Lyrann Maahes

Hol feketeszín, foltos párducként osonok az éjszakában, hol pedig homokszín bundámat homokszín, nagy sörény keretezi, mikor melyik van előtérben, s ezt hajam színe is jelzi. Függ-e kedvemtől, feladatomtól? Talán igen, talán nem. Harcban mégis többnyire homokszín oroszolán-formám jelenik meg, hogy talán éppen a sivatagi homokvihar dühödt erejét megjelenítve vessem magam áldozataimra.
Ha kérdenéd, örömöm lelem-e a gyilkolásban? Maahes a nevem, s a név kötelez. A feladatom nem csak az Igazság védelme, hanem egykoron egy dicső, mára már a sivatag poraiba veszett birodalom uralkodójának védelme. S ennek védelmében bármennyi életet és vért kiontok. Kiontottam, mert az a kor már véget ért, így én is a múlt homályába hagytam veszni magam, elvonulva, még csak figyelőként sem vágytam részt venni az emberek életében, kik elfordultak tőlünk.
Mozdulataim villámgyorsak, s bárhol ott tudok teremni, pillanatok alatt, ahová gondolom magam, s bármilyen nyelvet képes vagyok rendkívül rövid idő alatt megtanulni, mert az Igazságnak csakis Egy nyelve van.
A mostani világ talán úgy tudna igazából leírni, hogy fogalmuk sincs, hová tegyenek a világban: kedves vagyok, és simulékony, máskor pedig levakarhatatlan. Kihozni sodromból ugyan nehéz, ám ha úgy érzékelem, igazságtalanság történik, megragadom az alkalmat, hogy a helyére tegyem a dolgokat, ám korántsem úgy, ahogy megszokott lenne: akkor csapok le, mikor senki sem gondolná.

Korábbi csalódásom az emberek felé, mikoron elfordultak tőlünk, mára már semmivé lett. A feladatom egy részét ugyan már nem tudom teljesíteni, hiszen nincs olyan kiváltságos lélek, ki képes lenne vezetni egy dicső birodalmat, a többit még ... nem, már igazából azt sem gyakorlom. A pillanatnak élek, az idő pillanatait ezzel végtelenné olvasztva. Értsd: élvezem az életet, nagykanállal.
S más fajokkal sincs gondom,  míg nem lépnek szándékkal lábamra, vagy állnak utamba.

- Valóban ez a kívánságod? - simítom megy a gyönyörű halántékot, s tekintek bele a ragyogó íriszekbe, melyek most végtelen fájdalomról árulkodnak, a lélekéről. Mosolyom mégis ott honol, ahogy az ölemben fekvő nőre tekintek.
- Ennyire szereted? De vajon az országodat, vagy inkább őt? - kérdem lágyan.
- Ahh, olyan gonosz vagy... - hunyja le szemeit, s felnevetek, ám ebben csak kevés öröm van, annál több szomorúság.
- Velem maradsz? Végig? - bársony ujjainak érintését érzem alkaromon, ahogy kúszik felfelé, s lassanként felkúszik államra, s megállapodik tenyere arcomon. Hosszasan tekintek szemeibe, s lassan bólintok.
- Nekem már csak te maradtál - ha ő eltűnik, feladatom egy része véget ér, s ezzel tudom, el is fogok tűnni az emberek szeme elől. Hiszen éppen a feladatomnak teszek ellent: megvédeni a Legelsőt. Gyermekei már nem lesznek Legelsők, vele megszakad a régóta létező vérvonal.
- Ne - siklik a keze a tőrön nyugvó kezemre, s ismét rám pillant. - Mást választottam - látom a fiola felé nyúló kezét, muszáj vagyok elmosolyodni.
- Ó, mindig is kényes voltál gyönyörű bőrödre - hagyom a tőr markolatát, kezem átfordul, átfogva kezét, s egy csókot adok rá, jelezve, elfogadtam döntését. Még ilyenkor is gondol rám, s a feladatomra, s hogy annak nem tudnék ellent tenni. Fegyverem mindig másoktól védte, nem azért létezem, hogy rá emeljem, törést okozva szolgálatomban.
Csendben figyelem, ahogy ölemben lassan kihuny éltető szikrája pillantásának, simítása, érinte egyre gyengé lesz, végül teste elernyedve omlik ölembe.
A robogó léptek zaja, a robbanással kinyíló ajtó már csak egy homokszín kupacot talál helyemen, amin Ő hajtja, örök álomra fejét.

Fázósan húzom össze magamon a kabátot. A nyári, tüzes napsugár az én hazám, a perzselő hőség, nem ez a hűvös, lehelletet is láttató levegő.
- Hideg van, mi, uram? - a kezeim dörzsölöm az egyik hordó tüze felett. Hirtelen jelentem meg, holdsötét éjszakán, mintha hívott volna valaki. Ezt a hívást nagyon régóta nem éreztem, s meglepve kaptam fel fejem a dűnék végtelenjében, hová tűntem az idők folyamán.
- Meglehetősen - a megszólítás módja nincs ínyemre, s fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mióta embert láttam. Őt. A szemeit. Elfordultak tőlem, nevem sem ejtették ki azóta, a feledés homályába száműztem én is magamat. Talán éppen ezért is volt meglepő ez az érzet.
Ruházatom furcsának tűnt a hajléktalanok között is, ahová érkeztem, s meglepődtem, hogy azonnal segítségemre siettek, tartva attól, megfagyok a hidegben. A lelkem fázik ebben az időben, nem a testem. Pár napja vagyok itt, figyelve őket, elfogadva a tál ételeket, amiket az érkező ételosztók adtak. Furcsa világ lett az emberek világa.