A Dartonok a Lostok egy bűnöző csoportja, hullákból, lecsúszott vámpírokból, féllényekből álló egyesület. Nem tudni mennyien vannak, pontosan hol gyülekeznek, ám ide, le a sötét katakombákba rejtik áldozataikat, hogy sose találják meg őket. Cellák sorakoznak a kopott labirintus alján, ahová vendégeiket várják az egyesület tagjai. Talán maga a Lostok vezetője sem tud erről a kis kínzó búvó helyről idelenn, gondosan elrejtették, piszkos, mocskos, egészségtelen, beteg körülmények között tartják idelenn foglyaikat.
Elmosolyodom, meglepően gyakran művelem ennek a bolondos fiúnak a társaságában, de nem zavar, valahogy annyira emberi gesztus, csak épp ritkán van benne részem. A legtöbb ember, régimódi, ósdi gondolkodással, és félnek mindentől ami új, és megvetik azt. Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni, az emberek már csak ilyenek. Vállat vonok. - Na jah, nem igazán érdekel mit gondolnak, amíg békén hagynak, csak az nem tetszik, amikor beszólnak, de ez érthető is szerintem - jegyzem meg, mert én békés, békeszerető ember vagyok, a látszat ellenére, sokan nem néznék ki belőlem. Ez nem azt jelenti azonban, hogy nem tudok verekedni, tudok én, néha még jól is esik egy kis mozgás, de ha nem provokálnak, ritkán ütök magamtól. Ahhoz nagyon fel kell húzniuk, azt meg nehéz. Felkuncogok a mondandójára, szép temetésem lesz akkor, mármint hamvasztásom.
- Ez igazán megnyugtató, felajánlanám hogy viszonzom, de nekem nyilván vannak rokonaid akik eltemetnek és elhamvasztanak - mosolyodom el, értékelem én a szándékot, de amíg nekem senkim nincs, se kutyám se macskám, neki valószínűleg családja van, és amilyen szemekkel nézegetik, nem is a rosszabb körökből. Bár ebben nem vagyok biztos, ez inkább csak egy tipp, hogy honnan származhat, és a Grimm név elég ismerős, szóval nyilván nem egy kis család, de engem ez annyira nem érdekel. A név, nem minden. - Lehet, sok hibám egyike lehet - vonok vállat, messze nem vagyok tökéletes, de még normális sem. Az értékrendem más, mint a mostani embereké, valahogy nagyon kifordult. Vagy az embereké az? Lehet hogy nagyon is eltévesztettem én ezt a kort... igaza volt Victoriusnak. Crimson... mégis honnan jött ez a név? Nem tudom, de el is hessentem a problémát, és ismét csak legyintek. - Lánynak se lennék sokkal szebb, mint most vagyok, nem valószínű hogy felkelteném az érdeklődésed - szurkálódok én is picit, de csak barátilag, és nem veszem fel a megjegyzést, csak poén az egész. Az meg kell.
- Tényleg? Legalább valakit ismerni fogok ott - jegyzem meg, ezzel jelezve, hogy a tulajdon osztálytársam, vagy mijeim sem ismerem, és nem engedek magamhoz senkit. Egy személyes csapat vagyok, nem sokan férnek bele a körömbe, akikkel szóba állok, talán most ez a bolondos kölyök. Felkuncogok a származására. - Na szép, és még te néztél engem "nem embernek" - nevetek, mert ez azért aranyos, és veszem az adást, nem firtatom tovább, hogy ki fia borja a gyerek. Engem aztán az sem érdekel ha valaki a vámpírok ősatyja, ha értelmes ember módjára el lehet vele beszélgetni. Erre volt is, hm, konkrét példa.
Komoly, kifejezéstelen arccal meredek a támadóinkra, és csak biccentek Ed felé, testőr, hát akár még az is ha már így szóba jött, úgyis olyannak tűnik aki mindig bajba keveredik. Zöld pillantásom megtalálja társam szemeit, és lassú, még a fojtogatásban is gúnyos mosolyra húzom a szám, és már már kedves hangon válaszolok neki. - Nem vagyok valami szófogadó típus, bocs - jegyzem meg, aztán kirángatnak minket innen, elég szépen leblokkolva, de már dolgozom az ügyön. A kocsma előtti kis téren nem keltünk túl nagy feltűnést, mert itt mindig van valami balhé. Figyelem, hogy Ed miben mesterkedik, és elmosolyodom, mikor megégeti a mögötte lévőt, ezt szépen csinálta. Én is koncentrálok, és a kezeim között feszülő mágiát szertefoszlatom, és azonmód gyomorba is könyöklöm az illetőt, míg a másikat egy rizikós rúgással tarkón rúgom. Lesz is holnap izomlázam a lábamban, ritkán megyek át ennyire balerinába, általában nincs erre szükség. Fájdalmasan üvölt fel, és előrezuhan, hát igen nem kellemes találkozás. Egy ember arca, és egy negyvenes acélbetkós... Fájhat. - B*ssza meg... - káromkodik, és a földre zuhanva fetreng, én meg előre lendülnék, de ekkor egy kábító átok ér, és egy gyomorba vágás, mire fájdalmasan felnyögök, ezért valaki megég meg fog halni, nem vagyok megbocsátó típus... Hátrarántják a fejem, de alig érzem, a kábító átok hatni kezd, és elönt a sötétség.
Mikor legközelebb kivilágosodik a tér, egy idegen helyen vagyunk, sötétség, és sötétség vesz körül. Mintha egy föld alatti cella lenne, a rácsok is megvannak. A földön heverek, mellettem az eszméletlen Grimm fiú. Mivel nem fordítottak külön gondot arra, hogy megkötözzenek, felemelem a kezem, és fájós fejemhez emelem. A pálca nélküli varázslás legnagyobb hátránya, hogy mivel még nem vagyok gyakorlott mágus, igen hamar megfájdulhat a fejem tőle. Fel akarok ülni, de elsőre megrándulok és visszazuhanok, fáj a gyomrom. Aztán nagy nehezen sikerül összekapnom magam, és sikerül felülnöm, megbökdösöm a társam is. - Edward... Ed.. ébresztő csipkejózsika, ne most aludj ezer éves álmot - keltegetem finoman, és viszonylag halkan is, isten tudja, miféle hely ez. Vagyis tudná ha lenne, mert nincs. Amíg magához tér, én felkelek, és megnézem a rácsot. Megingok menet közben, így a falnak támaszkodom, és úgy vánszorgok el odáig. Zár semmi, mágikus lakat, csodálatos azt nem tudom feltörni... Kipillantok, amennyire a rácsok engednek, de csak sötét folyosót látok, semmi mást. Visszatérek a szűk kis helység belsejébe. Ch, szép, ilyen módon még bezárva sem voltam, bár... talán a személyiségemhez még illenek is a rácsok. Ez akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Nem itt fogok megdögleni, ezt benézték. Hátam a falnak vetem, és várom hogy Ed is felkeljen.
Vel nagy arc, de nem nagyon tudok mit hozzáfűzni már ehhez, ja, illik a képbe, hogy nem érdekli mások véleménye, amíg békén hagyják. Valahogy én is így vagyok ezzel, bólintok egy nagyot a srácnak, hogy egyetértek vele. Abból, hogy azt mondja, nekem vannak rokonaim arra következtetek neki nincsenek. Valahogy nem lepődöm meg... Azért sajnálkozva összehúzom a szemem, és ráharapok a nyelvemre, majdnem megkérdezem, hát hogyhogy és mióta, aztán mégis vállat rántok. - Én sem voltam mindig ilyen szerencsés. Pótszülő halál nekem is bejátszott két éve, de nem akarom elrontani a hangulatot ezzel és még nem ismerem a tagot sem annyira, hogy rögtön ezerrel kitálaljak neki, a lelkem nem egy nyitott könyv, még ha annak tűnik sem. Mert mindenki azt gondolja a lökött Eddie Grimm csupán lökött oszt csá. Na mindegy, ki vagyok én, hogy összetörjem ezt a nagyszerű illúziót az emberekben? Azon felröhögök, hogy lánynak is csúnya lenne és nem jönne be nekem. - Honnan tudod Veli, hogy én nem a csúnya lányokat szeretem? Lehet ez a perverzióm! Kacsintok rá viccelődve, aztán ki tudja, nem volt még rendesen nőm, ha nincs ló a szamár is megtenné. Mocskos férfi logika, de mégsicsak mocsadék férfiállat vagyok én is. - Aha! Szuper, legalább én is! Vigyorgom Velre, nem igazán lep meg, hogy a srác nem dúskál barátokban, beleillik a képbe, sőt én is ilyen voltam, csak miniben. Igaz, nem teljesen, mert ő nyugodt és akkor támad, ha provokálják, én viszont mindennek nekimentem csak úgy, ami mozgott, mert unatkoztam és kellett. Szóval annyira mégsem hasonlít a régi énemre, mégis meg tudom érteni. - Hát igen, pedig lehet valójában én nem vagyok ember. Röhögök fel, de ez is addig tart, amíg ki nem tuszkolnak minket a kocsmából.
Sikerül kikerülnöm a fogságból egy pillanatra, Vel közben akcióba lendül, rávigyorgom, milyen szépen csinálta, sőt kicsúszik a számon egy biztató "Ezaz!" felkiáltás. Aztán azonban meglepetésbe torzulnak vonásaim, mikor megérzem a kés élét hátamon, gyomron rúgnak és még látom, hogy Vel is hasonlóképpen jár. Tiltakozni akarok, hogy ez a játék már nagyon a végletekig húzódott, de...nem jön ki hang a torkomon, elsötétül minden, talán engem is egy átok ért és hirtelen zuhanok a végtelen semmibe.
Hogy aztán fölkeljek egy szűk, büdös semmiben. Egy hangot hallok meg, valaki a nevemen szólít, morcosan összeráncolom a szemöldököm, aztán kicsit felnyögök. Résnyire nyitom szemeim, homályosan egy ijesztő alakot pillantok meg magam előtt. Holtsápadtan felülök, először nem tudom ki az, de aztán emlékeztet a tisztuló kép és a hátamba nyilalló fájdalom. Már nem vérzik, különben rég meghaltam volna, de nem hiszem, hogy kifertőtlenítették és bekötözték a sebet... Összeszorítom fogaim és próbálok nem felordítani, Vel már a rácsokat vizsgálja, de mintha ő sem lenne ereje teljében. Megpróbálok felállni, reszketnek a lábaim, egyre jobban fáj a hátam, egyre dühösebb arcot vágok. Milyen...ostoba voltam! Ez az egész az én hibám, egyszerűen....és még Velt is belerángattam! Hirtelen dühöm engem is a rácsokhoz vonszol. Nem látok rajta semmilyen rést, Vel meg vigyorog, én ellenben olyan képet vágok, mint akit fejbe rúgott egy csődör. - Ez vicces? Kérdezem kicsit ingerülten, elfúló hangon, nagyon fáj a hátam, milyen mély lehet a seb? Igyekszem nem mutatni, talán csak az látszik rajtam, hogy dühös vagyok az egész világra. Megragadom a rácsokat, mintha a puszta nem létező szuper erőmmel szét tudnám feszíteni a rácsokat, de azok megégetik a tenyerem, ordítva esem hátra. Megbűvölték a rácsokat, ha megragadják őket megégetik az illető tenyerét... A hasamra esek, könnybe lábadt szemmel mormolok néhány leírhatatlanul ronda káromkodást az orrom elé. Közben léptek zaját hallom, rémülten sóhajtok a mocskos földbe, jönnek, biztos értünk jönnek! Biztos!!!! Nem vettem be a gyógyszerem! Zihálva, rémületbe merevedetten bámulok a semmibe.
Vendég
Tárgy: Re: Darton laktanya Vas. Dec. 16, 2012 12:00 am
Egyszer nyugton lennék, az jó lenne. A kíváncsi természetem lesz egyszer a vesztem, de mit csináljak, nem tudok nyugton lenni. Vonz a veszély, az ismeretlen. Nem tudok tétlen lenni, hajt az a kevés vér, ami bennem van, hogy új dolgokat fedezzek fel, új embereket... vagy vámpírokat ismerjek meg. Magamnak való vagyok, mert elég nehéz a természetem, másrészt meg társasági vagyok, mert utálom, ha nem szórakozhatok valakivel. Már egy ideje sejtem, hogy nem jó úton járok, de nem foglalkoztat különösebben, a kis kalandom óta a szexi vöröskével semmi izgalom nem történt. Mondjuk az több élmény izgalmával is felér, ami azt illeti. Hm, kicsit még magamat is megleptem, de végül csak elértem a célom. A nagyon is élvezetes célom. Kis mosoly bújkál a szám szélén, ahogy eszembe jutnak az emlékek, közben csak megyek előre, de már nagyon nem tetszik, amit látok. Hideg, sötét hely, mint egy labirintus, de nem a romantikus fajtából, kastélyok körül, különböző növényekkel körülvéve, ami igazán élettelivé teszi. Nem, ez pont az ellentéte. Egyre beljebb járok. Sötét van, minden koszos és büdös, már nem is értem mit keresek itt, miért nem fordulok vissza, de valami befelé húz, egyre mélyebbre, egy különös erő, magam sem tudom mi, de nem hagyja, hogy megforduljak. Hangokat hallok, egy pillanatra megtorpanok, de még nem érzem magam veszélyben, nem igazán tudom miféle hely ez, merre lehet menekülni, ha úgy áll a helyzet, de amíg nem szorul a hurok, ilyen felesleges dolgokkal nem szoktam foglalkozni. Majd meghúzom magam valahol, azt sem tudom, miféle lények felségterülete ez, minthogy azt sem, hogyan keveredtem ide, de majd kitalálok. Azért most örök neki, hogy nem tűsarkúban és miniszoknyában vágtam neki az ismeretlennek, mint legutóbb. Mintha megérezném, mikor mit kell felvennem. Akkor éppen kapóra jött az az összeállítás, nem is tudott ellenállni nekem Vel. Ezzel ellentétben most egy szűk, minden idomot kimutató farmert választottam egy bakanccsal, kész szerencse, pont belelépek egy nem túl bizalomgerjesztő tócsába, ki tudja mi az. Rövid kis kabátom éppen csak a derekamig ér, barna fürtjeim puhán omlanak a vállamra. Idegesen gyűrögetem a kabát ujját, nem tudom becsapni magam, a hang, amit hallok nagyon is ismerős, nem hagy nyugodni, haladok a hang irányába. Végülis lehet, hogy csak suttognak, mert egy másik, ismeretlen hangot is felfedezek, de attól még nem tévesztem el, csak nem akarom felfogni, hogy tényleg... pont ő lenne itt, ezen az elhagyatottnak tűnő helyen. Már kezdtem sejteni, mi az a kíváncsiság, ami erre hajtott. Mi az az erő, amiről eddig nem tudtam, miért vonz. Vel... mit kereshet itt? Kicsit sietősebbre veszem a lépteimet, de úgy, hogy azért ne csapjak nagy zajt. Rácsok, mindenhol rács, ijesztő képek jutnak eszembe és csak megyek és megyek, amíg el nem érek a célomig, amíg be nem bizonyosodik a félelmem. - Vel... - nyögöm ki a nevét, egyszerre ijedt, megkönnyebbült és némileg boldog hangon, hogy végre újra látom. A másikat, mert hogy nem tévedtem, ketten vannak, csak egy pillantásra méltatom, utána újra Velre nézek kérdő tekintettel. Nem értek semmit, nem tudom hogy került ide, kivel van és azt sem, hogy hol vagyunk. - Hogy kerülsz te ide? - nyögöm ki az első értelmes kérdést, tulajdonképpen ez foglalkoztat a legjobban, meg esetleg még az a nem elhanyagolható dolog, hogyan fogunk kijutni innen. Én még csak ki tudnék, de azok a rácsok... az már nagyobb akadály. - Semmi lakat? Mi van itt? Mi ez a hely? - pillantok körbe kissé tanácstalanul, de olyan még nem volt, hogy nem oldok meg valamit. Most is ki kell találnom valamit. Nem azért, mert odavagyok Vel-ért, még véletlenül sem, egyszerűen csak nem hagyhatom itt sem őt, sem a másik fiút, aki feltehetőleg a barátja, legalábbis gondolom. Most jutott csak eszembe, hogy szinte semmit nem tudok róla azon kívül, hogy szívdöglesztő és... az emlékek hatására furán bizseregni kezdek, hideg testem felhevül a közelében, de elnyomom valahogy az érzést, nem adom át magam neki. Erre még lesz később alkalmam...legalábbis akkor, ha végre valami hasznosat is teszek a kiszabadításuk érdekében. Az eddigieknél is gyorsabb megoldást igényel a helyzet, amikor valahonnan még a távolból lépések zaja tűnik fel.
Ezzel már nem okozok meglepetést Ednek, de nem is baj, ennyi baj legyen, úgyis kevés időt töltünk együtt ahhoz, hogy jobban megismerjen, bár nem tagadom, eléggé meglepett mikor a hátamon landolt. Figyelem a reakcióját, én leginkább azok alapján ítélek, nem a szavak hallatán. Meg kellett tanulnom a leghalványabb mozzanatokból is olvasni, ha nem akartam meghalni, egyszer hibáztam, és kis híján a vesztem lett az is. Zavartan megigazítom a vörös-fekete kockás kendőt a nyakam körül. - Szerencse ez vagy szerencsétlenség... Nem lehet tudni igazán - teszek hozzá egy kissé filozófikus gondolatot, mivel ha lett volna rendes családom, teljesen más ember lennék mint most. Talán kevesebb lennék, nem lenne bennem a harci ösztön, hogy mindenért meg kellett küzdenem amit eddig elértem, és nem lennék ennyire kitartó sem. Fene sem tudja, így legalább megvan az illúzióm, hogy több vagyok, mint egy átlagos ember. - Valahogy van egy sejtésem rá, hogy nem a goth lányokra buksz - nevetek fel, nem hinném hogy sokra tudna menni egy goth lánnyal, bár, ki tudja, annyira nem ismerem hogy ezt megítélhessem. Talán... egyszer, ki tudja.
- Az lehet, de ha te nem vagy ember, akkor én méhecske vagyok... - nevetek fel, aztán ez itt lezárul, és már a kinti balhé után másholi ébredés vár. Még zuhanás közben, amikor a semmi magába szippant, eltűnődöm, hogy vajon hová kerülünk innen, de nem jut eszembe semmi használható ötlet. Addig összerakom a kirakóst, hogy ehhez nekem vajmi kevés közöm van, rosszkor voltam rossz helyen, de ez van, nem fogom felróni neki, ha egyszer kijutok ebből a sötét útvesztőből.
Az ébredés sem hoz sokkal több örömöt, mivel egy sötét kis cellában vagyunk, de legalább patkányok nincsenek, ami már egy külön öröm, ami azt illeti. Utálatos szürke szőrös kis jószágok, fújj. Felmérem a terepet, majd lassan alkalmi társam is éledezni kezd, és nyögve ébred fel, szinte látni, hogyan tisztul előtte a kép, és kicsit örülök is neki hogy nem látta, az előbbi bénázásom, a felkeléssel. Elgondolkozásomból a hangja ránt vissza, hogy mi vicces. - Jah, nem ez, csak kicsit elgondolkodtam bocs - rázom meg a fejem, mert a helyzet még mindig a ketrecbe zárt vadállat illúzióját kelti bennem. Ahogy Ed is elbotorkál a rácshoz, látom hogy megégeti a kezét, és nyomdafestéket nem tűrően káromkodik, na az megy nekem is, bár ritkán élek vele. Odahajolok hogy lássam, mennyire tett kárt a kezében a rács. - Ez... még egy ideig fájni fog ami azt illeti. mutasd inkább a hátad... - szólok rá inkább csendesen, és lehúzom róla a pólóját, hogy lássam mekkora kárt okozott benne.
- Ez csak egy karcolás, nem vérzik már, és valószínűleg heg sem marad utána. A fájdalmat az okozza, hogy a gerinc melletti idegek érzékenyebbek, és a legkisebb fájdalom is erősebb ott, mint mondjuk máshol - fejtegetem, és visszahúzom a pólót, nehogy megfázzon még itt ráadásként. Felkapom a fejem, amikor lépteket hallok meg, és mozdulatlanságba merevedek, mint egy szobor. Egyre jobban hallom, de... várjunk csak, ezek nem bakancsos léptek, ezek könnyedebbek, mégis mi a franc folyik itt?!
Legnagyobb meglepetésemre nem az elrablóink jelennek meg, hanem egy nő, egy nagyon is ismerős nő, az arányos testével, barna hajzuhatagával, és kék szemeivel. Értetlenül pillantok rá, na ő meg honnan a pokolból kerül ide. - Sophie, ezt én is kérdezhetném tőled... - viszonzom a magam kedves módján a köszönést, pontosan ugyanolyan stílusban, mint azon az éjjelen, a tóparton. Nagyon is élénken él bennem még az emlék, ritka jó kör volt, és a testem sajogva követelte az újrázást. - Fogalmam sincs, kocsmáztunk, belénk kötöttek, elkábítottak és itt vagyunk - foglalom össze röviden, nem vagyok én semmi jónak elrontója, ha tud nekünk segíteni rá fogom venni, akármibe is kerüljön. - Mágikus lakat, ha a rácshoz érsz, megéget - sóhajtok fel, még nem jöttem rá, miként lehet ezt kijátszani, de valami mód biztosan van rá. Tekintetem végigméri a nőt ismét, kutatóan, még emlékszem mit rejt a ruha, és micsoda élvezet volt magamhoz szorítani. Megrázom a fejem, nincs itt az ideje efféle gondolatoknak. - Tudsz valamit kezdeni ezzel a lakattal, vagy a mágusokkal akik vélhetően jönnek? - kérdezem, ez sokkal sürgetőbb probléma, mert én bár le tudnék zúzni megint párat, de Edre is figyelnem kell, aki nincs a legjobb formájában.
Érdekes fiú ez a Vel, másképp gondolkodunk, ami nem kérdés nekem, abból ő filozófiát csinál és kételkedik, ami pedig nekem egyértelműnek tűnik. Szerintem ez nem jelenti azt, hogy ne jönnénk ki jól a jövőben, csak más a véleményünk és még nem ismerjük egymást olyan régóta. Kicsit vállat rántok, ahogy gondolja, de most nem adom ki magam, hogy érveljek az álláspontom mellett. Azért neki is téves kicsit a rólam alkotott képe, ami bizonyára a : simán hülye - Tévedsz Rázom a fejem furcsa félmosollyal, a méhecskén is nevetek. - Mintha hallottam is volna zümmögést felőled. - Néhány éve még én is acélbetétesben nyomtam, hosszú hajam volt, bőszerkót hordtam, gonoszan néztem mindenkire aki élt, vagy holt körülöttem és volt egy Halálfalós tetoválásom. Nagyon is bejönnek a goth csajok, attól, hogy most nem úgy nézek ki lélekben... vonok kicsit vállat, de hangosan nem mondom ki, nehezemre esne kijelenteni, hogy nem változtam, ugyanis nagyon meg akarok, akartam változni. Na de szerencsére jönnek, leütnek, elájulok, sőt megkéselnek, szóval minden rendben van!
Hol is vagyok? Ki is vagyok? Á, megvan, Vel jelenlétét is vágom, de ez a rácsosdi nem annyira tetszik, rögtön neki is rontok, hogy szabaduljunk már. Kicsit még kómás vagyok, de ez garantáltan felébreszt, ugrom és esem is hátra, valami nyomdafestéket nem tűrő szókapcsolatot húzok elő tompa elmémből, szám kicsit elbiggyedt, ahogy oda jön Vel is. - Nem is fáj Vetem oda gyerekesen, azt most viszont szó nélkül hagyom, hogy röhögött ezen a morbid helyzeten, nyilván neki másféle a humora, mint nekem. Főleg, hogy le is vetkőztet, most már igazán nincs jogom megszólalni. Azért csak hagyom, hogy megnézze a hátam, addig én a kezeim fújogatom. Felpislantok rá, kicsit elhúzom a szám, aprót bólintok. - Értem. Hát kösz és... Kissé lehalkítom a hangom, tekintetem gyorsan a földre szegezem, szemem összeszűkítem. - Ne haragudj... az én hibám, nem kellett volna... Veszek nagy levegőt, de jönnek, Vel feláll, én is a zaj irányába fordulok egy nőt látok meg. Fel is csillan a szemem, mert egész jó nő, csak később esik le, hogy nem véletlen valószínűleg, sőt úgy fest a csaj Vel barátnője. Milyen naiv vagyok... Elkezdenek kommunikálni, közben felegyenesedem, összeszűkítem vadzöld szemeimet, mert rájövök ez a szofisztikus valaki itt vámpír... Csak biccentek neki, jegesen, gyanakodva pislantva rá, nem kellene megszólalnom, elrontani, hátha tud tenni valamit az ügyünk érdekében. Már én is hallom, hogy errefelé tartanak, mind nehéz léptűek, férfiak. A csajra meredek, el fogják kapni... Kicsi gyorsabban kezdem el venni a levegőt, ahogy közelednek, mi van, ha nagyon erősek és miért jönnek? Mit akarnak velünk csinálni? Hamarosan láthatóvá válik sziluettjük. Többen vannak, nem mind kövér, a vékonyabbaktól jobban kell tartani, azok inkább varázsolnak, mint verekszenek. Már ha mind mágus, lehet köztük vámpír, sőt félvérdémon is.
Természetesen Vel az ő sajátos módján válaszol. Méghozzá a kérdésre kérdéssel, szóval meg sem tudom, mit keres itt, hogy került ide, de nem kérdezek rá megint, nincs erre idő, ha szerencsénk lesz és kijutunk, úgyis fel fogom tenni neki még egyszer a kérdést. - Szeretsz kitérni a válaszok elől - jegyzem meg a szemem forgatva, de nem tudok rá haragudni és nem is akarok, meg idő sincs most erre. Azon vagyok, hogy kihozzam innen, ő is tudja, hogy mindent meg fogok tenni, ez nem kérdés. A távolból hallatszó lépések zaja még sürgetőbbé teszi a dolgot, jó lenne, ha eszembe jutna végre valami használható, de a gondolataim még mindig Vel körül járnak, pontosabban még mindig azon a bizonyos éjszakán gondolkodok, ami biztosan nem fog megismétlődni, ha nem teszek végre valami hasznosat a megmentésükért. Alapból nem izgatnám magam, nem jöttem volna erre, már értem, mi volt az, ami erre húzott, de ha mégis erre tévedtem volna, nem érdekelne, ki van bezárva, mi ez a hely. Nem akarnék senkit megmenteni, az nem az én dolgom, nem ilyen vagyok, de Velért sokmindenre képes vagyok és ha már itt van a barátja, akkor már őt is kihúzom ebből a szorult helyzetből, nem fogom itt hagyni. A lépések zajából nagyjából tudom, hányan lehetnek, többen, mint amennyivel könnyen elbírnék, de még így sem lehetetlen a dolog. - Szóval mágikus lakat - jegyzem meg és jobban szemügyre veszem. Még nem láttam ilyet és valószínűleg nem is megyek sokra vele, elvégre Vel ért ezekhez a dolgokhoz és ha még nem oldotta meg, akkor én sem fogom. Persze az is lehet, hogy a barátja miatt titkolja a dolgot, nem akarja, hogy megtudja vagy valami, de nem hinném, hogy ez az a helyzet, amikor titkolózni kéne, szóval rá sem kérdezek, betudom annak, hogy nem tud mit tenni a lakattal ő sem. Ráadásul megéget. Ez nem tetszik, meg is borzongok a gondolatra, az én hideg bőrömnek főleg nem esne jól egy kis melegség. Aztán eszembe jut valami. - Le a pólókat - adom ki az utasítást, furán néznek rám. Tudom mit csinálok, de nem könnyítik meg, ha kételkednek. - De még ma - sürgetem őket, közben a hangok irányába nézek, már nincsenek messze, nagyon nincsenek, igyekeznem kell, de feltehetően így sem fogom elkerülni a verekedést. Miután megkapom a ruhadarabokat, megkísérlem a lehetetlent. Az eddig rendben, hogy a lakattal nem érdemes próbálkozni, de a rácsokkal talán van értelme. Mivel meleg, nem akarom puszta kézzel megfogni, főleg az én kezem nagyon érzékeny a forróságra, a ruhadarabokkal fogom meg és gyorsan kell cselekednem, mielőtt teljesen átforrósodna. Nem egyszerű feladat. Jelentős erőkifejtésre van szükségem ahhoz, hogy a két rács egyáltalán elkezdjen távolodni egymástól. Elkezdeni nehéz, ha már megindul, akkor könnyebb. Már most tudom, hogy az erőm nagy részét kiveszi majd, nem túl sok marad arra, hogy visszaverjek egy esetleges támadást. Szerencse, hogy egyik fiú sem nagydarab, eléggé szétfeszítem a rácsot ahhoz, hogy kiférjenek. Visszadobom a tulajdonosaiknak a felsőket. - Ennek a helynek elégnek kell lennie, de... legyetek óvatosak - teszem hozzá, közben aggódó pillantással nézek Velre, fogalmam sincs, hogy mit tettek vele, de tény, hogy a másik fiú sokkal rosszabb bőrben van. Amíg kipréselték magukat a fogságból, körülnéztem, de csak két kivezető utat találtam. Az egyik az, ahonnan a hangok jönnek, szóval arra nem mehetünk, a másik pedig egy aknatető, ami nem tudom, hova vezet, de ennél csak jobb lehet, legalábbis rosszabb biztosan nem. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan könnyű volt kinyitni, inkább csak több az erőm, mint egy embernek, meg a helyzet miatt nem is figyeltem igazán, csak intettem a fiúknak, hogy merre menjenek. Közben megjelentek az alakok, akiknek eddig csak a lépéseit hallottam. Feltehetőleg ők zárták be a fiúkat ide, fogalmam sincs, nekem egyik alak sem volt ismerős és valójában nagyon érdekelt, hogyan került ide Vel, kitért a válasz elől, de ha megtaláljuk a kivezető utat, mindenképpen választ várok erre a kérdésre. - Menjetek már - kiáltom, majd ahogy visszafordulok, elém lép egy nagyobb darab férfi, erősen megragadja a karom, de nem hagyom, egy jól irányzott rúgással megmutatom neki, hogy nem rakhat csak úgy arrébb, aztán folytatom. A másik kezemmel egy vékonyabb alakot terítek le a földre, de a nagyobb csak nem ereszt, szorosan fog, már szinte fáj. Harapok, karmolok, ütök, de a legjobb az, ha a megfelelő helyekre rúgok. Kicsit meginog és kicsúszok a karjai közül, de a földre esek, végigcsúszok a földön, felsértve a bőröm, de nem érdekel, egyből felállok és a sebekkel semmit sem törődve én is a lejáró felé veszem az irányt, hangos csattanással csapom le az ajtót. Tekintetem Velre és a barátjára szegezem, úgy tűnik elég jól megúszták a dolgot eddig. - Menjünk, nem állhatunk meg - jelentem ki, beletúrok most már kicsit sem rendezett frizurámba, érzem a vér szagát, de nem érdekel, nem törődök vele, csak elindulok, miután megbizonyosodtam róla, hogy követnek. Nem azért kockáztattam még a testi épségem is, hogy aztán végül itt maradjunk. - Te ki vagy? - fordulok egy pillanatra az ismeretlen fiú felé, legalább tudjam, kivel barátkozik Vel. Haladunk előre, nem tudom merre, azt sem tudom, hol vagyunk, de ahogy idetaláltam, majd úgy kitalálok innen. Aztán megtorpanok egy pillanatra. Megfordulok, egyenesen Vel felé, lényegesen alacsonyabb vagyok nála így, bakancsos lábaimmal lábujjhegyre állok és gondolkodás nélkül ajkaira tapadok. Úgy csókolom, mintha ettől függne, hogy kijutunk vagy nem. Benne van minden a csókban, a düh, a félelem, a meglepettség és a vágyakozás. Ujjaimmal beletúrok a hajába. Ismerős minden, a csókja, az érzés, de nincs erre időnk, amilyen gyorsan megcsókoltam, olyan gyorsan el is húzódok és mintha semmi nem történt volna, megyek tovább, előre, keresem a kiutat, hogy aztán majd egy nyugodtabb helyen folytassuk a dolgot, jön még nekem egy magyarázattal is, meg persze ki kellene használnunk, hogy ismét összefutottunk, ami a legjobb ebben az egészben, ha már menekülnünk kell az ismeretlen alakok elől.
Felvonom a szemöldököm egy pillanatra, mikor közli, hogy tévedek, de nem csinálok belőle nagy témát, szoktam tévedni is, nem látok bele mindenkinek a lelkébe, de igazi nagy baklövést nagyon ritkán követek el. - Lehet, de senki nem tökéletes nem igaz? - mosolyodom el egy pillanatra, és lapozok egyet, a képzeletbeli beszéd témák sorában, a zümmögésre meg csak legyintek egyet mosolyogva. - Való igaz, sajnos a szárnyaim nem tudtam hova tenni, azt hallhattad - jegyzem meg, és elkönyvelem, hogy talán neki is van valamije, amit nem akar felfedni egy idegen előtt. Ez teljesen rendjén van, miért is mondana el bármit? Így is többet tudok róla, mint amennyit ő rólam. Nem mintha annyira zavarna a dolog, ő meg, elég beszédes ami azt illeti. Hallgatom amit mond. - Nahát, nehezen tudlak elképzelni így, de akkor ismerős lehet az indulás előtti tollászkodás - jegyzem meg, mert a bakancsot, nem egyszerű minden alkalommal végig befűzni. Általában szeretem csinálni, de van amikor sima edzőcipőben indulok el, mert nincs kedvem, de ez a mai nem ilyen. És áldom a jó szerencsém, hogy bakancsot húztam fel, micsoda jó szolgálatot tesz nekem. Több időnk, nem marad, mert jön az édes sötétség, és az ébredés.
Ahogy hátraesik, és közli hogy nem fáj, csak haloványan elmosolyodok, persze hogy nem fáj... De nem teszem szóvá, nem akarom kínos helyzetbe hozni Edet, még előttem sem. - Persze, hamarosan el fog tűnni a helye is - nyugtatom meg, és vissza húzom a pólóját, nehogy megfázzon, mert akkor kapni fog szerintem, nem elég hogy elrabolták, még meg is fázik, kellemetlen lenne. A bocsánatkérését kissé meglepve hallgatom, de igazán nem csinálok belőle ügyet, voltam már szorultabb helyzetben is. - Menj már, nem a te hibád. Próbálom kerülni a bajt, de micsináljak ha néha mégis nyakad ragad? Úgyis kifogok rajta... - mosolyodom el optimistán, és a rácsokhoz lépek, ahogy megjelenik a nő. Értetlen pillantás, mit keres ez itt? Aztán visszapillantok Edre, láthatja a szememben, hogy nem a barátnőm, és a hátam közepére is hamarabb kívánnám, mintsem a szemem elé. És mégis, valamilyen szinten, egy picit, talán tudomást sem véve róla, örülök hogy ő jött, és hogy látom. Elhessentem ezeket a zavaró gondolatokat, és mikor megszólal, jellegzetes félmosollyal válaszolok.
- Szeretek, ami azt illeti - szólalok meg, de kissé kevesebb lelkesedéssel, mint ahogy az előbb Edwarddal beszélgettem. Ezt szerintem hallhatja is, hogy a nő kéretlenül tekint a barátjának, szeretőjének, tudomisén mijének, pedig csak egy kósza numera volt az erdőben, semmi más, se ismeretség, se érzelmek, semmi. Ch, kezdem nem érteni magamat sem. Bólintok, mágikus lakat hogy a kutya egye meg, nem tudok vele mit kezdeni, főleg a pálcám nélkül, ami vélhetően az elrablóinknál van. Aztán ránk szól, felvonom a szemöldököm, de engedelmeskedem, jobb megpróbálni és bele bukni, mint meg sem próbálni. Lehúzom a piros pólóm, és átadom neki, látom Ed is így tesz a magáéval. Nem bízok meg Sophieban, de most ő az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk innen, így nem baltázhatom el. Már látom is mire kell neki az anyag, na ez az amire én nem lennék képes, elismerő pillantással jutalmazom az erejét, és az elszántságát, hogy sikerül neki épp akkora lyukat csinálni, hogy két vékony alak, mint mi, kifér rajta.
Nem kéretem magam túl sokáig, összehúzom magam és kioldalazok, noha a rács még így is kellemetlenül a hátamhoz nyomódik, és érzem is a forróságát, segítek a hátfájós Ed-nek is kibújni, ha esetleg nem boldogulna, de szerintem megy neki is. Kibújva, körülnézek, de semmi támpont, hogy merre kellene menni, és a kéretlen alakok is megjelennek, akik bezártak. - Gyerünk, húzzunk innen - szólalok meg, és a amennyire tudom meglendítem magam, és rohanni kezdek, de látom hogy Sophie kissé lemarad, és az egyik alak zsebéből két ismerős tárgy kandikál ki, ami nekem kell. Megtorpanok, és a fordulás lendületét kihasználva lesodrom az egyik alakot a lábáról, előre vetülve kihúzom a zsebéből a pálcáinkat, és alaposan tarkón vágok egy másikat, mikor az éppen hátulról Sophie nyakát venné célba, aztán a nő mellé érek, Lábra áll, és sietős léptekkel indul tovább, kemény nő, ki sem néztem volna belőle, de ezzel csak nyert egy jó pontot. A lejáró felé megy, követem, remélem Ed is jön. Az ajtó lecsapás után, még hallom, hogy az üldözőink ki akarják nyitni, így egy ügyes bűbájjal oda forrasztom az ajtó széleit hogy ne nyithassák ki, és tovább indulok.
- Tűnjünk el innen végre - sóhajtok fel, és körülnézek a hideg katakombába, kezd kimenni belőlem az adrenalin, és máris nem érzem magam olyan harcias állapotban. Az alagútba, amin haladunk, nincs sok hely, de legalább megcsap a légmozgás, ez jó. Legalább biztos, hogy valami kijárat felé tartunk, bár hogy ott mi fog ránk várni, jobb lesz igyekezni, ami azt illeti. Egy pontnál kicsit megszédülök, túl sok erőm vette ki a nap, de persze még most sem hagynak nekem nyugtot, mert Sophie ezt a pillanatot választja arra, hogy mindent elsöprő módon megcsókoljon. Nem számítok a dologra, ő beleéli magát, én nem annyira, inkább csak hagyom hogy csókoljon, ellenállok, és nem viszonzom. Azért annyira nem volt jó... Illetve dehogyisnem volt jó, de ezt nem fogom bevallani neki, mikor elszakad, akkor húzom csak mosolyra a szám. - Mi az, talán mély nyomokat hagytam benned? - kérdezem, kicsit piszkálódva, de fel is nyögök egy aprót, mert a gyomromba nyilall a fájdalom, jelezve hogy nem vagyok halhatatlan. Remek. Kihúzom magam, tekintetem Edet keresi, és néma fohász hagyja el a lelkem, amit gondolom úgysem vesz észre. ~Szabadíts meg ettől a nőtől....~
Lassan haladunk, de mikor ismét megcsap egy légáramlat, már tudom merre kell mennünk. Közben eszembe jut Ed pálcája is, így odaadom neki. - Bocs, azt hiszem ez a tied - szólalok meg, kissé talán bűntudatosan, amiért ez csak most jut eszembe.
Vel csaja nem semmi, máris vetkőztet minket, a goth gyerekre nézek, majd vállat vonok és lekapom a pólómat. Sosem voltam szégyellős, habár lehetnék izmosabb is, mindegy mert a csaj vámpír, egy vérszopóval sosem kezdenék ki, ráadásul Vel csaja. Asszem már Velt sem fogom bevenni a vámpírvadász klubbomba, pedig olyan ígéretes tehetségnek tűnt! Vetkőzöm, átdobom a felsőm neki, kicsit gyanakodva húzom össze szemeim, mit kezd velük, de nem kezdi őket szagolgatni. Fetisiszta képe van pedig. Jó erőben van az amazon, a rácsokat feszegeti, csak nézek, Vel biztos tök büszke rá. Mogorva hallgatásba burkolózom, szinte ég a bőr a képemről, hogy egy vámpír segít rajtunk. Vel közben még hozzászól az előző témákhoz, meg segít begyógyítani a sebem, én persze azt hazudom nem fáj, úgy tűnik be is veszi. Rendben, a földet bámulom, mikor azzal jön, hogy majd biztos eltűnik a nyoma. - Á, tudom én, nem is fáj meg semmi, szóval... Esetlenül vállat vonok, aztán meg bocsánatot kérek, végülis én juttattam ide a tagot. Vel nem szívbajos, de azért én csalódottan fürkészem a cipőm orrát. - Hát tudom, de azért... Jah, jó nagy szarban lennék, ha te nem lennél itt Vigyorodom el, igyekszem viccesen közölni a vallomást, átmászom egyik térdemről a másikra, közben elkapom a cimbora pillantását, hogy a csajt talán nem is annyira csípi. Fajgyűlölet forever: biztos mert vámpír. Visszatérve a rácslyukhoz kisántikálok Vel után én is, látom segíteni akar, de csak a fejem rázom neki, holt ciki lenne nyavalyogni itt, kiszenvedem magam a résen és próbálom tartani a tempót a többiek mellett, de ez nem olyan egyszerű. Ramó girl akcióba lendül, Vel is hozza a formáját, mikor nála lesznek a pálcáink remélem átdobja nekem, én nem tudok verekedni, csak azzal támadhatok. Addig kapok még egy hátbarúgást, térdre esem, de üsse kő, ha nálam lesz a pálca majd megbosszulom. Felállok, rohanok a lejáró felé én is, alig csukódik be mögöttem az ajtó Vel máris beforrasztja. Miért én vagyok a legbénább? Zihálva a falnak dőlök, mintha lenne néhány másodpercnyi pausem, addig megpróbálok nem nyögdösni és verejtékezni, ez utóbbi nem megy, a nyögéseket elnyomom. Erősen szorítom össze az öklöm, az ujjaim teljesen belefehérednek. Ezt majd elmondom apámnak! Remélem apám... kiirtja őket, teljesen! Közben a csaj lesmárolja Velt, aki még mindig nem adta vissza a pálcámat, hangosan felszisszenek. Nem most kéne szexelni, anyám... Dühösen félrenézek, egyáltalán hogy tudja úgy megcsókolni, hogy nem harapja át a torkát? Nem esik le Vel segélykiáltása, én úgy látom nagyon is élvezi a dolgot. - Befejeztétek? Morranom, még mindig dühösen a szemközti falra bámulva. Végre visszaadja a pálcám is, felháborodottan nézek rá, miatta tök tehetetlen voltam. - Kösz szépen. Ez a csaj tisztára meghülyít, szedjél rá ellenszert. Mormogom, közben gyorsan elrakom a pálcám. Vel indulni készül valami szél irányába jobb híján követem és a csaj megkérdezi a nevem. Felciccentek, előre nézek, bár a szél egyre erősödik és ez tök kellemetlen. - Edward Grimm Morgom előre, engem nem érdekel a lány neve, vámpír, kész, le van írva. Bár ami azt illeti lehet meg kéne köszönnöm neki. Pff... úgyis csak Velért csinálta! Megszaporázom lépteim, a szél egyre erősödik, már annyira fúj, hogy a fejem elé kell raknom a kezem, ha nem akarok minden szemetet a szememben tudni. - Biztos erre kell kimenni? Nem valami hurrikán felé tartunk? Kérdem, tényleg nagyon erősen fúj a szél, lehet ez természetes, nemtom, nem jártam még a föld alatt, de mi van ha valaki direkt csinálja?
Valahogy számítottam arra, hogy Vel nem éppen úgy fog fogadni, mint a szerelmét. Nem is az a hősszerelmes típus. Még jó, azt nem bírnám, szép dolog meg minden, de a nyálas dolgok nem az én asztalom. A múltkori dologban ki is merülhet a kapcsolatunk, bár abból még el tudnék viselni egy kis repetát. Oké, szeretném én elmélyíteni ezt a dolgot, csak hát nem akarom bevallani. Nem érettem, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe és miért itt kellett összefutunk, de kivételesen örültem ennek a véletlennek és kellemes meglepetésnek. Miután kiszabadítom őt és eddig ismeretlen partnerét a rácsok közül, már túl közel vannak a támadók ahhoz, hogy lelépjünk, kicsit meg kell küzedeni érte, de Vel is besegít, majd hamarosan az áltatam észrevett földalatti lejáró alatt találjuk magunkat, amit Vel be is forraszt, hiába feszegetik fentről, ide már nem tudnak lejutni. Legalábbis remélem, hogy nem bővelkedik lejárókban a hely. Nem tudom megállni, a megmenekülés öröme, a pillanatnyi biztonságérzet és Vel közelsége megrészegít és egyből ajkaira tapadok, némileg talán illetlen dolog társaságban ilyet csinálni, de mit számít. Érzem az idegen fiúból áradó ellenszenvet, csak éppen nem veszek róla tudomást. Kis édes, ahelyett, hogy megköszönné, hogy megmentettem a kis seggét, még nekiáll feljebb. Ám legyen, különösebben nem izgat. - Elég mélyen sikerült meghagynod bennem azokat a nyomokat, ebben igazad van drágám, de csak fizikailag – válaszoltam félvállról Velnek, szinte szórakozottan. Még a hülye is tudja, hogy nem hagyta hidegen az a múltkori kis szórakozás a fa tövében, minden volt az, csak nem romantikus, de erotikus, vágytől fűtött és ehhez hasonló jelzőkkel nagyon is lehet illetni. Persze a kis jelenetünket, mint később megtudom, Edward sem hagyja szó nélkül, de nem méltatom válaszra, csak egy átható pillantással hozom a tudtára, hogy nem érdekel a véleménye. Én normálisan közelítettem felé, ő az ellenséges, de ha ő így áll hozzám, én sem erőltetem meg magam. Az ellenszerről szóló megszólalását mosollyal jutalmazom, kellően elégedett vagyok és a pillantásom Velre téved. - Látod, eléggé feltűnő, hogy odavagy értem, csak te nem akarod bevallani. Hát nem baj. Ami késik, az majd jön – vonom meg a vállam és haladok tovább. Fél szemmel látom, ahogy Vel visszaadja a pálcát Edwardnak és közben hálát adok, hogy bennem rejlik az erő és nincs szükségem ilyesmire. Edward végre hajlandó bemutatkozni, bár látszik rajta, hogy az egész helyzet nem tetszik neki, biztos kínos lehet, hogy egy vámpír mentette meg, de nem hagyom, hogy elvegye a kedvem. - Edward… - ízlelgetem kicsit a nevét, de ő nem kérdezett vissza, szóval nem árulom el a sajátom, egy vállrándítással elintézem a dolgot, meg persze egy mosollyal. Nem hagyom, hogy elvegye a kedvem. Annál nincs is bosszantóbb, amikor mindenáron fel akar húzni, de csak nem sikerül neki. Hát most nem fog. Erős szél felé haladunk, valójában ebben tényleg igaza van, egyre erősebben fúj, már túl van azon a határon, ami még kellemes. - Nem biztos, hogy erre kell kimenni, de ha van más ötleted, szívesen meghallgatlak. Tudtommal a másik kiút, ahonnan jöttünk. Oda viszont nem tartom jó ötletnek, hogy visszamenjünk, úgyhogy bármi is van az alagút végén, arra kell mennünk. Nézd a jó oldalát, legalább van kiút és nem csapdában vagyunk – oktattam ki a magam stílusában, de nem szeretem a felesleges kérdéseket. Honnan tudjam, merre kell menni? Nincs nálam térkép és nem fedeztem fel még idegen földrészt, én csak megyek előre, a biztos csapda felől. - Szóval mi járatban erre? Kevés az adrenalin, hogy ilyen helyen keresed a szórakozást? Hozzám bármikor jöhetsz, ha fel akarsz pörögni – fordulok Velhez, majd a mondat végén úgy teszek, mintha elgondolkodnék. - Ha jobban belegondolok, én is csak elszívtam az energiádat, de még mennyire – teszem hozzá mosolyogva, jól szórakozok a helyzeten. Lassan közeledünk az alagút vége felé, de különösebben nem izgat. Mindig lopva Velre pillantottam, elképesztő, nem értem, hogy nézhet ki ennyire jól. Meg kell szereznem, de nem csak egy menetre, mint a múltkor. Annál sokkal többre.
Kezdőlap
Tárgy: Darton laktanya 
