Lucien de Lioncurt

Jellem:
Általában magányos lény, nem szívesen veszi a társaságot. Sötét múltjának hála, ő maga sem egy kellemes társalkodó, és gyakran gonosz szurkálódó tud lenni. Hirtelen haragú, de közben mégis jéghideg nyugalommal képes ölni, ez neki nem jelent problémát. Ritkán kegyetlenkedik másokkal, ehhez ki kell hozni belőle az állatot, amit csak egyféleképpen lehet, ha elveszik szabadságát, vagy fogságba akarják ejteni, akkor ott kő kövön nem marad utána.
Az emberekkel szemben, akikhez semmi köze nincs, távolságtartó, és gúnyos, kevés olyan lény létezik, aki felkelti a kíváncsiságát, és akivel foglalkozik. Ideális elképzelése a társról, vagy szerelemről az, hogy jobb ha nincs. Vámpírmértékkel mérve is erős, de nem él vissza a hatalmával, jobban szeret csendben elsurranni a történések mellett, és csupán megfigyelőként vesz részt az életben. A fajtársaival szemben sem túl közlékeny, de képes feloldódni egy idő után, és olyankor kissé ironikus de már majdnem kellemes beszélgetőtárs lehet.

Kinézet:
Előnyben részesíti a fekete holmikat, bár szeret kihívó cuccokat felvenni. Alakja magas, szikár, harcedzett, és ez meg is látszik ha valaki olyannyira közel kerül hozzá, hogy ruha nélkül láthatja a testét. Haja hosszú fekete kis híján a derekát verdesi, bár elölről inkább rövidnek tűnik, és szemébe hullónak. Előnyben részesíti a bakancsot, ami a régi korok harci csizmáihoz hasonlít, és a szűkebb holmikat, amikben kényelmesen tud mozogni, és nem lebegtet maga után kilóméteres lepel felhőt. Hidegebb idő esetén egy hosszú bőrkabáttal fedi el magát, ami speciális rendelés, így mély kámzsa is van rajta. Vámpíri jellemzője, hogy szemfogai megnyúltak, remekül alkalmasak a harapásra, és a vérszívásra. Amikor magában van, a házában, sokszor hódol a 18 századi divatnak is, a bő ujjú ingekkel, és a kabátkákkal.  Az egyetlen különlegessége a szeme. Az egyik szeme vérvörösen ragyog, mint egy rubint vérkő, a másik élénk kéken mered a világra, nem túl szerencsés aki e szempár kereszttüzébe kerül.

Történet:
Élettörténete csak annak lehet aki igazán él, én nem élek. Már régóta nem, mégis a világot járom. Különös, nem igaz? Nem volt ez mindig így, egyszer én is voltam ifjú, noha azokra az időkre nem igen emlékszem. Tudom, hogy nem az anyám nevelt fel, hanem egy olyan asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Különös játéka a sorsnak, a gyermekek megérzik hogy ki az igazi anyjuk és ki nem az, így tudatában voltam annak, hogy Aurorának még csak köze sincs hozzám, akkor hogyan kerülhettem hozzá? Rejtély. Mindegy is ennyi év elteltével, már nem foglalkoztat a kérdés. Felnevelt, úgy ahogy… fiának nevezett és annak is tartott, valamiért mégis mindig a hamis mosolyát láttam. Nem volt valóságos az egész. Van némi mágikus képességem, ezt valamikor 25 éves korom tájban vettem észre először, bánni tudok a tűzzel, ha akarom nem éget meg. Azt mondta rá hogy vadmágia, és nagyon ritka dolog, még mágusok között is, vámpírnál – mert hát az vagyok – meg egyenesen különös. Pedig ő nyilván tudhatta, miért van ilyen képességem, amikor sosem kértem hogy varázslóféle legyek. A másik különlegesség, a szememben rejlik, a bal szemem vérvörös, mint egy ékkő, fogalmam sincs miért, a másik sima kék.  Születésem óta ilyen, nem is tudom már mióta, jó régóta. Különlegessé tesz, mert a bal szememtől sokan megijednek. Aztán szép lassan felnőttem, és a vámpírok erősebbek lesznek az öregedésük által, kezdtem függetlenedni a nőtől, akit soha nem neveztem anyámnak, az ő nagy bosszúságára. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, de vajmi kevésé hatottak meg a szeretetét közvetítő szép szavak. Nem vagyok valami hálás fajta, és nem szeretem ha olyasmit tesznek amit én nem akarok. Talán tudat alatt tudtam hogy ő nem az anyám, talán emlékeztem, nem tudom lehetséges-e egyáltalán, de sosem hittem hogy van élő rokonom a világban. Aurora sosem beszélt róla, én meg nem kérdeztem, bár az úgynevezett 30adik évemben kijelentettem hogy elhagyom. Meglett érett férfi lettem addigra, elértem a maximális csúcsot, formás arányos karcsú testem, és hosszú fekete hajam, most már így maradt, nem változott egy cseppet sem a mai napig sem. Nem vagyok különösebben hiú, csak egyszerűen tudom hogy máshogy nézek ki mint a legtöbb fajtámbéli. A nőnek persze nem tetszett a dolog, marasztalt, szavakkal, ígéretekkel, fenyegetéssel és erőszakkal is, de semmi nem használt. Valami boszorkányféle lehetett, mert megátkozott, mire bennem a türelem oly vékony szála elpattant, és a mágiám felcsapott. Mondhatnám hogy nem akartam bántani és véletlen volt, de akkor nem mondanék igazat, mert igenis akartam a halálát, engem nem tarthat vissza erővel senki akaratom ellenére, így hát a legcsekélyebb megbánást tanúsítva figyeltem ahogy oda lesz, és csak egy marék hamu marad. Hamu,  amit aztán könnyed szárnyaira vett a szél, és messze hordott minden irányba. Innen már magam voltam.
Éltem mint egy vámpír, próbáltam megtalálni a helyem a világban, de nem sikerült, különféle korokban éltem, aztán aludni tértem hosszú időre. Az 1700-1800 as években ébredtem fel újra, és meghódította a szívem a kor pompája, így megtanultam az akkori viselkedésformákat, beszédet és úgy öltözködtem mint ők. Azonban az ezt követő fegyveres korszak kicsit sem tetszett, mikor egy hölgy szívéért meghaltak férfiak, így ismét álomra hajtottam a fejem, és nem rég ébredtem ismét, talán 10 évvel ezelőtt. Most csendben élek ebben az új világban, mint egy kísértet, és vándorlok, hol ide-hol oda, nem hagy nyugodni egy érzés, ami hajt, egyre tovább, mindig új helyekre, új tájakra. Mostani ébredésem legizgalmasabb része az az éjszaka, amikor a Névtelen Városba érkeztem….