Cheza Roah Sails

A családi kapcsolata baromi egyszerű, Siri a mindene és az egyetlen családtagja jelenleg. Ellenségei csak a vadászok, azok heveny gyűlöletet ébresztenek benne, meg nem sok racionalitást,de egyébként erre a szerepre eddig más jelentkező nincs. Korából adódóan mostanra már megtanulta a farkasember formát is, még azokban a boldog békeidőkben, mielőtt az otthonát felégették volna. Az egy éves menekülés farkast és embert próbáló ideje alatt túlélési technikákat is tanult, főként álcázó és lopakodó manővereket, meg haverkodott a mesterlövész puskával is.

Csendben fekszünk egymás mellett az avaron a nőstényekkel és a fiatalokkal. Alig vagyunk egy maréknyian és egy hím sincs köztünk. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, amikor erre gondolok. Amikor eszembe jut, hogy mindannyian hátramaradtak megküzdeni azokkal az aberrált elmebeteg csőcselékbe hordott bagázzsal. Túlerő, öncélú brutalitás, felesleges vérontás az egó ösztönözte önkény hatalmában. S mi maradt a hímek ostoba farokméregetéséből? Egy kis csapat kétségbeesett nőstény, kik az életükért futnak. Akarva és akaratlanul keveredtem ennek a kis társaságnak az élére, mint legidősebb,
legtapasztaltabb. Eleinte csak csapatvezér voltam, mostanra alfaként emlegetnek, ami valahol humoros. Pusztán nőstény, mint vezér? Nem hiszem, hogy sok példa van erre, főleg hím nélkül. De mi mást tehettem volna? Ha én nem védem meg őket, akkor senki. Azok az állatok pedig nem kímélnek meg senkit és semmit. Nem hagyhattam ott őket eledelül a vérengzőknek. Egy kis fekete dzsippel szeljük az országutakat, menekülünk a konfrontáció elől, mert bár meg tudom védeni őket egy bizonyos pontig, azért a túlerővel szemben még én is tehetetlen vagyok. Egész egyszerűen nem tudok annyi helyen lenni, amennyi kellene. Ezért is nem álltam le velük verekedni. Menekülni talán szégyen, de belerohanni a biztos halálba meg ostobaság volna. Őszintén szólva kicsit váratlanul érintett az új pozíció, amit csak úgy a nyakamba öntöttek, de igazat kell adnom nekik. Ha nem én, akkor ki? Óriási felelősség, állandó megosztott figyelem és tervezés, hogy mindig legyen B-terv minden eshetőségre. Roppantmód fárasztó és leterhelő, nem is szándékozom ezt sokáig csinálni. Ha már találunk egy normális falkát egy normális alfával, akkor odaadom a nőstényeket, még ha nekem akkor mennem is kell. Bár nyilván optimális az lenne, ha egész egyszerűen maradhatnék én is velük, de hát ki tudja, ahány alfa, annyi szokás. Aahh... olyan rég láttam már egy valamire való hímet is. Mégiscsak az az igazi...
- Csajszik... mocskosul fárasztó hímnek lenni...
Bukik ki belőlem, hiszen jelen pillanatban én viselkedem úgy, minden nőiességemet sutba dobva, hogy megvédjem magunkat. A kisebbek felnevetnek, az idősebbek aggódva néznek rám. Lágy hangom kuncog párat, aztán mély hallgatásba süllyed. Tényleg túl sok energiát igényel, főleg egyedül, harcosok nélkül. Siri az egyetlen, aki még úgy ahogy harcol is, ha kell, de jobbára a fiatalok az elsők, így a parancs mindig a kimenekítés, amíg én időt nyerek. Aztán, hogy mi lesz, ha egyszer nem tudok elég időt nyerni? Nem tudom, nem is akarok belegondolni. Siri nyüsszen a távolból, ideje az őrségváltásnak, felküzdöm magam állásba, tudomást sem véve sajgó csontjaimról s megviselt sportcipőben, vérfoltos farmerban és enyhén szétszakadt rozsdabarna ingben indulok meg, hogy leváltsam a társam pihenni. Sötét van már, szemeim rozsdás sárgán világítanak a sötétben. Ó világ, csak adj egy nyugodalmas éjszakát.

Hát... ez nem jött össze. Azon az éjen ránk találtak s bár akkor még kisebb sérülésekkel kereket tudtunk oldani, végül mindig megtaláltak. A lányok, a kölykök.. a családom.. egy híján odaveszett. Bennem pedig meghalt majdnem minden. Már csak Siri van nekem, hozzá viszont foggal-körömmel ragaszkodom. Az atyaúristennek is nekimegyek, ha Sirivel történik valami. Nem lehet, nem engedem. Előbb döglök meg, mintsem, hogy végignézzem, ahogy őt is elveszik tőlem. Soha... sohasenem. S most? Hallottunk pletykákat egy városról, melyet hah, nem nevezünk nevén. Talán ott, talán ott tudok pihenni. Csak egy kicsikét. Úgy érzem, mint aki ezer éve nem aludt...