Phoenix Gunnarsen

Talán az első ízig-vérig halandó, akit, a várost körül ölelő sötétség és köd magába fogadott. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mikor a gépük ezen a különös helyen landolt, ő lett az egyedüli, aki túlélte, pedig a gépben öten voltak. A Gunnarsen egy ősi norvég család, akiknek szent meggyőződésük, hogy a világot meg kell tisztítani mindattól, amit az emberek természetfelettinek neveznek. Kimondottan vérfarkas ellenesek, de igazából a történelem során senkit nem kíméltek meg, aki az útjukba került. A gyerekeket, többek közt Phoenixet is már az első lépések után megtanítják arra, miként vehetik fel a versenyt a "szörnyekkel", keményen beléjük nevelik a természetfeletti iránti mély gyűlöletet, és erős kezekkel képzik őket egy már elavulófélben lévő eszme miatt.
Ezt elégelte meg Frida és Jacob Gunnarsen, félredobta mindenét, ami a norvég családjához kötötte volna, és szövetséget kötött Darklore-ékkal, mikor az öreg Gunnarsen újabb támadást akart indítani a vérfarkasok ellen. Nekik csak egy vágyuk volt, békében felnevelni a lányukat, ezért is szöktek meg, és jöttek ide Nameless Townban, csak az érkezés nem úgy sült el, ahogy azt tervezték.
Phoenix maga is a nemesi vámpírcsaládnak köszönheti, hogy életben maradt, vagy annak a mérhetetlen élni akarásnak, ami még tombolt benne, mikor megtalálták a roncsok között.
Semmi különleges nincs benne. Mint bármely halandó ember, aki félti azt az egy nyomorúságos életét. Azt elsőre meg lehet állíptani róla, hogy nem az a ne bánts virág típus, nem lesz rosszul, ha fegyver kerül a kezébe, és nem is esik kétségbe, ha látja nem egyeznek az erőviszonyok. Soha nem volt az a toronyban ülő, herceget váró típus, miután szüleit elvesztette, megtanulta, hogy egydül magára számíthat, noha a Darklore családhoz a végtelenségig lojális. Tudja, hol a helye, ha mégis elfeldkezne róla olykor a nemesi család gyermekei tesznek róla, hogy eszébe jusson. Nagy barátságokra ezidáig nem tett szert, sőt... A kastély falain túl még csak nem is sejthetik, hogy az erődítményben egy emberi szív is dobok, hisz Phoenix, ha teheti az erdőt járja. Otthon is folyton ott lebzselt, így ez némileg enyhít honvágyán, a furcsa szerzetek, akik olykor az útjába sodródnak, és próbálják elvenni az életét pedig edzésben tartják. Mrs. Darklore ezért tudja már, mikor csak a birtokon jár, hogy újabb kalamajkába keveredett. Rengetegszer tér haza csupa véresen, vagy épp kúszva egy-egy kitérő után, de minden ilyen eset után, talpra áll, és erősebb lesz.

- Kelj fel - vért köpök, a könnyem patakokban folyik, és nem tudok megnevezni magamon egyetlen olyan pontot sem, ami ne fájna. De apám parancsának eleget teszek, felkelek.
Újra megragadom a kardot, és felésuhintok jelezve, hogy ez nem az utolsó kör volt. Nehéz fogni, remegő kezemet szinte a talajig húzza, de hárítom a támadását, kitérek előle, míg nem a cipője talpa nem találkozik a hasammal, ezzel a földre küldve.
- Jobb... - hagy ott ennyivel, és én már engedek magamnak. Felnyögök, összegömbölyödök a terem padlóján, és erőt szerzek ahhoz, hogy fel tudjak valahogy kecmeregni a szobámba.
Én tudom, hogy szeret engem, és ezek az alkalmak az érdekeim szolgálják, nem ellenem szólnak, ilyenkor mégis kicsit megrendül a hitem benne, hisz még csak a kezét se nyújtja...

Stephen King írta:

...

Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről:miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?

A sötét szobában a gyilkos tekintetek, már-már kiégetik a szemem, annyira világítanak. A nagy asztalt sok ember üli körbe, vért kíván egytől-egyig mind.
- Nem fogunk tétlenül ülni. Barátunk és testvérünk halálát az utolsó cseppig megtoroljuk. Ezek az utolsó deformált szörnyetegei a világnak, nem pusztíthatnak tovább földjeinken, a létezésük puszta fertő... - nagyon kell uralkodnom magamon, hogy el tudjam nyomni az ásítást. Ez a szöveg túlontúl ismerős. Mindig ez van, és mindig egyel vagy kettővel kevesebben térünk haza. De nagyapa nem az a fajta, aki belátná, hogy szélmalomharcot vív. Valami már nagyon elvette az eszét.
- Este... szedj össze, amit tudsz - anyu kap el könyökömnél, mikor elhagyom a szobát. Biccentek, bár rettegek a szökéstől. Azt is tudom viszont, hogy feleslegesen kísérteni a sorsom se akarom, így nekem mindegy, merre megyünk, csak el innen, mielőtt a következő én leszek, aki nem tér haza.