Luna M. Chevalier

A történetet mindenki ismeri. Tudálékos Belle az önfeláldozókat választja, majd apja helyett bezáratja magát egy kastélyba, és megismerkedik a Stockholm - szindrómával. Ha Disney bácsi nem ferdítette volna el annyira a dolgokat, egy gyerek se kezdene bősz olvasásba, és csapódna egy szembejövő szörnyeteg karjába, szóval, köszi… igazán. Boldog befejezés… igen, mindig az volt, a létező összes szadista mesében, de nem fagytak bele az utolsó jelenetbe, hiába szeretnék azt utólag, az élet tovább zötykölődött velük… ezért vagyok itt én.
Hogy lettem boszorkány? Az egy nagyon jó kérdés. Nagyapám ugyanis, a délceg herceg, tényleg egy szörnyeteg volt… vérfarkas, a boszi meg tényleg elátkozta, de mentségére legyen mondva, senki nem örvendezne, ha egy fenevad szétszabadlja a családfáját szó szerint, csak mert kedd van, így hát az a bosszú, igazából csak törlesztésnek minősül. Nagyi ember… most már egész öreg, főleg miután négy gyereknek adott életet… egyszerre. Pontosan így került belénk a mágia. Egy boszorkány segítségével, aki számára megvolt az a pénz… többet nem tudok mondani, hisz nem osztották meg velem. És miért vagyok én más, mint a testvéreim? Mindjárt elmesélem, csak előbb azt, miben.
Első körben egyke vagyok. Az összes unokatesómnak vannak testvérei, kivéve engem, amit így huszonévesen nem is bánok. Mire vágyhat jobban egy nő egy gyereknél, ugye? Anyám olyannyira vágyott rám, hogy egy újabb alkura adta a fejét, mintha nem tudná, annak sosincs jó vége. Lepaktált egy sötét boszorkánnyal, a legrosszabb fajtával, akinek nem számít a természet rendje, meg a többi, így hát valahogy belekerültem. De az alkunak mindig két oldala van, akár az éremnek, így hamar.. hét évesen el is vettek tőle, meg apámtól, hogy egy coven neveljen fel, úgy ahogy kell, úgy ahogy ők nem tudnának. A szüleimre jobbára már nem is emlékszem, az utolsó salemiek lettek az én családom, és miután egy rituálé során hiba csúszott a gépezetbe, az erőm hatalmas, bőven nagyobb annál, mint amennyit egy huszonéves lány kezdeni tud. Falut égettem porrá, fertőző járványt küldtem egy másikra, és a hangulatingadozásaim is elég sokan megsínylik… de esküszöm… keresem rá a megoldást.

Felriadok. Ismét. Gyötrő képek sokasága az, ami minden éjszakám végigkíséri, és a hangok. A fejemben zakatoló tucatnyi hang. Mert hallom őket. Mindegyiküket hallom. Azok a vámpírok valaha meg fogják tudni, mennyire veszélyes is egy ilyen szertartást félbeszakítani? Szent Földünkön ontani ki testvéreim vérét? Megtudják valaha mit tettek? Mit tettek velem, és a másik lánnyal, akit magukkal vittek?
Csak sejtem, neki sem lehet egyszerű, hisz az a rengeteg erő nem tudott visszakerülni a Szent Földbe, belénk szállt, belém és belé. És talán puszta szerencse az, hogy ketté oszlott, egyedül nem éltük volna túl, se ő se én. És így se egyszerű.
Érzem, ez most más. Nem a puha ágyam, a dohos szag se csapja meg az orrom, ahogy rendszerint, és az éjszaka zajai is belopják magukat a tudatomban. Nem otthon vagyok. Otthon.... még a tudatomban is keserűen cseng ez a szó... hisz már nincs semmi, amit annak nyilváníthatnék.
Qarinah! 
Az első, ami eszembe jut, és nem törődve holmi belém nyilaló fájdalommal, ülök fel hirtelen, kutatva őt. Csak akkor nyugszom meg, mikor az üregek, ahol a szemeinek kellene lennie rám tekintenek. Jó, ő megér egy misét. Minden látszat ellenére, teljesen ártalmatlan, még csak nem is egy furcsa, eszelős lénye a bolygónak. A Nagykönyv... ami amikor épp kedve tartja, újabb és újabb lapokat fed fel előttem, mintha saját tudata lenne. Ott találtam az igét, amivel a hatalmas erőm egy részét le tudtam kötni... nos, kiskedvencem által. Mint minden normális lány - szeretem annak képzelni magam -, én magam is egy kutyáért áhítoztam, talán egy huskyért, aminek olyan szép felemás színű a szeme... aztán... aztán rájöttem, hogy tulajdonkép bármi lehet... van benne viziló, sárkány, gyík, teknősbéka, és valami, amit a könyvben láttam, és nagyon megtetszett. Ronda, oké, én ezt alá is írom, pont ezért rejtem el a szemek elől, vagy láthatatlanná téve őt, vagy valami normális jószágként bemutatva. Nem támad... sose támad, kivéve, ha engem támadnak, az első akadály ő, amit le kell küzdeni, a második a fejemben ólálkodó őseim, testvéreim, akik... kellően nem szeretik a vámpírokat.
Nem vallom rossz léleknek magam, holott a fénnyel köszönőviszonyban sem állok, hogy is tehetném, mikor már a születésem is a sötétségnek köszönhető? Próbálok ennek ellenére jó ember lenni, olyan, akit nem égetnének el máglyán, és menne is, ha nem lennének a többiek. Ők dühösek, nagyon és bosszút akarnak, ezáltal én is. Nem lelnek megnyugvást, a lelkük a földben ragadt, nem tudtak tovább jutni semerre, másik két társam pedig nem tudott felkelni.
Én pedig nem tudom jelenleg, hol vagyok.
- Hová hoztatok megint? - vékonyka hangon nyikkanok. Ha most még furcsa is egy magában beszélő lány, biztosíthatlak róla, majd megszokod.
Jó helyen vagy.
Ez az a hely.
Itt lesz...
Újra éles fájdalom hasít a fejembe, ahogy testvéreim "egymást tapossák" odabent.
Keresd meg...
Hozd haza...
Szabadíts fel minket...
- De mit? -  préselem fogaim közt, kezemmel a térdeim közt szorítva a fejem. Mindig ez van, akárhányszor beszélni óhajtanak velem, kín. Kínok. Fel nem fogható fájdalom az, ami az elmémbe hasít, mert tudom, nem a fejem fáj.
- Minden rendben? - lehajolnak elém, zöld szempár... a jól ismert vámpír jegyek.... ó ne.
Öldd meg..
Egy közülök...
Nem élhet...
Vesznie kell...
Tépd ki a szívét!
Döfj karót belé!
Égesd el!
Nem tudom, mikor álltam fel, de hangosan üvöltve rogyok le, érzem ahogy a föld felsérti a térdeim, hallom Qarinah üvöltését. Forróság. Lángok. A vámpír üvöltése, erős szél, szakadó eső... mintha a föld is megnyílna.
- ELÉG!!! HAGYJÁTOK ABBA!!! NEM AKAROM!! - ez meg a saját hangom, de nincs az a hangerő, amivel el tudnám nyomni őket. Sírok, reszketek, egyedül vagyok...
Majd por és hamu. Vége... mintha az elmúlt percek meg se történtek volna.  Mindig ez van.  

Ha valaki azt mondja, pusztán a vámpírok privilégiuma, hogy megidézzék a halandót, az nagyon téved.
- Kislányom, én már nem bírom... neked kell átvenned a boltot... - a férfi, akinek sose volt gyermeke, most bízza rám a legféltettebb kincsét. Rosszat tettem vele. Megajándékoztam leghőbb vágyának illúziójával, és mégis elmosolyodok... kedvelem őt.
- Tudod.. a mosolyod anyádé - az ő arca fájdalmasan vonaglik meg, próbálja elrejteni előlem fájdalmát, nekem meg lelkiismeret-furdalásom van. Tegnap még azt se tudtam, mi az a Nameless Town, ma meg már itt vagyok.
Én, Luna Mordana Chevalier, a salemi coven második életben maradt tagja, tucatnyi társammal a fejemben, és annyi erővel bennem, amivel ezt a várost is semmissé tudnám tenni. És rohadtul félek.