Late night visit

Anubis & Lucy✠

Azóta sem tudok igazán it kezdeni a helyzettel, hogy hetekkel ezelőtt Vel kiviharzott a kúriámból és nem beszélt velem. Nem tudom, hogyan alakulhatott ez így, azonnal, hogy betette a lábát Nameless városába, rögtön megtalálta a Bíbor Király és magáénak jelölte. Pont a Király a Sötétség gyermek, míg én magam a Fényhez tartozom. Ha bármi más történik vele, semmi baj, újraindul a körforgás és tiszta lappal indulunk, legalábbis ő mindenképpen. Nem emlékszem az életeire úgy, mint én, ezért biztonságban szokott átlépni a következő életbe, és elfelejt mindent. De most nem így lesz, Victorius maga mondta, hogy valószínűleg csatlakozni fog hozzá személyesen Vel, ha minden a tervei szerint fog történni. Nekem pedig ez nagyon nem jó.
Nem akarok azóta egy percet sem gondolkozni, hogy visszaértem a Boszorkányok útjáról a Királlyal történt beszélgetés után, ezért rögtön belevetettem magam a munkába, hiszen volt mit tenni bőven. Először az épületen belül akartam egy nagyobb takarítást végezni, hiszen nem járt itt senki az elmúlt nyolcvan évben és egy lakható szobára szükségem van. Szerencsére a pince elég jó állapotban van még mindig, hogy használható legyen. Egy idő után a kertre tértem át, mert szükségem lesz hamarosan a kutatásaimhoz és a munkámhoz friss gyógynövényekre és jelenleg semmi sem terem itt.
A földön térdelve ültettem egy nagyobb terület különleges levendulát, Farkasölőfüvet és Atropa Belladonnát, amikor kopogást hallottam a házból. Felállva sietek ajtót nyitni, hiszen többen tudják a lakhelyemet és hogy bármivel kapcsolatban lehet engem keresni, mert valószínűleg lesz rá megoldásom. Amolyan mindenes vagyok, de a mágikus fajtából.
Hosszú szoknyám csak úgy suhog utánam, hogy sietek keresztül a szobákon ajtót nyitni. Épp csak végigpillantok az érkezetten, amikor rámveti magát, karjaiba zár és nem tudok szabadulni. Várjunk csak! Minek nevezett? Anyának? Nem vagyok még most senki anyja, pláne nem az övé!
-Mimimimimi? -kezdek el dadogni zavaromban és ijedelmemben. Nem értem, mi történik és nem szeretem ezt az érzést, ritkán szokott velem megtörténni. Próbálom lefejteni magamról a férfit, hogy legalább egy kis távolság legyen a kettőnk között.

Anubis & Lucy✠

Meg sem tudom nézni rendesen a vendégemet, amikor szó szerint rám ugrik és lerohan. Már mozdulnék, hogy valahogyan lerázzam magamról, de rá kell jönnöm, nem próbál meg bántani, csak... ölelget, mintha ismerne. Egészen biztosan emlékeznék rá, ha valaha is találkoztam volna vele, nem is tudom hova tenni ezt a hirtelen felbukkanást.
-Ahhnja? Anya? -pislogok rá kistányér szemekkel, amik nem igazán jellemzőek rá. Ritkán lehet már engem meglepni, láttam már mindent kétszer, de ez most nem olyan, amire fel voltam készülve. Csak tudnék róla, ha egy nálam idősebbnek kinéző fiam lenne, nem? Lucyként, ebben az életben még nem szültem, és nagyon vigyázok mindig, hogy a gyerekeim, ha vannak, ne tudják meg, mi is vagyok, hogy ne kerüljenek feleslegesen veszélybe.
-Kerestél? -kezdenek egyre inkább kérdőjelek ugrálni a fejem körül, nem tudom hova tenni ezt az egészet. Csak akkor nem emlékszem egy korábbi életemre, vagy bármire belőlük, ha nem értem el azt a kort, amikor visszatértek a korábbi életeim emlékei, vagyis ha nem értem el a tinédzser kort. Nem hiszem, hogy ő azokból az időkből származna.
-Na jó -elégelem meg az egészet, ahogy van. Bezárom utána a még mindig nyitott ajtót, most már tudni akarom, mégis mi ez és ki ez. Nem kell másnak is tudnia, aki a közelben talál járkálni. Intek, hogy jöjjön velem át a konyhába, nekem kell ehhez egy csésze tea. Szerencsére már egészen sikerült rendbe raknom a konyhát és két-három szobát, amit használok. Bár semmi sem modern még, de talán sosem lesz, ezért a fa fűtéses tűzhelyen kezdek kannában forralni vizet.
-Most mondhatod. Kérsz teát? -fordulok felé, amikor végeztem az előkészületekkel.

Anubis & Lucy✠

Nem vagyok ijedős, de azért megnyugszom egy picikét, amikor magától enged el, ahogy próbálom eltolni. Észreveszem az enyhe változást a mosolyában és nem tudom hova tenni. Mintha elszomorítaná, hogy nem ismerem meg, de akárhogy is próbálok visszaemlékezni, semmi sem ugrik be róla. Nem csak azért, mert más rassz, mint én, sokat éltem ázsiában is, ezért nem okoz gondot megkülönböztetni őket és emlékezni az arcukra, de ő semmilyen formában nem rémlik nekem.
-Nem... nem emlékszem rád... -tükrözöm a zavarát, tényleg nem emlékszem egy picit sem erre a férfire vagy akár az energiájára. Már csak a koromtól fogva is érzékelni tudom halványan az energiákat és remek következtetéseket tudok levonni már nagyon apró jelekből is. A rengeteg tapasztalat áldása, vagy éppen átka, túl sokat tudok, ami nem egyszer okozott már nekem problémát.
-Ennyire régóta keresel? És honnan tudod, hogy körforgásban vagyok? -lepődöm meg alaposan és ezzel egyszerre le is ver a víz. Nem sokan tudják ezt a titkomat még a városban sem, hiszen ezzel könnyen vissza lehet élni. A tudásom nagy érték, különösen olyanoknak, akik tudnak is élni vele. Nem csak a történelemről van tetemes mennyiségű információm, de a varázslás és természetfeletti is a kisujjamban van. Olyanokról is tudok, amit magam nem tudok elvégezni, de attól még pontosan tudom, hogyan kell végigvinni lépésről lépésre.
-Úgy érzem ez hosszú lesz, ne az ajtóban állva beszéljük meg -magyarázok, ahogy már a konyha és étkező irányába vezetem az idegent, aki elvileg a gyermekem. Még mindig nem tudom hova tenni ezt az egészet, de a tea segíteni fog. Szerencsére a teakészletem háromnegyede túlélte az elhanyagoltságot, ezért a különleges és finom keverékeim továbbra is használhatóak.
-Jól van -bólintok és még több vizet töltök a kannába. Készítek két csészét, mert bögréim még nincsenek és már a kész teával ülök le vele szemben az asztalhoz.
-Hallgatlak és mindent tudni akarok, semmilyen részletet ne hagyj ki -pillantok rá nagyon komolyan, látszik rajtam, hogy komolyan gondolom. Mindig is nagyon kíváncsi voltam és meg akartam tanulni mindent. Nem vagyok gyenge szívű és sokat láttam már szenvedést is, nem tud olyat mondani, amivel ki tudna zökkenteni.

Anubis & Lucy✠

Nem szokatlan dolog, hogy idegenek toppannak az otthonomba mindenféle előzetes jelzés nélkül, de azért mégsem... egészen ilyen idegenek szoktak lenni. Nem adni akarnak nekem általában, hanem kapni tőlem valamit, ami egészen szokatlan, és nem vagyok benne biztos, hogy örülök neki. Beljebb tessékelem.
-Az nem jelent sokat, elég sokszor volt fekete a hajam -húzom el számat, mert a nagyjából négy lehetséges természetes színkombináción kívül csak azóta tud más színű lenni a hajam, amióta feltalálták a hajfestéket és az nem olyan régóta létezik még, ha a nagy egészet nézzük. A feketével nem adott még semmilyen támpontot, azt hiszem a kettővel ezelőtti életemben is fekete volt a hajam, szóval van lehetőség bőven.
-Oltáron? Égettek el már máglyán és dobtak le szikláról is, de oltár nem rémlik -értetlenkedek, hiszen ilyesmi nem történt velem, arra csak emlékeznék, hiszen mindenre emlékszem.
-Rendben.... -Bár ezzel nem nyugatott meg teljesen, de valahol azért jobban bízom benne és persze azzal nagyon is együtt tudok érezni, hogy valaki olyan sokat élt már. Meglepően nagy teher tud lenni, hogy olyan sokat tudsz. Leültetem és magam is helyet fogalok vele szemben, amint készen vagyok a teával.
Figyelmesen hallgatom végig, néha félrepillantok, néha belekortyolok a bögrémbe, de... valahol a tea felénél veszem észre, hogy valami nem jó. Az az ismerős, gyűlölt érzés kezd magával ragadni, amit csak a legrosszabb pillanataimban élek át. Először a zsibbadás, aztán a hangok egyszerre kezdenek tompák és mégis túl élesek lenni. A látásom széle homályosodik és olyan képek jelennek meg előtte, amiket még sosem láttam. Minden másik alkalommal pontosan tudom, a történelem melyik véres időszakának pillanatai villódzanak a szemeim előtt, amik kínoznak a mai napig, de ezt még sosem láttam ezelőttt. Lélegezni is csak azért nem felejtek el, mert a testem legalább még igyekszik életben tartani magát. Nincs könnyű dolga.
Mintha kilőttek volna egy csúzliból egyenesen vissza az időben, még korábbra, mint valaha vissza tudtam emlékezni. Egészen eddig azt hittem, az első életem egy egyszerű szolgálólányé volt valamikor Nefertiti ideje előtt Dél-Egyiptomban, legalábbis ez volt a legkorábbi, amit tudtam. Utána a követkevő a mostani Görögország területén volt, aztán a mostani Nepál valamelyik hegységében egy kis faluban, de ezek a jelenetek, amiket most látok... sosem láttam őket korábban, pedig ismerem a múltamat. Ahogy leírja, mi történt, azzal egyszerre látom a jelenetet pörögni, akár egy filmet és amikor elér az első halálom pillanatához, kezem az áldozati tőr helyéhez ér.
-Anubisz... Ré... Bastet... -ismétlem lassan, de arról már nincs emlékem, hogy megszülettek a gyermekeim, csak mintegy törött lemez ismétlem, amit mond nekem. Valahol így összeáll a történet végre valahára, van végre értelme, miért vagyok itt és miért nem tudok nyugodni, valamiért hogy van olyan erőm, mint a Grimm család leszármazottainak, hiába nem álltam velük sosem rokonságban.
Ahogy a végére ér, már nem tudok gondolkodni, csak ugyanazok a véres és félelemmel, fájdalommal teli képsorok pörögnek újra és újra szemeim előtt, már azt sem látom, ami a szemeim előtt van. Azt hiszem könnyek készülnek kicsordulni, de nem tudom megmondani. Egy név visszhangzik az elmémben, egy férfi név, de nem lehet megfogni, nem lehet kiejteni. Talán jobb is így...