Can't Help Falling in Love ✵ Ripper & Ripper

Ripper & Ripper

Our little group has always been
And always will until the end

Eljön az a pont, mikor már nem lehet neki ellenállni.
A hívásnak, a kegyetlen csábításnak, mellyel az elátkozott szerkezet szólongat. Aki egyszer belép bűvkörébe, másodjára is átteszi a lábát a Kapu peremén. Melynek lángjai ugyan nem égetnek, még is felemésztenek. Nincs menekvés. A rőt hajú lány sem lehet kivétel. Hiába sikoltja minden egyes érzéke, hogy ne tegye, hiába tudja, hogy immáron a közelében van az, aki után sóvárgott. Nem elég. Többet akar. Ő és mások, akik a mágikus eszköz függőjévé lettek. De mindez elenyészik, ahogy az újabb szín feltárul.
Egy sötét, alagsori terem lehetne, de nem az. Méretes, tisztes szoba - tele kezdetlegesnek ható orvosi eszközökkel és különféle fém és üveg tárolókkal, melyekben szervek találhatóak. Némelyik.... mozog. Egy dobogó szív. Végső soron azonban máson akadhat meg Lola szeme. A helység közepén, gyertyafény gyűrűjében egy fiatalember áll. Egy igen csak magas férfi, aki hosszú, baljós árnyékot vet az előtte, az asztalon heverő női alakra. A látvány még a leghidegvérűbb vámpírban is megfagyasztaná az éltető nedűt. Hiszen a nő, aki le van kötözve - vérivó. Szemeiből patakzanak a veres könnyek, ahogy a váratlan jövevény tekintetébe fúrja eszelős sajátját, bár torkán hang nem jön ki, még ha ajkai szabadon mozognak is. A vergődő alak teste pedig... fel van tárva. Felnyitva, akár egy tetemé. Az áldozat pillantásával tud csupán kinyúlni a hajadon felé, kérlelően. Nem lehet több néhány percnél, ahogy ők, hárman, egymást bámulják. A csendet a leszíjazott, 18. századot idéző, vértől mocskos ruhát viselő hölgy felett álló vérszopó töri meg.
- Ki vagy te és hogyan jutottál be észrevétlen a birtokunkra?
Hangzik a kérdés, félelmetesen lágy, még is közömbösen ható, sztoikusan nyugodt baritonnal. A lány pontosan tudhatja, ki áll vele szemben. A különös körülmények. A vértől csöpögő szike, könyékig feltűrt, az 1700-as évekbe illő vászoning. A termet. Az arcának érzéki vonala, melyt már úgy ismer, mint a saját tenyerét. A telt ajkakat nem szegélyezi arcszőrzet, még tán ki sem serkent, vagy leborotválták. Minden esetre az arc, mely vissza néz rá, nem egy több száz évet megélt vámpír arca, hanem egy oly ifjúé, mint ő maga. Sőt, még tán annál is fiatalabb. Nem férfi, még inkább fiú. Egy túlságosan vonzó fiú, akiből pár év múlva ellenállhatatlan férfi - és túlságosan veszedelmes sorozatgyilkos - érik. Dús, ébenfekete fürtjeit még nem zabolázza meg. S mit neki eme (letűnt) kor rizsporos, mész-fehér parókái?! Ez a kor sem jelent számára többet, mint amit a többi fog- érződik egész lényén. Egy korban, ahol a patológia gyermekcipőben járó blaszfémia volt csupán, ott ő....
Vámpír vértől mocskos ujjaival bele szánt rakoncátlan fürtjeibe, hogy kisöpörje azokat jég-kék szemeiből. A meglibbenő gyertyafény reszkető glóriát fon alakja köré.
- Azt kérdeztem, ki vagy.
Nem emeli fel a hangját, de a jövevény felé fordul. Tekintete oly közönyösen fagyos, hogy egyszerre idézi egy halottét s még is annak a férfiét, akit Lola apjának nevezhet. S ím, előtte áll, s talán mindig is az volt, aki. A leszíjazott asszony nép vergődése elveszik a feszültségben, mely úrrá lesz, ahogy ők, ketten, ismét - vagy netán először? - találkoznak.

Sok mindentől függök, rájöttem én. Többek közt azoktól a nyaláboktól, amik már kétszer segítettek rálelni múltam egy-egy darabkájára, amivel aztán el is indítottak azon a bizonyos lejtőn.
De vonz, mintha mágnes lenne. Duruzsol a fülembe, ha a közelébe megyek, vagy pusztán magamnak magyarázom be, csak hogy erősnek higgyem magam, holott már rég kiderült, nem vagyok az.
Meglepődnék, ha nem valami penészlepte dohos helyiségben találnám magam, tényleg. Hogy különbözhetnek ők ennyire? Apa és Mr. Ulliel? Szinte egymás ellentétei, leszámítva azt a nyamvadt Ulliel vért. Az összes férfi annyira kibaszottul tökéletes, hogy eszem megáll tőlük. S bár bennem is az a vér csörgedezik, s bár tisztában vagyok vele, tökéletességem dacol velük, mégsem érzem magam közéjük valónak. Vagyis nem éreztem. Mindodáig azt hittem, én nem vagyok annyira mocskos, mint ők, míg belém nem szállt az a pocaklakó, akit már kényszerrel se tudnának kiszedni onnan. És aki a tulajdon apámtól származik. Még most kiráz a hideg, ha ebbe komolyan belegondolok, de hála égnek nem tart sokáig. Elég látnom, elég csak rá gondolnom, és tudom, rendben van ez így.
Az elém táruló látványt teljes közönnyel fogadom. Azt eddig is tudtam, apám miért a Szörnyeteg, épp csak a részletek érdekeltek.
Szépen ívelt szemöldököm felvonom, úgy meredek kérdőn a vonagló vérszívóra, akiről messziről bűzlik, csupán átalakított, szóval számomra életre sem érdemes. Ez a prűdség belém került, gyerekkoromban belém sulykolták, mennyire különbözök ezektől, és él bennem még az a kép is, amikor egy ilyen kínozta, így épp csak nem horkantok fel gúnyosan. Merev porcelánarccal sétálok közelebb, megnézni, mit is rejt a feltárt test.
- Nem rossz - mosolyodok bájosan a fiatal srácra, s csak szélesebb lesz mosolyom, mikor meglátom rajta azokat a jellegzetes vonásokat, amiket apámon is. Amúgysem volt nehéz kitalálni, hová máshová is vihetne a nyamvadt kapu, mint hozzá.
Aztán meglátok valamit, odatipegek a polchoz, vigyorogva veszem le az üveget, amiben a szív van.
- Aha, szóval itt tartod - ezt a poént most komolyan... kihagyná bárki is? Egyszerűen muszáj.
- Cccc már most lőjem le a poént? Találd ki... okos vagy - belém hasít a deja vu, és valahol tudom, azzal kellene kezdenem, hogy a lánya vagyok, de félő, hamar a nő sorsára jutnék így, mert bolondnak titulál.
A képébe meredek, mint oly sokszor előtte. Egy apró rezzenést sem láthat arcomon. Nem félek. Eddig sem tettem, noha balgaság, és tudom, hogy bármikor felkoloncolna, most talán még inkább. Mégis az övéhez hasonló tekintetem.
- Meg se kínálsz? A vendéget szokás - döntöm oldalra a fejem, újra a vergődő nőre pillanatva. Közelebb is sétálok hozzá, lágyan simítom meg az arcát, mintha csak az anyja lennék. Jönnek azok az ösztönök, na.
- Szajha voltál, igaz? Ó drága lelkem - sóhajtok fel drámaian, aztán el is lépek tőle, újra vendégadómnak szentelve a figyelmem.

Ripper & Ripper

Vajon bűn lenne,
Ha nem tudnám visszafogni magam és beléd szeretnék?

Régi, ám még cseppet sem barokkba hajló vagy éppen dohos falak emelkednek a három alak köré, a tudomány oltárának erődítményeként. Vagy éppen az áldozat börtöneként. Nézőpont kérdése. A könnybe lábadó, csinos női arcra üvegesen kék, ám a gyertyalángban kivehetően cseppet sem fekete íriszek merednek. Akár egy gyönyörű, ifjan lett halott - a fiú, s nem az örömlány. Tökéletes, művészi szépség, mint amit a művészek álmodnak meg egy-egy szobor vagy festmény megalkotásakor. De ez nem egy szent vagy ártatlan mitológiai alak ábrázata, hanem egy eleven ragadozóé. Egy vámpíré. A sorozatgyilkosé. S akaszthatunk bármennyi bélyeget az ifjú Hasfelmetsző Jack-re, még sem képesek tökéletesen leírni ki is ő vagy hogy éppen micsoda, miféle szerzet. Mikor a rőt hajú szépség felbukkan, teljes elemi pompájában a kezdetleges - ám a 18. század első feléhez képest igen csak modern - boncasztal mellett, már-már álmosan emeli érzelmektől mentes tekintetét a különös, hús-vér jelenésre. Felemelkedik, hiszen eddig a másik fölé görnyedt, rémes s egyben magasztos szörnyetegként. Magas gyertyák, melyek övezik, hiszen az éj hosszú, a fiú pedig igen csak magas. Kérdést tesz fel, mire a leányzó nem felel, csupán oda sétál és a még rángó preparátumot szemléli.
- Még van mit finomítani az eljárásomon és az eszközeimen.
Nem tagadja, érezhetően kort tévesztett elme, kinek ki kell várnia emberöltőket, mire többet kezdhet önmagával. De a türelem meghozza gyümölcsét és egy vérszopó sokáig él. A suhanc szemeivel az ismeretlen alakot fürkészi, nem viszonozza a bájos, csábító mosolyt, mely cirógatja.
- Ismersz engem.
Állapítja meg, hiszen nem nehéz kitalálni mindabból, ahogy a hajadon viselkedik és beszél. Mindez azt feltételezi, bennsőséges a viszonyuk.
- Akkor miért nem ismerős az arcod? Egyetlen ábrázatot sem felejtek el. Egy ilyen szépet pedig biztosan nem. Különös...érzés fog el, ha rád nézek.
Miért is köntörfalazna? Vagy csupán arról van szó, a kamasz- és felnőtt kor mezsgyéjén még beszédesebb, barátságosabb volt ez a szörnyeteg?
Senki sem tudhatja, bár tán nem is fontos. Vagy még is? A vörösbegy lehet az oka? Ahogy a nő a polchoz ér és jó kedélyűen megszólal, a fiatal férfi összevonja szemöldökét, értetlenül. Veszélyes egy briliáns elme előtt a jövő fátylát meglibbenteni.
- Ismersz... de mintha még sem engem ismernél.
Ejti ki a már-már látnoki szavakat. Ekkor tekintete a szépségről az ajtó felé siklik, lefelé. Ha Lola követi a pillantását, ő is megláthatja a kisfiút az ajtóban. Hatalmas, kék szemei, melyek ugyan olyanok, mint Jean-é, sejtetik kilétét. Ahogy az olaj-fekete helyett gesztenyebarnába forduló fürtök színe. A fiúcska egy ideig nem szól, majd végül, lévén nem egy félős embercsemetéről van szó, nemes egyszerűséggel oda sétál a nagyokhoz. Nem zavartatva magát a kiterített szajhán. Csupán fél szemmel pillant a polcnál ácsorgó hölgyeményre. Mikor oda ér a rangidőshöz, már-már félelmetesen egyszerű és szeretetteljes mozdulattal karolja át bátyja derekát. Alig éri el a csípőjét. "Jack. Szép a barátnőd. Éhes vagyok!" Szól a csilingelő gyermekhang. Jack arcán pedig halovány mosoly tűnik fel és miután kezét az öccse fejére teszi, felemeli és a boncasztal szélére ülteti.
- Valóban az. Jó szemed van.
Jegyzi meg a kölyöknek s csak egy lopva vett pillantást vet Lolára.
- A bálon nem tömted meg a hasad?
A fiúcska elhúzza a száját. "Az nem olyan finom, amit ott adnak. És apa mérges volt, amiért egész éjjel nem mutatkoztál. Egy menyasszonyjelöltet is hozott. Egy másikat. És szitkozódott, hogy egyiket se akarod megnézni se. De... most már értem." Huncut kis gyermekmosoly jelenik meg az arcán és a lábacskái épp úgy kezdenek járni, mint egy embergyereknek. Talán valóban igaz, amit Jack állít és nem is különböznek annyira?
- Köszönöm, hogy tartottad nekem a hátad. Ha meg tudod mutatni, hol van, amit kérsz, kiveszem neked.
Bársonyos mosoly, mintha nem is egy eleven tetem mellett járnák a tetemre hívást. A pöttyöm 'Mr. Ulliel' kivirul. "A lépét! Az olyan finom!"  Jean felkuncog, a kicsi pedig vígan mutogat a vonagló asszonyon.
- Igazi ínyenc vagy, a vérraktár, mi más kellene egy növésben levő vámpírnak!
Dicséri meg és már nyitja is a bordákat, a bal vese és a rekeszizom közül pedig kiemeli a vérképző szervet. Szakértelemmel vágja el az ereket és fejti le, amit kell, átadva az öccsének, aki boldogan kezdi el rágcsálni.
- Szaladj, ne vegyék észre, hogy nem készülsz nyugovóra. Közeledik a hajnal.
Az apróság nagyokat bólint, majd leugrik az asztalról és megindul. A vörös hajú hajadon mellett azonban megáll és oda nyújtja a lép megmaradt, másik lebenyét. "Ír bevándorlóktól hallottam Jack-ről, aki még az ördög eszén is túl járt, az éjszakákat pedig egy lámpással járja és még az ördög is retteg tőle. Ezért hívom a bátyámat Jack-nek, pedig igaziból Jean-nak hívják ám."
- Nem csak udvarias, de szószátyár is. Ezért vagy te apánk kedvence és nem én. Még szerencse, hogy sikerült egy "méltó örököst" is nemzenie.
Miss Ripper bácsikája elszalad, eltűnik a hosszú, sötét folyosón. Ismét hárman maradnak.
- Az öcsém lépteit hallottam, amint érkezett a márványpadlón. A tieidet azonban nem.
Tekintetét a nőre szegezi. Nagy, szomorú és vészjósló szemeit. Melyek oly annyira hasonlítanak szerelmese szeme világához. Nem véletlenül.
Amint Lola vissza andalog, a fiú szembogara éhesen követi minden léptét.
- Valóban ismersz.
Nyugtázza, hiszen pusztán az elkenődött sminkből és zilált öltözetből ilyen körülmények között lehetetlen volna megmondani ily bizonyossággal, hogy a bordély egy rothadó virágszála fekszik az asztalon. Amint az ismeretlen az áldozat meggyötört orcáját cirógatja, Jean pillantása követi ezt a mozdulatot, majd mögé lép. Közel. Hosszú, fekete árnyéka rá vetül a két nőre. Az utcalány meredt, tébolyodott tekintete jelenleg nem érdekli, hiába égnek arcán. Megtámaszkodik két kezével az asztal szélén, közre fogva a fiatal hölgyet. Kis híján hozzá ér. De csupán orrnyergét simogatja a nő rozsdaszín hajzuhataga. Ugyan olyan dús és finom esésű, mint a férfié, aki később frizuráját úgy látszik, ritkítani fogja.
- Azon töprengek, miért jött el hozzám egy viselős asszony, aki ismer, de én nem ismerem. És aki fájdalmasan gyönyörű.
Suttogja a hangjától tétován táncoló fürtöknek.
- Különös. Hogy csak így, feltűnsz a semmiből. Még is, érzékeim csalárdul azt súgják, mintha ezer esztendeje ismernélek, pedig biztosra veszem, hogy sosem láttalak korábban. De mást is súgnak. Miért pont te? Nem igazán... érdekelt a párválasztás korábban, hiába erőlteti atyám. Hiába láttam szebbnél-szebb lányokat és asszonyokat. Nálunk ez másként működik, mint az embereknél. Ők igen csak hajlamosak úgymond szerelembe esni és csak úgy, minden gondolkodás nélkül henteregni. Még is.... ki vagy te és miért éppen te - vagy az, aki nekem kell?
Nem moccan, Miss Ulliel válla felett görnyed, csupán a lány arcélét fürkészve, sztoikus nyugalomban várva azt, mit tud minderre mondani a titokzatos ismeretlen. Bár jelenleg még nem tudja, a forgatókönyv még is mindig ugyan az. Túl erős az, ami köztük van. Több, puszta vonzalomnál.
-  A férjed szerencsés férfi lehet. Féltékeny vagyok rá. Azt ordítják ösztöneim, bár enyém lenne az ivadék, kit a szíved alatt hordasz. Pedig még a nevedet sem tudom. Vajon elmezavar ez vagy az a titokzatos, vámpíri mechanizmus, amit penész rágta könyveinkben olvasni a vérivók párválasztási szokásairól?
Leheli a hosszú nyak hajfürtökbe fürdetett árkának, magába szívva azt a kábító illatot, ami Lola sajátja. Lassan lezárul szemhéja, ahogy az édes, női illat átjárja.  

Sose tudom, mi vár rám, ettől annyira izgalmas az egész. S hiába gyanítom, ennek is meglesz az ára, már fogalmam sincs, mivel fizethetnék meg a kíváncsiságomért. Elvettek tőlem már mindent szinte, őt kivéve.
Nézem őt. Annyira fiatal, s már gyönyörű. Vajon én is ilyen voltam? Vajon akkor is elállt tőlem a lélegzet, ahogy most? A tekintete mindhatni ártatlan még, s az az atmoszféra se lengi körbe, amitől viszolyognak mások. Furcsa látni őt így, és tudni, mi lesz majd belőle. És az kell, hogy legyen. Ő nem lehet más, ugye? Mindig az a szörnyeteg marad, aki szeret engem, de legszívesebben felkoncolna? Vajon tényleg szeret? Vajon ha megkérdezném ennek a szempárnak a tulajdonosát, ő az igazat mondaná? Túl sok a kérdés, és még most is félek attól, Jack csak játszik velem, dróton rángat, csak hogy majd anyám sorsára taszítson. Meg is érdemelném, ez kétségtelen.
- Ó tökéletes leszel, én már csak tudom - még a fejem is oldalra döntöm, kissé talán fanyar mosollyal bíztatva őt. Most nehéz. Most szinte lehetetlen belegondolni abba, hogy ez a flettéb jóképű majdnem férfi, évek múltán a Szörnyeteg lesz. Noha az vitathatatlan, jelei már most is vannak neki.
- Ismerlek - biccentek, mintegy igazat adva neki, de nem mondok se többet se kevesebbet.
- Miféle különös érzés? - szűkülnek össze a szemeim, hisz azért mégis csak jobb résen lenni. Na meg, addig sem kell az ő kérdéseire válaszolnom, úgysem tudnék rendesen, a sorsot meg csak nem hívom ki újra magam ellen.
- Nem, határozottan nem téged... - sóhajtok fel, az üvegben lévő szívet vizslatva. Vajon ez az egyik szajháé, aki rosszkor volt rossz helyen? Vajon egyszer az enyém is egy ilyenben fog kikötni?
A hangok megcsapják a fülem, nem számítottam arra, hogy vendégbe is botlok, de amint meglátom az ajtóban lévő kisfiút.... el kell nevetnem magam.
- Hát ezt nem hiszem el, de édes vagy - persze csak akkor szólalok meg, mikor a kisebbik Ulliel cseppet sem zavartatva magát, kezd el bókolni. Szinte előttem van a jelenet, ahogy a nagybátyámat cukkolom ezzel, de csakhamar rájövök, ezt mégsem kellene. Noha az a csibészes mosoly az arcán, tagadhatatlanul megvan a mai napig is, csupán beárnyékolta az idő.
A menyasszony jelölt hallatán viszont olyat tapasztalok, amit eddig még sosem. A gyomrom görcsbe rándul, hirtelen leszek nagyon feszült, és még egy üveget is sikerül levernem. Arcom megmerevedik, márvánnyá válik szinte, és ahogy Jeanékra nézek, tekintetem, mint a szike, ami később a fiú hű társa lesz.
- Pardon - kapok hirtelen a hasamhoz, amibe belehasít a fájdalom, amit szintén nem értek, csupán ösztönösen cselekszem. Sose hittem volna, hogy anya leszek, ez az egész még mindig rohadt ijesztő még annak ellenére is, hogy most már semmiért nem válnék meg a bennem lévő magzattól. Ami talán már nem is magzat.
- De a Jack jobban is áll neki, nemde? - rákacsintok a kisfiúra, próbálva visszanyerni az eddigi hangulatom, nem tenne jót, ha itt, ebben a korban lennék rosszul. Ki tudja, mit tennének velem.
Ahogy felém nyújtja a darabka lépet, habozás nélkül majszolni kezdem, hisz ennek ki ne tudna nemet mondani? Jó, talán más Úrihölgynek a gyomra fordulna ettől a jelenettől, de nem nekem... nem nekünk.
- Én más módon kerültem ide - vonom meg a vállam, mintha tényleg csak ennyire egyszerű lenne az egész. Megállom, hogy ne szorítsam össze a szám, pedig hallottak után, egyre nagyobb kedvem van ahhoz, hogy tudassam vele, ki vagyok, és hogyan kerültem ide. De nem szabad.
- Miért szomorú a tekinteted? Az apád miatt? És miért akar mindenáron feleséget találni neked? - a kérdések kicsúsznak, és záporozni kezdenek, hisz annyi mindent nem értek még, s amint választ akarok valamire, még többet akarok. Nem is számolok azzal, megint beleavatkozok a múltba.
- Valóban - mosolyodok el, hogy aztán belefagyjak a pillanatba. Behunyom a szemem, ahogy megérzem a közelségét, és hiába tudom, kinyitva a szemem, nem azzal a férfival találom szembe magam, nem az apámmal... a testem, mindenem ugyanúgy reagál, mintha ő lenne. De hát ő is. Olybá tűnik, teljesen mindegy, milyen évben vagyok, mennyi idős ő, ami köztünk van, az ezen is felülkerekedik. És ez a legijesztőbb, nem függhetek ennyire tőle, de mintha már rég elvesztettem volna önmagam. Elnyílnak ajkaim, és kicsúszik a sóhaj is a számon. Megpördülök, de átkarolom a nyakát, hogy még csak vélatlanül se növelje a távolságot kettőnk között.
- Már rég a tiéd vagyok - sóhajként szállnak a szavak, miközben a tekintetem az övébe fúrom. Aztán döntök úgy, hogy akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.
- Több szempontból is. Először is, Szia Lola Ulliel vagyok, a lányod.... - beharapom az ajkam, várva némi reakciót, bár sejtelmem sincs, mire kellene számítanom.
- Ő pedig itt, a tiéd - óvatosan fogom meg a kezét, szemem közben le nem véve az arcáról, és a hasamra vezetem, pontosan mint nem is olyan rég a férfinek, akivel előtte... Nyelek egyet, de pusztán a gondolat miatt.
- Bizonyára a mechanizmus, ami legalább annyira titokzatos, amennyire az az átkozott kapu, aminek köszönhetően itt kötöttem ki. Pontosan itt - pislogok, nem tudom másképp kifejezni. Az egész történet annyira bonyolult, és csúf, s mégis... csak akkor veszem észre, hogy beszéd közben az ajkaihoz közelítettem, mikor már csókolom őt. Komolyan, mintha csak arra születtem volna, hogy újra és újra elkövessem ugyanazt a hibát, mintha minden léetőz módon hozzá láncoljam magam. Mégha ez nem is helyes.

Ripper & Ripper

Fújd el a hidat a múlthoz
Töröld le az ujjlenyomatokat
S olvaszd fel viaszba burkolt szívedet
Mely egy csókkal van lepecsételve

Hatalmas, bágyatag szemeit a finom hölgyre emeli,az éteri szépségre, a mocsokról, ami e szobát szennyezi. Az eleven rongyokról és szemétről, a dohos, kirívó smink kesernyés szagát és a beszáradó vér aromát megédesíti valami, mi oly távoli kéne legyen - most még is körbe lengi a szobát. Egy istennő kecses lépteivel közelít a gyönyörű vázba zárt szörnyeteghez. A porcelán arcot és férfihoz képest kecses ujjakat szenny és fajtája vére piszkítja. A tört-fehér vászoning lomhán lóg a bimbózó doktorról. Az egyik kezével életeket ment és segít a világra, míg a másikkal... az örök sötétségbe taszítja, vérbe fulladó kínnal.
- Tökéletes... leszek ?
Ismétli enyhén megráncolva homlokát, ó, és magába szívva a tudást, minden egyes elejtett morzsából. Elnézi, ahogy az álomszép nő oldalra biccenti fejét, ahogy fájdalommal teli csodálat vegyül mosolyába. Ahogy az ajkai mozognak és burkolt-kevéssé burkolt titkokat súgnak. A felismerés pedig villámcsapásként ötlik elméjébe és tükröződik arcán. Ciánkék szemei szinte felfalják, ahogy kitágulnak és analizálják a rőt hajú lány arcának minden egyes pontját és vonását.
- Én vagyok az.
Vajon mit vált ki ez az egyszerű, még is súlyos mondat a Miss-ből? Megfagy-e a levegő vagy éppen felforrósodik? Midőn az asztalon vergődő szajha kipeckelt hangszálai révén csupán izmai feszülnek pattanásig - a háttérben. A szoba egy ködbe vesző, jelentéktelennek ható szegletében.
- Én vagyok a férjed. S enyém a gyermeked.
Pusztán néhány lépés választja el őket, karnyújtásnyi sem a távolság.
- Nem itt és nem most. Még nem.
Kihúzza magát, arcának mozzanatai, mondhatni, kiismerhetetlenek, bár lehet, Lolának már ez sem akadály. Hiszen ki ismeretné jobban a világ leghíresebb és legrejtélyesebb sorozatgyilkosát?
- Technológia talán? Netán mágia?
Peregnek briliánsként a szavak telt ajkáról. Jean Ulliel esze mindig is olyan éles volt, mint a szikéje. Így volt ez már ekkor s így lesz évszázadok múlva is.
- De... akkor miért jöttél? Elért tán a végzet keze és fejemet vették a nemes családok mindazért, amit tettem és tenni fogok?
Mi másra gondolhatna e fiatal orvos, szemöldökét erélyesen vonva össze, még kissé gyermeki létet idéző, szépséges arcán. A pillanatot egy fiúcska felbukkanása töri meg s késlelteti az elkerülhetetlent. De nem örökké. Jean arcába derű szökik, ahogy a fivére átkarolja és ugyan az a szempár találkozik - a közös vér, mi glóriát fon a testvérek köré, véres szentekké téve kis jelenésüket a boncterem vásznán. Már-már idilli, de a padlócsempén szétrobbanó, vastag üvegedény lármája a titokzatos lányra irányítja az Ulliel fiúk tekintetét, kik teljesen egyszerre fordulnak felé. Ahogy a csendben a tartósító folyadék szétszalad a padló árkaiban. Jack megindul a nő felé, ágyba tessékelve öccsét, aki nagy nehezen megválik a felnőtt társaságtól, elmosolyodva és bólintva a kis titkon, mit a különös hölggyel megvitattak: Jean inkább Jack. Hát innen ered e találó becenév. S lesz még szörnyűbb visszhangja is, mint a halloweeni lámpás árnyalak. Alig két évszázad, és egész Európát rettegésben tartja majd a 'Jack' név, mi több, elkúszik a tengeren túlra is.
- Jól vagy?
Kérdezi s mit sem törődve a nyákos tócsával a földön, oda kíséri egy ülőalkalmatossághoz a talán még sem hajadont. A kor szelleméből kiindulna joggal feltétezi a hitvesi viszonyt. Fél térdre ereszkedik, ha Mrs. Ulliel leül, egészen közel hajolva fülével annak alhasához, egészen rövid ideig.
- Az utódunk még túlságosan apró, törékenyebb, mint amilyen később lesz. Ne izgasd túl magad, mert megérzi. Nem szeretném, hogy bajotok essen.
Mondja s felemelkedik a szék mellől, továbbra sem törődve a rángatózó átalakítottal, ki csupán egy a sok kivéreztett és kibelezett repedtsarkú közül. Megindulna, el, távolabb, még ha nem is messze, azonban megtorpan a vöröske szavain. Nem fordul meg azonnal, ó, nem változik ő annyit az emberöltők alatt, nem ám. Lassan emeli tekintetét ismét a fiatalasszonyra.
- Azért, mert ebben a korba még nem ismerlek. Még egyedül vagyok.
Vallja be félelmetes egyszerűséggel és fájdalmas őszinteséggel, egészen halvány mosollyal szája szegletében.
- Így szokás. Az Ulliel nevet tovább kell vinni. A dinasztia birodalmát tovább kell építeni. A Bíbor Királyt büszkévé kell tenni. Mi pedig társas lények vagyunk, a látszat ellenére. Talán úgy hiszi, feladnám "hóbortjaimat", ha asszony lenne mellettem és lekötné a figyelmem. Hiszen nem ismer. Egy bábot lát. Én viszont már tudom, hogy nem lesz igaza. Az, aki engem szeret, nem elszólít hivatásomtól, hanem velem űzi majd azt. Látom a szemedben. Láttam, ahogy a szajhára néztél. Ugyan az a tekintet... mintha csak tükörbe néznék. Tán évszázadok vagy évezredek, míg eljön a mi időnk s addig várnom kell, de már tudom, hogy eljössz. És ezért érdemes türelemmel lennem. Nagyon szerethetsz, ha azért vállaltál ekkora kockázatot, hogy elgyere és ezt a tudtomra add, hogy szenvedéseimet csillapítsd.
Néhány ólomsúly pillanat erejéig langymeleggé válik a mosoly és a jég kék szempár. Színről színre látás, nem pedig függönyön át. Majd a kétségbe esett, csapdába esett 'vad' rágására a Hasfelmetsző szerelmese kecsesen lejt oda, akár a halál angyala, hogy ismét az eszelős szemekbe nézhessen. A fiú pedig követi. Először csak a tekintetével, majd mögé simul, anélkül, hogy megérintené éterinek ható lényét. Lola azonban megpördül és átkulcsolja a nyakát, mi váratlanul éri a fiatal férfit. A meglepettségtől ujjai csupán néhány pillanat elteltével vándorolnak a nő derekára, majd onnan a lapockáira, egyre erősödő szorításban - a lány szavainak ütemére. Arcát pedig a vörös fürtök között a nyakába temeti, ellepve illatos, hollófekete fürtjeivel a kipiruló női orcát. Meddig állhatnak így? Míg a szépség karja meglazul és ujjai a kölyök képű Jack csontos arcára nem siklanak, s tekintetét szíve választottjáéba fúrja. A hatalmas, végtelen, sötét óceánokat idéző íriszekbe. "Már rég a tiéd vagyok" -  visszhangzik a koponyájában, pupillái kitágulnak, felemésztve a végtelen kékséget a hallottakon.
- Valóban... szóval, csak a saját vérem képes arra, hogy szeressen egy ilyen rémet, mint amilyen én vagyok.
Szavai az éjszakába vesznek, suttogássá halkulnak, de nem töri meg a  pillanatot, nem kapja el tekintetét, nem távolodik el. Nincs miért.
- Régi szokást elevenítő nász a miénk. Egészen fajunk eredetéig nyúlik vissza, ha a legendáknak hinni lehet. A Király számtalan gyermeke egymással járta a násztáncot s így lett népes a fajtánk. Testvér házasságokban gyökerezve. A szükség nagy úr. És mi túl szívós fenevadak vagyunk ahhoz, hogy az ilyesmi a vesztünket okozza, mint halandók dinasztiáiét, akár az ókori Egyiptomban. Ami másnak veszteség, az számunkra nyereség. Ahol az ember elporlad, mi ott virágot bontunk. Hát legyen. Úgy sem tehetünk mást. Ha a világ nem szüli meg számomra azt a párt, akivel igazán boldog lehetnék, akkor meg nemzem magam. A rendbontás úgy sem áll távol személyemtől. Minden vagyok, ami blaszfémia élőknek és halhatatlanoknak, duzzadjon hát tovább vétkeim sora és a legenda, mi övezi nevemet.
Határozottságot tükröz tekintete, szilárd jellem, akár a szikla, már ilyen fiatal korban is. Veszedemül a nagyvilágnak. Pillantása akkor szelídül, mikor a lány(a) hűvös tenyerét finoman a hasára vezeti s ő követi tekintetével.
- Ahogyan sejtettem.
Nyugtázza, bár ez így sem veszít a pillanat súlyából. Ha emberi lény volna, vagy csupán nem volna bestia, most könnybe lábadna szeme, de nem így történik.
- Igen.
Biccent, hiszen immáron egészen biztosra veszi. A vámpírok egy életre választanak párt. Legyen, aminek lennie kell.
- Egy kapu a múltra. Egy időgép, ami képes az idő folyamába nyúlni. Hihetetlen felfedezés lehet. És veszélyes. Ha tudnám, hogy itt vagy, ha tudnám, hogy velem vagy - ő, aki majd én leszek -, dühöngene. És féltékeny lenne. De ezt jól tudod, nem igaz?
Ismét jóképű mosoly játszik arcán s könnyedén simul bele a nő csókjába. Eleinte még csak tétlen élvezve ki a pillanatot, hogy aztán karjaiba zárja szerelmesét, felfalva csókjaival, ujjaival fejét támasztva, mintha csak attól tartana, elillanhat. S mikor már ujjai a finom selyem blúz gombjai között átcsúszva vándorolnának az érzéki domborulatokra, midőn másik kezével a nő szoknyáját gyűri felfelé - a realitás megremeg. Jack az első pillanatban érzékeli és valahogy tudatosítja, mit is jelent ez. Olyan számítások és elméletek rohannak végig az agyán, átgázolva a szerelmi bódulaton, amit kevesek tudnának felfogni. Ajkai elszakadnak Loláétól és ez a kor készül kivetni magától, elszívva onnan, ahová nem tartozik. Eddig tarthatott a varázslat. De Jean a tudmány megtestesítője és a maga ura. Megragadja hát a törékenynek ható csuklót, erősen - Szakadjék hát le az idő örvényében! Essen molekuláira! A keserű igazság, hogy úgy is vissza nő... Egy ifjú, akit mindig is kivetett magából a világ, nem hátrál meg!
Így a következő pillanatban már együtt gurulnak az avarban, a tűzgyűrűként izzó kapu lépcsői előtt.
Jean felül, kissé fejét fogva, megrázva, így dús hajából száraz falevelek és a jövő pora hullik. Azonnal a titokzatos hölgyeményt kezdi keresni tekintetével, akit karnyújtásnyira köpött ki a szerkezet.
- Lola! Jól vagy?
Kérdezi, ahogy hozzá kúszik, majd, ahogy a világ ismét megremeg, körbe pillant, szemei pedig megakadnak a monumentális, vibráló kőgyűrűn. Valami azt súgja, határozottan nem normális, hogy a gépezet ezt csinálja.

Nem tudom már pontosan, mikoént kezdődött minden. Azt se tudom, mi a valóság, és mi az, amit pusztán a kapu generált. Egyben vagyok csupán biztos, egyre jobban ismerem azt a Szörnyeteget, akivel a sorsom olybá tűnik, összefonódott. És azt is tudom, hogy mérhetetlenül csalódott vagyok, amiért így kell őt megismernem. Semmit nem tudnék, ha csak a szavait venném alapul.
Biccentek, talán még árnyék is vetül az arcomra. Nem akarom. Nem akarok mesélni neki arról, mi lesz belőle, mert naivan él bennem a remény, hogy a Hasfelmetsző felhagy a bosszújával? Megtorlással? Még csak azt se tudom, milyen indítattásból teszi. Az, hogy élvezi nem elég ehhez, nem is veszem be. Valami másnak is lennie kell, amire inkább nem jövök rá, csak ne keljen elindítanom most azon az úton. Talán most tudok változtatni a múltján. Mit érdekel, mit vonzok ezzel újra magunkra? Mit érdekel, ha az életembe kerül? Nélküle nekem már úgysincs.
A következő mondatától viszont lemerevedek, s pislogás nélkül meredek rá. Hogy? Hogy rakta össze ilyen gyorsan? És ezt miért tartom én ennyire ijesztőnek.
- Nem... nem vagy a férjem... még nem kérted meg a kezem, és az apám vagy - hangsúlyozom ki az egyetlen problémát ezzel az egész helyzettel kapcsolatban, ami lássuk be.... nem kicsi.
- Azt hiszem, én tehetek arról, hogy ez az egész így alakult, nem először használom ezt a szerkezetet.... talán ezért érzed úgy, hogy ismersz, ki tudja, milyen anomáliákat idéz elő - most az egyszer én magam is elgondolkodok a történéseken, ami nem szokásom. Nem szoktam belegondolni a helyzetembe, ahhoz ez túl sötét, és még most sem hiszem el, erre én képes voltam. Hisz soha nem voltam annyira romlott, mint az Ulliel család többi tagja, mostanáig.
- Nincs lény a világomban, aki ne rettegné a neved. Te vagy a mumus a gyermekek ágya alatt, legyen az halandó, vagy fajtánk béli... ártani még csak meg se próbálna neked senki - nevetek lágyan, de keserűen, és mégis.... büszkeség is cseng a szavaimban, na meg csodálat, hisz bármennyire utálom magam miatta, én a Szörnyeteg nélkül se tudok létezni, még úgy sem, hogy világossá tette, könnyedén az asztalon fetrengő szajha sorsára juthatok, vagy még rosszabbra.
Melegség tölt el, mikor Mr. Ullielt látom betipegni, és fel vélem fedezni a hasonlóságokat, amik nem koptak el a századokkal. Látom most azt is, ami Oliver birtokába került, viszont megint kívülállónak érzem magam. Hiába Ulliel a nevem, ha egyszer nem érzem úgy, hogy közéjük tartoznék.
- Azt hiszem - arra viszont nem számítottam, hogy új érzéseket tapasztalok meg. Féltékenység? Ilyen lehet? Hisz még csak fogalmam sincs arról, kit szántak neki, máris hatalmas a késztetés, hogy eltüntessem az útból, azzal együtt, aki ezt kitalálta.
Hagyom magam vezetni, a franc tudja, miért bízok benne ennyire, hisz valamicskét sejt az igazságból. Egyedül csak akkor rezzenek össze, mikor a hasamhoz hajol. Szerintem az anyai ösztön teszi, védeném már mindentől.
Nagyobbat dobban a szívem, szavai hallatán, s teljesen ellágyulva biccentek. Sose beszélt róla így. Sose mondta, hogy a miénk. Mindig csak az övé volt, ahogy én is. Ezek a szavak mennyivel szebbek, mégis csak biccenteni tudok, nem tudom, hogy kellene ezt rendesen lereagálni.
- Az életemnél is jobban szeretlek - és bár ennek romantikusnak kéne hangzania, mégis ellepi a szavakat a sötét árnyék, ami újra az arcomra vetül. Ő még nem tudhatja, mekkora súlya van e szavaknak, én viszont annak, aki a jelenben van, sose mondanám el ezt így. Most se tudok ránézni, a padlót fixírozom pusztán.
- Nem is olyan rég, pontosan ezt mondtad - törékeny, halvány mosoly kerekedik arcomra, miközben végigszántok ujjaimmal a göndör fürtökön. Még az érintése is más, gyengéd, nem birtokló, most meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg a torkom szorítaná, mint oly annyiszor. Annyira új ez, annyira kellemes.
- Szóval igaz.... én ezt csak egyszer hallottam Mr. Ul.... az öcsédtől, ő nevelt fel, miután anyám nem volt képes rá - osztom meg vele, szépen elhallgatva a hátsószándékot, amiért azt tették. Úgyse tudnék tenni az érdekében semmit, a sorsom úgy néz ki, már rég megpecsételődött.
- A dühében biztos vagyok.... Mindig dühös. De hogy féltékeny? Abban sem vagyok biztos, hogy szeret, hiába mondta.... a második mondatával közölte, hogy csak amiatt vagyok még életben... ő nem... olyan, mint te... csak tudnám, mi történt... csak tudnám, mi tette őt Szörnyeteggé hisz te nem vagy - összetörök? Valószínű. Még talán pár könnycsepp is kibuggyan, miközben úgy érzem, elárulom őt. Hisz nekem teljesen mindegy, hogy lágyan csókol, vagy épp a falhoz passzírozva veszi el, amit akar, amíg ő teszi, én már réges rég elvesztem ebben a káoszban.
Mégis, ahogy ajkaink összeérnek, úgy érzem, megcsalom a férfit. Teljesen más, és talán még jobban is esik, noha ezt soha nem vallanám be. De jó érzés, hogy csodálattal néznek rám, és nem csak egy buta kölyköt látnak bennem. Akkora vétek ez?
Észre se veszem, ahogy az én kezeim is útnak indulnak, csak hogy felfedezzék a fiatal testet. A pulzálást annál inkább.
- Idő van - nyögöm bele a csókba, és hevesebben tapadok az ajkaira, mert tudom, már úgysem tart sokáig. Ki akarom élvezni....

A földet érés sosem kellemes. A fejem zúg, és a hátamba is belenyilal a fájdalom, minek következtében fel is nyögök. Lassan nyitom ki a szemem, kicsit talán fellélegezve a tényre, itthon vagyok. De nem moccanok, a szívem még a szokásosnál is vadabbul kalapál, hát mikor meghallom a hangot.
Egyből felpattanok ültömbe, s bele is szédülök a mozdulatba. Nem szabad hirtelen cselekednem, erre már felhívták a figyelmem.
- Jól... de....te? - értetlenül pislogok, és úgy tekinthetek rá, mint aki szellemet lát.
- Várj, ez nem jó, neked nem szabadna itt lenned... vagyis, ha te vagy itt, akkor hol van Jack? - rázom a fejem, kicsit hátrébb is kúszok a kaputól, le nem véve a szemem erről a göndör csodáról előttem.

Ripper & Ripper

Ahogy egy folyó biztosan a tengerig folyik,
Kedves, ez így van ezzel is,
Bizonyos dolgok eleve el vannak rendelve.
Fogd a kezem, tied az egész életem,
Mert én nem tehetek róla, szerelmes lettem beléd.

Meglepettség ül ki az arcára, melytől vonásai még gyermekibbek a férfi arcán. Idézheti az időket, mikor még szakálla sem serkent.
- Különös. Távoli jövőből jöhetsz, ha a családalapítást nem előzi meg az esküvő. Még távolibból, mint sejtettem.
Ismeri be és tán félmosoly az, mi egy rövidke időre arcára vándorol. S furcsa lehet Lolának, de pont az a része tűnik irrelevánsnak a fiú számára, ami a lánynak a leglényegesebb, sarkalatos pont.
- Ez lehetséges. Nem értem még teljesen tér-idő működését. Hogy lineáris-e vagy hogy párhuzamos dimenziók mozaikja alkotják-e.
Jean Ullielt sok minden érdekli, kíváncsisága és tudása már e ifjonti korban is megmutatkozik, ahogyan éles elméje is.
- Veszélyes, amit csinálsz... de úgy vélem, értem az indíttatásidat, még ha az okot nem is ismerem.
Szólal meg ismét, mélykék íriszeibe fullasztva szerelmesét. Ahogy pedig a szépséges hölgy tovább beszél, a megdöbbenés finom jelei tükröződnek arcán. Egyetlen hosszú, néma percig nem szól semmit.
- Egy dolog ismerni önmagam és következtetni arra, mivé leszek, de más ezzel szembesülni. Nem szükséges részleteket mondanod.
Az emberek és vámpírok belsőjét sokszor a káosz uralja, keresve kapaszkodót lényük mélyéhez, a valódi arcukhoz. De nem Jack. Ő kristály tisztán látja lényét, s ez önmagában is rémisztő és lenyűgöző egyszerre.
- Vajon azért rettegnek tőlem, mert önmagukat látják vagy mert önnön tehetetlenségüket és sebezhetőségüket?
Teszi fel a költői kérdést, de nem réved el a távolba, nem veszti szem elől Lola Ullielt. Mikor a lány megtorpan, úgy vezeti a székhez, mint más az oltárhoz. Kéz a kézben, alig érintve egymás bőrét, még is tapintható a feszültség közöttük. Valamiféle láthatatlan erő, mely összefonja s egyben taszítja őket. Az ifjú fél térdre ereszkedik, ahogy azonban közelebb hajol érzékeli, hogy a nő izmai megrándulnak. Hevesen kapja tekintetét fel, az oly hasonló tekintetbe.
- Te félsz tőlem.
Állapítja meg, rezzenéstelen arccal, bár még is meglepi, ezt Lola már kiérezheti a hangszínéből, még ha leheletnyire magasabb is a későbbinél.
- Nem tudhatom, miért adtam okot erre. Ahogy tagadnom sem volna érdemes. De azt mondhatom, nyomós oka kell legyen, ha bántanálak. Vagy ha megkísérelném elvenni az életed.
Nem pislant, üveges szemekkel mered fel a másikra, míg fölébe nem emelkedik, midőn feláll. Azonban, a lány követi a mozdulatot és a szennyes padlókövet bámulva szívhez szóló vallomás hagyja el a száját. Ismét egy hosszú, édes és még is keserű pillanat férkőzik közéjük. Nem tudhatja, mi játszódik le a fiatal férfiben, nem láthatja az arcát, midőn az ólom súlyú szavak higanyként peregnek nyelvéről. Könnyen, gyönyörűen gyöngyözve s még is mérgezően. Ekkor hirtelen magához öleli, a szajha vérétől mocskos pamut inghez, ugyan ahhoz a hűvös, lassú dobbanásokat hallató , masszív mellkashoz, mely már oly ismerős. Melyhez már nem először hajtja homlokát. Melyet árasztott már ezernyi csókkal, öleléssel, harapással és kéjes karmolással. Még is minden egyes alkalom más. Minden ölelés, minden gesztus vagy szeretkezés. Ezer arcú bestia ő, még is egy s ugyan azon személy, ki szereti, de meg is ölné. Karjaiból, melyek óvnák és széttörnék, a fetrengő áldozathoz illan. Jack árnyéka azonban követi. Tekintetük újfent találkozik és a lány a dús, buja fürtökbe túr, mit lázas tekintettel tűr szerelmese.
- Nem változom. Vagyok, amilyennek a világot megláttam. Más mint a többi. De... még sem maradok örökké egy magam.
Kis híján elcsuklik a hangja, vagy csupán a leány véli így, nehéz volna megítélni. A fiú minden esetre falja tekintetével s elméjében ajkaival is, legédesebb s legtitkosabb helyeken.
- Csak mondd el nekem. Ugyan ezt. Úgy sejtem, annak az énemnek, akitől a gyermekünk fogant, hallania kell. Újra. Hogy évszázadok távlatából... ne csupán álomnak vagy illúziónak, netán tébolynak tűnjön. Mert... tudod, ha túl soká mondogatják, hogy eszedet vesztetted, hajlamos vagy elgondolkozni ezen.
Most először siklik lánya ajkaira a tekintete, a dús, hosszú pillák legyezőként borulnak a félhomályban cián kéken világító íriszeire.
- A legendák azért azok, mert nem tudni, mi lehet pontosan valóság. Létezett-e egyáltalán a Bíbor Király, mert én kételkedem benne. De ez is blaszfémia. Mi lenne, ha egyszerűen csak kialakultunk volna az emberek mellett, mint ragadozóik? Ki lenne a megmondhatója? Minden esetre, minden legendának van igazság alapja.
Mintha titkok nem léteznének, úgy ömlenek a szavak és misztériumok ajkáról. Mintha csak bűbájt bocsátott volna rá Miss Ulliel, a puszta jelenlétével vagy éppen a pillantásával.
- Én igen. Nem lepne meg, ha egyenként keresné fel és vadászná le azokat, akik előtte hozzád értek.
Oly tündéri mosoly jelenik meg arcán, hogy attól bárki hátrahőkölne. S félelmetes, hogy ilyen könnyedén alkalmazza a tudást, melyet a jövőről valójában Lola maga osztott meg vele. Ha nem csak a férjével hálhat, lehettek mások is. Önmagát pedig jól ismeri. Ez a mosoly pedig sötétté válik, midőn a leányzó folytatja, ám különös módon nem oszlik fel.
- Te vagy az egyetlen, aki azt feltételezi, nem vagyok szörnyeteg.
Jegyzi meg halkan és fájdalmasan cirógatóan.
- De nem hiszem, hogy oly sokat változnék, Lola Ulliel. Ha okot adsz rá, vadászni fogok rád, bármennyire is szeretlek. És mikor levadászlak, mert elérek hozzád vagy éppen te énhozzám - ezt biztosra veszem - , abban a pillanatban dől el, hogy szeretsz-e annyira, hogy megértsd, miért akarlak megölni és miért fáj ez nekem ennyire.
Felemeli karját, hogy gyengéden cirógassa meg a nő vélhetően megdöbbent arcát.
- Tudod, az apám azt fontolgatja, hogy hív egy gyógyítót, aki felnyitja az a koponyámat, sebészi úton, és majd megnézi és megmondja, miért vagyok "ilyen". Látszik, milyen balga, tudása a témában enyhén szólva hiányos. Nem találna semmit, sok-sok agyat néztem már meg, a legeszelősebbé sem tér el a többitől. Ellenben, bár regenerálódok, nem vagyok benne biztos, hogy én kelnék fel a sebészasztalról, ha nagyobb darabokat metszene ki vagy netán teljesen szétszedné a szövetet. Hiszen ami oda veszett, a helyére csupán új kerül, nem a régi mása. Már pedig a folyamatosan érlelődő agyféltekék személyiségünk és minden tudásunk kulcsa. Mellesleg ezért friss és puha a bőr, ahol a sérüléseink regenerálódnak.
Mosolya decensebbé válik, halványabbá, de még jól kivehető.
- Meg fogom ölni. Valószínűleg mielőtt ezt a kis műtétet megszervezné. Ha nem szervezné, az se változtatna sokat a végkimenetelen. Ami nem jó, azt ki kell metszeni, ki kell irtani, hogy ne burjánzhasson. Ez az én filozófiám.
Figyeli a lány reakcióit, a könnyektől csillogó, de erős tekintetet. Állva azt.
Hogy aztán pár pillanat múlva heves, mézédes csókban forrjanak össze. Ahogy Jean ujjai is bekúsznak a blúz alá, úgy Loláéi sem restek, könnyedén szökhetnek a bő ing alá. De szólít az Idő.
- Nem akarom, hogy elmenj.
Jelenti ki határozottan, jóval több érzelemmel az arcán, mint amihez mátkája szokhatott és megragadja a lány kezét -  téren s időn át.
Rázós landolással érnek földet a 21. század egy egészen más szegletén. Szédül, a világ forog, de erőt vesz magán, erős és fiatal szervezet, tekintetét a lányára emeli. Megfogja a kezét ismét, ekkor kerekedik el Lola szeme s látja meg, akár a kísértetet.
- Mi van velem?
Jön ösztönösen a meg nem fontolt válasz. Pár feszült pillanatig csak néznek egymásra. Mikor a terhes lány beszélni kezd, akkor tér igazán magához.
- Ez igaz... de nem akartam... emberöltőket várni!
Fakad ki hirtelen, egyfajta bizarr átmenettel az öntudat és szégyenérzet között. Így hát ismét a rőt hajú szépség arcába néz, némiképp flusztráltan.
- Nem tudom, hol lehet. De nem hiszem, hogy a helyemre teleportált volna. Bár... abban sem lehetünk biztosak, hogy nem tűnt el. Egy elmélet szerint egyszerre csak egy létezhet belőlünk az idő egy adott pontján.
Gondolatai utat törnek szócsövéhez, bár lehet, ezt még meg fogja bánni. Hiszen nem tudhatja, Lola hogyan reagál majd?

- Ez bonyolult. Mint mondtam, nem először léptem át azon a kapun, ő itt az első alkalommal került belém. Talán az is indított el mindent - a végét már csak magamnak teszem hozzá, mintegy választ találva, amit valójában nem is kerestem.
- És fogalmam sincs, vannak-e neki ilyen szándékai, de még az is bonyolult. Az.... öcséd nevelt, de azért, mert a feleségével a fiának szántak - mert muszáj elmondanom valakinek. Ha senki más, ő biztos megérti, hisz most is hoztak neki valakit, akit még csak arra se méltatott, hogy megnézzen. Oliverrel az esetünk más, mi tudjuk, hogy egyszerűen nem működnénk együtt, na de ezt vajon a szülei is megértenék?
- Én még ennyire se - forgatom meg a szemem, de elmosolyodok. Nem értem, hogy lehet valaki már ennyi idősen is ennyire okos.
- Jack nem a bőbeszédéről híres, én meg mindent tudni akarok róla... - megvonom a vállam, noha meglehet, ezzel is csak ámítom magam. Azt sem értem, miért beszélek életem szerelméről úgy, mintha nem is ő lenne, aki előttem áll.
- Miért? Tudod ezek szerint nagyon jól, mivé válsz. Miért akarod ezt? Miért nem akarsz változtatni rajta? Ő! Egyáltalán miért fekszik itt? - könnyebb így. Könnyebb így rájönni, mint egyetlen miérttel megkérdezni mindent, ebben (is) igaza volt.
- Azért rettegnek, mert tudják, ha szembe kerülnek veled, onnantól nincs menekvés. Sose kíméltél túlzottan senkit - épp csak a londoni szabadulása jut eszembe, mégis vigyorgnom kell. Hiszen ő. Ő a hasfelmetsző, és én emiatt szerettem talán belé.
- Nem... ez csak ösztön - próbálom megmagyarázni? Pont neki? Node a félelem az nem.
- Sose féltem, kezem törted, szinte rendszeresen szorul a kezed a nyakam köré, és soha nem félek.... teljesen mást érzek olyankor, csak a baba... ez az egész új nekem, nem akarom, hogy baja legyen - és meg is döbbenek, hogy ezt így hangosan kimondom.
- Sose terveztem ezt. Sose akartam anya lenni, eleinte még őt is el akartam távolítani, mert úgy gondoltam, neki jobb úgy. De most már semmi áron nem mondanék le róla, talán mert sokat lógunk együtt - megforgatva a szemeim, próbálom elviccelni az egészet, de mosolygok, lágyan, úgy ahogy talán sose. És valamiért furcsa melegség jár át, ahogy a pocaklakómra gondolok. Már néha a gondolattal is eljátszottam, milyen fiú lesz, mert az lesz..... remélem.
A szavak pedig csak úgy áradnak belőlem, mígnem azon kapom magam, karjai között vagyok. A mellkasába fúrom a fejem, nagyot lélegzek, holott erre nincs szükségem. Most nem püfölöm, mint akkor. Most csak kiélvezem a pillanatot, mert nem sok van ebből.
- Az az egy biztos. Hidd el, ha tudnád... le se lehet engem vakarni - büszkén húzom ki magam, mintha még mindig az a kislány lennék, aki Mr. Ullielt is olykor az őrületbe kergette azzal, hogy mindenhová követte.
- Annak az énednek nehéz ilyet mondani. Én még most is úgy hiszem, annak az énednek a szíve, ott van ni - mutatok az üvegcsére, fanyar mosollyal az arcomon.
- Túl idős már, túl sokat látott, és talán túl sokat volt egyedül is - persze mit tudhatok én. Félszavakat kapok, ha kapok egyáltalán.
- A Bíbor király létezik - ennyit mondok csupán, de azt is olyan hangnemben, hogy senkinek nem jutna eszébe se megkérdőjelezni, s mintha düh is lenne az arcomon, de nem firtatom a témát.
- Esküszöm, könnyű dolga lenne, ketten voltak, de az egyiküket elintéztem én magam - megvonom a vállam, de azért nevetek, mert még így is képtelenségnek tűnik.
- Nem vagy - vonom meg a vállam, mert számomra ez ennyire egyszerű.
- Pontosan ezért vagyok itt. Meg akarom érteni. De úgy tűnik, már előbb elkezdődött - sóhajtok fel. De talán jobb is így, nem kellene elébe menni a dolgoknak. Azt meg már rég tudom, hogy egyedül ő az, aki elveheti az életem. Ő, aki adta.
- Az apád egy elmebeteg - szűkülnek össze a szemeim, és megmagyarázhatatlan dühöt érzek. Pontosan olyat, mint abban a döhös pincében, és annak is mi lett a vége...
- Tegyük meg most... míg itt vagyok - vetem fel, mert azt szeretném, talán az egész jelenségnek ő az oka, a férfi, aki mindig csak az egyik fiát szerette. Én meg a szemébe akarok nézni, látni akarom őt.
Minden csókja más, és nekem mindegyikbe beleremeg ugyanúgy mindenem, talán még a világ is fordul egyet velem. Most már nem is akarok foglalkozni azzal, mennyire helyes, vagy nem helyes ez. Már nem érdekel.
- Nem akarok elmenni - nyelek egyet, nehezek a szavak ugyan, de őszinték. De megragadja a kezem, s eleinte ezzel nem is foglalkozok, ám amikor a kapu kilök magából...
- Göndör a hajad, nincs az arcodon még csak borosta se - az első gondolatok ezek, amik eszembe jutnak, s tudom, ez így nem jó. Most megint valami hibát követtem el, aminek következményei lesznek. Ez a fiú nem lehet itt.
Az arcom ellágyul a szavaitól, halvány, erőtlen mosoly kúszik ajkamra, és valami megint megmozdul bennem, hisz... ez annyira szép. Csak nem helyes. Valamiért, akárhányszor a közelében kötök ki, mindig itt lyukadok ki. Nem helyes.
- Mi????? Nem! Vagy... nem tudom - pattanok fel, de meg is tántorodok. Igen, a hirtelen mozdulatok.
- Gyere velem... meg kell néznünk, itt vagy-e - ragadom meg a kezét, és meg is indulok, de aztán megtorpanok, és ijedten nézek.
- Tényleg be fogok dilizni... családi vonás... mármint, az anyám is... - legyintek, de a kezét el nem engedem, legalább egy szilárd támaszom legyen itt.
- Basszus az öcséd idősebb nálad, Oliver is ki fog akadni, ő az unokaöcséd, és amúgy tök jól kitanítottad, kiköpött te... - a szavak ömlenek, a kérdés csak az, neki ez mikor lesz sok.

Ripper & Ripper

A legendák nem halnak meg
A részeddé válnak
Minden egyes alkalommal, mikor a nagyság eléréséért vérzel
Könyörtelenül túlélsz

Tükörsima, szoborszerű homlokát ráncolja Lola fájdalmasan őszinte szavain.
- Nem tudtam, hogy ki vagy. Hogy a vérem vagy.
Mondja ki az egyértelmű tényt, a konklúziót a lány vallomásai kapcsán.
- A szavaidból... arra következtetek, hogy nem én neveltelek fel. Talán a születésedről sem tudtam.
Gondolkozik el, végig pásztázva az üvegcséket, vitrineket és a pőre csempét a hajszál repedésekkel.
- Valószínű. Az idővonalat nem tanácsos bolygatni. Nem szabadna itt lenned. Még is itt vagy. És ugyan azt érezzük.
Hiszen tudják, zsigereikben érzik. Szavak nélkül is.
- Értem.
Ennyit fűz hozzá a mennyegző témájához, kimérten. Hiszen ebben személyes tapasztalata is van. Úgy látszik, a világ nem mindenben fog sokat változni.
- Kedveled az unokaöcsémet?
Bukik ki még is a kósza, kíváncsi kérdés és egy vastag tincset a füle mögé söpör, mely az arcába szökött.
- Ha meg akarsz ismerni, miért nem kérdezel? Egyszerűbb téren és időn át utazni, egy magzattal a méhedben?
Triviálisnak tűnik, így enyhén megemelkedik a szemöldöke.
- Nem szoktam meg, hogy érdeklődnek irántam.
Húzódik mosolyra a szája orra alatt, miközben zsebeibe csúsztatja kezeit.
- Valamint... az nem fordult meg a fejedben, hogy olyan információkat tartok vissza, melyeket jobb, ha nem tudsz? Melyek veszélyesek rád vagy a születendő gyermekünkre nézve? Esetleg a jövőre? Talán hozzá is elment már egy éned?
Az ifjú Jean, tele ötlettel és gondolattal, kevesebb gátlással és megfásulással, tágra nyílt, ragadozó szemekkel.
- Én csupán vagyok, aki vagyok. Nem tagadom meg önmagam a társadalmi nyomásra, mint a többség.
Nem tagadja, nem szépíti s nem tereli a szót. Ahogy a rőt hajú a kiszíjazott nőre mutat, Jack tekintete követi.
- Mert meg akarom érteni. Téged... nem érdekel?
Oda lép a vergődő nőszemélyhez és közelebb hajol hozzá. Az nem érheti el, a pántok szorosak s vaktában kapálózhat csupán. Mikor a kérdést felteszi, fel pillant a belsőségek szintjéről az éteri , ám hús-vér látomásra.
- Ők sem kíméltek engem. Akkor én miért tenném?
Természetesen és félelmetesen gyorsan jön az evidens válasz, jéghideg csöndként várva Lola válaszát vagy reakcióját.
- Mellesleg... ő csak egy prostituált. Az élete szennyes és értelmetlen, tehát hamarabb megváltás az, ami így az osztályrésze. És hasznos is, a tudomány számára. Mi, vámpírok évezredekig is elélhetünk, még sem aknázzuk ki teljesen a tehetségünket. Persze, ez a többségnek még csak eszébe sem jut.
Mereng el, a nyirkos, nyűglődő szerveket elnézve. S mielőtt megjegyzést fűzhetne a lány különös kijelentésére, az tovább beszél. Jack pedig néma marad, míg beszél s egy kis időre utána is.
- Nem hiszem, hogy élvezném mindazt, amit veled tettem. Nem szokásom ok nélkül cselekedi. Van, ami rejtve marad, talán mindkettőnk elől és csak a jövőbeli énem tudja, miért teszi azt, amit. De egy biztos, az utódunknak nem akarhat ártani. Nem ölök gyermeket, sem várandós asszonyt.
Akár egy saját kódex vagy mantra. Vajon megnyugtatja a szépséget?
- Amiket tőlem kérdezel, tőle is megkérdezheted. Én... ő vagyok.
Fogalmazza meg azt a bizarr igazságot, mit eddig csupán kerülgettek. A fiú, aki most Lola előtt áll lesz egyszer az a férfi, aki a mindent jelenti majd neki. S tán már most is valahol az. Halovány félmosoly tűnik fel a csinos arcon. Testük pedig össze fonódik.
- Miből gondolod, hogy ez zavar?
Hangjából érezhető a jókedv. Minden oly derűsnek hat. Groteszk világ.
Tovább hallgatja a leányzót, követve mutatóujját a vaskos tárolóedény irányába.
- Ha legközelebb látod, gondolj arra, hogy ő én vagyok s én ő. Talán csak azért vagyok morcos, mert régen beszélgettünk egy jót.
Mosolyog. Ahogy Lola Ulliel piruló arcába néz. Valóban mosolyog.
- Szóval, nekem azért könnyebb megnyílnod, mert fiatalabb vagyok. És mert te se vagy még nagy időket látott vérszopó. De valójában ez mellékes. Én én vagyok s te pedig te. Az élettapasztalat jelentős, a jó és a rossz, de nem hiszem, hogy a lényegen változtatna.
Talán csak nem gondolt bele mindebbe a lánya, talán csak neki ilyen átlátható a helyzet, nem tudni.
- A korodból ítélve, ezt biztosra vehetjük.
Jegyzi meg, nem túl jó szájízzel. Hiszen bizonyosságot nyerni emberöltőket felölelő magányról, még egy nem túl szociális vérivónak is nehéz. Gondolataiból a határozott kijelentés rázza fel, egy újabb meglepetés.
- Hát vele is találkoztál?
Egy vámpír, A Vámpír, ki az idők kezdetétől járja a pusztaságokat?
- Valóban az én lányom lehetsz.
Bóknak szánja, ez egyértelmű, még ha kissé szokatlan is ez ilyen formában. Mi tagadás. Különös módon még is ott játszik a mosoly az arcán, hol haloványabban, hol kivehetőbben, de tagadhatatlanul.
- A saját értékrendem szerint élek. A jövőm eseményei pusztán kiforrottabbá tehetik a személyiségemet, úgy vélem. De hogy mi minden gyötör majd, arról csak ő tud mesélni neked.
Midőn pedig atyja kerül szóba, újfent elámul a fiatal hölgyeményen.
- Nem hiszem, hogy őrült, egyszerűen csak irritáló. Az ajánlatod pedig... imponáló.
Ismeri el a családi mészárlás kapcsán. Tekintetük pedig össze forr, ahogy ajkaik is, a szenvedély kohójában égnek, de nem sokáig. A realitás megrezzen és nem tolerálva több zűrzavart a 18.század peremén, vissza toloncolja Miss Rippert a maga idejébe. De nem egyedül érkezik. Egy hirtelen, váratlan pillanatban az Ulliel fiú megragadja csuklóját. Ahogy feltápászkodik, értetlenül bámul a hajadonra, mikor az fürtökről és arcszőrzetről kezd hadoválni. A mozaik pedig lassan össze áll.
Egy idő, két Jack.
- Nem hiszem, hogy erre a helyzetre létezne precedens, így...
De még ki sem fejti, Lola megszédül. Azonnal ugrik utána, még mielőtt baj történhetne. Miss Ullielt azonban erős fából faragták. Megembereli magát és megindul, még ha az ifjú Jean kezét is szorítva. A szóáradatra, mely oly elvontak számára, nem is igen tud mit mondani. Hirtelen azonban megtorpan. Szabad kezére néz, ahogy tenyerét felemeli, ujjbegyei mintha leheletnyire porladni kezdenének. De nincs idő ezen morfondírozi: Előttük, a fák között feltűnik egy alak. Egy magas, feketébe burkolt férfi. Aki nem tűnik túl jó bőrben. Ébenfeketének ható, királykék szemek, borostával keretezett arc és hátra fésült haj. Penge éles pillantás. Jack dühös. Ez már messziről is látszik. Ahogy pedig megpillantja őket, léptei gyorsabbá válnak.
- Ismét felül múltad önmagad, Lola.
Veti oda lenézően, de önmagával néz farkas szemet. Megragadja a gallérjánál fogva és vonszolni kezdi a kapu irányába. Ekkor azonban a fiatal önmaga ellenáll és kiszabadul.
- Vele akarok maradni!
Kel ki magából a kölyök képű gyilkos, de későbbi énjének pillantása jéghideg marad. Mikor ismét megragadná, a fiú neki esik. Hasfelmetsző Jack azonban olyan ügyesen tér ki minden egyes mozdulat elől, hogy az valami félelmetes. Mintha előre tudná, mikor melyik mozdulat fog következni. S mint aki megelégeli, egy tökéletes, egyenes rúgással taszítja vissza a kapu ördögi szájába, ahol úgy tűnik el, mintha soha itt sem lett volna.
Valóban ennyi? Vége?
A férfi megtorpan a lépcső tetején és egy hosszúnak tűnő másodpercet követően zuhanni kezd. Eldől, akár egy ókori szobor. Puffanással éri háta az avarral színezett földet. Köhögni kezd, és immáron világos, sötét foltok éktelenkednek a fekete ingen. Ajkait pedig vörösre színezi saját vére, melybe éppen fullad. Ha megpillantja Lola arcát, megkísérel kinyúlni felé. Azt hihetnénk, a torkát készül megragadni, végül még is egy esetlen cirógatás az, mit hüvelykjével az arcára fest.
- Nyughatatlan gyermek. Még mindig nem érted, mit teszel?
És Jack (is) elmosolyodik. Ahogy korábban fiatal kori önmaga. Amint pedig keze vissza zuhan a mellkasára, Lola láthatja, hogy ugyan úgy morzsolódni kezd, atomjaira esni, mint az imént a fiúé.
- Ez fizika. Mint az embereknél  a sugárbetegség. A testem szétesik. Érzem, ahogy a szerveim felmondják a szolgálatot, keserű versenyt futva a regenerálódással.
Kuncog? Vagy csak saját vérébe fullad? Túl sok a vér... mindent beterít, de ez a saját vére és nem áldozatoké. Hosszú szempillái pedig lassan lezárják a sötétkék szemeket. Vonásai így pedig nem is oly mások, mint a fiatal férfié, akivel a lány egykoron találkozott.

Lassan biccentek, újra megdöbbenve azon, milyen gyorsan összeáll neki a kép.
- Az anyámat is tönkretettem. Egy időben meg sem akarta mondani, ki az apám, és a kapunak köszönhetően, a mi kapcsolatunkba őrült bele, mert apám velem előbb találkozott, mint vele - még így elmesélve is hihetetlennek tűnik a sztori, hát még átélve. Igen, már lassan én is érzem, elég.
- Szerintem annak már mindegy, kellően megbolygattam.... - elhúzom a szám, s kicsit el is szégyellem magam, de hát mit tehetnék? Ez olyan, mint a drog. Elkezded, és nem tudsz leállni. Ha leálltam volna, fogalmam sem lenne arról, Jack milyen volt, és nem szeretnék bele újra és újra.
- Persze hogy kedvelem, ő a sose volt bátyám. Testvéremnek tekintem - és Oliverre valahogy nem is tudok másként tekinteni, mint a testvéremre. Egyszerűen, mióta találkoztam Vele, senkire nem tudok úgy nézni, ahogy rá. Nem is akarok különösebben.
- Nos.... nem, de így nem félszavakat kapok - megvonom a vállam. Félreértés ne essék, én tudom, hogy ez nem játék, és hogy minden egyes hasonló landolásom során, ki tudja mit szavadok a világra és rám, de... megéri.
- Ezt hogy érted? Belőlem is van más? - elkerekedik a szemem, mert ebbe azért nem gondoltam bele, sőt... valahogy sok minden másba se, de ez mindig így van, ha ő ott van a közelemben.
- Mindig ezt mondod - mosolygok rá lágyan, hisz nem csak most hallom tőle többször is, bárhol kötök ki, ő mindig ezt mondja.
- De. Igen. - vallom be talán most először, azt is csak halkan. Belém belémnevelődött, hogy meg kell felelni, vagy legalább is álarcot mutatni, hisz Ullielék szüntelen ezt csinálják. Én sem vagyok képes teljesen levedleni.
- Hogy érted, hogy nem kíméltek? - szűkül össze a szemem, ahogy a szajhát kezdem vizslatni. Még csak nem is szép.
- Ezt értem, szerencsére, te más vagy, már most több tehetséggel vagy megáldva, mint a korod beliek többsége - emlékszem arra, mikor én is fiatalabb voltam, és a srácok inkább idegesítettek, semmint imponáltak volna.
- És ha csak MÉG nem? - hangsúlyozom ki, hisz ő annyira biztos ebben, de aki engem vár, már több száz évvel idősebb nála.
- De hihetetlen, te most.... teljesen más vagy, mint az, akibe beleszerettem - és ez a varázsa az egésznek. És nem tudom azt mondani, hogy a Hasfelmetsző ezen énje nem imponáló.
- Bárcsak ennyire egyszerű lenne - de vigyorgok, mert jól érzem magam, boldog is vagyok, hisz talán most először sikerül beszélgetnem Jackel, tényleg csak beszélgetni, és még egyszer sem hangzott el, hogy ostoba gyermek vagyok.
- ... és közben nem tudom eldönteni, hogy úgy nézzek rá, mint az apámra, vagy úgy, mint életem szerelmére. Egyszerűen akkora katyvasz van a fejemben, és hiába hiszem, hogy egy-egy ilyen utazás során tisztulni fog a kép, csak még nagyobb katyvasz kerekedik - sóhajtok fel, befejezve a mondatát, csak hogy teljes legyen.
- Nem, hála égnek, nem találkoztam - és nem is akarok erről beszélni, A Király sosem az a téma, amiről szívesen cseverésznek.
De az idő szorít, s talán én is őt. Csak még egy perc, de persze ez nem lehet ilyen egyszerű, mégha talán most éreztem a legjobban magam a társaságában.
Mégis kiakadok, mikor a saját világomba érve, látom ő is jött velem.
- Csak ne legyen belőle nagy ba.... - be se tudom fejezni, a baj már közelít felénk, a megszokott dühös, és cseszettül vonzó szemeivel. Szinte azonnal engedem el a kezet, amit eddig szorítottam, és lépek felé, de csak megtorpanok.
- Jean.... bemutatlak.... téged - a hangom gúnyossá válik, a vonásaim megkeményednek, ahogy sokszor. Önkéntelenül veszem fel a stílusát.
- Se virág, se taps? - tárom szét a karom, hisz tőle ezt már megszoktam. A maró gúnyt, ami azonnal az én hangomba is költözik, és ami a fiatal Jacknek is iszonyú furcsa lehet a történtek után. Védekezés lehet? Dac? Franc tudja. Mégis, ott van a tekintetemben valami, ami még akkor is, mikor üvöltök vele. Szeretem őt, most is, mindig, és biztos vagyok benne, hogy ő ezt a ködön keresztül is látja.
- Ne már.... most komolyan megvered.... magad? - adja Isten, hogy ezt senki ne hallja, már én is a fejem fogom, mert annyira képtelen helyzet ez. De a fiatal fiú visszakerül a helyére, és én nyelek egyet, hisz tudom, megint megkapom, mennyire ostoba....
Azonnal mellé kerülök, mikor látom megtántorodni, a vér is megfagy az ereimben, annyira megijedek.
- Nem csináltam semmit, nem csináltam semmit - halkan beszélek, akadozva, próbálva segíteni neki. Megemelem a fejét, bármit, csak legyen jobban.
- Nem ez hülyeség, ilyen nincs - életemben másodszor sírom el magam, és ugyanúgy érzem megnyílni a földet alattam, mint először.
- Gyerünk, ülj fel... ölelj át - nem kérem, parancsolom, kétségbeesve. Nem lehet, én értem a szavakat, de Hasfelmetsző Jackel ez nem történhet meg. Beharapom az ajkam, gondolkodni kezdek, és jobb ötlet híján, összeszedem magam, csak hogy őt is fel tudjam segíteni. Bízok abban, hogy most elbírom, és nincs érkezése hadakozni.
- Soha nem mondtam, tudom.... de... az életemnél is jobban szeretlek - fejezem be a mondatot az utolsó lépcsőfokon állva, hüppögve és teljesen megszeppenve, csak hogy a következő mozdulattal, belökjem őt a kapun, persze nem úgy, ahogy ő tette velem. Mert egyet tudok, ez a cucc akarta szétszedni, ez is tudja összerakni.
A lábam lép, hogy utána menjek, de a mozzanat megáll. Nem megyek utána, inkább visszamegyek, és a földre ülök.
Nézem a csóvákat, várom, hogy kiköpje magából, hogy újra ereje teljében legyen, és leüvöltse a fejem, hogy mennyire ostoba vagyok.
De közben egyre laposabbakat pislogok, és bár nem kellene, az álom mégis elnyom.

Ripper & Ripper

Szerelem, vadász, barát és ellenség
Te mindig ez mind leszel számomra
Szerelem, vadász, barát és ellenség
Te mindig ez mind leszel számomra
Szerelemben és háborúban mindent szabad

Az ifjú orvos némán, rezzenéstelen arccal hallgatja végig a tragédia kegyetlen, tömör történetét, mely a saját sorsát vetíti előre. Mikor pedig megszólal, hogy reagáljon az elhangzottakra, talán nem azt mona, amire Lola számítana.
- Nem pontosan ebbe, úgy vélem. De értem szavad.
Tekintetében ott játszik az a sötétség, ami oly ismerős lehet a lánynak. Veszedelmes, még is túlságosan kívánatos. Ez pedig Lola balladája.
- A tér-idő kontinuum szerintem bonyolultabb ennél. Hogy pontosan mennyire, ahhoz még feltételezéseim szerint évszázadokig kell kutatniuk a tudósoknak, hogy megtudjuk. De ha bele gondolsz, logikusnak tűnik, hogy minél több ponton és minél jelentősebb eseményekbe avatkozol bele, annál nagyobb probléma lehet belőle. Egyfajta hatványozódási folyamatot válthat ki.
A vöröske elszégyelli magát, Jack pedig nem hazudtolva meg magát morfondírozik tudományos elméleteken. Aztán, egy csapásra, még is...
- Lola, nem kell ekkora veszélybe keveredned, hogy a közelemben legyél. Valójában kétlem, hogy szükséged lenne a Kapura. Csupán... lépj oda hozzám és mondd ki, amit szeretnél. Tedd fel a kérdéseket, amelyekre a válaszokat keresed. És kezdetnek, puhíts meg egy csókkal, az imént is működött.
Halovány mosoly játszik a szenvtelenül sármos, ifjú arcon, ha a lány fel pillant rá zavarában. Oliver terén nem szól semmit, bár neki is van testvére, még is, a hallgatásban ott suttognak a ki nem mondott szavak: az ő családjukban ez nem feltétlenül megnyugtató információ.
- Lehet, hogy nem a megfelelő pillanatban kérdeztél. Vagy nem puhítottál eléggé. Kétlem, hogy hosszú távon tudnék neked ellenállni, bármit is sugallok.
Vallja be már-már kacéran, mintha minden mind egy lenne, mintha ez a pillanat oly gyorsan égne, akár a gyertya viasza s kanóca.
- Bizonyára. Ebben a korban, például, még nem születtél meg, még is ide utaztál. Arról az időről nem is beszélve, mikor már megszülettél. Onnantól, a jövőbe bármeddig, létezhetsz, így össze futhatsz akár saját magaddal is, ami biztosan nem tenne jót az idővonalnak.
Jean-nak, aki mindig is tudományos beállítottságú volt, mindez evidens. Az ördög pedig a részletekben rejlik, ahogyan mondani szokás.
- Mert én én vagyok. Most, 20, 200 vagy 2000 év múlva is.
Erősíti meg, ahogy össze mosolyognak. Ugyan azok a gondolatok, kifejezések, szavak és szófordulatok. Hiszen ugyan az a személy, csupán más-más korban.
- Akkor tedd meg. Vágd fel őket, ahogyan én is teszem. Velem.
Vágja rá, mikor a fiatal nő halkan elismeri, őt is érdekli mindez. A véren és zsigereken túl. És mosoly van az arcán.
- Ugyan abban a rendszerben koholtak minket. Olyanra akartak formálni, ami nekik tetszik. De az meg nekünk nem tetszik. Ahogy pedig megszimatolták ezt és hogy miféle vagyok, nem igazán kaptam szíves fogadtatást a fajtánktól. És a családunktól.
Ennyit mond, diszkréten a kíméletlenség margójára.
- Ezt nem tudhatom. De kíváncsibb vagyok és céltudatosabb.
Feleli a bókra, majd Lola komorabb válaszára kérdéssel felel.
- Te mit gondolsz? Mit látsz, mikor a szemembe nézel, amivé válok? Szerinted valóban élvezem, hogy bántalak? Hogy össze töröm a csontjaidat és a szívedet, újra és újra? Nem lehet, hogy sokkal szívesebben simogatnálak és csókolnám a tagjaidat?
Nehéz és már-már sokkoló kérdés, ahogy mélykék íriszeit a lány arcába fúrja, egyfajta bizarr tükröt mutatva neki, felpiszkálva a nyugvó gondolatokat és érzéseket.
- Mi lenne, ha azt mondanám, ez csupán érzéki csalódás. Én most is ugyan az a vámpír vagyok. Csak még nyersebb formában.
Látja a döbbenetet szerelmese tekintetében, ugyan akkor az igazság tükröződését és annak felhangját is. Maga is alig képes felfogni, még is igaz. Ugyan úgy szereti ezt a fiatal férfit és az érettebbet. És Jackel sincs ez másként. Olyan hatással vannak ugyanis egymásra, amit más nem érthet.
- Jelenleg egyszerűbb dolgom van. Ide cseppen egy hajadon, azt mondja, a lányom, de még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy felnőtt ivadékom legyen. Így, s mert nem neveltem még sosem utódot, nem igazán tudok apaként gondolni magamra és gyermekemnek látni téged vagy mást.
S való igaz, a kötelék, melyet események sorozata váltana ki, számára nem létezik és soha nem is létezett. Még csak a hölgyek társasága sem igazán kötötte le ez idáig a gondolatait. Más dolgok jobban felkeltették az érdeklődését. Az Ősről csupán egy pillanatra esik szó, Lola valamiért erősen hárít ez ügyben s nincs is idő ezt a témát boncolgatni: Az Idő kiszakítja az anomáliát önmagából - de a fiú követi. S meghökkenve nézi, midőn a cselekmény elszenvedője, mennyire kívülálló ebben a pillanatban, önmaga életének abszurd fordulatában. A nyomás pedig nő, így az ifjú Jack neki ront az ebben a korban létező önmagának. Még is, minden kísérlete hatástalan, a másik kivéd minden mozdulatot. S megérti, a pillanatban, mikor a Kapun vissza toloncolják, hogy az idősebb énje... már átélte mindezt egyszer. Ezért tudhatta pontosan, melyik mozdulatot mely követi. Ahogyan azt is megérti, hogy ez még nem az a pont, ahol az ő életének tartania kell, a saját története még évszázadokra van ettől a pillanattól. S ennek ténye sokakban tébolyt szülne.
Jack, a szeretett férfi, a dühtől tajtékzó vadállat, aki az apja, aki a passziója, példaképe és szerelmese, úgy hullik a földre, akár egy szobor, avar ágyon. S ekkor, lassan és csendben, apró hópelyhek kezdenek szállingózni és a vámpírra telepedni. Nem olvadnak el, ahogy a Hasfelmetsző arcára hullanak, s nem tűnnek el, ahogy a lánya haját belepik. A férfi mellkasán vérfoltok jelennek meg, ahogy teste atomjaira kezd esni. Vért köhög fel, a saját vérét, hiába emeli meg a fejét a lánya.
- A természetnek... törvényszerűségei vannak... próbáltalak... figyelmeztetni...
Nyögi, miközben köhög s immáron mindent ellep a sűrű, bordó vére. Arcát pedig Lola Ulliel könnyei tisztítják. Halovány, fáradt mosoly jelenik meg az arcán.
- Engem... siratsz? Sose gondoltam volna, hogy bárki megsiratna...
Nehézkesen emeli meg kezét, hogy megsimítsa a nő arcát, leseperve róla néhány könnycseppet. Lola pedig felülteti, átöleli. Jack álla a vállára nehezedik, s tán meglepő módon, a férfi balja a lapockájára csúszik, görcsösen kapaszkodva a nő ruhájába. Ahogy ismét egy köhögési roham jön, érezheti, ahogy a hátán végig folyik az életető nedű, ami még a vérivókat is élteti.
- Tudom... én is.
Alig érthetően gurgulázza, mintha kuncogna? Vége mindennek? A lány a Kapu felé vonszolja, a mennyei s ördögi szerkezet küszöbére. Mikor pedig oda érnek, egyszerűen csak... elengedi. Hagyja, hogy a teste átzuhanjon a plazmán, ahogy azt nem sokkal korábban a fiatal énjével is megesett. Jack pedig eltűnik. A Nap nyugovóra tér és az éjszaka veszi át az uralmat. A feketeségben pedig a friss, porszerű hó cukorként ülepedik a tájra. A szunnyadó leányra. Ki tudja, mennyi idő telik el. Lola elalszik csupán vagy netán vámpír-álomba merül? A Kapu pedig ismét aktiválódik. Felizzik a sötétben, kopár, méregszín lila derengéssel - de nem egy férfi tűnik fel veszedelmes torkában. Nem. Hanem valami egészen más. Valami hatalmas. Egy bestia. A Kapu kidobja magából, de egy ragadozóhoz méltóan ér földet. Akár egy óriási, fekete massza, mi két lábra emelkedik és úgy vonszolja magát a kuporgó vámpír felé. Hosszú, bőr szárnyakat húz maga mellett, egész lényében ébenfekete, fülei hegyesek, tekintete megsemmisítő. Megáll Lola előtt , néhány percig csak nézi, majd rendkívül hosszú ujjaival, melyek között bőrszárny feszül, karjába veszi, egészen betakarva a behavazott lányt feketeségével, akár egy eleven árnyék. S megindul vele, ki tudja, hová, valahová, a vaksötétbe, egy rejtett zugba, ahol a túlságosan hatalmas, ember-méretű denevér, fajtáját idézően függeszkedik fel, maga köré csavarva szárnyát. A szárnyak óvó takarásában pedig Miss Rippert. Ki tudja, mennyi idő telik el ebben a hibernáció-szerű állapotban - hiszen a denevérek téli álmot alszanak, de vajon ez a lény az-e, aminek látszik? Mikor a rőt hajú Ulliel ébredezni kezd, amit lát, az feketeség. Azon belül egy puha, ében bundával borított mellkas, benne erős szív. Körülötte óvó karok. De nem olyanok, amelyekre számítana. Az ujjak és a bőrhártya pókháló-szerűen tekerednek rajta, ahogy a denevér-szerű alak magához öleli - fejjel lefelé.