Két irányú út - Lola & Jack

Mr. Ripper & Mrs. Ripper

Back to the Future

Lola Ulliel ismét átlép az átokverte Kapu izzó kohó-száján. Hiába a baljós felirat, hiába apja intelmei. Megteszi. Újra és újra. A kőgyűrű megremeg, midőn elillan a lány láthatatlan, marcangoló fogai között. Az út nem tart soká és nem ismeretlen többé. Már-már félelmetes módon válik rutinossá az utazás téren s időn át. De vajon ez úttal hová?
Miss Ulliel egy sötét, meleg szobában találja magát. Nincsenek ablakok, nincsen ajtó sem? Magas, több méteres mennyezet és falak. Túlságosan letisztult látvány. Talán kivehető 1-2 bútor, egy szekrény? Egy ülőalkalmatosság? Minden olyan idegen és egybe olvad az egész. Apró, gyors léptek zaja csapja meg fülét jobb kéz felől. Még sem egy üresen kongó, zárt szobában van? Nem. Egy fekete folyosó felől érkezik a hang és ahogy a cipőcskék zaja közeleg, fény gyúl fel a mennyezeten - mozgásérzékelő, nem vitás. Az egyik pont fény villan fel a másik után. Egy gyermek rohan felé, vámpírhoz képest ráérős tempóban. Ránézésre nem lehet több olyan 7 esztendősnél. Szélesen mosolygó, csillogó, ciánkék szemű kislegény. Dús, ében fürtökkel, melyekbe néhány rozsdavörös tincs vegyül, arcán elvétve bájos szeplők.
- Apa! Anya?!
Hallatszik a kiabálás, kölyökhöz méltón és ahogy oda ér a nőhöz, abban a bizonyos szobában is felvillan a lámpa. Egy nagyobb, ami bevilágítja az egész teret, feltárva, valamiféle előszoba lehet. A fiú nem áll meg előtte, hanem egyenesen, nagy hévvel öleli át a derekát és néz rá fel.
- Anya, anya! Hogyhogy ilyen hamar haza jöttél? Azt hittük csak egy hónap múlva térsz haza! Levágtad a hajad? Jé!
Azzal meg sem várva az utazó reakcióját, kézen fogja és húzni kezdi az egyik közeli szoba felé, miközben tovább óbégat, "apa, apa!". Ahogy elérik a nyitott ajtajú - na de hol az ajtó? - dolgozószobát, ott egy ismerős alak ül egy igen csak letisztult dizájnú szobában. Vékony, jellegtelen asztalon egészen áttetsző monitor lebeg, melyen vélhetően egy cikk szövege szerepel, amit a férfi éppen olvas. Ebben a szobában gyér fény látható, egy asztali lámpa világít csupán, bár vámpíroknak nincs is szükségük többre, sőt, ennyire sem, valójában. Az asztali lámpa is egy különös jelenség, lebegő kis gömb egy váza-szerű tárgy felett. Az asztalnál pedig keresztbe tett lábbal ül az a férfi, akinek minden egyes mozdulatát, bárhonnan felismerné immáron - Jean Ulliel. Az arcát támasztja, miközben az olvasmányba kerül s fél kézzel dús hajába túr, ami leginkább ifjú korát idézi, mivel nincs hátra fésülve. Ahogy a kis jövevény és a nagy jövevény belépnek, lassan emeli fel a tekintetét. Arcát leheletnyi borosta fedi csupán és különös ruhát visel, ahogy a gyerek is. Nadrág és hosszú ujjú póló, de valahogy még is idegennek hat a stílus. Jack néhány pillanatig nem szólal meg, majd felemeli arcát a támasztékból. Csupán az első pillanatban tűnik enyhén meglepettnek.
Tekintete a lány hasára esik, majd az arcára, majd a kisfiúra, aki tovább vonszolja magával a rőt hajú szépséget.
- Látod, apa, anya hamarabb haza jött! Biztos hiányoztunk neki!
Jean a kicsire elmosolyodik, egészen diszkréten és megkócolja a haját.
- Biztosan, fiam. De neked már ágyban lenne a helyed, hajnalodik.
Deja vu, oly ismerős, mintha csak a múlt ismételné önmagát, kicsit másképp.
- De apaaaa, anya még csak most jött haza és már tökre régen láttam!
Aztán, végül belátja, az apjával nem lehet vitatkozni - csak a mamának, persze -, így megindul, kókadozó fejjel, de előtte fel csipenkedik és puszit kér az anyjától.
- Majd te keltsél anya, ha alkonyodik!
Kéri és végül vidáman szalad el onnan, amerről jött. Mikor a léptek elég távolivá válnak, Jack megszólal.
- Szóval nem unod meg a játszadozást a kapuval.
Szólal meg s feláll a futurisztikus székből, mi alig hasonlít ülőhelyre. Szemben áll a nővel, ugyan úgy fölébe magasodik, a vonásai pedig mit sem változtak.
- Üdv, drágám a 3827-es évben.
Arcán pedig megjelenik az a jellegzetes s ellenállhatatlan Ulliel-mosoly.

Nem jön. Járkálok én agyba-főbe, de nincs. A kapu nem köpi ki, ahogy engem szokott, így hát nagy levegőt veszek, elszánom magam....
Sötét van. Elönt a félelem, torkomban dobog a szívem, hisz készpénznek veszem, hogy a kapu utána küld. És ha ő egy sötét helyen van, az túl sok jót nem jelent. Elerednek a könnyeim, mert a fájdalom megint belém mar. Mert mi van, ha a hülye kíváncsiságommal megöltem őt? Én nem tudnék már nélküle létezni. Körül nézek, s csak nagy nehezen sikerül kivennem a tárgyakat, amiket akár meg is tudnék nevezni, csak... olyan furcsák.
Aztán léptek zaja üti meg a fülem, és először meg is örülök. Hamar rájövök ez nem ő lesz, és meglepődök, amikor gyerekhangot hallok, egyből a hasamra kerül a kezem. Nem is értem, a kis pocaklakó még ki se bújt, de már annyi mindent látott, én meg még csak bele se gondolok abba, ez árthat neki. Hisz neki semmi és senki nem árthat.
- Le bizony - elsőre még bizonytalan is a hangom, hisz anyának hívnak, de valami nem kerek. De felvirul az arcom, és beletúrok a göndör tincsekbe, le se tagadhatja, kié. És valamiért a boldogság is elönt, amikor anyának hív.
Nem is ellenkezem túlzottan, épp csak próbálom csilapítani a szívem vad kalimpálását. Hát él. ÉL. Ennél többet én nem is igazán kívánhatok.
Meglepődik. Látom az arcán. Nagyon ritkán látok ilyet, ezért is szúr szemet egyből, ahogy az is, tekintete a hasamra siklik. Látom azt is, irtó jól néz ki, és annyira kedvem van....
- Persze, mindenképp - kapom fel a kisfiút játszi könnyedséggel, hogy egy hatalmas puszit adjak az arcára.
- Na, sipirc - próbálok én határozott lenni, csak hát nem megy. Akkor ez is eldőlt.
- Te hordod a nadrágot.... - biccentek. Hisz a hangsúly, amin a kisfiúhoz szólt majdnem engem is arra késztetett, hogy elmenjek aludni.
- Mindenkinek van egy káros szenvedélye... nálam talán már függőség - vallom be, lehajtva a fejem, mert bár ellene nem teszek semmit, tudom én, hogy ez nem helyes.
Mondanám, mondanék én annyi mindent, mégis... a lábaim megindulnak, s mikor eléérek, nagyot sóhajtva szorítom magamhaz, most csupán a megkönnyebbüléstől könnyezve be. Tényleg, szinte levegőt se vettem.
- Hogy mikor? - nézek fel rá zavartan, el nem eresztve. Úgy karolom a derekát, ahogy nem is olyan rég az enyémet.
- Akkor ezért olyan furcsa itt minden - most már körbenézek bizonytalanul, már amennyire a helyzet engedi, és önelégülten vigyorgok rá.
- És még élek..... és te is - a vigyor mosollyá szelidül, ahogy az ő arcán is meglátom. A mellkasába fúrom a fejem, ő már lehet el is felejtette, hogy kishíján meghalt miattam, legalább is nagyon remélem, mert hát itt van él... és a kisfiú is....
Összeszűkített szemekkel mutatok az ajtó felé.
- Ő kb nyolc lehet... az nem lehet - nagyot nyelek, hisz a pocaklakómnak itt már közel ezernek kellene lennie, és nekem...
- Nyugtass meg, hogy nem öregedtem sokat, mert nem lehet, hogy te még most is Isten vagy, én meg elcsúfultam - a szavak jönnek, ha kell, ha nem. Közben felpipiskedek, hogy ujjaim végigszántsanak az ő fürtjein is.
- Nagyon szeretlek - és mindegy nekem, hol vagy mikor. Mindegy, hogy épp üvölt velem, vagy drágámnak hív. Megfogadom a tanácsát, és minden adandó alkalmat kihasználok, hogy ezt tudassam vele, nehogy egy pillanatra is elfelejtse.
- De ő hol van? - részleteznem nem kell, nagyon jól tudja Jack, hogy a kis utazótársamra gondolok.

Mr. Ripper & Mrs. Ripper

És én neveden szólítalak
A szemem előtt a hullámok
Mikor emelkednek, lelkem pihenni szeretne az öledben
Mert tiéd vagyok s te az enyém

Ahogy a sötétség felszáll a fény felgyúlásakor, minden letisztul a környezetben. Egy házban találja magát a lány, ami még is oly idegen. Ahogy a hosszúkás falakon végig röpteti tekintetét, az egyiken, immáron a lámpafénynél, kirajzolódik egy portré: még sem pőrék a falak, csupán a feketeségbe vesztek. Most azonban jól látható, egy hatalmas, hosszúkás kép, amin felismerheti önmagát - és Jean-t. Egy esküvői fotó, ami még is festmény-szerű hatást kelt, különös, ismeretlen technológiával készülhetett. A képen ketten állnak, szélesen mosoly tündöklik arcukon, Lola Jack-hez simul és és ahogy vállára teszi jobbját, csupán ujjai látszódnak a férfi nyaka mellett, ahogy a vállán pihennek, hiszen karja pedig a hátán. Gyűrűs ujján pedig ott csillog a karikagyűrű. Naplementét idéző fürtjei loknikban omlanak a bal vállára s hosszú, hófehér, csipkével díszített esküvői ruhát visel egy gyönyörű nyakékkel. Baljában álomszép, vörös rózsákból álló, csepp alakú csokor szalagokkal. Jack klasszikus fekete-fehér szmokingot csokornyakkendővel. A kép pedig mintha moccanna, néha mintha enyhe szellő legyezné az alakok haját vagy ruháját, sőt, a könnyfátyolon át, ha a hozzá siető gyermekről ismét a portréra emeli a tekintetét, az alakok néha egymásra néznek és össze mosolyognak, majd ismét előre néznek a szemlélőre. De nincs idő bámészkodni, a lelkes kislegény megragadja anyja karját, apró kezecskéje elveszik a felnőtt tenyérben, bár így is határozottan kezdi húzni a nőt egy bizonyos szoba felé. Apa dolgozószobája felé, ami az egyik közeli mellék folyosóról nyílik s gyér fény szűrődik belőle, bent néma csend uralkodik - míg a fiúcska dallamosan csengő hangja be nem járja az egészet, megszínezve láthatatlanul is a falakat. Mikor belépnek, a kicsi még is megtorpan és elkerekedő szemeit ismét a jövőbeli mamájára szegezi.
- De mama, neked kisbaba van a hasadban, hallom a szívét!
Kiálltja el magát a semmiből és rátapasztja a fülét a fiatal nő hasára.
- Kistestvérem lesz?! Ezért jöttél haza?!
A kisfiú kezd igen csak bezsongani, így apjának közbe kell lépnie.
- Félix, anyával most beszélgetni szeretnénk. A pirkadat közel. Amit hallasz pedig legyen titok, ne szólj Oliver keresztapádnak sem a testvéreidnek, mást se hívj fel az ágyból, rendben?
Lehajol hozzá és diszkrét puszit ad a kölyök dús hajára, annak feje búbjára. A kicsi átkarolja a nyakát, csöpp teste megnyúlik ahogy magas apja nyakába kapaszkodik és cuppanós puszit ad az enyhén borostás arcára.
- Rendben apuci. De szúúúúrsz! Anyunak sokkal puhább az arca!
Szalad oda végül az anyjához, aki felkapja, és a pici neki is ad egy hatalmas gyerek-puszit. Mikor leteszi, még sietősen oda hajol Lola hasához és megsúgja neki, mintha a szülei nem is hallhatnák:
- Siess ki és játszhatsz a kedvenc szikémmel!
Azzal, nem várva meg, hogy a szülei türelmetlenné váljanak, kiszalad a teremből, az ajtóban viszont integet azért egyet, mielőtt eltűnik. Mikor ez megtörténik, Jean ifjú nejére néz. Pontosabban, jövő béli feleségére.
- Hát, én vagyok a férj. De hallottad, én szúrós vagyok, téged jobb ölelgetni és puszilgatni, bár ezzel nem tudok vitába szállni.
Félmosoly húzódik arcán, ugyan azon a tükör sima ábrázaton, mit már oly jól ismer Miss Ulliel.
- Ez így igaz. Próbáltam szépen, próbáltam durván, csak nem szoksz le róla... most is fogadni mernék rá, hogy azért húzódik el az utad, mert kiruccantál a Kapuhoz.
Nem mond többet, a lány lábai megindulnak, könnyes szemei csillognak, majd erősen magához öleli a férfit. Jack pedig viszonozza ezt az ölelést, enyhén meghajol, hogy arcát Lola puha hajába fúrhassa, de enged, ahogy a még hajadon fel szeretne pillantani rá, el nem engedve a derekát.
- Tudom, melyik évből jöttél. 2021 - minden gyermekünk születési ideje élénken él bennem. Mindegyiket én segítettem a világra. És... ahogy a könnybe lábadó szemeidet elnézem,  most löktél át a kapun és még nem tértem vissza, igaz? Ne aggódj, vissza térek, csak egy kis időre van szükségem ott, ahová az a szerkezet vitt.
Nyugtatja meg és finoman megcirógatja Lola orcáját, hasonlóan ahhoz, mint ahogy vérben ázva a kőgyűrű lépcsőjénél kuporogtak.
- Jól hallottad, több, mint 1800 évet utaztál előre az időben. Ez itt a te távoli jövőd.
Közli nemes egyszerűséggel, továbbra is derűsen, mi igen csak különösen hathat a lányának.
- Látom, meglepődtél. Pedig nincs min. A fajtánk potenciálja szinte végtelen, a sejtjein folyamatosan megújítják egymást, így ha nem végeznek velünk, nem igazán halunk meg. Mi pedig, drágám, túl veszélyes páros vagyunk ahhoz, hogy bárki megtámadja az otthonunkat. Persze, volt rá példa, de természetesen lemészároltuk a támadóinkat. A családunk is befolyásos, az unokaöcsém immáron az egész vámpír-alvilág vezére, nem csak a fiunk keresztapja, de A (vámpír) Keresztapa. Az én hírem pedig már kétezer éve tartja rettegésben a vérivókat, így fajon belül ritka, hogy ne hagynának békén minket. Inkább vadászok tűnnek fel pár évszázadonként, de az előszobánál tovább még sosem jutottak. Egy családi ebédnél még a kertben végeztünk velük, népes a kis családunk.
Már-már kuncog, ahogy folyamatosan simogatja a nő arcát. Mikor pedig mellkasába fúrja az arcát, a haját kezdi végig simítani. Majd felnevet.
- Miért ne lehetne mindez? Számunkra az idő csupán az út. És még mindig gyönyörű vagy, a hajad hossza változott csupán, a térdedig ér, ezért lepted meg Félixet. De volt már hosszabb is, a születése előtt, de a bokáig érő hajat pár évszázadig toleráltad csak. Azért kényelmetlen lehetett. Bár álomszép volt, azt meg kell hagynom.
- Hát megfogadtad a tanácsom. Legalább is ezt az egyet. Én is szeretlek. Akkor és azóta, mindig és mindenhol. Téren és időn át.
Egyenesen a nő szemeibe nézve teszi meg a vallomást és állát megemelve lágy csókot ad neki. Ugyan azok az ajkak, még is oly lágy ez a csók, oly meghitt és meleg, szeretetteljes... Ahogy elválnak ajkaik és Lola a méhében levő magzatukról kérdez, némiképp árnyék vetül férje arcára, bár ez alig észrevehető. Kezét ő is a babára teszi és a születendő gyermekre pillant. Fájdalom van a tekintetében, bár arcának rezdülései alig árulkodnak.
- Ő... elsőszülöttünk, róla nem mesélhetek. Vannak dolgok, amelyekről nem tudhatsz ideje korán, mert úgy vélem, túlságosan kihatnának az idővonalra. Hasonlóan ahhoz, mint mikor megragadtam a csuklódat és átkerültem a 18. századból a 21-be. Akkor és ott azért lettem rosszul, mert nem csupán egyszerre volt két énem egy helyen, de a fiatalabb megfelelőm túl sokat kezdett megtudni a sorsáról és a jövőről, így a realitásban anomáliát kezdett szülni, káoszba kezdte taszítani a valóságot. Ezért is kellett vissza löknöm magamat az ő idejébe. És ezért nem okozott nagyobb gondot ellenben az, mikor ketten utaztunk el arra  a pillanatra, amikor anyád elzavart. Akkor nem láttam meg önmagam és nem tettem szert veszélyes tudásra. De még így is, ha emlékszel, nagyon hamar vissza taszított minket az idősík a mi vonalunkra.
Meglepően őszinte, türelmes és hosszas válaszokat ad, ami utalhat az eltelt időre, a bölcsességre, amit egy élőlény ennyi idő során megfogan. S mind e közben szüntelen cirógatja a lányt, alig érezhetően, de kitartóan. Baljával pedig kószán füle mögé sepri az egyik hajtincsét, ahogyan azt oly sok évszázaddal ez előtt tette, még igen csak fiatalon, ki tudja, hanyadik találkozásuk alkalmával.
- Már egy hónapja távol vagy, így nekem is hiányoztál, nem csak a fiunknak.
Nem rejti véka alá és jellegzetes mosolya játszik arcán, majd a lány füléhez hajol és oda súg valamit.
- Érzem, hogy milyen szívesen vinnél most az ágyba. Valójában mindig tudom, ha nagyon megkívánsz, túl kifinomult a szaglásom.
Jegyzi meg pikánsan és ingerlően, csupán a nő szája mellé ad csókot.

Minden annyira furcsa. Magától az utazástól már nem félek, attól már igen, hová kerülök, mi vár ott rám. Vár-e egyáltalán bámi is rám.
A sötétség nem tart sokáig, kisvártatva felfedezem én, hogy valami furcsa előszobaféleségben lehetek. Körbejáratom a tekintetem, ami csakhamar megakad egy képen. Hirtelen még a könnyeim is elapadnak a döbbenettől, amikor fel vélem rajta fedezni magam. Gyönyörű vagyok és boldog. Sose láttam magam így, mint ott, de hát hogy is lehetne másképp? Ő áll mellettem, Ő vett feleségül. A szívem a torkomban dobog, s bár a kisfiú már vonszol is, én csak nagy nehezen indulok meg.
Hozzá vezet, egyenesen Hozzá, aki mintha már az első pillantásra tudta volna, én nem az a nő vagyok. Még a kapcsolatunk is baromi messze áll attól, épp ezért próbálom serényen palástolni az értetlenségem.
Szóra nyitnám a szám, mikor a fiam megvádol, vagy legalább is szóba hozza a pocaklakót, de Jack beelőz. Hálás pillantással, és nagy mosollyal biccentek.
- Apádnak igaza van Félix - én nem tudom, mit teszek, azt tudom, hogy ha ő eldönt valamit, helyeselni kell, hogy a gyereknek még csak eszébe se jusson minket kijátszani.
Nevetve szorítom a kis fiút is magamhoz, aztán eleresztve őt, szúrosan nézek a leendő férjemre.
- A gyerek szikével játszik..... komolyan? - még a szemöldököm is felvonom, el is felejtve hirtelen azt, hogy NEKEM ehhez egyelőre semmi közöm.
- Nem is szúrsz, én imádom a borostád - motyogom, óvatosan simítva végig az arcán, és csak élvezem. Hogy hozzáérhetek, hogy ő hozzám ér, hogy ilyeneket mond nekem.
- Nem olyan könnyű ám leállni róla - védem meg magam, mert fogalmam sincs, mi az a furcsa vonzás köztem és a kapu között, de határozottan, még ha megmagyarázni nem is tudom.
Szorosan ölelem, hisz mindidáig azt hittem, ezt sose tehetem meg többé. Ennyire pokolian még életemben nem éreztem magam, de most... most már a zokogásom is lassan alább hagy.
- Minden? Hányan vannak? - kerekedik el a szemem, mert persze oké, ez a távoli jövő, nagyon távoli.... de én még abban sem vagyok biztos, hogy ezzel az egyel elbírok.
- Jó anya vagyok? - halkan kérdezem, nem nézve rá, mert ez persze, hogy érdekel. Főleg hogy ő is tudja, mennyire ódzkodtam tőle. Nekem iszonyat hihetetlen, hogy így több gyerekről beszél.
- Mármint Oliver? - döbbenek le, hogy aztán lassan el is viigyorodjak a gondolatra, mert annak a dögnek is bejött az élet.
- Mondd, hogy most már hátranyalja a haját, hiába szekálom vele, pedig olyan jól áll neki - sóhajtok fel a fejem rázva, mert sose hallgat rám.
- De.... mennyire népes? - térek ki ismét, mert bár a többi mondatot is felfogtam, mégis csak itt ragadok le. Hány gyerekem lehet 1800 év alatt? Na jó, nagyon sok minket ismerve.
Behunyt szemmel élvezem a simogatását, még a szavai is annyira nyugtatólag hatnak rám, hogy ha a fiunk nem is, én biztos elalszok. Pedig nem szabad, ígyis kevés időm van.
- Hosszú haj - biccentek, hisz az is hihetetlennek tűnik, nekem már a jelenlegi is durván hosszúnak hat. Ez is azért, mert Namelessben nem találtam megfelelő fodrászt. Jó, nem is kerestem, hisz fontosabb dolgok miatt jöttem én ide.
- Mindig? - kérdezem szinte motyogva, csak hogy aztán viszonozzam azt a csókot. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez a jövő, nem csak valami, ami az álmaim között szerepel. Ez a férfi nekem idegen, mégis olyan könnyedén hozzá tudok szokni, hogy még csak meg sem kérdőjelezem, hogy szeret. Most valahogy tényleg érzem.
A hangulat viszont megromlik, mikor a pocaklakóról kérdezek, és egyáltalán nem tetszik az arca, sem a hangja.
- Megértem, szót fogadok és nem kérdezek, bár nagyon erős a kísértés. Tudod, hogy majdnem elvesztettelek? Tudod, mennyire kétségbe voltam esve? Én.... én... nélküled már semmi vagyok - szégyellem, mintha csak a leggyengébb pontom árulnám el neki, hisz nem szoktam ilyet. Sose beszéltem senkinek az érzéseimről, mert ha voltak is, azt szépen eltemettem magamban. Így most egy kicsit nehéz.
- Sose beszéltél még ennyit hozzám... főleg, hogy közben egyszer sem ostobázol, vagy gyerekezel le - vigyorodok el, kellemesebb vizekre evezve a beszélgetést.
Amit persze ő teljesen más vízekre evez, de úgy, hogy most még hálát is adok annak, hogy nem kell nekem levegő, mert úgyis képtelen lennék venni.
- Hiányzok... - még abban sem vagyok biztos, hogy kimondtam, annyira le vagyok taglózva. Alapból ellenállhatatlan férfiről beszélünk, hát méh ha ilyeneket mond nekem, de próbálok ám észnél maradni.
- Tudod Jean Ulliel, az amit szívesen tennék, nem mindig függ össze azzal, amit meg is teszek - csusszanok ki vigyorogva a kezei közül, csak hogy aztán körbejárjam a szobát. Sokáig nem lépkedek, egyből a furcsa asztali lámpára meredek, hunyorgva próbálom kitalálni, hogy működik.
- Ez tetszik. Mi van még itt, ami ott nincs? Már a fura ruhádat leszámítva - csak egy pillanatra tekintek rá, tovább nem merek, mert amint elképzelem, milyen lenne anélkül, ott veszek el, és nem szabad. Nem omolhatok mindig a karjaiba, már csak dacból sem.

Ripper & Ripper

Lásd meg a fényt a gyönyörű tengerben
Én a boldogságot választom
Te és én, te és én
Olyanok vagyunk, mint gyémántok az égen

Dús, ében fekete hajú férfi pillant fel az íróasztal mellől. Ismeretlen köntösbe csomagolt, ismerős vonások. Ugyan azok a mély, kék szemek, telt, finom vonalú ajkak - és borosta. Valamint egy apró legényke, akiről le se tagadhatnák, hogy kettőjükből lett összegyúrva. A kis Félix elszalad, hogy nyugovóra térjen s így a szülők kettesben maradnak.
- Lenyűgözően játszod az anyját. Gyorsan reagálsz a váratlan, lehetetlen szituációkra. Ezt is szeretem benned.
Szólal meg a ház ura bársonyos baritonjával, tekintetével vetkőztetve a fiatal lányt.
- Hát persze, hiszen az én fiam. És a tiéd. A szike lehetne a családi címerünk.
Vágja rá szemrebbenés nélkül a kissé durcás megjegyzésre.
- Vannak más játékai is. De vámpír. Én a mi vérünk. Elég korán elkezdték érdekelni azok a dolgok, amik sok időnket lekötik, így a szikék is.
Fejti ki kissé bővebben, tökéletes magyarázattal szolgálva az elsőre különösen ható jelenségre. Persze, a megfeddés csupán pillanatnyi. Huncut kis mosollyal lép közelebb a lány, hogy megsimítsa a Hasfelmetsző borostás arcát.
- Te nem vagy olyan nebáncsvirág, mint egy kisgyerek. Mellesleg örülök, hogy szereted, szeretek tetszeni neked.
Szokatlanul flörtölős stílus, a levegő szinte izzik közöttük, pedig az ifjú Lola csupán nemrég érkezett.
- Szeretem, ahogy zavarba jössz, ahogy kipirul az arcod...
Érezhetően folytatná a gondolatmenetet, még is, tán szánt szándékkal még sem teszi, had szülje meg a folytatást a vöröske elméje.
Szenvedély és szeretet különös, egyedi keveréke ami kettőjük között burjánzik, valami olyan, amire talán még sosem volt példa. Valami különleges. És nagyon szoros. Jack erősen tartja a karjaiban lányát és kedvesét, hiszen jelenleg éppen erre van szüksége, nehéz időkön megy át. Emlékszik, jól emlékszik, de elég csupán rá nézni.
- Ezt a fantáziádra bízom.
Jegyzi meg sejtelmesen az utódok számát illetően, mikor leheletnyire enged az ölelés. A következő kérdésen a lány elkapja a tekintetét, de Jack óvatosan maga felé fordítja az állát.
- Persze, hogy jó anya vagy. Netán nem látszott Félixen, hogy boldog és kiegyensúlyozott gyermekkora van? Más részt... nem vagy egyedül Lola, itt vagyok, együtt vagyunk benne. Nem kell mindent egyedül megoldanod. Ezért vagyok a férjed. Vagyis leszek. Erről szól a házasság.
Időtlen arcán továbbra is ott ékeskedik az az ellenállhatatlan mosoly, mit korábban oly ritkán lehetett látni. De nem most.
- Igen, az unokaöcsém. Az első fiunkat róla neveztük el.
Meghökkentően közvetlen ez a Jack, Jack a 39. századból.
- Olykor. De mindketten tudjuk, hogy azzal a séróval rám emlékeztet, ezért rágtad mindig is ezzel a fülét, még mielőtt összejöttünk.

Szembesíti szenvtelenül, de ugyan akkor laza közvetlenséggel. Mikor a leányzót ismét a gyerekek száma kezdi foglalkoztatni, Jack selymesen kuncogni kezd, ahogy szöget ütött a dolog Lola fejében.
- Ha bele gondolsz, mennyit szeretkezünk szabadon, lehet következtetni. Nos, körülbelül napi szinten szoktunk, máig nem igazán unjuk meg egymás társaságát.
Vajon zavarba hozza a vörösbegyet ezzel az intim részlettel?
- Igen. De volt már rövidebb is. Közel kétezer év hosszú idő.
Helyesel az elsőre tán hihetetlennek tűnő tényekre.
- Mindig. Akkor is, amikor ezt nehéz elhinni. És akkor is, amikor könnyű. Ahogyan unokaöcsém kedvenc írója egykoron papírra vetette:  "A férfiszívnek köves a talaja. (...) A férfi elveti, ami megterem benne... és gondot visel rá."
Erősíti meg az elhangzottakat egy meglehetősen találó Stephen King idézettel. Az amerikai író évezredek óta a földben nyugszik, a szavai azonban időtlen értékek.
- Nem a kérdésekkel van a baj, egyszerűen csak csínján kell bánni a jövővel, és az idővonallal, ahogy van.
A kíváncsiság természetes dolog, csupán a tét az, ami a Kaput illetően nem elhanyagolható, sőt. Elég megnézni a kettőjük életét...
- Tudom. Emlékszem.
Biccent Lola kétségbe esett szavaira, hiszen bármely bizarr is, az előtte magasodó férfi megélte már azt, amiről beszél. Egyszer, nagyon régen.
- Talán most már sejted, mit éreztem, mikor a kapun vissza kellett küldenem magam és ifjúként évszázadokig várni, hogy újra láthassalak.
Feleli a másik arcát cirógatva, nem kontrázva, csupán a figyelmét eme tényre irányítva.
- Az első pár száz évemben zárkózottabb voltam. Amíg nem ismertük jobban meg egymást. Addig egyedül voltam a nagyvilágban. Te pedig meglehetőse össze zavartál. Időbe tellett megemésztenem. Ahogyan neked is azt, hogy miért nem voltam ott gyerekkorodban. És mindazt, ami addig a pontig vezetett, hogy őszintén és tabuk nélkül tudjunk beszélgetni. Mindkettőnkre ránk fér a fejlődés, de erre az útra is már együtt lépünk.
Feleli a lány hüledező, ám derűs megjegyzésére.
- Mára közel kétezer esztendős vagy, a korkülönbségünk elenyésző több száz év házasság után.
A férfi szemszögéből érthető, hogy anno gyermekinek hatott a lánya attitűdje, de akkora számoknál, amit a jövőbeni énjeik megélnek, valóban elenyésző az eltérés.
- Mindig is hiányoztál, csak nem feltétlenül közöltem ezt.
Súgja szórakozottan az ifjú hölgynek, hogy aztán a hangulat túl fűtötté váljon, bár Lola egyelőre ellen tud állni leendő férje csábításának.
- Ó, ez azért ritkán helytálló, drágám. Általában megteszed, amire vágysz, főleg, ha velem kapcsolatos.
Vág vissza kacéran Jean, miközben Miss Ulliel ki szökik a kezei közül. De nem jut messze, a futurisztikus lámpát szemléli, Jack pedig mögé simul, fél kezével átölelve a lány derekát. A másik kezével megfogja a lányét és vezeti a lámpa felé, fölötte állítva meg. Ahogy elég közel kerül a kezük a tárgyhoz, az elalszik. A sötétséget kihasználva hátulról végig csókolja Lola kívánatos nyakát.
- Manapság ez átlagos öltözet, elég ódivatú lenne, moly lepte, 21. századi ruhákban járni. De le vehetem, ha zavar.
Válaszol a leendő nejének, tovább kísértve szerelmesét. Ujjait újból az asztali lámpa fölé vezeti s az ismét fel villan.
- Sok minden változott ennyi idő elteltével. Mire lennél kíváncsi?
Teszi fel a kérdést, kószán csókolva tovább, ez úttal a nyaka másik felét , át söpörve a rőt fürtöket a másik oldalra.

Valószínűleg soha nem fogok betelni a látványával. Tudom, a vámpírok már csak ilyenek, de Jack még köztük is a legvonzóbb. Tudom, hisz nem egy került már az utamba, mégse volt rám ilyen hatással. Nem, még az unokaöccse se, akiről szintén hírlik, hogy jócskán kijutott neki a jó génekből, és nem is tudok ezzel vitába szállni. Mégis, ha ránézek, ha Őt látom, görcsbe rándul még a gyomrom is, és kell ez, kellenek a pillanatok amikben csak nézem őt, és azon gondolkodom, hogy lehet valaki ennyire tökéletes, pedig már szinte minden vonását ismerem.
- Mert élvezem, mintha folyamatosan valami színdarabban lennék, ahol szerepet kell játszanom - talán ezért is a függőség, és nem csak azért, mert így egyre többet és többet tudok meg életem szerelméről.
- Jogos, de nem korai még? - fogalmam sincs, hisz engem első sorban úrihölgynek neveltek, aki tökéletes társa lesz annak, akivel megosztja majd az életét. De valami valahol nagyon csúnyán félre siklott, így csak töredéke maradt meg a tanultaknak.
Be kell hunynom a szemem, mert ez sem fogom az életbe sem megszokni, hogy cirógat, hogy nyugodtan beszél hozzám, és ha ránézek ugyanazt látom a szemeiben, ami az enyéimben van. És furcsa belegondolni, hogy évszázadok telnek el, és ugyanúgy néz rám, mint Mr. Ulliel Mrs. Ullielra.... félek, hogy ez nem lesz így, hisz még mindig úgy tartom, ilyen szerelem csak a kivételes lelkeknek jár.
- Érthető. Így legalább lassan nyugídjba vonulhatsz tudván, hogy megvan a méltó utódot, biztos már most jobban másol, mint az elődei, akik hitvány munkát végeztek - akaratom ellenére beszélek büszkén a fiamról, akit még csak nem is ismerek, egyedül az apjából kiindulva tudok következtetni arra, már most mekkora tehetsége lehet.
- Én nem szeretem, nehéz melletted nyugodtan és racionálisan gondolkodni, hiszen... érzed. És azt mondod, ez még évaszázadok után is így lesz? - meglepődve kérdezem, hol az arcát simítva, hol a tarkóját cirógatva, csak ne kelljen elvennem a kezem. Néha ijesztő tud lenni ez a fajta függőség, amit iránta érzek, ha a közelemben van, mindig azért sóvárgok, legyen mégközelebb, és valahogy sose tudok betelni vele.
Behunyom a szemem, és csak élvezem ezt a különös vibrálást, ami kettőnk között van, és ami alapjáraton a vért megfagyaztaná bennem, most mégis természetesnek érzem.
- Te jó ég - nevetek fel, mert az én fantáziámban a népes család tényleg népes, és.... tetszik is a gondolat, talán azért, mert most valaki van a pocakomban. Talán változtam annyit, hogy azt kívánjam, lepjenek el minket a gyerekek úgy, hogy egy szabad percünk se legyen.
De a kérdés adott, és le is hajtom a fejem, mert mi más izgatna? Nem tudom, egyszerűen még mindig nem látom magam anya szerepben.
- Akkor tényleg elvettél.... láttam ott lent egy képet.... neked ez nem hihetetlen? Mármint a Hasfelmetsző, akinek hű társa a szikéje, elvesz valakit és családot alapít.... és látszólag még boldog is. Az vagy? - még a szemeim is összeszűkítem, a számat meg nem bírom teljesen becsukni, ahogy sose, ha a markáns férfiarcra nézek. Még most is tartok attól, hogy egyszer csak felébredek, és mindennek vége.
- Szóval két fiúnk már van... és lány? Lányunk is van ugye? Félix az kiköpött te... Oliver is gondolom, csak a nagybátyától átvett pár gesztust, hogy kellően tudjon szíveket törni... - vidáman forgatom meg a szemem, mert tudom, így a híres Ulliel gének se vesznek a süllyesztőbe, és az itteni lányoknak és meggyűlik a bajuk rendesen.
- Miért jössze te rá mindenre? - húzom el a szám álmorcosan. Valójában azt már kezdem megszokni, hogy apám esze, mint a borotva, és valószínűleg az életbe nem fogok tudni túljárni az eszén. Ezt már megszoktam.
- Na ezt elhiszem, csak azért mégis hihetetlen... azért ennyi év után csak azt hiszi valaki, hogy már csak a megszokás játszik, de a szemeidben én most is mást látok, pedig tudod, nem az vagyok, akit elvettél, vagyis hát... érted - kacifántos ez az időutazósdi, és ki tudja, nem kavarok-e be ígyis a jövőbe.
- Jajjj King.... szerintem Oliver kívülről tudja az összes betűjét a könyveknek, de hogy még te is.... - rázom meg a fejem, megint csak kuncogva a köztük lévő hasonlóságon. Már rég nem érzek féltékenységet, tudván, hogy Oliver miért volt vele annyit amennyit, és én miért nem lehettem.
- Még most is bűntudatom van, szerintem ott szerettem újra beléd... akkor láttam meg először ezt az arcod... onnan tudom, hogy a szíved nincs egy üvegben, mégis akkor ott úgy éreztem, megcsaltalak azzal, hogy arra vágytam, a jelenben is úgy nézz rám, és mikor láttam, be kellett, hogy lökjelek a kapuba.... - nekem erről még most is fáj beszélnem, de kihúzom magam, s míg azt teszem, végig a szemébe nézek. Pedig nehéz, nehéz az érzéseimről beszélni neki, bárhol is legyen, de megfogadtam, hogy megteszem, hisz csak így juthatunk egyről a kettőre. A folytonos dac nem vezet sehová.
- Tetszik ez az együtt szó - mosolyodok el félszegen, nohas még teljesen most sem tudom elhinni, hogy nekem egyszer lehet ennyire jó életem, és tényleg lesz egy társam.
Felnyögök, hisz még nehezebb neki ellenállni, mikor ilyeneket mond, és ami bosszantó, ezzel ő maga is tisztában van.
- Szóval még több száz év után is pillanatok alatt az ujjad köré csavarsz.... hát most csalódtam magamban - sóhajtok teátrálisan, de vigyorgok, hisz csak viccnek szánom, szerintem a létező összes énem képtelen neki nemet mondani.
Én most mégis megpróbálom, kislisszanok az ujjai közül, csak hogy a lámpát nézzem meg magamnak, ami eleve felkeltette az érdeklődésem. De minden érdeklődés szertefoszlik miatta, és még tudom is, hogy direkt teszi ezt velem, hogy bebizonyítsa, esélyem sincs... És a legidegesítőbb az, hogy teljesen igaza van. Elgyengülve dőlök neki, szaggatottan véve a levegőt, amire egyébként szükségem sincs.
- Nem fontos - motyogom, szembe is fordulva vele, hogy egyből lágy csókkal ostromoljam őt, hol az ajkait, hol a nyakát, miközben kezeimmel a ruhájától fosztom meg.
- Soha... soha nem leszek olyan erős, hogy nemet mondjak neked, igaz? - hangom inkább beletörődő, talán még túlfűtött is, hisz jelenleg már semmi nem érdekel azon kívül, hogy ez a kevéske mégis hatalmas távolság is megszűnjön köztünk.
- Néha megijedek attól, mennyire függök tőled, néha egyenesen rettegek ettől a szerelemtől, amit irántad érzek, mert még csak hasonlóban sem volt részem soha - vallom be a fülébe suttogva, csak hogy aztán lágyan a nyakába harapjak, miközben már a nadrágjával szórakozok.
- Néha már fáj, hogy ennyire tökéletes vagy.

Ripper & Ripper

A szemedbe nézek, meredek, oly mélyen
Minden alkalommal egyre inkább és inkább érintelek

Midőn a tekintetük össze találkozik - először s még is sokadjára, a varázs ismét hatalmába keríti a lányt. Jack pedig, mintha pontosan tudná, mi jár a fejében. Mintha nyitott könyv lenne. Ajkán mosoly játszik az első meglepett pillanat letűntével.
- Milyen játékos vagy még. A Kapuval utazás játék-szenvedély, de egyszer, kedves Lola, valóban ez lesz az életed. A feleségem leszel, gyermekek anyja és nem csupán eljátszod azt.
Feláll a székről és széttárja hatalmas, szárny-szerű karjait, ahogy lassan a nő felé közeledik.
- Ha megvágja magát, a következő pillanatra már regenerálódik.
Kontrázik, pajkos élcelődéssel.
- Mi a magunk urai vagyunk, Lola, nem kötnek azok a koholt szabályok, amit te is, én is tapasztaltunk neveltetésünk során. Mi a Ripper család vagyunk, és ezt minden fontosabb ház tudja vámpír körökben s azon túl. Mi nem alkalmazkodunk. Ha ők nem teszik meg, nem tanácsos a területünkre lépni. Ez pedig nem kis territórium.
Határozott, karizmatikus fellépéssel mondja s meséli mindezt el a lányának. Egy élet, ami valószínűtlenül tökéletes, még is a jövő maga.
- Azon tűnődsz, hogyan lehetséges mindez. Hogy miért nem akarlak megölni és miért nem érződik a fenyegetés. A válasz egyszerű. Te. Melegen tartod a szívemet és az ágyamat, többnyire együtt vadászunk. Minden ösztönöm kielégíthetem, így nincs okom a frusztrációra. És neked sincsen. Megadjuk egymásnak, amire a másiknak szüksége van.
Finoman megérinti a lány arcát, hogy aztán kószán seperjen ki egy vörös hajtincset abból, a füle mögé.
- Elegen vagyunk. Dinasztiává lettünk az Ullielek között. A munkámat pedig sosem tudnám megunni, de majd hozzá szoksz. Nincs édesebb, a k*rvák vérénél. Mellesleg, nem csak nekem vannak unokáim, egy úttal ők a tieid is, és már jócskán akad felnőtt közöttük.
Szórakoztatja a beszélgetés, feleségének ifjú, zöldfülű kiadása, aki még rá csodálkozik a számokra, mert oly fiatal vérivó még. Ekkor csengetnek. Egy ember, a szaga elárulja. Jack oda sétál, egésze ráérően és ajtót nyit. "Mr. Ripper! Remélem nem zavarom! Csak.... szerettem volna megköszönni, hogy megtisztították a környéket, ahol lakunk. Kamasz fiaim vannak, de így már nem félek őket az esti órákban utcára engedni, a kétes erkölcsöktől tartva!" Szűrődik az ajtóból a kissé remegő hang, hiszen még is csak egy vérszopó szörnyeteggel cseveg az ember, nem is akárkivel. Jean valami olyasmit mond neki, hogy szóra sem érdemes, majd vissza tér vendégéhez.
- Az efféle elég hétköznapi nálunk. A harmadik évezredre annyira elharapózott a paráznaság és a szexuális bűncselekmények, hogy az emberek nem győznek hálálkodni nekünk. Egyszer majd megérted. Sokat fogunk beszélgetni róla, hogy miért van hitem az emberekben. Hogy miért kedvelem őket. A fajtársainkkal ellentétben.
Újabb és újabb sokkoló tények, de ugyan az a kifürkészhetetlen arc és sármos mosoly.
- Szeretem, hogy ezt váltom ki belőled. Egyszer, mikor együtt vadásztunk, a kiszemelt szajha túl fürgén akart a lényegre térni és a keze már el is kalandozott rajtam. Mire észbe kaptam, már át is lyukasztottad a mellkasát hátulról a karoddal. Egy "kissé" felbosszantott, úgy hiszem, persze, nem vallottad be, hogy a féltékenység... de lenyűgöző volt. A vére rám fröccsent, beterítette az arcomat. A szívét a kezedben tartottad és olyan dühödten szorítottad, hogy az összes vért kipréselted belőle. A tekinteted megsemmisítő volt. Gyönyörű voltál úgy is. És sikerült csak hamar megnyugtatnalak, hiszen engem, nőként, csak te érdekelsz. Emlékszem az első együtt létünkre is, bár ez nem az az alkalom, amire te gondolnál ezen a ponton, úgy vélem. Nem mellesleg olyan is volt, hogy az örömlány csak téged akart, és meg akart győzni, hogy lépj meg vele, engem meg öljetek meg. Elég bizarr kis jelenet volt.
Meséli,kábító-csábító módon, jeges ujjai pedig elkalandoznak a vöröske dimbes-dombos testén. Ahogy pedig ismét az utódokra terelődik a téma, Lola lesüti a szemét, mikor pedig fel pillant, Jack az arca elé emeli a kezét, az ujján pedig ott ékeskedik a jegygyűrű, bizonyságul.
- Igen, megkértelek, és te igent mondtál.
Közli nyugodt szellemben, csak, hogy utána folytathassa, míg a másik szava eláll.
- Az az énem, akit te ismersz, neki ugyan olyan hihetetlen, mint neked most. De nem azért, mert ne vágyódtam volna utána, hanem a sok rossz miatt, amit tapasztaltam. Illúziónak tűnt. Valaki, akit szeretek, hogy létezzen, aki elfogadja azt a szörnyeteget, aki vagyok. Aki megért. És velem építi a munkásságomat. De aztán jöttél te, Lola Ulliel. Villámcsapásként törtél be az életembe. A csinos arc mögött látod a bestiát, tudod a bűneimet, de nem ítélsz el, mi több, így szeretsz és így kívánsz, ahogy vagyok. És ez több, mint elég.
Végig simítja a lány orcáját és a telt, alsó ajkát, mely elnyílik - sóvárogva utána? - leheletnyire érve csak hozzá a bőréhez. A férfi tekintete a rózsás ajkakról Lola íriszeire vándorol.
- Mármint azon kívül, akit a szíved alatt hordasz? Igen, vannak lányaink is. Olivert pedig tökéletesen leírtad.
Vall, könnyedén és a fiukat illetően még kuncog is a találó leíráson.
- Oliver apósa mellesleg Oliver.
Kacsint a lányára. Az alma és a fája. Na meg az egész család!
- Ismerlek, drágám. Már hosszú-hosszú ideje. Mellesleg pedig a vérem vagy.
Fegyverzi le ezzel az egyszerű, még is fajsúlyos kijelentéssel.
- Mi mások vagyunk, mint a többség. Bár, a fajtánkra igaz, hogy egy életre választ párt, ha sikerül megtalálnia hosszú élete során azt, aki a másik fele. Mi még közöttük is rendhagyóak vagyunk. Összefonódtunk, időkön és téren át. Belőlem származol, de még is más vagy. És még sem. Olyan kapcsolat van közöttünk, amit nehéz lenne puszta szavakba önteni. Míg másoknak a szerelem vadászsport, mikor megszerezik, ami kell, nem törődnek már vele, mert csupán egy dísz, elkönyvelt siker, majd elcsodálkoznak, mikor az életük és házasságuk szerte hullik. Addig én, napról napra jobban szeretlek. Minden gondolatom körülötted forog. Milyen lesz a következő vadászatunk, milyen babay dollt viselsz majd este, mikor mosolyogsz rám legközelebb, hogyan kényeztesselek az éjjel és hogy hálás vagyok a jelenlétedért, a szerelmedért és a gyermekekért, akiket nekem szültél. És ez rád is igaz. Minden nap ajándék és boldogság, hogy te vagy velem, hogy vagy nekem, hogy vagyunk egymásnak. Ez egy életstílus, úgy vélem. Emlékeztetjük magunkat, mit jelent a másik, minden pillanatban. Nem a saját életünket akarjuk élni, hanem a közös életünket. Nincs többé te vagy én, hanem "mi" vagyunk. Te érdekelsz, minden amit ismerek benned, nem eluntat, hanem örömömre szolgál. Biztos pont. Együtt éljük meg mindazt, ami új, kalandokat, békés pillanatokat. Jót és rosszat. Felfedezéseket. Sokat beszélgetünk és sokat szeretkezünk. Nem érdekel többé, mások mit gondolnak vagy mondanak, hogy undorodnak-e tőlünk vagy sem. Nem számítanak. Együtt pedig egy tisztább világot hozunk létre, vérből. Haza térünk egymáshoz és egymásba. Ez pedig békességet teremt. Nincsenek viharok. Csak rajtunk kívül. Ezt irigylik mások. Ezt a különleges kapcsolatot. Nincs más a világon, aki képes lenne engem szeretni és elfogadni olyannak, amilyen vagyok, csak te. De nem is kell, hogy más is legyen. Meghoztuk az áldozatot ezért az életért. Véres áldozat volt, de megérte. Megköveznének érte mások, de megérte. És nem tennék másként. Ezért vagyunk mi mások, mint ők. Egyszer majd mindent megértesz és megnyugszik a szíved.
Sötét íriszeit a lányéba fúrja, hangja selymesen édes, ahogy szavai, baritonja az arcát cirógatja.
- Kaptam tőle néhány példányt a Mestertől, igen.
Kár volna tagadni, Oliver olyan, mintha a fia lenne, a tanítványa. Nem hiába nevezték el róla az első fiukat,.szá nem volt belőle veszekedés.
- Nincs miért így érezned. Én én vagyok, bármelyik időben létezzek is éppen. Így, ha most, itt, az íróasztalon a magamévá tennélek, azzal nem csalnám meg a feleségemet. Egy részt, mivel te ő vagy, vagyis leszel. Más részt, ez azt is jelenti, hogy ő ezt már megélte. Könnyen lehet, hogy azért hosszabbította meg az útját, mert tudta, hogy most fog érkezni a múltból. Így már tudja, hogy össze bújunk-e vagy sem.
Időparadoxonok, Jack a 39. századból már egészen jól hozzá szokott ezekhez a kacifántos dolgokhoz.
- Nekem is tetszik. És a nyögéseid is. Szeretem, hogy ezt én váltom ki belőled, hogy csak én érhetek hozzád és hogy mennyire élvezed, mikor megteszem.
Suttogja a fiatal nőnek, ajkai a füléhez érnek, a borostája ingerli az érzékeny hallószervet. A - még - hajadon pedig neki dől, zihálva, a keblei emelkednek és süllyednek. Jean ujjai pedig nem restek megmarkolni a szépséges idomokat, sem bekúszni a leheletnyi blúz alá. Mire szíve hölgye megperdül és csóközönnel árasztja el a kiéhezett leendő hitvesét. Bár jól kontrollálja magát, rezdülésein érződik, hogy ehhez erőfeszítéseket tesz. Ahogy pedig a terhes nő játszi könnyedséggel szabadítja meg a felsőjétől, úgy rántja magához, a derekánál fogva. Tenyerében érződik a lágy remegés a vágytól. Ajkaival szinte falja a nőt.
- Lehet, hogy ellen tudnál állni, csupán, nemes egyszerűséggel, nem óhajtasz.
Feleli kuncogva és tovább csókolva a szépséget, ahol éri. Mélyen markolva meg a másik fenekét, mielőtt felülteti arra a bizonyos asztalra. A sarkában van egy közös képük, amit eddig kissé rejtve maradt. Ugyan olyan interaktív, bár nem esküvői.
- Szerinted én nem éreztem ugyan ezt? Nem döbbentett meg és ejtett kétségbe, hogy a lányom vagy? De ezeken a félelmeken felül kell kerekedni, akkor átadhatjuk magunknak egymásnak. A szerelmünknek, ami sokkal több ennél. Több puszta kéjvágynál. Egy olyan fogalom, amelyre kifejezés nem létezik, amit mi magunk testesítünk meg. Az vagyok, aki. Szajhákat ölök és ugyan úgy falom fel a vámpírokat, mint az embereket. A saját véremet szeretem. És többé mindez nem gyűlöletes számomra és elengedtem, hogy másoknak máig az lehet. Ez vagyok én és ez a mi életünk. Szeretsz és én is szeretlek, miért tagadnánk meg egymástól mindazt, ami ezzel jár? Nem akarok senkinek megfelelni, senkinek tetszelegni. Téged akarlak.
Az utolsó szónál harap a nyakába Lola, aminek hatására egy mély nyögés szakad fel torkából.
- Mi ketten vagyunk tökéletesek, ketten alkotunk egyet.
Suttogja két szenvedélyes csók között, hogy aztán megtörténjen a vízió s valóban egymáséi legyenek az asztal cseppet sem hideg vagy kényelmetlen lapján.

- És te szeretsz engem - számomra ez a rész a leghihetetlenebb egyébként.
És most tényleg elhiszem, hisz úgy néz rám, ahogy még sose tette talán, vagy csupán én nem vettem észre, nem akartam észrevenni.
- Jogos - hogy is tudnék én vele vitatkozni?
- Létezhet ilyen? Lehet nekünk ekkora hatalmunk? - márpedig úgy beszél, mintha ez teljesen természetes lenne számára. Szeretem ezt a jövőt. Szeretem a gondolatot, hogy minden negatív tényező nélkül lehetek vele, minden olyan gondolat nélkül, amik még most is a fülembe ordítanak, nem hagyva egy percig sem, hogy elfelejtsem, ez mennyire nem helyes. Hisz már ígyis sok áldozatot követelt ez a kapcsolat.
- Mindig belém látsz - próbálok valami durcás álcát magamra ölteni, de újabb sokként érnek a szavai. Elég lenne? Ennyi neki elég ahhoz, hogy boldog legyen.... velem?
Sok időm azonban nincs feldolgozni mindent, hisz csengetnek, s még csak fel sem ocsúdok, máris újabb sokk kerít hatalmába, ahogy az ember férfi köszönetet mond.
- Hogy? Hogyan tud ennyit változni a világ? És ő most akkor tudja, mi vagy? Retteget, szóval biztos... hogy lettél szörnyetegből hős? - persze én, a zöldfülű értetlenül kapkodom a fejem, ez sok nekem. Sok információ egyszerre.
- Bárki szívét kikapom a helyéről most is könnyű szerrel, aki úgy ér hozzád, vagy olyat tesz veled, amit csak nekem lehet.... - pillanatok alatt válik a tekintetem metszővé, és önt el a düh. Pedig csak mesél, mégis csak belegondolok abba, hogy ezt megtette.... elönt a féltékenység. Életem során másodszor, és ez nem túl jó érzés. Most pedig semmi nincs a közelembe, amit eltörhetek, mint akkor a dohos pincében.
- Megnyugtathatnál most is - mert bár jólesőn sóhajtok, az mégis szaggatott, ahogy a szemem előtt az a kép van, hogy egy nyamvadt prosti dörgölődzik hozzá.
Talán a gyűrű látványa az, ami valamelyst csillapít a dühömön, és egy halvány mosolyt csal az arcomra.
- Nem szoktad levenni, ugye? - inkább reménykedek, semmint számon kérném. A kezét is elkapom, hogy közelebbről is szemügyre vehessem azt a parányi csodát.
- Van valami veszettül izgató abban, hogy egy szikével, sebészi pontossággal nyitod fel a testet - biccentek, végig a szemeibe nézve, mintha mindennek csak ez lenne a varázsa, pedig ő is tudja, ennél jóval többről van szó.
- Megint ott az a furcsa csillanás a szemedben... tudom, hogy ő is egy ár, de... - elakadok, mert itt ezen a ponton rájövök, hogy én se akarok beszélni erről. Nehéz elfogagni a tényt, hogy ő nem lesz velem. Talán már itt sincs.
- Olivernek is lett még gyereke? Akkor talált valakit? - felcsillan a szemem a boldogságtól.
- Tudod, azt hiszem, most érzem azt, amit te éreztél fiatalként... hogy mennyire rossz ennyit várni arra, hogy ez legyen - hisz minden annyira tökéletes, ki ne választaná ezt az életet a jelenlegi helyett?
- Sose hittem benne, mindig irigyeltem Mr. Ullielékat, amiért sok száz év után is úgy néznek egymásra.... nem akarom elhinni, hogy egyszer én is megélem ezt... veled - persze, hogy elhalkul a végére a hangom, hisz bár ő már mindent tud rólam, nekem még mindig nehéz beszélnem ezekről a dolgokról.
- Meg tudom érteni magam... csak nem tudom, lehet-e valakit ennyire szeretni... - nagyot nyelek, hisz ez a Jack is új számomra. Aki végtelenül nyugodt, és tényleg beszélget.
- Mióta az eszem tudom, nem beszéltünk ennyit, mint most.... és élsz, te jó ég... nem haltál meg - mivel ezt, ami itt vár rám, még nem ismerem, így csupán annak tudok örülni, túlélte.
- De valami érdekelne. Mindig... de mindiiiiiig azt mondod, hagyjam a kaput, és most szerinted valószínűleg is ott vagyok. Miért? Hogyan? Sose fogok leállni? - ez kicsit aggaszt.
- Látom, azért foglalkoztál vele - és talán ezért szaladgálhatok az időben még ebben a korban is, mert ő már tisztában van az elvvel, és tud kontorllálni. Nem hinném, hogy képes lennék már nem szót fogadni neki.
Nem is tudom, hogy a szavaitól, vagy attól, ahogy közben érint ráz ki a hideg, de a szemeim maguktól csukódnak le, és gyengülök el teljesen. Nem fair, hogy ezt teszi velem, hogy így játszik, de hogy lennék képes megállítani?
Kérdésem lenne, rengeteg, talán minden egyes szava szül bennem egy újabb kérdést, mégis csak azzal tudok foglalkozni, milyen tökéletes a mellkasa, mennyire élvezem, ahog ujjai a bőrömön játszanak, hogy nem is olyan rossz ez az asztal....
És talán ezen a ponton veszek el, újra... ahogy mindig. Ezt pedig egy cseppet sem bánom, sem azt, hogy a kép időközben a földön landol.

Ripper & Ripper

Mágnesként vonzz minden, ami te vagy
Most aztán valóban elkaptál
Annyira jól csinálod
Hipnózis lesz úrrá rajtam

Lola őszinte és bájos kijelentésére Jack elmosolyodik, elégedetten. Miért is tagadná?
- Igen. Szeretlek. Te vagy az egyetlen nő a történelemben, akibe képes voltam belé szeretni. Olyan hatással vagy rám az első perctől, amit fel nem foghatok. Mikor feltűntél abban a sikátorban, a nyomomban és én felkeltelek a falra, nos, akkor is nehéz döntés volt, hogy az ajkaid csókoljam vagy a torkodat szorítsam.
Vallja be, szemérmetlen őszinteséggel.
- Van. Ketten, együtt. És a családunk, a vérünk.
Falja tekintetével a bájosan ámuldozó lány minden egyes rezdülését.
- Csak legyél türelmes velem, Lola. Több évszázadnyi magány, a kósza felbukkanásaid, az együtt töltött esték majd eltűnéseid, s annak elfogadása, hogy tőlem származol, még is nőként szeretlek - ezeket nehéz feldolgoznom és bele törődnöm.
Talán a fiatal vámpír még bele sem gondolt, mindez nem csupán a számára nehézkes és nem csak neki okoz dilemmát.
- Szeretem tudni, mi jár a fejedben. Főleg, ha pikáns dologról van szó. Mellesleg, elég szomorú lenne, ha több, mint ezer év házasság után nem tudnám, mire vágysz vagy éppen mi tesz boldoggá. Akkor eléggé csődöt mondanék férjként. Én pedig igyekszek minta férj lenni.
Ahogy kiszélesedik mosolya, hófehér, hosszú szemfogai is a lányra nevetnek. A röpke látogatás után Jean csak kedélyesen kacag szerelmese kíváncsiskodásán.
- Drágám, közel két évezred telt el. Ennyi idő alatt az emberek kőfaragókból szuperszámítógépet és űrsiklót barkácsoló néppé lettek. Képzeld csak el, még egyszer ennyi idő telt. Míg mi kortalanok vagyunk, számukra a világ rohan és formálják maguk körül. Cseppet sem olyan passzívak, mint a mi fajtánk. Az ember állandóan agyal. Az a baj, hogy van, hogy nem a legjobb dolgokon. És hajlamos a romlásra és függőségre. A technika vívmányai, emberszabású robotok és élethű szexrobotok mellett pont az érzelmességük és társas kapcsoltaik romlottak meg. Én viszont még mindig Hasfelmetsző Jack vagyok. Ők pedig kezdenek rá ébredni, hogy vissza kéne térni a régi útra, törődni a családdal, a kedvesükkel, és így tovább. De már így is túl sokat mondtam.
Mutató ujját a vöröske ajkára helyezi, érzékien jelezve, hallgatnia kell a halottakról.
- Ezt jó hallani. Kölcsönösek az érzéseink. Bár a gyermekeink egy része már kissé "unja" az erős szexuális feszültséget kettőnk között.
Vallja be kuncogva az orra alatt.
- Csak kérned kell. Olykor azt sem.
Suttogja, ahogy a nő ajkát a kósza gondolat elhagyja és közelebb húzza magához. Elkezdi végig csókolni a hosszú nyakát és közben ujjai becsúsznak a lány combjai közé, finoman simogatva rejtekében. Az erotikus játszadozást követően Jack megmutatja a gyűrűt az ujján, ami épp olyan sokat jelent a huszonéves Lolának, mint a közel kétezer esztendős feleségnek.
- Soha. Fürdéshez, alváshoz és mészárláshoz sem. Miért is tenném? Legfeljebb, ha a vér alá folyik, akkor kissé meg kell takarítani.
Ecseteli a hajadonnak és hagyja, hogy az egy gyermek ámuldozásával és vágyakozásával szemlélje a karikagyűrűt. Végül, egy kósza mosoly kíséretében még is leveszi a gyűrűt, de még mielőtt a leányzó kétségbe eshetne, megmutatja neki, mi van a belsejébe vésve, vérvörössel: "Míg a Halál el nem választ."
- Tudom. Látom, ahogy rám nézel, miközben csinálom. Nem hiába esünk egymásnak rendszeresen a vadászataink során, miután kivégeztük az aznapi szajhánkat. Van valami izgató abban, hogy győzedelmeskedve a rossz erkölcsű nőn, helyben magamévá teszem a feleségem.
Kacsint a szépségre, vajon zavarba ejti-e a cseppet sem szende megjegyzés?
- Azt hiszem, a többi házaspár ott rontja el, hogy nem szexelnek eleget.
Fogalmazódik meg benne. Az embereket elkapja a gépszíj, nincs idejük s erejük, fáradtak s egyéb kifogásaik vannak - így valójában elfelejtik élni az életük. A kapcsolatuk pedig kihűl. Az "árról" pedig kölcsönösen úgy döntenek, nem ejtenek szót. Fájdalmas és veszélyes volna.
- Igen. Az anyja divatbirodalmát pedig az ikrei vették át, René és Valda, akik a dhampyr faj szülőivé lettek.
Egészíti ki, hiszen Lola egyre több információt tud kicsalni belőle, nehéz ellenállni szíve hölgyének.
- Lehetséges.
Erősíti meg, hogy netán Lola is hasonlót él most meg, mint a suhanc Jack, akinek a bonctermében felbukkant egyszer egy gyönyörű lány. Aki évszázadokkal később vált csupán a feleségévé.
- A különbség csupán annyi, hogy most már egy időben létezünk. Bármikor megtehetjük egymás felé azt a bizonyos lépést. És bármelyikünk.
Nem elhanyagolható tényező és egy úttal bizonyára meglódítja Lola szívét, hiszen a szeretett férfi karnyújtásnyira van.
- Nem tűnők elég valósághűnek?
Csak szórakozik a lánnyal és ismét olyan helyekre szökik a keze, hogy a leendő Mrs.Ulliel nagyon is intenzíven érezze, hogy nem álmodik. A hajadon hangja ugyan elhalkul, remélhetőleg más hangokat is kicsal belőle, miközben már le is söpörte az asztal tartalmának jelentős részét.
- Dehogynem tudod. Téren és időn át utazol, hogy velem lehess, ez nem elég erős szerelem? Engem meggyőztél. Soha, senki nem szeretett úgy, ahogy te szeretsz. És én is, bárkit megölnék, bárkit tönkre tennék, hogy az enyém legyél.
Felülteti a másik vérivót az asztalra, egészen hozzá simulva, ahogy combjai közé ékeli magát, hogy egy centiméter se választhassa el őket.
- Fogunk, hidd el. Megannyi éjszakát fogunk átbeszélgetni a nászágyban. Ahogy megannyit fogunk átszeretkezni is. Az egyik kerek házassági évfordulónkon két hétig nem jöttünk ki a szobánkból, a gyerekek már kezdtek aggódni, kénytelen voltam a neten üzenni Oliverünknek, hogy ne aggódjanak, csak élvezzük egymás társaságát és a házas életet. És meg is fogantak iker húgaik, egy úttal, Lolita és Jeanne. Gyönyörűek, Lolita kiköpött olyan, mint te, Jeanne pedig mint én női kiadásban. Renééknél dolgoznak modellként.
Arról, hogy nem halt meg és mi történt vele a Kapun való átlökést követően, szánt szándékkal nem szól. Hiszen fontos pont az életükben és amúgy is a lány közeljövője már tartogatja számára.
- Nos, megalkottunk egy teóriát a Kaput illetően, de erről nem beszélhetek. Valószínűleg megfejtettük a működését és hogy hogyan befolyásolja az idővonalat.
A házas élet úgy látszik valóban remek hatással van rájuk, még az ördögi eszköz működését is kiokoskodhatták ketten, ahogy a fejüket össze dugták.
- Hát persze. Ami neked fontos és téged érdekel, az engem is.
Kontrázik és már ki is oldja Lola melltartóját, észrevétlen ügyességgel, hogy aztán lazán dobja a földre, miközben ujjai vissza szöknek a szépen ívelt hátra és a formás keblekre, melyeket ajkaival is elborít. Majd olyan hévvel egyesülnek, hogy abba az egész asztal bele remeg, a kép is a padlón landol s ki tudja, mi minden más. De ez, persze, cseppet sem zavarja a párosukat. A heves aktust azonban a Kapu zavarja meg, természetesen, a legrosszabbkor. Úgy rántja ki a lányt ebből a jövőbeli valóságból, amilyen hévvel leendő férje ölelte az imént. Hogy aztán ugyan olyan kegyetlenül vesse a gépezet elé, Nameless Town-ban.