A természet ezen az éjen egészen feketeségbe burkolózik. Feketébe s fehérbe. Üresen tátonganak az utcák, melyeken Oliver Ulliel halad. Különös, hiszen a Darklore negyed, a vérivók hazája, napnyugta után aktív igazán. De nem itt, nem ezen a félre eső helyen, merre még a vérszívók sem igen járnak. Lomhán, holt fáradtan hullanak az apró hópelyhek a néptelen utcákra. Azt hirdetik, Lacrimosa. Sírhat s vajúdhat a szív, könnyek nélkül is. Némán sikoltva a végtelen sötétségbe. A vámpír talpig feketét visel, ahogyan mindig is. Csupa finom, drága holmit. Az elegáns kabáttal úriember illúzióját öltve, egy divatosan a nyaka köré dobott sállal, melyet elcsal róla az északi szél. Nincs cél, mely vezérelné, magányosan jár, mit sem törődve az út közben ködbe vesző holmival vagy a vállaira telepedő hópernyével. Még is megtorpan, mikor ciánkék íriszei megakadnak az elhagyatott szépségen, egy romosodó, gótikus templomon. Talán túlzás volna székesegyháznak vagy katedrálisnak nevezni, még is magával ragadja páratlan diadala az idő és az időjárás viszontagságai felett. Tornyai rideg elszántsággal nyújtóznak a sápadt Hold felé, skarlát rozettái pedig felfalják az összes fénysugarat. Nem vitás, a Bíbor Király valamely leszármazottja emelte ezt a monstrumot. Megáll, hogy a magasba tekintsen a műemlékkel, mely oly tiszteletet parancsol, mintha csak személyisége volna. Belép hát, a bélletes kapu nyögve tárul fel, felfedve eme különös helyet. Az oszlopokat és falakat vámpír-szentek ékesítik, vért könnyező asszonyok és galambok helyett denevérek. De nem a szobrok és freskók azok, melyek Oliver figyelmét lekötik, hanem a belső térhez képest kolosszális orgona, oly sok síppal, hogy azt első pillantásra még egy vámpír sem tudná megszámlálni. Nem torpan meg, halad előre, a cinóbervörös szőnyegen, hiszen a hangszer elhelyezkedése rendhagyó módon a bejárattal szemben található. Fel sétál, egyenesen a csigavonalas kőlépcsőn, hogy nemes egyszerűséggel foglaljon helyet a bársony ülőalkalmatosságon. Hosszú, holt fehér ujjai rá siklanak kecsesen a vérfarkascsont billentyűkre. Egy rég letűnt kor hangszere ez, mit itt felejtett a történelem. A vámpír pedig leüti az első néhány hangot, majd egyre gyorsabban és intenzívebben járja-játszva a melódiát, de még sem sebesebben a kelleténél. Nem. Pontosan úgy...ahogyan tökéletes. Egy dalt, ami több puszta zeneműnél. Műalkotás ez, melyet egy meggyötört szív komponál a gyász és magány hevében, ha már egyszer lelke nem vagyon a szörnyetegnek, akiben ez a gyönyörű és szívfacsaró szerzemény megfogant s most elvetél a csontszínű orgona billentyűkön. A monumentális hangszer por lepte már, még is, míg azt okádja, ordítja a vámpír fájdalmát az ürességtől kongó templomfalaknak.
"A valódi szörnyeknek is vannak érzéseik. Sőt, azt hiszem, végső soron ettől olyan félelmetesek, nem pedig attól, ahogyan kinéznek."
Ebben a városrészben mindig éjszaka honol, de még annak is a közepén érkeztem a vonattal. A napfény árt nekünk, ezért úgy kellett intéznem az utazásomat, hogy ne érhessen el fájdalmas sugaraival. Mivel nem ismerem a várost, térképet nem találtam, az érkezésemről pedig nem szóltam előre a vámpír családoknak, gyalogosan indultam el megkeresni az Ulliel vagy a Darklore birtokot. Nem igazán tartotta a családom a kapcsolatot az Európán kívüli családokkal így csak név alapján ismerem ezt a két családot. Bolyongásomban a kerület egyik elhagyatottabb részére jutottam, ami még az itteni mércével sem túl szívmelengető egy hely. Igyekszem gyorsan kijutni innen, de akaratlanul is megállok a régi gótikus templom mellett. Egy használaton kívüli, de még ép templom főleg ebben a városban sok olyan titkot rejthet, amire én is kíváncsi lehetek. Az én munkám nem csak régi könyvek fölött történik, hanem sokszor személyesen ott kell lenni és gondosan megvizsgálni tárgyakat és helyeket, hátha rájövünk, mire is használták, miért készült. A hajó legtávolabbi végéből kezdem a kutatást, nem tervezek semmilyen komoly munkát most, csak egy gyors feltérképezést, hogy tudjam, miért jövök vissza később. Az egyik festménnyel vagyok elfoglalva, amikor megszólal a hatalmas orgona mögöttem. Az első gondolatom természetesen szellemek, de elvetem a dolgot, a megérzésem nem azt súgja. Megállok egy pillanatra hallgatni a dalocskát, ami mély fájdalomról és gyászról árulkodik. Ki lehet ez? Kinek lehet ennyi bánat a szívében, hogy így osztja meg azt a világgal? Lassan sétálok ki a fal takarásából, hogy láthassam az illetőt. Fiatal férfi, vámpír és úgy tippelném, valamelyik nemesi vérből származik. Már ő is észrevehet engem, ha akar, de nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg. -Milyen bánat érte szívedet? -lépek egy kicsit közelebb, azt is kockáztatva, hogy megtámad. Nem félek tőle, de a kíváncsiságom kihozza belőlem a felelőtlent.
Ahogy a hosszú padsorok között végig siklik, a szentségtelen szentély szinte megelevenedik, a szentek mintha felé fordítanák orcájukat. Haza érkezett. Ez a bizarr, különös érzés fogja el, ahogy lassuló léptekkel halad felfelé a végtelennek ható csigalépcsőn, a hatalmas orgona szája felé. Amint felér, tekintete végig pásztázza az egekbe meredő sípokat. A hangszer úgy magasodik felé, akár Cthulhu, aki éppen a habokból ébred. S ez a groteszk gondolat halovány mosolyt fest hófehér arcára. Helyet foglal, a zenéjében pedig hallani lehet a könnyeket, melyeket sosem sírt el. Egy vámpír sok mindent megél, de a "holtomiglan-holtodiglan" szó szerinti megvalósulása még a vérivókat is arcon üti. Főként, ha még az első évszázadukon sincsenek túl. Így hát, ujjai eljárák a második szimfóniát is. De már nincs egyedül. Kifinomult érzékeit siralmas módon még a gyász sem tompíthatja. Mert..."Az igazi szörnyek szívét semmiféle bűvös karóval nem lehet átszúrni." És valójában nem éppen ez Oliver Ulliel tragédiája? Ahogyan érzékeli a másik fajtársat, ez nem hallatszik meg a játékán. Az orgona hangokat és port okád, hamuval hintve be a templom belső terét, mi egyfajta sötét tükörképe a kint uralkodó hószállingózásnak. A por is nagy, lomha darabokban ereszkedik alá, akár a pernye, belepve a világot. Ifjú női orgánum száll fel a kupoláig, a kifinomult gengszterhez. Oliver pedig néma marad, csupán a kezei szólnak, míg a darab végére nem ér. Ekkor feláll ültéből, igazít egyet olajfekete felöltőjén és a balusztrádhoz lép, le pillantva a kárminpirosba burkolózó hölgyre. Arcán viselve a dinasztia védjegyét, azt a tökéletes, még is, árnyaltan frivol félmosolyt. - Te nem idevalósi vagy. Jelenti ki, balját pihentetve a kőkorláton, bűnkék szemeivel egyenesen a hajadonra meredve. Látszólag elengedve a füle mellett a merész kérdést. - Nem szóltak nekem az érkezésedről. Jegyzi meg, árulkodva státuszáról. Majd, mint aki észbe kap, folytatja. - Be sem mutatkoztam.... én Sir Oliver Félix Gérald Ulliel vagyok. Ugyan azzal a töretlen, egyszerre diszkrét és kellemetlen mosollyal indul meg lefelé a lépcsőn, hogy aztán kényelmes tempóban érje el a vörös szépséget. Mikor elég közel ér, megáll előtte és kacsójáért nyúlva kezet csókol, ha a másik nem ellenkezik. Oliver elegáns szörnyeteg.
Tudom, hogy megérzett. Nem mutatja jelét, egy halandónak fel sem tűnne, én is csak egy hatodik (talán hetedik) érzékkel találgatok. A végtelen templomhajó pedig csak hívogat a zene forrása felé, vele együtt a fajtársamhoz. A magasba ágaskodó orgonából szálló por beteríti a ruhámat, hajamat és csupasz karjaimat, de nem zavartatom magam. Voltam már nyakig véres, mostam ki állott iszapot a hajamból és turkáltam már régen halott állat beleiben, nem ez fog zavarni. -Minő helyes és kézenfekvő megállapítás -bújtatom a megjegyzésem bókba, hiszen nem akarok rögtön az első kijelentésemmel megsérteni a helyi vámpírcsalád fejét. Az éjszakai gyermekeinek pedig éltető eleme a kényszeredett udvariasság. Mindig is felesleges energiafecsérlésnek tartottam, de a szokás az szokás, és nem akarok kitépett torokkal a városszéli ködben kikötni. -Küldtem levelet... Úgy hiszem, a postagalamb elveszhetett valahol -vonok vállat, bár feltételezem, inkább a repülőgép lehetett gyorsabb, mint a sima posta. Itt sajnos nincs internet, hogy emailezhettem volna, amit nagyon hiányolni fogok a külvilágból, még ha nem is sokat használtam, de a kényelmességét nem tudom letagadni. - Carmila Cecilia Rosenrot -adom a kezemet, amikor érte nyúl, de a mosolya nem hat. Ilyen kifejezések és gesztusok között nőttem fel, semmiféle félelmet nem vált már ki belőlem, sokkal inkább... Versenyszellemet. Tudni akarom, mit tartogat a számomra, amivel kiérdemelte a környezetétől ehhez a... mosolyhoz való jogot. Ezt a fajta vigyort csakis kiérdemelni lehet a megfelelő tettekkel, utánozhatják annyian és annyira ahányan csak akarják, de csak ez lesz. Utánzás. Semmi igazi tartalom nincs az ilyenek mögött, de az övé teljesen más. -Nos Oliver, nem válaszoltál a kérdésemre -emlékeztetem a végtelen szerencsémet kísértve. Talán nem ez a legjobb első benyomás, de ha a jövőben cuki-muki kézhez simuló lánykát kell eljátszanom, akkor inkább most vállalom be azt a kitépett torkot a városszéli ködben.
Miként hosszú, csontfehér zongorista ujjai eltáncolják az utolsó - ám nem végső - melódiát a boszorkányok csontjaiból faragott míves billentyűkön, felemelkedik a bíbor, kárpitozott taburettről, hogy megpillantsa a határozott, még is szépen csengő női hang tulajdonosát. Ciánkék, a sötétben jéghideg zsarátnokként izzó íriszei egyenesen a jövevényre vetülnek, nem pásztázzák a káprázatos belső építészeti remekművet - most nem. Selma félmosollyal arcán indul meg a kőből alkotott csigalépcső kacskaringós vonalán, míg le nem ér a hajadonhoz. - Szóval úgy, értem. Lehet, hogy széttépték a vadállatok. Azt mondják, egy termetes fekete farkast is látni vélnek a városlakók, de nem az egyik vérfarkast a Blackthorn negyedből. Jegyzi meg vészjóslóan, ám kellemes, puha hangon. A vámpírok veszélyes teremtmények, olykor még egymásra is. De aki ebbe a városba érkezik s a Ködön át is jut, tisztában kell legyen egyel s mással. Ezt Oliver jól tudja. S midőn baljós beszélgetéssel kóstolgatják egymást, az orgona immáron magától kezd játaszni, netán a mágia szövevényes szövedéke okán. Vagy csupán kísértetek nyomán. Az ifjú vérivó látszólag nem reagál ennek tényére. Inkább a kisasszony kacsója felé nyúl, leheletnyit meghajol, éppen annyira, amennyire az etikett megköveteli és márványhideg ajkaival csókot lehel Carmila kézfejére. - Miss Rosenrot... üdvözöllek köreinkben! Hagyja, hogy a finom női kéz kicsússzon ujjai közül és ismét teljesen kihúzza magát, még a fajtájukon belül is égimeszelőként. Családi vonás. A lányban első ránézésre is felismeri a Rosenrot dinasztia sajátosságait, így nem kétséges, hogy nem csupán a férje után kapta ezt a nevet, hanem a születési joggal érdemelte ki, így vélhetően nem férjezett. - Rosenrot... évszázadok óta nem járt erre tudtommal a családotok egyetlen sarja sem. Azóta a... kis "incidens" óta, ami Snow White-al történt. Az erdő még mindig áll, azt mondják, az üvegkoporsó is fellelhető, ahová a Grimmek lesújtó átka béklyózta Hófehért. Ellenben, azóta megbékéltünk a ma élő Grimmekkel. Legalább is, látszólag bizonyosan. Mosolya töretlen, tökéletes, porcelán álarc, melyet minden szörnyeteg visel, többnyire. De az övé fájdalmasan tökéletes és káprázatos. - Carmila... csodaszép név, illően ikonikus a Rosenrot dinasztiához. Joseph Sheridan Le Fanu, zseniális író, méltán retteghette a vámpírt, akiről a történetét szőtte. Úgy vélem, ismernie kellett. Netán te magad lehetsz ő vagy méltó névutódja? Teszi fel a fogós, ám jogos kérdést, az első ismert vámpírnovella előtt tisztelegve, mi megbontva s megbotránkoztatva a 19.század hajnalán élő halandókat, még is kiszakította őket a kor szigorú s elnyomó erkölcseiből. Hiszen erről szóltak s szólnak mind máig az emberek vérszopókról alkotott irományai - nem is oly távol az igazság magjától. S pontosan ez az, amiért nem nehéz felismerni, az ikonikus klasszikusok szülőinek találkozniuk kellett eleven vámpírokkal. S midőn Mr.Ulliel a leszbikus vámpírtörténet körmönfont útvesztőiről mereng, Carmila még sem tántorít s újfent felteszi azt a bizonyos kérdést. - Ez illetlen kérdés. Közli a nővel ugyan azon gyötrő mosollyal tejfehér arcán. Nem tudni, komolyan gondolja-e vagy az illem mondatja-e ezt vele csupán. Oliver arca a kiismerhetetlenség fellegvára. Néhány néma, mondhatni, lélegzetvételnyi pillanat telik el, mire a férfi újfent megszólal. - A feleségem elhunyt. Arca meg se rezzen, mosolya is csupán leheletnyit halványult, bűnkék szemei pedig töretlenül állják - vagy falják - a fiatal lány pillantását.
Kezdőlap
Tárgy: Bleeding Hearts ✝ Carmila & Oliver 
Ebben a városrészben mindig éjszaka honol, de még annak is a közepén érkeztem a vonattal. A napfény árt nekünk, ezért úgy kellett intéznem az utazásomat, hogy ne érhessen el fájdalmas sugaraival. Mivel nem ismerem a várost, térképet nem találtam, az érkezésemről pedig nem szóltam előre a vámpír családoknak, gyalogosan indultam el megkeresni az Ulliel vagy a Darklore birtokot. Nem igazán tartotta a családom a kapcsolatot az Európán kívüli családokkal így csak név alapján ismerem ezt a két családot. 
Tudom, hogy megérzett. Nem mutatja jelét, egy halandónak fel sem tűnne, én is csak egy hatodik (talán hetedik) érzékkel találgatok. A végtelen templomhajó pedig csak hívogat a zene forrása felé, vele együtt a fajtársamhoz. 
