támadóját, a vállát, a hátát, még rugdos is, de minden hasztalan. Kétségbe esésében könnyei patakzanak. "Segítség! Segítsen...valaki! Kérem!" Szűrődik a feketeségben, de nem úgy tűnik, mintha meghallgatásra találna. A ringyó így nem tehet mást, elnéz a vérszopó válla felett, el, a karnyújtásnyira levő utcára, ami az életet jelenti, a boldogságot, a múltat, s érzi, ahogy kiáramlik testéből az éltető nedű, úgy távozik a jövő. Ekkor azonban remény csillan. Megpillant egy fiatal nőt, vöröses hajjal, smaragdzöld szemekkel és végső kétségbe esésében felé kezd el fél kezével nyújtózni. "Segítsen! Kérem! Meghalok!" A szívverése egyre szaporább lesz, a veszte pedig vészesen közeledik.

Music

Mondhatnám, hogy semmi új a nap alatt, de ez hazugság lenne. Elégedetten szippantok a levegőbe, amint a hotel ajtaja kinyílik előttem. Beleszippantok az éjszakába, s máris elfog az éhség. A vérszag, a bűn kesernyés illata… ez a hely az én személyes Sin Citym, és imádom minden egyes négyzetméterét. Késem persze nem hagyhatom el, mint kabala nőtt hozzám, és hazudnék, ha azt állítanám, nem használom sűrűn. Hogy is mondják? Apja lánya? El kell mosolyodnom ezen, vajon ez a város kibír két ilyen szörnyeteget? Gondolom igen, nem vagyok öntelt, sem hiúbb a kelleténél, tudom, hogy vannak nálam nagyobbak is. Igazán zöldfülűnek számítok még itt a nagyok között, de… szeretek meglepetést okozni.
Amint megérzem Őt, meg is indulok, határozott léptekkel haladva a macskakövön, állva a pillantásokat, amikkel végig mérnek. Friss hús került a piacra… biztos, ezt gondolják, a tekintetük erről árulkodik, mégse mernek a közelembe jönni, ami érthető.
Majd ma… ez minden gondolatom. Ma éjjel apám elé állok, s ma éjjel rázúdítom mindazt, ami a dühömet okozza. Mert az vagyok. Dühös. Mert őt hibáztatom, mert lehetett volna annyi esze, hogy nemes lévén, összehozhat egy gyereket, vagy ha ez nem is… Igazán ránézhetett volna anyámra azután is, hogy a kapcsolatuk véget ért, ha már egyszer oly’ nagy volt köztük a szerelem.
Nem hiszek benne, pedig az összes ergya mesét végig kellett hallgatnom. Sose tudtam azt hinni, hogy az ilyesmi létezik, hisz miben éltem? Egy nő nevelt, akinek ráadásul folyton megszabták hogyan tegye. Tömérdek elvárásnak voltunk kitéve, és senki még csak soha meg se kérdezte tőle, hogy van. Csoda hát, hogy egy idő után beleőrült?


De megtettem. Felnőttem. Büszkék voltak rám, tökéletes nemes utód. Tökéletes Ulliel. Mit számít, hogy ők is beleszóltak? Ők is noszogattak? Ők is prédikáltak, akiknek semmi közük hozzám? Pedig szeretem az Ullielokat, valahogy azok a szülők, akikre én mindig is vágytam. Anyám persze mindent megadott, sokszor erején felül tette, de bárhogy is próbálkozott, mindketten tudtuk, egy apai szeretetet semmi nem tud pótolni. Senki nem tud az ő helyébe lépni, s anyám se akarta. Talán én se fogadtam volna el.
Gyűlöltem őt… ahogy megismertem, ahogy többet tudtam meg róla, izzot bennem a gyűlölet. Gyűlöltem azért, amit tett, és gyűlöltem azért is, mert nem fogta a kezem, és mutatta, miként kell orvosi pontossággal eret vágni. Helyesen kitörni egy nyakat… nem, ezt mind magamnak kellett megtanulnom. Nem volt ott, mikor a földre löktek, megtapostka. Nem volt ott akkor sem, mikor a férfi először nyúlt úgy hozzám, nem volt ott akkor sem, mikor dühtől könnyezve vagdostam szét.


-Bájos - porcelán arcomon érzelem semmi. Szegény pára, még csak nem is tudja, pont nem a legjobb lényhez könyörög segítségért. Nem is igazán érdekel. Tekintetem a fölé magasló férfit vizslatja, meg se tudom mondani, miként. Nem látom az arcomra kiülő érzésem, hisz itt van, karnyújtásnyira, és nem tudom, hogy a nyakába ugranék-e, vagy maximum azért, hogy megpróbáljam kitörni azt?
Szétszakadok. Erre nem számítottam, hogy érzést fog kiváltani, és ilyen sokat. Mindenesetre a falnak dőlve várom meg, míg végez, már-már várva a pillanatra, mikor "kel életre" a szike. Az a bizonyos szike, ami belekerült a történelembe vele együtt. Gyermeki lelekesedés lesz úrrá rajtam, hisz most élőben nézhetem végig, apám milyen sebészi pontosággal ont ki egy életet, s amint ez megtörténik, elrugaszkodom, hogy közelebb lépdelve a cilindereshez, jól felmérjem magamnak.
- Hmmm.... - oldalra döntöm a fejem. Szembe nézek vele, felnézek rá, s utálom a tudatot, hogy ő maximum valami ripacsot lát maga előtt, aki követte. Mert tudom, hogy tudja, ő hozott ide, mégha nem is akarta.
Aztán hirtelen felindulásból, a kezem nyújtom előre, tenyeremmel felfelé. Apró mosoly kúszik az arcomra, látva, az én kezem még így is mennyire törékenynek hat az övé mellett, de hamar elkomorulok újfent.
- Több évnyi gyerektartással lógsz, és eszedbe ne jusson ez alól is kibújni, tudom, hogy van miből behajtom. És ez a minimum, azok után, hogy árvává tettél.... drága apám - nem megy... hiába dobog hevesen a szívem, egyszerűen nem tudom gúnyos él nélkül kiejteni azt az utolsó két szót.

Outfit    ✠    Music

Lola & Jack ✠

Leszállt az éj, bűnösök és ártatlanok hullanak, akár a csillagok a fekete égboltról, mi sötéten ordít. Kurvák vére folydogál, patakzik a Hasfelmetsző szikéje nyomán. Ez egy ilyen este. Nameless Town-ban minden este ilyen, főleg a Darklore negyedben, hiába is szépítenénk. Pontosabban, éppen ez a szép benne, az itt lakók szerint.
A cilinderes árny becserkészi ifjú áldozatát, játszi könnyedséggel, ahogy pedig be vezeti a szűk kis utcába, az örömlány sorsa megpecsételődik - vérrel. De talán már réges-régen megpecsételődőt, mikor a férfi kiszúrta, netán még ennél is korábban, midőn az élete kisiklott tiszta medréből. Jack megragadja és feltépi a torkát agyaraival, szemernyi könyörületet sem mutatva irányában. Már éppen belé döfné a szikét a ringyóba, mikor egy jelenlétet érez meg a háta mögött. Ugyan az az illat. Mi hangot is talál. Néhány feszült másodperc telik el, majd a férfi egy rutinos mozdulattal kitöri a szajha nyakát. A csont roppan, a nyak természetellenes szögben megakad és a test a piszkos földre zuhan. A szike pedig tisztán csüng ujjai között. Csupán ekkor fordul meg, ahogy a lány közelít felé és megáll mögötte. Nem várja meg, hogy további szóra nyissa ajkát. Valami megtörik. Megragadja a másik vérivó torkát és olyan könnyedséggel szegezi a falhoz, mintha rongybaba lenne. A mozdulat határozott, de sokkal erősebb is lehetne. Inkább figyelmeztetés, mint sem tényleges bántalmazás. A vámpír territoriális, magányos vadász. Tartja a lányt, hosszú ujjai a torkára kulcsolva, szemtől szemben. A férfi szemei pedig...teljesen fénytelenek. Hiába bűnkékek, a kitágult pupillája felemészti szinte egész íriszét, fekete szemeket kölcsönözve a Hasfelmetszőnek.
- Nem szeretem, ha megzavarnak táplálkozás közben.
Szívja a fogai között, midőn ajkai vérben áznak s a nőt megcsaphatja a friss, adrenalinnal dúsított emberi vér aromája.
- Senki...se élte túl, aki így tett. Te miért végeznéd másként?
Kérdezi szemrebbenés nélkül, de érezhetően agresszív hangnemben. Ekkor emeli fel egyik nyitott tenyerét a hölgy, feltárva az igazságot. Jack azonban nem engedi el a történet hallatán.
- Miért hinnék neked? Nem ismerlek. DNS teszt nélkül a szavad mit sem ér. Bárki állíthat bármit.
Közli hűvösen a másikkal. Ízig-vérig a tudomány embere, az apasági vizsgálatnak hisz, másnak nem. Finoman megrándul az arca, ahogy acsarkodik, majd közelebb hajol a lányhoz, leheletnyire a nyakától, úgy, hogy érezheti ahogyan mélyen beszívja a levegőt.
- Félelem....és izgalom. A kicsi szíved kis híján kiugrik a helyéről.
Ismét eltávolodik, miután a szavakat a nyakába sóhajtotta, hogy újfent farkasszemet nézhessenek.
- Nem így képzelted el, nemde?
Kérdezi s egyetlen csepp karmazsin nedű csöppen ajkáról felöltőjére.

Music

- Király... máris többet tudok rólad, mint eddigi éveim alatt összesen... - sziszegem, mint egy kígyó, a gúny mégsem marad ki hangomból. Mit érdekel engem, hogy előttem törte ki egy halandó nyakát? Mit érdekel engem, hogy a nyakam köré fonódnak ujjai? Mit érdekel, hogy az én nyakam is könnyedén kitörheti? Ó nem, ha tudná, ennél sokkal szörnyűbb dolgokat is át kellett már élnem miatta, még csak meg sem lepné, hogy egyáltalán meg sem rezzenek... a pilláim se. Csak a tekintetem árulkodik. Valamiről, amit én magam is képtelen vagyok definiálni.
Szinte észrevétlenül nyalom meg a szám, s kerít hatalmába az éhségérzet, mert fogalmam sincs, mikor ettem utoljára, de a ribanc vérének illata az orromba szökik. Nagy levegőt veszek, be is hunyom egy kósza pillanatra a szemem.
- Mert ha megakarnál ölni, nem állnál le szócsatázni velem... egyiktől sem kérdezted meg... tőle se - bökök a fejemmel magambiztosan a nő felé - a múlthetitől se, a tavalyitól se.... az elsőtől se... Könyörtelenül végeztél mindenkivel, aki egy pillanatra is útjába állt annak, hogy bevégezd, amit elkezdtél.... - közlöm vele a tényt, hogy pusztán ezért nem öl meg.... mert nem akar, el is vigyorodok.
- Óóó, bármikor szívesen alávetem magam... de te is tudod, hogy ez a szörnyű... rideg... kegyetlen... valóság - mellé meg vagyok olyan pofátlan, hogy szépen vállba is veregessem, lassan, minden egyes szó után.
- Tudom, hogy érzed... hisz te nemzettél... pedig már akkor is létezett Durex - rázom meg a fejem, sőt a szemem is megforgatom.
- Ott voltál Alina temetésén... tudod, az anyámén... tudod, a nőén, akivel állítólag olyan nagy volt köztetek a szerelem... mégis miattad halt meg... menni akartál, még csak fel se tűnt, hogy már a méhében vagyok... elengedett, s te még csak soha rá se néztél... fontosabb volt neked, az ilyen ribancok szabdalása, remélem kellő örömöd leled benne, kívánom, hogy annál boldogabb pillanatod sose legyen - dühös vagyok rá? Nem kifejezés. Mégis valahol jóleső érzés tölt el. Ő az apám... itt van szó szerint egy karnyújtásnyira, s bár nem áll a legjobban a szénám, itt van az apám.ű
- Ha tudnád hány éve várom mér ezt a pillanatot - suttogom, mintha csak szégyellném, s talán így is van... de mégis a lánya vagyok, és ő most itt van.
- De... pontosan erre számítottam - vallom be, biccentek is mellé, hogy lássa, igazat mondok.

Outfit    ✠    Music

Lola & Jack ✠

"Insane, inside the danger gets me high
Can't help myself got secrets I can't tell
I love the smell of gasoline
I light the match to taste the heat"

A prosti teteme a langymeleg utcakőre zuhan, miközben Hasfelmetsző Jack megzavarója felé fordul egész, masszív testével. Hasonló s még is más ő, mint a többi Ulliel, akit a lány ismerhet. Nem nyúlánk és kecses, nem. E helyett széles vállak, erőtől duzzadó izmokkal átszőtt vastag csontozat és termetre is magasabb. Ahogyan azt az emlősöknél mondani szokás, az első szülésből származik a legrátermettebb utód.
A ringyó feje koppan a betonon, de ez a vámpírokat mit sem érdekli. Jack felső ajka rándul csak meg, na de nem az éjszakai pillangó vesztétől, hanem a felvágott nyelvű kis fruska szavaitól és még inkább hangsúlyától.
A kegyetlenül kék szemek résnyire szűkülnek, de így is felperzselik jéghideg tüzükkel a hajadont. Néma csend áll be az igazságoktól, melyeket a lánya fejéhez vág.
- Ha ennyire okos vagy, miért szegődtél a nyomomba?
Most rajta a sor, hogy selma mosolyra húzódjon ajka, így apja-lány ugyan azt az epés vigyort tükrözik. De ez a derűs máz nem tart ki soká, ahogy a leány hátba veregetné, olyan villám gyorsan kap szabad kezével a csuklója után, hogy az még vámpír létére is villám gyorsnak számít. Egy ember szemében pedig nem lenne több szemfényvesztésnél. Ahogy rá szorít, a csukló hangosan roppan, a csont megtörik és a törékeny kart a falra szegezi, mintha csak egy lepkét szúrna a díszpárnára szárnyánál fogva.
- Ne játssz a tűzzel.
Köpi szinte a szavakat, ahogy szemrebbenés nélkül szegezi immáron két ponton a rideg kőfalhoz a lány(á)t. De az nem adja fel ilyen könnyen, tovább acsarkodik és küzd. Ami nem lepi meg.
- Én csak egy csinos pofit látok.
Egészen közel hajol a nő arcához, úgy közli vele, lenézően, felvonva kissé éjfekete szemöldökét.
- Nem szeretem az üvegen keresztül nyalni a mézet. Csak, hogy még egy dologgal többet tudj rólam.
Veti oda közönyösen, továbbra is kellemetlenül Lola intim szférájába mászva. Hiszen ez a tökéletes jelző a Hasfelmetszőre, a kellemetlen. Hiába a vonzó arc, a sárm, az ész...van a kisugárzásában valami, ami miatt ép eszű halandó és halhatatlan jó messziről kikerüli, mi több, át megy az út túlsó oldalára.
- Szóval így mesélte neked.
Ismét megrándul az arca, eltépi a tekintetét a nőről, de csupán egy kósza pillanat erejéig, míg el is távolodik kissé az arcától, majd újra rá néz, viharosan, mikor anyja vemhességét a szemére veti.
- A hatodik hétig nincs szívhang, még nem elég fejlett a szívkezdemény az embrióban. Ha már benne is voltál, túl kicsi voltál ahhoz, hogy halljam a szívverésed és így tudjak a létezésedről. Ez eszedben sem jutott, kislány, ugyebár? Pedig ha kellően tájékozott lennél, tudhatnád.
Az intellektuális fölényt úgy érzi ismét magához ragadta, ujjai pedig megfeszülnek a csinos kis torkon, had érezze a fenyegetést. A nyak még könnyebben törik, mint a csukló. Lola szívverése pedig fokozódik az indulattól, így nyaki vénája erőszakosan pulzál apja ujjai alatt. Jack egy pillanatra ismét elnémul, mikor a lányából kibuggyan, milyen régóta várta már a nagy találkozást.
- Akkor még is miért? Miért követtél?
Teszi fel a magától értetődő kérdést, némiképp elhalkuló hangon. De még mielőtt a lány válaszolhatna, ismét szólásra nyitja kurvák vérétől veres ajkát.
- Gyötör az éhség...
Mondja, noha percekkel korábban nyalta meg Lola a száját. Úgy tűnik, nem kerülte el a férfi figyelmét.

"I ride (I ride) the edge (the edge)
My speed goes in the red
Hot blood (hot blood), these veins (these veins)
My pleasure is their pain
I love to watch the castles burn
These golden ashes turn to dirt"

Music

Nem tudom megállni, lassan pillantok az élettelen testre. Szemeimben inkább érdeklődés tükröződik, semmint szánalom, vagy bármi más. Nem tartom től sokra az embereket. Legalább is a többségüket. Tudom, hogy akadnak köztük ritka hollók. Megint jóleső érzés tölt el, hacsak arra gondolok, mit tett volna, ha nem zavarom meg... megtette volna, és én végre élőben láthattam volna mindazt, amire még máig emlékszik mindenki annak ellenére, hogy a Hasfelmetszőt halottnak hiszik. Ó, pedig, ha tudnák, ennél elevenebb és élőbb nehezen lehetne.
- Tudod, hogy csomóan próbáltak lemásolni? Elhitetni az emberekkel, a Hasfelmetsző, a kurvák retteget réme, él? Elég silány volt egy-két kísérlet, amit láttam - húzom el a szám, mintegy kikérve magamnak, hogy így mocskolnák be apám nevét.
- Azoknál még én is jobb munkát végzek, pedig igencsak zöldfülű vagyok - viszont van önkritikám, és még csak meg sem próbálom az ellenkezőjét megjátszani. A háromszáz év soknak tűnhet, de felénk, a fajtám között, az még gyerekcipő lehet.
Válaszolnék a kérdésre, de olyan gyorsan történnek az események, hogy csak felsikítani van időm. Érzem a hirtelen belémhasító fájdalmat, de a szemeim csak szikrákat szórnak. Felperzsel az idegeimmel együtt, így az, hogy lenyugszom, vagy megriadok jelenleg szóba se jön.
- Beforr... - értem a csontomra, miközben kígyóként sziszegek neki.
- A gyártónál tessék panaszkodni... oh... ja... tényleg... az te vagy - s mivel olyan közel van, megtehetem hogy gúnyosan lehelem a képébe a szavakat. És egy pillanatra hunyva be a szemem, nagyot szippantok, hogy magamba szívjam az illatát, hogy elraktározzam az emlékeimben. Hisz évek óta várok erre.
A kijelentésére felvonom a szemöldököm, majd lassan döntöm oldalra a fejem, tálcán kínálva a nyakam neki. Azon aztán ne múljon, de tényleg.
- Talán, ha velem lettél volna, lett volna kellő motvációm ahhoz, hogy orvosit végezzek, de így.... - nem tanultam semmit. Nem kellett... hercegnő voltam. Okos voltam. A tudást, amire a családom szerint szüksegém volt, mind magamba szívtam, de túlságosan lekötött az előttem lévő férfi ahhoz, hogy elköteleződjek bármi más felé.
- Törd csak ki... könnyebb, mint szembenézni azzal, hogy hibáztál, és viselni a következményeket... megöltem őt. A nagy szerelmed... én öltem meg, mert ha nem, vagy begyógyszerezve végezte volna egy gumiszobában, vagy megtette volna valaki más. Hát nem ugyanazt érdemlem én is? Gyerünk Ripper, itt a megfelelő alkalom - lehelem, ahogy a keze a nyakam kezdi szorítani, bár fogalmam sincs, annyi levegőm hogy van, talán az adrenalin.
- Csak te maradtál nekem... szükségem van az apámra - nyelek egy nagyot, ahogy tudok. A dac kihuny a szememből, egy kósza pillanatig igazán sebezhetőnek is tűnhetek, amíg meg nem emberelem magam, s újra meg nem keményítem a tekintetem. Nem, előtte nem leszek gyenge. A kijelentésére is csak vállat vonok, mert amint elhangzanak a szavak, érzem a torkomba maró éhséget.
- Jó ideje nem ettem - osztom meg vele mégis halkan, lesütve a szemem, mint a kislány, aki tudja, rosszat csinált.

Outfit    ✠    Music

Lola & Jack ✠

Jéghideg, merev tekintettel mered a cafkára, ahogy az a tetemet fürkészi. Vérfagyasztó félmosoly játszik az arcán, halovány árnyékot vetve a rezzenéstelen, tükörsima arcra. Utánzók.
- Egy nap az emberek majd vissza tekintenek, és azt mondják, én adtam életet a 20. századnak.
Idézi saját magát keserédesen, kísérteties pillantással. Pont olyannal, mint amilyentől a halandók libabőrösök lesznek, na de nem a kellemes értelemben.
- Hát nem így volt? A mocsok és elnyomás alól kitörve az emberek, akiket manapság csak "utánzóknak" neveznek, megtalálták a hangjukat. Megkapták azt a kezdő lökést, ami ahhoz kellett, hogy a viktoriánus kor szép, szent világát össze törjem, apró szilánkokra. Bár tény, a téboly is elszabadult, futótűzként terjedve.
Artikulálja selymes angolsággal, eltűnődve a lány szavain, úgy fürkészve az arcát, mintha a tekintetével is boncolni lenne képes. Hideg szikeként hasítja-szabdalja végig Lola testét és lelkét.
- Csak nem féltékenység, ami a hangodból cseng?
Teszi fel a meghökkentő kérdést, bár, hogy meglepődik-e vagy sem, azt igen csak kacifántos lenne eldönteni. Minden esetre, ahogyan Lola a többi gyilkosról beszél, ez hagyja el apja száját. A negédes pillanat pedig elillan, és a következő percben már a falon lóg a vérmes leányzó, törékeny pillangóként a gyilkos karmai között.
- Be.
Nyugtázza kegyetlen őszinteséggel, miközben a kéztőcsontok fájdalmasan morzsolódnak szét vasmarka alatt. A lány azonban nem hátrál, sőt. Szavaira a másik vámpír szörnyeteghez hasonlóan fújtat. Vicsorog, szemfogai mellett pedig úgy fújja ki a levegőt, akár egy bika az orrán. Egy ember csak a tél folyamán látna bármit is ebből, ellenben egy vérivónak sokkal kifinomultabbak az érzékei. Lola azonban nem törik meg, arca sem rezzen. Lehunyja a szemét és egy mélyet szippant. A nők gyilkosa pedig eközben a röpke, még is oly hosszúnak tűnő pillanat során szemrebbenés nélkül bámul rá, mintha fel akarná falni. A lány a profilját mutatja, ahogy feltárja torkát. Jack pedig még közelebb hajol - vészesen közel. Leheletét érezheti a nyakán. Ujjai kínzóan játszanak az ín mentén, midőn oldalra biccenti fejét.
- Arteria carotis communis. Pontosan ott, pontosan úgy, ahogy egy embernél. Egy halandó pillanatok alatt kivérzik, ha felhasítjuk. Olyan könnyen feltéphetném...Azt hiszed, te nem véreznél ki, de jobb, ha elhiszed, ez csupán tévhit, amivel a hozzád hasonló hercegnőcskéket nyugtatják a vérszopó szüleik. Ha valaki ért hozzá...ha elég jól ismeri a vámpír anatómiát, bizony rájön, sokkal könnyebben végezhetünk a fajtársainkkal, mint gondolnánk.
Olyan kellemes, egy hangszínen leheli a nyakába, ami több lehet, mint idegőrlő. Majd Lola kontrázására csupán gúnyosan kuncog.
- Tőlem vártad volna, hogy megmondjam, mit tégy? Ha kitépem az artériádat, késő bánat lesz csupán, hogy nem voltál elég elszánt, hogy orvosira menj. Még csak szikére sem volna szükség.
Köpi szinte a szavakat, ahogy a tekintetük össze fonódik és Lola Ripper keserű epeként hányja rá a mérget, mely belülről marja. Jean állja a tekintetét, de átsuhan valami az arcán, egy egészen röpke pillanat erejéig, nem tovább.
- A hiba az volt, hogy megpróbáltam. De egy magamfajta szörnyetegnek nem való papás-mamásat játszani.
Veti oda keserűen, nem szépítve semmit sem.
- Ugyan, mit tudsz te az elmeklinikákról?
Morogja, mert bizony a vámpírok pszichiátriája igen is létezik. Egy vámpír ritkán lesz, mondhatni, "beteg", de az elme törékeny dolog. Még egy szörnyeteg esetében is. Egy pillanatra kellemetlen nosztalgia lesz úrrá rajta, Lola viszont kifakad. Néhány lélegzetvételnyi ideig csupán állnak egymással szemben, majd Jack karmai lecsúsznak a hosszú hattyútorokról.
- Egyedül járok. És nem vagyok az "apád". Nem vagy kisded, akit ringatni kéne. Felnőtt nő vagy. Nem várhatod el, hogy a térdemre ültesselek, mint egy gyermeket.
Veti oda kelletlenül, de kissé még is zavarban, bár ez nem igen mutatkozik vonásain. A végső kijelentésre viszont ismét belefúrná tekintetét a lányéba, aki most viszont lesüti a szemét.
- Balga lány. Hát még arra sem tanítottak meg, mikor és mennyit egyél vagy mit tény, ha nem jutnál embervérhez?
Képed el, bár nem is tudja miért lepődik meg, a legtöbb vámpír felületesen látja csupán önmagát és a faját. Puszta önáltatás, amit csinálnak, ellenben Jack tökéletesen ismeri nem csak az emberek, de vérivók szervezetét is.

Music

- Chh... azt ne mondd, hogy valójában egy jótevő vagy... Mindjárt állítsanak is neked szentélyt. Nem apám, még mindig egy szörnyeteg vagy, egy fenevad, akiről csak rémtörténetek szólnak, nem esti mesék - nem félek rávilágítani a tényre. Sőt alapjáraton se félek tőle, bár lehet ez botorság. Pedig mennyi mindent megtudtam róla... bőven eleget ahhoz, hogy épeszű ember elkerülje, s mégsem...
- De. Féltékeny vagyok... mindenre és mindenkire, akinek több ideje volt veled, a közeledben. Aki láthatta a szemed villanását, amiből tudni lehet, mikor kerül elő a szike, aki látta az arcod megvonaglását a pillanat előtt, amikor belemártottad azt, és aki láthatta az arcodra ülő eufóriát, mikor véghez vitted mindazt. Meg akarom ölni az összeset, aki ezt látta, mert nekem csak a képzelet jutott - mint egy durcás kisgyerek, úgy vágom hozzá, dacosan, dühösen... még csak meg sem lehet kérdőjelezni, hogy valóban ez lenne-e a szándékom.
- Tedd meg... végezz velem... de nem akarsz. Érdekellek, az most tökmindegy, hogy elhiszed-e, hogy az apám vagy, vagy sem... látom rajtad, mozgatja a fantáziád, mi vagyok... miért nem rezzenek össze... miért tölt el eufória a halálfélelem helyett, mikor hozzámérsz... miért nem könyörgök, mikor a csontjaim töröd, miért nem látszik rajtam cseppnyi félelem se... de hisz látod, még ha nehéz is magadnak bevallanod, ott motoszkál egy hang, én te vagyok Ripper... az elfuserált papás-mamásodból egyetlen dolog, ami tökéletes... ami akarva akaratlan lett a képmásod, ami magán hordja a védjegyed... ezt te is tudod - halkan suttogok csak, felesleges is lenne kiabálnom, ahogy neki ellenkeznie.
- De... való... csak nem mindegy, kivel teszed... valószínáleg igen, egy alapból labilis, impulzív személy nem főnyeremény - ledegradálom anyám, de hát tudom, hogy ő gyenge. A jelleme is az, hisz engem se tudott volna felnevelni, ha nem irányítják.
- Pedig abszolút nem lenne ellenemre, ha a térdedre ültetnél - nyalom meg az ajkam, miközben olyan gondolatok siklanak át a fejemen, amik nem helyénvalók... vagyis nem lennének, ha nem egy tiszta vérű vámpír lennék, de szerintem erre már ő is rég rájött. Ahogy rajongó tekintetem ráemelem, ahogy a szívem kalimpál, ahogy az orromba kúszik az illata, és erre elönt a mámor... nem is tudom, hogy ezeket lehet-e egyáltalán titkolni.
- Szerinted? - vonom fel a szemöldököm, de arra már úgyis tudja a választ.
- Minden amit tudok, azt csak miattad... mert mióta az eszem tudom, téged kutatlak, a világ legtökéletesebb szörnyetegét... szerettem volna, ha eléd kerülök, akkor arra méltó is legyek... méltó hozzád.


Outfit    ✠    Music

Lola & Jack ✠

Élettelen tekintetével mered a lányra - a lányára -, ahogy az szembesíti rémtetteivel, egyre sötétülő pillantással. Végül, egészen kisimul az arca, midőn válaszol.
- Miért ne lehetne a jótevő egy szörnyeteg? A világ, az emberek, legtöbbször nem tudják mit akarnak, mi az, amire valójában vágynak. Azt pedig, hogy mi a helyes, megtenni gyengék, akár a harmat.
Leheli nyugodt hangon a fiatal nő arcába. Lola pedig dacosan vág vissza, rá okádva minden sérelmét a feketeségben elveszett apjára, Hasfelmetsző Jackre, akitől mindenki csak menekülne, de nem ez a lány. A férfi arcára kiül a döbbenet, még ha ez nem is olyan látványos, mint egy szentimentálisabb egyénnél. Olajfekete szemöldöke felkúszik és mélykék szemei elkerekednek. Szembogara, mely feketén tátong, éhesen emészti fel az égkék íriszeket. A hajadon pedig tovább tajtékzik, bár csontja törik, Jack kezei között vergődik és ontja rá az édes mérget.
- IGEN!
Ordítja a vámpír a másik arcába éles kontrasztként az elhalkuló, csengő női hang után, hatalmas szemfogait rá vicsorítva. Ujjai a vörös nő torkát és csuklóját szorítják, köztük pedig csupán az éjszaka papírvékony sötétje, ahogy a robusztus test szinte hozzá simul a törékeny másikhoz. A cilinder pereme egészen feketeségbe borítja immáron mindkettőjük arcát. Nem láthatja senki sem, kivéve a vérivók páratlan szeme.
- Kíváncsi vagyok, mindig is az voltam. Ezért lettem orvos és ezért tettem olyan dolgokat, amelyektől halandók és halhatatlanok egyaránt megrettentek!
Amilyen higgadt volt egy röpke pillanat erejéig, most úgy fúl, akár egy dúvad. De ez a lény, ami Lola előtt áll, maga is tudja, sokkal rosszabb egy dúvadnál.
- Én vagyok a szörnyeteg a vámpírok ágya alatt. De el merték-e mesélni, miért? Nem, hát persze, hogy nem...
Súgja vészjóslóan, had sokkolná a kis cafkát, mert beszélni könnyű, szavakat köpni egy gyilkos arcába könnyű, legalább is egy vámpírnak. De vannak dolgok, amitől még a vérszopókat is kiveri a hideg verejték. És még is, a hajadon tovább beszél, tántoríthatatlanul. Finoman össze vonja a szemöldökét, alig észrevehetően, tükörsima arcán. Igen. A lány szöget üt a fejébe, kár lenne tagadni, egyiket a másik után, mint Frankenstein a szörnye homlokába. Az egyetlen dolog, ami tökéletes. Valami, ami belőle származik, ami több, mint a halál, amit hoz a bűnre. Tökéletes...nő. Vajon valóban létezik? És ha igen, itt áll előtte? Tűnődik, a hamvas arcot fürkészve. A tekintetet, mely többé nem egy ártatlan kislányé, hanem sokkal több annál. Sokkal erősebb annál. Soha senki sem mert még így a szemébe nézni. Főleg nem tudva tudván, miféle bestia. Hogy ki is ő, Jean Ulliel valójában. Végképp nem ilyen hosszú ideig. Hosszúnak tűnő percek röppennek el, míg szótlan emészti, amiket Lola mond. A párválasztásról. A térdéről. Ahogy megnyalja a száját. Homlokát haloványan ráncolja, nem tudja mire vélni ezt a jelenséget, melyet Lolának hívnak. Nagyon finoman lazulni kezdenek ujjai a torkán, csuklóján. És ahogy tétóván egy lépést távolodik, a mocskos utcaköveket kémlelve, a lány különös szavait hallgatva, végül egy hirtelen mozdulattal újra a falnak taszítja Miss Rippert. Hosszú szemfogait pedig mélyen a torkába mártja és nagy kortyokban inni kezdi Lola vérét.
- Túl sok minden van, amit a vámpírok nem tudnak önmagukról.
Jegyzi meg, ahogy kihúzza fogait a lány torkából. Még is, ezzel az alkalommal egyetlen csepp vér sem csillan meg az ajkán.
- Egy másik vámpír vére. Nem táplálék, de energiát ad. Mint az embereknél a koffein vagy az energiaital.
Maga sem tudja, miért mondja ezt el a lányának, kissé ismét eltávolodik tőle, majd hátat is fordít neki.
- Valójában nincs is kimondottan szükségünk táplálékra, legfeljebb minimálisra. A sérülések gyógyulását segíti inkább elő az embervér. És persze, ínycsiklandozó.
Egy alig hallható sóhajt hallat, megáll, továbbra is háttal a lánynak.
- Lenyűgöző a regenerációs képességünk, folyamatosan zajlik, az önmegújítás, ezért sincsenek ráncaink sem. De...ettől még nem állunk a többi élőlény felett.
Nem fordul vissza, nem akar rá nézni, Lolára, aki vér a véréből és hús a húsából. Aki egyszerre tud mindent s nem tud semmit sem. Vajon képes lenne megérteni őt, a bestiát, akitől mindenek csak rettegnek s meg sem próbálták soha megérteni...

Music

- A szörnyeteg az szörnyeteg. Még ha helyesnek is hiszi azt, amit tesz. Mégha emiatt jótevőnek is gondolja magát... attól még nem változik a tény, egy szörnyeteg - próbálom megvonni a vállam. Azt hiszem, ebbe megingathatatlan vagyok, és talán nem is baj. Magamról se alkot furcsa képet, ami szép, amivel beburkolhatom azt, ami valójában vagyok. Hogy most büszke vagyok erre, vagy sem, az teljesen mindegy. Viszont nem rejtem véka alá.
Látom az arcára kiülő döbbenetet, de nem hat meg. Évszázadok. Évszázadokat vártam arra, hogy a fejéhez vágjam mindezt. Hogy kiadjak mindent magamból, és megteszem, még ha ma lesz az utolsó lélegzetvételem is, nem érdekel.
- Óóóó igen... add csak ki magadból - negédesen búgom a szavakat, miközben elégedett vigyor kúszik az arcomra, szinte az összes fogam megmutatva neki. Mit érdekel, ha eltörik még néhány csontom, mit érdekel, hogy ujjai lassan lyukat vájnak a bőrömbe, mert olyat látok most, amit talán még soha senki. Érzelmeket a Ripper arcán. A szörnyeteg arcán, aki rezzenéstelenül belezett ki ribancokat, aki játékot űzött az életből, aki leveleket küldözgetett az őt kutatóknak, hogy magát szórakoztassa vele... mégis mi másért tette volna?
Annyira tökéletes még így is, ahogy érzem, átjárja a düh, érzem, hogy képes lenne egy pillanat alatt eltörölni engem, mintha sose léteztem volna, de ott az a fránya kis erő, ami meggátolja benne. Nyertem.
- Óóóó nem... foghatod a kíváncsiságodra, de ez más. Te is tudod. Élvezed, és ettől vagy a legtökéletesebb szörnyeteg - nem is tudom, volt-e benne valaha bármi is, ami elbizonytalanította volna, ami miatt egy pillanatra is elgondolkodott volna azon, nem helyes, amit tesz.
- Nem tudsz nekem olyat mondani, amitől megijednék... engem nem tudsz megfélemlíteni... - bár próbálkozni természetesen lehet, de rég kiderült, hogy az én agyam se teljesen normális. Legalább is a félelemküszöböm magasabb az átlagnál.
Van egy pillanat. Az a pillanat, mikor szeretném tudni, mi jár a fejében. A tekintete valamivel lágyabb, de nem ringatom magam álmokban, tudom, hogy tűnékeny pillanat ez, és nem garancia semmire.
Ami be is bizonyosodik, mikor hirtelen belémfúrja a fogait. Felnyögök a hirtelen fájdalomtól, behunyom szemeim, s közben csak arra tudok gondolni, még ez sem olyan, amit nem bírnék elviselni.
-  Mintha szégyelnéd, hogy ezt a nézetet vallod. Pedig igazad van. Mi nemesek, a többségünk berekedt egy korban, egy világnézetben és még csak észre sem veszik, közben minden más száguld. Az emberek már képesek megsebezni minket... akár meg is ölni, egy vérfarkasnak se okozhat komoly gondot szétszabni minket... nem tudom, én ezek után nem tudom felsőbbrendűnek érezni magam náluk - még  ha nem is erre gondolt, én megosztom vele a nézetem, kihasználva a pillanatot, hogy nem kötnek gúsba ujjai.
- Én. Értelek. - szellőként suttogom a fülébe, ahogy mögékerülök. Óvatos puszit  adok az arcára, s mielőtt felocsúdhatna, el is
tűnök. Olyan hirtelen, mint amilyen hirtelen előbukkantam.   

Outfit    ✠    Music